10. évfolyam 4.
szám |
Angenendt,
Arnold: A kora középkor. A nyugati kereszténység 400-tól 900-ig. Bp., Szent István Társulat, 2008. 605 old. |
Összességében
– és különösképpen nemzetközi összehasonlításban – nézve a
kereszténység átfogó történetét, vagy annak csupán egyes részletkérdéseit,
tárgyaló (és egyben versenyképes tudást kínáló) magyar nyelvű szakirodalom
egyáltalán nem mondható sem terjedelmesnek, sem pedig jelentősnek. Ilyen
körülmények között mindenképpen örvendetes egy jól meghatározott korszakot[1]
kimerítően és áttekinthetően bemutató, valamint az oktatásban is kiválóan
hasznosítható mű megjelen(tet)ése. „Ez a könyv diákok számára és egyben diákok
közreműködésével íródott” (23. old.), jegyzi meg a szerző már az előszó bevezető
mondatában. Ebből kifolyólag a megközelítés értelemszerűen kronológiai. Ez
azonban nem egyszerű eseménytörténetet jelent, hanem folyamataiban szemléli a
történéseket, figyelmet fordítva a fejlődésekre és az átalakulásokra. Ennek
érdekében a mű két fő részre, és azokon belül szakaszokra tagolódik. A könyv egy több fejezetből álló bevezetéssel
kezdődik, amely a középkor problémáját taglalja. Ebből az olvasó megtudhatja,
hogy mit is jelent pontosan, illetve hogyan alakult ki a lényegében az ókor és
az újkor közé ékelt középkor (medium tempus) fogalma, amely időszakot a
történetírók hosszú időn keresztül a hanyatlással és a sötétséggel
azonosítottak. Ehhez természetesen a reformáció is hozzájárult, „mivel a
reformátorok önmagukat tekintették az igazi és eredeti kereszténység
megújítóinak”, s ennek értelmében a „köztes időszaknak […] úgy kellett
megjelennie, mint az evangéliumi hittől való elszakadásnak”. (28-29. old.) Az
amúgy is konfliktusokkal terhelt felekezeti (protestáns – katolikus)
történetírást később még a nemzeti (germán) megközelítés és szemléletmód is
megterhelte. Mára azonban gyökeresen megváltoztak a kérdésfeltevések, amiben
elsősorban az játszott szerepet, hogy a kutatás nemzetközivé vált: új
kutatások, új értékelések és új (társadalom-, struktúra-, mentalitás-, egyház-
illetve vallástörténeti) koncepciók jelentek meg. Ennek fényében a szerző
szándéka nagyon világos: „az egyháztörténet számára is termékennyé kívánja
tenni az új kérdésfelvetések és belátások tágabb horizontját”. (54. old.) Az első főrész az ókortól a középkorig tekinti át a
történéseket. Itt a szerző, első szakaszban, a késő ókort mutatja be, amikor is
az Impérium egyre inkább bürokratizálódó államigazgatása mellett megjelentek a
provincializálódás jelei is. Ebben a keretben maga az egyház is birodalmivá
vált: „új erő”, amely a kohéziót lett volna hivatott biztosítani. Ehelyett az
egyházban jelen lévő teológiai megosztottság tulajdonképpen a Birodalmat
osztotta meg. Ehhez társult a keleti és a nyugati részek egymástól való
fokozatos eltávolodása, illetve az egyházi és a politikai hatalom időszakos
konfliktusa, ami mind-mind kedvezett a pápaság kialakulásának. Annál is inkább,
mivel Nyugaton meggyengült – illetve megszűnt (5. század vége) – a központi
