|
13.
évfolyam |
Takács József: |
|
|
Előadásként elhangzott 2011.
május 28-án az Őcsényi Református Egyházközségben. Az egyházközségek lelki, személyi és anyagi állapotát
vizsgáló úgynevezett „kánoni látogatások” (egyházlátogatások, latin nevükön:
canonica visitatiok) eredményeként született egykori jegyzőkönyvek szinte
kimeríthetetlen kincsesbányái a történeti kutatásnak. Az egyháztörténet, a
művészettörténet, a néprajz kutatói már eddig is gazdagon kiaknázták ezt a
rendkívül gazdag történeti forrásanyagot. Kutatásaim során örömmel tapasztaltam,
hogy a 18-19. századi – a régebbi korokban keletkezetteknél sokkalta részletesebb
– jegyzőkönyvek a toronybeli „szerek” között rendszerint az óráról, a
toronyóráról is megemlékeztek. Előadásom címét ezekből a – ma
már levéltárakban őrzött– dokumentumokból merítettem, hiszen az a
ténymegállapítás, hogy „Vagyon a toronyban egy fertályos óra” csaknem szó
szerint többször is felbukkan az 1800-as évek első két évtizedében
keletkezett magyarországi református canonica visitatio-s jegyzőkönyvekben. Nem haladhatunk tovább anélkül,
hogy a toronyóra és a „fertályos óra” fogalmával meg ne ismerkednénk.
Toronyórának azt a súlyokkal meghajtott, fémből készített, nagy méretű
óraszerkezetet nevezzük – a hozzá tartozó számlapokkal, mutatószerkezetekkel,
kötélzettel, súlyokkal stb. együtt –, mely toronyba szerelve láthatóan
és/vagy hallhatóan is jelzi az időt. Nyugat-Európában a 13. század – s egyben
a virágzó középkor – végén, vagy más szóval: a gótika korában tűntek fel és
kezdtek elterjedni. Magyarországi térnyerésük Zsigmond korára (tehát 1387-től
számított 50 évre) tehető. A toronyóráknak kezdetben nem volt mutatójuk,
hanem csak hangjelzéssel tudatták az időt: eleinte óránként, majd a 14.
század végétől negyedóránként. Később is sokáig mindössze egyetlen mutató
járt körbe, s ez csak az órákat mutatta. „Fertály” szavunkat a nyelvészek
a „negyed” jelentésű Vierteil / Viertel német szavakból származtatják. Ennek
a szónak a magyar írásbeliségben a 15. századnál korábban – legalábbis
egyelőre – nem találni nyomát. A „fertályos óra” fogalmán olyan toronyórát
értettek a régiek, ami a negyedórákat is ütötte. Szükséges hangsúlyozni, hogy
a feudális kori toronyórák bizonyos hányada csak az egész órák ütésére volt
képes, illetve alkalmas. A negyedes ütésű toronybeli óra tehát egyfajta extra
szolgáltatást nyújtott az adott településen élőknek. Magyarországi
elterjedésüket az egykorú írott források szűkszavúsága és az idevágó
alapkutatások még elégtelen volta miatt nem ismerjük. A legkorábbi negyedes
ütésű toronyóra a Magyar királyság területén – amivel több, mint 20 éves
kutatásaim során találkoztam – Bártfán létesült: 1628-ban. A magyarországi toronyórák jelentős
számbeli gyarapodása az 1760-as években lendült fel látványosan, s az ezt
követő mintegy 80 év alatt – több hullámban– létesítésük igazi virágkorát
élte. Csúcspontját a 18. század utolsó éveiben, valamint a 19. század első
évtizedének második felében érte el. A hosszan tartó virágkorban, az 1800-as
évek első évtizedének végén bekövetkező gazdasági krízis, majd az uralkodó,
I. Ferenc 1811 februárjában kiadott rendelete következtében beálló drasztikus
pénzdevalváció hozott átmeneti visszaesést. (Mint ismeretes, az őcsényi
toronyóra létesítése 200 esztendővel ezelőtt, éppen az említett évben
történt!) Az óralétesítések legfőbb
indítékát a fénykor kezdetén a török hatalom alól felszabaduló területeken
jelentkező nagyfokú órahiány jelentette, mely a 18. század utolsó két
évtizedétől kiegészült a reformátusok és evangélikusok óraigényeivel. A bécsi
