|
13.
évfolyam |
Somodi Imre: |
|
|
A pécsi jezsuita Pius
Gimnázium 1912-ben, éppen 100 éve nyitotta meg kapuit. Írásomban e jeles – ma
már nem létező – iskoláról emlékezem meg a centenárium alkalmából. Korábbi írásomban[1]
bemutattam az egykor Magyarország egyik legkiválóbb középiskolájának számító pécsi
jezsuita Pius Gimnázium alapításának és működése első éveinek
eseménytörténetét 1920-ig, az alapítás korszakát – szimbolikusan és
valóságosan is – lezáró évig. Jelen tanulmányom fenti írásomnak mintegy
kiegészítése, vagy még inkább: tükörképe. Míg a fent említett írásomban az
iskola alapításának, építkezésének és intézményszervezésének eseményeit
igyekeztem rögzíteni, addig a következő oldalakon azt kívánom bemutatni, hogy
ezalatt miként zajlott az iskola belső élete. A tanulmány tehát a Pius Gimnázium
és Internátus belső világába, mikrokozmoszába kíván betekintést nyújtani. A nevelés elvei és gyakorlata A Pius Gimnázium 1914–1915. évi
értesítőjében az intézet első igazgatója, P. Jablonkay Gábor SJ hosszú írásban
taglalja az iskolában alkalmazott nevelési elveket és módszereket, átfogó és
szemléletes képet nyújtva minderről az olvasónak.[2]
Az alábbiakban vázlatosan ismertetem ezen cikket, mert általa mély
betekintést nyerhetünk a Pius Gimnáziumban és Internátusban folyó nevelőmunka
elveibe és gyakorlatába. Jablonkay azzal kezdi, hogy a
nevelőintézetekkel – és főleg a vallásos szellemű nevelőintézetekkel –
szemben gyakran hozzák fel azt a vádat, hogy nem az életre nevelik a
gyermekeket. De mit jelent az „életre való nevelés”? Hiszen az, hogy ki mit
tart az élet céljának, értelmének, nagyon különböző lehet az adott személy
lelki habitusától, szocializációjától, világnézetétől függően. A nevelés
vallásos felfogása szerint az emberi élet célja az üdvösség. A vallásos
iskolának olyan embereket kell nevelnie, akik sem jó-, sem balsorsban ettől a
céltól nem tántorodnak el. Ezért fel kell készíteni az ifjút arra, hogy se
nehézségek, se jelszavak, se csábítás miatt ne térjen el céljától. Arra kell
szoktatni, hogy az értékeket becsülje, a romlottságot pedig megvesse.
Jablonkay szerint abban, aki vallásos nevelésben részesül, jóval könnyebben
kifejlődik a kötelességtudás, a lelkiismeretesség, az önzetlenség, a
csábításokkal szembeni ellenállás. S ha el is bukik az életben, Istenbe
kapaszkodva fel tud állni. Kiemelten fontos a vallásos nevelés a
középiskolákban, hisz a középiskolák adják a jövő értelmiségét, s ha a művelt
és széles látókörű értelmiség nincs felvértezve szilárd erkölcsökkel és kellő
kritikával, könnyen relativizmusba, nihilizmusba hullhat. Hisz a „puszta
emberi műveltség külső finomsága nem rejtheti el a szív ürességét.”[3] A katolikus szellemiségű nevelés
megkerülhetetlen elemei a vallási gyakorlatok: az ima és a szentségek vétele.