politikai hatalom, s az egyes régiók együvé tartozásának tudata tulajdonképpen
a helyi részegyházak révén, azok egyházszervezeteiben, élt csupán tovább. Ők
azonban nem Konstantinápolyhoz, az új birodalmi fővároshoz, hanem Rómához, és
értelemszerűen annak püspökéhez kötődtek, aki az egyházi hatalmat fokozatosan a
politikaival is kiegészítette és ötvözte. A kereszténység története szempontjából ebben a
késő ókori szakaszban különösen három nyugati régió játszott fontos szerepet: Észak-Afrika,
ahol Szent Ágoston élt és alkotott;[2]
Itália, ahol Róma mellett Milánó (pl. Szent Ambrussal) és Aquileia is jelentős
központnak számított, és ahol Szent Benedek megalkotta meghatározó kolostori
szabályzatát; valamint Gallia, ahol élénk keresztény élet zajlott (egyházszervezés,
teológiai tudástermelés, monasztikus életforma meghonosítása). A második szakaszban a szerző a népvándorlás
korszakát tárgyalja, amely népvándorlás előidézője volt Nyugaton a birodalmi
közigazgatás összeomlásának, ugyanakkor pedig szorosan összefüggött a politikai
és katonai hatalom végzetes meggyengülésével. Ennek legbeszédesebb bizonyítéka
Róma elfoglalása (410). Mindez természetesen az egyházszervezetet és az egyházi
életet is erőteljesen érintette (diszkontinuitás), hiszen az egykori birodalmi
területekre benyomuló germánok tömegei pogányok voltak. A Balkánon pl.
„egyetlen püspökség sem maradt fenn”. (133. old.) Ez a megjegyzés elsősorban
azért érdekes, mert rávilágít arra, hogy lényegében véve a román nacionalista
történetírás kontinuitás-elméletét, miszerint a románok a korán latin nyelvűvé
és egyben kereszténnyé lett dákó-római lakosság mindig is helyben élő
leszármazottjai lennének a Dunától északra, tulajdonképpen a kereszténység és
az egyházszervezet története cáfolja a legegyértelműbben. A késő ókor harmadik szakasza a „törzsi birodalmak”
megalakulása. „A népvándorlásból néhány olyan germán királyság született – írja
a szerző –, amely hosszabb időre bizonyos stabilitásra tett szert:
Észak-Afrikában a vandál királyság, Hispániában a vizigót királyság és Itáliában
a langobárd királyság. Tartósan fennmaradni azonban csak egy negyedik tudott, a
frankok birodalma. Ezért ennek különös jelentősége van.” (163. old.) Ezen
birodalmak megalakulását lényegében véve „a régi világ széthullása” tette
lehetővé. Uralkodó rétegeik azonban nem voltak képesek a fennmaradásukat
biztosítani. Elsősorban azért, mert nem (pl. vandálok), vagy csak elkésve (pl.
vizigótok, langobárdok) ismerték fel egy hitében egységes, a különböző etnikumú
és kultúrájú lakósokat egyazon egyházi-politikai hatalmi keretben egyesítő társadalmi
struktúra létrehozásának szükségességet. Ebben a tekintetben a frankok kivételt
képeztek. Chlodvig megkeresztelkedését (498/499 karácsonya, vagy 506) követően
ugyanis a Merovingok királysága egy ilyen társadalom kiforrását célozta meg, és
tette lehetővé. Az egyház értelemszerűen meghatározó társadalomszervező
intézmény lett. Legitimálta és kiszolgálta a politikai hatalmat, amely a maga
részéről támogatta az egyházat, figyelembe véve annak érdekeit és elvárásait.
