Bevezetés

A tanulmány célja, hogy bemutassa Nicolaus Cusanus német humanista, bíboros kapcsolatát az iszlámmal. Cusanus legtöbb kortársától eltérően ugyanis nem ítélte el teljesen az iszlámot és annak tanításait, a békés megoldás híve volt. Konstantinápoly bukásának évében De pace fidei című művében kifejtette a vallások közötti béke gondolatát, majd nyolc évvel később, 1461-ben a Cribratio Alkorani című művében a bíboros az iszlámról és annak tanításairól alkotott képét mutatta be. Alábbiakban ez utóbbi művet szeretném ismertetni.

 

Nicolaus Cusanus élete

Nicolaus Cusanus 1401-ben Kues-ben született Niklas Kryffts néven. Tanulmányait Heidelbergben és Páduában végezte. Tanulmányainak befejeztével (1423) az ifjú Nicolaus jogászként a trieri választófejedelem szolgálatába állt. Részt vett a bázeli zsinaton, ahol még a konciliaristák (zsinatelvűek) nézőpontját támogatta, de a zsinat eredménytelensége miatt 1437-ben átállt a pápa oldalára.[1]

Cusanus élete ettől kezdve a pápák támogatásával fonódott egybe, ennek révén vehetett részt a keleti és a nyugati egyház tárgyalásain, így lehetett az új pápa, V. Miklós (1447-1455) legfőbb támasza. Mindeközben Cusanus 1448-tól bíboros, majd 1450-től Brixen püspöke lett. 1458-ban azonban a trioli herceggel kialakult rossz viszony miatt 1458-ban lemondott püspökségéről, és Rómába ment II. Pius (1458-1464) hívására. A pápa kinevezte őt pápai államtitkárrá, amely azt jelentette, hogy ő lett a pápa helyettese a római püspökségben.[2]

Életének utolsó részében az egyházban felmerülő bajokra próbált választ adni, de igen kemény hangú javaslatai, melyeket a pápának sem szégyellt megmutatni, eredménytelenek maradtak. Ezen kívül Cusanus a pápa által meghirdetett törökellenes keresztes hadjárat szervezésében is részt vett, bár nem nagy lelkesedéssel. A halál éppen a keresztes lovagok gyűjtése közben érte az umbriai Todi városában 1464. augusztus 11-én. Halálos ágyánál ott volt titkára, Giovanni Andrea de’Bussi és régi barátja, Paolo del Pozzo Toscanelli is.[3]

Nicolaus Cusanust a tudomány több területe érdekelte. Egyházi és filozófiai munkái mellett tizenegy matematikai értekezést is írt, valamint ismertek a csillagászatra és a fizika területére vonatkozó megállapításai is. Fő műve az egyik igen korai, 1440-ben keletkezett munkája, a De docta ignorantia (A tudós tudatlanság), mely a reneszánsz alapvető művének számít.[4] Cusanus már műve elején kifejtette, hogy az eddigi tudás valójában nem tudás, amint maga fogalmazta:

 

„Tehát az értelem, amely nem az igazság, soha nem fogja fel oly mértékben az igazságot, hogy azt ne lehessen a végtelenségig pontosabban felfogni, úgy viszonyulva az igazsághoz, mint a sokszög a körhöz.”[5]

 

Vagyis nem létezik olyan ember, aki valamiről a legpontosabb tudással rendelkezik. Ezt a tudós tudatlanságot a végtelennel kapcsolatban mutatja be Cusanus. Szerinte a legnagyobb az, aminél semmi sem lehet nagyobb, tehát a legnagyobb szükségszerűen végtelen. A végtelen nem lehet más, mint egy végtelen egység, vagyis Isten. Isten az egység, amivel nem áll szemben semmi. Ezzel Cusanus azt állította, hogy Isten még a legellentétesebb dolgokat is magába foglalja.[6] Az ellentétek egybeesésének („coencidencia oppositorum”) gondolatához Cusanus a vallást is hozzávette. Későbbi műveiben még a vallások egységének lehetőségét is felvetette.

