A recenzió írója régi adósa az ismertetendő könyv szerzőjének, Kósa Lászlónak. Engedtessék meg nekem ez a recenzióban szokatlan szubjektív hangütés, mert mindez összefügg a tanulmánykötet meghatározó témájával, a református értelmiségi azonosságtudattal. Ugyanis ároni család fiaként a pesti egyetemre kerülve sokat segítettek önmagam, református értelmiségi mivoltom megőrzésében azok a találkozások, azok a nem is túl gyakori beszélgetések, amelyeket a csak néhány évvel idősebb, mégis atyai pártfogónak érzett Kósa Lászlóval, a gyulai templomtorony tövében felnőtt kollégával folytattam. A legújabb nemzedék azt hiszem nem érzi, s általában a nyugatiak sem fogják fel annak a szikár, súlyos mondatnak a drámáját, amellyel Kósa László kezdi válaszát abban az ismertetett könyvben is szereplő interjúban, amely eredetileg a zürichi kiadású Die Reformierten. Suchbilder einer Identität című reprezentatív nemzetközi kötetben jelent meg: „Úgy vagyok református, hogy életem nagy része kommunista diktatúrában telt el.” A könyvnek ez az egyik kulcsmondata, amely nagyrészt meghatározza azt a pozíciót, ahonnan a szerző megszólal.

A kötetben szereplő összesen tizenhat írás 1990 és 2007 között született. Kósa László korábbi, a protestáns művelődéstörténettel foglalkozó tanulmányai egyébként 1993-ban Egyház, társadalom, hagyomány címmel jelentek meg a Protestáns Közművelődési Egyesület sorozata, a Societas et Ecclesia nyitó köteteként. A mostani könyvecskében közölt, 5-30 oldalas terjedelmű tanulmányok, előadások, publicisztikák a rendszerváltoztatástól eltelt, ma már külön történeti szakasznak tekinthető időszak alatt elszórtan jelentek meg. Azaz nem előre eltervezett tanulmánykötettel van dolgunk. Az első betűtől az utolsóig folyamatosan olvasva mégis következetesnek, koherensnek érezhetjük az egészet. Ez alapvetően a szerző személyiségének szilárdságából, integritásából, szemléletének kiforrott állandóságából következik. Egyetlenegy olyan mozzanat van, ahol némi ellentmondást vélek felfedezni. Ennek forrása is az az ismeretanyag azonban, amelyet a szintén Kósa László által vezetett Reformátusok Budapesten című kutatás tárt fel, s amely meg is jelent a hasonló című kétkötetes fundamentális műben. (Bp., Argumentum – ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, 2006.) Erre a kérdésre még visszatérünk.

Fontos a kötet koherenciáján belül a szépen megmutatkozó szerkezeti ív, ami a különböző időpontokban keletkezett írások szerencsés sorba rakásából következik. Említettük, hogy a szerző pozícióját a történelmi fordulópont, a krízishelyzet határozza meg, tudniillik az ateista, egyházromboló, egyházellenes hatalom összeomlása s a megépülés reménysége. „Juhaimnak maradékát összegyűjtöm” – idézi Jeremiástól illetve a Felebarát című erdélyi szórványgondozó lap fejlécéről 1991-ben. Hangsúlyozza is: „Ebben a mondatban nagy történelmi üzenet sűrűsödik.”

A körültekintő mérlegelést a kötet általánosabb szintről indítja: a magyar történelmi helyzetértelmezésektől, a keresztyénség általános hatásától a magyar népi kultúrára s a protestantizmus útjaitól, jelenlététől a kulturális és társadalmi életben. Egy rövid ismertetésben nincs módunk ezeknek a nagy ívű tanulmányoknak a gazdagságában elmélyedni, s az elemzések intellektuális erejét méltatni. Így azon kívül, hogy jó szívvel ajánljuk figyelmes olvasásukat, mutatóban csak egy-két gondolatot emelünk ki. A tatárjárástól kezdve a nagy krízisekhez kapcsolódó történetértelmezések bemutatása után például megállapítja Kósa László, hogy 1945-nek, 1956-nak és 1989-nek nincs igazán tágas horizontú, nagyhatású értelmezése. Nem tudjuk, hogy túl vagyunk-e negyvenöt és ötvenhat vereségének következményein, s nem történt meg az anyagi és erkölcsi pusztítás számbavétele sem. A következő tanulmányokból meggyőzően bontakozik ki a magyar művelődés egyedisége, eredetisége, európaisága, változatos tagoltsága, rétegzettsége, felekezeti alapozású karaktere. Láthatjuk, hogy a protestantizmus hatása szerves része a magyar műveltségnek, s hogy a vallási sokszínűség műveltségbeli gazdagodással járt. Mint újabban sokat vitatott kérdést, megemlítem, hogy Kósa László sem lát Magyarországon weberi értelemben egyértelmű összefüggést a protestáns etika és a kapitalizmus szelleme között, de a 19-20. századi református birtokos parasztság mentalitásában, szigorú egyszerűségében, önkorlátozásra hajlamos mértéktartásában, szorgalmában megtalálja a puritanizmus nagy szellemi áramlatára is visszavezethető mintázatokat.

