Ha igazat adunk Lukácsy Sándornak, hogy az egyházi irodalom, és különösen is a prédikáció „kitagadott irodalomnak” számít a magyar irodalomtörténet-írásban, ez hatványozottan igaz a felvilágosodás kori prédikációirodalomra. Az egyházi beszéd a felvilágosodás korában vált az irodalom mostohagyermekévé. A „profánus irodalomszemlélet” ekkor szorította ki az irodalmi tudatból mindazt, amiben „világiság, poétaság nincsen”.[1] Sőt, éppen az egyházi irodalom nyelvével és stílusával való szakítás vált irodalmi mércévé. Amikor azért történtek az erőfeszítések, hogy a magyar nyelv alkalmas legyen az irodalom művelésére, figyelmen kívül hagyták a prédikációt, amely pedig nagyon megerősíthette volna a magyar nyelv irodalmi jogosultságát.[2] Maguk a tudós, és magyar nyelvet szerető papok sem igen sorolták prédikációikat irodalmi műveik közé, így a prédikáció évtizedekig az irodalom perifériájára került, és ettől kezdve már sosem kapta vissza az őt megillető helyet. Irodalmi lexikonjainkban még szócikként sem szerepel a prédikáció.[3] A korábbi idők prédikációirodalma még számot tarthat némi irodalmi érdeklődésre,[4] de a felvilágosodástól kezdve a prédikációkról szinte alig esik szó a szakirodalomban.[5] Míg a kor egyházi szerzőinek egyéb irányú tevékenysége (profán témájú vers, regény, természettudományos művek stb.) alaposabban feldolgozott, egyházi beszédeikkel szinte senki sem foglalkozott. Ennek természetesen megvan a maga oka.

Mind a régebbi, mind az újabb szakirodalom megegyezik abban, hogy a 18-19. század fordulója a katolikus prédikációirodalom hanyatló korszaka.[6] Egyrészt hiányoztak a szószékekről az olyan kimagasló tehetségek, mint Pázmány Péter és Káldy György, de a későbbiek, Szabó István (1695–1753) és Padányi Bíró Márton (1696–1762) magasságába sem tudott emelkedni az új nemzedék. Vannak ugyan ekkor is népszerű szónokok, a nyomtatásban megjelent prédikációskötetek mennyisége a századfordulón és a 19. század első évtizedeiben addig soha nem látott méreteket ölt. A szónoklatok azonban meg sem közelítik a korábbiak színvonalát. A legismertebb prédikációírók, Stankovátsi Leopold, Egyed Joákim, sőt a 20. századig újra és újra kiadott Alexovics Vazul tolla sem veheti fel a versenyt a barokk szónoklat nagyjaival. Stílusuk száraz, nyelvük ötlettelen, beszédeik laposak, sablonosak, nélkülöznek minden eredetiséget, elevenséget, alakzatot, parabolát (erre tudatosan törekedtek!).[7] Véleményük szerint a prédikációnak nem célja a gyönyörködtetés, hanem kizárólag a tanítás.[8] A szentbeszéd gyakran inkább tudományos előadásra hasonlít, talán ez is oka, hogy maguk a szónokok sem tekintik irodalmi műfajnak. Témájuk szinte kizárólag dogmatikus vagy erkölcsi, ezért sokszor a hittételek ismertetésében, a katekizmus elmagyarázásában, illetve a világ és a jelenlévők ostorozásában merülnek ki.

A prédikáció hanyatlásának oka azonban elsősorban mégis a megváltozott korszellemben keresendő. A barokk kori katolikus egyház (és benne a prédikáció) magabiztos, fölényes hangja után a felvilágosodás idején megtorpanás tapasztalható. Az új kor új lelkipásztori „stratégiát”, újfajta megszólalást követelt. Ezt azonban nem könnyen találták meg a szónokok.

A Tridentinum tisztázta a hitviták kérdéseit, és egyértelműen megfogalmazta a katolikus tanítást. A katolikus egyház ezt követően megerősödött, a szónokok a protestantizmus ellen sikeresen tudták fölvenni a harcot. A számbeli fölény is megnyugtatóan hatott, [9] bár II. József türelmi rendelete újra felizzította a felekezeti vitákat.[10] Az igazi gondot azonban már nem a protestantizmus okozta a katolikus szónokoknak. A 18. század végén a felvilágosodás eszmerendszerében olyan szellemi kihívás tűnt fel Magyarországon, amellyel szemben a hagyományos érveléstechnika nem bizonyult elégségesnek. A szónokok azt tapasztalták, hogy a világ racionálisabbá, az erkölcs szabadosabbá vált. Az államról való gondolkodás radikális megváltozása alapjaiban érintette az egyház eddigi tekintélyét is. A tolerancia gondolata relativizálta az egyház katolikus (egyetemes) igényeit. Az egyház ráadásul elveszítette eddigi legfőbb támasza, az uralkodó abszolut pártfogását. Az állam erősen beleszólt az egyház belső ügyeibe, eltörölte a szerzetesrendeket, és ősi szervezeteket, hagyományokat tiltott be (vallásos társaságok, körmenetek, zarándoklatok, ereklyetisztelet, étel- és egyéb áldások, stb.), érdekei szerint szervezte át a papnevelést. II. József még azt is utasításba adta a papoknak, hogy a szószékekről praktikus ismereteket, és ne dogmatikát hirdessenek, az alamizsnát pedig a prédikáció alatt gyűjtsék össze.[11] Természetesen egyházi redelkezésekkel is igyekeztek korszerűvé tenni, szabályozni a prédikációt: az 1765-ös egri zsinat előírja, hogy a prédikációban kerülni kell „a haszontalan dolgok és költött történetek elbeszélését”, a rozsnyói zsinat pedig (1777) utasítja a papokat, hogy prédikációikat írják le, és mutassák be az espereseknek.[12]

A közgondolkodásban azonban a vallás helyett inkább a humanitásra került a hangsúly. Sőt, a vallástalanságot a fölvilágosodott elme velejárójának tekintették, a vallást pedig a sötétség, a babona, a műveletlenség és maradiság világába száműzték. Az egyháziak keserűen döbbentek rá, hogy az emberek nagy része elveti a hagyományos erkölcsöt és vallást, a katolikus egyház újra defenzívába kényszerül.[13] És most már nem csak bizonyos hittételeket kellett megvédeni, hanem magát az istenhitet és a vallásosságot.[14] Mihalovics Ede már idézett művében találóan fogalmazza meg a kor látleletét katolikus szemszögből: „A tizennyolczadik század deléig a kereszténység szolgáltatta az elveket, melyekből a közvélemény alakult, a századnak második fele már a kereszténységet nem tudta megérteni.”[15]