Nem cél azonban, hogy a gyermekeket túl sok ilyen gyakorlatnak tegyék ki,
ezért e téren a Pius nevelői csupán annyit vártak, amennyi bármely buzgó
katolikustól méltán elvárható: napi többszöri rövid ima, napi
szentmisehallgatás, legalább havonkénti szentgyónás és szentáldozás, évenkénti
lelkigyakorlat.[4]
De ezeknek a vallási gyakorlatoknak nem szabad pusztán rutinná és külsőséggé
válniuk. A nevelőknek és lelki atyáknak arra kell törekedniük, hogy mindezek
a cselekvések belső igénnyé váljanak, hitből fakadjanak. A vallásos nevelés egyik közvetlen
célja az akarat megedzése, hogy az ember bátran és öntudattal tudja
gyakorolni a kötelező és a szabadon választott jót, a rosszat pedig
következetesen kerülje. Az akarat erősítésének módja az „önmeggyőzés”. A
napirend és az intézmény egyéb rendszabályai jó gyakorlatok az „önmeggyőzés”
fejlesztéséhez. Ezek az előírások látszólag apró dolgokra vonatkoznak, de
rendkívüli mértékben edzik az akaratot, hogy fékezni tudja a szertelen
vágyakat. Az önmegtagadás e formája nem szül komorságot – így Jablonkay –,
hanem ellenkezőleg: a lélek tisztaságának és nyugalmának megőrzésével
biztosítja a derűt. A Pius nevelőmunkájának fontos
részét képezi a hazaszeretetre való nevelés – mondja Jablonkay Gábor. Ez nem
ellenkezik a keresztény elvekkel, sőt kifejezetten keresztényi. Egy közösség
javáért tevékenykedni, érte áldozatot hozni ugyanis alapvető követelmény egy
keresztény ember számára. A hazaszeretetnek az a lényege, hogy mindenki egész
emberként végezze azt a feladatot, amelyet a Gondviselés rábízott. A felebaráti
szeretet azonban nem csak honfitársaink, hanem valamennyi embertársunk
irányában kötelez. A vallási nevelés specifikumait
természetesen kiegészítették a nevelés általános eszközei, mint a dicséret és
büntetés. A Piusban a szóbeli dicséret mellett írásos elismerő oklevelek
adományozása is szokásban volt. Ezeken a „Merenti honor – az érdemesnek
elismerés” szavak álltak, ezért röviden csak merentinek nevezték. Ezen
elismerő levelek közül a legalacsonyabb rangú fehér, a következő fokozat
zöld, a legmagasabb pedig piros színű volt. A tanárok kezdeményezhették ennek
odaítélését, és az igazgatónak kellett jóváhagynia. A merentivel együtt
valami kézzelfogható ajándék is járt a növendékeknek (pl. édesség). A tanulók
magatartását és tanulmányi előmenetelét havonta értékelték. A legjelesebbek
ilyenkor kitüntetést kaptak, melyet a következő havi osztályzatig
birtokoltak. A tanév végén osztályonként a legjelesebb tanuló, az egyes
tantárgyak legjobbjai és a bentlakók közül a legjobb magaviseletűek szintén
kitüntetést kaptak, melyek végleg a növendékek birtokában maradtak, s ünnepi
alkalmakkor viselhették őket. Ami a dicséret mellett a
büntetést illeti: a Piusban testi fenyítést nem alkalmaztak – írja Jablonkay
–, ehelyett szóbeli figyelmeztetések, feddések, dorgálások voltak szokásban,[5]
amelyek a tett súlya szerint lehettek magánosak vagy nyilvánosak, illetve
történhettek a tanár, az osztályfőnök, az igazgató és a tanári kar részéről.
A büntetés legmagasabb foka a kizárás volt, melyet különösen jelentős
szabályszegések esetén alkalmaztak, úgymint a vallásosság elleni
cselekedetek, nyolc napon túli igazolatlan mulasztás, lopás,
bizonyítványhamisítás stb. Eltávolításra került az a növendék is, akinek
rossz példája erkölcsi szempontból veszélyt jelentett az egész intézményre. A
kizárás oka lehetett a tanulmányok végzésében megmutatkozó állandó és javulás
nélküli szorgalomhiány, illetve tanároknak és elöljáróknak való
ellenszegülés.[6]
Jablonkay örömmel állapítja meg, hogy az iskola fennállásának három éve alatt
egyszer sem fordult még elő a büntetésnek ez a módja. Ennek magyarázata
szerinte a lelkiismeretességre szoktató nevelőeszközök alkalmazása, és a
növendékek állandó felügyelete. Eddig Jablonkay Gábor írásának
ismertetése, amelynek alapján bepillantást nyerhettünk a Pius nevelési
elveibe és gyakorlatába. A Pius nevelőmunkája azonban nem
ért véget az iskola falainál. A nem bentlakó diákok iskolán kívüli
magatartását is részletekbe menően szabályozták, eladdig, hogy a bentlakókhoz
hasonlóan számukra is napirendet állítottak össze,[7]
illetve a szülőket is nyomatékosan figyelmeztették, hogy kötelesek olyan
erkölcsben nevelni gyermekeiket, amely megfelel az intézet szellemiségének.[8] Az internátus
rendtartása Az internátus házirendjét a
kalocsai jezsuita internátus házirendje alapján dolgozták ki.[9]
Kalocsa példájának erős hatása annak is betudható, hogy a Pius
megszervezésében oroszlánrészt vállaló első igazgató, Jablonkay Gábor
korábban nem csak tanára volt a kalocsai jezsuita gimnáziumnak, hanem diákja
is, így annak nevelőmunkájáról személyes tapasztalatai voltak.[10] Az internátusba
való belépés a következő módon történt. Beköltözéskor a növendék szülőjével
együtt jelentkezett az elöljáróságnál. Holmiját átvették és lajstromozták. Az
internátusba költöző diáknak a következő dolgokat kellett magával hoznia:
lábbelik, fehérnemű, ágynemű, evőeszköz, tisztálkodó eszközök, téli ruha.