A Szárszón 1992-ben elmondott A magyar protestantizmus útjai című előadásban, ahol a szerző Révész Imre egy 1928-as előadása nyomán sorra veszi a lehetséges politikai-eszmei irányokat, arra a következtetésre jut, hogy protestáns ember egyénileg csatlakozhat – természetesen csak nem keresztyénellenes – politikai eszmékhez, pártokhoz, az egyház azonban ezt nem teheti. Kósa László a kötetben több helyen leírta, de legrészletesebben a Magyar Tudományos Akadémián 2000-ben a Protestantizmus és magyar művelődés című előadásában taglalta a protestáns azonosságtudatnak azt a 19. században kiformálódott erős elemét, amelyik a 20. század elejére a kultúrprotestantiz-musban csúcsosodott ki, s máig érezteti hatását. A liberális teológia háttérbe szorította a hitvallásokat, megerősödött és túlsúlyba jutott viszont a történeti és a kulturális azonosulás. A protestánsokra úgy tekintettek, mint minden szabadságküzdelem, nemzeti függetlenségi harc letéteményeseire. A protestantizmus a vallásszabadságért és a polgári jogegyenlőségért folytatott küzdelemben tartós szövetséget kötött a politikai liberalizmussal. Az önazonosságban az üdvtörténettel, a hitvallásokkal szemben kitüntetettebb helyre került a szabadságjogok tisztelete, a magyar függetlenségi eszme, a történelemből levezetett nemzetvallás érzülete.

Az általánosabb, átfogó történeti tanulmányoktól a kötet második fele a konkrétabb kérdések felé vezet: a jelen, a mai reformátusság, a mai református értelmiség, a lokalitás (Budapest, budapesti egyházmegye, Gyula, erdélyi szórvány), a személyesség (Találkozásom a Bibliával; Mit jelent számomra reformátusnak lenni) és a napi gondok felé (Kilencszáz szó rólunk reformátusokról). Ennek a szerkezeti felépítésnek köszönhetően aktuális gondjainkkal már úgy tudunk szembesülni, hogy látjuk a történeti folyamatokat, az általánosabb kontextusokat, a tanulságokat s vannak használható, felépített fogalmaink. Az az általános állítás, hogy a múlt ismerete magyarázza a jelent és következtethetünk belőle a jövőre, igencsak meggazdagodott konkrétumokkal is.

Ami tehát a jelent és a jövőt illeti, egyházunk megépülésének problematikáján belül Kósa Lászlót különösen három, egymással szorosan összefüggő kérdés izgatja. A sokfelé ágaztatható gondolatmenetek közül a továbbiakban én is főleg ezekkel foglalkozom. Meghatározó kérdés a református azonosságtudat. Erre, a kötet alcímében kifejezetten szereplő fogalomra utal a főcím is: „Tartozni valahová.” Az azonosságtudathoz kapcsolódik a református kultúra és művelődés, valamint a református értelmiség kérdése. Azért ezt a két fogalmat kapcsolja az azonosságtudathoz, mert amint azt a rendszerváltoztatás szakaszát nyitó 1991-es elemző tanulmányban, a II. Református Világtalálkozón a Debreceni Református Kollégiumban elmondott Egyház és értelmiség című előadásban megfogalmazta: „Az egyház mindenekelőtt spirituális közösség. Másodsorban azonban – történetileg változó tartalmú – kulturális és érzelmi közösség is. Ebben a számunkra drága építményben már igenis lehet és van az értelmiségnek külön hívatása, feladata.” Megismétli ezt a megközelítést a sok tekintetben korábbi gondolatmeneteket összegző 2006-os keltezésű kötetzáró tanulmány, amely az V. Református Világtalálkozó alkalmából Sárospatakon hangzott el „A református azonosságtudat mai kérdései” címmel. Eszerint „Az azonosságtudat két, együtt és külön-külön összetett hatalmas területből áll, a teológiai, hitbeli, spirituális, illetőleg a történelmi, társadalmi, kulturális összetevőből. Az első az állandót, a második a változót képviseli.” A szerző a tanulmánykötet rövid bevezetőjében is hangsúlyozza, hogy a református önazonosságnak csak ezekkel a változó történelmi-műveltségi elemeivel foglalkozik. Az identitás történetileg változó műveltségi elemeinek alakítójaként, kezelőjeként, továbbadójaként kapcsolódik ide az értelmiség.