Maguk a szónokok is érezték, hogy a barokk népies érzelmessége, vallásossága, jámborsága és retorikája az új korban már nem képviselhető, a hittételek bemutatásának eddigi módja már nem vezet eredményre, de nehezen találták az új utat. Némelyek ultrakonzervatív álláspontot foglaltak el (főleg a pálos rend egy csoportja, Alexovits Vazul, Billisits Alajos, Egyed Joákim, Simon Máté; vagy a minorita Szaitz Leó), akik mereven elutasítottak minden új ideológiát, az újdonságokban csak rosszat láttak. Azt bizonygatták, hogy az új filozófiai nézetek nem egyebek, mint a régi eretnekségek felélesztései, ezeket azonban a szentatyák és a zsinatok már egytől egyig megcáfolták, nem is volna érdemes időt vesztegetni rájuk, ha az embereket nem csapnák be olyan nagy számban. Az újítók pedig kizárólag a saját erkölcstelen életüket akarják igazolni, lelkiismeretüket felmenteni azáltal, hogy támadják a vallást és az erkölcsöt. Néha tudományosan, néha pedig érzelmi alapon, kétségbeesett erőfeszítésekkel küzdöttek az új eszmék térhódítása ellen. Csapodi Lajos már 1772 előtt olyan hitvédő műveket ad ki, amelyek nem csak a protestantizmus, hanem az új eszmék egyház- és vallásellenes tételei ellen is küzdenek.[16] Vajda Sámuel tihanyi apát a Jézus élete című monumentális munkájában már szintén felcsattan az új eszmék ellen.[17] Egymás után jelennek meg a felvilágosodás elleni felvilágosító könyvek, és az új tanokat tartalmazó könyvek veszélyeire figyelmeztető kiadványok.[18] De az is előfordult, hogy a káros szellemű könyveket a prímás összevásároltatta, ezzel azonban természetesen nem tudta megakadályozni az új tanok terjedését, hanem még inkább okot adott arra, hogy az egyházat mint a szabad gondolkodás ellenségét vádolhassák.[19]

Mások – kevesebben ugyan, de sokszor nagy hatással, például az ifjúság vagy a papság nevelésében (főleg jezsuiták és piaristák) – épp ellenkező irányban estek túlzásokba. Mindenestül elvetették a jámbor vallásos gyakorlatokat, babonának minősítették a búcsújárásokat, körmeneteket, a szentek és ereklyék tiszteletét. Racionálisan próbálták magyarázni a csodákat, bírálták a dogmákat, elvetették a kinyilatkoztatást, szimpatizáltak a szabadkőművességgel. Botrányosnak számító új szellemű egyháztörténeti munkáikat tanították a szemináriumokban.[20] Úgy vélték, a hit minden ágazatát az értelem kritikája alá kell venni. A papnövendékeket liberális, fölvilágosodott szellemben nevelték, arra tanítva őket, hogy kerülni kell a polémiát a szószéken, és felvilágosult, toleráns lelkipásztornak kell lenni.[21] Ezzel kivívták a konzervatívabb papság fölháborodását.[22] Hasonlóan felvilágosult felfogást tükröztek Verseghy Ferenc prédikációi is, amelyek szintén sokak ellenszenvét váltották ki.[23]

Kevesen voltak, akik a két szélsőség között józan középutat próbáltak keresni, akik próbálták a teljes katolikus hitrendszert megőrizni, ugyanakkor a vallásosságot és keresztény gondolkodást koruk igényeihez igazítani. De még köztük is csak kevesen voltak, akik ezt olyan eredeti és igényes színvonalon tették, mint az erdélyi Sombori József.

Sombori József 1783. szeptember 27-én született Zetelakán, ahol a kor másik ismert egyházi szónoka, a minorita Török Albert Damaszcén (1757–1824) is. Tanulmányait Székelyudvarhelyen, Kolozsváron majd a nagyszombati egyetemen végezte. 1806. szeptember 28-án szentelték pappá. Ezt követően öt évig volt káplán Marosvásárhelyen. Az 1811-12-es tanévben szemináriumi tanár és aligazgató Gyulafehérváron. 1812-től haláláig Székelyudvarhelyen élt. Előbb négy évig adminisztrátor, majd 1816-tól plébános. Élete utolsó öt évében tanár és igazgató is a helyi gimnáziumban, amelynek egykor maga is diákja volt. A szegényeknek megalapította a Szent Erzsébet aggotthont. Akadémiát is szeretett volna létesíteni, amelyhez már Rudnay Sándor hercegprímás is hozzájárulását adta, de ezt nem valósíthatta meg. Mint esperes és címzetes kanonok halt meg 1822. április 19-én.

Noha fiatalon hunyt el, már életében kora jeles szónokának tartották. Csak huszonhat éves volt, amikor nyomtatásban is megjelent a napóleoni támadás kapcsán elmondott két beszéde.[24] Ezt követően életében még két, egyenként tizenkét beszédet tartalmazó gyűjteményes kötete látott napvilágot,[25] valamint egy temetési beszéde.[26] Nemcsak szónoklatai láttak nyomdafestéket, hanem több publikációja is az Erdélyi Múzeumban és a Tudományos Gyűjteményben. Cikkei főleg nyelvészeti és kulturális témájúak. A nyelvújítási mozgalomban a megfontolt újítók, a bölcs nyelvvédők közé tartozott. Kifejti, hogy a nyelv nem csak közkincs, hanem „frigyláda” is, amit illetéktelen kezek nem érinthetnek, a nyelv „csinosításához” készületlenül senki sem foghat.[27] Ezen tanulmányában három módot ismertet, amellyel a nyelv a saját kiműveltségéhez közeledhet: a bővítést, a csinosítást és az ismeretek gyarapítását.[28]

Fenyő István Buczy Emillel (1782–1839) együtt Somborinak tulajdonítja a nemzeti irodalom eszméjének első megfogalmazását, amely a romantikus irodalmi gondolkodás úttörőjévé is teszi. Szerinte ő sürgette a kritika meghonosodását, az organikus nemzeti fejlődés gondolatával pedig Kölcseyre is hatott.[29] Maga Kazinczy is nagyra becsülte tevékenységét – annak ellenére, hogy számos kérdésben nem értettek egyet –,[30] és sajnálkozott, amiért Andrásfalván való tartózkodása idején Sombori nem tudott átlátogatni hozzá. Kazinczy nem csak a nyelvművelő, hanem a szónok Somborit is dicséri. Azt állítja, hogy 1811-ben kiadott prédikációit nem csak a katolikus, hanem a református és unitárius teológusok is megtanulják.[31] Sombori bekapcsolódott abba a vitába is, amely az ún. „csíki székely krónika” hitelessége kapcsán bontakozott ki.[32] Másutt olyan regisztereken szólal meg, amelyek prédikációiból is ismertek: bírálja az idegenmajmolást, a rossz nevelést, a hazai földrajzi-történelmi ismeretek hiányosságát.[33] Hallatja hangját a „székely nemzeti levéltár” meglétéről és hollétéről folytatott vitában is. Az 1820-ban tartott gírás-gyűlésen azt állította, hogy a székely nemzeti levéltárból származó értékes iratok találhatók a segesvári levéltárban. Kijelentése azonban nem igazolódott.[34] Korai halála után végakaratának megfelelően barátai gyűjtötték össze és jelentették meg még fellelhető beszédeit (melyeknek nagy részét még káplán korában írta) 1825-26-ban három kötetben, Marosvásárhelyen, a Református Kollégium nyomdájában![35] Néhány év múlva, szinte változatlan formában újra megjelentek prédikációi, de az 1828-as „megjobbittatott” kiadás nem tartalmazza a harmadik kötetet.

