8. évfolyam 2.
szám |
Nagy Gábor: "Illi victoriam canunt, nos tristes revertimur" (Adalék 1598 tavaszának váradi eseményeihez) |
„Az a hamis maxima, hogy amiként egy király és
egy törvény, azonképpen egy hit legyen, Franciaországnak 3000 millió
frankjába és 2 millió emberébe került.” (Guillaume de Félice)[1] 1598 Az esztendő szerte Európában
korszakalkotó eseményekről is emlékezetessé vált. Északon, a svéd királyságban
meghozta a döntő összecsapást a polgárháborúban: a katolikus Zsigmond király
(lengyel uralkodóként III. Zsigmond) vereséget szenvedett nagybátyjától, az
evangélikus Károly hercegtől. (Stångebro, szeptember 25.) Ezzel eldőlt
többek között, hogy Svédországban kizárólagos a lutheri ortodoxia. Ezt csak
erősítette, hogy hosszú évtizedeken át lehetett hivatkozni a katolikus
Lengyelországra és királyára, mint külső veszélyre. Nyugaton, Franciaországban
több évtizednyi polgárháborút követően április 13-án írja alá IV. Henrik a bretonok
lakta Nantesban nevezetes rendeletét. Ezzel eldőlt – akkor úgy tűnt, végleg:
„par cet Édit perpétuel et irrévocable”[2]
–, hogy a protestánsok lelkiismereti szabadsága és a katolikusok szabad
vallásgyakorlata megkérdőjelezhetetlen. Ezt csak erősítette, hogy három héten
belül II. Fülöppel is létrejött az egyezség (a vervini béke, május 2.). Délen,
Hispániában a király halála (az Escorialban, szeptember 13-án) kétségkívül
korszakhatár. Fél évszázadnyi abszolút uralma végére II. Fülöp megélhette a
spanyol és katolikus hegemóniára vonatkozó törekvései végleges kudarcát. A respublica
Christiana keleti határának magyarországi védőbástyáján, noha Győr
visszafoglalásának (március 29.) sokan örvendtek, a fenti értelemben nem
történt említésre méltó. Az alább felidézendő esemény azért így is teljességgel
korszerű: többségi (ez esetben helvét irányú) felekezethez tartozók támadtak rá
kisebbségre (itt és ekkor: katolikusokra). Itt és ekkor haláleset nem történt,
a lényeghez azonban ennek nincs köze: „Erdélyben nyoma sincs a gályák
borzalmainak vagy Véres Mária angolországi kegyetlenkedéseinek stb.: de a
beszámíthatóságot ez nem csökkenti –, sőt fokozza az a körülmény, hogy mindezek
az evangéliumnak a cégére alatt történtek a lelkiismereti szabadság jelszavának
a megcsúfolására” – fogalmazott száz éve egy protestáns egyháztörténész hasonló
esetek kapcsán.[3]
Ma kisebbség elleni támadást lelkiismeret és józan ész magától értődően ítél
el. Négy évszázada azonban a társadalom viszonyított szabadságok mentén
szerveződött, Váradon pedig a többségi közösség törvények erejére hivatkozva
fogalmazta meg követeléseit a kisebbségivel szemben – amelyeket ez az uralkodó
és a jog védelmében bízva utasított vissza. E váradi
tavasz felidézésének egyik apropóját februárban a Bécsben talált, az
alábbiakban ismertetendő három forrás adta. Közülük kettő Rudolf magyar király
biztosai számára írt jelentés. Ezeket a biztosok saját, az uralkodó számára
május 24-én készített beszámolójuk[4]
egyik mellékleteként továbbították. A két jelentésből merített már Szilágyi
Sándor a 19. században,[5] ő
azonban sem a váradi eseményekről nem tett említést, sem a királyi biztosok
említett beszámolójából. A harmadik a váradiaknak az a levele, amelyet Mária
Krisztierna főhercegnőnek írtak, amikor elküldték neki tetteik mentségét. A tumultus
és előzményei felidézéséhez nem hiányoznak elbeszélő források sem. 1598
tavaszán ugyanis a kor három jelentős tudósítója jelen van, ha nem is a
városban, de Erdélyben. Kettejük ott is él: Baranyai Decsi János,[6]
aki egykoron a wittenbergi egyetemen tanult, ekkor Székelyvásárhelyen tanít,
Szamosközy István[7]
pedig, aki Heidelbergben, majd Paduában járt egyetemre, ekkor a gyulafehérvári
levéltárban dolgozik. A harmadik tudósító Rudolf egyik biztosa, a hajdan
szintén paduai diák Isthvánffi Miklós. Ő azonban, noha rendületlen katolikus és
