A tanulmány a Bolyai János Kutatási ösztöndíj támogatásával készült. (A Szerző)

Jelen tanulmány célja ízelítőt nyújtani az erdélyi római katolikus egyházmegye megváltozott helyzetéről 1848-ban. A bemutatás során elsősorban arra keresünk választ, hogy a forradalom kitörését a magyar egyházmegyékkel együtt hogyan és miért üdvözli az erdélyi egyházmegye is, illetve, hogy a pozsonyi törvények által megváltozott helyzetben hogyan igyekszik, a magyar püspöki kar utasításait követve egyházmegyei zsinaton véleményt formálni a konkrét tennivalókkal kapcsolatosan. Az egyházmegyei zsinat előkészítése és rövid bemutatása után az erdélyi egyházmegyei zsinat jogi érvényességét elemezzük, mivel a legtöbb magyarországi egyházmegyétől eltérően itt valóban sor is került az egyházmegyei zsinat megtartására.

„Az egyház [...] a világrendítő eseményeknek sem közönyős szemlélője nem lehet, sem az azokban nyilatkozó isteni gondviselés ujjmutatásainak elhanyagolója” – írja az esztergomi káptalani gyűlés határozata, csíktusnádi Kovács Miklós erdélyi püspöknek címezve.[1] Ebből a kis levélrészletből is megállapíthatjuk, hogy a római katolikus egyház üdvözölte a forradalmat, s reményekkel telve kezdett ennek szellemében tevékenykedni. A korszak meghatározó eszméi – az egyházi vezetők értelmezésében – a keresztény vallásból és annak látható formájából, az egyházból forrásoznak, hisz a katolikus „anyaszentegyház a szabadság, egyenlőség és testvériség jeligéiben civilisálta a világot” – olvashatjuk Lévay Sándor egri káptalani helynök levelében. Az erdélyi püspök hasonlóan fogalmaz, amikor a következőket írja: „mennél lángolóbb szívemnek óhajtása, a szabadság és jogszerű függetlenség magyar földjén, szabadnak, jogszerűen függetlennek és virágzónak látni a kath[olikus] egyházat, mely az emberiséget a szabadság, egyenlőség és testvériség jézusi eszméire először tanítá meg.”[2]

Az erdélyi egyházmegye élén álló Kovács Miklós püspök körleveleiben a forradalmi változások üdvözlése mellett rámutatott, hogy a változások közepette a papságnak rendkívül fontos szerepe van a békés átalakulás munkálásában. Május 28-án kelt körlevelének gondolatait a felelős főpásztor gondosságával állította össze:

„A nehéz idők, melyek fejünk fölé tornyosultak sürgetőleg intének engemet ismételve fölemelni atyai szózatomat és figyelmeztetni benneteket a körülményekre, nehogy a nép, melynek lelki őreiül rendelt minket az isteni gondviselés, a mostani mozgalmak felől rosszul értesítve, avagy ferde fogalmak és balmagyarázatok által elcsábítva, jövendő boldogult sorsa eszközlésének igyekezetében irányt tévesszen s bizonyos testi vagy lelki veszedelembe vezettessen. Mik történtek a közelebb elmúlt két hónap alatt külső országokba? mik a szomszéd magyar honban? Azokat mint bámulandó, s előtettek már egészen tudva lévő dolgokat nem akarom itten rendre felemlíteni, elég az, miszerint eljött az időpont, melyben múlhatatlanul szükséges Erdélynek is nemzetei megnyugtatása s jövendője biztosítása felől, lehetőleg nagyobb orvossággal gondoskodni. Össze gyűltek a végett a Felséges Fejedelem jóváhagyásával a honatyák kiknek hazafiúi mély belátásukról joggal föltesszük, s önzést nem ismerő igazság szeretetükről méltán reméljük, hogy a közjó érdekében, a haza szent ügyében mindent, de mindent, ami jövendőre nézve az országzat és a benne lakó Nemzetekrét nézve kívánatos és megnyugtató, idves és boldogító, haladék nélkül meg fognak tenni. Felszólítalak azért titeket, Krisztusban kedvelt atyánkfiai, kik az Úr szőlőjének munkásai s a béke és szeretet angyalai vagytok, hogy megértvén az idő intését, és a politikai mozgalma[k] irányát, értesítsétek arról a lelki gondjaitokra bízott népet hívségesen, figyelmeztessétek őket arra, miszerint őseiknek dicső példáját követve, egyetért leg tántoríthatatlanul megmaradjanak a Felséges Fejedelem és haza iránti hívségben, s a törvények és Elöljárók iránti engedelmességben. Intsétek őket miszerint őrizzék meg kebleikben a hitet, mely szerzője a boldogságnak, kövessék az erkölcsöt, mely megmentője a léleknek, legyenek egyetértők a jóban, a béke és rend fenntartásában, s szilárdak a keresztényi szeretet gyakorlásában.”[3]

Az újonnan létrehozott Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium vezetője, Eötvös József május 10-i levelében külön nyomatékkal kéri az egyház élén állókat, hogy a szószékről ismertessék és megmagyarázzák a most hozott törvényeknek és rendeleteknek az egyes polgárokra és a hazára nézve egyaránt üdvös következményeit.[4] Leiratában rámutat, hogy a „fel-felmerülő kihágásoknak legfőbb oka abban rejlik, hogy a népnek sok helyeken nincsenek értelmes és jóakaratú felvilágosítói”. A forradalmi kormány érezte, hogy az állami konszolidációban a legerősebb támasza az Egyház lehet, akinek a szószékről elmondott szavára odafigyelnek az emberek.[5] Ez a megosztott erdélyi társadalom mindinkább szükségessé tette a kapcsolattartást a polgári kormányzat részéről az egyházak vezetőivel. Az együttműködés feltételezte a kompromisszumkészséget úgy az egyházak, mint a polgári kormányzat részéről. Ez a forradalom kezdetén mindenképp megfigyelhető. Egyházi oldalról azzal, hogy lemondtak a tizedről, az államvallási státuszról, és beleegyeztek a főkegyúri jognak a polgári kormányzat általi gyakorlati érvényesítésébe; az adott körülmények között hozzájárultak az aligha elkerülhető változásokhoz. A polgári átalakulást végigvivő és ekkor a kormányrúdhoz került liberális reformelit számára ugyanis a vallásszabadság, a közteherviselés valamint a patronátusi jogoknak a polgári kormányzat befolyásával való érvényesítése magától értetődő volt az új berendezkedésben. Azaz az országgyűlésen jelen volt papi követek részben kényszerből, részben belátásból – segíteni akarván az új helyzetben az egyház céljait – elsősorban egyházuk ésszerű érdekeit követték, amikor lemondtak korábbi előjogaikról. Ez felfogható úgy, hogy a klérus szükségből erényt csinált.[6]

A másik oldal, a liberális reformelit részéről is megnyilvánult bizonyos mértékű gyakorlati kompromisszumkészség. Ugyanis a tizedről való lemondás kapcsán az alsópapságnak juttatandó – Kossuth által felvetett – kárpótlás illetve az egyházak költségeinek állami vállalása szembeállni látszott a liberálisok céljaival. Ennek megvilágítását segíti Kossuth Lajos egy 1871-es visszaemlékezése, amely ugyan elsősorban a vallási egyenlőségre vonatkozik, de közvetve e kérdésre is feleletet adhat. A teljes vallási egyenlőség megvalósítására az utolsó rendi országgyűlésen két lehetőség kínálkozott. Az állam vagy egyik egyháznak sem ad semmit – így például az elvesztett tized után a rászorulóknak megfelelő ellátást illetve működési költségeikre fedezetet –, vagy minden vallásfelekezet vallási és iskolai szükségleteit biztosítja. Kossuth is, követvén a liberális elvi álláspontot, az alternatíva első felét tartja helyesnek. Ám mindjárt hozzáteszi: „Meg voltunk róla győződve, hogyha a vallásfelekezetek közti egyenlőségnek ezt a módját hozzuk akkor indítványba, oly megkérlelhetetlen harcot és háborút idézhettünk volna elé, s oly hatalmas segéderőt kergettünk volna a hazánk szabadsága bécsi ellenségeinek karjai közé, hogy az egész átalakulási munka veszélyeztetve lett volna. Nem mertük tenni.”[7] Azaz a liberális reformerek vezéralakja az egyházzal kapcsolatos bármilyen jellegű anyagi támogatást elvi engedményként értelmezett, ami a korábbi országgyűléseken képviselt liberális állásponthoz képest valóban az is volt.[8] A kompromisszum pillanatnyi volt. Az egyház 1848 tavaszán csak részben érte el helyzetének és vagyonának stabilizálását a kialakuló liberális polgári berendezkedésben, és az új rendszernek sem sikerült az egyháziakat teljességgel maga mellé állítania.[9] A kompromisszumra már csak azért sem kerülhetett sor, mert a liberális reformerek követelve az egyházi kiváltságok eltörlését, az egyházi vagyon államosítását, illetve a placetum-jog fenntartását. Nem csoda, ha az egyház vezetői aggódva néztek a jövőbe.