Az ifjú kori barát, Hilibi Gál Domokos táblabíró és líceumigazgató nemcsak lelkiismereti kötelességének akart eleget tenni, hanem „az emberiség köz jovát” is akarta szolgálni a beszédek kiadásával. A nyomtatásban már korábban megjelent prédikációkat szinte változatlanul adta újra közre. Hogy a kiadatlan beszédeket hogyan gondozta, nem tudhatjuk, de joggal feltételezzük, hogy Sombori pontosan letisztázott szövegeiből dolgozott, mert a külső formák minden beszédnél teljesen azonosak: a beszéd elején a Szentírásból vett jelige áll, ezt követi a bevezetés a téma megjelölésével és a beszéd felosztásával (legtöbbször két részesek a beszédek, ritkán egy- vagy három részesek), ezután következik a beszéd kidolgozása, majd végül összefoglalás buzdítással vagy imával.

Sombori beszédeinek elismertségére nem csak Kazinczy utal, hanem a kicsit későbbi kortárs szónok, Papp Ferenc (1797–1853) is, aki egyedül Somborit említi meg név szerint, mint kora legnépszerűbb alkotóját, akinek szövegeit a papok betanulják, s ezzel felmentik magukat a szellemi erőfeszítés alól.[36] Fejér György (1766–1851) is kiemeli őt beszédeinek előszavában a többi alkotó közül.[37] A 100 évvel későbbi monográfiák is elismerően nyilatkoznak Sombori tehetségéről. Mihalovics Ede szerint Sombori beszédei „annyira elütnek kortársaiktól, hogy egy ezredév múlva a kritikusok, belső érvektől indíttatva, vagy jóval korábbi, vagy későbbi időre helyeznék azokat”.[38] Dicséri, amiért mert szakítani kora moralizáló ízlésével, hogy mentes a fellengzőségtől, hogy meggyőzően érvel, hogy beszédei életszerűek, rövidek és gyakorlatiasak. Ugyanakkor méltatása nem megalapozott, megokolásai nem helytállóak, mert vagy olyan dolgokat tulajdonít neki, amikben nem számít különlegesnek, mert másoknál is előfordul (hogy hitcikkelyeket választ beszédei tárgyául, nem fél hallgatóitól és nyíltan beszél a bűnökről, nem tömjénezi a tudományt), vagy kevéssé jellemző dolgokat emel ki munkásságából (pl. hogy az erkölcsöt is a hitre építi, vagy hogy az „Isten nélkül nincs bölcsesség, Krisztus nélkül nincsen üdv” – elvet vallja) – mert ennek épp az ellenkezője igaz.[39] Kudora János is elismerően említi Sombori kapcsán, hogy a 19. század elején „mily magas szempontból tárgyalták Erdélyben a vallás nagy igazságait s mily ékes magyar nyelven szóltak az igehirdetők híveikhez”.[40]

Sombori kétségtelenül kora egyik legtehetségesebb prédikációszerzője. A kortársaival ellentétben ma is élvezetesnek ható, lendületes stílusú, könnyed mondatfűzésű egyházi beszédei az egész történelmi Magyarországon elterjedtek.[41] Sombori a magyar katolikus felvilágosodás jeles személyisége, aki előkészítője volt a prédikáció 19. század közepétől számítható megújulásának. Ő már ahhoz az új generációhoz tartozott, amelyik a felvilágosodás hatását gyermekkorától tapasztalta a társadalom és az egyház életében. Így nem állt vele szemben olyan tanácstalanul vagy elutasítóan, mint az idősebb egyházi írók legtöbbje, például Csapodi Lajos (1729–1801), Klenák Nárcisz (1741?–1805), Molnár János (1728–1804), Simon Máté (1743–1818) és mások. Velük ellentétben ő már nem csak elítélendő jelenségeket lát az új korban, hanem sok pozitívumot is, amely az egyház számára is hasznos (tudomány és oktatásügy fejlődése, egészséges életmód, tolerancia stb.).[42]

Természetesen ő is sokszor bírálja az új korszellemet és az erkölcsök lazulását, és főleg az egyházellenességet. Elmarasztalja azokat a híveket, akik engednek a kísértéseknek, elhanyagolják a templomot és a misét,[43] már nem szívesen hallgatnak prédikációt,[44] keresik a rossz társaságot,[45] és csak az „új módi” kedves nekik.[46] Szomorúan látja az erkölcstelenné váló életet, a „kávéházak előtt áncsorgó emberkéket”,[47] hogy már nem divat „a jót szorgalmatosan tanulni”, hanem Krisztus tanításából is csak a nekik tetsző részeket válogatják ki.[48] Az egykor oly természetes erkölcsiséget megromlottnak látja. Például a könyörületesség szerinte csak akkor uralkodhatott az ember szívén, „midőn ennek útjait a törvények hibás képzetei meg nem vesztegették; midőn ennek eredeti természetét a babonaság meg nem alatsonitotta, és erejét a rossz nevelés vagy valamely gonosz indúlat meg nem kisebbítette”.[49] Egész működése azt az erőfeszítést tükrözi, hogy a megváltozott világban az erkölcsre neveljen, a katolikus hitet vonzóvá tegye, az ész és a hit harmóniáját bizonyítsa, és a katolikus tanítást a természetes értelem eszközeivel megalapozza, hiszen „a Keresztény Hitvallásnak szentsége szépen megegyezik az emberi józan bölcsességgel”.[50] Különleges gondolata, hogy a tudomány csak akkor lesz hasznos, ha nemcsak alázattal, hanem szeretettel is végzik: „A mi a napfényben a meleg, a főldben a nedvesség; a mi az ételben a só […] éppen az a tudományban a szeretet”.[51]

