Készült a Bolyai János Ösztöndíj támogatásával.

1848-ban a forradalmi változások során a politikai szempontok mellett a pozsonyi országgyűlés áprilisban szentesített, egyházat érintő törvényei az egyházmegyékben a reformok átgondolására és megfogalmazására adtak lehetőséget. Külön jelentőséggel bírt, hogy az 1848/3. tc. az új miniszteri igazgatás alá rendelte az egyházzal kapcsolatos ügyintézést. A felelős miniszteriális rendszer átvette a király jogkörét,[1] ami ellen természetszerűen tiltakozott a katolikus egyház, számolva azzal a lehetőséggel, hogy a kormányok gyakran cserélődnek, s így nehezen elképzelhető egy ilyen törvény alkalmazása, ha egy vallásellenes, protestáns[2] vagy csak akár egy közömbös kormányzat gyakorolná a királyi főkegyúri jogot. Az 1848/13. tc. kinyilvánította az egyház tizedről való lemondását. Az alsóházi törvényjavaslat a főrendek által is elfogadásra talált, viszont a későbbiekben az egyháziak ellátásának a gondja vetett fel komoly problémákat ezen a téren. Az 1848/20. tc. a vallásfelekezetek közötti egyenlőség kimondásával megszüntette a katolikus vallás addigi államvallás jellegét. Ez elméletileg lehetőséget biztosított az államtól függetlenedő egyházi autonómiára, ennek működési elvei viszont részletes kidolgozásra vártak. A felsőpapság nevében a Scitovszky János pécsi püspök által megszövegezett betoldást – a vallási egyenlőség és viszonosság a felekezetek „saját hitelvei és egyházi szerkezete sértetlensége mellett” legyen kimondva – a pozsonyi országgyűlés nem fogadta el, ezért a későbbiekben egy petíciós akción keresztül igyekeztek a hívek bevonásával bizonyítani a belső autonómia széles körű igényét a püspökök.

A hívek szerepe a katolikus egyházmegyékben ezzel ki is merült volna, az egyházi reform kidolgozása terén ugyanis a püspöki kar a papsággal közösen tervezett csak zsinati munkálatokat. Erdélyt leszámítva csak a veszprémi egyházmegyében javasolták a hívek szerepének fokozását.[3] Éppen ezért a hívek bevonása az egyházi reform kidolgozásába két szempontból is erdélyi specifikumként tartható számon. Egyrészt a tervbe vett nemzeti zsinatra történő előkészületként az erdélyi egyházmegyés püspök nem csak egyházmegyei zsinatot hív össze és vezet le, hanem azzal párhuzamosan a vegyes Státus-gyűlést is, amelyen világiak részvételével tárgyalják meg a nemzeti zsinatra tervezett pontok egy részét; másrészt az egyházmegyei zsinat egyházjogi érvényessége szempontjából elsősorban csak azoknak a döntéseknek a hatályba lépése állítható, amelyek a státus-gyűlési munkálatokból kerültek szó szerinti átvételre az egyházmegyei zsinaton. A Státus-gyűlés határozatait ugyanis a püspök aláírta, míg az egyházmegyei zsinat végleges jegyzőkönyvét csak a zsinati jegyzők látták el névjegyükkel. Így az egyházjogi előírás – amely szerint az egyházmegyei zsinat érvényességének a feltétele a megyéspüspök aláírása – csak a státus-gyűlési határozatoknál érvényesült. Ezért jelen tanulmányban elsősorban azokat a tárgyalásokat igyekszünk bemutatni, amelyek során a meghozott döntések átkerültek az egyházmegyei zsinat jegyzőkönyvébe, ezáltal hozzájárultak az egyházmegyei zsinat jogi érvényességéhez.

Az áprilisi törvények Erdélyben csak az Unió kimondásával léptek érvénybe. A legjelentősebb probléma a katolikus egyház számára a belső autonómia módozatainak kidolgozása volt, amely viszont Erdélyben másként jelentkezett. Erdély 1848 előtt nem csak elméleti, hanem gyakorlatilag is kiépített autonómiával rendelkezett. Az 1848/20. tc. által biztosított teljes egyenjogúság csak a „magyarhoni egyházra nézve nóvum, mert Erdélyre nézve csak újabb megerősítése annak az eddig is fennállott teljes egyenjogúságnak, ami ott a régi erdélyi törvények alapján eladdig is megvolt”.[4] Erdélyben az autonómia jogi megalapozása a fejedelmi korszakban már megtörtént, amikor a Katolikus Státus a püspök hiányában működő világiak fórumává vált. Ugyanis a korabeli törvénykezés értelmében az erdélyi országgyűlésnek katolikus pap nem lehetett tagja. A katolikus érdekek képviseletét katolikus főurak vállalták. A fejedelemség megszűnésével sem vesztette érvényét az erdélyi katolikus önkormányzat, hanem megszilárdult és tovább erősödött.[5] A Diploma Leopoldinum utáni korszakban az erdélyi ügyeket a Gubernium intézte. Itt tárgyalták a vallási ügyeket is. 1696 óta a katolikus tanácsosok Katolikus Tanácsot (Consilium Catholicum) alkottak. Ebből jött létre az az állandó bizottság, amely a teljes Katolikus Státust képviselte. Mária Terézia idejében jött létre a vallási alap kezelésére a Catholica Comissio (Katolikus Bizottság, 1767).[6] Az 1848-as törvénykezés módosította a régi helyzetet, megszüntette Catholica Comissiot, amely az erdélyi katolikus Státus-vagyont kezelte.[7] Mivel ez a bizottság az Erdélyi Főkormányszék (Gubernium) részét képezte, az Unió következtében elvesztette létjogosultságát. Az erdélyi katolikusok számára ugyanakkor érvényesült az a pozsonyi határozat is, hogy „Erdély külön törvényei és szabadságai, amennyiben az uniót nem gátolják, fenntartassanak”.[8] Ez is magyarázza, hogy Erdélyben a jogi tisztázás érdekében az egyházmegyei zsinat megtartása előtt előbb a Státus-gyűlést hívta össze a püspök,[9] amelynek tárgyalásai[10] időben is, de tartalmában is egybecsengtek az egyházmegyei zsinat munkálataival.

Mielőtt rátérnénk azokra a tárgyalásokra, ahol az egyházmegyei zsinat szó szerint átveszi a státus-gyűlési határozatokat, érdemes röviden arra is kitérni, hogy miért sajátos önmagában az a tény is, hogy Erdélyben sor kerülhetett az egyházmegyei zsinatra. A nemzeti zsinat – mint az egyházi intézményi védekezési mechanizmus részleteinek kidolgozására hivatott fórum – igényének a főpapság részéről való megfogalmazódásával párhuzamosan a radikális alsópapi javaslatok is jelentkeztek, a legradikálisabb kérések a szabaddá vált sajtó útján fejtve ki hatásukat. Az alsópapi követeléseknek is csak a zsinati fórum adhatott egyházjogilag esélyt a kibontakozásra, így formailag az alsópapság és a felsőpapság tervei egybeestek. Viszont a felsőpapság arra törekedett, hogy egy kialakítandó zsinati rend segítségével csak a saját javaslatai kerülhessenek megvitatásra. Ezért készül egy bőséges – 25 pontos – tematika, amelynek megtárgyalása időben kitölthette a zsinati munkálatokat. A nemzeti zsinat előkészítése során a magyar püspöki kar – Pesten június 3. és 5. között tartott tanácskozásán – Eötvös József miniszterrel megállapodott, hogy az esetleges felfordulások elkerülése miatt megyei zsinatokat és zártkörű megbeszéléséket is szükséges tartani.[11] Ugyanis az alsópapság követelőzése elővetítette annak a lehetőségét, hogy az egyházon belül lázongás fordulhat elő, s egy ilyen felfordulás sem a kormánynak[12] sem a püspöki karnak nem lehetett érdeke. Ezért az egyházmegyei zsinatok helyett csak egyszerű tanácskozásokra hívják össze a papságot a magyarországi egyházfők.

