Ritka dolog, hogy nemzetközileg elismert külföldi történész alapkutatásokon nyugvó önálló monográfiát szenteljen Magyarország történetének valamely részének. Különösen igaz ez, amikor nem a kataklizmákban gazdag magyar történelem egyik tragikus fejezetét dolgozza fel, hanem egy békés időszakot választ ki témájául (a békés jelző természetesen relatív, már az alcímben is olvashatjuk a konfrontáció kifejezést). Ezt tette a stuttgarti egyetem professzora, Joachim Bahlcke, aki a magyar katolikus klérus és a Habsburg államvezetés 18. századi kapcsolatát dolgozta föl olyan mélységben és vizsgálta olyan, eddig nem vizsgált aspektusokból, hogy számos újdonsággal szolgál a magyar tudományos közvélemény számára is.

Óriási szakirodalmi apparátust mozgatott meg a szerző, és nem elégedett meg a magyar, horvát, szlovák és cseh nyelvű szintézisek felhasználásával, hanem bőven merített a korabeli röpiratokból, naplókból, kéziratokból is. Sőt ezen túlmenően primer levéltári forrásokat is feltárt különböző archívumokban, amelyek anyagát jól illesztette be a szövegbe.

A szerző egy ívet próbál ábrázolni a katolikus klérus és a Habsburg Monarchia újkori viszonyában, amelyben több ellentét is felfedezhető. Ezek közül a legfontosabb kérdések, hogy vajon miért a buzgó katolikus uralkodók (Mária Terézia, II. József) alatt kerül sor a magyar katolikus elittel szembeni lépésekre, és vajon leírható-e az egyház egy monolitként, amelynek minden szegmense ugyanazon érdek szerint cselekszik. Valószínűleg nem, ezért szerencsés, hogy Bahlcke kettéválasztja az alsó- és felsőpapságot, és csupán az utóbbit elemzi. Ők már körülírhatóak egy érdekcsoportként, amelynek céljai és viszonyrendszerei egyaránt jól megragadhatóak. A szerző arra a következtetésre jutott, hogy a dinasztia és a klérus között I. Lipót idejében egy kompromisszumon alapuló bizalmi viszony állt fenn, amely a 18. században folyamatosan romlott és a két fél II. József halála idején már élesen szemben állt egymással. Bár a források bősége miatt akár ez a változás is kimutatható, ám összességében ezt a képet árnyalni kell, mert a magyarországi barokk egyháztörténetet nem lehet egy negatív folyamatként feltüntetni még akkor sem, ha a Habsburg felvilágosult abszolutista uralkodók több intézkedése komolyan megterhelte a katolikus klérussal fenntartott viszonyt. Emiatt az alcímet kissé sarkosnak érezzük, abban azonban mindenképp igaza van a szerzőnek, hogy kell egy központi gondolat, amelyre fel lehet fűzni az elemzést, mert különben elveszne a szöveg belső kohéziója.

A szerző a magyar püspökségek tárgyalását teljes joggal a középkori viszonyok bemutatásával, illetve Szent István uralkodásával és egyházszervezésével kezdi és a mű első 90 oldalán valójában téma felvezetését olvashatjuk. A közép- és koraújkori egyháztörténet ilyen részletes tárgyalása ugyanakkor meghaladja egy általános bevezető kereteit. Bahlcke eljárását igazolhatná az a tény, hogy a német olvasóközönség tájékoztatása miatt foglalkozik ilyen részletesen a kérdéssel, illetve amiatt, hogy igen jelentős anyagot gyűjtött össze a korábbi időszakról, és ezt meg akarja osztani olvasóival. Mégis kissé aránytalannak kell tartanunk a felvezetés mennyiségét, kissé feszesebb szerkesztés célravezetőbb lett volna.

A részletes bevezetést azonban más tényezők is indokolják. Egyrészt a probléma tematizálásánál a szerző jól mutatja be azt, hogy a magyar királyság sajátos berendezkedéssel bírt, hasonlóan a német császársághoz, a Szent Korona alá több, különböző státuszú tartomány tartozott és ezt a sokszínűséget az egyházszervezet hierarchiájában is fel lehet fedezni. Másrészt csak a közép- és koraújkori viszonyok részletesebb ismerete birtokában érthetjük meg a 18. századi Habsburg uralkodók egyház- és valláspolitikáját.