udvarnak a nem katolikus felekezetek működését, további térnyerését
akadályozó egyházpolitikája következtében ugyanis a magyarországi templomok
toronyórával való ellátottsága tekintetében jelentékeny felekezeti
különbségek alakultak ki. A szabad toronyóra-építések lehetőségét a türelmi
rendelet (1781), a toronyépítési tilalom feloldása (1786) és a templomépítési
szabadság deklarálása (1790/91) fokozatosan nyitotta meg a hazai protestánsok
előtt. Történelmi és érzelmi alapokon is
érthető „az örökké áldott emlékezetű Felséges II-dik Josef császár
dicsősséges uralkodásának” csaknem patetikus hangnemben való említése egy
református egyházközség javainak 1809 körül készült összeírásában, hiszen „a
Vallásnak régen óhajtott Szabadsága” éppen hozzá kapcsolódott. Az évtizedeken át tartó intenzív
toronyóra-építési buzgalom eredményéről a 19. század eleji vizitációs
jegyzőkönyvek alapján kaphatunk képet. Ugyanakkor a protestáns templomok
toronyórával való ellátottságának igen jelentékeny földrajzi különbözősége,
egyenetlensége is kirajzolódik előttünk. A példákat az ország keleti
részéből nyugat felé haladva, időrendben és a százalékos értékek növekvő
nagyságrendjében mutatom be. Az 1809. évi canonica visitatio
jegyzőkönyvi adatai szerint a Szabolcsi Református Egyházmegye 96 helysége
közül egyikben sem volt még toronyóra. A beregi egyházmegyében ugyanebben az
évben csak egy toronyórát jegyeztek fel (1,2%), a nagybányaiban 21 templomból
csak egyen volt óra (4,7%), a bihari egyházmegyében 71 helységből 12-ben volt
toronyóra (16,9%), a heves-nagykunságiban 26 templomból 7-nek a tornya hordozott
órát (26,9%). Megállapítható, hogy ebben a
régióban az óráknak valamivel több, mint 63%-a bizonyíthatóan a türelmi
rendelet után készült. Az ország más tájaira vonatkozó hasonló számadattal
sajnos nem rendelkezünk. 1813-ban a az evangélikus vasi
közép esperesség területén, éppúgy, mint a vasi felső esperességben 9
templomból csak egynek volt órája. (Ez 11,1%-nak felel meg.) 1814-ben az
evangélikus somogyi esperesség 32 parochiális vagy anyaegyházának
templomaiból 12 db – azaz 37,5% – rendelkezett órával. (A filiális
egyházakkal együtt a kép még rosszabb lenne.) 1815-ben az evangélikus zalai
esperesség területén végzett visitatio az ott fellelhető hét templomból
egyiknek a tornyában sem talált órát. A veszprémi esperességben 22 templomból
legalább egy (azaz 4,5%) rendelkezett toronyórával. 1816-ban a Vértesaljai
Református Egyházmegye 29 templomából csak 2-nél jelezték óra meglétét
(6,89%), a külső-somogyiban 28 templomból 3-nak a tornyában (10,71%) volt óra. Figyelemre méltó, hogy ezekben az
években már az aprófalvakban is volt toronyóra. Példa erre az Alsó-Baranyai
Református Egyházmegyében található Sepse, ahol akkoriban mindössze pár száz
lélek lakott. A Tolna vármegyei toronyórákról – legalábbis egyelőre – csak
néhány adattal rendelkezünk. A kismányoki evangélikus templom 1792 óta
ékeskedett toronyórával, a nagyszokolyi református templom tornya 1796-ban
kapott toronyórát, a tengődi 1799-ben. A 18. század második felében épült templomok
vizsgálata alapján megállapítható, hogy mintegy kétharmaduk tornyába az
építkezés befejezését követő tíz éven belül óra került. Mint tudjuk: az őcsényi
reformátusoknak erre az eseményre 29 évet kellett várniuk. Rácz István
történész professzor megfigyelése szerint a református eklézsiák 1760 és 1810
között anyagi erőforrásaik felhasználása során a templom- és
toronyépítéseket, a harangok beszerzését és az óravásárlást részesítették
előnyben a szertartási eszközök beszerzésével szemben. Jómagam a kutatásaim