Az elemzések gazdagságát, finomságait bemutatni ugyan nincs terünk, a nyugtalanító végkövetkeztetéseket azonban mindenképpen ki kell emelnünk. A szinte minden lényeges kérdést felvető, 1991-es II. Világtalálkozóra készült tanulmány így summáz: „A magyar református azonosságtudat túlnyomórészt idejét múlta vagy alig működik”. Az egyházunk gondjait kiáltványszerűen pontokba szedő 2000-es cikkben (Kilencszáz szó rólunk reformátusokról) így fogalmaz Kósa László: „Hitelveink nem avultak el, ám elavulóban van kulturális azonosságtudatunk, mert nem bővül új értékekkel. Történeti identitásunk fokozatosan kiürül, nem eleven […] Az időálló értékek mellé új megvilágítás, szempontok, teljesítmények, pozitív megközelítések szükségesek a református önazonosság számára.” Végül az V. Református Világtalálkozóra készült 2006-os összefoglaló tanulmány is ezt mondja: „hiányzik […] a református történelmi emlékezet, a vele összefüggő kulturális örökség általános újrakonstruálása”. „Az elkopott emlékezet-klisék, ismételgetett hivatkozások, önmagunknak tetsző előadások, büszke nyilatkozatok helyett frissítésre, bővítésre, új gondolatfelvetésekre van szükség. Nagymértékben ettől függ a történelem birtoklása.”

A másik kulcsfogalomról, az értelmiségről a problémafelvető 1991-es előadásban Kósa így fogalmaz: „Nekem az a véleményem, vannak református értelmiségiek Magyarországon, de közös célok, eszmények, hit és hagyomány követésével összefűzött református értelmiség nincs.” A probléma okaira is utalva az említett, 2000. évi Kilencszáz szó… című számvetésben ezt megismételve hozzáteszi: „Akár templomos gyülekezeti tagok, akár csupán érzelmi vagy kulturális a kötődésük, nincs az egyházban terük és fórumuk a független alkotáshoz és a kritika folyamatos gyakorlásához, az értelmiségi lét két alaptevékenységéhez. Pedig csakis ezek megnyílásával képződhet korszerű közös eszményeket és célokat valló református értelmiség.” Hozzátehetjük, hogy sajtónkból is hiányzik a kritikai hang vagy legalább a különböző megközelítéseket vallók diskurzusának a lehetősége.