Mindez természetesen nem ment zökkenőmentesen, ahogy azt pl. Tours-i Gergely
(†594) élete és munkássága is példázza, mintegy betekintést kínálva a korabeli
viszonyokba (erkölcs, házasság, szociális gondozás). A „törzsi birodalmak” mellett a késő ókor utolsó
részében a nyugati kereszténységnek azonban volt még egy sajátságos, a
birodalmi határokon kívül eső területe. Ez nem más, mint az ír és az angolszász
kereszténység, amelyeknek külön fejezeteket szentel a szerző. Itt, ebben a
„nyugati peremövezetben” (224. old.), a kereszténység nem germán, hanem kelta
kulturális és társadalmi táptalajon bontakozott ki.[3]
Kétségtelenül ez is szerepet játszott abban, hogy az ír kereszténységben nem a
püspökség, hanem a kolostor vált meghatározóvá. Ez a fajta kereszténység
azonban nem rekedt meg a szigetországban, hanem kiáramlott a kontinensre,
főképpen a misszionáriusoknak köszönhetően: pl. Kolumbán (†615). Egyébként az
ír misszió indította el Anglia evangelizációját is, ellenben a befolyási
övezetekért való vetélkedésben alulmaradt a római kereszténységgel szemben. A kötet második fő részének középpontjában
értelemszerűen a Karoling nagybirodalom áll.[4]
Ennek felemelkedését mélyreható változások magyarázzák, mind a mediterrán
térségben, mind pedig Európában. Ezért az első szakaszban az olvasó egy „új
világ születésé”-vel szembesül, amelyet az iszlám megjelenése, Közép- és
Délkelet-Európában az újabb népek megtelepedése (avarok, szlávok, bolgárok), a
belső konfliktusoktól (pl. képrombolási vita) szenvedő Bizánc meggyengülése,
valamint a pápaságnak politikai hatalomként való színre lépése (lásd Nagy Szent
Gergely[5])
jellemez. Csakis ezzel magyarázható, hogy Kis Pipin háznagy (741-751), pápai
segédlettel/jóváhagyással (Zakariás, 741-752), 751-ben, letehette az utolsó
törvényes Meroving királyt (III. Childerich-et), és önmagát megkoronáztatva
(768-ig uralkodott), megalapította a Karoling-dinasztiát – amelynek hanyatlásában majd szintén megtaláljuk a
pápai beavatkozás kézjegyét. A második szakasz ennek az új frank uralkodói
háznak a felemelkedését mutatja be, amely újra egységes Franciává kovácsolta a
6. században négy részre (Neustria, Austrasia, Burgundia, Aquitania) osztott
Birodalmat. Az sem mellékes, hogy épp erre az időszakra (678-751) esik Winfrid-Bonifác
(†754) missziós és egyházszervező tevékenysége, amelynek központi eleme volt a
Rómához kötöttség tudatának elmélyítése. Ugyanakkor pedig azzal is szembesül az
olvasó, hogy Kis Pipin és fia, Nagy Károly, hatalmuk legitimálását
meghálálandó, mindent megtettek annak érdekében, hogy a pápaság politikai és
területi hatalmát megerősítsék (lásd Constitutum Constantini). A harmadik szakasz természetesen a dinasztia
fénypontját és tündöklését jelentő Nagy Károly uralkodását (768-814) tárgyalja.
A nagybirodalom megteremtésének első lépését a langobárd királyság szétzúzása
jelentette (773-774), amely teljesen átrendezte az itáliai viszo-nyokat.
