Karizma a diktatúrákban élők számára

A magyarországi kommunista pártállam 4 évtizede alatt számos katolikus kisközösség és bázisközösség élte életét nyilvános működési lehetőség nélkül, a diktatúra keménységétől függően többé-kevésbé föld alá szorítva. „Mikrotörténetük” egész országra kiterjedő, szociológiai alaposságú feltárása még várat magára; a vizsgálódás nyilvánvalóan könnyebb azoknak a közösségeknek az esetében, amelyek valamely nevesített kongregációhoz, egyházi mozgalomhoz vagy lelkiséghez, esetleg egy-egy kiemelkedőbb egyházi (nem feltétlenül papi) vezető személyiséghez kötődtek. Nem véletlen, hogy a Bokor, a Regnum Marianum vagy a Fokoláre közösségeinek, egyes karizmatikus és ökumenikus csoportoknak a története jobban dokumentált, ám e dokumentumok, kevés kivétellel egy-két elnyomó pártállami intézmény művei. Mivel az egykori Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) szinte kizárólag a hivatalos „föld feletti” egyház, egyházak kézi vezérlésére specializálódott, tehát ezzel kapcsolatos iratokat keletkeztetett, az illegálisnak vagy féllegálisnak tekintett kisközösségeket magától értetődően belügyi, rendőri hatáskörbe tartozónak tekintették még a Kádár-korszak vége felé is. Így az utóbbiak tagjainak és vezetőinek egyéni visszaemlékezéseit leszámítva az információk zöme az egykori ÁVH-s, állambiztonsági, ritkábban bírósági iratokból szerezhetők meg, és e forráscsoport tendenciózus, olykor a végletekig torzító jellegéről (ami persze az ÁEH-iratokra, vagy egyes párt- és társadalmi szervek jelentéseire is vonatkozik) azt hiszem szükségtelen bárkit meggyőzni. A visszaemlékezők pedig óvatosságból csak a legritkább esetben készítettek feljegyzéseket, vagy vezettek naplót, még akkor is, amikor már letartóztatásoktól, házkutatásoktól nem kellett tartaniuk. Nem csoda ezek után, hogy az egyes lelkiségek, kisközösségek hazai történetének monografikus feldolgozottsága (nem a lelkiségi irodalma!) meglehetősen sovány, a Fokoláre esetében egyenesen hiányzik. Pedig utóbbi már azért is külön figyelmet érdemelne, mert a magyar katolikus bázisközösségi formációk közt elsőként – és sokáig egyedüliként – külföldről adaptált jelenségről van szó, amelyet laikus szinten joggal lehetett a II. Vatikáni Zsinat utáni lelki megújulás, és az ökumenizmus egyik fő hírhozójának tekinteni, miután e megújulás a hivatalos egyházi csatornákon igencsak akadozott, s nem csupán az állampárti elnyomás következtében.

Magyarországon a Fokoláre mozgalomnak az 1970-es és 80-as években Budapesten, Egerben és Szegeden működtek a legnagyobb közösségei, de kisebb csoportok és szimpatizánsok megtalálhatók voltak Szombathelytől Kisvárdáig, Váctól Pécsig, Jánoshalmáig, Kecskemétig, az ország több kisebb-nagyobb településén. A Szeged-Rókusi Egyházközségen belül kibontakozott Fokoláre-közösség történetét, amelyet tanulmányom témájául választottam, döntő mértékben szintén az egykori résztvevők személyes visszaemlékezéseire támaszkodva próbálom végigkísérni egész a rendszerváltozásig – bízva abban, hogy e többszólamú oral history az írott forrásanyag hiánya ellenére sem marad kiegyensúlyozatlan, és az egyes emlékezetek kalkulálható pontatlanságát, szubjektivitását épp a „többszólamúság” korrigálja majd. Ezen a helyen szeretnék köszönetet mondani interjúalanyaimnak és adatközlőimnek: mindenekelőtt Sávai Jánosnak, a szegedi Gál Ferenc Hittudományi Főiskola tanárának, Kiss Imre újszegedi plébánosnak (a főiskolán a liturgika tanárának), Perlaki Flórián újszegedi lelkésznek, Doszpod Lászlónak, Doszpodné Szirányi Katalinnak, Erhardt Gyulának és feleségének Erhardt Krisztának, Jáger Istvánnak, Kerényi Tibornak, Smohai Ferencnek, Szélpál Mártának, Tari Antalnak, Tari Istvánnak, és Varjasi Gyulának; valamennyien a Fokoláre lelkiség szegedi képviselői, a legtöbben közülük ma is aktív résztvevői. Köszönet illeti továbbá a kiegészítő információkért és a történelmi pontosság érdekében tett kiigazításokért, szöveg-gyomlálásokért Tomka Ferencet, az Újpest-Káposztásmegyeri Szentháromság Plébánia vezetőjét, teológiai tanárt, aki a lelkiség magyarországi elterjesztéséért a legtöbbet tette és kockáztatta; Reskovits Ágnest és Ferenczy Zoltánt, a Fokoláre szegedi női és férfi ágának vezetőit és újfent Smohai Ferencet.

A Bulányi György vezette Bokor vagy a Regnum állambiztonsági iratanyagának bőségével összevetve a Fokoláre szegedi közösségét illetően mindössze két dosszié áll a témát kutatók rendelkezésére az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL): egy O (objektum)-dosszié, amely a Szegedi Hittudományi Főiskola szemináriu-mának, és az onnan kikerült papok egy részének működését követte figyelemmel, illetve egy beszervezési kísérlet történetét feldolgozó B (munka)-dosszié. Ám a lelkiségre vonatkozóan ezekben is jobbára csak halvány utalásokat találunk. Teljes egészében hiányoznak ugyanakkor a közösség életét helyzetükből adódóan közelebbről, sőt belülről ismerő ügynökök vagy az ún. társadalmi megbízottak jelentései, amelyek konkrét történéseket, jellemzéseket tartalmaznak, és más esetekben az ÁB iratanyag legnagyobb hányadát szokták kitenni. Ennek összetett hátterére később még kitérünk, itt csupán azt az önvigasztaló kontrasztot bocsátom előre, hogy a mai kutatást megnehezítő okok annak idején rendkívül áldásosnak bizonyultak a szegedi lelkiség életében.

A szigorú forráskritika nyilván felvethetné a kérdést: kevés és tendenciózusan torzító (ha épp nem hazug) írásos dokumentumanyag az egyik oldalon, egyes esetekben jóhiszeműen torzító személyes emlékek a másikon – kikerekedhet-e ebből egyáltalán egy valamennyire is objektív történet? Növeli-e ezen túlmenően az esetlegességeket, homályos pontokat, hogy nem leírt – tehát feltehetően szabatosabb, átgondoltabb – hanem élőszóban előhívott emlékekkel van dolgunk? Egyáltalán, a szegedi Fokoláre lelkiség története ez, vagy sokkal inkább az interjúalanyok egyéni életútjainak egy-egy szakasza, amelyek metszetéből szerencsés esetben összeáll egy koherens kép? Van egy szilárd támpont, amelybe bízvást belekapaszkodhatunk: az a közös nevező, amelynek a felidézett események, élmények formájában a visszaemlékezők, ugyanazon közösség tagjaiként, nemcsak mind tevékeny részesei voltak, de közel ugyanúgy is gondolkodnak róla, teljesen függetlenül attól, hogy a kifejezésmód szóbeli-e vagy írásos. (Továbbá függetlenül attól, hogy ma is aktív tagok-e vagy sem.) Következésképp a ténybeli-kronológiai és eszmebeli tévedések mennyisége, jelentősége elhanyagolhatóvá válik. Pedig a Fokoláre hazai mikrotörténete(i) a kívülálló számára olykor meglehetős öntörvényűséget mutat(nak), amihez a makrotörténeti kontextust is csak ritkán tudjuk magyarázó „háttérkulisszaként” segítségül hívni. Ebbe a kontextusba illeszkedik bele például Udvardy püspök, akinek személyisége püspöktársai közt is egyedülállóan progresszív, közösségi egyházfelfogása döntően hozzájárul a szegedi lelkiség karakterének megértéséhez.

A több egyéni oral history-ból összeálló eseménysorok ismertetése ezen felül alaki-módszertani problémát is felvet. Olvasóim bizonyára elnézik nekem, hogy tanulmányomban szűkmarkúan mérem a lábjegyzeteket, pontosabban teljesen hiányoznak az „XY személyes közlése"-szerű hivatkozások. Könnyen belátható, hogy ezek sokasága, a törzsszöveget a lapról többé-kevésbé kiszorítva és nagy üres helyeket hagyva nem nyújt különösebben esztétikus látványt, ezért az adatközlők nevét csak a szó szerinti idézetek után vagy előtt, magában a törzsszövegben tüntettem fel.[1]

Az 1943-ban ferences harmadrendbe lépett, majd magánfogadalmat tett Silvia Lubich (rendi nevén Chiara) maga sem sejthette, hogy olyan lelkiségi mozgalom magvait veti el, amely a saját kezdeteinek háborús körülményeihez hasonlító szituációkban, a közép-európai kommunista diktatúrák fiataljainak körében hullhat igen kedvező táptalajra. A lelkiség első csoportja, azaz az első „házi tűzhely” (trentói nyelvjárásban focolare, a magyar nyelvben is ez a kifejezés, és nem a fordítása honosodott meg) a következő évben Trento városában, a Kapucinusok tere 2. sz. lakásban jött létre. Az amerikai offenzíva ekkor már a városhoz közeledett, a folyamatos légibombázások miatt Chiarának és társainak gyakran kellett az óvóhelyre menekülnie, s itt, a reménytelennek tűnő helyzetben tették fel maguknak a kérdést: minden elpusztul? Mintegy belső választ kapva mondták ki, hogy ha így történik is, Isten megmarad, mert ő maga a szeretet. Ez az evangéliumból sokat hallott, látszólag egyszerű, mégis csodálatos igazság olyan felfedezéssé vált a kis közösség számára, hogy ezért készek voltak mindent odaadni, és teljesen az evangéliumi életnek szentelni magukat:

 

„Olyan radikális és teljes volt a testvér iránti szeretetünk, hogy minden más cél, még az életszentségre való törekvés is eltűnt az életünkből, legalábbis abban az értelemben, ahogy azt akkoriban gondolták. A mi hivatásunk az volt, hogy egy új úton induljunk el. Ha az életszentséget tűztük volna ki célul, akkor önszeretet, egoizmus keveredett volna vállalkozásunkba.”[2]

 

A harcok elmúltával Chiara és közössége aktívan részt vett Trento szociális gondjainak megoldásában, maguk is mindenüket megosztották a rászorulókkal, például szegényeket láttak vendégül asztaluknál. Ezzel nemcsak a városvezetés, hanem a kommunisták szimpátiáját is kivívták. Miután 1947-ben Carlo de Ferrari, Trento érseke áldását adta a közösségre, Chiaráékat más városokba is elhívták, és megszülettek a lelkiség első közösségei Trentón kívül. A teljesen evangélium szerinti fogadalmas közösségi élet mellett a keresztény felekezetek egymás közti és más vallásokkal való megbékélése, az ökumené, azaz az egység (inspirálva Jézus főpapi imája által: „Atyám, legyenek mindnyájan egy”, Jn 17,21) vált fő hitvallássá a lelkiség számára, amely az ötvenes években Nyugat-Európában, majd 1958 és 1967 közt mind az öt kontinensen gyorsan elterjedt. 1964-ben Chiara nagy álma valósult meg: létrejött a lelkiség első többé-kevésbé önellátó modelltelepülése, Loppiano, ahol az élet minden vonatkozását, a munkát és az intézményeket is evangéliumi alapokon igyekeztek megszervezni (azóta 28 ilyen település létesült szerte a világban); részleges vagyonközösséget is létrehoztak, amelynek gyakorlata később általánossá vált a mozgalomban. A 60-as években születtek meg a mozgalom újabb generációi, az úgynevezett GEN-ek (Generazione Nuova), olyan fiatalokból, akik Istent választották, érzékelve, hogy ez a lelkiség segítette őket őhozzá, és nyitottak voltak mindenre, a papi, szerzetesi, házas életformákra egyaránt. Lelkesedésükre és gyermeki odaadásukra Chiara bármikor számíthatott. 1967 decemberében két könnyűzenei együttest hozott létre számukra: a Gen Rosso-t és a Gen Verde-t. Szintén 1967-ban jött létre az Új Családok mozgalma, majd Új Papi Mozgalom (Generazione Nuova Sacerdotale – GENS) néven a Fokoláre-hoz csatlakozott papok közössége. A Fokoláre egyes csoportjaiban az egyetemes papság bibliai alapjaiból is kiindulva[3] született az az újítás, hogy a szüzességi fogadalmat tett, és életközösségben élő férfiak illetve nők ágához (fokolarinók, fokolarinák) a házasok is csatlakozhattak, családjuk után ez lett a második „lelki” otthonuk. A házasok nem örök fogadalmat, hanem ígéretet tettek arra, hogy házasságukban is teljesen Istennek szentelt életet élnek, s fogadalmas társaikkal együtt alkottak egy helyi közösséget. Ezeket az elkötelezett közösségeket, amelyek tagjai már rendszeres képzéssel készültek fel élethivatásukra Loppianóban, vagy a lelkiség más képző központjaiban, nevezzük a továbbiakban – Tomka Ferenc átírását követve – „fokolároknak”.