Végül térjünk vissza a tanulmánykötet már említett egyetlen ellentmondására. Az írások több helyen úgy mutatják be a 20. századot, már jóval 1945 előtt, mint amelyet a református önazonosság elkopása, kiüresedése, a hitvallásos alapok töredezése s kiszikkadt kultúr-protestantizmus jellemez. Ez sok tekintetben igaznak látszik. Ha a magas kultúra csúcsaira, a kiemelkedő protestáns alkotókra gondolunk, ezzel egyet is érthetünk. Református hitvallásos alapú, hátterű kiemelkedő színvonalú világértelmezés a magas kultúrában valóban ritka lett. Ez bizonyára összefügg a politika, jog, gazdaság, tudomány, technika, művészetek egyre inkább autonóm létszférákká való alakulásával. Ezzel párhuzamosan azonban kiformálódott a létszférák autonómiájának rögzülése utáni modern állapotnak inkább megfelelő hitvalló egyház is, amelynek döntő eleme a beleszületésen alapuló népegyházzal szemben a választáson, döntésen, személyes hiten nyugvó hitvalló egyház. A hitvalló egyház laicizálódott környezetben intenzív és változatos missziói munkával támogatott rendszeres és elmélyült hitéletet élő hívekből álló egyház. Amint az a Reformátusok Budapesten című kötetbeli tanulmányból s még inkább a szintén Kósa László által szerkesztett hasonló című két kötetes mű vonatkozó fejezeteiből kiderül, a magyar református vallásosságnak ez az új modellje fokozatosan formálódott ki a budapesti műhelyben. A folyamat a 19. század végén indult a formális egyháztagokat misszionálni kívánó belmissziói mozgalommal, folytatódott az új módszerek, munkaformák, munkaágak Ravasz László-féle intézményesítésén át a negyvenes évek ébredési hullámáig. Ez együtt járt az egyház és társadalom közötti kapcsolatháló újraszövésével. Kósa László is sorolja a jellemző törekvéseket: mélyebb kegyesség gyakorlása, törődés a társadalom eltaszítottjaival, a diakónia vállalása, az ifjúság, a nők és a munkásság felé forduló misszió. Megállapítja, hogy a két világháború közötti budapesti református egyházi életről túlzás nélkül lehet virágkorként beszélni. A református egyházban annyi tehetséges, tetterős és ügybuzgó lelkész és világi hívő még soha nem tevékenykedett. Hiába volt tajtéka is ennek az áradásnak, s hiába következtek a romboló, szörnyű évtizedek, az ébredés nem egy emblematikus alakjának elbukását is hozva, a belmisszióval indult két-három emberöltőnyi folyamat mégis máig hatóan megváltoztatta a református hagyományt. Ezért vitatkoznék Tőkéczki László egy ide vonatkozó megállapításával is. A Magyar Nemzet 2009. május 30-i számában interjút adott Balavány György református újságírónak. Az újságírói kérdésre, amely arra vonatkozott, hogy a korábbi, pietistának nevezett mozgalomhoz kapcsolódó második világháború utáni ébredés, mint hagyomány nem használható-e fel a reformátusság megújításához, többek között azt válaszolja, hogy ez a mozgalom arra a hagyományos magyar társadalmi struktúrára épült, amely 1949 után megsemmisült, tehát nincs mire építeni, s így „a pietista ébredési mozgalom is elszigetelt csoportoké, nincs igazi folytonossága. Az átlagos magyar reformátusnak halvány sejtelme sincs arról, hogy mi volt az ébredés és mit jelentett.” Van igazság ebben a sarkos fogalmazásban. A társadalmi szerkezet minden következményével együtt valóban radikálisan más, s az átlag reformátusnak valószínűleg tényleg fogalma sincs arról, hogy mit jelentett az ébredés s hozzátehetnénk: annak több évtizedes előzménye. Ugyanakkor azonban korunk átlagos reformátusa mégiscsak abban él benne, ami minden rombolások s emberi esendőségek ellenére megmaradt abból a két-három emberöltőnyi, egyre szélesedő, mélyülő megújulási folyamatból. Ha megnézzük bármelyik élő gyülekezetünk mindennapi életét, azokat a munkaformákat, munkaágakat, missziói megoldásokat, amikkel élnek, azt látjuk, hogy az istentiszteleten kívül szinte minden ebből az alig több mint száz éve formálódni kezdő hagyományból származik. Értékén kellene becsülnünk ezt a friss hagyományt, az egyházi életnek ezt az új kultúráját. A hitvalló egyháznak ez a működésmódja kellő bölcsesség esetén nem zárja ki a népegyházi formák még lehetséges felhasználását, mozgósítását, ugyanakkor adekvát formája a laicizálódó világban autonóm létszférává váló vallásosságnak. Ebben az értelemben erre a hagyományra építkezni lehet. Az építkezés hatékonyságát viszont valóban fokozná, ha ismertebbé, tudatosabbá válna, hogy ez az élő gyakorlat hogyan is keletkezett, honnan is hagyományozódott. Hasznos lenne például a Kósa László által szerkesztett Reformátusok Budapesten című kétkötetes, 1500 oldalas, már alig beszerezhető könyvből kiemelni és népszerű formában újra kiadni azt a körülbelül 400 oldalt (nagyhatású, újító lelkészek és világiak portréit, az egyesületeket, intézményeket, új munkaformákat bemutató, elemző fejezeteket), amelyek ennek a továbbépíthető hagyománynak a folyamatos kiformálódását nagy erővel mutatják be.

Kósa László kordokumentumként is olvasható kitűnő tanulmánykötete gondolkodásra, új utak keresésére és cselekvésre bíztat. Figyelmes olvasását ajánlom nemcsak minden gondolkodó, közösségünkért, a látható egyházért felelősséget érző református egyháztagnak, hanem minden, a magyar egyháztörténet iránt érdeklődő értelmiséginek. A jól szerkesztett, szépen gondozott kötet végén megtalálhatjuk valamennyi írás első megjelenési helyét is. A szép kiállítású, kemény fedelű könyv első és hátsó borítóját a római Szent Kelemen Bazilika 12. századi mozaikjának megkapó részletei, a „szép híves patakra” hajló szarvasok képei ékesítik, felidézve az összetartozó olvasókban a Szenci Molnár Albert fordításában ismert 42. genfi zsoltárt.

(ism.: Kovács I. Gábor)