 

Cusanus és az iszlám kapcsolata

Cusanus és az iszlám kapcsolata a bázeli zsinaton kezdődött, amelyen 1432-től a trieri érseki székre aspiráló Manderscheidi Ulrich gróf megbízottjaként vett részt. A zsinati tanácskozások egy lényeges tárgya volt az oszmán nyomás alatt lévő görög egyház mind nehezebbé váló helyzete. II. Manuel császár már 1418-ban a konstanzi zsinatra küldött egy követséget, hogy a két egyház uniójának felajánlásával hatékony segítséget szerezzen az oszmánok ellen. Azonban a zsinaton az unióra nem került sor, s a zsinat és a pápák közötti vitában is igen fontos szerepet játszott az unió kérdése.[7]

Itt, Bázelben keltette fel Cusanus érdeklődését a kereszténység és az iszlám közti teológiai vita. Ebben segítségére volt az a tény, hogy a bázeli zsinat résztvevője volt Segoviai János, a salamancai egyetem egy fiatal tudósa. Ő Spanyolországban a mórokkal vitázott a Szentháromság, illetve a megtestesülés kérdéséről. Cusanus hosszú beszélgetéseket folytatott vele az iszlámról, majd egyre több, iszlámmal kapcsolatos latin iratokat szerzett be. Sőt, a Konstantinápolyba küldött követség tagjaként már arab nyelvű forrásokat is láthatott, egy arab Koránt is megmutattak neki egy minorita kolostorban. Az ott élő szerzetesek magyarázták el a bíborosnak a Korán tartalmát, már amennyire képesek voltak erre. A perai domonkos kolostorban továbbá megtalálta annak a latin Korán-fordításnak egy példányát, amelyet már Bázelben megismert. Valószínűleg nem sokkal később szert tett a Corpus Cluniensis[8] egyik másolatára is.[9]

A források megszerzése után az 1440-es években Cusanusnak más elfoglaltsága akadt. Ekkor írta említett, De docta ignorantia c. művét, mindemellett apostoli vizitátor, püspök, majd bíboros lett. Az iszlámmal, illetve a vallások közötti kapcsolattal 1453-tól kezdett el újra foglakozni. Ekkor esett el Konstantinápoly, és az első megrázkódtatások után a Nyugat háborúra készülődött. Cusanus és néhány kortársa azonban inkább a béke felé hajlottak. Ezt tanúsítja 1453-ban megírt két műve is: De pace fidei és De visisone Dei. Előbbiben Cusanus lehetségesnek mondta, hogy néhány, a világ valamennyi vallásában járatos bölcs valamilyen megegyezésre jusson, így megfelelő és az igazságon alapuló módon létrehozza az örök békét, a vallások békéjét. Könyvében bemutatta, hogyan gyűlnek össze ezek a bölcsek, s azt is, hogy megegyeznek abban, hogy egyetlen vallás létezik a rítusok különbözőségében. Ez volt a híres „una religio in rituum diversitate” gondolat.[10] Ezt a gondolatot és a gondolat alapjául szolgáló tapasztalatokat, megfigyeléseket a bíboros a Cribratio Alkorani című művében fejtette ki bővebben.

A másik, 1453-ban elkészült De visione Dei a tegernsee-i szerzetesek számára íródott, s hogy a szerzetesek könnyebben megértsék a könyvben leírtakat, Cusanus előbb egy vándorló tekintetű festményt készített. E festmények különlegessége abban áll, hogy a festményen szereplő alak tekintetét úgy készítik el, hogy azt a benyomást keltse, hogy mindig követi a szemlélőt. Egy ilyen festményt küldött a tegernsee-i szerzeteseknek, s a következőt írta:

 

„Először tehát csodálkozni fogtok, hogy hogyan lehetséges, hogy egyszerre tekint egyesekre és mindenkire. Ugyanis a keleten álló képzelete sehogy sem tudja felfogni, hogy a festmény tekintete más égtáj felé fordul, tudniillik nyugatra vagy délre. Ezután az a testvér, aki keleten volt, menjen nyugatra, azt fogja tapasztalni, hogy a festmény tekintete ugyanúgy rajta függ nyugaton, mint az előbb keleten. És minthogy tudja, a festmény rögzített és változatlan, csodálkozni fog a változatlan tekintet változásán. És ha tekintetét a festményre függesztve járkálni kezd nyugatról keletre, azt fogja tapasztalni, hogy a festmény tekintete folyamatosan vele együtt halad. S ha keletről visszafordul nyugatra, hasonlóan nem hagyja el őt. Csodálkozik, mi módon mozog a mozdulatlan, és nem képes felfogni, hogy a másikkal, miközben vele ellentétesen halad, hasonlóan fog mozogni.”[11]

 

Ezen műve, bár nem kapcsolódik a vallási béke gondolatához, azonban a bíboros a könyv végén felhívja a figyelmet, hogy Isten tekintete mindenkire irányul, s mindenki úgy érezheti, hogy e tekintet csak őt figyeli, így érez a keresztény ember, és így érez az iszlám követője is.[12]

Cusanus még egy iszlámról, az iszlám tanításáról szóló művet írt élete vége felé, 1461-ben Cribratio Alkorani címmel.