Törekszik a hívek felvilágosítására, ugyanakkor állítja, hogy az igazi világosság csak Krisztus, és az ő egyházának tanítása.[52] „Jaj az embernek ész nélkül – jaj az észnek Isten nélkül” – vallja.[53] Bírálja a természetfölöttit figyelmen kívül hagyó tudományt, amely „az igaz világosság Tudománnya ellen a megvilágosodásnak hamis nevezete alatt zászlót mer emelni”.[54] A pusztán evilági tudomány képviselői ugyanis szerinte lelki vakságban szenvednek.[55] Úgy véli: a mai megvilágosultak csak gúnyolódni tudnak a jó és szent dolgokkal,[56] és az emberszeretet álarcában valójában az emberiség gyilkosai: „Óh tü testnek, és világnak márvány szívü Bőlcsei! tű, kik szűntelen az emberszeretetet forgatjátok szentségtörő nyelveteken, és írótollatokon, azonban pedig több, mint ördögi mesterséggel, a szeretet palástja alatt az embert megölitek, midőn […] el akarjátok vele hitetni, hogy nincsen Isten, nincsen örök élet, nincsen feltámadás.”[57] Sokszor bírálja a „kevély filozófusokat”, akik „világi tudományokkal mód nélkül büszkélkednek, megvetvén a boldogság igaz tudományának fontos esméretét”,[58] akik a hit titkait értelemmel akarják kritizálni.[59] Hangsúlyozza, hogy nem csorbítja az emberi szabadságot az Istentől való függés. Sőt, pontosan a „zabolátlan” gondolkodás vezet a legalacsonyabb szolgaságra.[60]

Nemcsak pedagógusi és iskolateremtési erőfeszítései, hanem prédikációi is bizonyítják, milyen jelentőséget tulajdonít az oktatásnak és a nevelésnek. Több beszédet szentel teljes egészében a helyes nevelésnek. De gyakran a legkülönbözőbb témájú beszédekben, még a temetési beszédekben is a nevelés fontosságáról értekezik. Gróf Földvári Terézia búcsúztatása alkalmával az elhunytról alig tudunk meg valamit, de annál többet a keresztény leány erényeiről és neveléséről.[61] Ferenc császár elgondolásával megegyezően az új szerzetesi eszményt ő is a nevelő szerzetesekben, és nem a szemlélődő rendekben látja.[62] Sokat gúnyolódik a megváltozott nevelési elveken, és az országos elöljárókat is felszólítja a helyes nevelés előmozdítására: „Tű, kik a Haza boldogságáról tanácskoztok! el ne felejtkezzetek arról, a mi legszükségesebb; az Ifjuságnak erkőlcsi, és nemzeti jó Neveléséről. Nem szóllok a módi nevelésről. Idegen nyelvek, musika, táncz, s több eféle a külső embernek pallérozódásához tartoznak: a Nevelésnek valósága pedig a belső embernek formálása; melyet elfelejteni egyik főbb hibája a mostani hangos üdőknek. Holott tánczosokra, musikusokra nincsen szüksége sem a Hazának, sem a Kereszténységnek; vagy ha vagyon, ezek hátrább maradhatnak: de vagyon szüksége igazságos, engedelmes, munkás tagokra; bőlcs, és jó lelkü hazafiakra; szóval tökéletes Keresztényekre”.[63]

Egy házasságról szóló beszédében kifejti, hogy ha a szülők tudatlanok, akkor gyermekeik szívébe is csak hibákat csepegtetnek, és csak szaporítják az ostoba és tudatlan teremtmények számát.[64] Több helyütt kritizálja a „módi” engedékeny, liberális nevelést.[65] Beszédeiben újra és újra beszél az iskolázás fontosságáról, a szerinte helyes nevelési elvekről, az elme és szív együttes pallérozásáról, a szülők felelősségéről, a büntetés szükséges ám mértékletes voltáról stb., mert úgy látja, hogy az embert az állatok közül egyedül a nevelés emeli ki.[66] Többször kikel a babonaság és tudatlanság ellen.[67] Néha valósággal ódát zeng a tudományról, annyira lelkesedik iránta: „Egy ember, a ki gyermekkorában még kilenczig sem tudott számlálni, a tudományok és mesterségek által annyira pallérozza magát, hogy a csíllagokat számlálja, nagyságokat és távolságokat méregeti. Egy ember, a ki kicsin korában a maga erejétől nem tudott talpra állani, ma a fellegekbe bátorkodik útazni”.[68]

Szerinte a boldogság forrása a helyes gondolkodás.[69] Fontos számára, hogy az új generáció a legkorszerűbb ismeretekre tehessen szert, ugyanakkor elítéli az új kort, amely a lerombolt bálványok helyébe az okosság bálványát emelte.[70] Sokszor buzdít az olvasásra, de kortársaihoz hasonlóan figyelmeztet a rossz és veszélyes könyvek romboló hatására is.[71]

Véleménye szerint a 18. század becsapta az embereket. A „sok szép elmék”, akiket szerinte inkább szánni, mint csodálni kell, tehetségükkel a látókat vakokká tették, és „azért élezgették írótollaikat, hogy ama győzhetetlen kősziklát, melyre épitette Krisztus a maga Anyaszentegyházát, […] tövéből kiáshassák”. Aki ennek az „alacsony” tudománynak hirdetője és követője, az „arany pohárból issza a mérget”.[72] Legtöbbször csak általánosságban beszél róluk, néha azonban néven is nevezi őket. Voltaire-t szinte bocsánatkérően említi meg nagyboldogasszony-napi beszédében, amikor a filozófusoknak az emberi lélekről alkotott véleményét ismerteti.[73]

Rousseau-val kétszer példálózik. A természetes vallással kapcsolatban azt bizonyítja, hogy Rousseau maga is ellentmondásba keveredik, hiszen az embert semmi sem kötelezi a természetes vallás megtartására.[74] Másodszor pedig – elég meglepő módon – egy szerzetes, Mihályfi Tóbiás ferences gvárdián temetési beszédében emlegeti. Azt bizonygatja ugyanis, hogy az ember nem élhet társadalom, közösség nélkül, s Rousseau-t – félreértve őt – azzal vádolja, hogy az embert állati sorba akarja visszavezetni.[75]

A modern „tudóskákat” legtöbbször inkább összefoglalóan említi és bírálja, például a szabadgondolkozókat: „Ők azt mondják magokról, hogy szabadon gondolkoznak; – igenis szabadon: de nem az igazságnak és valóságos boldogságnak; nem a józan okosságnak, és isteni Hitvallásnak bőlcs szabásai szerént; hanem puszta képzelődéseiknek, és indulatjaiknak ragadtatásai szerént. – Istenem! micsoda tagjai ezek a polgári társaságnak, kik a valódi erkőlcsről, mely a társaság fennállásának is talpköve, egy helyes gondolattal, egy tiszta érzéssel alig bírnak! – micsoda Keresztények ezek, kik az Isteni Hitnek igazságait a maguk kurtánlátó eszek szerént méregetik!”.[76] Sokszor hangsúlyozza, hogy a pusztán evilági „gyengélkedő okosság” és filozófia ellentmondásos, nem tud igazi választ adni az emberiséget foglalkoztató végső kérdésekre.[77] Sem a tudomány, sem a művészet, sem a világi törvények nem adhatnak igazi boldogságot, csak a szeretet.[78]

Az újkori filozófusok közül csak Descartest említi meg név szerint egy helyen, a már idézett temetési beszédében.[79] Sokkal többször, és sokkal elismerőbben hivatkozik viszont az ókori filozófusokra, költőkre, sőt sokszor példálózik más ókori történelmi szereplőkkel, még mitológiai alakokkal is. Fölöttébb érdekes, hogy prédikációiban ilyen gyakorisággal fordulnak elő ókori hivatkozások, mert egyébként éppen ő képviselte azt az álláspontot, hogy az irodalomban szakítani kell az antik mitológia követésével és a klasszicista képzetkincs utánzásával.[80] (A prédikációt tehát ő is másképp kezeli, mint a többi irodalmi művet.)

