Könyvbúvár énünk új kötet kiválasztásánál óhatatlanul több szempont alapján dönt: szakmai érdek, „eltalált” cím, intuíció, előzetes tudás, kíváncsiság, felsejlő téma, tekintélyes szerző. A kiválasztott mű igazi érdeme nemegyszer az olvasás során tárul fel. Philippe Chenaux 2006-ban megjelent könyvének visszafogott, tényszerű, kissé kopogó címet választott. A hűségre törekvő fordító számára magyar nyelvre való átültetése a könyv tartalmának ismeretében kihívás: Az igazi humanizmus (1936). Jacques Maritain műve. Utólag állapíthatjuk csak meg, hogy a katalóguscédula adatsorára emlékeztető címnek oka van. A három információ mintegy villanófényként jelzi, hogy egyszerre szondázhatja (majd) az olvasó egy korszakalkotó mű esszenciáját, ismerheti meg a francia filozófus szellemiségét és emberi arcát, valamint a konkrét évszámon messze túlmutatóan a történelmi kor is kirajzolódik: Nyugat-Európa históriája sajátos nézőpontból, a francia jobboldal eszmei csatáin keresztül. A szándék post modum kiviláglik, a cím mégis túl szerény, emiatt talán nem szerencsés. A munka nem filozófiai bevezetést, hanem értékes történelmi (és egyháztörténeti) áttekintést ad.

Philippe Chenaux reputációval rendelkező történész. A Pápai Lateráni Egyetem tanára, szakterülete a legújabb kori egyháztörténelem. Jacques Maritain specialista. A belíven feltüntetett megjegyzés szerint a könyv egy másik műhely, a „Per una storia Occidente. Chiesa e Società” darabja is egyben. Hasonló történészi szenzibilitást árul el az ugyanennél a kiadónál megjelent első nagy műve, mely a francia katolikus laikus értelmiség szellemi kiútkeresését, az Action Française mozgalom krízise kapcsán a modern társadalomban betöltött aktív, építő szándékú jelenlétének lehetőségét elemzi.[1] A XII. Piusz pápát bemutató biográfia[2] mellett az utóbbi évek kutatásainak zárókövét jelenti a tavalyi év során megjelent kötet, mely eddig kiadatlan dokumentumokra építve a katolicizmus és a kommunizmus európai konfrontálódásáról szól.[3]

A szakértő szerző személye ellenére az olvasót minden bizonnyal jobban vonzza Maritain alakja. „A történelemben való létezést tekintve nem az a lényeges, hogy sikerrel járjunk el, ami nem tart örökké, hanem az, hogy jelen legyünk [d'avoir été là], ez kitörölhetetlen.” Ha valaki csupán Jacques Maritain elsőként angol nyelven publikált történelemfilozófiával foglalkozó könyve[4] fentebbi megállapítását ismeri, akkor valószínűleg érdeklődéssel fordul a korábbi, 1936-ban közzétett mű és annak miliője felé. A siker és a jelenlét (ott-lét) megkülönböztetése egyértelmű értékorientációt takar, s az európai történelem egyik meghatározó politika- és szellemtörténeti mozgását jelentő imperium-sacerdotium problematika, valamint annak modernkori vetülete, a laicitás kérdésének egy sokat ígérő megközelítését mutatja. Vajon mit értett Maritain (és köre) igazi, teljes humanizmus alatt a totalitarizmus és a nacionalizmus igazi, teljes valójának feltárulkozásának éveiben?

Philippe Chenaux a rövid bevezetés és a záró konklúzió között öt fejezeten keresztül fegyelmezett logikai ívet követ. Ha olvasói reflexeinket követve a címlap után a tartalomjegyzéket vizsgáljuk, az anyag és a szerzői stílus sokat ígérő sűrítményét kapjuk: „Életút”, „Közeg”, „Tézis”, „Viták”, „Hatástörténet” az öt főbb szerkezeti egység, melyeken belül kisebb, beszédes alfejezetek bontják ki az adott témát. Lényegre törő, invitáló, szikár megfogalmazások, távol állva a francia (szak)irodalmi próza egyes irányzatainak dagályosabb modorától. A könyvben a kifejezésmód világossága, az áttekinthetőség, a pontosság igénye és követelménye végig nyomon követhető. Nem adatok halmaza, hanem azok gondosan megszerkesztett, mégsem koncepciózus hálója vesz körül bennünket s – ami nem lebecsülendő teljesítmény – von be a történelembe. A kötetet válogatott szakirodalom zárja, mely elkülöníti a forrásokat, a konferenciaanyagokat és a legjelentősebb monográfiákat.

Mivel a munka az 1930-as évek sokszínű világának mélyebb megértéséhez új összefüggésekkel szolgál, így azon fejezetek bemutatására szorítkozunk, melyek ezt segítik elő.

A Bevezetés hatásosan villantja fel a műnek és írójának jelentőségét. Azonnal fókuszba kerül a maritaini gondolat újdonsága, emellett kirajzolódnak Az igazi humanizmus első megjelenése óta tartó időnként éles hangú vita egy-egy erőteljes megnyilvánulásának kontúrjai is. Chenaux írói módszere, az idézeteken keresztül megszólaltatott történelmi szereplők beszéltetése, a felütéstől kezdve a könyv utolsó lapjáig az információk tárházát tartalmazó mű gördülékeny, sőt élvezetes olvasását teszi lehetővé.

Jacques Maritain (1882–1973) gondolatrendszerében az 1930-as évek közepére kiforrott „új keresztény társadalom történelmi ideálja” ugyanazokra az eszmei (teológiai és antropológiai) fundamentumokra épít, mint a középkori, amikor „minden emberi a szakrális jegyében létezett”, annak mégis „szigorú revíziója”. Az időbeni, az evilági [temporel] és a spirituális [spirituel] viszonya változatlanul az előbbi alárendelődésével írható le, azonban alapvetően más értelmezés szerint. A teokratikus berendezkedés helyett az evangéliumi ihletésű toleráns, profán kereszténység [chrétienté profane] feladata a modern pluralista és multikulturális társadalom formálása. Maritain messzemenően szembehelyezkedik a Sacrum Romanum Imperium ideológiájával és kora Reichsteologie elgondolásaival, mely a német katolikusok egy részét Hitler mellé sorakoztatta. A mű érdeme, hogy nem enged teret a nemzet, a faj, az állam szakralizálásának. A teória egyik pillére, a természetjogi alapon meghatározott személy méltósága és tisztelete, a háború alatt tovább érlelődve a későbbi munkákban explicite előtérbe kerülő emberi jogok és a demokrácia témájában öltött testet. Maritain neotomista politikai filozófiája fordulópont a IX. Piusz pápa Syllabus errorum jegyzéke (1864) által megjelölt katolikus gondolkodás és cselekvés történetében. Hatására a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) Gaudium et Spes című konstitúciója kijelenti: „Minden társadalmi intézménynek a személy az alapja, alanya és célja” (GS 25.).

A gazdag információanyag mellett az első fejezet (Életút) külön értéke az egyoldalúság kerülése. Chenaux kendőzetlenül, egyszerűen ír azokról a hirtelen váltásokról, melyek a filozófus életútját kísérték. Ismert tény, hogy Maritain 1906-ban, a katolikus egyház kettős krízise (a modernizmus kihívása miatti belső, illetve az egyház és az állam szeparációját követő külső válság) idején Léon Bloy hatására keresztelkedett meg. Szerzőnk figyelmet szentel az „ismeretlen előidőknek”. A kezdetben republikánus eszméket valló, antiklerikális fiatalember életének e nem reflektorfénybe helyezett szakaszáról olyan részleteket közöl (szocialista beállítottságának lenyomatai), melyeket csak a legszűkebb szakma ismerhet. A későbbiekben is megfigyelhető ez a törekvés: minden fordulatot egyszerre több aspektusból, árnyaltan láttat. Az 1906 utáni életszakasz kényes témája Maritain nacionalizmusának és antimodernizmusának hermeneutikája. Kortársai többségéhez hasonlóan a katolikus Maritain 1926-ig, az Action Française vatikáni elítéléséig, Maurras-követő lett. Jóllehet a következő fejezet témája a tágabb környezet, Chenaux a személyes eseménytörténetet mindig a politikai, társadalmi, egyháztörténeti história szövedékén tárgyalja. A narratíva mellé citátumokat sorakoztat: levél- és könyvrészletek, az Institut catholique de Paris fiatal tanáraként leadott óravázlatok szövegei igazítanak el. „Politikai naivitás” következménye a közelség az Action Française mozgalom ideológiához? Chenaux az olvasóra bízza a válaszadást. Azonban a dokumentumok közlése mellett, melybe beletartozik a késői emlékezés átszínező hatásának többszöri kiigazítása (!), a megértés kulcsaként két dologra hívja fel a figyelmet. Noha egyfelől természetellenesnek tűnt a szövetség a katolikus és a nacionalista értelmiség között, Maritain számára valaminek az elutasítása (köztársaság, modernizmus) jelentette a kapcsolódási pontot. Másfelől a pamfletstílusban írt munkák (Antimoderne, 1922), az éles bírálatok (La philosophie bergsonienne, 1913) helyes értelmezéséhez nem lehet eltekinteni Maritain mély, de merevségtől mentes istenhitétől.

Chenaux optikájában a meghatározó cezúra Maritain elhatárolódása a francia jobboldal maurras-i vonulatától (Primauté du spirituel, 1927.). Az ezt követő filozófiai fejlődés a szemében logikus folytatás, melyre a látensen tovább élő republikánus gyökerek az első amerikai tartózkodás impresszióival egyetemben hatnak. Az új humanizmus ideája, az emberi jogok és a demokrácia fogalmának beemelése a katolikus gondolkodásba (Les droits de l’homme et la loi naturelle, 1942; Christianisme et démocratie, 1943; L’Homme et l’État, 1951) a modern keresztény gondolkodás egyik csúcsteljesítménye. Zárásként bepillanthatunk a szintézissé összeálló, de komoly küzdelmekkel övezett művek genezisébe, s közben érzékelhetjük azt a koherenciát, mely a filozófiai gondolat és Maritain emberi, politikusi cselekvése (1945–1948) között fennáll. Az életút ismertetése magánéleti vonatkozású megjegyzésekkel zárul.

A második fejezet a már ismert szerkesztési technika szerint alapvető, eligazító, általános megjegyzések után rövid alegységekben, sűrű tartalommal az 1920-as és 1930-as évek miliőjének világát mutatja be. Az I. világháború, a „civilizált Európa öngyilkossága” után az 1920-as évek eleji kultúrpesszimizmus, később az 1929-es világválság következményei a nyugati értelmiséget a „harmadik út”, az „új rend” keresésére sarkallta. A korszak katolikus entellektüeljei sem vonakodtak a kérdésfeltevéstől. Chenaux elsőként a legjelentősebb európai egyháztörténeti vonatkozású kezdeményezéseket a megújulás-visszarendeződés megoldási mód palettáján veszi számba, majd a különböző szellemi hátterű francia irányzatok konfrontálódásáról szól. A kevésbé ismert részeket érdemes kiemelni.

XI. Piusz pápa enciklikáiban (Urbi Arcano Dei, 1922; Quas Primas, 1925) felsejlik a régi kor, különösen a „potestas indirecta”, az evilág feletti közvetett hatalom igénye. A Lelkiek primátusa című munkában (1927) a pápát személyesen ismerő Maritain már kialakult szellemi arcéllel értelmez: „E világ keresztény politikai rendjét nem lehet mesterségesen, a diplomácia eszközeivel felépíteni. Sokak által megélt és gyakorolt hiten alapul, olyan civilizációt jelent, melyet keresztény bölcsesség jár át, melyben a polgári közösség életének középpontjában a személy és a lélek javai állnak. Messze vagyunk ettől az ideáltól.”