A konkrét tennivalók érdekébe Kovács Miklós erdélyi püspök nem félt megtartani az egyházmegyei zsinatot, pedig az alsópapsági mozgolódás intenzitása előtte is ismert volt. A megyéspüspök átlátta, hogy papjai a magyarországi általános alsópapi reformmozgalomhoz közelítenek, de ő maga is a magyar püspöki karral való szorosabb együttműködésre törekedett. Így neki is, papjainak is érdeke volt a magyarországi egyházi reformmozgalomba való bekapcsolódás. Amikor az Unió kimondásával elhárult az akadály a zsinati munkálatok elől, a többi egyházmegye már kezdett elállni a nemzeti zsinatot előkészítő egyházmegyei zsinatok tervétől, Kovács Miklós püspök mégis továbbra is kitartott a korábban megfogalmazódott elképzelés mellett, bízva abban, hogy kézben tudja tartani a tárgyalások menetét, s ezért teret adott a püspöki kar által javasolt témák mellett minden más javaslat tárgyalására is.

Az erdélyi egyházmegyei zsinat 1848. szeptember 1-jén nyílt meg. Gyakorlatilag két nap alatt (szeptember 1–2.) sorra kerültek a magyar püspöki kar által javasolt kérdések, illetve a „körülményeink és az idő kívánata szerént felmerülő kérdések” tárgyalása is. Az ennyire gyors és hatékony munkálat lehetséges voltát magyarázza, hogy a magyarországi püspökök által megküldött pontok jelentős részét a zsinati tanácskozást megelőző vegyes Státus-gyűlés már tárgyalta, és megfogalmazta a véleményét. Időrendben ugyanis a vegyes Státus-gyűlés munkálatai kerültek először sorra. Már Kovács Miklós erdélyi püspök  a Státus-gyűlést és az egyházmegyei zsinatot is konkrétan meghirdető, július 18-án kelt körlevelében[13] jelezte, hogy egyes kérdésekre már a vegyes Státus-gyűlésen is sor fog kerülni: „az Egyház függetlensége, a Catholicum Institutum alakítása, a Katolika Egyház Status és Kormányhozi viszonyinak meghatározása [...] egyházi, iskolai és alapítványi ügyeinket”. Ezek kapcsán ugyanis fontosnak tartja „az egyházi és világi Katolikusoknak együtt bővebben értekezni”. Ezért „az értelmesebb egyházi és világi Katolikusokat, nem különben a kerületek képviselőit jövő Augustus hónap 27-ik napján Szabad Királyi Kolosvár városában tartandó Katolikus Státus gyűlésre” hívja meg. A meghívó végén záró rendelkezésként olvashatjuk, hogy a jelenlevő papság által „azután külön papi gyűlésben a zsinati pontok fognak tanácskozás alá vétetni”.

A két tárgyalási sorozat közös megnyitására, a tárgyalások menetére vonatkozóan pontos időrendi beosztást dolgoztak ki.[14] Ennek megfelelően az ünnepélyes megnyitásra augusztus 27-én, vasárnap került sor Kolozsváron, a Szent Mihály templomban (korabeli megnevezéssel: a „piaczi Nagy templomban”), „Veni Sancti, Nagy Mise és Predikáció”-val, kilenc órai kezdettel. Ezt követően tizenegy órától a püspök röviden előadta a két (vegyes státusi és zsinati) gyűlés célját, és bizottságokat nevez ki a tárgyalandó témák rendszerezésére.[15] A bizottsági gyűlések a zsinati elnökséget hivatalból ellátó püspöknél tanácskoztak, a püspöki rezidencián, délután öt órától. A dokumentum továbbá az augusztus 28-i, 29-i és 30-i tárgyalások menetét részletezve kiemelte, hogy délelőtt magukra a tárgyalásokra, délután pedig a jegyzőkönyvek készítésére fog sor kerülni. A státus-gyűlési munkálatokra e megszabott rendnek megfelelően került sor, a végleges jegyzőkönyvet viszont csak a szeptember 1. és 2. között megtartott zsinati munkálatok után rögzítik, a vegyes Státus-gyűlés utolsó munkálati napján: szeptember 3-án, vasárnap. A zsinati munkálatok végül szeptember 4-én zárultak.

A továbbiakban az egyházmegyei zsinaton követett tárgyalási sorrendben fogjuk ismertetni a státus-gyűlési munkálatokat, főleg azokra a kérdésekre térve ki, amelyek a magyar püspöki kar által megküldött tárgyalandó pontok között szerepeltek, s amelyek során a főpapok részéről szorgalmazott egyházi reform ügyében Erdélyben a világiakkal közösen határoztak jogerős formában. A magyarországi püspökök által megküldött első tárgyalási pont („Az anyaszentegyház fejéveli szabad közlekedés; minden egyházi ájtatos, és iskolai alapítványoknak, ide értve azokat is, melyek eddigelé a Magyar Királyi Helytartó Tanács által kezeltettek, legfelsőbb felügyelés melletti szabad kezelése, úgy szinte a katolikus iskoláké is”) kapcsán az egyházmegyei zsinati jegyzőkönyvből kiderül, hogy a vegyes Státus-gyűlésen már megállapított elveket a zsinatozó klerikusok elfogadták. A státus-gyűlési jegyzőkönyv utal arra, hogy az előkészítő bizottmány javaslata alapján indult a tárgyalás. A Státus-gyűlés tanácskozási rendjét rögzítő dokumentumból kiderül, hogy

„püspök úr Ő Exc[ellentiá]ja, mint elnök, érinti, miszerint a már tudva levő gyűlési tanácskozási tárgyak könnyebbítése végett, helyén volna, azoknak előleges megvitatására bizottmányt nevezni; e czélból néhányat ki is szemel, és a gyűlésnek előterjeszt, hogy ha jónak látná, azokat, ha pedig még akarna néhányat oda választani, úgy ezt is megtévén, mindnyájokat, kiket így megbíztak, a teendők megvitatására kiküldeni lehessen [...] Bizottmány nevezése után, a következő gyűlés órája meghatározandó, melyre a bizottmány munkálatát beadandja, és vitatás alá bocsátandja”.[16]

A bizottság ennek megfelelően tárgyalás alá vette a kitűzött pontokat, s javaslatait be is nyújtotta. A gyűlés szó szerint fogadja el a bizottmányi javaslatot,[17] és ezt a szöveget teszi magáévá majd az egyházmegyei zsinat is. Az 1848/20. törvénycikkre hivatkozva az egyház függetlenségét már életbe léptetettnek tekintik, s ennek értelmében, a bevett vallásokra érvényes szabadság, egyenlőség és viszonosság elvénél fogva kijelentik, hogy a katolikus egyházat semmiféle korlátozás sem kötheti belügyeire nézve (hitelvek szerinti tanítás, szertartási szabadság, fegyelmi gyakorlat).[18] Ugyanakkor a státus-gyűlési szöveg rámutat arra is, hogy Erdélyben az 1848/20. tc. nélkül is megvan ehhez a jogalap, hivatkozva az 1744/6-7., illetve az 1791/53-54. törvénycikkekre.[19] A bizottsági jegyzőkönyv ezért is használja a múlt idős megoldást, amikor így fogalmaz a régi erdélyi törvényekre utalva: „törvénycikk által a catholica vallás ezen szabadságára nézt tökéletesen biztosítva volt”. A Státus-gyűlési jegyzőkönyv már jelen időt használva rögzíti e jogot: „biztosítva van”. Ezt követve szintén a jelen idős megoldást választja az egyházmegyei zsinat is, amelynek hátterében az említett, Erdély – Unióval nem ellentétes – törvényeit fenntartó pozsonyi határozat állt.[20] A pozsonyi határozat érvényesítését próbálták tehát a jelen idős fogalmazással kifejezni. Az Approbatae Constitutiones és az 1791/53. tc. rendelkezéseinek értelmében megállapítják, hogy a katolikusoknak törvényes joga van az évenkénti Státus-gyűlésekre, illetve zsinatolásra. A tridenti zsinatnak az egyházmegyei zsinatokra vonatkozó rendeleteit tehát állami megszorítások nélkül kívánták alkalmazni. Az ennyire gyors és egyértelmű állásfoglalást az is lehetővé tette, hogy az egyházmegyei zsinatot előkészítő esperes-kerületi tanácskozások jegyzőkönyvei mind azonos véleményen voltak ebben a kérdésben.[21]

A Státus-gyűlésen indítványozták, hogy a zsinatok tartásában a Székelyföldre is legyenek tekintettel, viszont e kérdés tárgyalását későbbre halasztották.[22] Erre már nem került sor, valószínűleg időhiány miatt, de természetesen az sem kizárt, hogy az elnöklő püspök az egyházmegyei zsinatot érintő jogi rendezést nem óhajtotta vegyes státus-gyűlési tárgyalásnak alávetni. E kérdés az egyházmegyei zsinati tárgyalásból is kimaradt. Az indítványtevő neve nem maradt ránk, mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a bizottmány jegyzőkönyvéből hiányzott ez a kérés,[23] tehát egy résztvevő közbevetett óhajáról volt csupán szó. Az a kurta válasz, amelyet kapott, jelzi, hogy az idő rövidségére való tekintettel többnyire a készen előterjesztett bizottmányi munkálat elfogadására került sor. A tárgyalás további menete legalább is ezt bizonyítja. Szó szerint került elfogadásra a római pápával való szabad közlekedés bizottmányi javaslat-szövege,[24] s az egyházmegyei zsinat is szó szerint teszi magáévá az itt megfogalmazott döntést. Ennek megfelelően kimondják, hogy a gyakorlatban levő placetum-jog megszűnt, „minekutána a praeventiv censura is megszűnt”,[25] tehát semmi sem akadályozhatja a pápával való megszorításoktól mentes kapcsolattartást.