Felsőruházatra nem volt szükségük, mert az intézet egyenruháját viselték.
Minden cikkből meghatározott darabszámot hozhattak magukkal az egyenlőség és
a célszerűség érdekében. A beköltöző növendék minden magával hozott tárgyat
köteles volt bemutatni az elöljáróságnak, s csak azokat tarthatta meg,
amelyeket az számára engedélyezett.[11] Az egyenruha a
társadalmi különbségek eltüntetését szolgálta.[12]
Az alsó osztályosok egyenruhája ellenzős tengerészsapka, matrózing,
rövidnadrág és harisnya volt; a felső osztályosoké ellenzős tengerészsapka,
kétsoros zakó és hosszúnadrág.[13] Az internátusban a
diákok életkor szerint szakaszokba voltak osztva. A szakaszok vezetésével
egy, még pappá nem szentelt jezsuita rendtag, az ún. magiszter volt megbízva,
aki – a gimnáziumi foglalkozás kivételével – minden idejét a szakaszával
töltötte. Ő felügyelt a kötelező tanulóidők (studium) alatt, szervezte a
programokat, „lelki olvasásokat” tartott stb. Sőt egy hálóteremben is aludt
szakaszával. A bentlakók tehát sosem maradtak felügyelet nélkül.[14]
A szakasz minden tevékenységet közösen végzett a magiszter figyelme és
irányítása alatt. Egyik foglakozási helyről a másikra is csapatban vonultak,
s a foglalkozások helyét csak engedéllyel hagyhatták el.[15] Az internátus
napirendje iskolai előadási napokon a következő volt: A bentlakók fél 6-kor
keltek. Mosakodás és öltözködés után reggeli imádságot végeztek és szentmisét
hallgattak az intézet kápolnájában. Fél 7-kor volt a reggeli. A reggeli és az
első óra közötti időben kötelező tanulóidőt, ún. studiumot tartottak, melynek
során a diákok átismételték az aznapra feladott leckét. 8 órakor kezdődött a
gimnáziumi tanítás. A délelőttöt a gimnáziumban töltötték. Az ebéd délben
vagy 1 órakor volt. Ebéd után hosszabb felüdülési idő, ún. rekreáció
következett, amelyet a játszótéren, rossz idő esetén a játszóteremben
tartottak. A rekreáció nem szabadfoglalkozás volt, hanem a szakasz közös
programja a magiszter felügyelete alatt. A rekreáció után háromszor egy héten
csoportos sétára mentek. A többi napokon séta helyett stúdiumot tartottak.