 

A Cribratio Alkorani irodalmi forrásai

Fontos megjegyezni, hogy a kereszténység és az iszlám kapcsolata egyidős magával az iszlámmal, azonban mind a keresztény szerzők, mind a muszlim írók jelentős torzítással mutatták be a másik vallást. Ez részint szándékos torzítás volt, másrészt akadtak olyanok is, akik rossz forrásokból dolgoztak, rossz következtetéseket vontak le, vagy nem tudták megérteni a másik vallás tanításainak lényegét.[13]

A források, amelyekből Cusanus az iszlám ismeretét merítette, még ma is megtalálhatóak az általa alapított Cues-i kórház könyvtárában, ugyanis végrendeletében az összes könyvét az intézménynek ajándékozta. Értéküket növeli, hogy ezeket személyes megjegyzéseivel látta el.[14]

A Korán-cáfolat irodalmi forrásai a Codex Cusanus 107. illetve 108. számú kézirataiban találhatóak meg. A 107. sz. kódex Dionysius Cartusianus Tituli libri Contra legem machometi illetve Ricoldo da Monte Croce Disputatio contra Saracenos et Alchoranum című műveit tartalmazza.[15] A 108. sz. kódex első tizenkét lapja üres, ezután Petrus Venerabilis Summae totius haeresis című művének néhány fejezete következik. A kódexben megtalálható a Chronica mendosa, illetve a Korán latin nyelvű fordítása (Lege Saracenorum), mindkettő Robertus Ketensis munkája.[16] A kódexet Petrus Venerabilis levele zárja, melyet Szent Bernátnak írt. Ezeket a forrásokat nevezi meg Nicolaus Cusanus a Cribratio első bevezetőjében is.[17]

A Cribratio előszavában még megemlíti, hogy más katolikus írásokat is megtekintett ugyanerről a témáról, mindenekelőtt Aquinói Tamás De rationibus fidei ad Cantorem Antiochenum és végül Torquemadai János Contra principales errores pefidi Mahometi című írását.

 

A mű felépítése, tartalma

A mű három könyvből áll. Az első könyv húsz fejezetet tartalmaz, a második könyv tizenkilencet, míg a harmadik könyv huszonegyet, összesen tehát hatvan fejezetet tesz ki a három könyv.

A művet II. Pius pápának ajánlja, hogy megfelelő tanácsokat adjon a mohamedán eretnekség legyőzéséhez. Az ajánlást két előszó követi (Prologus, Alius Prologus), ezekben megnevezi azokat a szerzőket és műveket, melyeket felhasznált munkájához, és kifejti saját maga véleményét az iszlámról, valamint a Koránról, továbbá már korábbi műveiben kifejtett gondolatmenetét is beleszövi. Cusanus szerint csak egy nagyobb jó van, mégpedig Isten. A kérdés az, hogy a felismeréséhez vezető utak melyike az igazi és teljes. Egy egyszerű ember nem tudja megmutatni ezt az utat, hanem csak olyan, aki maga a mindent tudó isteni jóság, vagyis Jézus Krisztus. A bíboros kiemeli, hogy ezt maga Mohamed is tanúsította, ám Mohamed mégis sokszor eltért ettől az igazi megismeréstől, s ez részben a tudatlanságán, részben a gonosz szándékán alapulhatott. Tehát Mohamed könyvét és tanítását olyan szempontból kell megvizsgálni, hogy mily mértékben egyezik a kereszténység könyvével és tanításával, s miben tér el attól.

Az első könyv fő témái a Korán, a két vallás közötti hasonlóságok, illetve a két vallás közötti különbség Jézus személyének megítélésében.

Cusanus az iszlám szent könyvének, a Koránnak a bemutatásával kezdi művét. A bíboros úgy tudja, hogy a keleti és a nyugati területeken a Korán különbözik egymástól. A nyugati Korán – a bíboros tudomása szerint – 123 fejezetből áll.[18] Megjegyzi, hogy ezt a nyugati változatot olvasta és használta fel műve megírásakor. Ezt követően kitér arra, hogy a Mohamedet követő uralkodók alatt többfajta Korán keletkezett, s egy bizonyos Gomár (Omár kalifa, 634–644) volt, aki elkezdte a Korán szövegét összegyűjtetni, majd az őt követő Odiner (Oszmán kalifa, 644–656) alatt készült el a Korán egésze.[19] Cusanus azt is leírja, hogy a muzulmánok úgy tartják, hogy a Korán Gabriel angyal közvetítésével jutott el Mohamedhez.[20]