során azt tapasztaltam, hogy zömében olyan templomok tornyába állítottak
órát, melyek az istentisztelet méltó végzéséhez szükséges berendezéssel és
szerekkel, valamint harangokkal már el voltak látva. Szórványadatokból arra lehet
következtetni, hogy a harangöntetést és az órakészíttetést is többnyire az
eklézsiák fizették. Egy viszonylag kicsi és ezért reprezentatívnak nem
nevezhető minta alapján azt mondhatjuk, hogy a református templomtoronyórák
mintegy kétharmada a gyülekezet tagjai által adományozott (leginkább:
gyűjtött) pénzből valósult meg, miként az őcsényi is. Hozzávetőlegesen a 19. század
derekáig könnyű találni olyan települést, amelynek a toronyórája feltűnően
(és talán indokolatlanul) távoli helyen készült. Elgondolkodtató, mi lehetett
ennek az oka. Úgy tűnik, hogy az eklézsiák mindenekelőtt a közvetlen környékükön
fekvő helységekben, esetleg az egyházkormányzati központjukban igyekeztek
tudomást szerezni nemrégiben készült óráról. Így juthattak el aztán annak
mesteréhez. Természetesen nem feltétlenül ahhoz, aki településükhöz a
legközelebb lakott és működött. Az őcsényiek órájuk elkészítésére
egy budai mesterrel, Josep Hilbingerrel léptek kapcsolatba. Egészen bizonyos,
hogy 1810 körül Őcsényhez Budánál közelebb is léteztek toronyórakészítő
műhelyek, például Veszprémben, Székesfehérvárott, de feltételezhető, hogy
Pécsett is és talán – de egyelőre nem bizonyítottan – Nagykanizsán. Joseph Hilbinger római katolikus
vallású kovácsmester, házas emberként települt át származási helyéről, a
felső-ausztriai Tragweinből Budára, ahol 1796. június 20-án felvették a
polgárok közé 12 Ft-os taksa lefizetése mellett. A Tabánban telepedett le és
nyitotta meg műhelyét, ahol minden bizonnyal legénnyel dolgozott, mert sem a
kovácsmesterség, sem pedig a toronyóra-készítés csupán egyetlen személy
által, segítség nélkül nem gyakorolható. 1805-ben a szegedi tanácstól
kapott megbízást az ottani új városháza – holdjárást is mutató – toronyórájának
elkészítésére, mely legjelentősebb munkáinak egyike lehetett. Ugyanebben az
évben került ki műhelyéből az a „jó készületű fertájos óra”, ami a
nagykárolyi református templom tornyába lett felszerelve. Hilbinger neve megtalálható a
budai nagy- és kisórások céhének mesterkönyvében. Miután bemutatta remekét
(ami egy toronyóra részegysége lehetett), 1808. március 31-én
„Turmuhrmachernek”, azaz toronyórás mesternek nyilvánították. A toronyóra-készítés és
felállítás szokásos menete a következő volt. Az órás mindenekelőtt helyszíni
szemlét tartott. Szekeret a leendő megrendelő küldött érte. A felek a
feltételek kölcsönös elfogadása után léptek alkura, s az egyezségről
kontraktust, azaz szerződést írtak. Ebben meghatározták a készítendő óra főbb
kiviteli sajátosságait, például: csak egész vagy egész és negyedes ütőóra
legyen-e, hány számlapon mutasson, sőt némelykor még azt is kikötötték, hogy
hány mázsás legyen. Hilbinger egy kitűnően képzett – vándorévei alatt
Franciaországot és Angliát is megjárt – fiatalabb céhtársának véleménye
szerint „egy közönséges torony óra csinálására három holnap kívántatik”. A
kontraktusban ennek figyelembe vételével szabtak meg határnapot az óra
felállítására. Az órás az elvégzendő munkára rendszerint előleget kért, amit
anyagok beszerzésére fordított. Először a ,,zifferblattokat” vagy más néven
„mutató táblákat” vette műbe a mester, mert ezeket akarta először átadni a
mutatókkal együtt. Felszerelésük végett ugyanis fel kellett állványozni a
tornyot. Ha a táblák nem csupán vas- vagy rézlemezből, hanem deszkákból