Ezt követte az uzsonna. Uzsonna után újra rekreáció, majd 5 órától 7 óráig
stúdium egyszer 5 percnyi szünettel megszakítva. 7 órakor volt a vacsora,
amit rekreáció követett. 8 órakor következett az esti ima, amely után
mindenki elvonult a hálóterembe, majd öltözködés és mosakodás után nyugovóra
tért. A vasárnapi és ünnepnapi szünetnapok programja stúdiumból, több
rekreációból és szabadfoglalkozásból állt. A napirend pontos betartása
kötelező volt, de betegség vagy egyéb indok alapján felmentést lehetett kapni
alóla.[16] A bentlakók szülők
általi meglátogatása az elöljáróság engedélyéhez volt kötve. Látogatásra
havonta egyszer, a tanórák és a stúdiumok idején kívül kerülhetett sor. A
tanulók intézetből való kijárását is csak havi egy alkalommal engedélyezték
kizárólag szülők vagy közeli rokonok felügyelete alatt. Ennek feltétele volt,
hogy a tanuló utolsó havi tanulmányi eredményeiben és magaviseletében semmi
kifogásolható nem volt. A városon kívülre azonban egyáltalán nem engedték a
bentlakókat.[17] Ha valaki látogatás
vagy kimenő alkalmával valamit kapott, köteles volt bemutatni az elöljárónak,
s csak az ő engedélyével tarthatta meg. Hasonlóképpen az internátus
növendékeinek küldött valamennyi csomagot legelőször valamelyik elöljárónak
kellett megtekintenie. A növendékek csak olyan olvasmányokat birtokolhattak,
melyeket az elöljáróságtól kaptak, vagy az elöljáróság engedélyezett
számukra. A bentlakók szüleiknek hetente írtak levelet, illetve egy-két
rendkívüli alkalomkor (például névnap).[18] Mivel az intézet
célja a keresztény nevelés volt, ezért a vallást és erkölcsöt sértő minden cselekedet
súlyos vétségnek számított. Megkövetelték az elöljárók irányában az
engedelmességet. Ennek megsértése ugyancsak súlyos vétség volt. Szintén
súlyos vétségnek számított a felebaráti szeretet elleni minden bűn (például
gúnyolódás). Saját környezetében
mindenki köteles volt rendet és tisztaságot tartani. Tiltott volt a rongálás,
illetve alkohol és tűzveszélyes anyagok birtoklása. Tilosak voltak a
veszélyes, vakmerő játékok, de az elpuhult kényeskedés is. Tiltott volt más
tárgyaihoz nyúlni, más hálóhelyiségébe belépni. Használati tárgyakat engedély
nélkül elajándékozni, elcserélni nem volt szabad. Továbbá tilos volt
mindenféle pénzbeni ügylet, adásvétel, szerencsejáték. A diákok engedély
nélkül nem hozhattak létre egyleteket, társulásokat.[19] Költségek. A tanulók segélyezése A gimnáziumba való beíratás díja
10 korona, az éves tandíj pedig 40 korona volt, melyet egy összegben kellett
fizetni.[20]
1916-ban a tandíj 50 koronára emelkedett.[21]
1919-ben a beíratási díj Az internátusban
tartásdíjat kellett fizetni, amelynek éves összege 1915-ben 700 korona volt.
A tartásdíj fedezte a napi négyszeri étkezés, a fűtés, a világítás, a
vízhasználat, a mosatás, a takarítás és az orvosi ellátás költségeit. A