Beszédeinek túlnyomó többsége erkölcsi vagy panegirikus (erkölcsi-buzdító) beszéd, dogmatikus beszéd kevés, homília egyáltalán nem fordul elő. Erkölcsisége azonban inkább sztoikus, mint keresztény. Nem véletlen, hogy legtöbbet Senecára hivatkozik. Ahogy a korábbi prédikációirodalomban, úgy nála is ő a legfőbb ókori erkölcsi tekintély, amikor az emberekkel való kapcsolatra, az idővel való okos bánásra, a boldog házasságra, az anyagiakkal való helyes viszonyra tanít.[81] Seneca nemes gondolatait – tudniillik, hogy Istennek nem engedelmeskedni kell, hanem azonosulni vele, és nem kényszerből kell szolgálni, hanem szeretetből – arra is felhasználja, hogy megdorgálja a zúgolódó keresztényeket: „Óh Kersztény! mely alatson a te életed ezen Pogánynak gondolatja szerént is, ha békétlenkedel!”.[82] De sztoikus életfilozófiát tükröz egyik nagyböjti beszéde is, amikor „a halál ellen való bátorság és az élethez nem felette való ragaszkodás” tudományára tanít, vagy amikor a béketűrésről szóló beszédében a bölcs szenvedésre oktat.[83] Ezekben a beszédekben nyoma sincs az üdvösség, a túlvilág vigaszának. Inkább józan, szenvedélynélküli bölcs megnyugvásra tanít a maga „ars moriandijában”. Senecán kívül többször hivatkozik az ugyancsak sztoikus Epiktétoszra is.

Platón az egyetlen, akit hosszan idéz az imádságról szóló beszédében. Általában mindig nagy tisztelettel emlegeti a pogány bölcseket, Arkhimédészt, Arisztotelészt, Biaszt, Cicerót, Diogenészt és másokat. Egy-egy témáról, például a rosszról, a túlvilági életről stb. gyakran ad filozófiatörténeti áttekintést, és mindig dicsérőleg említi a pogány gondolkodókat, akik a kinyilatkoztatás ismerete nélkül, csupán a „természetes ész világánál” olyan megszívlelendő gondolatokat fogalmaztak meg. Ciceróról például egyenesen azt állítja, írásaiban „ólyan szemérmetességgel ír, mintha Sz. Pálnak tanitvánnya lett volna”.[84] A természettörvényt is Cicero alapján magyarázza el hallgatóinak.[85] Sokszor az ő gondolataikat ismertetve a keresztény gondolkodók tanítása háttérbe is sikkad.[86] Ezzel azt igyekszik demonstrálni, hogy a keresztény értékrend és a katolikus tanítás az egyetemes emberi értékekre épül, betetőzvén azokat.

Nemcsak az ókori filozófiát, hanem az ókori történelmet és irodalmat is jól ismeri és gyakran idézi. Rengeteg erkölcsnemesítő történetet merít a pogány korból. Sombori egyik nagy újítása éppen az, hogy a felvilágosodás-kori prédikációba visszacsempészi a példát, amit az előző fél évszázadban szinte módszeresen kiirtottak a prédikációból, hiszen a „fabulákat” az új korban már nem tartották méltónak a prédikációhoz, sem tudományos, sem szakrális szempontból.[87] Sombori példáinak túlnyomó többsége antik témájú, tudományosnak és erkölcsösnek egyaránt megfelelő. Bár néha – ha célja úgy kívánja –, merész utalásoktól sem riad vissza, mint amikor Ovidiuszt idézi a tisztaságról mondott beszédében.[88] Különösen szereti a Nagy Sándor és Caesar életéből vett példákkal színesíteni beszédeit (Caesar hol pozitív, hol negatív szereplő a példákban). Az ókoriakban leginkább a puritán életet és az erkölcsöt tartja példaadónak.[89]

Ennek fényében érthető, de mégis furcsa, hogy a katolikus szentatyákat vajmi keveset idézi, alig használja őket gondolatai bizonyítására. A 76 beszéd mindössze mintegy két tucatnyi szentatya-utalást tartalmaz, de néhányszor egyszerűen csak felsorol egy-két nevet általános nyomatékosításul. Szent Ágostont idézi a legtöbbször (kb. tízszer), rajta kívül csak Aranyszájú Szent Jánosra és Nagy Szent Leóra hivatkozik többször, Szent Bernát, Szent Ciprián, Nazianzi Szent Gergely, Origenész épp hogy előfordul. Ez azért meglepő, mert a felvilágosodás első nemzedékének szónokai elképesztően gazdag szentatya-apparátussal dolgoztak. Összehasonlításképpen: Molnár János csaknem ugyanennyi beszédében (74) mintegy kilencven szentatyát, zsinatot és pápát idéz, Szent Ágostonra kb. 175-ször, Aranyszájú Szent Jánosra 75-ször, Aquinoi Szent Tamásra 53-szor hivatkozik.[90]

De nemcsak a szentatyákat, hanem a Bibliát is kevésszer citálja. Bár állítja, hogy számára a Szentírás abszolút tekintély,[91] mégsem használja gyakori bizonyító eszközként. Ha idéz, legtöbbször akkor sem az evangéliumokból és a levelekből, hanem jobbára az ószövetségi bölcsességirodalomból (Sirák fiának könyve, Bölcsesség könyve stb.), amelyek inkább általános emberi erkölcsöt, mint keresztény specifikumokat tartalmaznak. Sombori jól tudja, hogy korának hallgatói számára a szentatyák már nem számítanak perdöntő bizonyítéknak, sokaknak pedig maga a Szentírás is csak erkölcsnemesítő könyv, sőt a mitológiák egyike, és nem sugalmazott isteni kinyilatkoztatás.[92] Ezért megállapításait legtöbbször még szélesebb alapra vezeti vissza, igazát bizonyítandó a közös emberi értékek: az értelem, a természettörvény és a nevelés mindenkire érvényes törvényszerűségeit hívja segítségül, s ezekből vezeti le a katolikus tanítást és erkölcsöt is.[93] Ez az oka, hogy beszédeit a többi keresztény felekezet lelkészei is megtanulhatták.

Somborira ugyanis – elődeivel ellentétben – nem jellemző a protestánsokkal való polémia, tanításuk kigúnyolása. Egyszer fordul csak elő, hogy az eukharisztia kapcsán burkoltan utal a protestáns tanításra, és bizonyítja, hogy ha az oltári szentség csak jelkép, akkor az Újszövetség semmivel sem tökéletesebb, mint az Ó.[94] Néhányszor pedig a képek helyes tiszteletét fejtegeti, és visszautasítja a bálványimádás protestáns vádját.[95] Fájdalommal tekint vissza az egyházszakadásokra, különösen is a 16. századira. Ugyanakkor rögtön kifejezi az egység iránti vágyát, sőt hazafias kötelességnek tartja az egység munkálását: „Ekkor kezdettek a Filozofiának némely idétlen gyemekei az Igazság, és Szeretet Asztalánál kétségeket, és viszongásokat támasztani: ekkor kezdettél előszer a Békesség Poharát felzavarni, és szájoktól eltaszitani. Több szerencsétlen századok alatt halmozodtak egymásra a szomoru mostoha környülállások, míg végre a tizenhatodik erőszakosan eltépte, szaggatta a szent atyafiság meggyengült kötelékeit és a réginek ellenébe új oltárokat épitett. – Vajha a mű üdőnknek engedtetett volna az jeles szerencse, hogy kezetfogva minnyájan az egy Oltár, a Krisztus Oltára eleibe borúlnánk […] Óhajtani kell azt minden jó Hazafinak, hogy minekutánna tartomány, nyelv, törvény egybekötöttek, és csak a Vallás választ meg, az egy igaz Hitvallás még szorosabban egyesitsen. Kivánni kell azt minden jámbor Kereszténynek, hogy minnyájunkat azon egy igaz értelem, és szeretet az Üdvösség útján egyesítsen”.[96] Somborit tehát az ökumenikus gondolkodás egyik első magyar katolikus apostolaként tisztelhetjük, aki még Guzmics Izidor fellépése előtt kifejezte a keresztény egység iránti vágyat.[97] Igaz, nem dolgoz ki semmilyen koncepciót, igénye nem tudományos megalapozottságú, de gondolkodása előre mutató. Nem azt keresi, ami a keresztény felekezeteket elválasztja, de nem is adja fel identitását. Nem hitvitákat folytat, hanem keresi a szakadások orvoslását.[98] Ha jónak látja, még protestáns szerzőt (Melanchtont) is segítségül hív az érveléshez,[99] és még a heretikus ortodoxok hitét is bizonyítékul használja az eukharisztiával kapcsolatban.[100]

A más vallásúakkal kapcsolatban józan gondolkodású (bár az iszlámra, Mohamed paradicsomára tesz néha lesajnáló megjegyzéseket).[101] Nem osztja elődeinek szigorú elutasítását, és nem tartja őket kárhozatra szántaknak, mert nem mindenkit tart felelősnek azért, hogy más vallásban él.[102] A zsidókhoz való viszonyulása is türelmes. Amikor elmarasztalja őket, mindig csak a Jézus-korabeli zsidókra gondol, és jelen helyzetükkel figyelmezteti a keresztényeket: rájuk is az ő keserű sorsuk vár, ha megfogyatkozik bennük a hit.[103] Mert hiába erősítette hitüket a sok csoda, prófécia, isteni ígéret, mégsem ismerték föl a Messiást, és nem lett részük abban a fényességben, amely belőlük vette kezdetét. Ezért a hálátlanságért Isten „ezen Nemzetet az ő legnagyobb világi kincseitől, szabadságától, és országától végképpen megfosztotta, és sok nyomoruságokkal illette”.[104] Mindazonáltal arra kéri a keresztényeket, hogy imádkozzanak értük.[105]

Sombori többször tesz utalást a közelmúlt, vagy napjai történelmi-politikai eseményeire. Említettük már, hogy két beszédet is mondott a napóleoni háború kapcsán. (Kudora János éppen ezeket tartja említésre méltónak monográfiájában.[106]) Az első a békességről és hazaszeretetről szól. Kifejti, hogy bár Jézus a békesség fejedelme, minden szava és cselekedete az emberek békéjét szolgálta, és búcsúszavaiban is békességet hagy ránk, mégis, mindeddig nem lehetett a békesség huzamosan az emberiségé, és ennek maguk az emberek az okai.[107] Odüsszeusz és Agamemnón példáját hozza a haza szeretetére,[108] és hangsúlyozza a társadalom fontosságát. Hiszen senki sem kétli – állítja –, hogy az ember „társasági állat lévén tzélját, és bóldogságát nem a vad erdőkben és sivatag pusztákban érheti-el, hanem a szövettséges életben”.[109] Büszke rá, hogy hazánk különösen sok természeti kincsben bővelkedik, de azért a legbecsesebb, mert az ősök vérükkel szerezték. Majd a törvényeket dicséri: „Pólgári Alkotványunknak törzsökös Törvényei, mind bölts, mind hasznos vóltokra nézve fel tésznek akármellyik Század Törvényhozóinak Szüleménnyeivel. Főképpen azért, mert alkalmaztatva vannak Nemzetünknek, Tartamányunknak természetéhez. Mire nézve boldogságunkat más lélekkel biró Törvényektől nem-is remélhetjük.” Természetesen a hazaszeretettel együtt jár a haza megvédése is. A haza szeretete nem ellenkezik a keresztény törvénnyel, sőt része annak, a hazaszeretet Isten szeretetével, a polgári erkölcs a keresztény erkölccsel szorosan összefügg: „senki jó keresztény nem lehet, ha egyszersmind nem jó Polgár”.[110] Jeremiást, a Makkabeusokat és Jézust emlegeti, mint a hazafiság példáit. Sőt Jézus is csak kétszer sírt, Lázár miatt, és hazája pusztulása miatt érzett fájdalmában.[111] Majd a polgári kötelességekről beszél: mindenki a maga hivatala szerint vegye ki a részét a hazafiságból. Dicséri Ferenc királyt, aki mindent megtett a békéért: „Midőn Nemzeteket; és Királlyi székeket láttunk Ellenségünk Nagyra vágyásának lábai elött öszve omlani: midőn fenygetödző mennydörgései fülünkig el-hatottak; kéntelen volt; Atyai kötelessége szerént a Békeség fenn tartásának utolsó eszközéhez a hadakozáshoz nyulni.” Nála jobban senki nem érdemel hűséget. Majd összefogásra buzdít: Keresztes, Kenyérmező és Belgrád környéke bizonyítja, mit tehet kevés számmal is a nemzet egyesült lelke. Ugyanazt, mint a görögöknél Marathon.[112] A fejedelem szava és más nemzetek szerencsétlensége, rabláncainak zörgetése int az ellenállásra. Valamikor a magyarokat tartották a keresztények védőpajzsának, ma sem tehetjük, hogy idegen jármot vegyünk a nyakunkba. Szabadon, dicsőségesen kell élni, vagy vitézül, dicsőségesen meghalni, amelyet görög és magyar hősök példájával támaszt alá. (Leonidas, Miltiades, Hunyadiak Zrínyiek, Nádasdyak.)[113] Beszédének vége hatalmas buzdítás: igaz az ügyünk, nem szabad, hogy most omoljon össze nyolc évszázad szabadsága.