A pozsonyi országgyűlés 1848. március 23-án a 3. törvénycikkben az új miniszteri közigazgatás alá rendelte az egyházzal kapcsolatos ügyintézést. A felelős miniszteriális rendszer átveszi a király jogkörét.[10] A püspökök és az alsóházi képviselők hiába tiltakoztak az ellen, hogy a királyi főkegyúri jogokat ezentúl a minisztérium gyakorolja. Az egyház ugyanis számolt azzal, hogy a kormányok gyakran cserélődnek, s így nehezen elképzelhető egy ilyen törvény alkalmazása, ha egy vallásellenes, protestáns,[11] vagy csak akár egy közömbös kormányzat gyakorolná a királyi főkegyúri jogot. A 13 törvénycikk elfogadta a tizedről való lemondást. Az alsóház törvényjavaslat a főrendek által is elfogadásra talált. A püspökök a maguk nevében szintén lemondtak a tizedről.[12] Érdemes megjegyezni, hogy a Szentszék is elfogadta a magyar katolikus papság áldozatkészségének e példáját,[13] de azért a szentszéki követ figyelmeztetett, hogy „ugyanezen klérus valamennyi javaitól megfosztassék, abba sohasem fog a pápa belemenni”.[14] A 20. törvénycikk a vallásfelekezetek közötti egyenlőség kimondásával megszüntette a katolikus vallás eddigi államvallás jellegét. A katolikus egyház ugyanis 1848-ig államvallás volt. A törvényjavaslat főbb pontjai a következők voltak: bevett vallásnak nyilvánítódik az unitárius vallás; minden bevett vallásra és felekezetre nézve tökéletes egyenlőség és viszonosság érvényes; minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által legyenek fedezve;[15] a bevett felekezetek iskoláiba felekezetre való tekintet nélkül szabadon lehessen járni, illetve, hogy e bevett vallásokhoz tartozó katonákat saját felekezetükhöz tartozó lelkészek lássák el.[16] Az alsóházban szinte vita nélkül szavazták meg e javaslatokat. A főrendeknél a helyzet másként alakult. Itt elsősorban a vallási egyenlőség és viszonosság fogalmához szólt hozzá Scitovszky János pécsi püspök, aki határozottan hangoztatta és kifejezte reményét, hogy e fogalom alatt nem óhajtanak beleszólni a katolikus egyház belső szerkezetébe is[17] (püspöki, lelkészi kinevezések, dogmatikus elveken alapuló egyházi jogok) megszorításokkal vagy csonkításokkal. A vita eredményeként a „tökéletes egyenlőség és viszonosság” kitételhez egy záradékot toldanak: „saját hitelvei és egyházi szerkezete sértetlensége mellett”. Az alsótáblához ily formában visszaküldött javaslat nem keltett nagy tetszést, ahol egyszerűen elvetettél a betoldott záradékot, s így változatlanul küldték vissza a törvényjavaslatot. Scitovszky továbbra is sürgette a záradék betoldását, minden aggodalom elhárítása miatt. A hasonlóan nyilatkozó püspökök óvásával az alsótábla mit sem törődött. Kereken kijelentette, hogy a záradékot nem fogadja el.[18] A katolikus vezetőség ezért egyházi és világi tagok bevonásával, elkezdte a tárgyalásokat a katolikus autonómia biztosításának módozatáról.[19] A megszövegezett kívánságokat április 7-én Rónay János Csanád megyei követ ismertette. Kérték, hogy a katolikusoknak is adják meg azokat a jogokat, amelyeket a másvallásúaknak már megadtak: A katolikus egyháznak a polgári hatalommal való viszonya egyedül a törvény által rendeztessék, akárcsak a másvallásúak esetében, s az ellenkező gyakorlat szüntettessék meg; A zsinatok tartását szabadon engedélyezzék; Legyen biztosítva a katolikusoknak is saját iskoláiknak alapítási és igazgatási joga; A katolikusoknak is szabad legyen saját alapítványaikat – azokat is, amelyeket eddig a királyi helytartótanács alatt voltak – függetlenül kezelni.[20] A kérés tárgyalását javasolta ugyan Deák Ferenc, de Kossuth ragaszkodott korábban megfogalmazott álláspontjához. Most az időhiányra hivatkozva tiltakozott, hogy április 10-ig – amikor is a király Pozsonyba érkezik – újabb kérdést vegyenek fel a tárgyalásokba.[21] Este 10-kor úgy határoztak a rendek, hogy újabb kérdést nem fognak már tárgyalás alá venni. A katolikus ügy tehát „elkésett”.[22] Az idő rövidsége valóban nem adhatott lehetőséget arra, hogy egy új kérés tárgyalását napirendre tűzzék, de a helyzet dilemmája az, hogy a 20. törvénycikk megszavazása előtt a katolikus egyház államvallási helyzetből nem igényelhetett autonómiát, a szavazás után viszont hiába igényelt, mert erre „nem volt idő”.

A szentesített törvénycikk, még az óhajtott záradékok hiányában is alapul szolgált a katolikus autonómia-mozgalomnak.[23] Fontos rámutatnunk arra, hogy ezek a törvénycikkek Erdély helyzete szempontjából az unió kimondása után lettek fontosak. Erdélynek 1848 előtt nem csak elméleti, hanem gyakorlatilag is kiépített autonómiája volt. Az 1848: 20. tc. által biztosított teljes egyenjogúság csak a „magyarhoni egyházra nézve novum, mert Erdélyre nézve csak újabb megerősítése annak az eddig is fennállott teljes egyenjogúságnak, ami ott a régi erdélyi törvények alapján eladdig is megvolt”.[24] Erdélyben az autonómia jogi megalapozása a fejedelmi korszakban már megtörtént, amikor a Katolikus Státus, mint a püspök hiányában működő világiak fórumává vált. Ugyanis a korabeli törvénykezés értelmében az erdélyi országgyűlésnek katolikus pap nem lehetett tagja. A katolikus érdekek képviseletét katolikus főurak vállalták. A fejedelemség megszűnésével sem vesztette érvényét az erdélyi katolikus önkormányzat, hanem megszilárdult és tovább erősödött.[25] A Diploma Leopoldinum utáni korszakban az erdélyi ügyeket a Gubernium intézte. Itt tárgyalták a vallási ügyeket is. 1696 óta a katolikus tanácsosok Katolikus Tanácsot (Consilium Catholicum) alkottak. Ebből lett az az állandó bizottság, amely a teljes Katolikus Státust képviselte. Mária Terézia idejében jött létre a vallási alap kezelésére a Catholica Comissio (1767).[26] Az 1848-as unió után a magyarországi törvénykezés érvénybe lépett itt is. Erdélynek is az elsőszámú érdeke az egyházi önkormányzat biztosítsa lett. Gyakorlatilag, akárcsak a magyarországi püspökök, Erdély is kívánta a szentesített 1848: 20. törvénycikk alkalmazását, a teljes szabadságot.

Az autonómia elérését célozta meg az 1848: 20. törvénycikk elfogadását megelőző, április 7-ki „elkésett” petíció. A törekvés az elnapolással nem szűnt meg a katolikus egyház részéről. Április 9-én az alsó- és felsőház katolikus tagjai újabb tanácskozást tartottak. Újra megfogalmazták, hogy az egyenlőség és viszonosság alapján csak azt kérik, ami a többi felekezet számára már biztosítva van.[27] E törvény a katolikus egyháznak történelmi szoros viszonyát az állammal ugyan megszüntette, azonban ugyanakkor megszabadította a „nyomasztó pártfogoltság” függése alól. A magyar püspöki kar konkrét tennivalóként elhatározta, hogy kérelmüket nyilvánosságra hozzák. A következő országgyűlésen azáltal igyekeztek célt érni, hogy kérésüknek tömegbázist biztosítanak, melynek kivitelezését a későbbiekben elkezdődő aláírásgyűjtésben tervezték megvalósítani. Ezt konkrét formába úgy óhajtották megoldani, hogy a plébániákon aláírandó íveket a plébánosok az espereseknek, azok pedig a püspököknek adják be. A püspökök az országgyűlésre fogják elvinni az aláírt íveket. Szcitovszky János pécsi püspök az egyházmegyék számára megszövegezi a körlevelet, amelybe aláírási mintát is küld a püspököknek.[28] („Alulírottak a bevett minden vallásra nézve törvényszerűleg kimondott viszonosság elve szerint óhajtjuk és követeljük, hogy mi katholikusok a vallás- és iskolaalapítványi javadalmakat magunk, minden más vallásnak befolyása nélkül kezelhessük és azokról szent Egyházunk és iskoláink szükségeire rendelkezhessünk.)[29] Szcitovszky felhívását megelőzően az esztergomi főkáptalan körlevele rámutat, hogy az érdekek érvényesítésére a legjobb megoldás a nemzeti zsinat tartása:

„Hogy a katholicus közösség ekképp mellőzött petícióját sorsára nem hagyhatja, és hagyni nem fogja, az a dolgok természetéből, és minden oldalról nyilvánuló katholicus közvéleményből világos. S hogy e közérzelem kifejezésére szükséges megyei és nemzeti zsinatok, s egyházi gyülekezetek tartása, már csak ennél fogva is korunk elutasíthatatlan igénye lőn, melynek kielégítése közvetlenül az egyház főnökeit, még pedig haladéktalanul illeti: arról, e főkáptalan legalább, oly tökéletesen meg van győződve, hogy minden, a dolog természetében fekvő, s a győzhetetlen indokok elősorolásától fölmentettnek véli magát, azon föltevésben, miszerint az idő körülményei s ezekhez mért teendőink felől másképpen ítélni nem is lehetséges.”[30]

Ezért ajánlják az egyházmegyei zsinatok megszervezését, mintegy előkészítőül a nemzeti zsinatra.

A fentebbi két felhívásnak a visszhangja erőteljes volt Erdélyben is. A többi püspökhöz hasonlóan az erdélyi is felszólítja híveit, hogy minél nagyobb számban írják alá a petíció-formulát. Kovács Miklós püspök kéri, hogy május folyamán a petíciók aláírására kerüljön sor az egyházmegye területén: „Szíveskedjék a religio és egyház legszentebb ügyében szerkesztett, ide mellékelt, s a legközelebbi erdélyi országos, s ha itt célt nem érnénk, a magyarhoni nemzeti gyűlésre is múlhatatlanul beadandó pontokat egy, minél előbb tartandó kerületi gyűlésben hatályos közremunkálásával pártolni, indokolni és lehetőleg felvilágosítással e közügyünket oda vezetni, hogy a kerületbeli plebános urak, legszentebb jogaink érzetétől áthatva, a meggyőződés és keresztény szeretet útján minden rendű híveiket egyházunk érdekében megnyerni, s az aláírásra bírni siessenek [...] s az így elkészült íveket még e folyó hó lefolyta előtt hozzánk beküldeni buzgólkodjék.”[31] A petíciók aláírását szorgalmazó körlevelének kiküldéséről értesíti a magyar püspöki kart is. Az esztergomi káptalannak írt válaszlevelében rámutat, hogy „felszólításunk az erdélyi megyében termékeny földre talált, úgy hogy örömmel írhatom, hogy a magyarhoni katholikusoknak általunk is elfogadott petitioja, egy-rokonszenv és pártolásra buzdító levél kíséretében megyémben épen azon naptól fogva járja a körutat, melyben önök felszólítása költ”.[32]

A forradalmi hangulat által előidézett bizonytalanság az aláírások kapcsán is éreztette hatását. A papság felelősségtudatát bizonyítja az az óvatosság, amellyel a petíció kérdését kezelik. Kedves István kanonok, kolozsvári plébános, miután a petíció aláírására buzdító felhívást megkapta, ennek az óvatosságnak ad hangot. „Jött hozzám K[ároly] Fejérvári consistoriumtól írt czím alatt, egy felszólítás is, s a mellett a katholika Egyház érdekében írt, s az ország Gyűlésére bé adni intézett négy pontból álló petitio is, de a felszólítás, bár is ha tartalmában az tűnik ki, mintha a M[éltósá]gos consistorium nevében írva volna, senkitől sincs aláírva, sem számmal szokás szerint ellátva, pedig abban az parancsoltatik, hogy tartsak sietve Esperesi gyűlést, holott is a petitios ívet a Plébánus urakkal írassam alá nemcsak, hanem a Világi Rendből is mind magam szereztessek, kik közül a kik írni tudnak, kivált a Főbbek Személyesen, mások nevében pedig az e tárgyban tartandó Megye Gyűlés írja alá a peticios ívet.”[33] Kifejti, hogy a petíció tartalmával messzemenően egyetért, viszont „a mostani forradalom idején ily kényes dologban minden aláírás nélkül Felsőség nevében tett felszólításra én lépést nem tehetek, hacsak Ex[cellenti]ád, vagy a M[éltósá]gos Consistoriumtól hiteles erejű, s tekintélyes Parancs által fel nem szólíttatom”. A püspök válaszlevelében megnyugtatja az aggodalmaskodó plébánost. „A Magyar Nemzet Gyűlésre beadandó petitiók szétküldése, s az Espereseknek az iránti fölszólítása hírem nélkül nem történt; hogy pedig ezen fölszólítás alá nem íratott, s hivatalos szám alatt nem küldetett, az éppen óvatosságból tétetett, nehogy a világi katholikusok azt gondolják, hogy az egyházi kormány ez ügyben is parancsolólag akar fellépni, és a világiakat valamire erőltetni kívánja a maga érdekében, hanem úgy tétetett az indítvány, hogy lássa, értse mindenki, miszerint ez által a katholika religio egyház szent ügye s az egész katholikus Státus érdeke karoltatott föl s ezt meg értvén önkényt járuljon aláírásával az ügy Pártolásához, hogy e szerént mentől több önkénytes aláíró eszközöltessen s az egész kath[olikus] Status képviseltessen.” Levelében a püspök továbbá megrója az aggodalmaskodó plébánost, nem az óvatosságáért, hanem azért, mert furcsának tartja, hogy annak ellenére vonakodott a petíció aláíratásától, hogy tudatában volt annak, hogy miért nem került hivatalos iktatószám és aláírás a felhívásra. A petíciót sürgető felhívásról ugyanis a gyulafehérvári papsággal tartott gyűlésen döntöttek, amelyen részt vett Keserű Mózes és Vitos Gergely,[34] akiktől Kedves István plébános a gyűlésen elhangzottakat személyesen is megtudhatta. Ezért a püspök felszólítja a kolozsvári plébánost, hogy „ez ügyben avatott káplány Vitos Gergelyt maga mellé véve intézkedjék”.[35] Kedves István óvatosságát valóban elmarasztalhatnánk, ha más kerületekben is hasonló helyzettel nem találkoznánk. A felhívás félreérthetőségét azonban az egyházmegye más pontjairól érkező levelek is bizonyítják. „Mohó nyugtalansággal ölelök a Nagy Méltóságod pecsétji alatti nyalábot abból vigasztalást merítendők, abban leendőink iránytűjét feltalálandók, de zsibbadt merültség lankasztá lelkeink szent örömét: mert az óhajtva várt Fő Pásztori leirat helyett, idegen kezektől költ minden hitelesség nélküli iratokat lelénk” – írják a Gelencén tartott esperesi tanácskozás jegyzőkönyvből a püspöknek átküldött kivonatban a kézdi-orbai kerület papjai is.[36] Ugyancsak erre hivatkozik a csíksomlyói beadvány is.[37] Az óvatosságnak tudható be, hogy elsősorban a nemzeti feszültségektől is terhes kerületekben az aláíráshoz szükséges gyűlést össze sem hívják. Brassóban például az Unió kiváltotta feszült hangulat miatt[38] csupán a nép képviselőit hívja egybe az esperes, de így is csak néhány helység (Barót, Miklósvár, Sepsiszentgyörgy, Szentiván) képviselői voltak hajlandóak aláírni a petíciót.[39] Medgyesen szintén az unió kérdése zavarta meg az aláírást. Az itteni lakosság nem hajlandó az aláírásra, amíg az Uniót az uralkodó meg nem erősíti.[40] Azt se feledhetjük azonban, hogy ezek a feszültségek nem mindig okoztak hasonló gondot. Abrudbányán, az Érchegységnek[41] a polgárháború viharaiban sokat szenvedett bányavidéki esperesi kerületének központjában Kovács József esperes éppen a változások miatt sürgeti, hogy a magyar katolikusság is tegye meg a szükséges lépéseket. Amint rámutat, „az oláhság ezereként nyomul Balásfalva felé nemzetisége és szabadsága s alapítványai törvényesítése felett értekezendő. A szászok tulajdonaik mellett harcolnak, a protestánsok különbféle petitiokkal lépnek fel. Szóval mindenki óvatos tulajdona felett” – tehát ne a katolikusok legyenek azok, akik saját érdekeikért ne állnának ki. Ezért is sürgeti a petíciók minél nagyobb számban történő aláírását.[42]

A petíciók aláírását megzavarta az izgatási sorozat, amely során arra bujtogatták az embereket, hogy ne adják nevüket e kéréshez. A leggyakrabban azt az érvet használták fel, hogy ha aláírják az íveket, akkor hozzájárulnak az elengedett dézsma és tized visszaállításhoz.[43] Megpróbálták elhitetni a néppel, hogy aki aláírja a petíciót, arra nézve visszaáll a régi tized-gyakorlat, aki pedig nem írja alá, az tovább élvezheti a forradalmi kormány által biztosított szabadságjogokat. A csíkszentgyörgyi beadvány sommásan foglalja mindezt össze: „Hogy némely megyéken nem írták alá, másokban meg kevesen, annak oka egyfelől bizonyos rossz lelkű emberek bujtogatása, másfelől a tiszti tilalom.”[44] A bujtogatás kapcsán konkrét esetet említenek: „Szent Imrén egy polgári főtisztviselő az 1. pontot úgy értelmezte a népnek, mintha a papok ez által a mostani keperendszert akarnák országos törvénnyé emelni s a népet e tekintetben is még inkább terhelni, minek következtében senki alá nem irt. E miatt nem lehetett aláírásra bírni a szentmártoniakat, szentlélekieket s a szentkirályiak közül igen keveset.” A bujtogatás széleskörű sikerét bizonyítja, hogy ugyancsak a kepe-fizetésre való hivatkozással tudták távol tartani az aláírástól a csíksomlyói lakosságot[45], akárcsak a fenyédieket is.[46] A bujtogatás sikeréért a beadvány szerint a forradalom teremtette zavaros helyzet a felelős. „Békés időkben valamennyien vannak e kerületben aláírásra képesek, mind aláírták, vagy íratták volna magukat, de most, midőn itt a dolgok bonyolulni kezdettek, sikerült némelyeknek híveink szívébe e petitio iránt gyanút ébreszteni.”

A forradalmi lelkesedésben levő lakosságra azáltal is hatottak, hogy a katolikus egyházat, mint forradalom-ellenes, reakciós szervezetet mutatták be. A zalatnai beadvány rámutat: „kénteleníttettem őszintén vallani, miszerint sokan a tisztek közül, mint igen igen műveltek, és messze látók az aláírást megtenni vonakodtak. Ugyanis némelyeknél a pontok nem bírnak elegendő világossággal. Mások a papi jószágok pártolását vélik ez által sürgettetni. Sőt olyak is találtattak, kik nem vélték aláírhatónak már csak azon ürügyből, ne talántán nevük a Magyar Ministerium eleibe följutva, mint nem liberalis szellemek, következőleg hivatalokra nem alkalmazhatók tűnjenek”.[47] Ennek az érvelésnek az alapja az volt, hogy ha az egyház a forradalmat támogatná, akkor nem végezne aknamunkát mindenféle petíciókkal a forradalmi kormány ellen.[48] A Közlöny és a Népbarát sajtóorgánumok izgatással vádolják a papságot, püspököket.[49] A hatás nem is maradt el.[50] Sok helységből kitöltetlenül érkeztek vissza a petíciós ívek. Azt se feledhetjük el, hogy maga a klérus radikális része a petíció-akciót a katolikus érdekek partikuláris képviseleti ügyének tartották, s éppen ezért nem is járultak hozzá.[51] Az aláírás megtagadásánál az a sajátos érv is szerepelt, hogy a petícióban foglaltakat az első népképviseleti országgyűlésen könnyebben képviselhetik a világiak, ha „pártatlannak” tűnnek. A felvinci beadvány bizonyítja ennek a gondolatnak a létét, kiemelve, hogy Gróf Kemény József és az aranyosszéki királybíró csak azért nem írták alá, hogy így szabadabban tudják az ügyet képviselni az országgyűlésen.[52]

Annak ellenére, hogy Kovács Miklós püspök május elején kiküldött körlevelében azt szorgalmazta, hogy az aláírási íveket a hónap végéig küldjék be az esperesek, a fenti okok miatt ezek csak jelentős késéssel érkeztek be. A késéshez mindenképp hozzájárult, hogy a május 1-én kiküldött, aláírás nélküli felszólításnak,[53] amint már láttuk, nem mertek engedelmeskedni az esperesi kerületek. A második, immár hiteles felszólítást csupán május 20-án tartott gyulafehérvári papi gyűlést követően küldi szét a püspök. A gyűlésen kiemelik: „Mivel a petíció ívet kísérő körlevél minden aláírás nélkül bocsátatott ki [...] azért püspök urunk azon aláírás nélkül kibocsátott körlevélnek és a hozzá csatolt petíciónak tekintélyt adandó, körlevelet bocsátand a megye minden espereséhez.”[54] E felszólítás hatására az esperesek az aláírási íveket május 22-e után szét is küldik a plébánosoknak, másolatban.[55] Kivételt csupán a kászonújfalvi aláírási ív képez, amelyet aláírva már május 21. keltezéssel be is küldnek a püspökségre. A többi petíciós jegyzőkönyv május 22. és július 10. közötti keltezéssel érkezik be a püspöki központba: Magyarigen, keltezés nélkül; Kászonújfalu, május 21.; Csíkszentgyörgy, május 22, június 22, június 26.; Abrudbánya, május 23., június 28.; Zalatna, május 23.; Lemhény, május 24., június 24.; Déva, május 26.; Felvinc, május 29; Nagyág, május 30.; Vajdahunyad, május 31.; Szőkefalva, május 31., június 4.; Boica, június 1.[56]; Nagyhalmágy, június 8.; Kolozsvár, június 9.; Hátszeg, június 9.; Szászrégen, június 9.; Csíksomlyó, június 11; Brassó, június 18., július 16, 24.; Fenyéd június 25; Udvarhely, június 26.; Erzsébetváros, június 28.; Szászrégen, július 1.[57] Kovács Miklós püspök az összesített aláírási íveket július 6-i keltezéssel küldi el a magyar püspöki karnak.[58] A petíciós ívek „230 ezer számból álló római katolikusok petitioi” címet viselik. E számhoz járul még hozzá a marosvásárhelyi, jelentősebb késéssel beérkezett jegyzőkönyv, amelyet csupán augusztus 10-i iktatóval küldenek a püspökségre.[59]

A petíciók aláírására való felhívással párhuzamosan az esztergomi főkáptalan az általa küldött körlevélben[60] rámutat arra, hogy az érdekek érvényesítésére a legjobb megoldásnak a nemzeti zsinatok tartását tartják. Ehhez szükséges volna az ürességben álló püspöki székek, elsősorban az esztergomi hercegprímási szék betöltése, de addig is „míg ez megtörténnék, az annak idejében, szükség esetére más egyházmegyei főnök elnöksége alatt is megtartandó nemzeti zsinathoz szükséges előkészületül, megyéjében zsinatot összehívni méltoztassék; – mellyen a fönebb is elősorolt tárgyak iránt előleges egyezkedés hozatván a megyei papság és főpásztora, valamint a clerus és hivők közt is létre, az ország katholicus lakosságának, egy általános, és valamennyi plébániában körözött petitio aláírásával nyilvánítandó közérzelmei is világosságra hozassanak”.

A konkrét tennivalók megbeszélése érdekébe a május 18-ai levelében a gyulafehérvári papság „pünkösd hó 20-án reggeli 10 órára a mostani körülményekben az egyház részéről szükséges teendők feletti tanácskozás végett, a praeposti terembe összehívatnak” Kovács Miklós püspök által.[61] Itt elhangzik a püspök nyilatkozata, amelyben a zsinatok értékét hangsúlyozza. A hozzászólások után határozat hozatott, hogy ugyan egyelőre a zsinat tartása nem lehetséges, de hogy az Unió után az egyházmegyét annak tartása készületlenül ne találja, a kibocsátandó körlevélben az esperesek felszólíttassanak, hogy a megyei zsinatra az anyagot kezdjék el összegyűjteni.[62] Kovács Miklós püspök körlevelében egyházmegyéje papjaival közli a zsinat tartásának szükségességét, rámutatva arra, hogy Erdélyben a zsinattartást a felsőbb engedély megadása gátolja, amíg az Unió nem valósul meg. Minden akadály ellenére a fehérvári papi gyűlés határozata értelmében felszólítja papjait, hogy készüljenek fel a tanácskozásra.[63] Körlevelének szétküldését nem tekinti csupán egyházmegyéjén belüli kérdésnek, még aznap, vagyis május 20-án Szcitovszky János pécsi püspököt is tájékoztatja erről.[64]

Az egyházmegye kerületeiből két nagyon gyors visszajelzés érkezik a körlevélre. Május 24-i dátummal iktatják a püspökségen Gajzágó Kristóf belső-szolnoki esperes levelét, amelyben a maga részéről, kerületének véleményét tolmácsolva sürgeti a püspököt, hogy mielőbb kerítsen sort az egyházmegyei zsinat összehívására: „Nem újítási vágy, sem a világ szellemétőli gyermeki elragadtatás felszólalása, hanem egyházi megyénk erejének a politikai legújabb mozgalmak által szükségesített, s szívünk hő kívánatának, magyar honnali majdani szorosabb egyesülésünknek teljesültével, a máris tervezett egyházi nemzeti gyűléseni összpontosítására törekedés kifolyása ez.”[65] Május 27-én a gyergyói főesperes beadványa érkezik meg a püspöki főtanácshoz, amelynek tartalma azt sugallja, hogy a zsinatra való készülésről szóló körlevelet e kerület esperese még nem olvashatta, de ennek ellenére a zsinat összehívásának fontosságát levelében kifejti. Beszámolva a kerületében tartott gyűlésről közli, hogy „Komoly megfontolás és vitatkozás tárgyául tűzők ki ugyan ezen gyűlésben a buda-pesti papság 12 pontból álló petícióját is. S miután annak minden pontját illő komolysággal, higgadt ésszel megvizsgálók, úgy találtuk, miképp azok nem csak a buda-pesti, de az egész magyar clerus sérelmeit, kéréseit foglalják magukban, azért egész készséggel, egyes akarattal azokat magunkévá tettük, elfogadtuk.” Ugyanakkor e kérdések „legtöbbike csak egy nemzeti, vagy megyei zsinaton eldönthető, abban lőn megállapodásunk: kérnők meg alázatosan a méltóságos püspöki főtanácsot, hogy eszközölné ki hathatós közbenjárása által Püspök urunk Ő Nagy Méltóságánál, egy ezen és egyéb szükségesek elintézése végett tartandó zsinatnak hova hamarábbi összehívását, megtartását.” A továbbiakban az egyházjogi előírásokat idézve rámutatnak az évenkénti zsinatozás egyházjogilag kötelező szabályozására, majd arra, hogy a kepét a Székelyföldön a lakosság meg akarja szüntetni,[66] a kritikus helyzetben való miheztartás miatt létkérdésnek tartják a kérdések megtárgyalását. Az elaggott papok és a papnevelde tőkéje tudtukkal komasszálva (összevonva) van, s e kérdésben is tisztán akarnak látni.[67] Vagyis megelőlegezve a tárgyalásra javasolt pontok megfogalmazását, beszámol a Székelyföld egyik legégetőbb problémájának rendezési fontosságáról, a kepe okozta nehézségekről. A későbbiekben, a gyergyói beadványban szerepelő meglátások tárgyalására a zsinaton sort is kerítettek.

A zsinat igényét tehát nem csupán a magyar püspöki kar fejezte ki, az erdélyi egyházmegyében a különböző kerületek papsága szintén javasolja az egyházmegyei zsinat tartását. A kézdi-orbai kerület papságának Gelencén tartott megbeszélésén a petíció kérdése mellett is külön javaslat fogalmazódott meg. A zsinat szükségességét a forradalom teremtette új helyzettel indokolják: „Események merülének fel a világot megrázkódtató polgári Institutiókat felforgató, koronákat szétfúvó, Trónokat összerontó forradalmak lázas izgatottságba hozzák az elméket, a Társaság, Szabadság, Nemzetiség által felkorbácsolt indulatok Magyar Országnak ősi Alkotmányát sarkaiból kiemelték, hogy az Európában honosulni kezdő, újabb kor által igényelt polgári szerkezetet fektessék helyébe.”[68] Kiemelik, hogy a forradalmi változások bámulattal töltik el őket is, de ugyanakkor egyházhűségüknek is hangot adnak. „S éppen ezen őszinte csatlakozást tanúsítandók, határozottan vissza utasítand minden, a kor szelleméből kinövő újítási ferde viszketeget, úgy mint a mely a fontosabbak rendezésére megkívántató időt, figyelmet elrabolván, békétlenséget, visszavonást képes előidézni. Azonban […] a gyűlések megyei Nemzeti Zsinatok megtartásának általánossá vált óhajtását ilyennek nem tartjuk, annálfogva annak rendeléséért, megtartásáért könyörgünk.” Ezért kérik a püspököt olyan jellegű rendelet kibocsátására, amely eredményeként – világiak bevonásával is[69] – a „békövetkezni kellető Megyei, s ezt követő Nemzeti zsinatra” készülhessenek. A világiak bevonása mellett, tekintve az egyházmegye területén élő nemzetiségekkel való békés együttműködés szükségességét, olyan javaslattal is találkozunk, amely ezeknek a képviselőit is meghívná az egyházmegyei zsinatra. Kovács Antal brassói plébános jól érzékelve a nemzetiségi feszültségek súlyát, e szempont figyelembe vételét ajánlja egyházi elöljárójának, Kovács Miklós püspöknek: „Elleneink lefegyverzésére méltóztassék Excellentiád az Erdélyi Görög egyesült hitű oláhokat szent érdekünkbe felvenni, s velek kezet fogva munkálkodni a szent ügy kivívásában. Ötszázezer lélek nem megvetendő szám, s ma holnap hatalmas tényezővé fog változni, miután a jobbágyság nem csak felszabadult az úrbértől, hanem saját birtokra emelkedett. S miután előre látható, hogy a hongyűléseken is előbb utóbb hatalmas számú s erélyes képviselőkkel fog dicsekedni [...] könyörgésem oda menne ki, hogy az Unitus Clerusból is szintúgy, mint az oláh Unitus Honoratiorokból egynéhányat a Kolosvári zsinatra meghívni kegyelmesen méltóztassék.”[70] A püspök méltányolja a plébános javaslatát, de rámutat arra, hogy a román görög-katolikus egyház külön egyházmegyét alkot, „s mivel ők a Katholikusok petícióit mellőzve inkább nemzetiségi tekintetben iparkodnak jogokat szerezni”, nem tartja aktuálisnak a magyar katolikus egyházmegye tanácskozásaiba őket is bevonni. Kiemeli viszont, hogy mint szintén katolikusok, az érdekeik vallási téren kell, hogy találkozzanak.[71] Kovács Miklós püspök tehát kellő tapintattal, de ugyanakkor éleslátással is meghallgatja az egyházmegye javaslatait, viszont az egyházmegyei zsinaton történő tanácskozást csupán a római katolikus klerikusokkal óhajtja megtartani. A katolikus világiak bevonása kapcsán volt csupán lehetőség a vélemények egyeztetésére, amire a vegyes Státus gyűlési munkálatok adtak majd lehetőséget.

1848 nyarának végére Erdélyben már kiéleződött társadalmi és etnikai súrlódások közepette, feszült hangulatban kerül sor az erdélyi egyházmegyei zsinatra, Kolozsváron. Nem Gyulafehérváron, ahova ekkor már valóban veszélyes volt az utazás,[72] hiszen a feszült hangulat miatt a közlekedés is akadozott.[73] Az egyházmegyei zsinat tartása elől az akadály az Unió létrejöttével elhárult. A magyar országgyűlésen született törvénycikket az Unióról az erdélyi országgyűlés május 30-án megszavazta, a király június 10-én megerősítette. A szentesítésre majd június 11-én került sor.[74] Szemere Bertalan belügyminiszter az Unióról szóló nyomtatott levelét június 14-én küldi meg Kovács Miklós püspöknek,[75] de egy nappal ezt megelőzően Fogarasy Mihály választott skodári püspök már ezt az értesítést megtette. „Erdélynek egyesülése megtörténvén, az erdélyi egyházmegye érdekei nem állnak többé elszigetelve a magyar egyházétól, a kapocs már szorosabb leend.” Tárgyunk szempontjából fontos részlettel folytatja levelét: „Először is a püspököknek itt Pesten és pedig saját lakásomon tartott értekezleteiről kívánom Excelentiádat tudósítani. Meg kell jegyeznem, hogy azok június 1-sőjétől 7-dikéig tartottak [...] a conferentiákban a püspökök elhatározták a Nemzeti Zsinat megtartását, és pedig a megnyitási napot szeptember 24-re tették, helyül Esztergomot választották. A tárgyakat kiszemelték, miképp az ide csatolt mellékletben fel vannak jegyezve […] A zsinatba csak azok fognak meghívatni, kik de iure et consetudine eddig is meghívattak […] A szemináriumokról úgy gondolkoznak, hogy mivel többé a megyei szemináriumokat fenntartani nem lehet, négy vagy öt nagyobb szemináriumot fognak felállítani.”[76] A püspökök tanácskozásáról Kovács Miklós erdélyi püspök már korábban értesült, a Religio és Nevelés oldalairól. Tekintve, hogy „célját ezen, nekem hivatalosan értésemre nem adatott értekezletnek, nem tudhatom; tudnom pedig a magyar katholika egyházéihoz hasonló érdekektől vezéreltetett erdélyi egyházmegyémnek jelen teendőinek biztos és célravezető elintézésében, nem csak hasznos hanem szükséges volna”, megkéri tehát püspöktársát, hogy tájékoztassa a tanácskozásról, illetve érdeklődik a tervezett nemzeti zsinatról is: „mikorra fog a nemzeti zsinat kihirdettetni? Hol fog tartatni és kinek elnöklete alatt? Mily arányban fogja minden megye követeit felküldeni? Mik lesznek főbb tárgyai? Fognak-e világiak is megjelenni, és mily arányban? sat.”[77] E levélre adott válaszként foglalta össze röviden a fentiekben a tervezett nemzeti zsinatnak tárgyait Fogarasy Mihály választott skodári püspök.

Kovács Miklós püspöknek ezt követően a többi magyarországi püspök is megírja a nemzeti zsinat tervét, illetve mindannyian a javasolt tárgyalási pontok listáját is megküldik.[78] Az erdélyi püspök július 1-én kelt körlevelében most már konkrétan felszólítja egyházmegyéje papságát, hogy készüljenek az egyházmegyei zsinatra. Tanácsa az egyházmegyei zsinat programbeszéde is lehetne: „Egyszersmind atyailag figyelmeztetlek benneteket: miszerint megemlékezvén hivatástokról és a mostani nehéz idők körülményeiről, el ne induljatok a világ fiainak mindent összezavarni kívánó után, hanem a Szentlélek segítségül hívása, a régi egyházi zsinatok munkáinak szorgalmas forgatása, a katolika egyház igényeinek szemmel tartása, és a körülmények komoly megfontolása után oda irányozzátok munkálataitok és véleményeiteket, hogy a polgári törvényeknek tiszteletbe tartása mellett, mindenütt és mindenben az Isten dicsősége, az egyház szilárdítása és az emberiség boldogítása legyen fő célotok.”[79]

A körlevél hatására elkezdődnek a zsinati előkészületek az esperesi kerületekben. Az ezekről készült jegyzőkönyvek sorra érkeznek be a püspökségre, vázolva a papság elképzeléseit, esetenként túlfűtött forradalmi reform-igényeit is. A kerületi jegyzőkönyvek véleményei nagyon gyakran, szinte azonos szófordulatokkal csengnek egybe. Ennek magyarázatát abban találhatjuk meg, hogy egyrészt a kiküldött kérdésekkel kapcsolatosan – kevés kivétellel – szinte azonos magatartást tanúsítanak a kerületek, másrészt azzal, hogy a kolozs-dobokai kerület papsága nagyon hamar elkészül javaslataival. Már július 2-án beküldik azt a püspökségre,[80] ahonnan ennek kivonatát az összes esperesi kerületnek megküldik véleményezés végett.[81] Tekintve, hogy a többi esperesi kerület jegyzőkönyvei július 20 (barcai dékánátus és sepsiszentmiklósi esperesi kerület), július 31 (fehérvári papság, torda-aranyosi kerület), augusztus 1 (alcsíki és kászonszéki kerület, bányavidéki kerület, gyergyói kerület), augusztus 2 (belső-szolnoki kerület), augusztus 6 (gyulafehérvári kerület), augusztus 9 (kézdi-orbai kerület), augusztus 10 (szebeni és fogarasi kerület), augusztus 12 (marosszéki kerület), augusztus 15 (felcsíki kerület), augusztus 16 (Keresztes József ferences rend főnöke), augusztus 17 (udvarhelyi kerület) dátumokkal készülnek el,[82] jogosan feltehető, hogy azok a kolozs-dobokai javaslatokat is tárgyalták. Tekintve, hogy ily sok véleményt az egyházjogi törvények szerint általában három napra tervezhető egyházmegyei zsinaton letárgyalni csak megfelelő rendszeresítés mellett volt lehetséges, Kovács Miklós püspök zsinati előkészítő bizottság kinevezését tartja a lehetséges megoldásnak. Döntését Keserű Mózessel – akit a későbbiekben e bizottság elnökének fog kinevezni[83] – már július 31-én kelt levelében közli. A bizottság tagjait a Kolozsváron tartózkodó klerikusokból szeretné kinevezi. Ezért is „a végett figyelmeztetem Főtisztelendőségedet, hogy értekezvén Vitossal és Lönhárddal[84] előre készüljön”. Itt fejti ki, hogy e bizottmány célja összesíteni a beérkező javaslatokat, s azok alapján egy zsinati tervet is kidolgozni. Leveléhez a püspök mellékli „az éppen most vett egy kissé különböző zsinati pontokat” is.[85] Ez azért jelentős, mert először 21 pontos javaslatot küldnek meg Kovács Miklósnak, míg ekkor a 25 pontos javaslatra kiegészített listát küldik át.[86] A kiegészítő 4 pont ugyanis olyan kérdéseket érint, amelyet közül hármat a magyarországi püspökök csak a nemzeti zsinaton[87] akarnak tárgyalni, a negyedik (alesperesek kinevezési módja) pedig az első listából kimaradt. Véleményformálás miatt úgy döntenek azonban, hogy a már közölt 21 pont mellett ezek is kerüljenek az egyházmegyei zsinat munkálatain sorra. Ugyanakkor az egyházmegyei zsinaton nem csak a magyarországi püspökök által megszövegezett pontokat tárgyalják, hanem az egyházmegye szükségleteinek megfelelően más kérdéseket is. Azt is fontos megjegyeznünk, hogy a tárgyalandó kérdések nem is abban a sorrendben, hanem egy öt szakaszra felosztott csoportosításban kerülnek megvitatásra. Az öt csoportos felosztás szükségességét magyarázza, hogy a nemzeti zsinatra javasolt pontok kapcsán a magyar püspöki kar öt bizottságot nevezett ki, mindenik bizottság élére egy-egy püspököt állítva. Az egyházmegyei zsinaton megfogalmazott véleményeket a megfelelő témakörökből véleményezés végett nekik kellett megküldeni. Az öt csoportba felosztott, tárgyalásra javasolt pontok ilyen jellegű sorrendjét Hám János küldte meg Kovács Miklós erdélyi püspöknek.[88] Ennek megfelelően a következő csoportosítás alakult ki:

A: Lonovics József egri érseknek lesz beküldendő

1. A katolikus egyház függetlensége, az Anyaszentegyház fejével való szabad közlekedés, minden egyházi áhítatos és iskolai alapítványoknak – ide értve azokat is, melyek eddigelé a Helytartó Tanács által kezeltettek – legfelsőbb felügyelés melletti szabad kezelése, úgy szinte a katolikus iskoláké is.

2. Catholicum Institutum alapítása, a jó és olcsó könyveket kiadó társulat pártolása és terjesztése.

3. Az egyházi lapnak biztosítása.

20. Az ürességben lévő püspökségek betöltése.

21. Az alesperesek kinevezésének módja[89]

25. Az otthoni egyházi pénztár és iskolaügy kezelése iránti intézkedés.

B: Zichy Domokos veszprémi püspöknek lesz beküldendő

4. A vasárnap, ünnepnapok és böjtök megtartása iránti intézkedés.

6. A délutáni isteni tisztelet és szolgálat célszerűbb elrendezése, egyszersmind a cselédek és dolgozó néposztály vasár- meg ünnepnapokon tanítása.

8. Áhítatos társulatok behozatala, a nép buzgalma ébresztése és ápolása végett.

9. A gyermekek első áldozati szertartásának elintézése.

10. Az év végén tartandó délutáni isteni tisztelet elrendezése.

14. Szent mise előtt, vagy után mondassék a nép jelenlétében imádság élő szóval a pápáért, királyért, egyházi, világi felsőbbség, katolikus egyházért, népért stb. egy meghatározandó formula szerint.

17. A búcsúknál olykor előfordulni szokott visszaélések elhárítása.

C: Scitovszky János pécsi püspöknek lesz beküldendő

5. Pro synodo solum nationali: az egyházi csődöknek egyházi javadalmazás irányábani célszerű elrendezése, életbe léptetése.

12. A plébániák instructus fundusa iránti célszerűbb intézkedés.

15. Az elaggott papok jobb ellátása iránti intézkedés.[90]

18. A papbérnek készpénz, vagy deputátumokban méltányos megváltása.

19. A patronátus kérdése, azzal járó teher viselése és joggyakorlatára nézve.

22. A plébánosok és káplánok congruája iránti óhajtásnak kivétele s kitudása.[91]

D: Rudnyánszky József besztercebányai püspöknek lesz beküldendő

7. A római s eddig használatban lévő rituálék nyomán egy új s valamennyi deák szertartású megyékben behozandó oly rituálénak kiállítása, melyben a szentségek és szent szertarások kiszolgáltatásának alkalmával, némely épületes imádságok anyanyelven lennének használandók, némely célszerű oktatások formulái mellett.

13. A Moldvai katolikus magyarok ügye.[92]

24. A Kollonich-féle szerződés megszüntetése a püspökök és más javadalmas főpapok irányában.

E: Ocskay Antal kassai püspöknek lesz beküldendő

11. Általában a világi és szerzetes klérus irányában a fegyelem korszerű szilárdítása, - az utolsó nemzeti zsinat irományaiból használtassanak a haszonvehetők.

16. Miképp lehetne behozni a klérusra nézve a külföldön oly üdvös hatású közönséges lelki gyakorlatokat.

20. Az otthoni egyházi pénztárak és iskolai ügy kezelése iránti intézkedés; ez a szám az A. alatt is folytatódik[93]

A fenti csoportosítás kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy az E. csoport utolsó tárgyalási pontjaként a Fogarasy Mihály által küldött listából a „A szerzetesek és apácák fogadalmáról, a szerzetesek felszentelésének idejéről, s a laicus fráterek mellőzéséről” téma[94] került be abba az összesítésbe, amely alapján a zsinati munkálatokat Kovács Miklós erdélyi püspök irányította, s abból az összesítésbe is, amelyet a kassai püspöknek a munkálatok végén megküldött.[95] Az elkezdődő zsinati előkészületek, majd pedig maga a zsinati munkálat a fentiekben ismertetett összes javasolt tárgyalási pontot érintette, azokat is, amelyek egyik-másik listáról hiányoztak.

A forradalmi hangulat az Erdély-szerte megtartott tanácskozások jegyzőkönyveiből egyértelműen kicseng; sőt a tárgyalásokról még érdekesebb, pezsgőbb képet nyújtanak az azokon készült friss feljegyzések, amelyeknek csupán letisztázott változata a végleges jegyzőkönyv. A megfogalmazásának története talán többet mondóbb, mint maga a jegyzőkönyv. Az egyes kérdésekről külön bizottmányok készítenek javaslatokat, amelyeket a gyűléseken megvitatnak. A viták időnkénti hevességét éppen azok a levéltárban rejtőzködő lapok jelzik, amelyek tele vannak áthúzásokkal, beszúrásokkal, lapszéli megjegyzésekkel. Ezek az iratok a korabeli vágyakról, problémákról adhatnak beszédes képet. Így a jogi érvényességtől akár függetlenül, a forradalmi hangulat szempontjából értékelhetjük azt a munkálatot, amelyet 1848 őszén a Kolozsváron összegyűlt vegyes státusgyűlési és zsinati képviselők kifejtettek.

A zsinati tárgyalások erdélyi specifikumaként tartható számon, hogy ezt megelőzte a fejedelemség korától hatékonyan működő erdélyi vegyes-státusi munkálat. Ennek során több olyan kérdés is napirendre került – a püspök kifejezett javaslatára –, amely a magyar püspöki kar elképzelése szerint az egyházmegyei zsinaton kellett volna, hogy megvitatásra kerüljön. Így ezekben a kérdésekben Erdélyben a klerikusok a világiakkal együtt fogalmazzák meg meglátásaikat, s ami ugyancsak jelentős, döntéseiket.

Az egyházmegyei zsinat során a pozsonyi törvényekre reagálva egyértelmű az erdélyi egyházmegye papságának magatartása, mikor is az egyház belső autonómiáját megfogalmazzák. A püspök-kinevezési jognak a polgári kormány által történt gyakorlása ellen tiltakoznak, miközben azt is megszövegezik, hogy a három jelöltet a vegyes státusgyűlés kellene, hogy kijelölje, ezek közül a káptalan választva meg az új püspököt. Ez értelmezhető úgy is, hogy a világiakból is álló fórumra bíznák a jelölés jogát, ami mindenképp jelentős, valóban forradalmi javaslatként is értékelhető. Ugyanakkor az is tény, hogy a státusgyűlés jogkörének felsorolásából ez a jelölési jog hiányzik. A kegyúri jelölési jognak – amelyet a zsinatoló atyák fenntartani javasoltak, még abban az esetben is, ha a kegyúr nem teljesíti kötelességeit – kiterjesztése a hívek által is történő püspök-jelölésre nem kizárható óhaj a zsinat részéről. A kanonok, esperesek választása során ezzel a demokratizáló tendenciával is találkozunk. A zsinatolók a püspök abszolút kinevezési jogát megpróbálták ugyan megszorítani, de Kovács Miklós püspök jó érzékkel tudta a túlfűtött törekvést ellensúlyozni. Egyházjogi tisztánlátása és jó diplomáciai érzéke lehetővé tette, hogy a tárgyalásokon elhangzó túlzó javaslatok kapcsán is a püspök az érvényben levő szabályoktól való eltérést meg tudja akadályozni. Ezért is az egyházmegyei zsinat érvényessége nem vitatható el. A böjti fegyelem, az anyanyelvi liturgia, a cölibátus kérdése tulajdonképpen nem lehettet volna tárgya az egyházmegyei zsinatnak. Az első kettő (böjt, liturgia) tárgyalása pasztorációs szempontból szükséges volt, a változtatást sürgető javaslatok megindoklása a lelkipásztorkodó papság nap mint nap tapasztalt, megélt nehézségeit, az egyházmegye hitéletét vázolják részletesen. Hasonlóan a búcsújárás kapcsán észlelhető visszaélések megszüntetését célzó megfogalmazások is hiteles képet adnak a hitélet erdélyi sajátosságairól. Az egyházi társulatok, a szentmisék, ünnepek és vasárnapok megtartása, a különböző szertartások témáival kapcsolatosan elhangzó javaslatok még inkább rámutatnak, hogy az egyházmegye papsága a tapasztalt nehézségek orvoslására valóban erőteljesen törekedett. A forradalmi lázban nem feledkezett meg arról, hogy elsődlegesen jó papként álljon hívei mellé, azoknak örök üdvösségén munkálkodjon. Természetesen saját helyzetével kapcsolatosan is egy egész sor javaslatot fogalmazott meg. A papi áthelyezések mellett viszonylag hosszan tárgyalnak a papság jövedelméről. A javasolt jövedelmezési rendszer igazságossága – utólag megítélve – csak elismerést válthat ki. A papi és szerzetesi fegyelem témájánál az újítási vágy erőteljesebb megnyilatkozásaival találkoztunk. A külsőségek – ruházat, bajusz vagy szakállviselet – mellett a zsinat botrányköveként számon tartott cölibátus kérdésében az egyházjogi szabályokkal ellenkező javaslatok is elhangzottak. Ez azonban nem jelenthette, hogy a papság túllépte hatáskörét. Kovács Miklós püspök rendkívül jó érzékkel, az utólagos értékelésekkel ellentétben, kézben tartotta a tárgyalásokat. Nem állíthatjuk, hogy félresiklott volna a zsinat. A forradalmi hangulat ellenére, amelynek megnyilvánulásai egyértelműek voltak, maguk a résztvevők is betartották a jogi kereteket. Véleményt alkottak, óhajt fejeztek ki, javaslatokat fogalmaztak meg, nyilatkoztak, de az egyházjogi szabályokkal ellentétesen nem határoztak. Nem is volt ez annyira egyértelműen természetes akkor, 1848. szeptember első két napjában. Hiszen forradalmi láz vett erőt mindenkin, s ugyanakkor a zsinatot megelőzően öt napon keresztül, mint a vegyes státusgyűlés egyházi tagjai – hiszen az egyházmegyei zsinat tagjai egyben a vegyes Státusgyűlés egyházi tagjai is voltak[96] – igenis határozhattak, s határoztak is. Nagyfokú józanságot jelentett tehát részükről az új fórumon, az egyházmegyei zsinaton határozatok hozatalától tartózkodni.

Az egyházmegyei zsinat jellegét tekintve kiemelni, hogy a zsinat egyházjogi szempontból többnyire csak a papi gyűlés-minősítéssel került be a szakirodalomba,[97] mit forrásaink alapján úgy érezzük szükséges korrigálni. A forradalmi helyzetben nyíltabban és bátrabban nyilatkozó papság alapvető vágyairól, elképzeléseiről ad beszédes képet a jegyzőkönyv, de még inkább a végleges jegyzőkönyv összeállítása előtt a jegyzők által helyben készített piszkozatok. Ezek esetenként túlzó, felforgató eszméket tartalmaznak, de nagyobb részt építő javaslatokat is olvashatunk bennük, amelyek egy részét a második vatikáni zsinat valósította meg. Kovács Miklós püspök jó érzékkel tudta a túlfűtött törekvést ellensúlyozni. Egyházjogi tisztánlátása és jó diplomáciai érzéke lehetővé tette, hogy a tárgyalásokon elhangzó túlzó javaslatok kapcsán is a püspök az érvényben levő szabályoktól való eltérést meg tudja akadályozni. A zsinat jogosságának megkérdőjelezése elsősorban annak a következménye, hogy az elmaradt nemzeti zsinatot Horváth Mihály kinevezett csanádi püspök 1849-ben megpróbálta megtartani, ahol viszont a magyar egyház teljes függetlenségét mondta volna ki.[98] Ezt Róma az anglikán szakadáshoz hasonló tervnek látta, s ezért a szabadságharc leverését úgy értékelte, mint „végtelen előnyt a magyarországi egyház ügye számára”. A forradalmi láz hatásának minősítődik, s így egyben veszélyesnek is a zsinatolás. A pápa, IX. Piusz rendeletében meg is hagyta, hogy „a megyei zsinatokat boldogabb időkre halasszák, mert az ál-szabadságnak kárhozatos szelleme számtalanokat az egyháziak közül is elkábított, kik nem azon szabadságot, mely Krisztus Urunktól való keresik, hanem azt, mely hizlalván a testet, és a testi érzékeknek tömjénez, a lelket azonban megöli”.[99] Ez a háttere annak, hogy a történetírásban nem csak leértékelődött az 1848-as zsinatok szerepe, hanem magát a zsinati jelleget is elvitatták.

A zsinat jellegének eldöntéséhez több fogódzópontunk is van. Elsősorban a hatályos egyházi törvénykezést vehetjük alapul, amely felsorolja az egyházmegyei zsinat ismérveit, a jogi érvényességét meghatározó feltételeket. A forradalmi változások következtében megszületett igény, a nemzeti zsinat tartásának előkészületei szempontjából is értékelhetjük egyházjogilag az erdélyi tanácskozásokat. Természetesen a vizsgálódásnak tárgyát kell, hogy képezze a világiak szerepe is, hiszen a magyar püspökök részéről már a petíciók kérdése kapcsán megfogalmazódott az igény, hogy a jogos kéréseknek megfelelő tömegbázist kell biztosítani; vagyis az egyház érdekeit érintő kérdések tárgyalásába a világiakat is be kell vonni. Ez a kívánalom párhuzamosan a világiak részéről is jelentkezett. Az erdélyi viszonyokat tekintve a vegyes státusgyűlésen sor is került a klerikusok és világiak közös tárgyalására.

A kérdés eldöntésében segítséget nyújthat ugyanakkor a tárgyalt kérdések listája is. Láttuk már, hogy a nemzeti zsinatra való előkészületül Erdély püspökének, csíktusnádi Kovács Miklósnak is megküldik a tárgyalandó pontokat. A tárgyalásokon azonban ezektől eltérő kérdések is sorra kerültek. Egyrészt a csak klerikusokból álló zsinati munkálatokon, másrészt a vegyes Státusgyűlésen is. A gyűlések eredményeként megszületett döntések egy része értékelhető, mint a Státus jogkörébe tartozó döntés; vagy mint a zsinati tanácskozásokra összegyűlt papság véleménye, amelyet a püspök tudomásul vesz, de a döntést nem hozza meg; vagy mint sajátosan erdélyi problémát érintő kérdés; s végül, mint előkészítő jellegű vélemény a nemzeti zsinat munkálataira. Ez egy nagyon fontos szempont, ami egy sajátos értelmezési lehetőséget nyújt a zsinati munkálatok értékeléséhez. Ugyanis nem egy elszigetelt jelenségről, erdélyi specialitásról kell, hogy képet alkossunk, hanem egy nagyobb rendszerben a nemzeti zsinat előkészítő munkálataiban szükséges gondolkoznunk. 1848. szeptember 6-án Kovács Miklós erdélyi püspök levelet küld át Lonovics József egri érseknek, illetve Zichy Domokos veszprémi, Szcitovszky János pécsi, Rudnyánszki József besztercebányai és Ocskay Antal kassai püspököknek, amelyhez csatolja a vegyes státusgyűlés és a kolozsvári zsinat jegyzőkönyveit. A gyulafehérvári püspöki és székeskáptalani levéltárban ugyanezen a lapon folytatódik Nádasdy Ferenc kalocsai érseknek írt külön levél, amelyből utalást kapunk a jelzett kérdéshez: „Az erdély megyei zsinat, melyet a magyarhoni tiszteletre méltó püspöki kar köztanácskozásaiban megállított s velem is közlött pontok megvitatása s azokróli véleményadásra, valamint szintén némely megyebeli dolgok elintézése végett, összehívtam, bevégezve lévén, bátor vagyok Nagyméltóságodnak ezen megyei zsinat tanácskozási folyamatját híven tükröző jegyzőkönyvet, az ide csatolt mellékletben, tisztelettel bemutatni és jelenteni: miszerint én az augustus elsejétől jegyzett zsinatra meghívó levél mellé csatolt utasítás nyomán, a közlött pontokra vonatkozó zsinati tervet, véleményt, s illetőleg határozatot, azon méltóságos püspök uraknak, kik a kijelelt öt választmány elnökeiül neveztettek, mai napon valósággal átküldtem.”[100] Tehát nem csak önálló egyházmegyei zsinatról van csupán szó, hanem Erdélynek Magyarországgal történt uniója után kialakult helyzetnek megfelelően, az összes magyarországi püspöknek a tervezett nemzeti zsinatra való előkészületéről is. Ebből a szempontból megközelítve – annak ellenére, hogy a nemzeti zsinat elmaradt – az egyházmegyei zsinat elérte a célját. Minden javaslat, döntés, óhaj részét képezte annak az információs anyagnak, amely a nemzeti zsinat előkészítésében a kinevezett öt bizottsági elnöklő püspöknek segítséget nyújthatott abban, hogy tárgyalt kérdésekkel kapcsolatosan a legjobb és a lehetőségekhez képest a legóhajtottabb javaslatot megszövegezzék. Ennél a szempontnál maradva kiemelhetjük, hogy az előkészítő jelleg a szabad véleménynyilvánítás korlátlan lehetőségeit tehette – még egyházjogilag is – lehetségessé. Hiszen ebben az esetben, még ha határoznak, döntenek is – akár a püspöki óhaj ellenére –, az nem jelenthet többet, mint az óhaj erőteljes kifejezését. Ha e döntéseiket hajlandóak felterjeszteni megvitatásra a nemzeti zsinatra, nem pedig azonnali alkalmazását kezdeményezik, akkor nem térnek el az egyházjogi előírásoktól. Egyébként is nem nagyon találkozunk kimondott döntésekkel az egyházmegyei zsinat során. Ha összefoglaljuk azokat a részeket, amelyekben a „határozni” ige szerepel, látni fogjuk azoknak relatív értékét. Első alkalommal a papok szabad végrendelkezésének kimondásánál alkalmazzák. Ekkor viszont nem veszik át a sokkal erősebb fogalmakat használó választmányi jegyzőkönyv szövegét, annyira igyekezve helyes úton maradni, hogy magából a határozatból végül kimarad maga az ige. A kepe kérdésénél újra előfordul a „határozni” kifejezés, de ez a státusgyűlés döntésének megismétlése volt. Az elaggott papok pénzalapjáról évenkénti zsinat előtti számadás-kérdésben hozott határozat nem jelentheti az egyházjogi szabályok megsértését. A papi fegyelem kérdésénél, mielőtt a tárgyalt három pontot felsorolná a jegyzőkönyv, szintén szerepel ez az ige, viszont a szövegösszefüggés enyhíti az élét: „gyűlés határozata következőkben összpontosul”. Negyedszeri használata kapcsán, amikor az esperesi ítélőszékek visszaállításáról határoznak, esetleg állíthatnánk, hogy ekkor nem jártak el helyesen. A kalocsai érsek ki is fejezte levelében Kovács Miklós püspöknek a kérdés kapcsán nehezményezését. Azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy az 1822-es zsinati Statútumok ily ítélőszékek felállítását szorgalmazták, csak akkor erre nem került sor.[101] Az 1848-as zsinaton résztvevők az 1822-es zsinatra hivatkozva határozhattak volna, s jogosan, hiszen a magyar püspöki kar által leküldött pontokban szerepelt: „a régi Nemzeti iratokból használtassanak a haszonvehetők”.[102] Ugyanakkor a jegyzőkönyv e kérdésről azt is tartalmazza, hogy ily irányú megoldást a követek a nemzeti zsinaton szorgalmazzanak! S végül marad az utolsó alkalom, amikor a „határozni” igével találkozunk – a székelyföldön felállítandó vikáriusi hivatal kapcsán: „Határoztatott. Az idő rövidsége miatt boldogabb időre halasztatott.” Vagyis a kérdés elnapolását határozzák el.[103] A résztvevők tehát a püspök akaratával ellenkező, jogtalan döntést nem hoztak. Ha tették volna, a püspök élt volna jogával, hogy ezt meggátolja, amint ezt meg is tette a böjtről szóló javaslattal kapcsolatosan, utalva arra, hogy ilyen döntést nem ezen a fórumon kell meghozni.

Mivel csak a nemzeti zsinatra való előkészítő lépés történt meg – maga a nemzeti zsinat elmaradt –, az egyházmegyei zsinatot önálló jelenségként szokták értelmezni. Legalább is Forster János szentszéki tanácsos 1907-ben kiadott könyvében ilyen szempontból ítéli meg a zsinati munkálatokat, tervezeteket. Természetesen erre az értelmezésre is lehetőség van, hiszen a nemzeti zsinatra készülve a püspök vezérlete alatt történtek tanácskozások. Ez a tény biztosítja, hogy önállóan értékelhető legyen az egyházmegyei zsinati munkálat. A kulcsproblémák, amelyek miatt ilyen megközelítésben az egyházmegyei zsinat jogi érvényessége megkérdőjelezhető a következők: a döntéseket a püspök hozta, vagy pedig demokratikus szavazásra került-e sor? A probléma látszatra egyszerű. Mivel a püspök nem írta alá, illetve nem hirdette ki a döntéseket, lezárhatnánk a kérdést azzal, hogy ilyen szempontból a zsinatolók, forradalmi lelkesedésükben túllőttek a célon. A hatályba lépés két feltétele valóban nem teljesült, viszont az erdélyi egyházmegyei zsinat szó szerint átvett több vegyes Státus-gyűlési határozatot, amelyeket viszont a püspök aláírt.[104] Ahol az átfedéssel találkoztunk, azon kérdéseknél az érvénybe lépést egyházjogilag állítanunk kell. Hiszen ebben az esetben olyan részeket emeltek be a zsinati jegyzőkönyvbe, amelyeket más fórumon az egyházmegyés püspök aláírt, hitelesített. Itt újra utalunk arra is, hogy az egyházmegyei zsinat részéről azért ment oly zökkenőmentesen a vegyes státusgyűlési döntések átvétele, mert az egyházmegyei zsinaton résztvevők kivétel nélkül mind jelen voltak a vegyes státusgyűlés munkálatain is. Természetesen rajtuk kívül világiak is részt vettek a Státusgyűlés döntéseinek meghozatalában, ami – immár kuriózumként – azt a következtetést engedi meg levonni, hogy 1848-ban egyházjogilag hatályba csak azok a döntések léptek, amelyekben a világi hívőkkel közös döntést hozott a papság. Végső soron azonban nem feledhetjük el, hogy ezek a kérdések nem vonatkoztak olyan kérdésre, amelyben a döntés joga a püspöknek és zsinatnak lett volna fenntartva. Az érvénybelépés szempontjánál maradva továbbá azt is megvizsgálhatjuk, hogy a zsinat bezárását követően a vitás kérdésekben milyen szellemben születnek döntések. Ezáltal is közelebb kerülhetünk a zsinat érvényességének és életbe lépésének a szakirodalomban mindeddig tagadott voltához. A zsinat bezárását követő első, a kérdésben fontos dokumentum aláírás és keltezés nélkül érkezik be a püspökségre, szeptember 6-án. A levél aláírói a „Jó indulatú papjai” fedőnevet választották. A levél hangvétele eléggé elkeseredett,[105] ami éppen arra enged következtetni, hogy a püspök a zsinati munkálatok során nem engedte magát – Forster János szavaival élve – leszavazni a cölibátus kérdésében. Tehát ez ügyben a püspök a zsinaton résztvevők óhaját nem teljesítette, nem is teljesíthette, hiszen nem ez a zsinati fórum volt hivatott a cölibátus kérdésében döntést hozni. Ezzel azt mondhatnánk, hogy a zsinaton tárgyaltak nem kerültek át a gyakorlatba. A Brassói lap 1849. június 11-i 17. számában megjelent a Marosvásárhelyen, nagy nyilvánosság előtt tartott papi gyűlésről szóló beszámoló. Ennek tartalmát, kijegyzetelve Zerich Tivadar teológiai tanár küldte át Kovács Miklós püspöknek.[106] Marosvásárhelyen a gyűlés az ottani esperes ellenkezése ellenére gyűlt össze, s tanácskozása során kilenc indítványt fogalmaztak meg, amelyek közül nyolc gyakorlatilag az 1848-as egyházmegyei zsinaton le volt tárgyalva:

1. Az isteni tisztelet anyanyelveni tartása.

2. Igazságos jog- és birtokarány a különböző osztályok között.

3. A szerzetes rendeknek a világi papsággal egy közös testületté leendő összeolvasztása.

4. A kath[olikus] egyház és papság orgánumául, egy egyházi lap alapítása, mely egyszersmind a Székely érdekeket is képviselné.

5. A nőtlenség feltétlen és rögtöni eltörlése.

6. A papneveldének az idő kívánataival összeegyeztetendő átalakítása.

7. A házassági akadályok, s ezek körüli egyházi törvények egyszerűsítése.

8. A megye igazgatásában a Zsinat általi választása a püspök körüli kormányszemélyzetnek; csak így remélhetvén azt, hogy a megyei kormány minden tette, az egyház törvényeinek és a papság közvéleményének leend hű kinyomata.

A marosvásárhelyi nyolc indítvány kapcsán a lap szerkesztősége megjegyzi, hogy „kár volt a múlt évben, Kolozsvárott tartott zsinat határozatait ki nem nyomtatni, vagy legalább kerületileg a papsággal nem közleni: mert mi úgy tudjuk, hogy a fenn említett 8 határozatot, már a zsinaton elfogadta az erdélyi kerület papsága. A félreértések és az oly készséggel támasztott és támasztandó gyanúsítások elhárítása végett szükségesnek látjuk megjegyezni, hogy Mi – mint ezt a marosi papság határozatai is mutatják – reformainkot, csak a mindig változást szenvedett és szenvedhetőkben sürgetjük”. A lap szerkesztősége tehát azt a véleményt képviseli, hogy ezeket a kérdéseket érvényesen megoldotta az egyházmegyei zsinat. Zerich Tivadar pedig azt emeli ki, hogy „a Kolozsvári Zsinat határozatai 1848-ik Aug[usztus] vég és S[z]ept[ember] első napjaiban hozattak, olyanok és illetőleg még rosszabbak, mint a Marosvásárhelyiek. Ezen zsinat hősei (ama határozatok máiglan sem lévén egyházi modorban rosszallva), még mind dúlnak fúlnak azon egyes becsületesek ellen, kik azoknak ellen mondani mertek és mernek”. Vagyis csak arra mutat rá, hogy a fenti nyolc kérdést a zsinat letárgyalta, s az akkor megfogalmazott elképzeléseket hivatalosan nem ítélte el. Ez viszont nem jelenti azt, hogy azok életbe is léptek. Ha e nyolc pont tematikáját megvizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy az 1, 3, 5, 7-es pontok olyan kérdéseket érintenek, amelyek megoldása az egyházmegyei zsinat hatáskörén kívül esett. A 2-es pont, amely az egyházmegyén belüli vagyoni arányosságot boncolgatja, az egyházmegyei zsinaton a papság fizetése kapcsán nem került megoldásra, és a nemzeti zsinatra hagyták a kérdés részletes kidolgozását. A 4-es pont, az egyházi lappal kapcsolatosan hasonló eset, hiszen a zsinaton ennek elvi pártolását fogalmazták csupán meg. A 6-ik pont a szemináriumok reformjára vonatkozik. A papnevelés kérdését a zsinat hosszan tárgyalta, életbeléptetésének legfőbb akadálya az elvi okok mellett az volt, hogy a forradalmi események következtében az 1848/49-es tanévet meg sem lehetett megnyitni. A 8-ik pont kapcsán elmondhatjuk, hogy a marosvásárhelyi értekezleten részt vevők figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy ilyen jellegű határozat egyáltalán meg sem fogalmazódott az egyházmegyei zsinat, csupán javaslatok hangzottak el ezzel kapcsolatosan. A javaslatok is csak a kanonokok, esperesek és teológiai tanárok kinevezésére vonatkoztak, illetve a püspöki helynök kinevezésére, ahol is zsinati úton történő beleszólást igényeltek a választásra jogosult papok. Tehát gyakorlatilag olyan kérdésekben tesznek indítványt a marosvásárhelyi értekezlet résztvevői, amelyek ugyan tárgyalva voltak az egyházmegyei zsinaton, de azok egyrészt a zsinat jogkörét meghaladták, illetve amikor e kérdésben a zsinatnak – pontosabban a püspöknek, papjai véleménye meghallgatása után – joga lett volna dönteni, a döntés eleve meg se született. A marosvásárhelyi vitatható értekezlet tehát a zsinat érvényességét nem kérdőjelezheti meg, csupán arra figyelmeztethet, hogy az egyházmegyében a tárgyalt témák aktuálisak maradtak a zsinat után is. Ezért is fogalmazták meg a Marosvásárhelyen egybegyűltek, hogy „a kath[olikus] egyház és papság kebelében tátongó hiányok javítása, s több más reformok életbe léptetése végett, az erdélyi kerület papsága tartson mentől előbb Zsinatot”.[107] Az értekezleten elhangzottak közt volt viszont egy olyan, – sorszámát tekintve a kilencedik – pont, amely kapcsán már a zsinat érvényességét elemezhetjük. A kérdés arra vonatkozott, hogy a püspök, miután hosszasan egyházmegyéjétől elzárva, az ostromállapot alatt álló gyulafehérvári várban rekedt, helyettesnek nevezi ki maga helyett a kolozsvári plébánost, Kedves Istvánt. A kinevezés jogosságát a marosvásárhelyi értekezlet tagadta, hivatkozva az 1848-as egyházmegyei zsinatra, ahol a résztvevők kérték, hogy a püspöki helynököt csak zsinatilag nevezhessék ki. Ezzel a kérdéssel kapcsolatosan a székelyföldi papság jelentős része szintén megfogalmazta fenntartását, nem fogadva el Kedves István kinevezését. Az 1849. június 11-én tartott udvarhelyi esperesi kerület papi gyűlése[108] szintén megfogalmazza „ideiglenes p[üspök] Helyettesnek el nem ösmérhetése, nemcsak azért, mivel ezen kinevezés a tavalyi zsinat végzéseivel merőben ellenkezik”.[109] Hasonlóan nyilatkozott a „a Gyergyai Papság is múlt napokban tett” gyűlése, jelzik az udvarhelyiek. Tehát elvileg nem fogadják el a helyettes tevékenységét. Itt viszont ki kell emelnünk, hogy a helyettes kinevezése kapcsán a zsinat részéről a püspök jogkörét csökkentő javaslatot a jegyzőkönyvbe végső soron fel se vették, ez csupán a zsinatot előkészítő esperesi tanácskozások jegyzőkönyvében szerepelt, azok között is csak a bányavidéki esperesi tanácskozás beadványában.[110] Ezért is természetesnek tekinthető, hogy Kovács Miklós püspök magától értetődően nevezte ki Kedves István püspöki helyettesnek akkor, amikor egyházmegyéje kormányzásától a gyulafehérvári várostrom miatt el volt zárva.[111] A püspöki helynök kinevezése kapcsán azt is megállapíthatjuk, hogy a székelyföldi papság a forradalmi helyzetben elsősorban azt szerette volna elérni, amelyre a zsinaton ténylegesen nem került sor: hogy a papság a püspök szabad kinevezési jogát utólag, ilyen módszerrel korlátozhassa, s saját beleszólását az egyházmegye kormányzásába biztosíthassa. Annál is nyilvánvalóbb ez, mivel Kedves István körleveleit a székelyföldi esperesek köröztették,[112] szétküldték a papsághoz, utasításait elfogadták.