Az anyagi természetű kérdések sokkal hevesebb vitára adtak alkalmat. Az 1848. augusztus 29-én délelőtt folytatódó státus-gyűlési tárgyalások a bizottmányi munkálatok alapján indultak. A gyűlési jegyzőkönyvből hiányzik a bizottmányi jegyzőkönyv bevezető része, amikor is a katolikus papoknak illő fizetéssel való ellátásának módozatainak elvét próbálják rögzíteni:

„Két pont körül forgott e tanácskozás; vagy által adja a kath[olikus] egyház mindennemű javadalmait a Statusnak,[26] és ezen esetben a Status tartoznék a papokat, kántorokat s. t. fizetni, és az egyházak cultusa és egyéb szükségeiről gondoskodni; vagy pedig a kath[olikus] Status megtartván a püspöki, káptalani, és mindennemű egyházi javadalmait és alapítványait, azokból igyekszik az egyházak és egyházi szolgák szükségeit fedezni; mennyiben pedig ezen javadalmak és alapítványokból az érintett czélt elérni nem lehetne, ezen esetben a hiányt ismét vagy a Statustól kiegészíttetni kéne, vagy pedig a hívek által fedeztetné. Ha a kath[olikus] Status maga gondoskodik az egyház és egyházi szolgák szükségeiről a czél könnyebb elérhetése tekintetéből, a szerfelett sok kanonokok, apát- és prépostságok reducáltatása, a társas káptalanoknak pedig megszüntetése[27] is indítványoztatott. Ennek megvitatása után határoztatott.”[28]

A határozatok, amelyek a bizottmányi gyűlésen elhangzottak, szinte szó szerint kerülnek bele a Státus-gyűlés jegyzőkönyvébe.

A többi kérdéshez képest azonban a viták hevességét jelzik azok a betoldások, átjavítgatások, amelyek sokkal gyakoribbak, mint a nem anyagi kérdéseket illető tárgyaknál. A Státus-gyűlésen, mielőtt a bizottmányi javaslat elfogadására sor került volna, a gyergyóalfalvi plébános, Andrási Antal kiemelte, hogy a papok fizetésének rendezése azért is szükségszerű, hogy „a papság ne legyen kénytelen szántás-vetéssel foglalkozva a különben hivatásánál fogva önmivelésre kellető időt anyagi szükségek beszerzésére fordítani, s emiatt a hívek oktatását, papi tiszte pontos teljesítését végtelen kárára a népnek és statusnak elhanyagolni kényszerült ne legyen”.[29] A bizottmányi javaslattól eltérő hozzászólások is elhangzanak továbbá magán a gyűlésen. Ilyen volt Keresztes Márton udvarhelyi tanár megjegyzése, aki kérte, hogy a papok ellátása teljesen az államra legyen bízva, s ennek megfelelően az egyházi vagyon az államnak legyen átadva.[30] Indítványát egyhangúlag leszavazták,[31] annak ellenére, hogy ilyen jellegű javaslatok egész sorát készítik elő a zsinatra készülve az esperesi kerületek tanácskozásai. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a papság fizetésének teljesen az államra való ruházását egyértelműen csupán az udvarhelyi esperes-kerület javasolta.[32] A gyergyói kerület hasonló javaslattal élt, viszont e javaslat hátterét inkább az uniós jogharmonizáció elmaradása miatt rendezetlen kepe-kérdés jelentette. A gyergyói kerület javasolta a kepe készpénzzel történő megváltását, és a papság fizetésének az egyházközségtől való függetlenítését, mondván: fizesse az állam a papokat, az egyház adja át ezt a jogot.[33] Keresztes Mártonnak az előkészítő tanácskozások során, illetve a Státus-gyűlés során tett megjegyzése azért is figyelmet érdemel, mert a papságnak az állam részéről történő fizetése, illetve ezzel párhuzamosan az egyházi vagyonnak a kezelési joga volt az egyik kulcsprobléma, amelynek rendezése egyaránt fontos volt az államnak s egyháznak is. Az egyházat érintő pozsonyi törvénykezésnél már implicite találkoztunk az egyházi vagyonnak az állam általi igazgatásának kérdésével. Már a pozsonyi gyűlés résztvevői is helyesen érzékelték, hogy az 1848/20. tc. körüli törvénykezési vita jelentősége az egyházi vagyon kezelésének jogáról is szólt. Ezért most  e gyűlés hangsúlyozta, hogy az egyházmegyei Státus maga kíván gondoskodni saját egyháza papjai és szolgái fizetéséről s az egyház szükségleteiről.[34] Ha az államra maradna az egyházi személyek fizetésének rendezése, akkor e költségek fedezésére a Státus-vagyont is az  államra kellett volna átruházni. Édes teher lett volna ez az államnak.

A kolozsvári Státus-gyűlés és ennek nyomán az egyházmegyei zsinat is az egyház vagyonkérdését úgy szerette volna megoldani, hogy az összes magyarországi egyházi javakból és alapítványokból egy vallásos alapot szervezzenek, amelyből az összes egyházi szükségletet lehetett volna fedezni.[35] Ezen alap kezelésére a nemzeti zsinat által kinevezendő vegyes bizottságot találták volna alkalmasnak. A részletek kidolgozását sajnos az 1848-as gyűlés nem végezte el, hanem az elkövetkezőkre hagyta. Ugyanakkor az elmaradt nemzeti zsinat miatt sem valósult meg a javaslat érdemben történő rögzítése.

Sajátosan erdélyi kérdést kívánt orvosolni a gyűlés azáltal, hogy a „kepe” intézményét eltörölendőnek nyilvánította. A kepe a Székelyföldön egyrészt a szegényebb rétegek számára nyomasztóbb teher volt, mint a dézsma, másrészt a papi tevékenységet lehetetlenítette el. A kepe begyűjtése ugyanis a pap és a hívek közt feszültséget, sokszor idegenkedést szült. Ennek eltörlését a legerőteljesebben a felcsíki kerület papságának zsinatot előkészítő javaslata hangsúlyozta, miután nagyon részletesen kitért a kepézéssel kapcsolatos problémákra.[36] Ezért fogalmazták meg javaslatukban a kepe eltörlését, természetesen a kárpótlás módjára is megoldást javasolva: az 1848/13. tc. értelmében adandó kárpótlásokat a kepe megszüntetésével járó anyagi veszteségre is kiterjesztendőnek tartották. A kepe-kérdést sem a vegyes Státus-gyűlés, sem maga a zsinat nem rendezte, de megfogalmazták óhajukat, hogy a papnak járó illeték – a Székelyföld esetében a kepe – ne a pap, hanem az állami hivatalok által gyűjtessék be, s így indirekt módon részesüljön a pap az anyagi támogatásban.[37] Ahogy a kolozs-dobokai kerület papsága megfogalmazta: a helységek elöljárói szedjék be a néptől a pap illetékét, s a pap az elöljáróktól kapja azt meg.[38] A torda-aranyosi kerület egy még bonyolultabb rendszert javasolt: az állam rójon ki adót a hívekre, s az abból származó összeg állami pénztárba kerüljön. Ebből és az alapítványi pénzekből a megyéspüspök hivatalán keresztül történjen a papság fizetése a szükségleteknek megfelelően.[39] Amint azonban láttuk, e javaslatok a Státus-gyűlésen és a zsinati munkálatokon sem változtattak azon az alapvető és jogos félelmen, hogy amennyiben az állam feladata lesz a papság fizetése, akkor az állam igényelni fogja az egyházi javakat is. Ezekről azonban, nem volt hajlandó az erdélyi egyházmegye papsága lemondani. Végső soron tehát a zsinati döntés csak annyit határozott meg, hogy mindaddig, míg a forradalom hozta változások anyagi vetületei (tizedkárpótlás) nem rendeződnek, mindaddig a status-quo állapotot tekintik érvényesnek.