Másik Napóleon-ellenes beszéde is teljesen hazafias, lelkesítő, Jézus neve elő sem fordul benne, Isten is csak egyszer, mint a „hadi serege Istene”.[114] Lelkesedik a katonák látványától, akiket „Nemzeti öltözetben, fel-fegyverkezve, édes anya nyelvünk hangjától vezetetve, a szinte el-aszszonyosodás félelmes idejében férjfiaskodni: a Haza védelmére Zászlók alá seregleni” lát.[115] Emlékeztet a dicső múltra, a véres kard körbehordozására, a „szabadság vagy halál” feliratú zászlókra, és az atyák példájára,[116] és más népek rabsorsával int a helytállásra: „Valamint a beteg tsak akkor tudja igazán, mit ér az egészség, midőn azzal nem bír; úgy a Pólgár is a maga szabadságát egy átaljában tsak akkor szokta érdeme szerént betsülni, midőn az el vesztette. Legyünk előre okosok! Bóldogok, kik más kárán tanulnak! Ma, midön mű még szabadok vagyunk, ezerek nyögnek, és titkon sirnak elvesztett szabadságokért! Titkon! mert nyilván sirni sem szabad!”[117] „A Tü és Atyátokfiainak bosszuálló karjaira bizatattott az Európa Fel háboritójának meg-alázása” – véli.[118] Akárcsak az előző beszédében, Napóleont sosem nevezi néven, de körülírással sokszor utal rá: „Kitsoda a mü Ellenségünk? Egy ugyan ő a Világtól tsudáltatott leg-nagyobb Bajnokok közűl; de egy azoknak a sorából, és sorsából is, kik midőn a Világot el-akarták nyelni, megnyuvadtak”.[119]

Az aktuálpolitikai helyzetre más beszédeiben is többször kitér. Egyik újévi beszédében Görögország elnyomására utal: „A híres Bőlcsek, és szép mesterségek hazáját, Görög Országot ma a tudatlanságnak, babonaságnak, és fertelmességnek gyermekei lakják”.[120] Ugyanezt állítja a kevélységről mondott beszédében is.[121]

Természetesen a közelmúlt francia eseményei is többször fölkeltik az érdeklődését. Néha csak áttételesen utal a forradalom szörnyűségeire, ideológusaira, a szabadság visszásságaira: „hammuban fekvő városak, üszeggé vált tartományok, labaik eleibe borúlt Fejedelmek, öszvetördelt királyi pálczák, és koronák, főldig letiport és megaláztatott nemzetek […] Óh, tű világnak képmútató Nagyjai! ezé a boldogság, melyel tartoztok, és melyet hangos szavakkal ígírtetek az emberi nemzetnek?”[122] Néha viszont néven is nevezi a franciák vallás- és polgárellenes intézkedéseit: „eleven példánk lehet az a nagy Nemzet, mely első felhevűlt zűrzavaraiban hasonló vólt a magát sértegető, és meggyilkolni akaró bolond beteghez. Midőn Templomait barlangokká tette, Oltárait fosztotta; szent edénnyeit pénznek, harangjait ágyuknak öntette, […] midőn a Franczia Nemzet Papjait öldeste, midőn a Keresztény Hitvallást lábaival eképpen tapodta: akkor a polgári boldogságnak is utólsó romladékai között tánczolt”.[123] Tehát a francia forradalom elrettentő példa és bizonyíték, mivé lesz egy nemzet vallás és erkölcs nélkül, mivé lesz, ha enged a hamis ígéreteknek.[124]

Sombori józan okosságra, mértékletességre tanít. Az emberiség boldogságát a felvilágosult vallásosságban látja, amelyben harmóniában van a tapasztalat, az ész és a kinyilatkoztatás. Prédikációiban bátran használja a felvilágosodás terminus technicusait, de távol áll tőle minden erőszakosság, forradalmiság. Sokszor hangsúlyozza a polgári erények fontosságát. Ezt emeli ki Szent József magatartásában,[125] a szent korona-tisztelet kapcsán,[126] a helyes pálya-, hivatás-, és párválasztásról elmélkedve.[127] Sok erényt nem a keresztény erkölcs, hanem a társadalmi hasznosság és a közjó szempontjából közelít meg. Így érvel a pazarlás ellen,[128] de szerinte a jó házasság és a helyes nevelés is elsősorban társadalmi felelősség.[129] Hangsúlyozza, hogy „jó Hazafinak lenni a jó Keresztény tökéletességeihez tartozik”.[130] Ugyanígy lelkesedik a szabadság eszméjéért is, de úgy látja, az igazi szabadság Istenben van, és tévesnek tartja a modern szabadság-eszményt: „Mi a szabadság? mindent, a mi az Istentől az okosság, és Kijelentés által meg vagyon tiltva, magunk, és mások veszedelmére öszvegázolni? Ezt cselekedték Salamon idejében is a bolondok, és istentelenek […] a szabadság gyermekei nem szolgálnak, nem raboskodnak, nem töményeznek semmi nemtelen indúlatnak, hanem csak az Istennek; a kinek szolgálni annyit teszen mint uralkodni”.[131]

Beszédeiben furcsán keveredik a modernség és a maradiság, a legkorszerűbb tudományosság és a konzervativizmus. Definíciói, etimologizálásai, filozófiai rendszerezési hűen tükrözik a kor tudományos színvonalát, sokszor ma is helytállóak. Szentírásmagyarázata néha egészen korszerű, szinte hermeneutikai megközelítésű, amikor azt fejtegeti, hogy hogyan kell értelmezni az Ó- és Újszövetség képeit.[132] A felvilágosodás szemléletmódját tükrözi, amikor beszédeiben a helyes táplálkozásról, az egészséges életről, vagy az olvasás fontosságáról értekezik.[133] A barokk „udvari” szemléletével[134] szemben az ő társadalomszemlélete polgáribb, és többször felhívja a figyelmet az udvari élet veszélyeire.[135] Témaválasztása sokszor elüt a megszokottól. A szentekről tartott prédikációiban sosem beszél a szent életrajzáról, hanem egy jellemző tulajdonságot ragad ki, és azt ismerteti tudományos alapossággal. Keresztelő János kapcsán pl. a szentek tiszteletéről vagy az önismeretről, Péter-Pál ünnepén az elme és akarat összefüggéseiről, Nepomuki Szent János napján a megfontolt beszédről, Szent Ferenc kapcsán a szegénységről tart esszé-szerű előadást, legtöbbször teljesen világias gondolatmenettel. Ugyanakkor kozmológiája teljesen bibliai: a világot 4-6000 évesnek gondolja.[136] Tekintélytisztelete, királyhűsége, hierarchia-felfogása teljen hagyományos. A gonoszokkal való kapcsolattartásban ruházkodás területéről hoz hasonlatot, s ebben Gvadányihoz hasonló konzervatív nézetei vannak.[137]

Említettük, hogy Sombori nyelvészeti és kritikai munkásságának méltatói hangsúlyozzák a romantikus irodalmi gondolkodást előkészítő szerepét. Prédikációit vizsgálva ugyancsak előkészítőnek kell tartanunk. Új lendülettel ajándékozza meg az ellaposodott katolikus szentbeszédet. Nála újra megjelennek az érzelmek és az esztétikai eszközök. Színt és elevenséget hoz a megcsontosodott prédikációba. Mer könnyed és elegáns lenni, de sosem válik felszínessé. Egyszerre akar okos és érdekes lenni. Tanítani akar, de gyönyörködtetni is. (1810-es kötetének előszavában így fogalmaz: „Ezekben a leg szükségesebb Tudomány, a leg hasznosabb vigasztalás, és a leg tisztább gyönyörűségek vannak el hintve”.)