Létrejött ugyanis a pápai állam (Patrimonium Petri). Ezt követte a
szászok behódoltatása (és erőszakos megkeresztelése), majd a bajor önállósulási
törekvések letörése, illetve a frank fennhatóság kiterjesztése az avarokra
(egyik részfejedelmük 795-ben még meg is keresztelkedett Aachenben). A külső
terjeszkedést és területszerzést ugyanakkor belső birodalomépítő tevékenységek
kisérték (lásd Karoling reneszánsz a művelődés terén és az egyház
viszonylatában: szervezés, liturgia, teológia), amelyek a kohéziót voltak hivatottak
megteremteni és megerősíteni. Mindennek betetőzését jelentette a császárrá
emelés (800 karácsonyán). Ebben a római körülmények is Nagy Károly kezére
játszottak, hiszen III. Leó (795-816) csakis neki köszönhetően került vissza a
pápai trónra 799-800-ban. Halála előtt az utódlás kérdését is igyekezett
megoldani, hogy művének tartósságot biztosítson. Ezért fiát, Lajost, már
813-ban társcsászárrá tette. Kétségtelen tény, hogy Nagy Károly és az általa
létrehozott nagybirodalom máig meghatározza Európa történetét és fejlődési
pályáját. Nem véletlen, hogy a valóság és a reprezentáció egyre erőteljesebben összemosódik,
és a Karoling birodalom az egységesülő Európa valamiféle képzeletbeli és erősen
átideologizált archetípusává szellemül át.[6]
Ebben az is szerepet játszik, hogy „művelődéstörténeti és egyháztörténeti
szempontból Károly maradandót alkotott, részben az írás és a nyelv, másrészt az
egyházszervezet és a szerzetesség területén. A szellemi-egyházi életben
végrehajtott újjáteremtés, illetve konszolidálás Károly egész birodalmára, azaz
gyakorlatilag az egész nyugati kereszténységre kihatott. Hogy a Károly
uralkodása alatt létrehozott művelődési és egyházi viszonyok a birodalom
felbomlása után is fennmaradtak, az nem utolsósorban a pápaságnak és a pápaság
egységeszményének is köszönhető. Jóllehet Károly cezaropapizmussá fejlesztette
dinasztiájának a pápákhoz fűződő korábbi viszonyát, utódai alatt ez a túlságig
növelt fennhatóság is összeomlott, mint maga a birodalom. A pápaság vezetése
alatt egyesült nyugati egyház ezzel szemben fenntartotta a Károly által
teremtett egyházi viszonyokat, és továbbörökítette őket a középkornak.” (403.
old.) A negyedik szakasz, amellyel maga a könyv is zárul,
értelemszerűen a Karolingok uralmának hanyatlását mutatja be. Ez már Nagy Károly
fiának, a reálpolitika iránt kevés érzékkel rendelkező Jámbor Lajosnak az
uralkodása idején (814-840) érzékelhetővé vált. A középpontba állított
keresztény birodalomban (Imperium christia-num), amelynek jólétét a
megélt kereszténységtől tették függővé, fokozatosan nőni kezdett ugyanis a
kolostorok és a püspökök hatalma, amit az egyházi reformok is kedvezően
befolyásoltak. Az igazi probléma azonban az öröklés kérdésének felvetésével
kezdődött, ami apát és fiait szembefordította egymással. Érdekes módon IV.
Gergely pápa (827-844) szintén a fiúk oldalára állt. Az apjuk halála után az
egymással is civódó fiak vitáját végül is a verduni szerződés (843) zárta le.
Ennek értelmében I. Lothar császárként (†855) a frank terület szívét is magába
foglaló, az Északi-tengertől Romáig terjedő sáv felett uralkodott, míg a
nyugati részt Kopasz Károly (840-877), a keletit pedig Német Lajos (840-876)
kapta meg. Ezzel gyakorlatilag megteremtődött a Lothar területi öröksége
feletti francia – német konfliktus alapja, amely gyakorlatilag a 20. század
közepéig meghatározta Európa geopolitikáját. A szerző szerint „a károlyi birodalom
széthullásának okai külső [normann és szaracén veszély] és belső
[részbirodalmak szétfejlődése] tényezőkben kereshető. Károly nagybirodalma
egyszeri képződmény volt, amely a végsőkig kihasználta s végül bizonyára túl is
feszítette a kor adminisztratív és katonai, gazdasági és technikai és nem
utolsósorban szellemi lehetőségeit.” (430. old.) Ebben a szétbomlási folyamatban
az egyház és a kereszténység nem bizonyult elégséges megtartó kohéziós erőnek,
jóllehet megerősödött az egyházszervezet, s I. Miklós (858-867) idejében a
pápaság is hatalmas tekintélyre tett szert. Emellett a kolostorok (pl. Fulda,
St. Gallen) a kultúra fellegváraivá és fontos gazdasági centrumokká váltak.