tartásdíjat negyedéves részletekben kellett fizetni. A 700 koronás tartásdíjon
felül egyéb költségek is terhelték, terhelhették az internátusi diákok
szüleit (egyenruha, tankönyv, írószer, külön tízórai étkezés, különórák,
gyógyszerek, fogorvosi ellátás, okozott károk megtérítése stb.), ezért e
rendkívüli és olykor előre nem látható költségek fedezésére az elöljáróság a
tartásdíj minden negyedéves részletének fizetésekor 100-100 korona letét
elhelyezését kérte a szülőktől. Amennyiben a tanuló egyéb költségei
meghaladták a 100 koronát, a szülők kötelesek voltak kifizetni a többletet.
Viszont ha a növendék egyéb költségeinek összege kevesebb volt 100 koronánál,
akkor az intézet visszafizette a fennmaradó összeget, vagy beszámította a
következő tartásdíjba. Egy bentlakó diák éves költségei mindent egybevéve,
igénytől és takarékosságtól függően 950 és 1200 korona között mozogtak
(1915-ben).[24] Az internátusban
ingyenes hely nem volt. Voltak viszont ún. alapítványi helyek, melyeket
önzetlen adományozók hoztak létre, és amelyek kevésbé tehetős családból
származó gyerekek számára jelentettek lehetőséget a tanulásra. Az
alapítványok létrehozása úgy történt, hogy az alapító egy nagyobb összeget
helyezett letétbe, amelynek kamatai elegendőek voltak egy internátusi
növendék bentlakási költségeinek fedezésére. Az alapítványi helyre az alapító
(illetve jogutódja) jelölhetett kedvezményezettet, akinek felvételéről
természetesen az iskola vezetése döntött. Az alapítványi helyet elnyert
tanuló nem megfelelő magatartás és szorgalom esetén elveszíthette a
kedvezményes helyet.[25] Az iskolavezetés és
magánszemélyek ezenkívül egyéb módokon is igyekeztek anyagi segítséget
nyújtani a jó előmenetelű, szegény sorsú diákok számára: tandíj, tartásdíj
mérséklése, elengedése, ingyenes tankönyvek, ruhaadományok, ösztöndíjak,
pályázatok által.[26] Önképzőkörök A diákság számára már az első
tanévtől létrehozták az ún. akadémiákat,[27]
amelyeknek keretében a tehetségesebbek képezhették tovább magukat elsősorban
a latin és magyar nyelv terén. Gyakorolták a latint, fejlesztették a helyes
és ékes beszéd és írás képességét, illetve a fogalmazást magyar és latin
nyelven, ezért nyelvészeti köröknek is nevezték az akadémiákat. I. osztálytól
IV.-ig minden osztálynak külön akadémiája volt, melynek vezetése magukból a
diákokból állt, s egy jezsuita felügyelte őket. Az akadémiák fellépéseket is
szerveztek, ahol a növendékek közönség előtt mutathatták be, milyen
ismeretekre, képességekre tettek szert az akadémia keretei között. Ezeket
díszakadémiáknak nevezték. Díszakadémiákat általában jeles ünnepeken
rendeztek.[28] Amikor az
1916–1917-es tanévben az V. osztály belépésével megnyíltak a felső osztályok,
Jablonkay Gábor létrehozta a Pázmány Önképzőkört a felső osztályosok számára.
Tagjai csak felső osztályosok lehettek, az alsó osztályosok továbbra is
megmaradtak az akadémiák keretei között. A tagok létszáma a megalakuláskor 12
volt, de évről évre növekedett. A körben a diákok különböző
tudományterületekhez tartozó témákat dolgoztak fel önállóan, szónokolni,
vitatkozni tanultak, irodalmi alkotásokat hoztak létre stb. A kör vezetője
1916–1917-ben Jablonkay Gábor, 1917–1918-ban P. Kulcsár István SJ,
1918–1920-ban P. Hörl Gyula SJ. A kör elnökségét a diákok alkották, és minden
évben újraválasztották. Évente több alkalommal rendes és díszüléseket
tartottak, utóbbiakat ünnepek, jubileumok kapcsán. A körben folyó irodalmi és
tudományos élet igen pezsgő volt: az önképzőkör keblében rengeteg értekezés,
tanulmány, vers, novella, szónoki beszéd stb. született.[29] 1919-ben, amikor
elsőként nyílt meg a VIII. osztály a gimnáziumban, életre hívták a Pázmány
Bölcselőkört a nyolcadikosok számára. A kör tagjai filozófiai,
eszmetörténeti, etikai és társadalomtudományi kérdésekben mélyültek el.[30] Szabó István tanár
vezetésével a gimnáziumban matematikai kör is működött, ahol a matematika
mellett geometria, fizika, csillagászat és technika terén bővíthették
ismereteiket a tanulók.[31] A Mária Kongregáció Hivatalosan 1914. december 8-án
alakult meg a Pius Mária Kongregációja,[32]
de a kongregáció alapítási előkészületei már az első tanévben megkezdődtek: a
tagjelöltek, az ún. Mária-leventék összejövetelekkel és ájtatosságokkal
készültek a jövendő kongreganista tevékenységre. Megalakulása évében a Pius
kongregációjának tagsága 16 fő volt. A vezetőséget, amelyet a diákok
alkottak, évente választották. Fölöttük egy jezsuita, az ún. prézes (praeses)
felügyelt. A kongregációban „azokat a diákokat gyűjtötték össze, önkéntes
jelentkezés alapján, akik hitük
megélésében többre törekedtek. Céljuk az egyéni hit elmélyítése, alapos önismeret
és önnevelés alapján, a tudatos akaratnevelés útján való fejlesztése, mások
segítése mind a hitben való előrehaladásban, mind szociális vonatkozásban,
karitatív tevékenységgel. S mindezt Szűz Mária égi pártfogásába ajánlva,
hazánkban a Magyarok Nagyasszonya különleges pártfogása alatt.”[33]
(Eredeti kiemelés.) A kongregáció (másod)védőszentjéül[34]
Berchmans Szent Jánost választották, aki maga is jezsuita tanulóifjú volt,
így könnyen lehetett példakép a növendékek számára.[35] A Pius
kongregációjának tagsága oly mértékben gyarapodott, hogy 1919-ben egy második
kongregációt hívtak életre az alsó osztályosok számára. Ettől kezdve „kisebb”
(Congregatio Minor) és „nagyobb” (Congregatio Maior) kongregációról
beszéltek. Az új kongregáció létrejöttekor a Pius összes kongreganistájának
száma 90 fő volt. A kisebb kongregáció (másod)védőszentje az ugyancsak
jezsuita tanulóifjú, Kosztka Szent Szaniszló lett.[36] Az ének- és
zenekar. Iskolai színjátszás A Piusnak volt énekkara és vegyes
zenekara is, de legismertebb és legsikeresebb az iskola rézfúvós-zenekara
volt, amely 1918-ban jött létre, amikor Zichy Gyula pécsi püspök, a Pius
Gimnázium alapítója megvásárolta az iskola számára egy feloszlatott katonai
alakulat hangszereit. Sőt a volt tamburmajort, Prychistal Józsefet is
szerződtette, aki megkomponálta a Pius indulóját.[37]
A fúvószenekar az iskolai ünnepélyeken túl jeles pécsi rendezvényeken is
fellépett. 1925-ben egy országos zenei versenyen is sikert aratott, és
Olaszországban is koncertezett, többek között XI. Pius pápa előtt.[38] Vizsgálódásunk
utolsó évéből származik a fúvószenekarral kapcsolatos következő anekdota:
1920 áprilisában a Pius játszóterén próbált az iskola rezesbandája a
megszálló szerb hatóságok engedélyével. Addig az értékes hangszereket
rejtegették, félvén a rekvirálástól. A próba alatt szerb katonák közeledtek.
A diákok azt hitték, el akarják kobozni a hangszereket, ezért egyesek
elfutottak a hangszerekkel együtt, mások pedig azt bizonygatták a katonáknak,
hogy ezek saját tulajdonaik, nem iskolai hangszerek. A katonák azonban nem
rekvirálni jöttek, csak a zenét akarták élvezni. Ugyanis korábban
osztrák–magyar katonák voltak, s meghallották az általuk jól ismert indulók
hangjait.[39] Ezen a „sikeres”
próbán felbátorodva az a merész elképzelés született, hogy a közelgő úrnapi
körmeneten – ahol hagyományosan katonazenekar játszott, s a megszállás idején
Pécs városában természetesen nem volt magyar katonazenekar – a Pius
rezesbandájának kellene szolgáltatnia a zenét. Zichy püspök támogatta az
elképzelést, és a szerb városparancsnokság is megadta az engedélyt. Ez volt
az első alkalom, hogy a Pius Gimnázium megmutatkozhatott az egész város
előtt, s a bemutatkozás igen jóra sikeredett: a járdákról, az ablakokból
minden tekintet a Pius zenekarára és díszszázadára esett, s a körmenet
befejezése után az ünneplők egészen az iskola kapujáig kísérték őket.[40] Nem lehet említés
nélkül hagyni egy sajátosan jezsuita pedagógiai módszert, az iskolai
színjátszást, amelyet a Piusban is – hűen a jezsuiták oktatási hagyományaihoz
– alkalmaztak. A gimnáziumban külön színházterem is létesült. 1915 farsangján
rendezték az első színdarabot.[41]
Az első nyilvános színielőadást 1915. december 22-én tartották az új
iskolaépület felavató ünnepén.[42] Attól kezdve évente
több alkalommal is tartottak színielőadásokat, melyek nagyszámú közönség –
köztük illusztris vendégek – előtt zajlottak, így a nyilvános előadások
hozzájárultak az iskola ismertté válásához. A színjátszás fő szervezője P.