Az iskolai és alapítványi ügy megvitatása, mely a Státusnak még a fejedelmi korszakból származó jogkörébe tartozó kérdés volt,[40] a leghevesebb tárgyalásokat eredményezte. Egyrészt szerepe volt ebben annak is, hogy maga a Státus ekkor óhajtotta tisztázni saját jogállását a Katolikus Bizottsággal szemben. A fejedelmi korszakban az országgyűlések római katolikus „Rendei és Karai” (Ordines et Status) képviselték és védték a katolikus érdekeket. A Státus szervezete ekkor alakul ki az erdélyi politikai szervezet mintájára. Az említett „Catholica Comissio” sérelmes volt magára a Státusra, hiszen annak jogkörét nyirbálta meg. Már 1791-ben benyújtottak egy törvényjavaslatot a Státus vezetői, amelyben kérték a Státusnak ősi jogaiba való visszaállítását. A király erre akkor nem adta beleegyezését. Most, 1848-ban újra összegyűlő Státus saját jogkörét újraértelmezve rögzítette szervezeti szabályait, amelyeket a püspök alá is írt, s foganatosított. Az más kérdés, hogy az illetékes állami hivatalból a megtett felterjesztésre válasz nem érkezett.[41]

Még a kolozsvári státus-gyűlési és egyházmegyei zsinati tanácskozások megkezdése előtt Szász Károly, a Vallás- és Közoktatási Minisztérium államtitkára azt kérte a püspöktől, hogy közölje véleményét bővebben a vallási alapítványok, nevelő intézetek irányítására hivatott „consistoriu-mok” esetleges felállításának szándékáról.[42] A püspök válaszlevelét a vegyes státus-gyűlési munkálatok után küldte meg,[43] rámutatva, hogy a Katolikus Comissio az Unióval meg fog szűnni, ezek tagjaiból egy sincs kinevezve az uniót létesítő Országos Bizottmányban, ami szükségessé teszi egy Catholicum Institutum alakítását. Ezért  s más okok miatt  is hívta össze a vegyes Státus-gyűlést, amelynek jegyzőkönyvét már megküldte a minisztériumnak, fölöslegesnek tartja önmagát ismételve ugyanazokat a határozatokat még egyszer leírni.[44] Erre a levélre választ a püspökségen nem iktattak.

Visszatérve az alapítványi kérdésre, tudjuk, hogy a Státus kezelte 1767-től kezdve az erdélyi római katolikus vallásalapot, 1768-tól kezdve a katolikus árvaházalapot, 1773 óta a katolikus tanulmányi és ösztöndíj alapot, 1775 óta a katolikus elemi iskola alapot, s 1808-tól kezdve az erdélyi katolikus elemi iskolatanítói nyugdíjalapot. Így a közgyűlés hatáskörébe tartozott kezelni, gyarapítani és nyilvántartani a közalapokat, valamint megvizsgálni az azokról szóló számadásokat. Határozatait a Főkormányszék címe alatt adta ki, azonban e hatóságtól függetlenül intézhette az ügyeket, csupán amikor határozatainak végrehajtására közigazgatási közegeket kellett igénybe vennie, akkor tárgyalták a kérdéseket a Főkormányszék Catholica Comissio gyűlésein is. Mivel az alapítványi kérdés tárgyalása 1848-ban hosszas vita tárgyát képezte, itt élünk a lehetőséggel, hogy rámutassunk, hogyan történt ilyen esetben a jogerős döntés. A közgyűlési határozatokat rendesen a jelenlevő tagok szavazattöbbségével hozták meg, érvényes határozathozatalra a gyűlést alkotó tagok

„egyharmadának jelenléte kívántatik; nyílt szavazásnál a szavazatok egyenlősége esetén azon vélemény emeltetik határozattá, melyhez az elnök járult; titkos szavazásnál azonban az elnöknek is csak egy szavazata van. Az alapvagyon szerzéséről, eladásáról, átváltoztatásáról vagy megterheléséről szóló határozatok csak úgy érvényesek, ha a gyűlést alkotó tagok kétharmada jelen van, amidőn ennek általános szavazattöbbsége kívántatik”.[45]

1848. augusztus 29-én délután a bizottmány összeült megtárgyalni a kérdést, illetve a javaslatát elkészíteni a másnap délelőtti Státus-gyűlésre. A Státus-gyűlés jegyzőkönyvéből kiderül, hogy a kérdés eldöntésére nem kerülhetett sor a kitűzött napon (augusztus 30-án), „a szerkezet feletti hosszasb vitatkozásból határozott kimondást jelenleg még nem tehet, elnök ő Nagy Méltósága az időt is eltöltnek jelentvén a tanácskozást bezárta a határozat kimondását pedig hónapi gyűlésre halasztotta”.[46] A kérdés különböző vetületeinek tisztázásával kapcsolatosan alakulhatott ki csupán vita, hiszen az előkészítő espereskerületi tanácskozási jegyzőkönyvek mindenike egyetért abban, hogy az alapítványok egyházi kézben maradjanak, nem adhatóak át az államnak.[47] A másnap (augusztus 31-én) tartott tárgyalás elején a püspök rámutatott, hogy „határozás azért nem történhetett, mert a vitatkozó felek egymást tökéletesen meg nem értették”.[48] Ami viszont még innen sem derül ki, vagyis magának a vitának a menete, arra magának a bizottmánynak a jegyzőkönyve enged következtetni, melyet éppen a kérdés fontossága miatt szükséges részletesebben ismertetni.

A bizottmányi jegyzőkönyvben egy viszonylag hosszú szöveget teljesen áthúztak, s ugyanakkor az áthúzott részt, de a többit is teletűzdelték beírásokkal, aláhúzásokkal. Pedig ez a jegyzőkönyv is egy letisztázott változat lehet, hiszen a bevezető részében, amikor kifejtik a kérdés fontosságát, a következőket olvashatjuk:

„Innen azon élénkség, mely a vitatkozás rendén felmerült. Két nézet állott szembe, egyik mely a katholikus iskolákat, a kolosvári főtanodától kezdve egész az utolsó népiskoláig, katholikus kézen megtartani,[49] és azokat legéberebb figyelemmel a mostani kor miveltségére, minél hamarabb czélszerűen elrendeztetni véleményezte, másik, mely ugyan a közép-tanodákat, az elemi és nép-iskolákat közösíteni nem akarja, azonban ha Kolosvártt a közálladalom egyetemet állítani akarna,[50] és annak felállítása iránt a külön vallásfelekezeteket megkérdezné hajlandó volna-e a kath[olikus] Státus is a tanulmányi pénzalapból annak felállításához oly arányban járulni, minőben azt mást vallásfelekezetűek teendnék”.[51]

A vitatkozás után megfogalmazzák, hogy a „választmány véleménye következőkben összpontosul”, de a megfogalmazott véleményt áthúzzák, így a gyűlésen valószínűleg már nem is ismertették. E kihúzott részben rögzítették, hogy a „bizottmány a közös-oskolákat elvileg nem pártolja”. Kitérnek a kolozsvári királyi főtanoda orvosi és jogi fakultásának tanári fizetéseire, amely ha az Unió után nem fedezhető a tartományi pénzalapból, abban az esetben fennáll a veszélye annak, hogy az erdélyi fiatalok „e honrész családatyái által meg nem bírható költséggel, vagy még távolabb menni kényszerüljenek”. Ezért is javasolják egy vegyes bizottság létrehozását, amely e kérdést rendezhetné. Ugyancsak az áthúzott szövegrészben térnek ki arra, hogy miért pártolják az egyházi iskolák létét:

„gyermekei a kath[olikus] religióban ne csak taníttassanak, hanem valósággal ki is képeztessenek, mit a közös iskolákban a vallástannak néhány órára számított előadása által éppen nem, hanem, a religióra nem annyira a tudat, mint az életnek feladata lévén, csak úgy reményelhet elérni, ha a nevendékek a tanrendszer összhangzása, és a tanárok egy czélra törekvő lelkes közremunkálása mellett, folytonosan úgy vezettetnek, hogy a saját vallásuk igazságainak magasztosságát erejét valóban érezzék”.