készültek, akkor az időtállóság növelése végett rendszerint „vas pléh”
borítást is kaptak. A számokat „Piktor” festette rájuk több rétegben. A
számlap és a rajta megjelenített római számok e korban szokásos színpárjai a
fekete-arany valamint a fehér-fekete voltak. A ,,zifferblattokkal”
egyidejűleg készültek a mutatók (a Manusok) is, melyeknek csúcsa tulipán,
liliom vagy összetett szív formát kapott, másik végén az ellensúly pedig a
Teremtés Könyvéből ismert két nagyobb „világító” egyikét (azaz a Napot vagy a
Holdat) jelenítette meg. A mutatók végét „saját aranyával” meg kellett
aranyoznia a mesternek. Gyenge aranyfüstözéssel nem érték be a megrendelők,
mert attól tartottak, hogy hamar lekopik. Az óra vázszerkezete kovácsoltvas
lapos rudakból állott, melyeket ékekkel, vagy – mint itt az őcsényi templom
tornyában látható – csavarkötésekkel rögzítettek egymáshoz. A függőleges
elemek felső vége – szerény díszítmény gyanánt – volutákban végződött. A
kerekek fogazatát fűrészeléssel és reszeléssel alakították ki. Az agyak és a
küllők kovácsolt vasból készültek. Ebben a korban már kizárólagossá vált az
ingaszabályozás s az előszeretettel alkalmazott – akkoriban még alig több,
mint száz éves múltra visszatekintő – ankerjárat. Figyelemre méltó, hogy az
óramutatók forgatásához szükséges nyomatékátvitelt az akkor még ismeretlen
kúpfogaskerekek helyett olyan egyszerű szöghajtással oldották meg, mely két,
egymásra merőleges tengelyű, nyújtott fogazatú kerékből állott. A „fertályos”
órák működtetéséhez három kősúly kellett: egy az óraszerkezet hajtásához, egy
az egész órai-, egy pedig a negyedes ütéshez. A kő „pondusokat” kőfaragó
mester alakította ki. A kő nehezékeket a kora-újkorban még leginkább gömb
vagy ahhoz hasonlatos alakra munkálták meg. A reformkor előtti évtizedekben
már egyéb forgástest majd hasáb alakok is szokásba jöttek. (Pontos
tipológiájuk még nincs időrendbe szedve a szakirodalomban.) A kő felső
végében kialakított mélyedésbe ólomba foglalt kovácsoltvas fület helyeztek el
a kő felfüggeszthetősége céljából. A köteleket maga az órás (esetleg a
megbízó) vette kötélgyártótól. Az órákat a mesterek akkoriban
nem látták el signummal. Ennek következtében a kutatóknak komoly fejtörést
okoz a készítő mester személyének megállapítása, ha írásos dokumentumok nem
maradtak fenn. A több darabban levő
óraszerkezetet, valamint a (többnyire ládában elhelyezett) nagyórás
szerszámokat a megrendelő által rendelkezésre bocsátott szekér szállította a
felállítás helyszínére. A fuvar ára a rakomány mázsánkénti súlya szerint volt
megállapítva. (Az őcsényi toronyóra – a kő súlyok nélkül – mintegy 120 kg-ot
tett ki.) Ha át kellett kelni a Dunán, akkor a hídvám kifizetése is terhelte
a megrendelőt. Az órást és egy vagy két legényét szintén szekér vitte és
hozta. Vidéken tartózkodásuk idejére „tisztességes” (bort is tartalmazó)
koszt és kvártély illette meg őket, amiről a megrendelő (azaz: az eklézsia)
gondoskodott saját költségén. Világítás céljára gyertya járt nekik, késő
ősztől tűzifa a fűtéshez. Az órát darabokban vitték fel a
toronyba, s csak ott rakták össze. Lábait az „órakút” fölött – ácsok által
készített és elhelyezett – gerenda-keretre, illetve tartóra (latin nevén
substaculára) rögzítették. Védőszekrény akkor még nem volt szokásban, de a
szerkezet megóvására szolgáló deszkaház igen. Amint az órát a toronyba
felszerelték, az lett az idő mércéje a település számára. Hilbinger élete utolsó munkáinak
egyike lehetett az őcsényi toronyóra, ugyanis 1811 nyarán meghalt.
Végrendeletének – végrehajtás céljából való – hivatalos felbontására július
19-én került sor. |
|
|
|