Kerling János SJ volt. Nevéhez fűződik a gimnázium színháztermének
kialakítása, berendezése, huszonöt-harminc saját szerzeményű dráma és
számtalan rendezés.[43] Könyvtárak, szertárak Egy oktatási intézmény egyik legnagyobb ékessége a
könyvtára. A Piusban két könyvtár működött: a rendházi és tanári könyvtár,
illetve az ifjúsági könyvtár. A könyvállomány a vizsgált korszakban
dinamikusan növekedett. Ezt a gyarapodást az iskola könyvvásárlásai mellett
nagylelkű adományozók is elősegítették. A legbőkezűbb közülük Hanny Gábor
prelátus volt, de az adományozók között volt Zichy Gyula is, aki a Pécsi
Püspöki Könyvtár 142 kötetét engedte át a Piusnak. A könyvállomány
gyarapításából a Pius diákjai is kivették részüket. A szertárak is a könyvtárakhoz
hasonlóan gyorsan gyarapodtak, s nem sok idő múlva csupán szerénységből
lehetett őket a „szertár” megnevezéssel illetni, mert gyűjteményük nem egy
múzeumot is megszégyenített volna. A szertárak gazdagításában ugyancsak
szerepet játszottak önzetlen adományozók, akik között megtaláljuk a Pius
tanulóit is. A gyűjtemény csupán egy-egy elemének felvillantása is
kellőképpen elénk tárja annak gazdagságát: A természetrajzi szertár része
volt P. Thalhammer János SJ rovarkutató monumentális rovargyűjteménye. Zichy
Gyula ásvány-, kőzet-, csiga-, kagyló- és fosszíliagyűjteményt ajándékozott a
Piusnak. Ugyancsak ajándékként kapta meg az iskola a Jézus Társaság pozsonyi
rendi főiskolájának természetrajzi és fizikai szertárát, melynek értéke
10–12 000 korona volt,[44]
s amelyet a legmodernebb műszerekkel egészítettek ki. A Pius numizmatikai
gyűjteménnyel is rendelkezett, melyben nem kevés középkori és római érme is
megtalálható volt. Sztáray Antal, internátusi növendék több mint száz nemesi
pecsét adományozásával vetette meg a Pius szfragisztikai gyűjteményének
alapját. Stb.[45]
S mindezt a gazdag gyűjteményt a jezsuiták a tanulóifjúság lehető
legszínvonalasabb oktatása céljából halmozták fel és használták.[46] Sport, egészség Az iskola feladatának nem csak a
lélek és a szellem, hanem a test nevelését is tekintette. A Piusban ezért
mindig kiemelten kezelték a testgyakorlás és az egészségnevelés kérdését. A torna- és
játékórák az első évfolyamon azzal kezdődtek, hogy a növendékeket megtanítsák
s szabályok betartására, a fegyelmezettségre, az együttműködésre, a
feladatmegosztásra és a sportszerűségre. Ezt az elsősökkel kezdetben egyszerű
játékok által gyakoroltatták, majd következhettek az egyre bonyolultabb
játékok. A jól felszerelt tornateremnek köszönhetően nagy hangsúlyt kapott a
szertorna, és a korszerű, fedett uszoda révén – mely az első és sokáig az
egyetlen volt Pécsett – az úszás. Fontos a szerepet kaptak a Piusban az alaki
gyakorlatok: a diákokat megtanították az alakzatban való mozgásra,
menetelésre, díszlépésre stb., s a Pius díszszázada gyakran emelte
szereplésével az ünnepségek fényét. Az 1919–1920-as tanévben a felsősök
létrehozták a Pius futballklubját is. A klub azonban – labda hiányában – csak
1920 tavaszán kezdte meg a működését, miután karácsonykor sikerült egy labdát
kapniuk. Ekkor még csupán a felsősök számára engedélyezték ezt a sportot.
Igen kedvelt játéka volt a piusistáknak a krokett, télen pedig a ródlizás.[47] A testnevelés
azonban nem merül ki a sportban, hanem az egészség megőrzésére való törekvés
is részét képezi. A Pius nevelői erre is gondot fordítottak. Oktatással és
intéssel hívták fel a figyelmet az egészség védelmének fontosságára és
módjaira. Az iskola tanulóit minden tanév kezdetén látásvizsgálatnak vetették
alá. A kötelező védőoltások meglétét megkövetelték. Az intézet orvosa
rendszeresen látogatást tett az internátusban, hogy megvizsgálja azokat, akik
valamilyen betegségre panaszkodtak. Azokat, akik a vizsgálat nyomán betegnek
bizonyultak, elkülönített betegtermekben helyezték el, ahol egy betegápoló
jezsuita rendtag vette gondjaiba őket. Külön terme volt a fekvőbetegeknek, a
lábadozóknak és a ragályos betegeknek. Az intézetnek helyet adó telek
