Bertalan Péter legújabb egyháztörténeti monográfiájának címválasztása – Kelepcében – többértelmű. Egyrészt egy kifejező szóba sűrítve leírja azt a helyzetet, amelyben az egyházak a vizsgált időszakban voltak. Ugyanakkor azt is jelzi, hogy a szerző bekapcsolódik abba az utóbbi években meglehetősen népszerűvé vált kutatási trendbe, mely a magyar egyházak államszocialista korszakbeli történetét vizsgálja.[1]

Bertalan Péter ennek a hatalmas történeti problémakörnek egy térben és időben leszűkített szegmensét veszi mikroszkóp alá: a Somogy, Zala, Baranya és Tolna megyei egyházak küzdelmét a helyi párt- és állami szervezetekkel 1957 és 1968 között. A földrajzi lehatárolást nyilván meghatározza a szerző életútja: Nagykanizsán született, tanulmányait Pécsett végezte, jelenleg Kaposvárott tanít. A helyi viszonyok ismerete logikussá teszi, hogy éppen a dél-dunántúli régióban folytasson kutatásokat. Az időbeli határkövek magyarázata pedig az, hogy 1957 az ’56-os forradalom utáni restauráció első éve; 1968 pedig az új gazdasági mechanizmus bevezetésével lezár egy korszakot a kádárizmuson belül. Emellett 1968 az egyházpolitikában is fontos dátum, mert MSZMP PB ebben az évben készített egy visszatekintő értékelést az „ellenforradalom” óta eltelt évek egyházpolitikájára vonatkozóan. A szerző vizsgálódása kiterjedt a régióban tevékenykedő valamennyi egyházra – történelmi és kisegyházra egyaránt –, de a térség felekezeti megoszlásából következően a legnagyobb figyelmet a római katolikus, a református és az evangélikus egyháznak szentelte.

Mielőtt a szerző az egyes megyék egyházpolitikai küzdelmeit bemutatná, felvázolja azt a kontextust, amelyben mindez lezajlott. Bemutatja az 1956 novemberében hatalomra került új politikai vezetés viszonyulását az egyházakhoz – amely a korábbiakhoz képest inkább csak módszerváltásnak nevezhető. Továbbá azokat az egyházak autonómiáját durván sértő állami intézkedéseket, amelyeket azért foganatosított, hogy biztosítsa azok lojalitását az új hatalom iránt: többek között az 1956 októberében pozícióba került egyházi vezetők rendszerhűekkel való leváltásával. Az államszocialista korszak egyháztörténetét vizsgálók sokszor csak az állam és az egyházak küzdelmének egyházi áldozataira fókuszálnak. Bertalan Péter tényszerű közlése viszont nem rejti el azt a tényt sem, hogy az egyházak papjai, lelkészei, de leginkább vezetői közül sokan ebben a küzdelemben az állam támogatói voltak. A szerző azonban különbséget tesz azok között, akik egyházuk megmaradása érdekében kerestek modus vivendit, szemben a valódi kollaboránsokkal, akiket sokszor csak az egyéni érvényesülés hajtott, s akiket a politikai vezetés kiszolgálásában olykor a túlteljesítés jellemzett. A fejezet tehát annak a paradox helyzetnek a bemutatása, amikor egy ateista politikai hatalom államegyházakat kreál.

Az általános egyházpolitikai kontextus megrajzolása után tér rá a szerző az egyes megyék vizsgálatára. Somogyban a restauráció kemény egyházellenes lépéseinek Badalik Bertalan veszprémi püspök még próbált ellenállni. A „reakciós” püspököt azonban 1957 augusztusában internálták. Utódja, Klempa Sándor általános helynök jóval együttműködőbb volt. Ettől kezdve egy egyházpolitikai játszma kezdődik Somogyban az ÁEH és az általa támogatott békepapok, az együttműködéstől elzárkózó „reakciós” papok, valamint a különböző érdekcsoportok között lavírozó helynök között.