Mindez azonban többnyire a birodalmat szétfeszítő erők irányába hatott. A
széthullás a 9. század végére lett végérvényes és visszafordíthatatlan, 911-ben
pedig meghalt az utolsó Karoling is, Gyermek Lajos (Német Lajos legidősebb
fiának, Karlmannak, a törvénytelen leszármazottja). Európa történetében új
korszak kezdődött. A könyv értékét növeli, hogy a gazdag szakirodalmi
jegyzék (519-583. old.) és a kimerítő névmutató (587-605. old.) mellett még
térképekkel, rekonstrukciókkal, képekkel és családfákkal is illusztrált, amelyek
mind-mind elősegítik a tárgyalt korba való betekintést. Mivel ez a kiadvány
akár tankönyvként, akár oktatási segédanyagként is jól használható, a Kiadónak
talán érdemes lett volna időt és figyelmet szentelni arra, hogy a korra
vonatkozó, és értékelhető, (kevéske) magyar bibliográfiával kiegészítse. Mindez
azonban semmit nem von le a mű, hazai viszonylatban mindenképen hiánypótló,
értékéből. (ism.: Jakab Attila) Jegyzetek [1] A korszak történetéhez
kiegészítésképpen még ld. Brown, Peter:
Az európai kereszténység kialakulása, 200–1000. Bp., 1999.; Classen, Peter: A Nyugat és Bizánc a
8-10. században. Bp., 2005. Nemzetközi szakirodalom: Heuclin, Jean: Hommes de Dieu et fonctionnaires du roi en
Gaule du Nord du Ve au IXe siècle (348–817). Villeneuve d’Ascq, 1998.;
Histoire du christianisme des origines à nos jours. Tome IV:
Évêques, moines et empereurs (610–1054). Paris, 2000.; Feller, Laurent: L’Église et la société
en Occident. Pouvoir politique et pouvoir religieux du VIIe au XIe
siècle. Paris, 2001.; Depreux,
Philippe: Les sociétés occidentales du milieu du VIe à la fin du
IXe siècle. Rennes, 2002.; Le
Jan, Régine: La société du haut Moyen Âge: VIe-IXe siècle. Paris,
2003.; Rouche, Michel: Les
racines de l’Europe. Les sociétés du haut Moyen Âge, 568–888. Paris, 2003.; MacKitterick, Rosamond: History and
Memory in the Carolingian World. Cambridge, 2004.; Dumézil, Bruno: Les racines chrétiennes de l’Europe.
Conversion et liberté dans les royaumes barbares, Ve-VIIIe siècle.
Paris, 2005.; Van Rhijn, Carine:
Shepherds of the Lord: Priests and Episcopal Statutes in the Carolingian
Period. Turnhout, 2007. [2] Ld. még Brown, Peter: Szent Ágoston élete. Bp., 2003.; Lancel, Serge: Szent Ágoston. Bp.,
2004. [3] Erre vonatkozóan ld. még: Olsen, Ted: A kelták és a
kereszténység. Bp., 2004. [4] Ennek kapcsán válik igazán
nyilvánvalóvá, hogy mennyire nincs hazai szakembere ennek a korszaknak.
Lényegében két magyar szerző művét lehet megemlíteni: Áldor Imre: Nagy Károly római császár története. Bp.,
1876. (Történelmi könyvtár, 22.); Papp
Imre: Nagy Károly és kora. Debrecen, 1997. (Történelmi Kézikönyvtár:
Egyetemes történet, 1.) Ez utóbbi lényegében tankönyv. [5] Ld. pl. Markus, Robert A.: Nagy Szent Gergely
és kora. Bp., 2004. [6] Ld. pl. Fischer-Fabian, Siegfried: Nagy Károly: az első európai. Bp.,
2000. Hasonlóképpen: Barbero,
Alessandro: Charlemagne. Un
père pour l’Europe. Paris, 2004.; Bathias-Rascalou, Céline: Charlemagne et l’Europe. Paris, 2004.; MacKitterick, Rosamond: Charlemagne: the formation of a European identity. Cambridge, 2008. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |