Elöljáróban

Az Egyháztörténeti Szemle 2008/4. számában megjelent írásom velejét 2006 májusában vitapartnerem, Fazekas Csaba felkérésére, az általa meghatározott terjedelemben készítettem. A tervezett íráspár másik fele akkor nem született meg, cikkem így a szerkesztőség virtuális fiókjába került. A kérdéskör 2008 őszén a közéletben ismét fellángoló – sok helyütt nehezen minősíthető hangnemű és tartalmú – tárgyalása indított arra, hogy kezdeményezzem 2006-os szándékaink felújítását. Csak minimális mértékben aktualizáltam két éves írásomat. Fazekas Csaba válasza már cikkem ismeretében készült; és jelentős mértékben meghaladta a 2006-ban meghúzott terjedelmi határt. Mivel így korántsem voltak egyenlőek a feltételeink, lehetőséget és meghívást kaptam tőle a viszontválaszra e hasábokon. Hezitáltam, éljek-e ezzel. Más körülmények között talán nem is kezdeményeztem volna a vita folytatását; mert – mint írásomban kifejtettem – úgy vélem: egyrészt más, még tárgyalatlan területekre kéne koncentrálni a Prohászka-kutatásban, másrészt konszenzusra jutni a tárgyalt kérdéskörben gyakorlatilag lehetetlen.

 

Aminek legjobban örültem...

... Fazekas Csaba írásában, az annak az egyértelmű kimondása, hogy Prohászka – véleményem szerint eltagadhatatlan, de korántsem abszolutizálható – zsidóellenessége nem a náci fajelmélet alapján áll. Ez sokunk számára természetes, ám a Prohászka-kritikusok jó része mást vél vagy sejtet e témában,[1] és az „antiszemitizmus” fogalomhoz tapadt köznapi értelmezés miatt is fontosnak tartom erre felhívni a figyelmet.

 

Amit a legjobban hiányoltam

Vitapartnerem kijelentette: csak ott reflektált az általam írottakra, ahol ezt elkerülhetetlennek gondolta. Mégis csaknem minden vetületére kitért szövegemnek – eltekintve egytől, amelyet azonban kulcsfontosságúnak tartok: Prohászka – és kora – zsidósággal szemben megfogalmazott kritikájának valós okait szinte egyáltalán nem vizsgálja. Pedig – már pusztán logikai szempontból is – egy anti(-judeista, -szemita...)tézis, egy valami-valaki ellenében megfogalmazott álláspont feltételezi, hogy tisztázzuk: milyen szerepet is játszik a kritika alá vont réteg.

Meggyőződésem, hogy az egész zsidóellenesség-antiszemitizmus problematika nem tárgyalható érdemben anélkül, hogy a zsidóság korban játszott szerepét mérlegre ne tegyük. A feladat természetesen nem egyszerű, hiszen a zsidóság messze nem homogén közeg. De kétségkívül vizsgálandó, hogy milyen szerepet játszanak képviselői azokban a politikai, gazdasági, vagy kulturális szegmenseiben a társadalomnak, ahova a történeti fejlődés a 19. század végére beszorította őket. Ha ugyanis a kortársak által megfogalmazott kritikának pusztán formai vagy stiláris elemeire szorítkozik a vizsgálódásunk, vagy ha csak ennek későbbi tragikus következményeit tartjuk szemünk előtt, a probléma igazi gyökerét nem találjuk meg.

Nemes egyszerűséggel modernizmust, a történelem által elhozott változást látni az egykor keresztény társadalom korábbi tabuinak bontásában: túlzott leegyszerűsítés, különösen ha a tabudöntögetés zászlóvivői – identitásukból kifolyólag – nem állnak, nem állhatnak a keresztény etika alapján. Tény: más oldalról éppily egyoldalúság csak a zsidóságot, vagy valamiféle tudatos összeesküvést látni a szekularizáció folyamata mögött.

De ezt a kérdést részleteiben nem nekem kell tárgyalni. Sokkal szerencsésebb lenne, ha végre a zsidóság körében születne meg – vagy kapna nagyobb nyilvánosságot[2] – saját múltjukról, társadalom- és gazdaságtörténeti szerepükről egy őszinte önreflexió. Mert az a tapasztalat, hogyha ilyen elemzés más oldalról érkezik, könnyen – nyíltan vagy burkoltan – leantiszemitázzák a gondolkodót.

 

Amiért őszinte elismerésemet kell kifejeznem...

1./ ... az elsősorban vitapartnerem szakirodalmi jártassága. A Prohászka-historiográfia történetét hasonlóan látjuk. Én röviden jellemeztem a főbb irányokat; ő részletesebb és árnyaltabb bibliográfiát közöl – nem egyszer elfeledett elemzésekre is felhívva a figyelmet –, köszönet érte. Van azonban Fazekas Csaba historiográfiai értékelésének néhány olyan eleme, amelyben nem rejthetem véka alá ellenvéleményemet.

a./ Egyrészt mára – őszinte sajnálatomra – annyira elvékonyodott a szakmai mélységű megszólalások és a publicisztikai írások határvonala, hogy e műfajok néha összemosódnak. A média számos – igaz korlátozott méretű és mélységű – felületet kínál a történésznek, aki így igenis felléphet véleményformáló tényezőként, miközben – igazodva a médiumok kereteihez – maga is publicistává válik. Másrészt egyes szakszövegek publicisztikai felhasználása is gyakori jelenség. Csak néhány témánkból vett példa: Monori Áron apologetikus írásának[3] tekintélyes részét forrásmegjelölés nélkül, jelentősen lerontva 2006-ban átvette egy nyilvánvaló pártkötődésű sajtóorgánum,[4] mely – saját bevallása szerint – azt 40.000 háztartásban helyezte el így. Előfordul ráadásul szakszöveg durva félreértelmezése is publicisztikai idézéskor.[5] Internetes fórumokon is gyakoriak a szakmai eredetű „vendégszövegek”.[6]

b./ Leegyszerűsítésnek, a finom árnyalatokra való érzéketlenség jelének tartom mind szűkebb téren a zsidókérdésben Prohászkát „védő” történészek állásfoglalásainak összemosását; mind általánosságban az egyházi kötődésű Prohászkával foglalkozó történészek munkásságának megbélyegzését a kritikátlanság, a mindenáron való példakép-gyártás vádjával. Kétségkívül voltak s vannak e „szekértáborban” ilyen hangok is; de jól artikulálható a különbség pl. Barlay Ö. Szabolcs vagy Szabó Ferenc között.[7] Tágabb értelemben kezelve a kritika kérdését pedig számtalan olyan írásra hívhatnám fel a figyelmet, amely Prohászka kudarcaival, konfliktusaival és annak okaival foglalkozik.[8]

c./ A „mindenáron” való idol-gyártás vádját azért is túlzónak érzem, mert megfogalmazása figyelmen kívül hagyja az egyház példaképválasztásának mechanizmusát, mely egy-egy klasszikus erény gyakorlásának fokára, illetve a személyiség rossz adottságainak tudatos leküzdésére helyezi a hangsúlyt. Batthyány–Strattmann Lászlót boldoggá avatták a közelmúltban, annak ellenére, hogy ifjúkori ballépése (törvénytelen gyermek) közismert. Ezt nem titkolta senki – de értelemszerűen nem ezt hangsúlyozta az egyház. Mert nem ezért, hanem ennek ellenére; egy érési-tisztulási folyamat eredményeként vált vállalható példaképpé.

Valahogy ez a helyzet Prohászka zsidóellenességével is. Korábban vádoltak minket számtalanszor azzal, hogy elhallgatjuk ezt a kényes témát. Kimutattam: ez nem igaz. Más kérdés, hogy bizonyos helyeken, pl. egy emlékkiállításban – épp azért, mert nem ebben tekintjük példaképnek – hallgattunk róla. Most vitapartnerem sokallja az e tárgyú „védő” megnyilatkozásokat és azok intenzitását. Miközben szinte mindegyik ilyen írás elé odailleszthető az a „másik oldalról” érkező kritika vagy támadás, melyre válaszként született. (Jobb híján egyszerűen csak derülni tudok így a felvetésen, mert egy közismert viccet idéz: szegény nyuszikát így is úgy is megverik, ha van rajta sapka, ha nincs…) – És ezért zavar, hogy vitapartnerem is alulértékeli az életművet záró Zsidó testvéremhez című Prohászka írást, csak műfaji kísérletet lát a kézzelfogható gondolatfejlődésben.

 

2./ ... az másodsorban Prohászka keresztény kurzust bíráló, gyakran idézett naplójegyzetének kiegészítése.

Ugyanakkor az ebből levont következtetéseket túlzónak érzem, mert a keresztény kurzus kritikája végigkíséri Prohászka egész nemzetgyűlési képviselőségének idejét (1920-22), ennek következményeként vonul ki a politikai közéletből és szólít erre másokat is fel; a kritikai motívumai pedig elsősorban etikai jellegűek, illetve a pártpolitika megtapasztalt visszásságaiból eredeztethetőek.[9]

 

Néhány további ellenvetés

Mint kifejtettem, nem célom vitánkat tengerikígyónyivá duzzasztani. Fazekas Csaba írásának azonban néhány gondolatához – a teljesség igénye nélkül – szeretném hozzáfűzni véleményemet.

Prohászka antiszemitizmus-fogalma kapcsán Fazekas Csaba elhárító kommunikációról ír, az általam felvillantott képeket pedig úgy minősíti, amit a sajtó „dísz-zsidózásként” emlegetne. – Véleményem szerint azonban a két világháború közti Magyarország közbeszédében az „antiszemita” még nem negatív emóciókat hordozó kifejezés – tehát egyszerűen nincs mit hárítani. Ellentmond Fazekas Csaba felfogásának az is, hogy Prohászka számos esetben nem a nyilvánosság előtt tesz gesztusokat zsidó származású személyeknek: felvesz szemináriumába, majd 1919-ben pappá szentel egy kikeresztelkedett galíciai zsidót (akinek származását és eredeti identitását később az egyházmegye mindenáron titkolni is igyekezett!)[10]; naplóiban pedig a szintén zsidó származású Gerely Józsefről – aki egyébiránt a Diadalmas világnézetet komolyan kritizálta – nagy szeretettel, elismerőleg emlékezett meg.[11]

Úgy vélem, a Prohászka-szövegek hatásmechanizmusa, „dekódolása” terén írottak nem kellően megalapozottak, túl sok benne a feltételezés.

Fazekas Csaba azt állítja, hogy kisebbségi létben élve elhanyagolható tényező, hogy a zsidóság különbséget tesz-e a soraikból származók és a „goj”-ok közt. – Mivel azonban kulturális és gazdasági téren maga is elfogadja a felülreprezentáltságot, érve önmaga ellen fordul. E kulcsfontosságú szegmensekben – és bizonyos értelmiségi pályákon, melyek társadalmi súlya egyes történelmi helyzetekben időlegesen felértékelődött – a zsidóság vallási hagyományból, összetartozás-tudatából eredeztethető megkülönböztető fellépés jelentős súlyú volt és irritálta a többségi társadalmat.

Azt Fazekas Csaba is elismeri, hogy Prohászka képes distinkciót tenni, azaz nem – mindig – kezeli homogén tömbként a zsidóságot. Ennek kapcsán az elfogultsággal semmilyen irányban nem vádolható Gergely Jenőt szeretném idézni, aki egész más távlatokat felvillantva mutatta be a törésvonalak helyét Prohászka gondolkodásában: „Nem az a választóvonal, hogy ki volt istenhívő keresztény vagy istenhívő zsidó, hanem az, hogy ki helyezkedett a valláserkölcsöt elvető radikális liberális vagy szocialista platformra –, ami részint együtt járt egyfajta nemzeti közömbösséggel is – és ki nem. Ha a közérthetőség kedvéért Prohászka úgy fogalmazta: hogy szerinte van jó zsidó és rossz zsidó; úgy azt is megtette, hogy világosan kifejezésre juttatta: van jó keresztény és erre a névre méltatlan, hogy van magyar hazafi és ezt megtagadó. A fő cezúrák, a törésvonalak tehát az ő társadalom-felfogásában a társadalmi igazságosság és igazságtalanság, a hit és a nemhit, a hazafiság és hazátlanság mezsgyéjén húzódnak.”[12]

Mindezt azért idézem ilyen hosszan, mert úgy gondolom, tematizálásunk leszűkíti a valóságot. S bár jelszavakban hirdetjük, hogy a gondolatrendszert az életmű egészében vizsgáljuk, mégiscsak szemellenzőt veszünk fel általa.

 

 

JEGYZETEK