Zalában éltek legtovább az állami szervekben a sztálinista beidegződések: az egyházak tevékenységének megfigyelése és befolyásolása itt volt a legerősebb. A zalai szervek túlbuzgósága még akkor is megmaradt, amikor a legfelsőbb politikai vezetés már normalizálni igyekezett viszonyát az egyházakkal.

Baranyában 1957-ben került a pécsi püspöki székbe a konzervatív Rogács Ferenc, aki következetesen szembeszállt az egyházi ügyekbe való minden állami beavatkozással. Magát „reakciós” papokkal vette körül, a békepapokat látványosan mellőzte. Bár szilárd ellenállása az ÁEH-t is zavarba ejtette, az egyenlőtlen felek küzdelmében hosszú távon nem lehetett esélye. A püspök fokozatosan elszigetelődött, a viszony az egyházmegye és az állam között feszültté vált. Utóda, Cserháti József káptalani helynök rugalmasabb politikával törekedett a kompromisszumra.

Tolna – kevésbé frekventált terület lévén – nem volt drámai egyházpolitikai küzdelmek színhelye. Jellemző, hogy az egyházellenes, a hitélet gyakorlását akadályozó egyházpolitikai lépések ellenére Tolnában maradt a legintenzívebb a vallásgyakorlás. Ennek magyarázata, hogy a megyében nem volt nagyváros és számottevő ipar, így a népesség nagy része falusi, mezőgazdasági környezetben élt, amelyben a vallási hagyományokhoz való ragaszkodás erősebbnek bizonyult.

Ami a protestáns felekezeteket illeti, valamennyi megyére igaz, hogy az egyházi vezetők együttműködő-készsége jóval nagyobb volt, mint a katolikus főpapoké. Az államhatalomnak nem kellett a protestáns egyházi vezetők lojalitásának megnyeréséért olyan hosszú és kemény küzdelmet vívnia, mint a katolikus főpapság esetében. A protestáns lelkészek is nagyobb arányban vállaltak szerepet társadalmi, politikai szervezetekben, mint a katolikus papok. Ebben azonban nem feltétlenül a rendszerhűség vezette a lelkészeket, hanem az, hogy anyagilag és egzisztenciálisan kiszolgáltatottabb helyzetben voltak, s ezért jobban rászorultak az állami kongruára.

Szépséghibája a műnek, hogy az egyes megyéket bemutató fejezeteket terjedelmi aránytalanság jellemzi. Tolna megyének például csupán 10 oldalt szentel a szerző, ami ezt az elemzést torzószerűvé teszi.

A szerző az egyházpolitikai történések bemutatása mellett kitér az egyes megyék hitéleti jellemzőire is. Ugyanis a pártállam részéről minden egyházpolitikai lépés valójában annak a marxista prognózisnak bekövetkeztét volt hivatva adminisztratív eszközökkel gyorsítani, miszerint a szocialista fejlődés során a vallás el fog halni. A szocialista egyházpolitikai lépések sikerességének vagy sikertelenségének indikátora tehát a hitélet. A négy megye hitéletének elemzése többnyire olyan elemeket hoz felszínre, melyek a régió egészére jellemzők. Ilyen például az iskolai hittanbeíratások igen magas aránya az ötvenes évek végén. A témában kevésbé jártas olvasó azt gondolhatná, hogy a „kemény diktatúra” „legkeményebb” éveiben, az 1956 utáni megtorlás idején az egyházak tevékenységét szigorúan visszafogták. Bertalan Péter elemzése viszont egyértelműen kimutatja, hogy éppen ezekben az években kimagasló a hittanra beíratott tanulók száma. A vallás gyakorlása tehát a megtorlás idején az új hatalommal való szembenállás kifejezésének egyik – egyetlen? – eszköze volt, amellyel sokáig az új vezetés sem tudott mit kezdeni. Ezzel Bertalan Péter egy izgalmas adalékot szolgáltat annak a kérdésnek az árnyaltabb megválaszolásához, hogy az 1956. novemberi restauráció mennyire állott szilárd avagy ingatag alapon. A laikus olvasó számára szintén megdöbbentő, hogy a tanács- és párttagok is szép számmal íratták be gyermekeiket hittanra még a hatvanas években is!

A másik általánosítható megállapítás a négy megye hitéletére vonatkozóan, hogy az egyházi szertartások profán helyettesítésére bevezetett állami szertartások – úgymint névadó ünnepség, társadalmi esküvő, társadalmi temetés – nem teljesítették maradéktalanul a nekik szánt funkciót: a társadalmi esküvő kivételével nem tudtak az egyházi szertartások valós alternatíváivá lenni. A névadók és társadalmi temetések aránya messze elmaradt a keresztelők és az egyházi temetések aránya mögött. A társadalmi esküvők aránya pedig bár gyorsan növekedett – s ezzel párhuzamosan az egyházi esküvőké csökkent –, az előny továbbra is az egyházi esküvőké maradt.

A négy megye hitéletére vonatkozó harmadik általánosítható megállapítás, hogy bár a pártállam adminisztratív eszközei nem hoztak gyors és látványos visszaesést a vallásgyakorlásban, azonban az idő a politikai hatalomnak dolgozott. Az egyházi szertartásokon résztvevők száma – ha lassan és olykor ingadozva is – csökkent. Különösen a protestáns felekezeteket érintette súlyosan a lemorzsolódás. A hitoktatás kérdésében még rosszabb volt a helyzet. A pártállam – jó stratégiai érzékkel – a vallásosság elsorvasztásának kulcsát a jövő generációban látta: a már létező vallásosságot kiirtani lehetetlen, de megfelelő neveléssel megakadályozható, hogy a felnövekvő nemzedék vallásossá váljon. A egyházpolitikai kérdések legfontosabbika ezért a hitoktatás kérdése volt. Amint az új hatalom valamelyest konszolidálta magát, első dolga volt, hogy az „ellenforradalom” után a hitoktatásban bekövetkezett fellendülésnek véget vessen. 1958-tól drasztikusan csökkent a hittanra járók száma.

A könyv érdekes színfoltja, hogy a szerző bemutatja a XXIII. János pápához és a II. Vatikáni Zsinathoz kapcsolható katolikus megújulás fogadtatását a régió egyházai és állami szervei körében. Ami a pártállamot illeti, számára a katolikus egyház reformjának két neuralgikus pontja volt. Az egyik a társadalmi tanítás fokozott hangoztatása, mivel ez a tény cáfolta azt a marxista tételt, miszerint a proletariátus problémáinak valós megoldására egyedül a forradalmi kommunista pártok hivatottak, képesek. Az egyház társadalmi téren való fokozott szerepvállalása ezáltal magának a szocializmusnak a létjogosultságát, de legalábbis kizárólagosságát kérdőjelezte meg. A másik hasonlóan kellemetlen pont a pártállam számára az ökumené szorgalmazása volt, hisz az antiklerikális államnak éppen az egyházak megosztottsága állt érdekében.

Az államszocialista korszak egyháztörténetével foglalkozó művek egy része országos szinten vizsgálódik, másik része pedig mikrotörténeti kutatásokat prezentál. (Például a meghurcolt papok, lelkészek, szerzetesek életútját stb.) Bertalan Péter munkájának újszerűsége és érdekfeszítő volta abban áll, hogy a fenti két megközelítés közötti harmadik utat választva regionális kutatást végez. A szerző legnagyobb érdeme pedig az, hogy az 1957 és 1968 közötti egyházpolitika regionális kutatásához egy letisztult, logikus szempontrendszert dolgozott ki, amelynek segítségével más régiók más megyéi is szisztematikusan vizsgálhatók. Ez eredményekkel kecsegtető távlatokat nyit meg a további kutatás számára. Ezek alapján bízunk abban, hogy a Kelepcében című kötet nem Bertalan Péter utolsó regionális egyháztörténeti, egyházpolitikai monográfiája.

(ism.: Somodi Imre)

 

Jegyzet