Az „új középkor” (Nikolaj Bergyajev) utáni vágy mellett egy másik vezérfogalom, a fetisizált „Nyugat” tűnt fel, s lett népszerű keresztény berkekben is. Szerzőnk Henri Massis (Défense de l’Occident, 1927) és Bruno de Solages (L’Église et l’Occident, 1928) vitáján keresztül érzékelteti a küzdelem tétjét. A változatlanul Maurras-hű Massis számára a görög-római civilizáció szerves folytatásaként kibontakozó keresztény Nyugat „alapvetően és radikálisan” szemben áll a barbár (bolsevista) Kelettel. Bruno de Solages (később a Toulouse-i Katolikus Intézet rektora) elutasítja Massis ügyes operációját. Kiemeli, hogy nem lehet a Nyugat és az Egyház fogalmait azonosítani. Ahogy az előbbit nem lehet leszűkíteni a katolicizmusra („jogszerűtlen” és „nem szükségszerű”), úgy az utóbbit sem lehet pusztán európai keretek közé zárni. Sőt az evangéliumhirdetés ügyét el kell szakítani mindattól, ami eredendően nem kapcsolódott hozzá: politikai struktúráktól, társadalmi szervezetektől, nemzet(iségek)től, filozófiai rendszerektől. A Nyugat fogalmával szemben a „keresztény társadalom” [chrétienté] teóriája szabad maradt minden földrajzi, történelmi determinációtól. A fogalmat Charles Journet használta elsőként az Egyház jurisdikciós jogával kapcsolatos könyvében. (La jurisdistion de l’Église sur la Cité, 1931.) A középkori formát és szervezetet a fribourgi teológus egyértelműen elvetette, de szerinte „azokban az esetekben, amikor interferencia áll fenn vallási vagy politikai kérdésekben, az Egyháznak joga van tekintéllyel fellépni”. Bár a fogadtatás vegyes volt, Jacques Maritain magáévá tette a kifejezést, s az „új keresztény társadalom” koncepciójaként az Igazi humanizmus című kötet alappillére lett.

A továbbiakban az új mű születését körülölelő időben (1934–1936) különféle szellemi hátterű irányzatok erőterében helyezi el Chenaux a filozófus alakját, s markáns politikai kiállásait.

Az emberi személyre és jogaira veszélyt jelentő totális rendszerek európai térnyerése – melynek látványos franciaországi megnyilvánulása a szélsőjobboldali ligák által szervezett 1934. február 6-i tüntetés volt – a szakmai és erkölcsi tekintéllyel rendelkező filozófust arra késztette, hogy egyértelműen elhatárolja magát a nácizmus által kínált „harmadik úttól”. Néhány barátjával az ezekre az évekre oly jellemző „kiáltványok időszakában”, 1934 áprilisában A közjóért: a keresztény felelősség és jelen korunk címmel megjelentették a sajátjukat. Miközben elhatárolódtak mind a kommunista, mind a fasiszta törekvésektől, a világos szöveg horderejét annak kimondása tovább növelte, hogy a kisebbik rossz nevében még időleges szövetség sem köthető a szélsőjobboldallal. Maritain az „új keresztény társadalommal” kapcsolatos téziseit pár hónappal később, 1934 nyarán két út során (előbb a santanderi egyetemen, majd poznani előadássorozat keretében) osztotta meg nyilvános hallgatóságával. Két évvel később ezek anyaga jelent meg könyv formájában. A szándék ellenére a realitás, melyet a következő év eseményei látványosan felszínre hoztak, kiábrándító volt. 1935 októberében Mussolini etiópiai kalandjának értékelése feltárta a szakadékot a keresztény jobboldal két vonulata között.

Chenaux adalékokkal, jó szerkesztéssel érezteti a helyzet drámaiságát. Idéz és kommentál. Henri Massis 1935. október 4-i A Nyugat védelmében kezdetű kiáltványa, melyet a Párizsi Katolikus Intézet rektora is nevével jegyzett, a keresztény Nyugat civilizációs küldetésének szükségességéről beszélt. Elvetette a Nemzetek Szövetségének „hamis jogi univerzalizmusát”, mivel „ugyanarra az alapra helyezi a felsőbb- és az alsóbbrendűt, a civilizáltat és a barbárt.”  Az ellenkiáltványt Maritain és François Mauriac azonnal megírták, s három folyóiratban (Sept; La vie catholique; Esprit) egymást követő napokon publikálták. Az igazságosságért és a békéért cím utal a tartalomra. „Sem az expanzió szükséglete, sem civilizációs feladat sohasem jogosított fel senkit arra, hogy máshoz tartozó területet halál árán birtokba vegyen.” A hatvan katolikus aláíró „egyértelmű pogányságnak” titulálta a fajok egyenlőtlenségének elméletét. „A kereszténység vallja a természet rendjének azt az igazságát, hogy fajra, nemzetre, személyre való tekintet nélkül az igazságosság mindenkit megillet, s hogy egy afrikai élete és lelke ugyanolyan szent, mint egy fehér emberé.”

A vihar Maritain körül pár héttel később tört ki, 1935 novemberében, amikor egy baloldali hetilap (Vendredi) első számának összeállításában segédkezett. Némely jobboldali katolikus botrányosnak tartotta a kommunistaszimpatizáns André Gide melletti munkálkodását. Az Institut catholique de Paris említett rektorának rendreutasítására Maritain nyilvános választ küldött: „Sem bal-, sem jobboldali nem vagyok!” Az adott kontextusban e kiáltás nem jelölt sem semlegességet, sem visszavonulást. Az eddigi életút foglalatát kínálta, azt a magatartást, amelyet az Igazi humanizmusban fogalmazott meg elsőször.

A harmadik fejezet (Tézis) az Igazi humanizmus címmel megjelent könyv legkarakterisztikusabb gondolatainak tömör, de alapos áttekintése. A negyedik fejezet (Viták) részletesen bemutatja a filozófust ért támadások okait, az „antimaritainizmus” (!) fegyvertárát, szereplőit, motivációit. Hű marad egyháztörténeti látószögéhez. Ez a kamera mégis panorámaképet mutat. Az Igazi humanizmus megjelenése arra az időszakra esett, amikor a francia közvéleményt három nagy téma különösképpen foglalkoztatta, sőt mélyen megosztotta. A Népfront választási győzelme felvetette a viszonyulás kérdését a kormánytámogató kommunistákhoz. Elképzelhető-e bármiféle együttműködés a baloldallal? A spanyol polgárháború kitörése még érzékenyebbé, indulattól fűtöttebbé tette e dilemmát. Mindezektől nem függetlenül ismét felszínre került a zsidókérdés. A történész szerint e tágabb politikai közeg, a fentebb említett (részben európai) meghatározó események, s az azokhoz köthető válaszlépések, nagymértékben befolyásolták az 1936 júliusában megjelenő mű recepcióját és interpretálását. Maritain alakjára egyes argentin, spanyol, olasz, francia körök „marxista keresztény”, „vörös spanyol”, „zsidóbarát” címkét tűztek. A fejezet alegységei e titulusok hátterét az 1936 és 1939 közötti támadások időszakában elemzik. Az ötödik fejezet (Hatástörténet) jórészt a II. világháborút követő évek analizálása. Chenaux egymás melletti szálak vezetésével részint az Igazi humanizmus kiemelkedő kereszténydemokrata politikusokra (Giuseppe Dossetti, Alcide De Gasperi, Eduardo Frei, Robert Schuman) gyakorolt egyértelmű hatását, illetve a katolikus egyházon belüli, a hidegháború légkörében felszökő, alkalmanként hevesen ellenséges polémiát tárja fel. A Szent Officíum titkos dokumentuma (1951) a „maritainizmusban” „hatalmas veszélyt” lát, a „kereszténység elfajzását”. Míg e vélemény rejtve marad, addig 1952 és 1956 között az ellentábor a média csatornáit használva (a leghevesebb erupció a neves La Civiltà Cattolica cikke 1956 nyarán) Maritain elszigetelésére, Chenaux szerint művének hivatalos elítélésére törekszik. Bár az értetlenség mind a mai napig nem ült el (Franco Cardini, 1992), a szisztematizáló munka eredményeként az a nóvum, melynek az Igazi humanizmus (1936), valamint Az ember és az állam (1951) két robusztus szellemi oszlopa, az 1962 és 1965 között tartott II. Vatikáni zsinaton befogadást talált. Három zsinati dokumentum (Gaudium et Spes; Apostolicam Actuositatem; Dignitatis humanae) szövege tükrözi a filozófus gondolatainak hivatalos recepcióját.

Philippe Chenaux gazdag forrásanyagot használva, imponáló szakirodalmi jártassággal kalauzol bennünket a modern európai történelem ideológiai csatákkal tűzdelt korszakában. Nem belső enciklopédiánk gyarapítása a célja, hanem a mű, az Igazi humanizmus elolvasására buzdít. Jacques Maritain a 20. század sajátos egyénisége. Személye és írásai megkerülhetetlenek. Munkái egy részét (Trois réformateurs, 1928; Humanisme intégral, 1936) az a Giovanni Battista Montini fordította olaszra, aki évtizedekkel később VI. Pál pápaként (1963-1978) magáévá tette Maritain történelem- és politikai filozófiáját. Siker? Inkább „ott-lét”!

(Ism.: Hantos-Varga Márta)

 

Jegyzetek