Chiara Lubich az „egyedül Isten marad meg, mert ő a szeretetet” gondolatból eredő karizmát konkrét élethelyzetre is vonatkoztatta, mondván, hogy ezt Isten különösen olyan országoknak „szánta”, ahol az Egyház minden külsődleges mozgása be van tiltva, vagy más módon van lehetetlenné téve. Azaz minden hivatalos intézménye elpusztult, vagy elvették, így csak Jézus kijelentésére alapozva maradhat fenn: ,,Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok köztük.”( Katolikus Biblia: Mt 18,20) Ahol tehát Jézus van, ott az Egyház is, amihez szélsőséges esetben nincs szükség bármiféle intézményre, vagy akár templomra. Ez a gondolat akkor kapott különleges aktualitást, amikor az 1956-os magyar forradalom vérbe fojtása és XII. Pius pápa ezt követő felhívásának hatására új hivatás született a lelkiségen belül: ez volt – a közvetlen Chiara által alapított női és a férfi fokolár, valamint az utóbbihoz kapcsolódó papi-szerzetesi fokolár után negyedikként – az „Isten önkénteseinek” (volontari di Dio) mozgalma. Az alapítók szükségét érezték, hogy ha Istent elvették a diktatúrába újra belekényszerített társadalomtól, legyenek olyanok, akik visszaadják – hogy az emberek őbenne találhassák meg a szabadság és a testvériség forrását. A volontariók ezért a társadalom legkülönbözőbb területein kötelezték el magukat: a politikában, a gazdaságban, a művészet világában, a pedagógiában  stb., és animátorai lettek a későbbi Új Emberiség mozgalomnak. Természetesen mindennek az 1956 utáni magyar belpolitikai helyzetben egyelőre csak elvi, távlati jelentősége lehetett, viszont kijelölte a külföldre irányuló evangelizáció következő állomását.

 

Hazai és szegedi kezdetek

Chiara Lubich 1961 februárjában utazott először Magyarországra egy távoli unokatestvére meghívására turistaként, s többek közt felkereste a máriaremetei kegytemplomot is.[4] Látogatása nyitóakkordnak tekinthető a már Európa-szerte elterjedt Fokoláre lelkiség (amely 1960-ban történt egyházi jóváhagyása után Mária Műve néven is ismert volt) hazai történetében, bár az ekkor zajló, Fekete Hollók néven hírhedtté vált egyházellenes persorozat és megfélemlítési hullám egyelőre lehetetlenné tette azt is, hogy itthon egyházi személyekkel kapcsolatba lépjen, nemhogy közösséget alapítson. A külföldi kapcsolat miatt ez duplán kockázatos lett volna. Maga Chiara is azért maradhatott észrevétlen a mindenfelé szimatoló belügyesek előtt, mert útlevelében természetesen eredeti neve szerepelt. Utazásának eredményeként azonban már 2-3 év múlva elindultak Magyarországra a lelkiség újabb hírhozói, elsősorban a Bécsben és az NDK-ban működő közösségekből, sőt a bécsi fokolárt Chiara kifejezetten ezzel a céllal hozta létre. Az első idelátogató fokolarinók és fokolarinák turista útlevéllel utazó egyetemisták voltak, akik egyszerű, de a leginkább célravezető módon, minden tolakodás és feltűnés nélkül kezdtek hozzá a négyszemközti evangelizációhoz: bementek a templomokba, mint turisták, beszédbe elegyedtek a hívekkel, vagy magával a pappal, érdeklődtek, miben tudnának segíteni. Többször lelkiségi írásokat is hoztak magukkal, természetesen legfeljebb egy-két lapot, gondosan elrejtve. Jövetelük igazi célját természetesen nem fedték fel, sőt óvakodtak attól, hogy néven nevezzék a Fokoláre-t, annak alapítóját, vagy a lelkiséget mozgalomként határozzák meg. Bár a legjobban Budapesten lehetett „alámerülni” az észrevétlen evangelizációhoz, az első lelkiségi közösség nem itt jött létre, hanem Egerben Tomka Ferenc irányításával 1973-ban. Tomka felsőgödi káplánévei után 1971 és 1973 közt Rómában végzett teológiai tanulmányokat és itt ismerte meg a lelkiséget, amelyet azután az egri hittudományi főiskola tanáraként nemcsak az ifjúsági hittanokon, hanem kispapok közt is terjesztett.[5] 1975-76-ban három házaspár kezdeményezésével (akiket szintén Tomka ösztönzött) a pesti csoport is növekedésnek indult: a pozsonyi fokolárban tett látogatásaik, s az onnan kapott megerősítések nyomán a budakeszi plébánián megkezdték házas fokolár „próbaidőszakukat”, s a közösség nemsokára 20 házaspárt számlált. Többen közülük is Egerben ismerték meg a lelkiséget, és lettek annak elkötelezett tagjává, így kiforrott formájában tulajdonképp egy egri-pesti közösség kialakulásáról beszélhetünk Tomka Ferenc lelki vezetésével. Vele szinte egy időben Szegeden Sávai János szeged-rókusi segédlelkész is hasonló, igaz jóval kisebb létszámú ifjúsági közösséget kovácsolt össze, ő viszont nem a Fokoláre őshazájában, hanem idehaza, közvetetten, ismerősök útján szerezte első értesüléseit a mozgalomról. Ők ketten lettek a Fokoláre első papi képviselői Magyarországon. Egyébként az osztrák fokolarinók s a velük kapcsolatba került 2-3 nyugat-magyarországi család, valamint a  titokban fogadalmat tett szerzetesnővérek már az 1960-as évek végén eljutottak Szegedre, és újabb kapcsolatokat alakítottak ki, itteni működésük azonban nem sokáig tartott. Ennek hátteréről igen keveset tudni, a visszaemlékezések szerint egy „egyházi személy” híveit féltve feljelentéssel fenyegette meg őket, ha még egyszer Szegedre jönnek.

Az első lépéseiket próbáló szegedi és más magyarországi Fokoláre-közösségek esetében nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy külföldi testvérszervezeteiket egyelőre csak az alapelvekben (evangélium radikális megélése, Isten a szeretet; ennek továbbadása) követték: a 80-as években értek meg arra, hogy elkötelezettebb tagjaik hivatások szerint tovább tagozódjanak, és fogadalmas élet-közösséget alkossanak. A folyamatot nyilván elősegítette, hogy a kisközösségi lét ekkor már kevesebb kockázattal járt, és a külföldi kapcsolattartás lehetőségei is kiszélesedtek. Adott a kérdés, hogy a szegedi közösség mikor és hogyan nőtt át egyszerű plébániai hittanos csoportból fokolárok közösségévé? Sávai Jánosnak, amikor 1971-ben Csanádpalotáról Szeged-Rókusra helyezték, és plébániai énekkar, valamint hittanközösség beindításával próbálkozott, már olasz nyelvtudása révén voltak ismeretei a lelkiségről: az előző évek folyamán fiatalabb híveitől néhány magnószalaghoz jutott hozzá, amelyek olasz Fokoláre-dalokat tartalmaztak, s ő elkezdte ezeket magyarra fordítani. Az 1944-ban született Sávai a rendszerellenességet már a szülői házból hozta magával: apját és nagyapját is szabotázs vádjával börtönözték be az ötvenes évek elején, ő maga pedig szegedi szemináriumi éveiben, 1965 és 1967 közt 7 másik kispaptársával együtt a hatalommal megalkuvó (béke)papság és szeminaristák elleni kiállásával – és ami ezzel együtt járt, a békegyűlések elszabotálásával –, továbbá lelkipásztori és papnevelési reformtervekkel hívta fel magára a politikai rendőrség figyelmét. Emellett magukra vállalták a szent életű jezsuita Hunya Dániel, a szegedi szeminárium első spirituálisa (1930-1950) szellemi hagyatékának gondozását is. A „renitens” kispapok egymás közti barátságukat néha a benzolgyűrűhöz hasonlították, amely szabad gyökei révén könnyen lép reakcióba, ahogy ők is mindig készen álltak a további kapcsolatteremtésre, a gyanúsítások és félelemkeltés ellenére (Ilyesmiben pedig sajnos bővelkedett a szeminárium, ahol sokan csak a besúgót látták társaikban, s a helyzetet a BM emberei tőlük telhetően igyekeztek még jobban elmérgesíteni). Az állambiztonsági logika ebből kreálta a „Benzolgyűrű” fedőnevű „ellenséges szervezkedést”, a papnövendékek nagy lelkesedéssel szervezett nyári lelkigyakorlatos táborait pedig elkönyvelték úgy, mint rendszerellenes izgatással egybekötött elitképzést a remélt rendszerváltozáshoz.[6] A „Benzolgyűrű” tagjai természetesen pappá szentelésük után is tartották egymással a kapcsolatot. A szeminárium egyes növendékei kiterjedt külföldi levelezést is folytattak, így került 1968-ban Sávai ismeretségbe Daniele C. Gelsivel, a belgiumi Chevetogne ökumenikus bencés kolostorának szerzetesével (később pápai kamarással), aki a szláv és a  romániai ortodox egyházakkal való kapcsolattartás felelőse volt. A vele tett nyugat- és kelet-európai utazások kapcsán, ami alatt számos ortodox kolostort meglátogattak, és magával a pátriárkával is találkoztak, a fiatal káplán nemcsak olasz, majd francia és angol nyelvtudását tökéletesítette, de látóköre nemzetközi szinten is jelentősen kitágult. Nem véletlen, hogy püspöke, Udvardy József már korán felfigyelt rá, és a Szegedi Hittudományi Főiskola tanárának akarta kinevezni.[7] Hiába bizonyult azonban Sávai kitűnő társasági embernek és szervezőnek, a négy évi csanádpalotai szolgálat során jól elsajátított kötelező óvatosság mellett Szeged-Rókuson szinte áthatolhatatlan falba ütközött, amikor lelkipásztori munkáját meg akarta kezdeni: hívei hangulatára döntően rányomta a bélyeget egykori plébánosuk, Kovács Imre elleni koncepciós eljárás, még megtörténte után 10 évvel is. Kovácsot, a kiváló ifjúsági lelkipásztort, akinek kb. 80 (!) főnyi, egyetemistákból, főiskolásokból és középiskolásokból álló ministráns-csoportja volt, a Fekete Hollók-ügy egyik mellékperében ítélték el „fegyverrejtegetésért” 5 évre. A kihallgatások során olyan mértékű bántalmazást szenvedett el (ez a 60-as évek elején már kirívóan egyedülálló esetnek számított!), hogy fogságából szinte emberi roncsként szabadult, amit többé nem tudott kiheverni, épp 1971-ben halt meg. Sávai így számol be a szeged-rókusi kezdetekről:

 

„Olyan félelem ült az emberekben, hogy az kimondhatatlan. Oda egy fiatal be nem tette a lábát, mert a plébános [Kiss József] ferde szemmel nézett rá, ő nem akart ujjat húzni a hatalommal. Amikor ott elkezdtem fiatalokkal foglalkozni – ahogy korábban falun, tanyán is – szerencsétlen olyan rosszul volt az idegességtől, majd’ meghalt. Állandóan ott járkált a káplánszoba bejáratánál, benyitott, amikor a foglalkozásokat tartottam, hogy mikor fejezem már be, hogy menjek már, mert dolgom van. Nem tudtam pontosan, mi baja, ő se mondta, én meg nem voltam különösebben érzékeny. És csináltam, ahogy tudtam, nem gondoltam, hogy ez most valamiféle hősiesség, eszem ágában se volt a nagyzolás. Próbáltam a fiatalokból, hittanosokból ministránsokat toborozni. A gyerekek nagyszerűen lelkesedtek – aztán a következő vasárnap még misére sem jöttek el. Teljesen ledöbbentem, s akkor a plébános jött, kegyetlenül lehordott: mit képzelek én! A szülők hozzá mentek panaszra, hogy ki akarom tenni tortúrának a családot – ki akarom állítani a gyerekeket az oltár elé, holott ebből volt már tragédia. Józan eszű emberek estek kétségbe, s nem engedték a gyerekeket még hittanra sem, elvitték őket máshová.”

 

Hogy a rókusi ifjúságpasztoráció mégis beindulhatott, az egyrészt a zenének és az éneklésnek volt köszönhető, a 60-as évek végétől a fiatalság újraevangelizációjának, és az új bázisközösség-képződéseknek nélkülözhetetlen eszközei lettek a beat-misék (már ahol a plébános, vagy más egyházi döntéshozó engedélyezte őket), s a „divathullám” Szegedet sem kerülte el. Az első itteni beat-misét a ceglédi Prohászka-család rendezte meg, amelynek egyik tagja, egy domonkosrendi apáca, Margit Jolánta (ma a rend ungvári házának házfőnöke) később Szegedre jött, és a szeged-rókusi közösséghez csatlakozott. Mint Kerényi Tibor elmondta, a sikerhez az is elengedhetetlen volt, hogy a maguk részéről a fiatalok ismerjék fel: a félelem légkörében kudarcra van ítélve bármilyen lelkipásztori munka, és a holtponton nekik is át kell segíteniük az új káplánt – kezdetben mindjárt azzal, hogy ők is keresik a társaságát. Sávai János zenei előképzettség nélkül, de a visszaemlékezések szerint a könnyűzene iránti fogékonysággal, a kántor, Pusker János segítségével szervezte meg Rókuson a templomi ének- és gitáros zenekart. E zenekar lett a péntek esti és a vasárnap délutáni teázások keretében tartott hittanórák mellett a rókusi közösség másik pillére. 17-33 év közötti fiatalokról lévén szó, ezek természetesen nem iskolás típusú, ismeretközlő hittanórák voltak, hanem olyan, a hitet, és az evangéliumi életet elmélyítő katekézis, amelyhez nem sokkal később már a szellemi-lelki alapot Chiara Lubich „életigéi” (parola di vita) szolgáltatták. Az evangéliumi idézetből és Chiara hozzáírt elmélkedéseiből álló, havonta érkező üzenetek fő mondanivalója az volt, miként lehet életre váltani a mindennapokban, a közösségben az idézett szentírási részt. Sávai mindehhez olyan „nem engedélyezett” segédeszközöket használt fel, mint a diavetítés vagy a saját fényképek, amelyekhez ő is külön elmélkedéseket írt. A hangalámondásos-képes lelkigyakorlatoknak egyre növekvő közönsége lett, ami már kb. 20-30 fiatalt jelentett a közösség szintjén.

Másrészt a zenélés és éneklés sem maradt a hagyományosnak mondható keretek közt. A repertoáron szerepeltek Sillye Jenő dalai, a Gen Rosso és a Gen Verde olaszból lefordított szerzeményei, de még inkább mágnesként vonzotta a fiatalokat a Jesus Christ Superstar oratórikus és szintén Sávai által megmagyarított változata, amelynek szövege Doszpod László szerint jobb lett, mint a későbbi hivatalos műfordítás. Mivel a rockopera ekkoriban Magyarországon még eredetiben sem volt hozzáférhető (Sávai János is külföldről szerezte be hangszalagon a felvételt, amelyet hallás után kottáztak le), zsúfolásig megtelt a templom, amikor 1974 nagypéntekjén a rókusiak férfi és női szólamokkal, gitárkísérettel előadták, méghozzá a nagypénteki passió helyett, és magyarul! A templomba betódult fiatalok egy része még táncolt is, úgy érezték magukat, mint egy igazi rock-koncerten. Amellett, hogy a csoport tagjai ekkor léptek ki először a plébánia falai közül egyfajta nagyobb nyilvánosság elé, a zene közösségteremtő erejét sem lehet vitatni, ez azonban még nem volt kizárólagos Fokoláre-sajátosság: a Jenő-dalok, vagy a Superstar dalbetétei más bázisközösségekben is népszerűek voltak, szövegeiket a hittanosok eredetiben és fordításban is terjesztették maguk közt. A rókusi plébánián pedig nemcsak a Fokoláre lelkiség, hanem fokozatosan más megújulási mozgalmak, például a karizmatikusok, vagy egyes szerzetesi lelkiségek képviselői is megjelentek, igaz az énekkart a hívek többsége később a Fokoláréval azonosította. Mindez azonban aligha lett volna lehetséges, ha Sávai hivatali főnöke, Kiss József esperes-plébános minden félelme ellenére nem arra használja fel békepapi minőségét és befolyását, hogy plébániáján „falazzon” az ifjúsági lelkipásztorkodásnak, mint azt nem egy jobb érzésű békepap megtette az országban. (A plébános egyébként is mindent elkövetett, hogy a káplánok maximálisan ellássák a hívek szolgálatát: minden nap reggel 5 órától 9 óráig, este 5-től 7 óráig volt gyóntatás, hetente pedig két napot kellett eltölteniük nagyon súlyos betegek mellett a kórházi elfekvőben.)

 

Hittancsoportból életige-kör

Talán ezzel a kifejezéssel írható legjobban körül az első jellegzetesebb átalakulás a Sávai János által összefogott közösséget illetően, amely a mintegy 2-3 évnyi „gyerekcipő” után egyfajta közbülső fázisba kerül. Már nem a templomi-kisközösségi katekézis eddig megszokott és többé-kevésbé nonkonform útjait járja, de még nem „fokolár” a szó szorosabb értelmében, egyelőre elkötelezettebb tagjainak sincs túl sok ismerete azokról a fogadalmas hivatási élet-közösségekről, amelyekben a lelkiség igazából testet ölt. Az igény erre az életformára mindenesetre megjelent, mihelyt a csoport az életigékhez, vagy Chiara más elmélkedéseihez való hozzájutás révén valamelyest be tudott kapcsolódni az egyetemes mozgalom vérkeringésébe, és rendszeres híreket is kapott róla. Viszont, mint majd lentebb látjuk, még a szeged-rókusi csoportot elsőként gondozó, tapasztalt külföldi fokolarinik sem tudták egykönnyen elmagyarázni a Fokoláre lényegét, tekintve, hogy a már akkor is sokszínű mozgalomnak nem volt semmilyen speciális tevékenységi területe; hangsúlyozottan jellemezte ez a volontárik animátor-szerepeit. Ami pedig mégis „specialitása” volt, azt sem volt könnyű körülírni: ez valami újdonság, vagy csupán maga a kereszténység, az evangélium radikális élésének a formájában? A szegediekkel történő kapcsolattartás érdekében Chiara 1975-ben Szabadkán női fokolárt, Újvidéken pedig férfi fokolárt alapított, s ezeknek egy-egy tagja kezdte látogatni havonta a közösséget, legtöbbször persze magánlakásokon. Az első területi felelősök a horvát Ankica és Florian lettek, de voltak látogatók a szabadkai és újvidéki fokoláron kívülről is: Ivan, a szlovén építészmérnök-hallgató és társa, az olasz Raffaela, akiket később egy nagyobb terület felelőseivé neveztek ki. De a szegedi életige-kör kezdeteit „konkrétabban” annak a fiatalnak az egymondatos buzdításához is köthetjük, akit Sávai János idéz:

 

„A legelső dolog: Jézus legyen köztünk! Utána jöhet minden más. Ezt próbáltuk mi is, de valójában fogalmunk sem volt, hogy ezt most eszik, vagy isszák? Mi ennek a konkrét formája? És amikor a jugoszlávok már ki tudja hányadszor elmesélték nekünk a lelkiség történetét, a kezdeteket... s nem értettük, hogy miért mesélik, a fiatalok jöttek rá lassanként, hasonlóan ahhoz, ahogy Chiara és társai az első kinyilatkoztatást kaphatták. Mert a fiatalok közül egy nagyon egyszerű melós vagy diák egyszer csak azt mondta: „Figyeljetek, ez akár a mi életünk is lehetne!”

 

Az Újvidékről illetve Szabadkáról jött látogatások lényegében a 80-as évek elejéig kijelölték a szegedi közösség külföldi kapcsolattartását, a jugoszláv szálnak is köszönhetően ők alkották a „déli szárnyat”, míg az inkább osztrák és NDK-beli lelkiséggel kapcsolatot tartó pestiek és egriek az „északi szárnyat”. A Jugoszlávia felé tájékozódás a földrajzi közelség mellett is több szempontból gyümölcsözőnek bizonyult: az ottani nagyobb vallásszabadságnak köszönhetően a bázisközösségek számára is sokkal nagyobb mozgástér nyílt – nem meglepő, hogy Jugoszlávia és Olaszország, a lelkiség őshazája közt még élénkebb volt a kapcsolat – és a vallásos, magyar nyelvű szakirodalom kiadása sem ütközött különösebb nehézségekbe. A határmenti magyar települések, így Szeged lakói is kishatár-átlépővel 25 km-ig utazhattak be az országba, ahol pezsgő vallásos ifjúsági élettel találkoztak, különösen a horvát nagyvárosokban. Varjasi Gyula, aki a zágrábi Zeneművészeti Főiskolán szerzett kántori és karnagyi képesítést, tehát hivatalból is gyakran kilátogatott, így számol be erről:

 

„A horvátoknál a nagyobb vallásszabadság miatt már sokkal nagyobb számban ismerték és élték a lelkiséget. Bár ott is ilyen hagyományos, konzervatív katolicizmus volt, de például a zágrábi katedrális a 10-es vagy a 11-es misén mindig megtelt fiatalokkal – kb. ezren voltak ott minden vasárnap –, az a mise teljesen az övék volt! A főtéren (Köztársaság tér) pedig mise után mozdulni se lehetett a fiataloktól, mert ott korzóztak, kávézóba beültek, de állva is rengetegen beszélgettek, s ez a lelki élet messze kisugárzott.”

 

A délvidéki kiadású, igényesebb vallásos, lelki irodalom viszont nemcsak a szegedi életige-közösséget gazdagította a jugoszláv fokolarinik jóvoltából, hanem más forrásokon, könyvadományokon keresztül az egész magyar katolikus egyházat is: a verbászi (Horvátország) plébánia és a Zágrábi Érsekség által kiadott, illetve fiatalok számára kivonatolt színes Képes Biblia például sokáig műfajában az egyetlen volt, amihez Magyarországon hozzá lehetett jutni.

Az első életigéket szintén Ankica és Florian közvetítésével kapták meg a rókusi hittanosok, Sávai rendszerint a pénteki hittanórákon olvasta fel őket, de rendszeresen beleszőtte vasárnapi prédikációiba is. A kezdeti szoros ellenőrzés miatt a közvetítők néha csak egy-két mondatból – az evangéliumi idézetből és Chiara hozzáfűzött kommentárjából – álló buzdítások formájában tudták átjuttatni az életigéket a határon, de a közösség tagjai számára ezek a hitélet radikális átformálódásának alapkövei lettek, amelyeknek a mindennapokban történő gyakorlása a Fokoláre-t markánsan megkülönböztette más lelkiségektől. Smohai Ferencnek, aki lelkesedésből két év alatt tanult meg olaszul, és Sávai távozása után a csoport „hivatalos tolmácsává” lépett elő, már korábbról, Bulányi-közösségbeli élményei révén volt összehasonlítási alapja:

 

„Azt addig is tudtuk, hogy az evangéliumot lehet olvasni, lehet rajta elmélkedni, elemezni, mint a Bokorban, de hogy megélni is lehet az egészet, ez teljesen új volt és mindenestül magával ragadott bennünket. Utóbbi a Bokor mozgalomban nem volt annyira elsődleges szempont. Amivel mi ott találkoztunk, az volt, hogy az evangéliumot elemezzük, hogy jobban megértsük, s aztán bizonyos szempontokat éljünk is meg belőle: ilyen a szegénység, az erőszakmentesség, a szolgálat. Ez a három, amire koncentráltak, és az evangélium elemzése is e három kiemelt szempont felé irányult. Fontos volt az evangélium általános megértése és szellemiségének elsajátítása is, de nem úgy, ahogy az Életigében: itt újdonság volt számomra, hogy a feltétlen szeretetet gyakorolva meg lehet élni a teljes evangéliumot, és ez alapvető lett egész további életünk alakulásában.”

 

Nem elhanyagolható erőt adott az a tény is, hogy mivel az adott hónapra a világ minden fokolár-közössége ugyanazt az életigét kapta meg, a szegediek valóban úgy érezhették, minden elszigeteltség ellenére is bekapcsolódnak az egyetemes lelkiségbe, és egységben vannak külföldi társaikkal.

Az életigék gyakorlati alkalmazásának csakhamar kialakult a sajátos módja: az egyik találkozón felolvasták és elmélkedtek róla, utána ki-ki a saját életében próbálta valóra váltani, majd a rákövetkező találkozón, egyfajta tanúságtétel formájában mindenki beszámolt az ezzel kapcsolatos tapasztalatairól, érzéseiről és nehézségeiről, arról, „hogyan tudott szeretni”. (Az őszinteség jegyében a tanúságtevő olyan történeteket is elmondhatott, amelyeknek ő nem volt igazán pozitív szereplője). Erhardt Gyula és Kriszta, az említett három budapesti házaspár egyike, akik 1984-ben közel 10 évnyi ottani Fokoláre-beli aktivitás után, mint országos vezetők gyermekeikkel együtt Szegedre költöztek, hogy az itteni közösség felelősei legyenek, életükből jó néhány személyes példát hoznak arra, miként lehetett gyakorolni a feltétlen szolgáló szeretetet. A vendégségbe érkező, majd váratlanul edényeket elmosogató szemináriumi spirituális, vagy a mások ingeit is kivasaló idős német teológiaprofesszor tartozhatott volna akár más lelkiséghez is, de önzetlenségük módja sajátságosan „fokoláros” volt. Egyben váratlan evangéliumi élmény a lelkiségen kívül álló számára, aki a papokat mindig a laikusok felett elhelyezkedő, megfellebbezhetetlen tekintélyeknek látja, akik csak egészen rendkívüli alkalmakkor látogatnak meg egy családot, és legkevésbé sem várható el tőlük, hogy mosogassanak.

A Fokoláre csoportjaiban a „szeretet művészete”[8] „pszichológiája” nyújtott segítséget abban is, hogy valaki látszólag érthetetlen, bosszantó megnyilvánulásai nyomán ne a harag uralkodjon el, hanem társai igyekezzenek megfejteni cselekedeteinek mozgatórugóját, majd abból kiindulva jobban megérteni és elfogadni őt magát. Nem véletlen, hogy olykor Chiara is választott a parola di viták témájául nehezen értelmezhető, sőt a hétköznapi ember számára egyenesen provokatív szentírási részeket. Erhardt Gyulának szintén volt ezzel kapcsolatos élménye, amely hasznosnak bizonyult abból a szempontból is, hogy a Fokoláre-ban kötelező óvatosság motivációira is rávilágított:

 

„A bécsiek [bécsi fokolarinók – M. A.] mindig pont vasárnap szerettek betoppanni hozzánk, amikor, ha szép idő volt, mindig eljártunk kirándulni, mint más normális ember […] erre föl kirándulás helyett le kellett ülni velük a szobában beszélgetni. Igaz, Istenről, vagy az evangéliumról, de hát ezt megtehettük volna az erdőben is, én abnormális dolognak tartottam ilyenkor a benn ücsörgést. Több lépcsőn keresztül értettem meg, miről van szó. Egy jellemző példa az az életige, amelynek alapja: »S ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj el vele kétannyira« (Katolikus Biblia: Máté 5,41) Engem ez az életige nagyon zavart, pláne hogy nem volt hozzá semmiféle magyarázat, ami akkoriban gyakran előfordult. Legszívesebben kihagytam volna az evangéliumból ezt a mondatot, nem értettem miért van benne. Én szabad ember vagyok, engem ne kényszerítsen senki semmire, mert nemhogy dupla annyit, még a felét sem fogom megcsinálni! Egyik barátunk – Tarjányi Béla, most a Hittudományi professzora – járt ki Bécsbe, az ottani fokolárba is, és egyszer rákérdeztem: na, mit mondtak a bécsiek, mit jelent ez az életige? Mire ő: nagyon egyszerű, nekünk van egy mániánk, nevezetesen az, hogy SZERETÜNK. Aki csak kényszerből csinál valamit, az nem szeret, az csak parancsot teljesít, mint egy katona. Mi viszont azt akarjuk elérni, hogy minden momentuma a tetteinknek szeretetté válhasson: ha te többet csinálsz, mint amire kényszerítenek, azt már lehet szeretetből csinálni, az már a te szabadságodban áll, hogy megteszed-e vagy sem! Ez olyan nagy dolog volt, hogy úgy éreztem, magamtól sose jöttem volna rá. Pedig olyan pofonegyszerű. Úgy éreztem, kell itt lennie valami többnek, karizmának, és nekem erre szükségem van. Így aztán a bécsieknek is »megbocsátottam«, mikor megértettem, nekik nincs idejük kirándulgatni, hiszen csak pár órára jöttek, különben is arra törekedtek, hogy más ne lásson minket egy csoportban. Az autójukat is 3 utcával arrébb rakták le, csak egyenként jöttek fel a lakásba, a Chiara elmélkedéseit tartalmazó kazettára az elején Rolling Stones számokat vettek fel, ha netán a határon belehallgatna valaki. […] Annyira vigyáztak mindenre, és egy kirándulás nagyon feltűnő lett volna.”

 

A kötetlen zenélés, éneklés mellett a csoportban a közös imáknak is a kötetlen formája vált népszerűvé, ami a mélyen megélt lelkiségből is fakadt, és egyidejűleg kezdett terjedni a karizmatikus jellegű mozgalmakban, illetve minden földalatti mozgalom, csoport tagjai között. Mindemellett az életigéhez kapcsolódó közösségi gyakorlat közérthetősége, és persze maga az egyedülálló közösségi élmény voltak azok az elsődleges vonzó tényezők, amelyek rétegfüggetlenné tették az életige-kört. (Szinte minden egykori tag természetszerűleg első helyen említi: „úgy éreztem, itt engem nagyon szeretnek”, de ugyanezt fogalmazzák meg egy külföldi fokolárban, vagy mint egy másik példán már láthattuk, a Loppianóban tett látogatáskor is.) A hetvenes évek végére tagságának hozzávetőlegesen a felét tették ki főiskolai és egyetemi hallgatók, vagy friss diplomások, másik felét munkásszármazásúak alkották, és ahogy a csoport, bővülésével párhuzamosan külsős lelkigyakorlatos helyszínek után nézett, úgy csatlakoztak hozzá a Szeged környéki községekből és tanyákról gazdálkodók gyermekei is. A korai hittanközösségbe négy roma (3 fiú és egy lány) is eljárt, igaz, őket elsősorban a zenélés vonzotta, Doszpodné Szirányi Katalin visszaemlékezése szerint:

 

„A vérükben volt a zene. Az egyik gitározott, a másik meg dobolt nálunk, és Sávai atya őket is át tudta úgy formálni, hogy mindenféle zenei ötletük volt, ő pedig elfogadta tőlük, hogy ezt így kell, azt úgy kell. 3-4 évig jártak közénk.”

 

Kezdetben az aktuális életigéknek nemcsak az országba való bejuttatása, a terjesztése sem léphette túl a kisközösségi brosúra-irodalmat általánosan jellemző „katolikus szamizdat” szűkös kereteit. Egy szentírási mondatot és a hozzá tartozó életigét kb. tízszer lehetett egy oldalra legépelni. Ebből a gépírók vékony átütőpapír és indigók használatával egyszerre mintegy 8 példányt tudtak készíteni, amelyeket csíkokra vágtak fel, és így osztottak szét a csoporttagokon kívül a templomba járó hozzátartozók és ismerősök között is. A nyolcvanas évek elejétől már lehetővé vált, hogy kisméretű, nyomtatott (és az évek folyamán egyre igényesebb kiállítású) füzetekben hozzák be az országba a lelkiségi irodalmat, 1989-től pedig már a lelkiség folyóiratának, az Új Városnak magyar nyelvű kiadása is megjelent.

 

Kritikusok és üldözők

Ahogy a lelkiség korábbi hírhozói, úgy a jugoszláviai fokolarinik sem nevezték néven a Fokoláre-t, még kevésbé definiálták mozgalomként, hiszen sem magukat, sem vendéglátóikat nem akarták veszélybe sodorni. Mégis, vagy tán épp emiatt, a későbbi köztudatban a markánsabb „fokolár” és nem a hivatalos „Mária Műve” megnevezés maradt meg, nemcsak Magyarországon, hanem a világegyházban is. Ehhez később a szegediek is tartották magukat, a lelkiséget éveken át csak Ideálként emlegették, s kerültek minden látványos külsőséget. Az evangélium szavai itt is igazodási pontként szolgáltak: „Arról tudják meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Katolikus Biblia: János 13,35  ) Persze a 70-es évek második felétől beinduló, nagyobb létszámú lelkigyakorlatokat nem lehetett teljesen feltűnésmentesen megszervezni, de a résztvevők messzemenően óvakodtak a hatóság, vagy akár csak a helyi pártállami hatalomgyakorlók provokálásától. Viszont nem kerülhették el, hogy magukkal a plébánosokkal – köztük Kiss Józseffel is – olykor ne kerüljön sor apróbb súrlódásokra. A látszat ellenére a lelkiség nem plébániához, hanem inkább családokhoz kötődött, és bár minden tagjának volt saját egyházközsége, ahova misére is eljárt, sőt néhányan a plébániai képviselőtestületek tagjai is voltak, ám egy híveit alaposabban ismerő plébános előtt nyilván nem lehetett sokáig titokban tartani a „különcködést”. Ez lett egyházi részről a Fokoláre ellen kezdetben (és elvétve ma is) hangoztatott legfőbb érv: van EGY katolikus egyház, amelyet Krisztus alapított, azon belül nincs szükség semmilyen külön lelkiségre, irányzatra, mert az már szektásodás, jobban mondva szekta-szerű viselkedés.

 

„Egyesek azért kritizálták, miért kell az egész evangéliumból kiragadni azt az egy mondatot, és egy hónapig azon rágódni – helyette mindennap olvassuk magát az evangéliumot, és azt éljük meg. De abban meg Chiarának volt igaza, hogy egyszerre egyben mélyüljünk el, és utána kerüljön sor a következőre. Ő ezt is egy terv, témakörök szerint csinálta: egy hónap – egy témakör.” (Doszpod László)

 

Még a fiatalok nyelvén amúgy jól értő papok közt is akadtak, akik idegenkedtek. A 80-as évek második felében leggyakrabban azt a fenntartást hallották vissza a fokolár-tagok, hogy túlságosan zárt társaság: a belső életüket építik, de kifelé mindig titkolóznak.

Az „érted haragszom, nem ellened”-típusú kritikákat hangoztatók közt volt az 1987-től hivatalba lépő új megyéspüspök, Gyulay Endre, aki főleg azt vetette a lelkiség tagjainak szemére, hogy kifelé kellene fordulniuk, és a Chiarától kapott tanítást sokkal szélesebb körben megosztaniuk. Később, megértve a „titkolózás” igazi okait, ő is elődjéhez hasonlóan pártfogolta a lelkiséget.[9] Voltak olyanok is, akik sommásan kommunának minősítették a fogadalmas férfi és női ágak együtt lakó közösségeit és egymás szinte intézményesült megsegítését. Maguk részéről persze a Fokoláre-csoportok tagjai mindent megtettek az esetleges feszültségek oldására, jellemző volt, hogy egy-egy tag egyházközségének az eseményeiben egyes társai is részt vettek, segítettek bizonyos szervezések lebonyolításában, természetes és magától értetődő volt a helyi evangelizációban való részvétel. Az előítéletek így csakhamar visszaszorultak – különösen, ahogy egyre több pap is csatlakozott a lelkiséghez, és terjesztőjévé vált – viszont később újratermelőd-hettek más előjellel, ahogy azt  Erhardt Gyula szemlélteti:

 

„Képzeld el azt a szituációt, hogy van egy kiöregedő plébánia, és megjelenik ott 1-2 fiatal házaspár, akik mindennap járnak misére. Ez persze felkelti a plébános figyelmét, odamegy hozzájuk, érdeklődik, kifélék-mifélék, és kiderül, hogy a lelkiséghez tartozó fokolarinik. Ó, mondja örömmel a plébános, hát akkor ezek elkötelezett emberek, lehet tőlük mindenfélét kérni, és el is kezd nekik feladatokat adogatni sorban: szervezzenek közösséget, hittant, stb. Persze ők mondják, hogy bocsánat, de máshol is vannak feladataink, a plébános meg csalódik, hogy ugyan miféle elkötelezettség ez? És esetleg évekbe telik, míg rájön – ha rájön –, hogy neki nem kihasználnia kéne ezeket az embereket, hanem épp segítenie, hogy a lelkiségben jobban azok lehessenek, aminek lenniük kell! Amire persze végül ők is fognak segíteni a plébánián, de meg kell hagyni nekik a szabadságot, hogy csak annyira, amennyire erejük és affinitásuk van hozzá.”

 

Minden, hatásában amúgy is jelentéktelen ellenérzés eltörpült azonban a mellett a támogatás és bátorítás mellett, amely Udvardy püspök részéről érkezett. Udvardy József a püspöki kar egyik legegyháziasabban gondolkodó, a II. Vatikáni Zsinat szellemét nemcsak külsőségekben, hanem egész gondolkodásmódjában is magáévá tevő tagja volt. Figyelemreméltó, hogy a Bokorral és Bulányival szemben is az engedékenyebb álláspontot képviselte, sőt meghívta kispapjaihoz is, hogy Bulányi ismertethesse a Lelkipásztori marketing c. írását, amelyet egy püspökkari körlevél korábban elítélt. A püspök többször hangoztatta, hogy nincs a Lelkipásztori Marketingben semmi olyan, ami miatt ne kellene példának venni: igenis el kell sajátítani a tervszerű lelkipásztori gondolkodást, hogy az egyházat felelősséggel lehessen építeni. Az írásban felbukkanó túlzásokat, tévedéseket pedig úgy minősítette, hogy ennél sokkal súlyosabb dolgokat jelentenek ki Nyugaton egyes teológusok. Várható volt tehát, hogy a Fokoláre-ral szemben sem lesz elutasító, hiszen az a Bokornál néhány vonásban mindenképp konzervatívabb lelkiséget képviselt: kiemelt jelentősége volt a Mária-tiszteletnek és a helyi püspökkel való egységnek (akárhogy is viszonyul a lelkiséghez) és egyeztetésnek. Udvardy ezen kívül személyesen is rokonszenvezett Sávaival, így a szeged-rókusi káplán bizalommal fordulhatott hozzá, hogy adja áldását az életige-közösségre, amikor „az első nehézségek előjöttek”, azaz megkezdődtek a zaklatások, amelyek egyelőre a rendőrségre való sorozatos behívásokban, a plébánia folyamatos figyelésében merültek ki. A találkozóra 1975 végén vagy 1976-ban került sor:

 

„Nagyon sokat tanultam a lelkiségtől. […] Azt mondta Jézus az apostoloknak: aki titeket hallgat, engem hallgat! Tehát menj azzal a hittel a püspöködhöz, hogy te most Jézushoz mégy! S úgy mondd el neki, ami a szíveden van, ahogy Jézusnak mondanád! […] Így tettem hát én is. Imádkoztam persze a bemenetel előtt, s mikor beléptem, rögtön éreztem, ez most nem akármilyen beszélgetés lesz. Udvardy behívott a belső szobájába, felhangosította a rádiót, majd én nagyon halkan elmondtam neki, hogy mit csinálunk. Ő kiment a dolgozószobába, behozta a püspöki direktóriumot (az egyház és zsinat szellemének megfelelő »cselekvési terv«) meg más dokumentumokat […] azt mondta, nézze, ha magát előveszik ezért az ifjúsági munkáért, akkor hivatkozzon erre a paragrafusra: »a püspök megbízásából csinálom!« A püspöki direktóriumnak volt egy ilyen előírása, amely kötelezővé teszi a világiak bevonását a lelkipásztorkodásba. Ez az előírás 1974 körül született, nagyon nagy dolog volt ez akkor! Azt mondta még, ha bármi probléma lenne, keressem meg, mondjam el mi történt, jó, ha ő is tudja. Ha ezért cincálnák, majd azt mondja, tud róla, hogy én mit csinálok! Én meg mondjam nyugodtan, hogy a püspök tud róla. Akkor is, ha éppen konkrétan nem tudja! Mert meg fogja tudni más forrásból, tehát az ő szándékával történt.”

 

A püspök is hangoztatta a Fokoláre mindig szem előtt tartott alapelveit: a lényeg, hogy „jól csinálják”, azaz kizárólag az Evangélium szerint, ne vigyenek bele semmi politikát, és a mélységre menjenek rá, ne a látványra. Kivételes bátorításnak számítottak ezek a szavak akkor, amikor a magukat ifjúsági lelkipásztorkodásnak szentelő papok helyi ordináriusai vagy közvetlen felettesei részéről a „pozitív hozzáállás” az ismert okok miatt legtöbbször abban merült ki, hogy „csinálják, ahogy tudják, csak én ne tudjak róla”.

Az egyik emlékezetes rágalom röviddel azután érte a lelkiséget, hogy Szegeden kívülre is tájékozódni kezdett: 1977-ben Sávai gúnyos hangvételű levelet kapott, „a rókusi KISZ” aláírással. A piros írógépszalaggal gépelt üzenet írói hálás köszönetüket fejezték ki, hogy amit ők nem tudtak elérni ennyi idő alatt, azt ő hamar elintézi: az egyházban belülről bomlaszt. Mivel Szeged-Rókuson nem volt külön KISZ-alapszervezet, valószínűsíteni lehetett, hogy a levél szintén egyházi embertől vagy annak megbízottjától származhat, esetleg az ÁEH biztatására, de lehetett a szerző valamelyik beijedt szülő is. Ahhoz képest, hogy korábban, a beat-misék beindulása után fenyegető levelek is érkeztek Sávai címére, akár kedélyes fordulatnak is lehetett volna venni az esetet, a helyzet azonban ennél sokkal komolyabb volt. A közösség számára egészen a rendszerváltásig kiemelt kockázatot jelentett a külföldi kapcsolattartás, még ha a közvetlen hatósági presszió 1976-tól, a helsinki záróokmány egyéni szabadságjogokról szóló cikkelyeinek magyarországi törvényerőre emelkedésétől kezdve enyhült, módosult is. Ám arról szó sem volt, hogy ezután az állam csupán a püspökökre és a békepapokra bízta volna a renitens alsópapság megrendszabályozását, az utóbbi évek kutatásai egyértelműen felszínre hozták, hogy a III/III-as osztály munkatársai egyházi vonalon is ugyanolyan módszerekkel dolgoztak tovább, sőt a prominens egyháziak elleni koncepciós perek forgatókönyveit tartották készenlétben szinte a rendszer fennállásának utolsó pillanatáig egy esetleges sztálinista fordulatra és a pártvezetők jeladására várva.[10] Az ÁEH pedig továbbra is a nem-hatósági adminisztratív korlátozó eszközök egész tárházával rendelkezett. Sávai János hittanosai szerencsésnek mondhatták magukat, hogy mindebből viszonylag keveset tapasztaltak meg (az atya viszont annál többet), a pénteki találkozók vagy a vasárnapi misék utáni rendőri igazoltatás nem számított rendkívülinek abban az időben, s a középiskolai, egyetemi vagy munkahelyi illetékesek részéről elhangzó figyelmeztetéseket sem érezték nagyobb „retorziónak”, mint amire más hétköznapi vallásos ember is számíthatott, ha templomba járt. Bár Sávai többször tanácsolta, hogy a találkozók után ne álljanak le csoportba verődve beszélgetni a templom előtt, ezt nem volt mindig könnyű betartani. 1976. október 23-án este így egy keményebb, razziaszerű igazoltatást kellett elszenvedniük a kerek évfordulóról megfeledkezett beszélgetőknek, ami után a rendőrök hazazavarták őket.

A hatóság persze igyekezett nagyobb horderejű, mai szemmel nézve persze érthetetlen ügyekben is fogást találni a hittanosokon. 1975-ben például Sávai még az izgatás vádjával szembesült, amikor az életige-kör, mint ének- és zenekar is, a zsúfolásig telt egri székesegyházban „vendégszerepelt.” A pártbeli illetékesek szemét már ez a tömeg is szúrta, és amikor a misén elhangzó rövid elmélkedések és szentírási idézetek közt ott volt Péter apostol 2. levele 3. részének 13. verse („Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját.” Katolikus Biblia), kipattant a „botrány”, amely a helyi pártszervezet jóvoltából még az Országos Rendőr-főkapitányságot is megjárta. Az atyát Szegeden becitáló nyomozók nagy nehezen tudták csak megérteni, hogy az idézet a Bibliából való, amely nem tiltott irodalom, így szó sem lehet rendszerellenes izgatásról. E hatósági árnyékra vetődéshez mérhető eset volt az is, amikor egy zenés pünkösdi műsort hirdető, „írógéppel sokszorosított plakát” miatt jelentette fel valaki a rókusi káplánt a megyei ÁEH titkárnál, Rátkai Jánosnál. Rátkai, kezében a mindössze A/4-es méretű hirdetéssel a plébános jelenlétében vonta felelősségre Sávait, sajtóvétségre hivatkozva. A helyzetet maga Kiss József mentette meg: felhívta a titkár figyelmét arra, hogy a „plakát” nem lehet sokszorosított (indigós) példány, hiszen piros betűkkel gépelték le, tehát nyugodtan kitehető.

Az ilyen incidensek mindenesetre elegendőek voltak ahhoz, hogy a rókusiak ne akarjanak annyira szem előtt lenni, 1976-tól a Szegedtől 20 km-re levő Bordányba, Tari Sándor gazdálkodó tanyájára kezdtek kijárni, hogy ott tartsák meg hétvégi lelkigyakorlataikat. Tari Sándor a környéken széles körben ismert, szinte karizmatikus személyiség volt, akihez világnézettől függetlenül nagyon sokan jártak el kiönteni a lelküket, kipanaszkodni magukat, legtöbbször a rendszerrel kapcsolatban, s a gazdának a kommunista tanácselnöktől, TSZ-elnöktől kezdve a plébánosig mindenkihez volt egy-egy jó szava. Többször vendége volt Lénárd György zákányszéki plébános, Szigeti Antal mórahalmi vagy Perlaki Flórián domaszéki segédlelkész, s utóbbi néha magával hozta barátját, Sávai Jánost is. Sávai kérésére a vendéglátó beleegyezett, hogy a rókusiak időnként a tanyájához tartozó erdőben rendezzenek lelkigyakorlatokat, bár az eredeti terv az volt, hogy e célból saját tanyát vásárolnak. Az ismeretség nem csak ezen az egy szálon futott: a Tari-fiúk, ha Szegeden jártak, rendszeresen Rókusra mentek be misére, így futólag kapcsolatba kerültek a fokolárral. A kamaszkorban lévő ifj. Sándornak, Istvánnak és Antalnak imponált az akkor még hosszú hajat és farmernadrágot viselő, jó szónoki képességű káplán, utóbbi képességéről akkor győződhettek meg, amikor Sávai János 1976-ban a bordányi templomban tartott húsvéti lelkigyakorlatot. „Olyan prédikációt tartott ott nekünk gyermeknevelésről, pedagógiáról, hogy tátott szájjal mentünk haza. És mind a 3 nap alatt nagyon felkészülten mondta el a 45-50 perces triduumokat” – idézi fel Tari Antal. S ha a hittancsoport első gitáros-dobos beat-miséi már Szegeden is óriási hatást gyakoroltak, még inkább elmondható ez a bordányi fiatalokról. Nem csoda, hogy amikor a közösség a következő évben belefogott első „infrastrukturális fejlesztésébe”, amely egy mobil lelkigyakorlatos faház felépítése volt, a Tari-család lelkes segítségére is számíthatott. A munkálatokat szegedi részről Pusker János vezette, id. Tari Sándor biztosította a műhelyt és a szerszámokat. A furnérlemezekből összerótt házikó kb. egy hónap alatt elkészült, ám nem maradt a helyén: szétszerelték és egy IFA teherautóval elszállították a Bükkbe, a Mónosbél melletti Tardosbányára, amely a hittanosoknak – és korábban a kispap Sávai Jánosnak, valamint szemináriumi társainak is – kedvenc kiránduló- és lelkigyakorlatos célpontja volt. Leggyakrabban az erdő mélyén megbúvó Antónia menedékházban szálltak meg,[11] de nem egyszer vertek sátrat a mónosbéli erdész, Kovács Lajos házának udvarán is. A hívő katolikus erdész hozzájárult, hogy az udvaron építsék fel újra a faházikót (ma is ott áll), amely 1977-ben a szegediek által megszervezett első Máriapolinak, azaz az egyetemes mozgalomban „Mária városa” néven ismert kb. 1 hetes rendezvénynek adott otthont.

A Mariapolik, amelyeknek mindegyike egy-egy pár napos mini-Loppiano volt a maga nemében, azt kívánták modellezni, milyen lenne a világ, ha mindenki élné az evangéliumot. Smohai Ferenc elmondása szerint Magyarországon 1969-ben volt az első „nemzetközinek” nevezhető találkozó a Balatonon: az alkalmat az adta, hogy osztrák és keletnémet fokolár-tagok nyaraltak együtt 1-2 magyar családdal. A mintegy 15 résztvevő – köztük öten voltak magyarok – a parton jelentős számban dolgozó Stasi-ügynökök miatt az összejövetelt jórészt a tó vizében fürödve tartotta. A szegedieknek azonban ezt leszámítva is volt már külföldi tapasztalata a Máriapolikról: az elsőn 1975-ben vettek részt. Újvidék, de legtöbbször Zágráb, vagy Ljubjana kolostorai, plébániái nyaranként jó néhány nemzetközi Mária-városnak adtak otthont, s ezeken mindig olyan sokan, szinte tényleg „városnyian” vettek részt, hogy Varjasi Gyula szerint „még 2-3 Mariapolit lehetett volna belőlük szervezni”. Minden találkozónak volt egy jelmondata, mondhatni „életigéje”, a Chiara Lubich elmélkedéseire épülő teológiai előadások és ezek megélése, valamint kiscsoportokban történő megbeszélése során e jelmondatokat igyekeztek a résztvevők kibontani. A tematika, valamint a Fokoláre-ban megszokott gyakorlati megközelítés a világ szinte valamennyi problémáját felölelte. Az előadások közti hosszabb szünetekben a legváltozatosabb szabadidős, sport- és zenei programok nyújtottak felüdülést, s külön gyermekfoglalkozásokkal tették lehetővé a családosok részvételét is. A nevezetes 1977-es mónosbéli táborozás nagyjából ugyanezt a mintát követte. A találkozót a jugoszláv fokolarinik vezették, többek közt bemutatták az általuk képviselt hivatási ágakat. A közös ebédfőzés mellett kisebb kirándulásokra is jutott idő, majd este következett az aznap történtek kiértékelése. A faház áramellátását az erdész aggregátorral biztosította, így a gázolaj kifogyása kénytelen-kelletlen villanyoltást vont maga után. A beszélgetés, elmélkedés azonban a sötétben is, kinn a csillagos ég alatt folytatódott, ami sokak számára, a faház felépítésével és elszállításával együtt, az első igazi feledhetetlen élmény volt a Fokoláre-val kapcsolatban. Mivel azonban Sávai atya ezt követően több rendőrségi idézést is kapott, a rákövetkező évet kihagyták a szegediek, viszont kimentek a zágrábi Máriapolira. Majd 1979-ben Ópusztaszeren rendezték meg a következőt.

 

„A plébános, Kazi atya vállalta akkor a balhét, ott meg is látogatott minket a püspöki iroda igazgatója, nem igazán önszántából […] Viszont tudtuk előre, hogy jön, és igyekeztünk elspriccelni a plébániáról, meg eltüntetni a nyomokat, hogy tömegével vagyunk.” (Smohai Ferenc)

 

A következő nagy találkozó helyszíne 1980-ban ismét Ópusztaszer, 1981-ban pedig Gerendás lett.

Természetesen a bükki Máriapolit (amely egy évvel előzte meg a pesti fokolár első hasonló, Budakeszin tartott találkozóját) már az előzetes szervezés miatt sem lehetett egészen titokban tartani, az épülő faházról például a környékbeli bordányiak sokáig azt hitték, „lakodalmas sátor” lesz, egész addig, amíg el nem tűnt a helyéről, azaz el nem szállították. A tardosi kőbánya, illetve az erdészház turistaútvonal mellett lévén, szintén nem az a félreeső hely volt, ahol tartósan el lehetett rejtőzni – persze tudvalevően a szegedieknek ez minden óvatosság ellenére sem volt célja. Ha viszont ehhez hozzávesszük, hogy Sávait gyakorlatilag szemináriumi évei óta megfigyelés alatt tartották, és rendre beidézték a hatóság emberei, mindenképp szembetűnő a szegedi-rókusi életigés közösséggel szembeni ignoranciájuk. Ennek hátterében az egyik momentum lehet, hogy figyelmüknek több, e közösséghez hasonló és azzal közel egy időben szerveződött ifjúsági csoport közt kellett megoszlania. Szinte valamennyit Sávai János egykori „lázadó” szeminarista társai vezették: Galgóczi László szeged-felsővárosi, Fodor András ásotthalmi, vagy a munkáspapság ötletével kacérkodó, és emiatt saját plébánosával, Havass Gézával is szembekerült Pelle András újszegedi segédlelkész, plébániájukon mind intenzív – sőt Galgóczi és Pelle egyenesen vehemensnek mondható és rendszerellenes kifakadásokkal tarkított – ifjúságpasztorációt folytattak.[12] A vonatkozó, 1972. május 2-i rendőri jelentés szerint ennek a papi csoportnak, Sávaival együtt szellemi-lelki vezetője volt egykori szemináriumi spirituálisuk, Holló István, „befolyásuk alatt pedig 5 különböző illegális csoport” állt,

 

„szemináriumon belüli és kívüli egyházi, valamint polgári személyekből […] Magánházaknál, plébániákon, iskolai szünetekben pedig Mónosbélen az »Antónia« erdészházban, de más kiránduló helyeken is összejöveteleket tartanak, ahol »Út- és istenkeresés« címén vallásfilozófiai és egyházpolitikai előadásokat és vitákat rendeznek […] többségükben a Tanárképző Főiskola és az orvosi egyetem hallgatói, 30-35 fő. Általában jeles és kitűnő tanulmányi eredményeik vannak, ezért környezetükre gyakorolt hatásuk jelentős”.[13]

 

A jelentéstevőket azonban minden jel szerint az ifjúsági csoportoknál is jobban izgatta az egykori szeminaristák összetartása: olyan adatokkal rendelkeztek Galgóczyról, Sávairól és Fodorról, amelyek szerintük egyértelműen bizonyították, hogy „nevezettek illegális jezsuita novíciusok”.[14] A Benzolgyűrű-ügy tehát tovább „gyűrűzött”, s a szegedi állambiztonságiak a fő feladatot ekkor abban láthatták, hogy ezt a kört konspirált módszerekkel felbomlasszák. Ami végül sikerrel is járt, a Csongrád Megyei Rendőrfőkapitányság (CSMRFK) III/III. alosztályának 1973. július 26-i határozata már elégedetten nyugtázza, hogy Hollót sikerült „kiszorítani” a szemináriumból, mások az egyházmegyéből is eltávoztak, Pelle meg egyenesen „aposztatált”. A jelentés a rókusi közösség ekkori felfutásának ismeretében meglepő kijelentésekkel zárul:

 

„Az illegális papi csoport teljesen felbomlott, a hozzájuk kapcsolódó ifjúsági csoportok létszámilag leszűkültek, fellazultak […] Gubik Mihály és Sávai János rk. segédlelkészek a csoport bomlasztása óta nem fejtenek ki olyan tevékenységet, amely alapnyilvántartás tárgyát képezhetné. Operatív érdekből mindkettőjüket kutató nyilvántartásba helyezzük.”[15]

 

A kiterjedt hatósági megfigyelésből a mónosbéli erdész sem maradhatott ki, a CSMRFK III/III-as munkatársai még a Benzolgyűrű-ügy kapcsán érintkezésbe léptek egri kollégáikkal, s Kovács Lajos személyes adatait, kapcsolatai és az erdészház „operatív technikával” való feltérképezését (konspirált fényképezés, 3/e „rendszabály” azaz belső lehallgatóberendezés felszerelése) kérték tőlük.[16] Ifj. Tari Sándor mondta el, hogy a bordányi tanya melletti kiserdőben 1977-től az üllési rendőrőrs szintén poloskákat telepített, melynek tényét édesapjának már a rendszerváltás után árulta el bizalmasan sógora, maga a rendőrkapitány. Más kérdés, hogy a szabad ég alatti, mindenféle természetes hanghatástól zavart lehallgatás milyen eredménnyel járhatott. A közösség tagjai itt amúgy is mindössze 3-4 alkalommal találkoztak, s ebben nemcsak a lelkigyakorlatos faházikó elvitele játszott szerepet, hanem a helyi hatalomgyakorlók mindenféle lehallgatásnál jobb hatásfokú, sajátos „vegyi hadviselése” is: a „Bordány Előre” Termelőszövetkezet 1977-ben éppen Tari Sándor tanyája mellé helyezte át a dögtemetőjét, ahol az elpusztult szárnyasjószágokat földelték el. Ennek következtében néha elviselhetetlen bűz terjengett a környéken, amelyet ezután még a május 1-i traktoros felvonulások is elkerültek, pedig a majálisnak addig mindig egyik fő színtere volt a tanyaudvar: itt főzték a TSZ tagjai számára a bográcsos pörköltet. Tari Sándor hiába ment panaszra a bordányi tanácselnökhöz, rendre ezt a választ kapta: „az én pártom rakatta oda azt a dögtemetőt és ott is marad. Maga elmehet a panaszával az Atyaúristenig is, az akkor is ott marad.” A dögtemetőt végül csak 1991-ben számolták fel, amikor Tari Sándornak már lehetősége volt beperelni az önkormányzatot, a pert meg is nyerte, és mintegy félmillió Ft kártérítést ítéltek meg számára.

1979 fordulópont a szegedi Fokoláre történetében. Sávai Jánost püspöke Rómába, a Pápai Magyar Intézetbe (PMI) küldi ki teológiai tanulmányai folytatására. Említettem, hogy Udvardynak tervei voltak a szeged-rókusi káplánnal, őt azonban a kiküldetés mégis váratlanul érte, hiszen nem voltak ilyen ambíciói, s szerinte a korábbi rendőrségi ügyek sem igen segíthették elő, hogy külföldi ösztöndíjat kapjon. Jellemző módon az egykori csoporttagok közül van, aki úgy magyarázza távozását, hogy az valójában eltávolítás volt: más plébániára nem lehetett száműzni, nehogy ott is működő közösséget kovácsoljon össze, így maradt az, hogy „felfele buktatják”. A Fokoláre és általában a bázisközösségek iránt jóindulatú püspökről azonban ilyen motiváció nehezen feltételezhető. Sokkal inkább az ÁEH-nak vagy a belügynek lehettek hasonló indokai, utóbbi a római ösztöndíjat kitűnő lehetőségnek látta a renitens pap beszervezésére, méghozzá a PMI-ben és egyáltalán a Vatikánban történő hírszerzés céljából. Sávai így feljebb került az ÁB ügynökjelöltjeinek hierarchiájában: 1979 márciusában a külföldi hírszerzésre specializálódott III/I-4. osztály egyik munkatársa, Patkó Gábor őrnagy kezdett el vele módszeresen foglalkozni, és őt feladatára kiképezni. A helyzet nem olyan volt, hogy a „Marosi János” fedőnevet kapott káplán nyíltan megtagadhatta volna a részvételt ezeken a találkozókon, féltette csoportját is, ezért kezdetben a színlelt együttműködés mellett döntött. Ennek azonban hamar vége szakadt: hét hónap elteltével Pados Gábor rendőrezredes csoportfőnök-helyettes már azt javasolta szegedi kollégáinak, hogy „Marosit a 79/80-as tanévben Rómában ne adjuk át a kapcsolattartónak”, mivel „a kezdeti jó együttműködést követően néhány héttel egyre inkább arra törekedett, hogy lazítson kapcsolatunkon, és állandóan kibúvókat keresett: félt és fél a végleges lelepleződéstől.”[17] A belügy emberei ezután végleg eltekintettek attól, hogy a hálózati munkából ügyesen kihátrált Sávait a PMI-be beépített informátorként foglalkoztassák, bár kinti ellenőrzését folyamatosan fenntartották.

Mivel az ügynökjelöltek – különösen a III/1 által külföldi hírszerzésre kiszemeltek – igen alapos „környezettanulmányon” mentek keresztül, azaz minden irányú kapcsolataikat részletesen feltérképezték, ezek után még inkább figyelemreméltó a szegedi állambiztonságiak szűkszavúsága az életige-körrel, sőt magával az egyetemes lelkiséggel kapcsolatban. Jelentéseikben csak halvány utalásokkal találkozhatunk, még a rókusi közösség működésének sokadik évében is: „Könnyen köt ismeretséget, és környezetére – főként a fiatalokra – mély hatást tud gyakorolni” – írja a Sávai Jánosról szóló jellemzés. Még egy-két helyen történik említés általánosságban csoportbeli „fiatalokról”, de semmi több. És egy zárójeles észrevétel a Rómába való kiutazás előtti ügynöki eligazítás szövegében – gyakorlatilag az egyetlen hely, ahol a lelkiséget néven nevezik: „Felhívtuk figyelmét arra, hogy kinti tanulmányain kívül egyéb témákkal ne foglalkozzon (M. ugyanis feltétlen híve a fuocularista (sic!) mozgalomnak).[18] Az a benyomásunk támadhat, mintha a belügyesek egyáltalában nem lettek volna tisztában azzal, hogy a mozgalom idehaza is több éve működik. Tény, hogy Tomka Ferenc nagyobb létszámú, külföldre több szállal is kapcsolódó egri-pesti csoportjait, amelyeknek képviselői rendszeresen konzultáltak a Regnum és a Bokor vezetőivel, csak a 80-as évekre sikerült feltérképeznie a helyi BM szerveknek: első jelentésük e témában 1983 júliusában íródott. Még érdekesebb, hogy konkrét információkkal rendelkeztek Gaetano Minuta („Tanino”) olasz állampolgárról, akit Chiara Lubich 1985 márciusában „a fokolarini lelkészekkel való megbeszélés céljából” küldött Magyarországra.[19] Viszont minden jel szerint nem sejtették, hogy Gaetano már 1980 óta hivatalosan a magyarországi mozgalom felelőse, társával Grazia Passával együtt (Grazia 1982-től) alapítói a pesti férfi, illetve a női fokolárnak, „fedőfoglalkozásként” pedig egyetemi hallgatók az ELTÉ-n, Grazia régészet, Tanino pedig magyar nyelv szakon. Ha tehát a politikai rendőrség még a 80-as években is igencsak foghíjas információkkal rendelkezett a Fokoláre-ról, még inkább jellemezhette ez 1979-ben a szegedi III/III-as alosztályt. Bár bizonyosra vehető, hogy voltak ismereteik a szeged-rókusi közösségről, de látványos külsőségek és jelszavak híján nem tudták azt összefüggésbe hozni a Chiara Lubich vezette egyetemes lelkiséggel. A közösség tagjai tehát káplánjuk és a Jugoszláviából átlátogató fokolarinik intencióinak megfelelően valóban betartották a konspirációs játékszabályokat, sem a Chiara, sem a „Fokoláre” nevet nem használták stb.

Az egykori tagok meggyőződéssel vallják azt is, hogy soraikban soha nem volt besúgó, amelynek okait Erhardt Gyula így foglalta össze:

 

„Egy intellektuális közösségbe, ahol az Evangéliumot csak tanulmányozzák, elemzik, simán beépülhet egy kém vagy besúgó. De amikor arról van szó, hogy te ma hogy élted meg, mit csináltál ma, hogy valósítottad meg a kereszténységedet, és ezt elmeséljük egymásnak, onnan egy besúgó elmenekül. Nem tud mit kezdeni az egésszel, nem érzi magát jól ott. Legalábbis mi ezt tapasztaltuk meg.”

 

A szegedi Fokoláre-t takaró jótékony ködfátyolban mindenképp része lehetett még Kiss József plébánosnak vagy más ismeretlen jóakaróknak, akik a „botrányokat” is, mint például az említett plakátügy, sorra elsimították. Legvégül nem lehet kizárni azt a politikum határát súroló eshetőséget sem, amelyre az ÁBTL munkatársai hívták fel figyelmemet: vannak ugyan bőséggel a szegedi lelkiségre vonatkozó iratok, csak épp nem kutathatók, mivel az ÁBTL állományából átkerültek a Nemzetbiztonsági Hivatal irattárába (Ezt viszont egyelőre semmilyen feljegyzés nem támasztja alá.). Amiben biztosak lehetünk: a 80-as évek közepére-végére az állambiztonság a klasszikus rendőri módszerekkel kifigyelhetetlen „szeretet-evangelizáció” és a deklarált párbeszéd-készség ellenére sem tartotta kevésbé veszedelmesnek a Fokoláre-t, mint más, rendszerellenesebbnek minősített bázisközösségeket, különösen a Bokort.[20] Így egy koncepciós per vagy bármilyen másfajta megtorlás, ha megvalósul, az első vonalban találta volna a Fokoláre hazai képviselőit és hullámai elértek volna Szegedre is.

 

Életige-körből fokolár

A káplán Rómába távozása után az énekkar ugyan felbomlott, a közösség azonban tovább működött. Persze az összetartó szálak a tagok többségének családalapításával meglazultak, ezzel egyidejűleg 1980-tól a szeged-rókusiak közül sokan az újszegedi plébániára kezdtek átjárni, mivel itt a frissen pappá szentelt, és a lelkiségnek szintén elkötelezett Kiss Imre lett a káplán, és az „utánpótlás” szempontjából is jóval több fiatal volt, mint régi helyükön. Ekkorra az életige-kör is tovább tagozódott, hiszen egyrészt alakult benne egy külön lánycsoport, másrészt Kiss Imrén kívül a 70-es évek folyamán más fiatal papok is bekapcsolódtak a helyi lelkiségbe, mint Perlaki Flórián, Szigeti Antal, Kárpáti Sándor vagy F. Szabó János, akik szintén összejártak, külön csoportot alkotva. Mivel mindegyikük már szemináriumi évei alatt megismerkedett a Fokoláre-ral és a külföldről jött fokolarinikkal, kéthetente megtartott találkozóik a korábbi kapcsolatok szorosabbra fűzését is jelentették – mígnem a 80-as évek elején Perlaki és Kiss Imre kivételével valamennyiüket távolabbi plébániákra nem helyezték át. A szeged-rókusi csoporttal viszont nem volt állandó kapcsolatuk, csak a nyári táborozások alkalmával vagy havonta egyszer magánlakásokon jöttek össze velük (Utóbbi alkalmakkor a pesti fokolárból is érkeztek vendégek, vagy az ország más részeiből szimpatizánsok.). A papi közösségbe 1977-78 folyamán bekerült Perlaki atya számára revelációként hatott a felismerés paptársairól: „Ezek szeretik a plébánosukat”. A plébánosok és segédlelkészeik kapcsolata – legalábbis utóbbiak így élték meg – többnyire valóban nem ment túl a formális hivatali érintkezésen, sőt néha a pártállami beidegződésekből adódó gyanakvás is megterhelte. Ilyen körülmények közt hatalmas lendítőerőt jelentett a fiatal papok számára, hogy a lelkiségben megtalálhatják az őket speciálisan érintő vonásokat. Egyik rendszeres programjukká vált szabadnapjaikon az idős, beteg paptársak végiglátogatása és gondozása. Közülük először Perlaki Flórián próbált létrehozni Szegeden kívül domaszéki, zákányszéki, bordányi és mórahalmi ministráns kamaszfiúkból egy életige-kört, amely a fiataloknak kedvet csináló kezdeti együttes játékok, focimeccsek után lelkiekben már túlmutatott a hétköznapi hittanórákon. E tanyasi fiatalok azonban sokkal nehezebben barátkoztak meg a saját életükről, tapasztalataikról való tanúságtétellel, a „megnyílással”, mint Sávai János fiataljai, akikkel jó ismeretségben voltak, és be is jártak hozzájuk Szeged-Rókusra. A csoport tagjai voltak többek közt a Tari-fivérek, Dobó László, Tanács István, Jáger István, Zádori Nándor, Ördögh Imre. Találkozóhelyül a bordányi plébánia kínálkozott volna, ám az egyrészt a váci egyházmegyéhez tartozott, másrészt a „szigorú, kemény” plébános, Gábor Imre miatt döntött úgy Perlaki atya, hogy inkább magántanyákon (Zádoriéknál, majd Ördögh Imrénél) jöjjenek össze. Ez a korszak azonban mindössze 3-4 évig tartott; a családalapítások, továbbtanulások miatt a csoport később felbomlott, illetve 1982-től, Perlaki Flórián dombegyházi plébánossá történő kinevezése után fokozatosan beolvadt az újszegedi közösségbe.

A mindössze háromtagú lánycsoportot Sávai János a mélyebb lelki életet igénylő lányokból alakította meg. Ez a lelki kapocs igen tartósnak bizonyult, „érdekes, hogy nem az egyéni szimpátia hozott minket össze, hanem az, hogy minden »másságot« türelemmel elfogadunk egymásban, és megéljük” – mondja a csoport egyik tagja, Szélpál Márta, aki két társával máig tartja a kapcsolatot. A lányok talán a legnagyobb sikerüknek azt könyvelhették el, hogy fokozatosan szüleiket is be tudták vonni a Fokoláre-ba, Márta nagymamája is a Máriapolik lelkes látogatója lett, közelebbi rokonságából pedig szinte mindenki megtért. Bár e kisebb csoportnak nem volt tagja, de eljárt közéjük Prohászka Margit Jolánta is, aki olyan lelki élményeket kapott a lányokkal való találkozókon és a lelkigyakorlatokon, hogy rendtársaival ennek alapján alakították ki közös életüket, amikor nyaranként lehetőségük volt összejönni. A lánycsoport ezen kívül rendszeres karitatív munkát vállalt, legtöbbször egyedülálló idős embereknél takarítottak.

Az első „szeged-rókusi korszak” vége felé tehát csírájában két olyan hivatási ág is megjelent a közösségben, amelyek a világegyházban élő Fokoláre Mozgalomból már régen ismertek voltak. A hetvenes évek végi – nyolcvanas évek eleji fordulatokhoz sorolhatjuk még, hogy ezután már évi rendszerességgel, minden nyáron sor került a Máriapolik megrendezésére. Sőt, a rendszer lazulásával párhuzamosan az évtized második felében ezek egyre nyilvánosabb keretek közt zajlottak, és egyes nyarakon két Máriapolit is szerveztek, hogy aki az egyikről lemaradt, a másikon még részt vehessen. 1980-ban az ópusztaszeri plébánia adott otthont a találkozónak, ide már Perlaki fiataljai is eljöttek, sőt egyikük itt tartotta az esküvőjét. A rendőri fellépés most sem maradhatott el, a rendezvény után mind a 35-40 résztvevőt igazoltatták. Ugyanezen a nyáron a Smohai-házaspár eljutott Rómába, a Centro Mariapoli-ba, ahol a kéthetes központi képzésen első ízben találkozhattak személyesen Chiara Lubich-kal. Az 1982-ben Szigeti Antal vendéglátásával Gerendáson megtartott második Máriapoli  több szempontból is nevezetessé vált. Itt kapcsolódott össze véglegesen a pesti és egri lelkiségi csoportok által képviselt „északi szárny” (velük együtt érkeztek a Fokoláre olyan neves személyiségei, mint Tomka Ferenc vagy Tarjányi Béla teológiaprofesszor), valamint a szegediek által képviselt „déli szárny”, hogy azután elképzeléseiket egymáshoz igazítva tökéletesítsék az egység lelkiségét a hazai mozgalomban is. Ezzel a magyarországi fokolárok, életige-közösségek magától értetődően léptek ki regionális elszigeteltségükből, és a soron következő Máriapolikat illetve nagyobb összejöveteleiket már közösen, országos szinten szervezték meg.[21] A meglehetősen nomád körülmények közt induló gerendási találkozó (a sátorhelyek számára előbb bozótot kellett irtani) fő helyszínének egy korábban a plébániához tartozó, használaton kívüli mozitermet szemeltek ki, amely nemcsak az előadások számára, és – széksorok híján – hálóhelyként volt ideális, hanem egy harmadik, mindennapinak még kevésbé nevezhető szempontból is. E Máriapolinak ugyanis két titkos vendége volt: Gaetano Minuta és Grazia Passa, akiket a találkozó szervezői biztonsági okokból még a többi résztvevő elől is rejtegettek. A két olasz fokolarini csak a szűk körű vezetőségi megbeszéléseken volt jelen, egyébként a plébánia valamelyik hátsó szobájában kellett meghúzódniuk, vagy a megfigyelők szerepére szorítkoztak: a moziteremben zajló előadásokat a vetítőszobából vagy a padlásgerendák résein át (!) kísérték figyelemmel. E kivételes óvatosság nemcsak önmagában a külföldieknek szólt, Gerendás „rizikófaktorai” ezt leszámítva is magasnak tűntek a korabeli körülményeket figyelembe véve a mintegy 130 résztvevő miatt. És bár az eseményeket tisztes távolságból megfigyelő civil ruhásokat könnyen észrevette mindenki, a rendőri igazoltatások ezúttal elmaradtak. A titkot a legtöbb résztvevő csak évekkel a találkozó után tudhatta meg. A Máriapolira ellátogatott maga Udvardy püspök is, akit Kiss Imre hozott el Pusker János Volkswagenjével, miután valósággal kicsempészte a püspöki palota irodaigazgatója elől. Udvardyt ezután több-kevesebb rendszerességgel meghívták a szegedi fokolár nagyobb rendezvényeire; jelenléte és a püspöki áldás nemcsak abból a szempontból volt nagyon fontos a résztvevőknek, hogy ezáltal újra és újra az egyházzal való élő kapcsolatot juttatták kifejezésre, hanem így ki tudták védeni a makacsul visszatérő szekta-vádakat is.

A második gerendási Máriapoli évében tért haza végleg Rómából Sávai János. Mindenki joggal várta, hogy újra aktívan be fog kapcsolódni a lelkiségbe, ám leszámítva az 1982 késő őszén általa megszervezett egész napos ásotthalmi, majd a rákövetkező tavaszon tartott mórahalmi találkozókat (ezekre szinte egész Szeged katolikus fiatalsága eljött, Sávai az esti mise keretén belül osztogatta az életigét), ennek épp az ellenkezője történt. Ugyan még 1986-ig visszakerült Szeged-Rókusra káplánként, de Sávai teljesen visszavonult korábbi közösségétől:

 

„Mindig fájdalmas egy közösségnek éppúgy, mint az addigi vezetőnek: elszakadni, hogy felnőtté, azzá váljanak, amire Isten hívja őket. De elengedhetetlenül fontos. Nem lehetek sem mérce, sem cél, hanem ha elláttam egy szolgálatot, akkor figyelnem kell, mire szólít tovább az Úr. A főiskolára, ill. papnevelő intézetbe való behelyezésem elején tette a BM az utolsó (igen durva) kísérletet, hogy beszervezzen. Amikor erre határozottan nemet mondtam, megfenyegettek ugyan, de ennek nem volt szerepe a távolmaradásban. Udvardy püspök határozott rendelkezése volt: egészen a szemináriumi és főiskolai feladatomnak éljek. Soha nem jártam vissza előző helyemre nosztalgiázni: az Úr ide küldött, s itt vagyok.”

 

E fejleménytől függetlenül a szegedi lelkiség a 80-as években több szinten és több központban is zajló, rendkívül termékeny második virágkorát élte. Ebben az időszakban minden szegedi plébánián fellendülés volt tapasztalható, ám az újszegedi plébánia ezen belül is Kiss Imre lelki-szellemi irányításával és a Fokoláre-nak köszönhetően rendkívül pezsgő ifjúsági élet helyszíne lett, kb. 40-50 egyetemistával-főiskolással. A gitáros zenekar is újjáalakult; működésük és az életigés evangelizáció közvetlenségével az idősebb hívek közül is vonzott néhányat a lelkiségbe. Tari István másfél évi katonai szolgálata után 1984-ben hazatérve így jellemzi az ottani helyzetet:

 

„Akkor Kiss Imre Újszegeden már nagyon beerősített, és magához vonzotta a Szeged környéki Fokoláre-szimpatizánsokat, tehát akik akartak életigét élni. Hittanközösség címszó alatt a szerda esti hittancsoportban a fiatalokat gyűjtötte össze, vasárnap este pedig az elkötelezettebbeket […], végül is baráti közösséggé váltunk, mert Imre, akiről tudta, hogy benne van a mozgalomban, és éli az életigét, azt kicsit korábbra hívta, mint amikor a hittanóra kezdődött, és ővelük próbálta aztán fellelkesíteni a többieket, akik nem voltak életigések vagy csak úgy bevetődtek a templomba, vagy hittanórákra, mondjuk egyetemistákat, hogy azoknak is tudjanak adni valami pluszt, valami melegséget. Azt a szeretetet, amit egy órával korábban magunkra hangoltunk, vittük tovább a hittanközösségbe, vagy a misékre.”

 

Tari István egy évvel később megnősült, és részben az ő, részben egy barátnő hívására, felesége, Erika is elkezdett járni a hittancsoportba.

 

„Erika kezdetben nem tudta pontosan, mi ez, de érezte, hogy itt olyan lelki többletet kap, amit máshol nem, és egyáltalán, nagyon jól érezte magát, mint mindenki. Imre látta, hogy itt egy új arc, már háromszor eljött, a templomban is ott volt – tehát odaült mellé, és mondta neki, hogy nézd, itt van egy életige, próbáld ezt élni és elmélyíteni otthon. Ő így cserkészte be az újonnan érkezőket.”

 

A termékeny ifjúságpasztorációhoz persze elengedhetetlen volt itt is a plébános, Havass Géza pozitív hozzáállása. (1968 és 1988 közt vezette az újszegedi plébániát.) Kezdetben ez nemigen volt adott: Havass, akire volt püspöki titkárként, és „illegalitásban” Pesten is működött ifjúsági lelkipásztorként az 1961-es Fekete Holló-perek egyik főszerepét osztották, azaz elsőrendű vádlottként 5 és fél évre ítélték el, kiszabadulása és reaktiválása után természetszerűleg veszélyesnek ítélt mindenféle kisközösségi tevékenységet, félve az újabb megtorlásoktól. A rendszer enyhülését csak átmenetinek tartotta, s börtönévei után még hosszú ideig intenzív rendőri megfigyelés alatt állt. Magától értetődő, hogy újszegedi káplánja, Pelle András ténykedése számára az utolsó cseppeket jelentette a pohárban, s ezt követően nem lelkesedett későbbi segédlelkészei, Perlaki Flórián és Kiss Imre fokoláros kötődése iránt sem. Mikor azonban látta, hogy a lelkiség a megtérések, felnőtt keresztelések által saját egyházközségében is lassan meghozza a gyümölcseit, és megtudta, hogy papjai mire és kikre áldozzák szabadnapjaikat (a plébánossal való bizalmi és szeretetkapcsolat jegyében mindig részletesen beszámoltak fokoláros programjaikról), fokozatosan a lelkiség hívévé és szószólójává szegődött. Havass Chiara több könyvét és az életigéket is tanulmányozta, de végül a legnagyobb lelki hatást az tette rá, hogy a rendszerváltás után már több Máriapolin is részt vett, és legjobb híveit és barátait is ott látta a lelkiségben.

A szegedi közösség másik szellemi-lelki központját a Pestről Szegedre költözött házaspár, Erhardt Gyula és Kriszta jelentette a 80-as évek második felében. Költözésük egyfajta lelkiségen belüli misszió volt:

 

„1981 után történt, hogy voltunk Rómában, és akkor hallottuk, Chiara örülne annak, ha azokra a helyekre, ahol nincs Fokolár (mert a világban nagyon sok helyre várták, hogy legyen, s általában a püspökök maguk is kérték Chiarától, hogy küldjön fokolárt az országukba, de ő nem tudott mindenhová küldeni) de szükség van rá, költözzenek oda házas fokolarinik, ha tehetik. Ennek mi nagyon megörültünk, és írtunk neki egy levelet, hogy bárhova elköltözünk. Csakhogy nem lehetett akkor még bárhova, pláne másik országba nem. Bár már amikor összeházasodtunk, bennünk volt, hogy nem akarunk mi mindenáron Budapesten élni, így az elgondolás nem volt olyan idegen tőlünk.”

 

A Chiara Lubich-tól személyes életigét is kapott házaspár nem véletlenül döntött Szeged mellett: a gerendási Máriapolit követően, 1982 és 1984 közt havonta, illetve kéthetente jártak a szegedi közösség családjaihoz, olykor egy egész hétvégére, hogy a kapcsolattartás a pestiekkel állandó legyen. A végleges költözést 1984 decemberében egy Gondviselés-szerűen sikerült hármas lakáscserével oldották meg.[22] Viszonylag hamar – egyetlen reklamációt követően – jutottak telefonhoz, és ezzel együtt, gyanújuk szerint a rendszeres lehallgatásban is részük lett. Természetesen Erhardték „missziója” nem egy teljesen ismeretlen területre irányult, hanem, mint területi felelősök, egy már meglévő közösségi struktúrát kapcsoltak be az országos vérkeringésbe. Erhardt Gyula szerint egy másfajta lelkiségnél elképzelhető, hogy különálló szigetekből épüljön fel, ám a Fokoláre kimondottan az egység lelkisége, ezért volt lényeges, hogy tagjai együtt éljék azt, és együtt gondolkozzanak, akármely pontján laknak is az országnak. Az együtt-gondolkodás Gerendás óta lényegében adott volt, a különbözőséget leginkább a tudatos szervezeti felépítésben lehetett tetten érni: Szegeden is meg kellett gyökereztetni azokat a hivatási-fogadalmas ágakat, amelyek a nyugati országok Fokoláre-mozgalmaiban, és rövid ideje már Pesten is működtek. Ehhez képest elhanyagolhatónak tűntek, illetve fokozatosan elenyésztek, a fővárosból érkezettek és a vidékiek közti életvitelbeli és egyéb kulturális eltérések,[23] vagy az a nyelvi-terminológiai differencia, amire Kiss Imre mutatott rá: az olasz imaszövegeket, dalokat más kifejezésekkel fordították magyarra a szegediek, mint Tomka Ferenc, és ezek a kifejezések éltek tovább a közbeszéd szintjén is a különböző életigés közösségekben, fokolárokban.

A szegedi, Szeged környéki közösség növekedése már lehetővé tette, hogy benne az igazán elkötelezettek magja is kialakuljon: elsőként a férfi és női fokolár jött létre az Erhardt-házaspár közreműködésével, de személyükben ehhez mindjárt csatlakoztak a házasok is. Több fiatalban megérlelődött a GEN hivatás, néhányan pedig a volontario-hivatás követői lettek (Varjasi Gyula, Szántó Lajos, Szeles István, Bohus Mihály, Kőröshegyi Béla). A szegedi GENS-t egyelőre Tari Antal képviselte egy személyben, méghozzá kispapként, 1983-ban került be a szegedi szemináriumba. Később, a nyolcvanas évek végétől csatlakozott Kopasz István és a váci egyházmegyéből érkezett Balogh József teológiai tanár, aki viszont még Egerben ismerte meg a lelkiséget.

Az elkötelezettek heti egy délutánt töltöttek a hivatásuk szerinti közösségben, havonta pedig egy szombaton vagy vasárnap lelki napot tartottak. Ez Erhardtékra nem kis terhet rótt, mert ők a pesti fokolárhoz is tartoztak, és kéthetente egy pap ismerősüktől kölcsönkapott Trabanttal – mintegy az 1984 előtti látogatásaik fordítottjaként – jártak vissza korábbi közösségükbe. Másrészt leggyakrabban ők vállalkoztak a nagyobb nyilvánosság előtt történő tanúságtételre is; mivel az életige, az evangélium megélésének színtere legtöbbször a család, általában házaspárok álltak a mikrofon mögé, hogy tapasztalataikról beszámoljanak. (A házaspárok tanúságtétele később más lelkiségekben, leginkább a Házas Hétvége Mozgalomban is elterjedt. A tanúságtételek alapjául gyakran az egy-egy családnál történt vendégeskedés alkalmával elmesélt érdekesebb történetek szolgáltak.) Nyilvános tanúságtételek már a bükki és a gerendási Máriapolin elhangzottak, de igazán rendszeressé akkor váltak, amikor mód nyílt a nagy létszámú találkozókhoz közösségi vagy színháztermeket bérelni, például művelődési házakban. Szegeden a Csongrád Megyei Tanács (!) Rákóczi téri központi épületének színháztermét már 1986-tól igénybe tudták venni kisebb találkozók céljára a gondnokkal való személyes ismeretség alapján, „baráti találkozó”, „bankett” ürügyével. Az álcázásra a Fokolare vezetőinek megítélése szerint az utolsó pillanatig szükség volt: amikor szervezni kezdték az 1989-es Máriapolit, amely végül a hazai lelkiség addigi legnagyobb szabású rendezvénye lett, az egyházügyi illetékesekkel még el kellett hitetni, hogy a kecskeméti központi kultúrházban egy cukrászkongresszust készítenek elő. Szimbolikus, hogy ezzel a Máriapolival egy időben, 1989. július 1-jén szűnt meg hivatalosan az ÁEH.

A közösségi differenciálódás mellett a 80-as évek második felében a szegediek körében is meghonosodtak a külföldi lelkiségből átvett, és most már különösebb félelem nélkül használt „szakkifejezések”: a „collegamento” volt az elkötelezettek állandó kapcsolattartása Chiarával vagy más fokolárokkal, ami leginkább telefonbeszélgetések formájában történt (a kilencvenes években már videókonferenciákat is szerveztek), legtöbbször ilyenkor kaptak hírt egymásról. A Máriapolikon pedig rendszeresen lejátszották Chiara hangszalagra, keskenyfilmre, illetve a 80-as évek végétől már videoszalagra felvett üzeneteit, elmélkedéseit. A közös, csendes elvonultságban töltött lelki nap volt a „ritiro”, az egész napos találkozókat „giornata” névvel illették, s ebben az időszakban még olaszul nevezték magukat a „volontariók”. A fiatalok itt is a GEN-egységekbe kezdtek szerveződni, a különféle csoportok neve „fürt” lett, ezeket fogta össze a helyi közösség. Az egyetemes mozgalmon belül Magyarország a 90-es évek elejétől külön „zónát” alkotott, amelyen belül a budapesti fokolár/fokolárok léptek elő ún. zónaközponttá, Szeged és környéke ezen belül alkotott „kis zónát” vagy régiót. (A meglévő fokolár-közösségek alapján Olaszország 20 ilyen zónát foglalt magában, más országok, ahol kevésbé terjedt el a mozgalom, többen együtt alkottak egy zónát.[24])

A 80-as évek végéhez közeledve a végső gazdasági-morális válságba jutott államhatalom szorítása tovább gyengült. Bár egyházpolitikáját sok szempontból sikertörténetnek könyvelhette el, hiszen a hivatalos egyházból, a katolikus hierarchiából szinte mindenben együttműködő, célkitűzéseit messzemenőkig helyeslő „hallgató” egyházat formált, a növekvő szabadság, ahogy az országban mindenhol, úgy Szegeden is a kisközösségek, bázisközösségek tevékenységének további élénkülését hozta magával. A hatósági ellenőrzés persze folyamatos maradt, de ebből a fokolár tagjai már csak annyit tapasztaltak meg, hogy a szerda esti újszegedi ifjúsági hittanról kijőve láthatták a plébánia előtt lépésben elhajtó rendőrautót, a rendőrök csak akkor igazoltatták és zavarták el őket, ha ezután még leültek a parkban gitározni és énekelni. Az 1979-ben hivatalba lépő új megyei ÁEH-titkárt, Varga Istvánt Kiss Imre „kulturált tanáremberként” jellemzi, akivel soha semmilyen összeütközésbe nem került, és amikor Varga szerényen felvetette, hogy talán nem kellene annyi kirándulást és lelkigyakorlatot szervezni, a káplán következmények nélkül mondhatta neki, hogy az egyház nem szorítható be a sekrestyébe. (Mint ahogy következmények nélkül mondhatott nemet 1985-ben a római tanulmányai megkezdése előtt szinte menetrendszerűen bekövetkező ügynökbeszervezési kísérletre is.) A lehetőségek ezzel egyidejűleg olyan mértékben tágultak ki a szegedi fokolárok számára, hogy több visszaemlékező szerint is a hétköznapi közösségi élet szintjén nemigen lehetett észrevenni a beköszöntő rendszerváltást, csupán néhány apró jel utalt rá. A rendőri jelenlét véglegesen megszűnt, Erhardtéknál többé nem kattogott a telefonvonal, és könnyebben, mindenféle „legenda” nélkül lehetett nagy termeket bérelni a rendezvényekhez. Az eszmék és vallások szabad piaca – és ezzel együtt a korábbi „titkolózásból” fakadó bensőségesség csökkenésének veszélye – ezután új, másfajta kihívás elé állította a lelkiség követőit.

 

Jegyzetek