|
13.
évfolyam 1. szám |
Petrőczi Éva: |
|
|
Stuart Mária meglehetősen hányatott gyermekkorú fiáról,
a későbbiekben az ő nevéhez kötött, 1611-ben napvilágot látott angol
bibliafordítás kezdeményezőjéről sokan, sokféleképpen emlékeznek meg az Úr
2011. esztendejében, a „Jakab király-féle Biblia” (King James Bible)
négyszázadik születésnapján. E bibliafordítás elemzéséhez, amely természetesen
nem az ő munkája, hanem korának legképzettebb angol teológusaié (bár változatos,
az értekező prózától a költészetig ívelő, amatőrként is figyelemre méltó írói
életművet hagyott hátra), nyilván semmiképpen sem elegendő a kora újkori
angol és a magyar nyelv alapos ismerete. Régi magyaros, illetve anglista gyakorlattal
legfeljebb arra vállalkozhatunk, hogy közelebbről megvizsgáljuk a bibliás uralkodó,
ahogyan országában sokan nevezték, „Anglia Salamonja” és Magyarország
kapcsolatát. Ez a feladat nem is igazán egyszerű, hiszen Jakab uralkodásának
hosszabbik szakaszában, egészen a harmincéves háború kitörésig, minimális és
sporadikus volt a szigetország és Magyarország, illetve Erdély kapcsolata,
következésképpen az ott élők és honfitársaink egymásról szerzett-szerezhető
ismeretanyaga. Természetesen jóval több, mint amennyit e rövid tallózgatás
keretei elbírnak, de korántsem sok. Ez részben a távolságnak, részben az
angolok mindmáig tapasztalható, eredendő „inzularitásának”,
elszigetelődésének, ritkán oldódó sziget-mentalitásának, illetve – magyar
oldalról – a németországinál és a hollandiainál is hányatottabb utazási
körülményeknek és magasabb peregrinációs költségeknek volt köszönhető. Abban,
hogy a tizenhetedik század magyarjai és angoljai lassacskán elkezdhettek
egymás hite és tudása által épülni, döntő szerepe volt a virágzó német
egyetemeket feldúló, elpusztító harmincéves háborúnak. Jelen áttekintésünk első hőse egy
skót író-utazó, kalandor, William Lithgow, aki 1616-ban látogatott el
hazánkba, s hosszan ír országunkról, The
Totall Discourse of Rare Adventure and Peregrinations (Ritka kalandok és
utazások részletes leírása) című,már Jakab halála után, 1632-ben megjelent,
nevezetes útikönyvében.[1]
I. Jakab királynak annyi szerepe volt Lithgow magyarországi látogatásában,
hogy a skót utazónak adott királyi menlevelében, mai értelemben útlevelében a
német-római császár is szerepelt a megszólított uralkodók között. A
Jakab-versus Magyarország és Erdély-történet itt feltétlenül említésre méltó
második szereplője nem egy kedvtelésből utazgató íróember, hanem egy írói
talentumokkal is megáldott-megvert diplomata volt, Sir Henry Wotton, velencei
nagykövet, a Jakab király – John Donne – Henry Wotton „költő-liga”, azaz
spontán baráti társulás egyik tagja. Logan Pearsall Smith kiváló, huszadik
század eleji Wotton életrajza-levelezéskiadása bővelkedik a magyar és erdélyi
vonatkozású részletekben.[2]
E levelek két témára összpontosítottak: a török megszállásra (amely Jakab
uralkodói létének egyik távoli, de annál riasztóbb réme is volt!), illetve lelkesedés
és idegenkedés között ingadozva, majd teljes elutasításba torkollva Bethlen
Gábor személyére, akivel Jakab mint a Protestáns Unió nem igazán lelkes
vezetője szövetségre készült. Wotton leveleiből kitűnik, hogy Bethlentől
(akit a korabeli angolok többnyire „Betlehemnek” tituláltak!) részben az
Erdély és Anglia közti, akkoriban óriásinak számító földrajzi távolság, részben
az erdélyi fejedelem kényszerű törökbarát lépései tántorították el az
angolokat. 1620. november 8. és 18. között Wotton egy maratoni hosszúságú
levelet küldött Sir Rober Nantonnak, Jakab egyik „frontemberének” címezve, de
a királynak szánva a beszámolót, a gyászos fehérhegyi csata napjaiban, amely
– a vesztes vő, V. Frigyes révén – Angliát is gyöngítette. E levélben az
angol író-diplomata még magasztalta Bethlen Gábort, s teljes protestáns
preferenciával így jellemezte: „Betlehem […] who lies neraer the truth than
the Emperor himself.” Azaz: „Bethlen, aki közelebb jár az igazsághoz, mint
maga a császár.”[3] Ehhez képest egy hónappal később
már közvetlenül Jakabnak címzett levelében ezt olvashatjuk: „Őfelsége
legutóbbi, Nanton titkár úrnak címzett levelemből értesülhetett Mons. de
Preux magyarországi útjáról. S ezen út kapcsán Felséged nyilván értesülni
kíván arról, hogy az utazás gyümölcsöző volt-é. […] Végülis az volt a
látogatás eredménye, hogy azonnal követet kell küldeni a választófejedelemhez
(aki most a sziléziai Boroszlóban tartózkodik), hogy tisztán lássuk,
csatlakozik-e ő a magyarokhoz, egy, a császárral kötendő szövetségben […] Be
kell vallanom Felségednek, hogy a magam részéről vajmi keveset várok a fent
nevezett választófejedelemtől in hoc
statu rerum. – Ami ezek után Betlehem [!] Gábort illeti, s a magyarokat,
én nem tehetek (Felséged szolgájaként) önálló lépéseket, míg ki nem derül,
hogy a választófejedelem, felséged veje és országa csatlakozik-e a császárhoz,
avagy sem.”[4] Sir Henry Wotton utolsó magyar
vonatkozású levelét Bécsből, 1620. december 19-én keltezte: itt Bethlen Gábor
iránti távolságtartása már teljes elutasításba torkollik: „Magukra hagyom a
színtéren a francia követeket, legyen az ő dolguk megoldani a helyzetet a
császár és Betlehem Gábor között, akivel nincs mit kezdenem a továbbiakban,
most, hogy magára maradt.”[5] Ami a közvetlen I. Jakab -
Bethlen Gábor „csúcstalálkozót”, avagy európai protestáns csúcsot illeti, az
csupán terv maradt. Mindössze annyi valósult meg belőle, hogy V. Frigyes
egyik bizalmasa, Johann Joachim Russdorf német diplomata-költő kért, s Digby
bécsi angol nagykövet közvetítésével el is juttatott Jakabhoz egy Bethlen
Gábor-portrét.[6]
A Jakab–Bethlen Gábor kapcsolathoz még egy adalék: I. Jakab 1613-ban tragikus
hirtelenséggel elhunyt fiához, Henrik herceghez intézett egy őt Bethlen
„törökbarát” magatartásától óvó levelet, amelyet az Országos Széchényi
Könyvtár 1909-ben meg is vásárolt.[7] Ami a következő generációt, Jakab
ivadékait illeti, közülük leginkább a szerencsétlen sorsú Stuart Erzsébet –
V. Frigyes párról tudott a korabeli magyarság. Az 1613-ban nagy össze-európai
és különösen összprotestáns pompával megtartott, többlépcsős lakodalmukat
többek között egy heidelbergi magyar diák, Súri Orvos Pál köszöntötte
tizenkét oldalas latin üdvözlőversével, a Solemnitas
Hymneaia Nuptiis-szal.[8] Stuart Erzsébet életét egy másik,
a soknyelvű esküvői vers-áradat hamar tovagördülő hullámainál szomorúbb, sőt,
szégyenteljesebb epizód köti hazánkhoz.[9]
Egy tizenkilencedik századi angol történész hölgy, Elizabeth O. Benger rekonstruálja
ezt a történetet korabeli dokumentumok alapján készült monográfiájában.[10]
E leírás szerint 1619. november 19-én, éppen Erzsébet napján Prágában a
frissen felkent „téli királynénak” az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy
felöltötte férje egyik távoli ősanyjának, Árpád-házi Szent Erzsébetnek a
jelmezét, sőt kötényét rózsa alakú süteményekkel töltötte meg, amelyeket
körbekínált a cseh udvar őt amúgy is idegenül, ellenségesen szemlélő
hölgyeinek, akik egyébként az édes „alamizsnát” azonnal a földre dobálták.
Erzsébet ezzel a gesztussal nem csupán a cseh hölgyek rokonszenvét próbálta
megszerezni, hanem férjének, s férje nagybátyjának, Moritz von Hessen-nek, a
„tudós” Móricnak is kedveskedni akart, aki olyan nagyra tartotta Árpád-házi
Szent Erzsébetet, hogy az ő emlékét ápolandó még magyar nyelvi tanulmányokba
is belefogott. Eddig a legmagasabb körök,
királyok, fejedelmek, diplomaták szintjén vizsgálódtunk valamelyest a Jakab
kori angol-magyar kapcsolatok területén. Az igazi, a lényeges áttörést
azonban – mint az előszóban már jeleztem is – az a korszak jelentette, amikor
a harmincéves háború következményeként megindult a magyar peregrinusok
tömegesebb Anglia-járása. Ezt a korszakot megelőzte azonban egy jóval korábbi
kiadvány, amelynek megjelenését követően I. Jakab neve Magyarországon és
Erdélyben ismertté kezdett válni. Ez természetesen nem a most négyszáz
esztendős angol Biblia volt, nem is lehetett, hiszen e szent szöveg veretes
angolságát akkoriban még vajmi kevés magyar teológus érthette-értékelhette,
hanem Jakabnak elsőszülött fiához, az ifjan elhunyt Henrikhez szóló
királytükre, a Basilicon dóron (A Royal
Gift), amely magyar fordításban 1612-ben Heidelbergben látott napvilágot,
egy heidelbergi magyar peregrinus, Szepsi Korocs György latinból készített
munkájaként. A magyar fordításról, s általában a Basilicon recepciótörténetéről a közelmúltban egy fiatal
kolozsvári kutató, Vincze Hanna Orsolya írt először a 2008-ban megvédett, még csak kéziratban
olvasható, angol nyelvű disszertációjában, majd 2010-ben, Kolozsvárott
megjelent könyve e fordításnak szentelt fejezetében.[11]
Az, hogy ezt a könyvet nem
egyszerű atyai útmutatóként, még csak nem is egy abszolutista monarcha
eszméinek gyűjteményeként (ahogyan igen sokan értelmezték) fogadta a korabeli
Európa, hanem kézről-kézre, nyelvről nyelvre adták-fordították, azaz a
legteljesebb mértékben „bestsellerként” kezelték, az nem elsősorban Jakab
írói erényeinek, hanem a protestáns Európában remélt uniós vezetői szerepének
tulajdonítható. Vincze így ír erről a kérdésről: „Az európai közönség
érdeklődése a negyvenöt évig uralkodó Erzsébet utódja iránt a protestáns
Európa új vezéralakjának szólt. Jakab külpolitikájából természetesen
kiderült, hogy ezt a szerepet nem kívánta felvállalni. 1603-ban (a könyv első
megjelenésekor, P. É.) azonban még senki sem tudta, milyen az új király
külpolitikája, különösen a protestáns ügyhöz, illetve a katolikus hatalmakhoz
való viszonya, bár természetesen az érdekelt feleknek határozott elképzelésük
volt arról, milyennek szeretnék látni Albion új uralkodóját. Jakab könyvének
európai fordításai ennek az érdeklődésnek, ezeknek a különböző
érdekeltségeknek, illetve elvárásoknak a megnyilvánulásai. A saját
elképzeléseiket, érdekeiket a királyra vetítő fordítók egyben megpróbálták a
szigetország első emberének tekintélyét – és lehetőleg magát Jakabot is –
saját ügyük szolgálatába állítani.”[12]
Ebből a szempontból a mi Szepsi Korocsunk nem tartozott az erőszakos
átültetők közé, az előszóba nem szőtt olyan direkt utalásokat, mint – többek
között – a minduntalan saját szűkebb hazájára célozgató walesi fordító. Ő
csupán annyit tett, hogy a királyi tónust igyekezett inkább egy protestáns
prédikátoréra és egy szerető apáéra hangolni. Hogy milyennek is látta a
magyar átültető a sosem-látott, távoli uralkodót, az részben a terjengős
magyar címből, részben az előszóból tűnik ki: „SZEPSI KOROTZ György, Basilikon dóron, Az angliai, scotiai,
franciai es hibernai elsö Jacob kiralynac, az igaz hitnek oltalmazojanac etc.
fia tanitasaert irt királyi ajándéka […]”[13] Ez tehát a szerényen áthangolt
címlap. A fordítói dedikáció említett részlete pedig így hangzik: „Az ő
elsőszülött fiának oktatásáért, ez kevés beszédű, de hasznos, bő értelmű
három kis könyvecskét [t.i. a Basilikon
szövegének három fő témakörét! – P. É.] maga kezével és maga elméjével,
jó idejét tanóságul leírná; mely dicséretes cselekedetivel az hatalmas király
fiához való atyai indulatját szép tanításával jelenti.”[14] A fordító ezen kívül egy
jellegtelen, a szerző nevét, személyét nem is említő verssel bővítette könyve
vendégszövegeit. Ezek a paratextusok változó színvonalúak. A szerzők sorában
az első és a legfontosabb Szenci Molnár Albert, a korai magyar-angol
kapcsolatok egyik egyengetője, akinek egyetlen, időskori albioni látogatása
még nem igazán felderített. Ő – zsoltáros emberként – nem is hasonlíthatta
volna Jakabot máshoz, mint magához Dávid királyhoz, annak ellenére, hogy az
angol bibliaolvasók inkább Salamonként tisztelték királyukat: „EZ KÖNYVNEC AJÁNLÁSA Nagy ajándéka ez az Úr Istennec, Hogy nyelveken soc számtalan
nemzetnec, Hirdetteti megirattya igéjét Es soc réndeckel közli
bölcsességét. Mint Régen Dávidot, és annac
fiát, Igy most Anglia Országnac
Királyát, Soc szép tudományockal
megáldotta, Ki bölczen irt könyvel fiat
oktattya, Ez könyveckénec hasznos vóltát
értvén, Soc nemzet olvassa tulaydon
nyelvén. Magyarul ezt KOROTZ GEÖRGY
forditotta, Es kértünkre ékessen kiboczátta. Kit ez múnkáért és jo
szándékaért, Tartson megh Isten az ö szent
Fiaért.”[15] Az „Es kertünkre ékessen
kiboczátta” sor azt jelzi, hogy a Jakab király művére már Oppenheimban
felfigyelő Szenci Molnár ezúttal is ugyanazt a „kultúrdiplomáciai”, értékközvetítői
lépést tette meg, mint évtizedekkel később, amikor Bayly nálunk is átütő kegyességi
sikerkönyvvé vált The Practice of Piety-jét, ezt a puritán alapművet
fordításra ajánlotta a fiatal Medgyesi Pálnak[16]
Akár úgy is fogalmazhatnánk:Szenci Molnár életteli, nem kozmopolita, de
távoli kultúrák megismerésére szomjazó személyisége, s ugyanakkor egyszerre
humanista és keresztyén kapcsolatteremtői szenvedélye révén bízvást tekinthető
Kazinczy Ferenc korai előképének. Mint az előbbiekben jeleztük,
magában a Basilikon-kiadásban nincs
említésre méltó fordítói versezet. Nyolc évvel e királytükör megjelenése után
azonban egy Magyarországon elsőként forgalomba került puritán szellemű
könyvben, William Perkins Catholicus
Refomatus-ának latinból átültetett
magyar változatában, amelyet Kecskeméti C. János egykori heidelbergi diák
készített, a kísérőszövegek között egy ragrímes, de jól szerkesztett verset
olvashatunk. Ebben Szepsi Korocs – a távolság és a közvetlen élmények híján
számos korabeli magyar keresztyénhez hasonlóan – teljesen megfeledkezni
látszik Jakab király puritánellenes magatartásáról, a Basilikon kifejezetten puritángyalázó részleteiről. Ha nem így
lenne, aligha fűzné az angol uralkodó nevét közös laudációs szálra az angol
puritán kegyességi irodalom két, nemzetközi szempontból is nagyhatású szerzőjével,
William Whitakerrel és William Perkins-szel, továbbá Cambridge-dzsel, a
puritán szellemű teológusképzés fellegvárával: „Szepsi Korotz György: RHYTMI UNGARICI – részlet – ........ Tenger szügetében Anglia országban , Iacob király regnal most az Kiralyságban, Kinél Deaks-vitéz eggyüt áll gradicsban, Mivel magadnak-is főb részed van abban. Fö Scholáid közöt Cantabrigiumbol, Folynak szep irasok mint vizek forrasbol, Mely kedves könyveknek vigh olvasásábol, Elménk ékesülhet, mint kert viragokbol. Itt irta könyveit Vitakerus Wilhelm, Ez-is az fö Doctor az Perkinsus Wilhelm, Kit Spaniol nyelvre vit(t) Massanus Wilhelm, S, Deákbol nyomtatta Antonius Wilhelm.”[17] Ebben a versben ugyanaz a nyelvi
jelenség tapasztalható, mint gyakorlatilag minden angolból fordított
életvezetési könyvben, traktátusban: az angol nevek latinizálása, vagyis
ösztönös lélektani honosítása. Mert a korabeli, többségében nem Angliát-járt
magyar olvasók, még a műveltek számára is csak ezzel a fogással lehetett
elérni, hogy magukénak érezzék, s maradéktalanul be tudják fogadni a számukra
annyira idegen, annyira távoli világban keletkezett szövegeket. Ezért lett a
fenti versben is Cambridge-ből Cantabrigium, William Whitakerből Vitakerus
Wilhelm, William Perkinsből Perkinsus Wilhelm. E két utóbbi név ráadásul
latin-német „makaróniszóvá” változott. Szepsi Korocs Basilikon-fordításának lett egy
későbbi, nem királyi, csak nemesi hajtása Magyarországon: Korocs egyik
neveltjének és pártfogoltjának., ráadásul földijének, Szepsi Csombor
Mártonnak Udvari schola című
könyve, amelynek címzettje nem királyi ivadék volt, hanem a korán elhunyt Bedeghy
Nyáry Ferenc. E nemesi ifjakat igazgatni kívánó könyv előszavában, igen
hízelgő módon, Szepsi Csombor Seneca és Jakab oktatói, nevelői erényei között
von párhuzamot.[18] Jakab király alakja még egyéb
tizenhetedik századi magyar művekben is visszaköszön, például Prágai
Andrásnak részben Hans Joachim Rusdorf 1622-ben Uppsalában megjelent Elegidia et poemata epidicta-ja nyomán
írott, Sebes agynak késő sisak című
versében. Ezt a Rusdorf – Prágai szerzői szimbiózist a közelmúltban tisztázta
két szegedi kutató, Fazekas Sándor és Juhász Levente.[19]
Rusdorf, V. Frigyes bizalmasainak egyike, a pfalzi diplomata, s az ő hosszú
latin poémájának magyar újrafogalmazója egyfajta verbális Mme
Tussaud-panoptikumot hozott létre, amikor viaszfigura-szerű portréversekben
idézte fel a harmincéves háború minden kulcsfiguráját, közöttük a hányatott
gyerekkora miatt zsigereiben is pacifista, minden csatározástól irtózó
Jakabot.[20] A Késő sisak egyik epizódja, a Jacobus
rex Angliae I. Jakabnak azt a szerencsétlen lépését mutatja be, amikor
Erzsébet lánya becsődölt „téli királynéságát” követően, azaz egy nagy és nem
éppen kedvező visszhangot keltő protestáns diplomáciai kudarc után, kisebbik
fiát, Károlyt igyekezett legalább katolikus oldalról megerősíteni egy spanyol
infánsnő férjeként. Jakab azonban nem számolt azzal, hogy Fülöp király és a
szigorú spanyol papság nagyon kemény feltételeket szab a frigyhez, többek
között Anglia rekatolizációját. Ezt azonban Jakab nem vállalhatta, számos
egyéb ok mellett már csak Véres Mária rosszemlékű, országpusztító uralma
miatt sem, s a tervezett házasság így füstbe ment. A Rusdorf – Prágai versben
a király önkritikát gyakorol, s a spanyol kalandba balga módon csaknem
belerángatott fiát óvja a hasonló, könnyelmű lépésektől: „JACOBUS REX ANGLIAE En az békességet, S az czendes eletet, Mindenkoron szerettem, Senkinek kárara, Vagy boszszusagara, Haddal nem igyekeztem, De az égy dologban, Nem igen okosan, Látom hogy cselekettem. …………………………… Ezt a spanyol frignek Álnok békessegnek, Köszönhetik mindenek, Más felöl barátim, Töb io ismeröim, Mind az miben estenek, Igen félek azon, Hogy gonoszt né mondgion, Utánnad az maradék. Mert kellö idöben, Szintén szükségében , Töl frigyet nagy felelmek, Ura szép szovára, Sok kivánságára, Semmit nem használhaték, Mert az spanyol frigye, Akadékos idgye, Az io igyekezetnek. De te Cároly fiam, Tanuly most én rajtam, Légy okossab nálamnál, A’ köz igasságért, Né kémeld az fegyvert, Valamigh fejed fön ál, Az spanyol Fülöphöz, S az téttétet frigyhez, Egy csöppnyere se bizzál.”[21] Sem Rusdorf, sem Prágai nem volt
több alkalmi költőnél, de a fentiekben idézett, döcögős Jakab-portréversnek
van egy kísérteties, váteszi részlete, az, amelyben a király így szól:
„Valamigh fejed fön ál.” Márpedig, mint tudjuk, a latin és a magyar vers
keletkezése után évtizedekkel I. Jakab fia, a szerencsétlen I. Károly bizony
nem dicsekedhetett élethosszig „fönn”, vagyis nyakán álló fejével, hiszen
Cromwellék fővesztésre ítélték. Igaz, ezzel mártíriumát is megalapozták, de
ez sem a rá kirótt, méltatlan halálnemen, sem az azt megelőző megpróbáltatásokon
nem változtatott. A számos tizenhetedik századi
magyar Jakab-ábrázolás vázlatos bemutatása után jelezzük végül, hogy a
huszonegyedik század első évtizedének magyar tudományossága – a teljesség
igénye nélkül – milyen művekkel igyekezett hozzájárulni a bibliás angol
király portréjának kiegészítéshez. Szántó György Tibor Anglikán reformáció, angol forradalom című, számos
egyháztörténeti vonatkozást tárgyaló összefoglaló munkájában az angolszász
szakirodalom igen alapos ismeretében ír e nem könnyű sorsú Stuartról. Művében
szokatlan empátiával elemzi a király egyéniségét, hányatott gyermekkoráról, s
az őt brutálisan, olykor botütésekkel instruáló skót nevelőjéről, a mi
Balassinknak latin nyelvű zsoltárfordításaival modellül szolgáló Buchananról
is megemlékezve.[22]
Hargittay Emil a királytükröknek szentelt, Gloria, fama, litteratura című könyvében írt a zsoltáros királyról,
a Basilikon kapcsán.[23]
Harmadikként említjük itt Radó Bálint könyvét, aki politika és teológia
összefüggéseit vizsgálta Jakab írott életművében és királyi működésében.
Művének alaptézise az, hogy Jakab a politikai életet, a politikai tetteket
egyfajta „alkalmazott teológiaként” kezelte.[24] Jakab király saját szövegei közül
a Basilikon magyar változata után
több száz évvel, 2006-ban jelent meg párbeszédes Démonológiája, Kecskés Anita fordításában.[25]
Ez a korántsem bibliás dialógus azért fontos számunkra, mert jól érzékelteti
a tizenhetedik századi Európa eszkatologikus légkörét, amely az ugyancsak
végítélet-váradalmak közepette szolgáló és író korabeli magyar teológus-szerzőket
is megérintette. Végül ismételten rá kell irányítanunk a figyelmet a már
idézett Vincze Hanna Orsolyára, aki angol és magyar nyelvű opuszaival
egyaránt hozzájárult e nagyon ellentmondásos természetű király portréjának
árnyalásához, akire ma, az általa kezdeményezett bibliafordítás négyszázadik
születésnapján emberi tévedésével és tévelygéseivel együtt is tisztelettel
emlékezik a világ. S gondoljunk végül arra a Jakab királyra, akiért 1619-ben,
az uralkodó súlyos betegségében, New-Marketben nem kisebb személyiség mondott
nagyívű prédikációt, mint közeli barátja, bizalmasa és udvari papja, John
Donne, a tizenhetedik századi Anglia szellemi-lelki életének egyik óriása. Ez
az igehirdetés magyarul is olvasható a Délben
alkonyul, délben virrad című Donne-prédikációskötetben Pásztor Péter
kiváló fordításában.[26]
John Donne az akkor még betegségéből végül is szerencsésen felépült uralkodót
e szavakkal igyekezett megerősíteni, az ars bene moriendi műfajának érveit
poétai tehetséggel ötvözve: „Ha Isten mortem
raptus-t ad nekem, ha kegyelméből elragadtatásban és önkívületben
meghalok magamnak, izzón elmélkedem Krisztuson, átöntöm, átplántálom magamat,
átvándorlok és átváltozom belé, […] akkor ez mindenekelőtt a Pretiosa mors Sanctorum, a szenteknek az
Úr szemei előtt drága halála, hiszen ők a Krisztus Jézusban halnak meg, temettetnek
el és támadnak fel újra.”[27] John Donne-nal együtt reméljük,
hogy ha szent nem is volt, de a Teremtő megadta a bibliás angol királynak ezt
az „értékes halált”, hibás lépései, életvitelének megkérdőjelezhető
sajátosságai mellett emlékezve egyéniségének tiszteletünkre méltó vonásaira,
műveltségére, a nevével fémjelzett Szentírás munkálatainak megszervezésében
betöltött szerepére, s gazdag tollforgatói hagyatékára. |
|
|
|