A kötet elvitathatatlan érdeme, hogy új szempontok alapján vizsgálja a magyar egyház 17-18. századi történetét. Egyrészt alaposan ismerteti az egyházmegyékkel, az egyházi vezetők kinevezésével kapcsolatos jogi kérdéseket. Olyan argumentációt vonultat fel a szerző, melyek eddig vagy csak partikulárisan, vagy csak részleteiben szerepeltek a magyar történetírásban, vagy teljes mértékben hiányoztak. Másrészt az is kiemeli Bahlcke munkáját, hogy Bécs szempontjából is értékeli az egyházpolitikai tendenciákat. Ez azért fontos, mert a 18. századi uralkodók alapjaiban szabták meg Magyarország egyházpolitikáját. A Habsburg államvezetés érdekeinek és érveinek logikus ismertetése mellett gazdaság- és társadalompolitikai kontextusba is elhelyezi az uralkodók ez irányú motivációit. Ebből a szempontból még szerencsésnek is tarthatjuk, hogy külföldi szerző interpretációjában olvashatunk a témáról, azon észrevételünk fenntartása mellett, hogy talán éppen emiatt kissé háttérbe szorult a magyar érdekek és motivációk taglalása.

A könyv írója nem volt könnyű helyzetben, hiszen a koraújkori magyar egyháztörténet vitathatatlan eredményei ellenére ma még keveset tudunk a katolikus intézményhálózat továbbéléséről, illetve a döntési mechanizmusokban, közép- és felső szintű közigazgatásban betöltött szerepéről. Az világosan látszik, hogy sokkal nagyobb súlyú maradt a katolikus felsőpapság az udvari szerepvállalása miatt, mint a korábbi – elsősorban protestáns – egyháztörténeti munkák azt sejtetni engedték. Az elmúlt évek eredményeiből ki kell emelnünk Molnár Antalnak a bátai apátságról írt kismonográfiáját, valamint Tusor Péter munkáit, amelyek tanulságait egy következő kiadásba érdemes lenne beépíteni.

A 18. században központi probléma az érseki, püspöki javadalmak betöltése. A kötet érdeme, hogy a maga komplexitásában vázolja fel ennek a kérdésnek a hátterét, és részletesen ismerteti azokat az érveket, amelyekre Mária Terézia hivatkozhatott. Ezzel kapcsolatban feltárja az ideológiai és jogi argumentációt kidolgozó Kollár Ádám Ferenc forrásait és ezekre alapozott érvrendszerét. Olyan szövegrészeket idéz a szerző ebben a kérdéskörben, melyek segítik az egyházpolitikai irányelvek tágabb és differenciáltabb megértését.

Bahlcke jó érzékkel nyúlt a címzetes püspökségek kérdéséhez és problematikájához is, melyet eddig kevéssé érintett a magyar egyháztörténet-írás. A szerző részletesen mutatja be, milyen jelentős és rendhagyó szerepet játszott a 18. században ez az egyházi intézmény. Ennek előzményéhez hozzátartozik, hogy a reformáció megjelenésével egyidőben dúló polgárháború során többször előfordult, hogy ugyanazt a posztot több személy töltötte be egyszerre, ami átrendezte a püspökségek hierarchiáját. Az oszmán előrenyomulás is több egyházmegyét érintett, ami azok elszegényedését hozta. Ezek az okok játszottak közre abban, hogy a már korábban is meglevő címzetes püspökségek mellé újabbak, ekkor elpusztulók csatlakoztak. A Tridenti Zsinat a püspököknek residentia kötelezettséget írt elő, és mivel ennek nem minden egyházfő tudott megfelelni, ezért őket a pápa nem erősítette meg, így csak az uralkodó által választott püspöknek „electus episcopus” lehetett őket tekinteni. Ezek a tisztségek bár valóságos egyházkormányzati hatalmat csak ritkán jelentettek, ám az uralkodó általában bizalmasait javadalmazta velük, ezért nagy szerepük volt az egyháznak a dinasztiával való feltétlen lojalitásának kialakításában. Csak örülni lehet, hogy kissé átdolgozott formában ez a fejezet magyar nyelven már napvilágot látott.

Érdekes adalékokkal szolgál a 2/5. fejezet, melyben a szerző öt egyházi vezető személyiségen keresztül mutat be magyarországi püspöki karriereket (Imre Esterházy, Adam Alexander Patachich, György Klimó, Michael Friedrich von Althann, Pius Manzador). Kiválasztásuk elgondolkodtató, ám összességében megfelelő „merítésnek” kell tartanunk. Bahlcke kronológiailag, földrajzilag is igyekezett lefedni a magyar püspökségek egészét, az öt karakter és öt pálya differenciáltan, de hűen tükrözi a 18. századi tendenciákat.

Adatgazdagsága, informatívsága ellenére úgy véljük, hogy akár a katolizáció, akár a protestáns és a katolikus felekezet együttélésének, illetve konfliktusainak tárgyalásakor kevéssé kerültek kifejtésre fontosabb mozzanatok. Ilyennek érezzük például az előbbinél a barokk vallásosság, a körmenetek, búcsúk, utóbbinál a pesti commissio visszafogottabb tárgyalását. Ezek szűkszavú taglalása különösen a hosszúra nyúlt bevezetővel összevetve szembetűnő.

A struktúrában tapasztalható aránytalanságok még inkább zavaróak annak a tudatában, hogy kötet címében egy évszázadnyi egyháztörténet van feltüntetve. Ennek tükrében aránytalanul csekélynek érezzük II. József egyházakkal kapcsolatos tevékenységének ismertetését (IV. 7. 323-348.), illetve a jozefinista egyházpolitika hatását, melyre már nem tért ki a szerző. Ez utóbbi nem lett volna feladata a kötetnek, ám az előzmények ilyen mérvű tálalása megkívánta volna a kitekintést nyújtó lezárást. Meg kell itt említenünk a szerzetesrendekkel és a papi szemináriumokkal kapcsolatos döntések tárgyalásának feltűnően csekély mértékét, továbbá azt, hogy nem igazán tér ki a szerző arra a kérdésre, mi is volt a célja II. Józsefnek a plébániák, plébánosok számának gyarapításával, oktatásuk központosításával. Felvethető e kifogásokkal szemben, hogy Bahlcke csupán az egyházmegyék, sőt e fejezetben az egyházmegyei vezető tisztségviselők szempontjából vizsgálja a történéseket, ám ezeknek akkor is nagyobb súlyt kellett volna kapniuk az argumentációban. Ugyanakkor itt is el kell ismerni, hogy Bahlcke II. József egyházi intézkedéseit logikusan és új szempontok alapján, széles perspektívában tárgyalja.

Lehet, hogy túlfeszítette volna a könyv kereteit, ám talán megért volna egy fejezetet az újkori káptalanok személyi állományának, jelentőségének a vizsgálata. Igaz, hogy ezek koraújkori szerepéről még kevesebbet tudunk, mint a püspökökről, ám fontosságuk vitathatatlan. Komoly jelzésértéke volt egy-egy préposti vagy kanonoki stallum odaítélésének, és ezen kinevezések szorosan összefüggöttek a címzetes püspöki címek odaítélésével. Ezen túl a 18. századi barokk püspökök javarésze valamelyik káptalanban töltött be megválasztása előtt tisztségeket, így komoly karrierállomás is volt egy-egy kanonoki cím. Mivel a 18. századi újjáépítés során a püspökök nagyban támaszkodtak a káptalan tagjaira, ezért közöttük kell keresni a főpásztorok belső munkatársainak körét is. Ennek hiánya azonban nem módosítja a könyv következtetéseinek értékét, nélküle is kerek egészet alkot.

A könyv 2/2. fejezetében komoly szakirodalmi apparátussal alátámasztva mutatja be Joachim Bahlcke a szentkorona-eszme és a magyar egyházszervezet működésének történelmi összefüggéseit. Ezzel a kérdéssel szorosan összefügg a 2/1-es fejezet is, ahol a szerző a magyar, a horvát és az erdélyi katolikus egyházszervezet különbségeit vizsgálta. Ebben, egészen az Istváni államalapítástól kezdve mutatja be a három államalakulat sajátságait. Jelentősnek tartjuk, hogy ebben a témában a releváns horvát szakirodalmat használja.