Ezért is döntenek úgy, hogy a középtanodákat a Státus saját felügyelete alatt fogja megtartani. Hasonló elvek alapján születik döntés a nemzeti és elemi iskolák kérdésében is.

A közös főtanoda kérdése tárgyalásának jegyzőkönyvi része mellé egy kérdőjelet tett utólag a jegyző. Ebben, a már át nem húzott részben, egy vegyes bizottság felállításától remélik a megoldást, amely a „nevelési rendszer helyébe, a kor igényeinek megfelelő czélszerű tervet dolgozzon ki,[52] figyelemmel a magyarhoni kath[olikus] iskolarendszer, és a Státus által felállítandó minta-tanodákra”.[53] Az iskolák ügyének tárgyalására augusztus 31-én került sor, amikor is a püspök összefoglaló beszédében rámutat, hogy minden vitát ki lehet zárni azzal kapcsolatosan, hogy a Státus saját iskoláit a továbbiakban is saját fennhatósága alatt fogja tartani. Csupán a Kolozsvárra tervezett főtanoda (egyetem) felállításának kérdését tartja érdemesnek tárgyalás alá bocsátani, amely tárgyalás eredményeként eldöntik, hogy a Státus anyagilag hozzájárul az erdélyi közös egyetem felállításához, amennyiben „az iránt felszólíttatik”.[54] Az egyházmegyei zsinat jegyzőkönyvébe ennek a kitételnek az idézése mellett leszögezik, hogy a közös egyetem alakításához „igenis akarnak” hozzájárulni.[55]

A tanulmányi pénzalap kérdése sokkal egyértelműbb döntéshozatalra adott lehetőséget. Állást foglalt úgy a bizottmány, mint az előterjesztés után maga a gyűlés is, elhatározva, hogy a tanulmányi pénzalapról nem mondanak le, azt az  oktatási költségek fedezésére szükségesnek tartják. A bizottmányi jegyzőkönyv annyival részletesebb ebben a kérdésben, hogy összefoglalja e pénzalapnak eredetét, illetve a különböző törvényekre hivatkozva rögzíti, hogy az a Státusnak jogos tulajdona.

Hasonló szellemben hoznak döntést az ösztöndíjalap kérdésében is, amikor az alapítók szándékának megfelelő kezelés mellett foglalnak állást. Ugyanakkor a gyűlésen a megyegyűlések népképviseleti alapon történő szervezésének szabályait is rögzítik, illetve az egyházmegyei pénztárak kezelése tárgyában is döntenek.[56] Ennek megfelelően az egész püspökségben egyforma módszer használatát sürgetik.

A tanulmányi pénzalap kezelésével kapcsolatosan Andrási Antal gyergyóalfalusi plébános egymás után kétszer is decentralizáló javaslattal állt elő. Kérte, hogy az egyházmegyei főszámvevőség szerepét a felállítandó kerületi vegyes számvevőség vegye át. Javaslatát nem fogadták el. Ez a kérdés szorosan kapcsolódott a plébániai pénztárak kérdéséhez is, amellyel kapcsolatban az esperesi kerületek előkészítő tanácskozásai megfogalmazták, hogy ezek ellenőrzése kerüljön vissza az esperes jogkörébe évenkénti ellenőrzés kötelezettsége mellett. A kerületek egy része egyetértett azzal, hogy a számadásokat a püspökségre küldjék fel  a meglévő gyakorlat szerint,[57] viszont mások a decentralizációt javasolják.[58] Az utóbbit indítványozó, jelenlevő tagok arányát figyelembe véve elméletileg az említett – Andrási Antal plébános által megfogalmazott – javaslatot a résztvevőknek támogatniuk kellett volna. A zsinati jegyzőkönyvből végül is az derül ki, hogy annak ellenére, hogy Andrási javaslatát visszautasították, a kérdést nem zárták le. Csak a meglévő gyakorlat folytatását határozták el, viszont ezzel párhuzamosan kifejezték: „Minden egyes megyének tétessék kötelességévé, hogy az egyházmegyei pénztár legcélszerűbb kezelhetésére véleményt adjon elnöklő püspök ő Nagyméltóságához”.[59] Tehát a kérdés nyitott maradt.

A vázolt státus-gyűlési határozatokat az egyházmegyei zsinatra összegyűltek – akik egyébként kivétel nélkül mind tagjai voltak a vegyes Státus-gyűlésnek is[60] – átvették, ezért is volt lehetséges egy ily szerteágazó kérdés gyors megtárgyalása. A zsinat jegyzőkönyvéből kiderül ugyanis, hogy az első gyűlési napon, szeptember 1-jén délelőtt a 7. pont alatt a fentiekben vázolt kérdéseknek a tárgyalására sor került olyan formában, hogy a Státus-gyűlés határozatait felolvassák és elfogadják. Az eltérés kevés. Az iskolaügy és az otthoni pénztárak kérdése kapcsán szintén a Státus-gyűlés határozataira utal vissza a zsinati jegyzőkönyv, élve viszont egy kiegészítéssel, amely az egri érseknek beadandó kivonatban olvasható: „Az iskolák elrendezését és igazgatását bizottmány dolgozza ki; tekintettel a pécsi tervre, melyet pártolunk”.[61] E két elv, vagyis a Státus-gyűlés által kidolgozott terv, illetve a Scitovszky János pécsi püspök körlevelében vázolt elképzelés[62] egybecseng: a tanulmányi alap kezelését az egyház nem óhajtja kezéből kiengedni.

A fenti kérdések mellett az egyházmegyei zsinat első munkanapján sor került egy olyan kérdéskör tárgyalására is, amelyet meghívó levelében a megyéspüspök a státus-gyűlési munkálatokon már fel akart dolgozni, de amelyről végül csak az egyházmegyei zsinaton tárgyaltak, egészen röviden. Ez, a magyar püspöki kar által javasolt tárgyalási téma a „Catholicum Institutum alakítása, jó és olcsó könyveket kiadó társulat pártolása és terjesztése” volt. Ennek kapcsán a zsinatoló atyák megfogalmazták, hogy elvileg pártolják, kifejezve, hogy sürgető feladatnak tartják a Bibliának, s főleg az Újszövetségnek jegyzetekkel ellátott olcsó magyar kiadását. Ugyanakkor az egyházi lapnak biztosítása kapcsán rámutattak arra, hogy szükséges, és a Catholicum Institutum hivatott ezt a kérdést rendezni. A jegyzőkönyv tehát elég röviden foglalja össze a kérdést. Ez magyarázható természetesen az időhiánnyal is, de e kérdésnek megfelelő előtörténete is volt. Az egri érseknek beküldendő kivonatból kiderül,[63] hogy a „Catholicum Institutum, úgy mint az a Religio és Nevelésben tervezve volt [kiemelés tőlem – T.Zs.], pártoltatik”.[64] Vagyis a kérdéssel kapcsolatosan nem volt annyira felületes a döntés, mint ahogy azt Forster Jánosnak a kérdésről írt könyve kissé ironikusan jellemzi: „Ezek hát a zsinatnak egyházirodalmi alkotásai és elhatározásai volnának”.[65] A Religio és Nevelés 1848. április 20-án megjelent 32. száma részletesen kitért a Katolikus „Institutum” ügyének tárgyalására.[66] A cikk szerzője mintának az 1840. február 19-én pápai bréve által megerősített angol katolikus „szerkezetet”[67] tekinti, amely tulajdonképpen egy vegyes, világiakat és egyháziakat magában foglaló társaság. A szorosan vett egyházi ügyeket természetesen nem ez a társaság, hanem a püspök, illetve az egyházjogi előírásoknak megfelelően a zsinat tárgyalhatná. Csupán más jellegű kérdések tárgyalása lenne a Catholicum Institutum feladata: katolikus elvek, tanok, zsinati határozatok és könyvek terjesztése; az egyház függetlenségének, jogainak és szabadságának a politika terén való védése; az egyház anyagi ügyeinek segítése, intézése; illetve minden olyan kérdés rendezése, amely az egyház és állam viszonyát érinti. Ez a megoldás lehetőséget adna a világiaknak az egyházi ügyekbe való bevonására olyan formában, hogy az egyházjogi előírásokkal sem kerülne ellentétbe:

„Az egyházi törvényhozás alanyai csak az egyházi elöljárók, nem pedig a világiak mert ezek lelki hatalmat az egyházban nem gyakorolhatnak; azért a kánonok is (c. 1. Dist XCVI; c. 23. 24. XVI. Q. 7. stb.) világosan kimondják, hogy a laicusok az egyházi ügyekben nem intézkedhetnek, törvényeket nem hozhatnak, hanem az egyház által hozattaknak engedelmeskedni tartoznak. Kimondják ezt a római pápák is, jelesen: VI. Pius 1791. Márt. 6-án Francziaország püspökeihez, és 1780. Nov. 14-én kelt és Németország érsekeihez intézett leveleiben”.[68]

Ez az előírás azonban nem zárja ki sem a klerikusok, sem pedig a laikusok tanácskozási és véleményformálási jogát. Erre adna tehát lehetőséget a tervezett társaság létrehozása, melynek konkrét tervezetét be is mutatta a Religio és Nevelés idézett cikke. Országos szervezet lévén mindenkinek lehetőséget nyújtana a tagságra. A szervezetben több tagszervezetet terveztek az egyházmegyék számának megfelelően. Ezek közé tartozna az erdélyi egyházmegye is az Uniót követő helyzetnek megfelelően. Felvázolta a kisebb bizottmányok személyi összetételére vonatkozó javaslatát, illetve a központi bizottmány szükségességét is. Vagyis egy olyan szervezet létrehozását szorgalmazták, amelynek Erdélyben már komoly előzményei voltak. Újra csak azt kell mondanunk, amit a Magyarországon a pozsonyi törvények értelmében bevezetett vallásszabadság kapcsán is.[69] Itt működött ugyanis a tervezett „Catholicum Institutum” vegyes Státus néven, amelynek aktív szereplése és szerepének püspöki elismerése nem vitatható. Azt is kiemelhetjük, hogy az ekkor tartott vegyes Státus-gyűlésen, 1848. augusztus 31-én sor került a Státus önszerveződő döntéseinek meghozatalára, amelyekben részletesen rögzítették a gyűlések idejét, összehívásának módját, a gyűlésen részt vevő tagok körét, illetve magának a gyűlésnek tárgyalási körébe tartozó kérdéseket. Itt olyan fogalmazással élnek, amely a Catholicum Institutum alapítását javaslók véleményével egybecseng: „admissum ut catholici etiam negotia sua scholastica, fundationala et ecclesiastica exceptis iis, quae directe episcopo reservata sunt, tractent”.[70] Amennyiben az erdélyi egyházmegyei zsinatra összegyűlt papok ennek szellemében döntenek a Catholicum Institutum támogatásáról, akkor már nem is tűnik oly kurtának a hozott határozat. Ugyanis az Erdélyben meglévő status quo rögzítéséről volna szó, amely sok tárgyalást nem is tett szükségessé. Ugyancsak ez a megvilágítás teszi lehetővé, hogy más szemmel vizsgáljuk meg azt a kérdést is, mely szerint a zsinat a Státus-gyűlés döntéseit átvéve a papság fizetéséről oly formán kívánt gondoskodni, hogy az összes magyarországi egyházi javakból és alapítványokból egy vallásos alapot szervezzenek, amelyből az összes egyházi szükségletet lehetett volna fedezni. A későbbiekben az erdélyi szentszéki tanácsos, Forster János elítéli e határozatot, mert „eszerint ő maga a szomszédokéból akar magáról gondoskodni. Vagyis ami az enyim az az enyim, s ami a tied az is az enyém. Azt nem is kérdik, hogy a szomszéd mit szól ahhoz, hogy az övéből akar az erdélyi Státus magáról maga gondoskodni”.[71] Viszont a Religio és Nevelésben olvasható tervezet éppen ezt tette volna lehetővé: központosított, országos szervezetet kívántak létrehozni, amely egységesen rendezhetné az anyagi kérdéseket is.

A Catholicum Institutum létrehozásának elvi támogatása tehát érthető volt a zsinaton résztvevők részéről. A zsinatot előkészítő esperesi kerületek jegyzőkönyvei – egy kivételével – pártolnák, esetenként annyit említve meg, hogy annak működését nagy összeggel nem támogatják. Az egyetlen ellenkező véleményt az udvarhelyi kerület papsága fogalmazta meg, viszont megokolásukból nyilvánvaló, hogy félreértették a Catholicum Institutum szerepét: „mint külön intézetet és könnyen gyanúsíthatót – miután a katolikus egyház nem egyéb, mint catholicum institutum, fölöslegesnek tartjuk”.[72] Ugyancsak félreértés történt Keresztes József ferences rendfőnök értelmezésében, viszont megérdemli, hogy bemutassuk javaslatát az erdélyi helyzetkép ismertetésének jelentősége miatt. A ferences főatya a „központi intézet”[73] helyett inkább a régiókban kialakítható oktatási központok létrehozatalát javasolta, hiszen – véleménye szerint – a kolozsvári líceumon kívül nincs hol tanulniuk a magyar ifjaknak. Sajnálattal konstatálta:

„miért nincs belső székelyek között, jelesen Csíksomlyón filozófia, Székelyudvarhelyt jogász iskola, Medgyesen és Vajdahunyadon gymnasium? és Deésen kis gymnasium? Hunyad vármegyéből csaknem mindenki gyermekeit Szászvárosra viszi, hol [...] vallásba hátramarad, mert tanuló társai addig ostromolják, míg szinte hitét is szégyenleni kezdi [...] még gyakrabban is feltűnhető, s így az intézetek hiánya miatt sokan a mívelődés magas pályájáról lemaradnak, s majd a hivatalok betöltésével.”

Keresztes szerint az érintettek így hátrányba kerülnek. Persze a központi intézetet is jónak tartja, s ugyanakkor kiemeli, hogy a tanítóképzésnél a gyakorlati részre nagyobb hangsúlyt kellene fektetni:

„A tanítókat úgy képezni, hogy a főtanár tulajdon előadása után tanítványait (kik tanítók kívánnak lenni) rendre ültesse tanító székibe és gyakorlatilag mutassa meg, mit eddig eszméletileg fogtak fel a tanulók, mert nem egy személlyel történt, hogy magát jelesen viselte tanítvány korában, s mégse vált nevezetes tanító, mert a tudományt helyesen előadni nem adatott mind azoknak, kik passiv memóriával jól tudtak tanulni.”[74]

Az egyházmegyei zsinat első munkanapján a fenti kérdések tárgyalása megtörtént, a státus-gyűlési döntések megismétlése mellett a munkálatok során sokkal több időt igényelt egyrészt a liturgikus javaslatok, másrészt az egyházi hierarchiát érintő radikális javaslatok megvitatása. Ez utóbbi kapcsán került sor arra, hogy a püspök-kinevezés módjáról demokratizáló jellegű javaslatokat fogalmazzanak meg. A kérdés annyiban kötődik témánkhoz, hogy az egyházmegyei zsinaton elhangzott javaslat szerint a püspöki szék megüresedése esetén a káptalani helyettes által összehívandó vegyes Státus-gyűlésnek tenné a jogává a jelölést, amely során három jelöltet kellene e fórumnak kiválasztani. Kérdés, vajon a zsinatoló papság a világiakat is be akarta-e vonni a püspökjelölés jogába? A vegyes Státusgyűlés összehívására az elnök jogosult. A mindenkori elnök a megyés- püspök, de a püspöki szék üresedése esetén e tisztet a káptalani helynök veszi át. Tehát jogilag rendben volna, hogy széküresedéskor a káptalani helynök összehívja a Státus-gyűlést. A probléma azonban ott van, hogy amikor a Státus-gyűlés hatáskörét részletező pontokat olvassuk, nem találkozunk a püspökjelölés feladatával, még a rendkívüli esetek részben sem.[75] Ha viszont a kegyuraság létét vesszük figyelembe, elvileg nem kizárt, s a Státus jogi szerkezete részben alátámasztja az ily jellegű értelmezést. A kegyurasággal kapcsolatos kérdéskör megvitatására a vegyes Státus-gyűlésen sor került, az elhangzott javaslatokat viszont az egyházme-gyei zsinat csak a második munkanapon tárgyalta, a püspök-jelölési javaslatok után. Viszont mindkét zsinati munkanap a már lezárult státus-gyűlési munkanapok után történt, így nyilvánvalóan a mindkét gyűlésen részt vevő papság a korábban meghozott döntések szellemében foglalt állást, tehát a püspök-jelölés kérdéskörében érvényesülhetett a korábban a vegyes Státus-gyűlésen megfogalmazott elv a kegyúri jogok kapcsán.