Ez a rövid, s végső soron szemelvényes bemutatás is arra enged következtetni, hogy azok a helyzetek, amikor a zsinati határozatok életbe léptetése kétséges lehetne, tulajdonképpen nem zsinati határozatok életbe lépéséről szólnak.

A továbbiakban néhány olyan esetet mutatunk be, amelyek azt bizonyítják, hogy a zsinati munkálat elérte célját, a püspök gyakorlatban alkalmazta azokat az elveket, amelyek az egyházmegyei zsinat jogköréhez tartoztak, s így életbe léptethetőek is voltak. 1848. szeptember 9-én Kovács Miklós püspök válaszlevelében Sántha Imre kilyénfalvi plébános és Török Antal nyugalmazott gyergyóalfalusi kántor felterjesztésére[113], amelyben kérték, hogy a Gyergyó- kerületi tanítók özvegyeik és árváik gyám intézetének alapszabályát hagyja jóvá, a jóváhagyást egy kitétellel teszi meg. Ebben rámutat, hogy a benyújtott alapszabályzat „II. fejezet 2-ik cikkelyének azon kitételét: hogy a legszegényebb pap hátra maradott vagyonából 5 p[engő] f[orin]tot a gondnokok követelhetnek”, nem hagyhatja jóvá, hiszen a „a papoknak szabad végrendelkezési joguk levén”, ezt ő is tiszteletben tartja. Márpedig a papok szabad végrendelkezési jogát éppen az 1848-as egyházmegyei zsinaton mondták ki, s a püspök a gyakorlatban, a zsinati munkálatok befejezése után már egy héttel, mint hatályos rendelkezésre hivatkozik. A püspöknek ez a magatartása a zsinat érvényessége és hatályba lépése szempontjából rendkívül fontos.

Hasonlóan a zsinat érvényességét bizonyítja Elekes István, kézdi-orbai kerületi jegyző 1849 májusában kelt beadványa is, ahol kiemeli, hogy „a nagy Méltóságod Fő Pásztori intézkedése által hirdetett, s Elnöklete alatt tartott Püspök Megyei Zsinat jótékony eredménye megadta nekünk a kerületi Hivatalnokok választási jogát”.[114] Ugyancsak erre a jogra hivatkozik 1849 júniusában Bogdán István plébános is.[115] A forradalom leverésekor két esperes, az alcsíki és a gyergyói is fogságba került. Az alcsíki papság kéri a püspököt, hogy a nagykászoni plébánost, Ferenczi Józsefet, „kit a múlt évi Zsinat érelmében ugyanazon év November elején az al-csík és kászonszéki egyházi kerület jegyzőjévé szótöbbséggel megválasztottunk vala – e hivatalban megerősíteni és az esperesi hivatal vételével megbízni addig is, míg Esperesünk óhajtott szabadságát vissza nyeri”.[116] Itt is tehát előfordul a zsinat által biztosított kerületi hivatalnokok szabad választására való hivatkozás. Viszont az is tény, hogy választásukhoz a püspök jóváhagyását kérik, tekintve, hogy a tárgyalások során az esperesek szabad választását a kerületek által a zsinaton csak a felterjesztés jogát fogalmazták meg, a kinevezés a püspök jogköre maradt. Ez azért is fontos, mert a zsinatot megelőzően hasonló helyzetben sokkal radikálisabb megfogalmazás is előfordult. Itt a marosi kerület beadványára utalnánk vissza, amelyben olvashatjuk, hogy „az udvarhelyi esperestnek[117] hivatalából tett elmozdítását örömmel értettük; hasonlóképpen elcsapni kívánjuk a szebeni esperest is, mint a magyar nemzetnek megátalkodott ellenségét”. A marosvásárhelyi esperes a következő megjegyzéssel hitelesítette ekkor a jegyzőkönyvet: „Hogy az esperetsi munkálat után ezen jelen munkálatban látzott a többség megállapodni, kivévén az udvarhelyi és szebeni esperestekről való jegyzést, minthogy arról szó nem volt, ezennel hitelesítem.”[118] A zsinaton viszont az ennyire radikális megfogalmazás nem került elfogadásra, s éppen ennek fényében értékelendő az alcsíki kerületnek 1849 nyarán beadott kérése, amelyben a zsinaton megfogalmazott elvek szellemében való eljárást sürgetnek. A kerületi jegyzők kinevezésében a püspök a zsinaton megfogalmazott elvek szerint jár el, figyelembe veszi a „kerületi papságnak a zsinati pontokra beküldött feleletei rendén felfejtett kívánságát”.[119] S végül még egy dokumentumot idéznénk e kérdés kapcsán. 1849. október 26-án Csergő Antal máréfalvi lelkész a szegénységre való tekintettel kéri, hogy a püspök adventben engedélyezze a zsírral való főzést, a nagyböjtben szintén, természetesen leszámítva a heti három napot és a nagyhetet.[120] A kérés azért is érdekes, mert a böjti fegyelem témája az egyházmegyei zsinat szerint is a nemzeti zsinat hatáskörébe tartozott. A püspök kánonjogilag helyes, s ugyanakkor jó pasztorációs érzékkel azt válaszolja, hogy az engedélyt adventre ugyan megadja, de ez nem általános érvényű rendelkezés, erről, s a nagyböjtre vonatkozó szabályról külön rendelkezést fog majd kiadni.[121] Ezek az utasítások tehát azt bizonyítják, hogy a zsinati munkálat nem volt eredménytelen, a püspök életbe léptette a hatáskörébe eső, és az általa elfogadhatónak tartott javaslatokat.

A zsinat érvényessége kapcsán harmadik megközelítésként vizsgálódásunk irányelvének választhatjuk azt a szempontot, hogy maga a püspök – aki egyházmegyéjében egyedül bír törvényhozó hatalommal – minek szánta, s minek tartotta e gyűlést. Ebben az esetben egyértelműen megállapíthatjuk: egyházmegyei zsinatnak. Oly értelemben, amilyennek azt a tridenti zsinat előírta. Nem feltételezhetjük csíktusnádi Kovács Miklósról, hogy nem volt tisztában saját maga és a zsinat jogkörével.[122] Nem vonhatjuk meg az egyházmegyei zsinat fogalmát a kolozsvári gyűléstől, hiszen a jogi előírások teljesültek. Az előre megállapított témák melletti új pontok felvétele jogos volt, hiszen olyan kérdésekről tárgyalhat a zsinat, amelyeket „a főpásztor akár önszántából, akár papjainak javaslatára tanácskozás alá kíván bocsátani”. Nem zárja ki a zsinat kifejezés használatát az sem, hogy a püspök a jegyzőkönyvet nem írta alá, hiszen „a zsinat határozatait rendszerint csak a püspök írja alá, de aláírhatják mások is”. Nem zárja ki e fogalom létjogosultságát a kihirdetés elmaradása sem, hiszen „azokat a püspök a neki helyesnek látszó módon azonnal kihirdetheti”, – de nem kötelező ezt megtennie. Ugyanis az egyházmegyei zsinatnak lehet a célja csak „a megye állapotát, szükségleteit feltüntetni”,[123] ami jelen esetben, a nemzeti zsinatra való felkészülés miatt valóban az egyházmegyei zsinat elsődleges célja volt. A zsinati jegyzőkönyv a zsinati munkálatok bemutatásánál úgy a második, mint a harmadik munkanapnak – szeptember másodika és negyedike – első mozzanatként az előbbi nap jegyzőkönyvének felolvasását és hitelesítését említi.[124] A jegyzőkönyv tartalmazza a felolvasás és hitelesítés mozzanata után, hogy a püspök nem ellenzi, hogy a már megállapított gyűlési határozat kérelmi alakba felterjesztessék a nemzeti zsinat elé. A hitelesítés a javaslatoknak a nemzeti zsinatra való felterjesztésének a jóváhagyását jelentette tehát, és a nemzeti zsinaton hozott döntések után – azoknak kihirdetése révén – érte volna el igazán az 1848-as erdélyi egyházmegyei zsinat teljesen a célját. A politikai események miatt elmaradt nemzeti zsinat ténye azonban nem jogosíthat fel minket arra, hogy az egyházmegyei zsinat jelleget jelen esetben elvitassunk. Az összegyűlt képviselők feladatuknak eleget tettek, a többi nem rajtuk múlott.

Jegyzetek