A magyar olvasók előtt is jól ismert északír anglikán teológus, Alister McGrath könyvének címe olyan meghökkentő a téma iránt érdeklődő Olvasó számára, hogy valószínűleg nem lesz képes otthagyni azt a könyvesbolt polcán (nem történt ez másként a recenzenssel sem). Valóban bealkonyult az ateizmusnak – holott napjaink tapasztalata mintha egészen mást mutatna? A kissé hihetetlennek és szenzációhajhásznak tűnő cím máris nem lesz az, ha tisztázunk néhány alapfogalmat. Többek között ez is a könyv érdeme: különbséget tesz olyan, sokszor helytelenül és megkülönböztetés nélkül használt fogalmak között, mint ateizmus, agnoszticizmus és keresztényellenesség. Hiszen Isten létének kategorikus tagadása (ateizmus) nem azonos az Isten létezéséről való állásfoglalás elutasításával (agnoszticizmus), sem valamely vallás – esetünkben a kereszténység – hittételeinek és egyházfegyelmi szabályainak kritizálásával. Sőt az ateizmuson belül is különbséget kell tennünk meggyőződéses, teoretikusan megalapozott ateizmus, és az elméleti alapokat és meggyőződést nélkülöző, reflektálatlan, ám a mindennapi életben Istent teljesen figyelmen kívül hagyó gyakorlati ateizmus között.

Alister McGrath ezen szellemi áramlatok közül a meggyőződéses ateizmus történetén kalauzol végig, s a könyv végére az Olvasót meg is győzi, hogy az ateizmus e – kvázi istentagadó vallásként gyakorolt – formájának valóban bealkonyult.

De ne siessünk ennyire előre. Az ateizmus történetének ugyanis – a szerző szerint – íve van: kibontakozása, tündöklése és hanyatlása. Ennek az ívnek szimbolikus kezdő- és végpontjai 1789 és 1989. Frappánsan eredeti ötlet a szerzőtől, hogy éppen ezzel a két fontos dátummal jelöli ki az ateizmus korszakának jelképes határait. Az ateizmus antik és reformációkori[1] előzményeinek ismertetése után McGrath azonnal fejest is ugrik a téma közepébe, és az  eszme kialakulása és érvényre jutása szempontjából elemzi a francia forradalmat és közvetlen előzményét, a francia felvilágosodást. A szerző leszámol azzal a mítosszal, hogy a francia felvilágosult gondolkodók nagyrészt ateisták voltak. Valójában az ateisták egy különc csoportot alkottak, akiknek istentagadó eszméi kevés megértésre találtak a kor deista gondolkodóinál. Jellemző, hogy Voltaire az ateizmust az egyház által korrumpált vallással szembeni sajnálatos reakciónak tartotta. Ami a francia forradalmat illeti, arról sem állíthatjuk minden további nélkül, hogy ateista lett volna. Tény, hogy a forradalmat jellemzi a kereszténység és az egyház – olykor szisztematikus, olykor ad hoc – üldözése, és valamiféle profán vallás – melynek középpontjában a haza, illetve a forradalom eszményei álltak – kialakításának szándéka, s kétségtelenül voltak a forradalom prominensei között ateisták. De sosem emelték a forradalom hivatalos ideológiájává az ateizmust. A francia forradalom igazi jelentősége az ateizmus történetében az, hogy az öröknek és változtathatatlannak vélt eszmék, társadalmi rend és intézmények meghaladásával, és helyettük valami gyökeresen újnak a létrehozásával példát és bátorítást adott a jövőben minden újszerű eszme – köztük az ateizmus – számára.

Nem bizonyult hatásosnak az a fegyver sem, amellyel a forradalom a vallás – értsd: a kereszténység – ellen küzdött: az erőszak. A 19. század ateista gondolkodói ezért új stratégiát választottak nézeteik győzelemre juttatására: az embereket nem erőszakkal, hanem érvekkel kell a vallás elutasítására rábírni. Meggyőzően igazolni kell tehát, hogy az istenhit tarthatatlan, s az egyedüli helyes világszemlélet a transzcendencia tagadása. Ezt a feladatot végezte el három nagy gondolkodó, akiket McGrath az ateizmus legjelentősebb teoretikusainak tart: Feuerbach, Marx és Freud. Feuerbach azzal, hogy Istent az ember önnön lényegének kivetítéseként azonosította; Marx azzal, hogy Istent társadalmi képződménynek tartotta; Freud pedig azzal, hogy Istent a psziché illuzórikus kreatúrájának tekintette. Ahogyan Kopernikusz után egyetlen értelmes ember sem hiheti azt, hogy a Nap kering a Föld körül, hasonlóképpen az ő törekvéseik is arra irányultak, hogy olyan meggyőző elméleteket hozzanak fel Isten léte ellen, amelyek után egyetlen értelmes ember sem hiheti, hogy Isten valóban létezik.

A 19. század a természettudomány robbanásszerű fejlődését hozta magával. Ebben az optimista korban sokan vélekedtek úgy, hogy a természettudomány racionális világmagyarázata[2] előbb-utóbb ki fogja szorítani az irracionális vallási világmagyarázatokat. Ekkor gyökeresedett meg az a felületes nézet, hogy a tudomány és a vallás szemben áll egymással, s ezért a tudományban jártas embernek szükségképpen ateistának kell lennie.[3] McGrath felülvizsgálja a tudomány és a vallás ellentétének mítoszát. Rámutat arra – amiről a tudósok sokszor nem beszélnek –, hogy a tudományban a hitnek igen fontos szerep jut: például a hipotézisek, még nem bizonyított elméletek elfogadásakor. Kijelöli a természettudomány illetékességi területét is mondván, hogy a természettudomány a transzcendens világról nem képes megállapításokat tenni: sem nem igazolhatja, sem nem tagadhatja Isten létét, mert ha ezt teszi, túllép önmagán, olyan területre, ahol már nem tehet releváns kijelentéseket. Tagadja azt is, hogy a természettudományos világszemlélet elfogadása szükségképpen a vallás elhagyásával és ateizmussal jár: rengeteg vallásos tudóst tartunk számon a 19–20. századból. Ezután McGrath a 19. századi természettudománynak az ateizmust leginkább megihlető eredményét, a darwinizmust veszi górcső alá,[4] s nagyjából a fentiekhez hasonló megállapításokra jut: az evolúcióból nem következik szükségképpen Isten létének tagadása; az evolúciós elmélet valaki számára érv Isten létezése ellen, más számára viszont Isten létezése mellett.

A 19. században azonban nemcsak a tudományból kívánták egyesek száműzni Istent, hanem a művészetből is. A viktoriánus Angliában a kereszténység megmerevedett formái egyre kevésbé tudták megragadni az emberek fantáziáját. Költők és írók lázadtak ezen ósdi, beporosodott, unalmas kultúra ellen. Joggal – teszi hozzá önkritikusan McGrath –, mert a 19. század anglikanizmusa végtelenül eltávolodott a modern ember érzésvilágától. A kereszténység és Isten egyszerűen kiveszett a közgondolkodásból, de legalábbis már nem foglalt el központi helyet, mint korábban. Mindezek következtében, ami száz évvel korábban hihetetlennek tűnt, az a 19. század végére valósággá vált: beköszöntött az Isten nélküli világ.

Az Isten nélküli világról „jövendölt” regényeiben Dosztojevszkij – de közel sem olyan optimizmussal, mint a francia felvilágosodás ateistái. Véleménye szerint, ha kiiktatjuk Istent, immár semmi sem áll az emberi becstelenség útjába. Hazájának 20. századi története tragikusan igazolta Dosztojevszkij prófétai szavait. Az Isten nélküli világ igazi meghirdetője Nietzsche. McGrath azonban úgy véli, hogy nem Nietzsche „ölte meg” Istent – hogy stílszerűen fogalmazzunk –, csak „megállapította a halál beálltát”. Nietzsche nem filozófiai levezetéssel jut el Isten halálának állításához, hanem abból a tapasztalatból, hogy korának kultúrája kitaszította magából Istent. Isten halála gyökeresen új helyzetet teremt: a régi bizonyosságok összetörtek, a világ elveszítette értelmét. Ebben a helyzetben Nietzsche szerint az ember egyet tehet: önmaga ad értelmet a világnak, önmaga szab törvényt neki. Hogy ez a gondolat hogyan manifesztálódott a 20. századi diktatúrákban, az mindenki előtt világos. De legalább ilyen fontos az is, hogy a nietzschei nihilizmus lett „a nép új ópiuma”. Míg korábban a vallás adott reményt az embereknek, hogy földi életük nyomorúsága után egy szebb jövő várja őket, addig a nihilizmus arra adott reményt az embereknek, hogy földi életükben elkövetett gaztetteikért nem érheti őket semmiféle túlvilági büntetés; sőt nincsenek is gaztettek, mivel erkölcs sincs. A nihilizmus ezáltal legitimálta a 20. század legelképesztőbb bűntetteit. Míg az ateizmus korai úttörői úgy gondolták, hogy az irracionális istenhit és vallás kerékkötője annak, hogy az ember értelmes, elidegenedéstől mentes, igazán emberi életet élhessen, addig Camus gondolatainak elemzése által McGrath rámutat, hogy az Isten nélküli világban ennek pont az ellenkezője következett be. Camus számára a lét teljesen elidegenedett, abszurd és értelmetlen. Az ember arra van kárhoztatva, hogy egy teljességgel értelmetlen világban éljen. Az Isten nélküli világ betetőzése végül az ateista állam lett – a kommunista diktatúra –, amelyben megtörtént „Isten kivégzése”: a vallás fizikai megsemmisítése.

Az 1960-as években az ateizmus „szellemi birodalma” virágkorát élte: a Föld területének harmadán ateista rendszerek uralkodtak, és Nyugaton is erőteljesen visszaszorult a vallásosság. Sokan a vallás teljes elenyészését prognosztizálták, méghozzá a közeli jövőben. Ennek ellenére a világ annak lehetett tanúja, hogy az ateizmus veszíteni kezdett vonzerejéből, a vallás pedig váratlanul újraéledt. Ennek oka összetett. Egyrészt az ateizmus elérte célját. Az ateizmus ugyanis – ahogy erre már Voltaire is helyesen rámutatott – eredetét tekintve negatív eszme: annak a korrumpálódott hitnek a tagadásából származik, amelyet a 18. század Európájának államegyházai képviseltek.[5] A 20. századra azonban többnyire eltűntek az államegyházak, a vallásosság a közszférából a magánszférába szorult. Nem volt már tehát mi ellen lázadni. S ehhez hozzáadódott még az is, hogy míg a 18. században az ateizmus felszabadító eszme volt, a 20. század kommunista diktatúráiban éppen hogy elnyomóvá vált, elveszítve ezzel hitelességét. Az ateizmus nem váltotta be a hozzá fűzött messianisztikus elképzeléseket egy jobb világról, sőt minden korábbit felülmúló elnyomást és vérontást szült. Az ateisták a világban jelenlévő rosszat és szenvedést érvként hozták fel Isten létezése ellen. A rosszat és szenvedést azonban az ateizmus sem tudta kiküszöbölni a világból, ám megfosztotta az embereket egy lehetséges vigasztalótól. A vallásosság újraéledésében annak is szerepe volt, hogy az ateizmus nem képes vigaszt nyújtani az emberi élet egzisztenciális határhelyzeteiben. Hozzájárult népszerűségének csökkenéséhez az is, hogy bár  születésekor merész és izgalmas eszme volt, hosszú távon nem őrizhette meg érdekfeszítőségét. Az ateizmus – unalmas. Száműz mindenféle transzcendenciát, misztériumot, spiritualitást, ami megragadhatná az emberek fantáziáját. Ilyen szempontból nem képes felvenni a versenyt a kereszténységgel vagy bármely más vallással. Mindezek következtében a 20. század utolsó harmadában, minden előzetes várakozást felülírva újraéledt az emberekben a spiritualitás iránti vágy, amely sok esetben a hagyományos vallásosságtól eltérő, új formákban jelentkezett. A szerző ezek közül a keresztény karizmatikus mozgalmat vizsgálja behatóan.

McGrath párhuzamot von a modernizmus és az ateizmus között. A modernizmus hisz az olyan átfogó narratívák létezésében, amelyek képesek a világot kielégítően leírni. Ezen világmagyarázatok forrása a tudomány, végső soron az emberi ész. A modernizmusnak nincs tehát szüksége a világ értelmezéséhez Istenre, ezért a modernizmus „vallása” szükségszerűen az ateizmus volt. Ha a modernizmus és az ateizmus ilyen szorosan összefonódik, akkor felvetődik a kérdés: mi lesz az ateizmussal a modernizmus után? Abból, hogy a modernizmus hisz a koherens világmagyarázatokban, következik, hogy a modernizmus számára a világ csak egyféleképpen értelmezhető. Egyetlen igazság van. A posztmodern, ami éppen az egyetlen igazság létét, az átfogó világmagyarázatok lehetségességét kérdőjelezi meg, ezért úgy tekint a modernizmusra, mint a szellemi elnyomás korszakára.[6] És valóban: a modernség eszméinek követői abban a hiszemben, hogy birtokában vannak az egyetlen igazságnak, és rajtuk kívül mindenki más téved, gyakran indítottak „boszorkányüldözést” a másként gondolkodók ellen. A kizárólagosságra igényt tartó eszmék a posztmodern ember előtt lejáratódtak, és a szellemi elnyomás lehetőségét hordozzák magukban, ezért elfogadhatatlanok számára. Márpedig az ateizmus is egy a kizárólagosságra igényt tartó eszmék közül. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy amikor a modernt felváltotta a posztmodern, az ateizmus is visszaszorult.

Könyve utolsó előtti fejezetében McGrath egy tanulságos, sőt szimbolikus élettörténettel ismerteti meg az olvasót: Madalyn Murray O’Hair, az ateizmus megkésett prófétájának tragikus életével. Madalyn nem intellektuális érveléssel vagy erkölcsi feddhetetlenséggel kívánta megnyerni az amerikai társadalmat nézeteinek, hanem hírveréssel és gátlástalansággal. Az ateizmus terjesztésének nemes eszméje mellett ugyanolyan – vagy még nagyobb – súllyal esett a latba nála a hírnév és gazdagság iránti vágy. Gyermeke érdekére hivatkozva indított pert az iskolai imádkozás és bibliaolvasás betiltásáért. A pert 1963-ban megnyerte. E precedens nyomán szüntették be az amerikai állami iskolákban az imádkozást és a Biblia-olvasást. Madalyn ezzel egycsapásra a figyelem középpontjába került, s Amerika legismertebb ateista propagátora lett. Életében azonban nem igyekezett megvalósítani azokat a magasabb erkölcsi eszményeket, amelyeket az ateista humanizmus hirdetett: nyilvános felszólalásai sekélyesek, botrányosak és intoleránsak voltak, foggal-körömmel való ragaszkodása az ateista mozgalmon belüli elsőséghez nevetséges frakcióharcokhoz vezetett, pénzügyi botrányokba keveredett. Nimbuszán a legnagyobb foltot az ejtette, hogy éppen az a gyermeke, akinek az érdekeire hivatkozva ominózus perét megindította, később megtért és keresztény lett. Ez az epizód azért különösen jelentős, mert a 19. század toposza a keresztény szülők zsarnoksága ellen lázadó ateista gyermek, itt pedig ennek épp a fordítottja történt. 1995-ben Madalyn és családja titokzatos módon eltűnt. Később kiderült, hogy ateista elvbarátaik gyilkolták meg őket, hogy megkaparinthassák a Madalyn által felhalmozott vagyont.

E beszédes és az ateizmus egészére sommás tanulságokkal szolgáló életút ismertetése után McGrath könyve utolsó fejezetében bemutatja az ateizmus távlatait. Ismertet néhány kortárs angolszász ateista szervezetet, melyeknek sem társadalmi bázisuk, sem társadalmi hatásuk nincs. Az egykor világra kiterjedő „szellemi birodalmat” képező ateizmus mára árnyéka önmagának. Alapjában megváltozott a valláshoz való viszonyulás is. Ma már azok is elismerik a vallás pozitív hatását az egyén életminőségére és a közösségépítésre, akik nem vallásosak. Mára – szerencsére – senki nem hiszi el azt az ósdi mesét, hogy a vallás kategorikusan elnyomó jelenség. McGrath tárgyilagos módon nem sikkasztja el az ateizmus nyilvánvaló pozitívumait sem: a humanizmust, a tekintély, kiváltság és elnyomás elleni harcot, illetve azt, hogy az ateista valláskritika hozzájárul ahhoz, hogy a kereszténység időről időre önmagába nézzen, és megfontolja: vajon teljesen az evangéliumi úton jár-e, vagy esetleg itt-ott letért róla? S ha ez utóbbi bekövetkeznék, az ateista valláskritika segíti a helyes útra való visszatérést. Ebből a kereszténység súlyos felelőssége is származik: az ateizmus jövője a  kezében van. Ha a kereszténység megmarad az evangélium szellemében, elejét veheti az ateista kritikának. Ha azonban nem, kiváltva ezzel a bíráló hangokat, ne csodálkozzék az ateizmus megerősödésén. Jelenleg az alkonyat dereng fölötte, de egyedül a kereszténységen múlik, hogy  napja újra felkel, avagy sem.

(Ism: Somodi Imre)

 

Jegyzetek