kiválasztásánál fontos szempont volt, hogy a város nyüzsgésétől távol, a
tiszta levegőjű Mecsek lábainál fekszik. Az épület körüli területet ezenfelül
még fásították is. A termek tágasak, levegősek voltak, szellőzők és nagy
ablakok tették lehetővé a friss levegő beáramlását. A tanulók
szabadidejükben, amikor csak lehetett, a szabadban tartózkodtak, rendszeresen
sétákra és kirándulásokra vitték a diákokat. A higiéniát szolgálta a korszerű
fürdő. A bentlakók ruháit és ágyneműit az intézet mosodájában rendszeresen
tisztították. Az iskolavezetés figyelemmel kísérte azt is, hogy a külsős
diákok vajon megfelelő lakásviszonyok között élnek-e, eltartásuk megfelelő-e,
s igyekezett őket is bevonni a szabadidős testnevelési tevékenységekbe.[48] Vakáció A játszóterek, tornatermek és az
uszoda a karácsonyi, húsvéti és nyári vakáció alatt is a piusisták
rendelkezésére állt, ahol a tanulók a nevelők óvó felügyelete alatt
múlathatták szabadidejüket. A szünidőben is rendszeresen vezettek
kirándulásokat. A vakáció alatti
programok szervezésére létrehozták a Szünidei Pius-kört, hogy a helybéli és a
vakációt Pécsett töltő diákokat a szünidőben is hasznosan foglalkoztassák. A
Szünidei Pius-kör szabadidős programok mellett a vakációban önképzőkör
jellegű összejöveteleket is tartott.[49] A karácsonyi és
húsvéti vakációt a bentlakók tölthették az internátusban is, de a nyári
vakáció idejére el kellett hagyniuk az intézetet. Az el- és visszautazás biztonsága
ilyenkor a szülő felelőssége volt, de ha egy irányba több növendék is
utazott, az iskola kísérőt biztosított számukra.[50] A nyári
nagyvakáció alatt a diákok ideiglenesen kikerültek a Pius nevelőinek szárnyai
alól, azonban az iskolavezetés erre az időre sem hagyta őket erkölcsi
útmutatás nélkül: „Tanítványaink és mélyen tisztelt
szüleik jól felfogott érdeke követeli, hogy az erkölcsi magaviseletre
vonatkozó iskolai törvények a nagy szünidő alatt is érvényesüljenek, és az, amit
tíz hónapig nagy gonddal építettünk, két hónap alatt romba ne dőljön. Ez okból követeljük
tanítványainktól, hogy a vakációban is mindenekelőtt vallási
kötelezettségeiknek eleget tegyenek: járjanak lehetőleg naponkint a sz.
misére és egyéb ájtatosságokra, gyónjanak és áldozzanak legalább havonként és
el ne mulasszák a reggeli és estéli, valamint más ájtatosságaikat, kivált a
szent olvasó elmondását. Azután kerüljenek mindent, ami lelki életöket
veszélyeztetné; óvakodjanak tehát a rossz társaságtól, kerüljék a
táncmulatságokat, a színházakat, mozgóképelőadásokat, és korcsmákat;
őrizkedjenek az erkölcstelen olvasmányoktól és rossz, egyházellenes lapoktól. Követeljük továbbá
tanítványainktól, hogy a szünidő kezdetén mindenki ft. plébánosánál vagy más
egyházi személynél tisztelegjen és arra kérje, hogy igazgatója és lelki atyja
szerepét elvállalni kegyeskedjék és intéseivel s tanácsával oda hasson, hogy
a szünidőt Istennek, szüleinek és más jó embereknek tetsző módon töltse.”[51] Sőt,
ezen túlmenően az iskolavezetés megkövetelte, hogy minden diák szünidei
magatartásáról igazolást hozzon lelki vezetőjétől. Aki ilyen igazolást nem
nyújtott be, vagy abban elmarasztaló tények szerepeltek, az nem térhetett
vissza ősszel a Piusba.[52] Befejezés Stílszerűen a vakáció tárgyalásával zárom írásomat,
mely reményeim szerint bepillantást engedett egy jezsuita gimnázium
viszonylag zárt és ismeretlen világába. A leírtakból kitűnik, hogy noha az
1910-es évtized a Pius Gimnázium számára nem volt könnyű időszak, hisz ekkor
zajlott az alapítás, az építkezés és az intézményszervezés folyamata, melynek
nehézségeit még az első világháború és a szerb megszállás is tetézte, mégis
az oktatás és nevelés színvonala ebben az igen kritikus időben is kiváló
volt. Az 1910-es évtized a Pius Gimnázium számára az alapvetés korszaka:
nemcsak az intézmény működésének anyagi, infrastrukturális feltételeit
teremtették meg ekkor, hanem kidolgozták a gimnázium és az internátus
működésének azt a rendjét, amely az intézmény egész további fennállása idején
meghatározó maradt. |
|
|
|