A kegyuraság, „patronátus kérdése, az azzal járó terhek viselése s joggyakorlata” olyan ügynek számított, amelyről a magyar püspöki kar minden egyházmegye véleményét kikérte. A probléma lényege a pozsonyi törvénykezéshez köthető. Az egyébként komoly vívmánynak számító jobbágyság eltörlése és a földek kiosztása[76] más szempontból ugyanolyan komoly problémát vetett fel az egyházat tekintve. A kegyuraknak jelentős jövedelmi veszteséget jelentett ez a törvény, amelynek következtében esetleg a kegyúri kötelezettségeik alóli kibújás is lehetségessé vált. Talán ezért is szorgalmazták a magyarországi püspökök, hogy az egyházmegyei zsinatokon e kérdéssel kapcsolatosan megfogalmazzák a lehetséges járható utat.[77] Az erdélyi egyházmegyei zsinat a státus-gyűlési határozatokat megismételve tett eleget ennek a kérésnek. A Státus-gyűlésen a bizottmány által előkészített javaslat került egyértelmű elfogadásra különösebb viták nélkül. A hatályos egyházjogi megfogalmazást átvéve tisztázták, ki tekinthető kegyúrnak, és milyen jogokkal rendelkezik.[78] Ezt követően, helyesen érzékelve a már jelzett problémát,[79] felsorolták a kegyurak kötelezettségeit is. Ennek megfelelően a továbbiakban is a kegyurak kötelessége lenne az egyházat javadalmakkal ellátni. Ugyanakkor kiemelték, hogy mivel a Catholica Comissio megszűnt, annak kegyúri jogát a vegyes Státus-gyűlésből kinevezendő vegyes bizottmány fogja gyakorolni. Azon helységekben, ahol az eddigiekben a kegyúri kötelességeknek eleget tettek, de jelenleg erre nem került sor, a kegyúri jogot megtarthatónak vélik. Sőt, kiterjesztik a kegyúri jogokat olyan helységekre is, ahol az a plébániai közösséget a jog gyakorlása nélkül illette. Tehát a Státus-gyűlés nem helyez kilátásba megszorító intézkedéseket arra az esetre, ha a kegyúri címet viselő egyén vagy testület a javadalmat nem biztosítja. A kegyúri jogok töretlen további biztosítását fogalmazták meg. Az egyházmegyei zsinat a státus-gyűlési döntéseket szó szerint vette át jegyzőkönyvébe. Ez a megoldás végső soron az esperesi kerületek előkészítő tanácskozásainak eredményével nem igazán áll összhangban, ami a Státus-gyűlésen és a zsinaton részt vevő klerikus képviselők kompromisszumkészségéről árulkodik az ott jelenlevő világiakkal szemben. Ugyanis az esperes-kerületi javaslatokat csak papok fogalmazták meg, de a vegyes Státus-gyűlésen  a világi képviselők ellenkező álláspontját elfogadják, sőt az egyházmegyei zsinaton, amikor újra csak a papok vannak jelen, kitartanak a Státus-gyűlésen megfogalmazott elv mellett.

Az esperes-kerületi javaslatok során a gyulafehérvári papság, az alcsíki és kászonszéki, a torda-aranyosi , a belső-szolnoki, a kézdi-orbai kerületek, illetve Zerich Tivadar teológiai tanár és Keresztes József ferences rendfőnök beadványai mind a kötelesség teljesítéséhez kötötték a patronátusi jogok gyakorlását.[80] Ugyanakkor esetenként a meglévő jogok csökkentését is javasolták. Az alcsíki és kászonszéki kerület a községek pap-választási jogát oly formában redukálná, hogy csak a püspök által javasolt hat személyből választhassanak.[81] A gyergyói kerület a püspök által javasolt három személy közüli választás jogát hagyná meg a községeknek.[82] A belső-szolnoki kerület a választási jog teljes megszüntetését kérte, és javasolta, hogy a püspök papjait az érdemre való tekintettel helyezze el.[83] A patronátusi jog biztosítását hangoztató kerületek közül kettő ezt a jogot az államra, illetve a minisztériumra ruházná.[84] Végső soron a Státus-gyűlésen és ezt követően a zsinaton is elfogadott elvet csupán egyetlen kerület fogalmazta meg a zsinatra készülve, a szebeni és fogarasi kerület. Ők beadványukban kifejezték:

„Úgy vélekedünk, hogy a választási jogot meg kell adni az egyházi közönségeknek még ott is, ahol eddig nem gyakoroltatott, fennmaradván a Kamara és Fő Kormányszék által eddig gyakorlott kegyuraságra nézve az eddigi gyakorlat, a nép általi, nem pedig a püspöki felajánlás következtében.”[85]

A patronátus-kérdéskör mellett a második zsinati munkanap első felében külön kitértek a szintén csak a Státus-gyűlésen már letárgyalt papi jövedelmekre. „A papbérnek készpénz által, vagy deputatumokbani méltányos megváltása” kérdése kapcsán az egyházmegyei zsinat visszautal a vegyes Státus-gyűlés döntéseire, amely már rendezte az 1848. augusztus 29-én sorra került ülésén. A kérdés tárgyalására a vegyes Státus-gyűlésen a már bemutatott alapítványok kezelése kérdésével kapcsolatosan került sor. Az akkor megfogalmazott elv szerint a Státus maga kívánt gondoskodni papjairól. Ugyanis a pozsonyi törvénykezéskor, az 1848/13. tc. elfogadását követően – amely a papi tized eltörlését mondta ki – megfogalmazott kárpótlási ígéretet az állam csak akkor tudta volna az adott helyzetben zökkenőmentesen megvalósítani, ha az egyházi alapítványok kezelését is megkapta volna. A zsinati jegyzőkönyv tehát visszautalt a státus-gyűlési határozatra, azonban ebből még nem derül ki egyértelműen a gyakorlati megoldás. A részletek kidolgozása ugyanis a Státus-gyűlésen elmaradt. E hiányt próbálta pótolni a zsinati választmányi jegyzőkönyv, amelynek átmeneti megoldás-javaslatát az egyházmegyei zsinat nem rögzíti jegyzőkönyvében:

„Erdélyben a papbér mimódoni megváltása iránti értekezés, egy a kath[olikus] status vegyes üléséből kiküldendő, egyházi és világi férfiakból álló bizottmánynak teendője leend; úgy mindazonáltal, hogy a hol eddig kepe fizettetett a papoknak, ott, ezen ügy eldöntéséig, a kepe-fizetési tartozás szoros kötelességül fennmarad.”[86]

Ugyanis ha ezt a javaslatot elfogadják, az ellene mondott volna a Státusgyűlésen megfogalmazott kepe-eltörlési elvnek. Ilyen ellentmondásba a kérdéses kepe intézmény hátrányait tapasztaló papság nem nagyon egyezhetett bele. Tehát egyelőre maradt inkább a bizonytalanság, s az anyagi nélkülözés, amely mind fokozottabbá vált a bekövetkező események során.

Az utolsó alkalom, amikor státus-gyűlési határozatokra utalt vissza az egyházmegyei zsinat, a „plébánosok és káplánok congruája” kérdésének tárgyalása volt. A papok ellátásával kapcsolatban újrafogalmazzák a Státus-gyűlésen, s ugyanakkor az egyházmegyei zsinaton is már megfogalmazott elveket a papok bérezésével kapcsolatban, újra csak utalva arra, hogy végső soron saját alapból óhajtják rendezni. Visszatérnek a már elemzett – egyesített magyar egyházi alapítványokból kialakítandó – közös alap lehetőségéhez, amelyből pótolhatónak vélik a papok jövedelmét, amennyiben az a plébánia saját jövedelméből nem telne ki. Természetesen, mivel e kongrua kapcsán az összes magyar egyházmegyét érintő tervezett közös alapra hivatkoznak, a résztvevők nem döntenek, hanem javasolják, hogy a tervezett nemzeti zsinat rendezze e kérdést. A zsinati jegyzőkönyv nem rögzíti mindazt a javaslatsort, amelyet eléggé egybecsengően a konkrét fizetési kulcsrendszer létrehozásával az esperesi kerületek előkészítő tanácskozásain kidolgoztak a papok készpénzzel történő fizetése kérdésében. Ezen állandó fizetés mellett a canonica portio, tehát a saját költségen megművelhető földterület biztosítását csupán két kerület javasolta: a kolozs-dobokai[87] és a barcai dékánátus, valamint a sepsimiklósi kerület.[88] A fizetési kulcsrendszer kapcsán a papság az ezt biztosító keret boncolgatása nélkül konkrét javaslatokkal állt elő. Csupán a ferences rendfőnök[89] és a gyulafehérvári papság jelezte, hogy először meg kell nézni, mekkora a fizetésre fordítható összeg, majd azt követően lehet fizetési kulcsrendszert kidolgozni.[90] A belső-szolnoki kerület beadványa ezzel szemben rámutatott, hogy ha a fizetési alap nem elegendő, a hiányt pótolja az állam, „melynek a pap is polgára és hivatalnoka”.[91] A kolozs-dobokai beadvány inkább a vallási alapból történő kiegészítést javasolta,[92] s a zsinat során a már elemzett okok miatt ezt is részesítik majd előnyben. A konkrét fizetési kulcsrendszernek a zsinaton elmaradt rögzítése azért történhetett meg, mert a javaslatok jelentősebb eltéréseket tartalmaztak. Az egyik javaslat-csoport háromkulcsos fizetési rendszert indítványozott. Zerich Tivadar teológiai tanár külön csoportban három-három kategóriás fizetést ajánlott a plébánosoknak és káplánoknak: plébánosoknak 1200, 1000 és 800 forint fizetést, a káplánoknak 500, 400 és 300 ezüst forint fizetést.[93] Azonos javaslatot olvashatunk a gyergyói kerület tanácskozási jegyzőkönyvében is. Ők a fizetés mértékét három csoport szerint javasolták:

„Elsőhöz fognak tartozni a legnépesebb megyék lelkészei 1200 pengő forint fizetéssel, a második osztályba tartoznának a népes megyék 1000 pengő forint fizetéssel, a gyengébbe, vagy nem oly számos lelkekből álló megyék a harmadik osztályba 800 pengő forint fizetéssel. A káplánoknak, ha városiak, évi fizetése legyen 400 pengő forint, ha falusiak, 300 pengő forint, ha lelkészi helyettesek, vagy úgynevezett administratorok 500 pengő forint. A kántorok fizetése a lelkészekre nézve fennebb érintett három osztályhoz képest lenne 500, 400 és 300 pengő forint.”[94]

Kétkulcsos fizetési rendszert javasoltak a kolozs-dobokai kerület papjai, kérve, hogy évi fizetés legyen, aminek összege ne legyen kevesebb, mint évi 800 forint, népesebb közösségeknél érje el az 1000-1200-at.[95] A belső-szolnoki kerület csupán a káplánok és plébánosok kategóriáját különböztette meg a fizetés szempontjából. Javaslatuk szerint a plébánosok fizetése 600-1200, a káplánoké 300-500 pengő forint körül kellene, hogy biztosítva legyen.[96] A torda-aranyosi kerület papsága a konkrét javaslatoktól eltekintve csak azt kéri, hogy a fizetési kulcsrendszernél vegyék figyelembe „a szolgálati időt, úgy a teendő pásztorkodás körüli fáradozást és népességet”. A segédlelkészeknek is legyen önálló fizetése, hogy élelmezésükben ne függjenek előjáróiktól. Mindenképp el szeretnék törölni a papok jövedelmei közötti nagy különbségeket, tehát szerintük egységes fizetési rendszerre volna szükség.[97] Ugyancsak ezt javasolta az erzsébetvárosi kerület beadványa is,[98] anélkül, hogy konkrét összegre való utalást tett volna. Ettől a gyulafehérvári papság javaslata is tartózkodott.[99] A bányavidéki kerület papsága „csak annyit” kért, hogy a papság fizetését egyrészt növeljék, másrészt biztosítsák.[100] Ezeket az eltérő javaslatokat a zsinati munkálat nem hozta közös nevezőre, annál is inkább, mert amint láttuk, az egységesség elve miatt a kérdés végső rendezését az elmaradt nemzeti zsinatra hagyta.

A Státus-gyűlés jelentősége, hogy a megyéspüspök szándéka mellett – a világiak bevonása az egyház belső autonómiájának kidolgozásába – két másik szempont is motiválta a tárgyalt kérdéseknek ezen a fórumon történő rögzítését. Egyrészről, mint erdélyi jogi sajátosság, az Unió kimondásakor a pozsonyi törvénykezés biztosította Erdély külön – az Unióval nem ellentétes – törvényeinek fenntartását.[101] Ezt a kitételt felhasználva igyekeztek Erdélyben azt az egyházi autonómiát biztosító törvényi keretet megfogalmazni, amelyet a többi egyházmegye részére csak a népképviseleti országgyűlésen tehettek volna meg a magyarországi püspökök. Másrészről, főleg az alsópapi reformtervek miatt az erdélyi egyházmegyés papság tudatában volt, hogy az egyházmegyei zsinaton, az egyházjogi előírásoknak megfelelően csak véleményformáló, javaslatot tevő szereppel rendelkezhet, az egyedüli törvényhozó, döntésképes személy maga a megyéspüspök, míg a vegyes Státus-gyűlés döntéshozásra is jogosult volt, egyszerű szavazattöbbséggel. Így amiről ott tárgyalni lehetett, az  az alsópapságnak is érdeke volt, hogy a törvényesítés miatt szavazatra legyen bocsátva. A fentiekben bemutatott státus-gyűlési tárgyalásokra és döntésekre a megyéspüspök által meghirdetett rendben 1848. augusztus 27-30-án sor került, ezt követően szeptember első két napján az egyházmegyei zsinati munkálatokon ezeket a döntéseket csak megismételni volt már csak szükséges. Az érvénybe lépés szempontjából fontos, hogy szeptember 2-án az előbbi napon történt egyházmegyei zsinati munkálatok jegyzőkönyvét, szeptember 4-én pedig a második zsinati nap jegyzőkönyvét olvasták fel és hitelesítették.[102] Ez már önmagában elegendő jogi feltételt biztosított ahhoz, hogy a tárgyalt kérdések egyházjogi érvényességét kijelenthessük, annak ellenére, hogy a teljes egyházmegyei zsinati jegyzőkönyv püspöki aláírása a szeptember 4-én záruló tárgyalásokat követően elmaradt. A két zsinati munkálati nap jegyzőkönyve implicite tartalmazta a státus-gyűlési döntéseket, amelyeket ráadásul szeptember 3-án külön is hitelesítettek, s amelyet a megyéspüspök kézjegyével is ellátott.[103] Gyakorlatilag azt látjuk tehát, hogy míg az egyházmegyei zsinat érvényessége is állítható ugyan,[104] azon belül a hatályba lépés leginkább azokban a kérdésekben nyilvánvaló, amelyeket a Státus-gyűlés külön megtárgyalt. Ez azt a következtetést engedi meg levonni, hogy 1848-ban egyházjogilag elsősorban azok a döntések léptek hatályba, amelyekben a világi hívekkel közös döntést hozott a papság. Végső soron azonban nem feledhetjük el, hogy ezek a kérdések nem vonatkoztak olyan ügyekre, amelyben a döntés joga a püspöknek vagy a nemzeti zsinatnak lettek volna fenntartva. S e gondolatsorhoz tartozik az is, hogy ezek, a patronátussal járó jogok biztosítását leszámítva, gyakorlati – s nem egyházjogi – érvényességéhez az állam részéről történő pozitív törvényt is igényeltek volna. Ez ugyan elmaradt, s a későbbiekben a katolikus autonómia mozgalom szükségességét váltotta ki. Viszont a megyéspüspök az állam felé már 1848-ban, mint jogerős döntésre hivatkozik a Státus-gyűlésen hozott határozatokra, amit bizonyít, hogy Szász Károlynak az alapítványokkal kapcsolatos, még a Státus-gyűlés előtt küldött leiratára külön választ nem is fogalmazott meg, hanem a már hitelesített jegyzőkönyvet küldi csak el a munkálatok lezárta után válaszként a minisztériumnak.[105]

Jegyzetek