Ehhez szorosan hozzátartozik a 3/2. fejezet, és csak üdvözölni lehet, mert a magyar szakmunkák rendre elfeledkeznek Horvátországnak a Magyar Királyságon belüli sajátos helyzetéről, és a horvát szakirodalomban is rendre visszaköszön az önálló nemzeti egyház fikciójának igénye. A szerző helyesen tárgyalta külön fejezetben ezt a kérdést, és csupán néhány apró kiegészítéssel élünk. A műben végig faktumnak vett Háromegy Királyság „Dreeinigen Königreiche” még a 17. században is csak ideológia szintjén született meg, és a következő században sem realizálódott állami, vagy akár csak közigazgatási szinten sem. Ezért ez a fogalom csak leegyszerűsítése lehet a koraújkori délszláv territoriális berendezkedésnek. Nem került kihangsúlyozásra az sem, hogy a horvát katolicizmus markáns megjelenése egy folyamat része volt. Ebben nagy szerepet játszott Szlavónia sajátos birtokszerkezete, mert a zágrábi püspök egyben a tartomány egyik legnagyobb földbirtokosa is volt. Magyarországon ezzel szemben a 16. században a püspökségek elszegényedésének, és ezzel a püspökök politikai befolyásának csökkenésének vagyunk szemtanúi. A másik oka személyi, hogy a 16. század közepén a kivételes tehetségű Draskovics György volt a zágrábi püspök, aki a Tridentinum lelkes híveként hamar megkezdte egyházmegyéjében a reformokat. Makroszinten igaza van Bahlckénak abban is, hogy a horvát nemzeti identitás szerves része volt a katolicizmus a szerb ortodoxia, az oszmán iszlám és a magyar protestantizmus ellentételezéseként, ám ennek ellenére a szlavóniai főnemesség között a 16. században komoly teret hódított az evangélikus vallás, és Valpovo környékén pedig jelentős kálvinista közösségek maradtak fenn egészen a felszabadító háborúkig. Mivel a szerző használta az erre vonatkozó szakirodalmat, ezért ez nem lehetett előtte titok. Ezek azonban egyáltalán nem változtatják meg a szerző végkövetkeztetéseit, csupán adalékként a jobb megértést segíthetik elő.

A rendkívül gazdag szakapparátus miatt csak recenzensi kötelezettségünk miatt említjük meg, hogy néhány levéltár anyagát hiányoljuk a műből. Mivel makroszinten elemezte Bahlcke a magyar felsőklérus újkori állapotát, ezért feltűnő, hogy a római levéltárak anyagát teljesen negligálta. Igaz, több kitűnő forráskötetet felhasznált a mű megírása során, amelyek kellő argumentációt szolgáltattak számára. Az elmúlt években több új kiadvány is napvilágot látott, amelyeket egy következő kiadásban fel lehetne használni. Elsősorban Antun Dević és Mile Bogović forráskiadványait ajánljuk a szerző figyelmébe.[1] Emellett az esztergomi érseki levéltár, valamint a regionális püspöki levéltárak vonatkozó anyagait lehetett volna nagyobb mélységben beépíteni a műbe, ugyanis az elmúlt években örvendetes változások történtek – elsősorban a győri és a kalocsai – egyházmegyei levéltárak állapotában. 

Zárásként azt kell megállapítanunk, hogy összességében egy igen logikus, jól szerkesztett lelkiismeretes munkát ismerhettünk meg. Joachim Bahlcke nagyon gazdag szakirodalom és új szempontok alapján megírt könyve egyszerre hasznos olvasmány és újdonságot nyújtó szakirodalom nemcsak az európai olvasóközönség, hanem a magyar történészek számára is. Csak üdvözölni lehet azt a törekvést, hogy a stuttgarti professzor könyvét magyar nyelven is megjelentessék.

(Gőzsy Zoltán – Varga Szabolcs)

 

Jegyzetek