Találó példái mellett ezt segítik egyéni és eleven hasonlatai is, amelyek legfőbb irodalmi eszközei. Érdemes néhány szép leíró „hasonlatosságot” – ahogy ő nevezi – felidéznünk: „Egy a józan okosságnak, és a Kijelentésnek törvénnyei szerént gondolkozó elme hasonló azon emberhez, ki egy magos hegynek tetején, hol a nap szépen világol áll; és látja a vőlgyekben gomolygó fellegeket, s azokból fel, alá, és keresztüllövellő víllámlásokat; hallja a záporok, és dörgések zúgását: maga pedig mindazokan feljülemelkedve, világos fényben, és csendességben, telyes bátorsággal szemléli magát.”[138] A viszontagságokat elviselő emberről így ír: „Olyan ennek a sorsa, mint a nemesebb érczeknek, drága gyöngyeknek és köveknek; melyeknek becseket azoknak szépségeken, és ritkaságokon kivül azon baj, és fáradság is, mely által megszereztetnek, felette neveli”.[139] Pedagógiai szemléletét tükrözi, hogy több hasonlatot vesz a gyermekkor világából: „Midőn az írni tanuló gyermek a fal, vagy fa oldalára felírja, vagy vési a maga nevét, kívánja hogy az ott fennmaradjon; s éppen az a halhatatlanság ösztöne munkálkodik benne, mely a nagy világ Bajnokaiban, és Fejedelmeiben, midőn a nemzetek törvénykönyvei; midőn márvány és ércz oszlopok épitése; városok és országok alkotása által kívánják örökösiteni, halhatatlanitani neveket”.[140] „Hasonlók ezek a nem rég oskolába járni kezdett gyermekekhez, a kik már a betüket ismerik ugyan, de mire mennek azok ki, még által nem látják” – írja az ostoba emberekről.[141] Néha egész hasonlatsorokat alkalmaz, mint pl. amikor a béketűrést előbb a kertészkedés, majd az aranybányászat, a hajózás, végül a hadsereg fogalomköréből vett képekkel világítja meg.[142] Többször hasonlattal kezdi a prédikációt, s ezzel rögtön felkelti a hallgatók figyelmét.[143] Egyébként is mindig ügyel, hogy beszédeinek kezdete hatásos legyen, bevezetői irodalmilag a legértékesebbek. Nemcsak a szöveg elején, hanem közben is igyekszik a hallgatóság figyelmét fenntartani, gyakori kérdésekkel, megszólításokkal, felkiáltásokkal, helyi utalásokkal, önreflexiókkal tarkítja beszédeit.

Egészen egyedi megoldása, amikor ikonográfiai magyarázatokat fűz az egyes elvont fogalmakhoz, erényekhez, elmagyarázza hallgatóinak, miért szokták éppen úgy ábrázolni a reményt, a barátságot, vagy az igazságot:[144] „A régiek az Igazságot egy Szűznek képében festették, a kinek szeme bé volt kötve: mert az igazság semmit sem lát, csak önmagát. Köntösse övezve volt: mert az igazság nem annyira késedelmes, mint okosan serény. Bal kezében egy pár egyenesen mérő serpenyő volt: mert az igazság mértéke az egyenesség. Jobb kezében egy kard, vagy pallos: mert az igazság megbűnteti a maga ellenségeit; legkeservesebben pedig a maga elárúlójit, a tőle elpártolt hamis Bírákat.”[145]

Sombori életműve is bizonyítja, hogy érdemes lenne alaposabb kutatás tárgyául venni a 18-19. század fordulójának prédikációirodalmát. A világi irodalom előretörése nem jelentette az egyházi irodalom megszűnését, csak az érdeklődés fordult el tőle. Az elfeledett szerzők munkáinak feltárása sok fontos szemponttal gazdagíthatná a felvilágosodás magyarországi megjelenéséről, elterjedéséről, recepciójáról alkotott elképzelésünket. Egyrészt láthatjuk, hogy az egyházi szerzők már akkor erőteljesen foglalkoztak a felvilágosodással, amikor az valójában még el sem terjed hazánkban. A tanult – különösen a külföldön tanuló papok – előbb szembesültek a megváltozott korszellemmel, a pápai és uralkodói figyelmeztetések is hozzájuk jutottak el elsősorban.[146] Igaz, leginkább a felvilágosodás veszélyeire intettek, figyelmeztették a híveket a hitükkel összeegyeztethetetlen tanokra. Ugyanakkor – mivel új kihívásokkal kellett szembenézniük – reflektálniuk is kellett azokra, újra kellett gondolniuk és fogalmazniuk addigi igehirdetésüket, meg kellett vizsgálniuk, mi az elvetendő és mi a használható ezekben a gondolatokban. Így rájuk nézve is megtermékenyítő hatású volt az új eszmék terjedése. Némi túlzással állíthatjuk, hogy a felvilágosodás negatív lenyomata előbb és intenzívebben jelenik meg nálunk, mint maga a felvilágosodás.

Másrészt a korabeli prédikációkból mérhetjük le igazán, hogy vajon mit tudott az átlagember az új korszellemről, gondolkodásról. Legtöbben ugyanis nem olvasták a meghatározó szerzőket, de a prédikáció még mindig igen széles tömegekhez jutott el. A nyomtatásban megjelenő prédikációs gyűjteményeket pedig más papok is felhasználták beszédeikhez, így a prédikáció tudatformáló erejét csöppet sem lenne szabad lebecsülnünk ebben a korban sem. Az emberek nagy része annyit tudott az új eszmei áramlatokról, amennyit a szószékről hallott róla. Míg a felvilágosodás nagyon szerteágazó, néha egymásnak is ellentmondó gondolati rendszereket tartalmaz, a papság interpretációjában mindez egységes színezetet kapott. Ők ugyanis minden új eszmében a „megvilágosultak” összehangolt támadását vélték felfedezni a hit, az erkölcs és az egyház ellen. Vélhető tehát, hogy ahhoz, hogy a „felvilágosodás” szót ma összefoglalóan használjuk egy kor sokszínű eszmeáramlataira, s mint többé-kevésbé egységes fogalmat kezeljük, hozzájárult a korabeli prédikáció szemlélete is.

Jegyzetek