A bíboros ezt követően a Koránt és a Szentírást hasonlítja össze. A muzulmánok szerint a Szentírás valamikor igaz volt, de az emberek eltértek a tanításoktól és a Korán tanításai vezeti vissza őket az igazsághoz. Cusanus azonban úgy véli, hogy a Korán tért el az Evangélium tanításaitól. A Koránban szerepelnek az Evangélium történetei, példabeszédei (Jézus születése,[21] a magvető példázata,[22] a vakon született ember[23]), s Cusanus szerint ebből két dologra lehet következtetni. Elsőként arra, hogy ha bármi szépet, tisztát, igazat találunk a Koránban, szükséges, hogy az az Evangélium legfényesebb sugara legyen; másodsorban, hogy ez a legfényesebb sugár csak úgy kerülhetett a Koránba, hogy annak szerzője ismerte azt.[24] S bár a Korán azt állítja magáról, hogy oly csodálatosan van megírva, hogy ha a dzsinnek és az emberek összefognának, akkor sem tudnának a Koránhoz hasonlót megírni.[25] Sőt azt is állítja magáról a könyv, hogy édessége, beszédének csodálatra méltó kecsessége és egész csodája miatt maga ez a könyv isteni ajándék. Ám a bíboros szerint ez azért nem lehet igaz, mert – bár sok megegyező dolog található a Koránban és a Szentírásban – sok eltérés is akad, vagyis mindkettő egyszerre nem lehet igaz. Továbbá a Korán szövegének választékossága önmagában nem bizonyítja az Istentől való származást. Sőt, magában a Koránban is az olvasható, hogy a hazugok gyakran rejtik ékes beszéd mögé hazugságaikat.[26]

Cusanus szerint az eltérések több okból adódnak. Az egyik ilyen ok Mohamed személye, akiről a bíboros megjegyzi, hogy Venus tisztelője volt.[27] A további eltérések okát Cusanus abban látja, hogy az iszlám hitre nagy hatással volt a nesztoriánus Sergius, a jakobita Baheira és rajtuk kívül még más zsidók és föníciaiak.[28]

A bíboros leszögezi azt is, hogy a két vallás tanításai között vannak átfedések is. Mindkét vallás mindenhatónak tartja Istent, és hisznek abban, hogy az utolsó napon az igazak jutalomban, a bűnösök pedig büntetésben részesülnek. További megegyezések találhatóak egyes személyekben. Ezt a következő Korán-idézettel támasztja alá Cusanus:

 

„És ajándékoztuk néki Izsákot és Jákobot. Mindegyiküket az igaz útra vezéreltük. Noét már korábban az igaz útra vezéreltük, és leszármazottai közül: Dávidot, Salamont, Jóbot, Józsefet, Mózest és Áront. Így jutalmazzuk meg a jóravalókat; továbbá az igaz útra vezéreltük Zakariást, Jánost, Jézust és Éliást. Mindegyikük igaz az igazak között.”[29]

 

E megegyezés is csak arra utal, hogy a Korán a Szentírásból merített. A megegyezések után Cusanus az első könyv nagy részét egy fő különbségnek szenteli, annak, hogy a keresztények és a muzulmánok hogyan vélekednek Jézusról.

A Cusanus által használt latin nyelvű Koránban az olvasható, hogy Jézus nagy próféta, sőt a többi próféta elé helyezték,[30] s hogy Isten Jézust megváltóként küldte.[31] Ám a muzulmánok nem ismerik el Jézust Isten fiaként, mert szerintük a keresztények ezzel társat helyeznek az egy Isten mellé, valamint ezzel Isten dicsőségéből is elvesznek. A Koránban tagadják, hogy Isten fiút nemzett volna, vagy lenne mellette más isten. Az ötödik szúra végén pedig maga Jézus mondja el, hogy ő sose kérte az embereket, hogy istenként imádják őt vagy édesanyját, Máriát. Azonban ez nem bizonyít semmit, hisz a keresztények sem állítják Krisztusról, hogy ő második Isten lenne, és az Evangéliumban sem olvasható,[32] hogy Krisztus csak azért jött a világra, hogy Atyja dicsőségét hirdesse, viszont magáét sosem kereste.[33] Vagyis a keresztények Krisztust Isten fiának tartják, de nem másik Istennek.

Cusanus szerint a Koránból is kiolvasható az, hogy Jézus Isten fia, amit több Korán-idézettel igyekszik alátámasztani. Az első idézet Jézus születésének hírüladása.[34] Tehát az iszlám is elismeri Jézus Istentől való származását, s azt is, hogy Jézus születése nem emberi módon történt meg. A bíboros felhívja a figyelmet arra, hogy a Koránban olvashatunk Jézus működésének megjövendöléséről,[35] Jézus csodáiról, melyeket nem tehetett volna Isten segítsége nélkül.[36] Végül Cusanus egy hosszabb fejtegetést is leír a „verbum” szóval kapcsolatban. Erre a következő idézetet használta fel: „Iesus Mariae filius dei nuntius suusque spiritus et verbum Mariae caelitus missum exstitit.”[37] Vagyis Krisztus Istentől küldött „verbum”, ezért a küldött „verbumnak” és Istennek ugyanolyan természetűnek kell lennie, de ebből nem következik az, hogy két isten lenne.[38] Az első könyv tizenhetedik fejezetében a bíboros újabb érvet hoz fel arra, hogy a Korán is nagy tiszteletben tartja Jézust, mégpedig Keresztelő Szent János működésének példáját. A Koránban ez olvasható:

 

„És megszólították őt az angyalok, amikor a szentélyben állva imáját végezte: „Allah hírül adja neked János megszületését, aki eljön, hogy megerősítse Allah igéjét (Kelimeh), s aki úr lesz, önmegtartóztató és próféta az igazak közül.”[39]

 

Cusanus a fejezet végén azt állítja, hogy Mohamed azért tanította azt, hogy Jézus nem Isten fia, mert attól félt, hogy a műveletlenek nem fogják megérteni,[40] valamint el akarta kerülni a bálványimádás vádját is.

Az első könyv utolsó három fejezete már nem bizonyításokat tartalmaz, hanem magyarázatokat, értekezéseket. A tizennyolcadik fejezetben azt akarja kifejteni, hogy mi módon kell érteni a Koránban azt, hogy Krisztus Isten lelke. Cusanus úgy érvel, hogy a Koránban Isten lelke és éltető ereje egy és ugyanaz. Ez az Evangéliummal sem áll ellentétben.[41] Sőt Krisztus az Evangéliumban magát életnek is nevezi.

A tizenkilencedik fejezet az akarja megmagyarázni, hogy hogyan kell érteni a Koránban azt, hogy Krisztus a jó ember, a legjobb és minden nép arca.[42] Mindez a Cusanus által használt latin Korán újabb hibája, az arab szöveget latinra fordító személy ugyanis összetévesztette a „híres” és az „arc” arab kifejezéseket.[43] Ezt a félreértést Cusanus úgy magyarázza, hogy az arabok Jézust, mint „facies omnium gentium”-ot az egész emberi faj dicsőségének tekintik.

A huszadik fejezetben Cusanus egy hosszas kifejtéssel igyekszik meggyőzni a muzulmánokat, hogy térjenek vissza a krisztusi evangéliumhoz. Az érvelés azzal kezdődik, hogy a Korán Krisztust „ruhellának”[44] nevezi, amely lehet Isten lehelete, fuvallata, lelke, igéje vagy éltető ereje. Cusanus ezután az üvegkészítő mester munkáját hozza fel példának. Leírja, hogy az üvegkészítő munkájában egy külső és egy belső dologra kell figyelnünk. A külső dolog, ami érzékelhető, vagyis a készítő lehelete, viszont ennek belsejében benne van az az értelem, mivel ennek segítségével készíti el a mester az üvegedényt.[45] Tehát a mester elgondolja, hogy mit szeretne készíteni, majd az elgondolást magában hordozó lehelete, fuvallata segítségével elkészíti azt. Ezt az értelmes gondolatot Cusanus igének nevezi. E hasonlat is bizonyítja – a bíboros szerint –, hogy minden szellemi munkává válik, ugyanis minden mögött egy értelmes gondolat áll. Így Isten minden tette mögött is, aki minden tudás birtokában van. Vagyis a lélek, maga Isten, mindennek a lényege. De ezt csak értelemmel foghatjuk fel, s csak akkor, ha a lényegi dolgokat helyezzük előbbre az érzéki dolgoknál. Ezért kell a Korán hívőinek, akik az érzelmi dolgokat helyezik előbbre, visszatérniük az Evangéliumhoz.

A Cribratio Alkorani második könyvében Cusanus a kereszténység és az iszlám közötti újabb különbségekre mutat rá a Szentháromság és Jézus kereszthalála kapcsán.

Mielőtt a különbségek részletezésére rátérne, Cusanus újra kiemeli, hogy a két vallás egy istenben hisz, és ezt az istent mindenhatónak tartja. Azonban a muzulmánok szerint a keresztények fölöslegesen megnövelik az istenek számát, vagyis elutasítják a Szentháromságot. Ennek legkézenfekvőbb érve a bíboros szerint az, hogy néha a Koránban és a Szentírásban Isten többes számban beszél: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.”[46] A Koránban: „Vajon nem megalázó folyadékból teremtettünk-e benneteket?”[47] Ezen kívül még két példát hoz fel,[48] majd megállapítja, hogy ezekből sem a keresztények, sem a muzulmánok nem következtetnek arra, hogy több isten lenne.

Cusanus a második könyv elején (a negyediktől a tizedik fejezetig) a Szentháromság létezését próbálja meg elmagyarázni. Leszögezi, hogy az Istentől ajándékozott lelki természetünk alkotásai, valamint a többi nagy isteni teremtett mű az isteni természet hármasságára utalnak, amelyek tevékenysége, mint termékenység, születés és szeretet jelenik meg, s hogy a működésnek ebben a hármasságában minden lény részes, angyalok, emberek, állatok, növények, menny, nap, szellemek, mind a maga természet. Az ember szellemi természete a maga részéről megint csak az isteni természet állapotára utal, mivel az Istennek a képmása. Úgy ahogy az ember szellemi természete a szót, illetve a fogalmat alkotja, amelyből ismét a magába foglalás vagy az akarat következik, úgy alkotja Isten is, azáltal, hogy önmagát felismeri, a szót, illetve a fogalmat, ahol mindkettő össze van kötve a szeretet köteléke által. Ugyanezt az eredményt nyerjük, ha azt a jelentést fogalmazzuk meg, amelyet a szeretet minden élőlénynek és ezzel Istennek is, a szeretet alkotójának jelent. A szeretet egyesít, és ezzel az egység a szeretet lényegéhez tartozik. Isten azonban a sajátjának egy képmását is megteremti, és mindkettőből keletkezik a kötelék, az összekapcsoló szeretet, amely mindkettőt, az Atyát és a Fiút egymással egyesíti. Ez az egység, azonosság és a kapcsolat lényegében ugyanazt jelenti, de a három személy mégis elkülönül, aki ezt az összefüggést nem érti meg – vonja le a következtetést –, az fog a továbbiakban három istenről beszélni. A Szentháromság tagadása ebből fakadóan egy hiányos istenfogalmon nyugszik: egy isten lenne, aki nem tökéletes és teljesen boldog, aki természet és lényeg nélkül, szeretet és termékenység nélkül lenne.[49]

A kilencedik fejezetben Cusanus egy természettől vett példázat segítségével próbálja elmagyarázni a Szentháromságot. A bíboros egy olyan tavat ír le ebben a fejezetben, melybe nem folyik folyó, és nem is folyik ki belőle, de ugyanakkor soha nem is szárad ki, és soha nem lesz posványos vagy mocsaras. Ennek az az oka, hogy a tó közepén egy forrás tör fel. E forrás azonban áramlást okoz, mely áramlás a part felé halad, ott pedig lecsendesedik, de a forrás újra és újra megújítja az áramlást. A tizedik fejezetben egy másik példán keresztül akarja bemutatni a Szentháromságot: az emberiségben („humanitas”) megfigyelhető három személy, az én, a te, és az ő. Ez három személy, mindegyik létezik, de mind az emberiséghez tartozik. Ugyanígy van ez a Szentháromságban is.[50]

A Szentháromság után Cusanus egy kérdéssel („Hogyan jön a Korán ahhoz, hogy tagadja Jézus halálát a kereszten?”) vezeti be az újabb témát.[51] Ennek a tagadásnak a megcáfolása található a második könyv további fejezeteiben. A bíboros először azt emeli ki, hogy a Korán is elismeri Jézus dicsőségét, hisz a Feltámadás Napján tanú lesz.[52] A Szentírásban pedig az olvasható, hogy Jézus az Ítélet Napján bíró lesz. Vagyis ez újabb érv arra, hogy az iszlámban és a kereszténységben sok a közös. Az eltérés a korábban említett okok mellett még az is lehet, hogy a bíboros szerint Mohamed a titkokat csak azoknak nyilatkoztatta ki, akik elég műveltek voltak, és megemlíti azt is, hogy az arab próféta számára Jézus halálának körülményei méltatlannak tűntek. Azaz az arabok nem tudnak arról, hogy Krisztus halála a megdicsőülést jelenti a keresztényeknek,[53] ezért taníthatta azt Mohamed a műveletlen araboknak, hogy Krisztus valójában nem halt meg a kereszten.[54] Ezután Cusanus a Szentírás és az Egyház tanítását mutatja be arról, hogy az ember a bűn miatt elveszítette eredeti állapotát, csak Isten kegyelmével szerezhette vissza. Jézus bűntelen volt, éppen ezért halála és szenvedése engedelmességének beteljesedését jelenti. Halálból való feltámadásával legyőzte a Sátánt, és örök kegyelmet nyert a hívek számára. Krisztus halála ugyanúgy az Atyaisten dicsőségére is szolgált, valamint e tettben nyilvánult meg a legnagyobb szeretet.[55] Jézus halála tehát minden embernek lehetőséget adott, hogy részt vehessen Isten dicsőségében.[56]

Majd a második könyv végén a Korán és a Szentírás által leírt túlvilágról, örök életről ír Cusanus. A tizennyolcadik fejezet címe: De paradiso. A bíboros megítélése szerint a Korán minden ember érzéki vágyának teljesülését írja le, az Evangéliumban ellenben a tiszta lelki boldogságról olvashatunk, a Korán az érzéki, látható dolgokra összpontosít, míg az Evangélium a láthatatlanokra és lelkiekre. Nem is lehet csodálkozni a bíboros megállapításán, hisz aki olvasta a Koránban a túlvilág leírását,[57] az könnyen hasonló következtetésre jut. Cusanus szerint mindez megbocsájtható Mohamednek, mert a műveletlen arabokat csábító ígéretekkel akarta megnyerni az egyistenhitre, ezenkívül rámutat arra, hogy a Korán is többre értékeli a túlvilági javakat, mint az evilágiakat, de hozzáteszi, hogy amíg Mohamed földi javak és vágyak teljesülését ígéri,[58] addig az Evangélium lelki javak beteljesülését. A harmadik könyvben egy fejezet erejéig[59] visszatér a két vallás túlvilági leírásához. Ennél a fejezetnél Cusanus a Koránból a következő idézetet emeli ki:

 

„Aki hisz Allahban, és a Végső napban és igaz cselekedeteket cselekedett, megvan a fizetségük az Uruknál és nem kell őket félteni és nem fognak szomorkodni.”[60]

 

A második könyv utolsó, tizenkilencedik fejezetében Cusanus azt állítja, hogy a Koránban is szerepelnek pozitív értékek. Igaz Mohamed az érzéki örömöket, melyekben a híveknek része lesz, isteni ajándékként jelenítette meg. Cusanus több kérdést is feltesz: Hogy lehet, hogy Istennek ilyen ígéreteket tulajdonít? Hogy lehet Mohamedet prófétaként tisztelni erkölcstelen élete miatt? E kérdésekre nem felel Cusanus, helyette azt állapítja meg, hogy minden, ami a Koránban helyes, az csak az Evangélium fénye lehet, éppen ezért a keresztény tanításokat kell követni, ahogy János evangéliumában is olvasható. („Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.”[61])

A harmadik könyvben Cusanus egyre több vádat fogalmaz meg az iszlám ellen, bár leszögezi, hogy a két vallás közötti átfedések miatt Mohamed tanítása nem mindenben rossz. Sőt Mohamed állítja azt magáról, hogy előtte már voltak igaz próféták:

 

„Mondd: »Nem vagyok én újító a küldöttek között. És én nem tudom, hogy mi történik velem, vagy veletek. Én csupán a kinyilatkoztatást követem, amit kaptam. Én nyilvánvaló intő vagyok csupán.«”[62]

 

Ezen kívül a bíboros még számos Korán-idézetre hivatkozik, melyben említésre kerülnek a korábbi igaz írások, vagyis a Tóra és az Evangélium. Cusanus ezt követően leírja, hogy a muzulmánok hitvallásukkal[63] is kinyilvánítják, hogy egyistenhívők. Ám már Mohamed előtt is üdvözültek az emberek az egy Isten hitében.

Mindezek mellett Cusanus támadja Mohamedet, hogy hogyan meri kioktatni a keresztényeket, kiemeli, hogy a Korán tanítása szerint Isten megparancsolta az erőszakkal való térítést,[64] míg más helyen azt mondja, hogy tiltva van az erőszak a hit dolgaiban.[65] Ezen ellentmondás miatt sem lehet a Koráné az igaz tanítás. Majd Cusanus felteszi a következő kérdést: Hogyan lehetne hinni Mohamednek, mikor a Koránban Isten megtiltotta neki az erőszakot a vallás dolgában, ő mégis üldözi a keresztényeket? A választ egy későbbi fejezetben adja meg a bíboros, szerinte Mohamed számára a vallás csak kifogás, mentség volt, hogy uralmat és hatalmat nyerjen. Majd ennek a megnyerése után a keresztények ellen fordult, akiket ő hitetleneknek mondott.

Ezen vádak mellett a Korán tanításai ellen is felszólal Cusanus. A harmadik könyv ötödik fejezetében azt emeli ki a Koránból, hogy abban Isten jelentéktelen dolgokra hivatkozik (nád, füge, szúnyog, molylepke), amire példaként több szúrát is idéz.[66] Mindez szerinte kicsinyessé teszik a Korán istenét, aminek indoklására Cusanus újra azt a vádat hozza fel, hogy Mohamed vágyai szolgálatában álló gondolatokat írt a Koránba. Ez azonban a bíboros félreértéséből adódik, Cusanus ugyanis nem ismerte ezeknek a szúráknak magyarázatát. Egy másik támadás az iszlám tanítása ellen az, hogy Mohamed szerint Isten mindent tud, sőt mindent előre tud. Így azt is, hogy mi fog történni az ember életében, mikor az megszületik, tehát sorsa már mindenkinek el van rendelve.[67] Sőt a Koránban ez áll: „És akit Allah tévútra visz, annak nem akad senki, aki az igaz útra vezetné.”[68]

A harmadik könyv tizenegyedik fejezetétől a tizenhatodik fejezetéig Cusanus újra összehasonlítja a Koránt és a Szentírást, most Ábrahám személyén keresztül. Ábrahámot az iszlám Ibráhim néven ismeri. A Korán – mint láttuk – Ábrahámról azt tartja, hogy ő hagyta el először a többistenhitet,[69] ezenkívül az arab népek Ibrahim fiát, Ismáelt ősatyjukként tisztelik, akinek utódai között van Mohamed is, és őt nevezik meg a Kába szentélyének építőjeként. Cusanus leírja, hogy a muzulmánok azt tartják, Ábrahám Ismáelt akarta feláldozni. A Korán viszont nem tisztázza, hogy Ábrahám pontosan melyik gyermekét akarta feláldozni.[70] A Szentírás másképp ábrázolja Ábrahámot. Hasonlóságok persze akadnak, de a keresztények szerint Izsákot akarta feláldozni, a teremtés könyvében pedig ígéretet kapott, hogy Isten utódait nagy néppé teszi.[71] Cusanus mindezek mellett azt is állítja, hogy az arabok nem ismerik jól Ábrahám törvényeit, és ezért váltak keresztényüldözővé, mert ha helyesen tartanák meg Ábrahám törvényeit, akkor előbb-utóbb keresztények lennének.

A tizenhetedik és tizennyolcadik fejezetekben Cusanus a bagdadi kalifához intéz felhívást. Azt állítja a kalifáról, hogy keresztény hitről tért át muzulmánra azért, hogy kalifa lehessen, s ahogy most védelmezi a Koránt, úgy védelmezte régen a keresztény tanításokat. Azonban megőrizte Mária tiszteletét, de elvetette a Jézusról tanultakat. Majd kifejti, hogy a Koránban csak annyi az igaz, amennyi az evangéliumból átkerült, de Mohamed csak nesztoriánus közvetítéssel ismerte meg a keresztény hitet, továbbá a föníciaiak és a zsidók is hatással voltak Mohamedre.

A mű végén Cusanus visszatér Jézus személyéhez. Leírja, hogy a keresztények szerint Krisztusban két természet található, s e két természet nem keveredik össze, de benne egységet alkotnak. Az utolsó fejezetben, mely Ádámról és Krisztusról szól, megállapítja, hogy minden ember Ádámban jön erre a világra, de Krisztusnak köszönhetően kerül az örök életbe, s aki kereszténynek tartja magát, az nem kisebbítheti Krisztus érdemét.

 

A mű hatása

Ahogy már korábban is megemlítettem, nem a Cribratio Alkorani volt Nicolaus Cusanus fő műve, mely azonban jelentős hatást nem fejtett ki, szinte csak a 16. században volt ismert és elterjedt. Ezt is csak témájának köszönhette, hiszen ahogy a török hódítás 1529-ben már Bécset fenyegette, úgy váltak egyre keresettebbé az iszlámmal és a törökkel foglalkozó művek a Habsburg Birodalom területén, valamint a német területeken. De főleg azok a művek terjedtek el, melyek az új ellenség mindennapi életét, birodalmukat, szokásait és harcmodorukat mutatták be. Ilyenek voltak a rabságból megszököttek beszámolói, a követek útleírásai is, például Georgius de Hungaria Tractatus de moribus, conditionibus et nequitia Turcorum című műve, mely 1481-ben keletkezett, és a 16. században huszonöt kiadást élt meg.

Cusanus művét leginkább a 16. századi reformátorok (Luther és Zwingli) olvasták. 1543-ban pedig Bibliander, aki szükségesnek vélte, hogy egy iszlámot bemutató könyv szülessen, gyűjteményébe Cusanus egész művét beleszerkesztette. Így Cusanus Cribratio Alkorani című műve Bibliander gyűjteményével vált még ismertebbé. Ha Bibliander gyűjteményét leszámítjuk, akkor ma hat kódex őrizte meg Cusanus írását. Ebből kettő a Cusanus által alapított könyvtárban, kettő a Vatikáni Könyvtárban található, a maradék kettő közül az egyik a Codex Bruxellensis 1718-1720, míg a másik a Codex Magdeburgensis 166 jelzetű. Önálló műként nem maradt fenn.[72]

 

Jegyzetek