a jezsuiták támogatója, egyetlen szóval sem emlékezik meg a Váradon
történtekről Historiae címen ismert alkotásában.[8] Erdély, 1598 áprilisa Az 1597 decemberében megkötött
prágai egyezménnyel Báthory Zsigmond ismét lemondott az erdélyi
fejedelemségről. Rudolf király a kormányzást egyik testvérére, Miksa főhercegre
szándékozik bízni, ám a feltételekről még nem tudott vele megegyezni. Az
átmeneti időszakra ezért három legátust küld, így érkezik áprilisra Erdélybe
Bartholomäus Pezzen, Szuhai István és a már említett Isthvánffi. Az első udvari
tanácsos, mindkét jog doktora, török ügyekben jártas, a második váci püspök és
kamarai praefectus, a harmadik a magyar királyság rangban első világi méltósága
helyén ítélkezik, röviden propalatinus.[9]
Megtörténik a hatalomátvétel: a fejedelem az országgyűlést tájékoztatja
döntéséről, a legátusok letétetik a királyra a hűségesküt, majd ráveszik Mária
Krisztierna főhercegnőt arra, hogy Miksa érkeztéig – segítségükkel – irányítsa
a tartományt. Zsigmond útra kel Sziléziába, hogy birtokba vegye a neki járó
hercegségeket, május elején maga Pezzen is visszaindul Rudolfhoz. Várad, 1598 áprilisa Mária Krisztierna tudomása szerint
az itteni kálvinisták nem nézték jó szemmel, hogy a fejedelem egy templomot („ein
Kirchen“) juttatott a katolikusoknak, de nem mertek semmit sem tenni.
Értesülvén azonban Zsigmond távozásáról a Keresztjáró hét vasárnapján (ez abban
az évben április 26-ára esett) felszólították a katolikusokat: „sie sollen sich
aus der Stadt machen”.[10]
Baranyai Decsi – feltehetően a váradiak alább ismertetendő mentsége alapján –
csak annyit ír, azok figyelmeztették a katolikusokat: hagyják el a kápolnát.
Így akarták ugyanis megakadályozni, hogy ezek „az elmúlt esztendőben épített
kápolna birtokában jogszerű elévülés révén megerősödjenek”.[11]
Szamosközy, mielőtt az előzményeket is részletesen ismerteti, egyetlen
mondatban foglalja össze a történteket: a váradiak összeesküdvén („coniuratione
facta”) a jezsuitákat, akik néhány hónapja telepedtek meg a városban,
kihajították. Amint Zsigmond távozásával addigi félelmüktől megszabadultak,
megüzenték a jezsuita szerzeteseknek, távozzanak a városból, menjenek
Szőllősre, a korábban nekik rendelt helyre. Nem engedik őket tovább közöttük
élni, tanácsosabb lesz, ha távolról szeretik egymást („si eminus inter se
amarent”).[12] A két
történetíró szerint a válasz elutasító, ráadásul a lelkész, Derecskei Ambrus[13]
a szószékén talál egy, a közösségét gyalázó cédulát, amelynek szerzőjét a
közhangulat a pápisták között kereste. Íróját Baranyai Decsi is katolikusnak
tartja, tartalmáról csak annyit ír, hogy abban keserűen a reformátusokra
támadtak, és mindenfélével átkozták őket. Szamosközy szerint nem a jezsuiták
műve, hanem hihetőleg egyikük arcátlanságáé („privata petulantia”). Tudósítása
szerint a cédula Luther és Kálvin idétlen születésű kölykeit emlegette, ördögök
veteményesének (ördögfattyaknak?), az alvilágból kisarjadt gyomoknak nevezve
őket, a száműzetés pedig, amellyel fenyegetnek, rövidesen a maguk fejére
hull vissza.[14] Szuhai és
Isthvánffi a Rudolf király számára készített, említett beszámolójukban közlik,
vannak olyanok is, akik szerint a cédula azért készült, hogy a tömeget
katolikusok ellen lehessen heccelni. Szövegét a propalatinus lemásolta és ’A’
jelzettel csatolta jelentésükhöz: „Tÿ
Luter Martonnak Ispanÿ es keolkeÿ, mit irigÿkettek mÿ reank
ha nem feleonk ti teoletek, tuddiatok mint iaratok feÿer Varatt mind Catona,
mind Biro, de bizon rozzabbol keztek iarnÿ mind az ti papotokkal eggeiwt
mind Varmegestewl. Talam azt tuddiatok hogi meg ÿeztetek. nem hogi ki
mennenk, de belliebb akarnank chuznÿ.[15]
mert ittis mi akarnank miset mondanÿ. mert ezis Prepost Vdvara vala. Vgian
itt lakunk bozzusagtokra. mert mind Capitantok, Porcolab minket iawall inkabb
hogi nem titeket. hanem ewllietek veztegh. mert meg nem ÿeztetek minket.
finis. + datum [A
hátoldalán:] A. Az kÿ nem feel semit sem Varmegie haragiatul, sem Birotul,
sem Varostol, sem Paptol, sem egietewl sem mastul. + A.”[16] Baranyai
Decsi leírásában Derecskei a közösség vezetőivel tanácskozik, elolvastatja
velük az írást, aztán nemesek és polgárok „…csapatokba verődnek és megtámadják
azokat a házakat, melyekben a katolikusok misére gyülekezni szoktak, ezeket
földig rombolják, és a fákat kitépve, a jégvermeket betemetve mindent a földdel
tesznek egyenlővé…”[17] Szamosközy szerint, miután iniuria
és e friss irritatio a nép fájdalmát megnövelte, hirtelen összeesküdtek,
„populus plebsque” (azaz polgárok és csőcselék?) őrjöngve megrohanta a kápolnát
és tökéletesen elpusztította. Mária Krisztierna cédulát nem említ az
édesanyjának írt levelében: rögtön az ultimátumot követő nap („des andern
Tags”) sor került a támadásra, az elkövetők a polgárság és a katonaság („die
Bürgerschaft sowol, als die Kriegsleidt”). Akár Szamosközy, ő is egy házat és
egy, abban levő kicsi templomot ír („ein kleine Kirchen”, azaz a kápolnát). A
pusztítás mindenre kiterjedő, tökéletes: „nit ein Stein auf dem andern blieben
wär”, a kert fáit is kiszaggatták. Személyeket nem említ a főhercegnő, Baranyai
Decsi is csak annyit közöl, a papok és a jezsuiták Szőllősre menekültek. Szamosközy
ebben is részletesebb: mivel a nekikeseredett lelkű tömegnél nincs
fékezhetetlenebb, a rombolás után már kezet emeltek volna a papokra is, ám a
várkapitány, aki katonaságot küldött, valamint néhány vezető („e primoribus
nonnulli”), akik nem élezni, hanem csillapítani akarták az őrjöngést, a tömeget
erővel és fenyegetéssel eltérítették kezdeményezésétől. Erdély 1556–1597: a vallásszabadság
esetei a főhatalommal A religió gyakorlásának szabadsága
természetes függvénye a világi hatalomban történő változásoknak. 1556-ban
Ferdinánd király nem tudja megtartani a területet Szulejmán ellenében, aki
visszarendeli oda János király özvegyét, Izabellát a gyermek János Zsigmonddal
együtt. Visszatérésükben meghatározó szerepe van a család hűséges támaszának,
Petrovics Péternek, aki egyben protestánsok gyámolítója is. A szekularizáció a
helyzetből adódott, 1557-ben Izabella már két religio gyakorlásának szabadságát
erősíti meg: „ki-ki tartsa azt a hitet, amelyiket akarja, új és ősi
szertartásaival … mindazonáltal bárki jogsérelmén kívül, az új religió követői
se ingereljék a régi vallást és követőinek se okozzanak semmi módon sem jogtalanságot”.[18]
Petrovics és Kálmáncsehi Sánta Márton halálával ugyan 1558 áprilisában tiltják
a sakramentárius irányzatot, ez azonban nem bizonyul eredményesnek: a hatvanas
évek első felében már cikkelyek sora foglalkozik az ágostai illetve a helvét
hitvallást követők közötti feszültségek enyhítésével. Miután a János Zsigmond
nevében a magyar királlyal folytatott tárgyalások nem vezettek eredményre, a
zélus a katolikusok ellen fordul. 1566 tavaszán, miközben Szulejmán Miksa
király ellen indul, a tordai országgyűlés kizavarja a papokat János Zsigmond
országából. A már magyar nyelven fogalmazott cikkely szerint „…egyenlő
akarattal végeztetött, hogy afféle egyházi renden való személyek, kik az pápai
tudománhoz és emberi szerzéshez ragaszkodtanak, és abból meg térni nem akarnak,
az ő felsége birodalmából mindenönnen kiigazíttassanak.”[19] A
karizmatikus Báthory István és bátyja, Kristóf korában ismét változik a
helyzet. Nemcsak a református egyház erősödik, megérkeznek az első jezsuiták
is, a nyolcvanas években maga Szántó (Arator) István.[20]
A protestáns többség Báthory Zsigmond nagykorúsításakor kerül ismét hatalmi
helyzetbe, él is vele maradéktalanul. 1588 decemberének közepén Medgyesen az
országgyűlés rákényszeríti az ifjút a nevezetes végzések elfogadására. A jezsuitáknak,
így Zsigmond nevelőjének is, 25 napon belül (azaz télvíz idején) el kell
távozniuk az országból, „soha ez az szerzet … többé ez országba bé ne jöhessen;
sőt még ugyan eféle római religión való szerzeteseknek is claustrumok,
collegiumok és közönséges helyen templomok ne lehessen … eféle religion valók,
se egyéb ecclesiastica persona köztünk donationis titulo aut alio quaesito sub
colore nemes jószágot és örökséget ne bírhassanak.” Jezsuitát még házánál sem
tarthat senki, jezsuita „ez hazában nullo unquam temporum in successu
admittáltassék, sőt ha vocatiora is ezen vigezésünk ellen ez országba béjönni
merészelne, mindenkinek szabad legyen őket persequalni és marhájokban zsákmányt
tenni.”[21] Nemsokára az
oszmán birodalom újból megtámadja a magyar királyságot. A védekezéshez a
respublica Christiana részleges összefogásával létrejön a Keresztény Liga.
Ehhez Zsigmond fejedelem is csatlakozik, az oszmánnal való szembefordulást
Erdély várható pusztulása miatt ellenző – és Báthory Boldizsár kivételével nem
katolikus – urakat pedig 1594-ben Bocskai István segítségével meggyilkoltatja.
A rendek megtörése után ő is kihasználja hatalmi helyzetét: az 1595 tavaszán
tartott, a ius ligatumról hírhedt országgyűlés érvénytelenítve e részben a
Medgyesen elfogadott végzéseket beengedi a jezsuita atyákat Kolozsvárra,
Monostorra és Fehérvárra.[22]
Erdély fejedelme ekkor már a német-római császár szövetségese. Amit János
királytól vagy utóbb Bocskaitól, Bethlentől a domus Austriaca
megtagadott, neki megadja: hitvese főhercegnő, Magyarország apostoli
királyainak leszármazottja.[23]
Zsigmond végül, miután 1590-ben a Gergely-naptárt is bevezettette protestáns
többségű országában, 1597 tavaszán helyreállítja a gyulafehérvári püspökséget.
Élére, miután e feladatot a jezsuita Carillo atya nem vállalta, „az utolsó
humanista főpapot”, Náprágy Demetert[24]
választja ki. Várad 1557–1597 között A Forgách Simon[25]
vezette királypárti őrség hősies védelem után csak 1557 áprilisában adta fel a
várat. Várad ezt követően a még nevesincs állam legfontosabb pontjává válik.
Amiként a középkori Magyarországon az erdélyi vajdai méltóságból vezetett út
királyi hatalomhoz (Hunyadi és Szapolyai),[26]
itt többnyire a váradi főkapitány válik az ország első emberévé. Váradon
szolgált[27]
fejedelemmé választásáig Báthory István is. Őt bátyja, Kristóf követte – amíg a
Lengyelországba távozó uralkodó helyébe nem lépett. Innentől kezdve mindegyik
váradi főkapitány protestáns. Az elsőt, Ghiczi Jánost utóbb Erdély
kormányzójává tette István király. Őt követte Sibrik György, a levelet, amelyet
a tragikus véget ért Gyulai Pál[28]
írt hozzá 1585. augusztus 29-én, Várad elestéig minden hivatalba lépő
főkapitánynak felolvasták. 1588-ban Király György, 1592-től pedig Zsigmond
nagybátyja, Bocskai István felelt Váradért. Noha 1596 óta ismét Király
gyakorolja a hatalmat, Szuhai István említett beszámolójuk egy pontjához
odaírta széljegyzetében: a váradiak teljesen Bocskaitól függnek.[29] Miután a
magyarországi humanizmus történetében oly jeles püspökség[30]
kikerült a magyar királyok fennhatósága alól, azok betöltik ugyan a
praelaturát, ám a püspökök soha nem foglalják el széküket. Erősödik
közben a reformáció, itt kerül sor 1562-ben arra a zsinatra is, amelyik Melius
Juhászt superintendenssé választja. A magyar királyhoz fűződő viszony egyik
mélypontján, 1565-ben egyéb városokhoz hasonlóan Váradon is atrocitások érik a
katolikusokat. Míg a tömeg Gyulafehérváron a dúlás során legalább Hunyadi,
János király, a Barát és Izabella sírját megkímélte, itt Szent Lászlóét
júniusban feltöri.[31]
A következő évben az említett tordai országgyűlés a váradi káptalanról külön is
megemlékezik: ha Virágvasárnapig megtér, jószágait a fejedelemnek átadva
maradhat, ha nem, nekik is távozniuk kell. 1569-ben itt
zajlik Dávid Ferenc és Méliusz disputája, utóbb azonban igazán súlyos viszályba
mégis a katolikusokkal keverednek a protestánsok. Bunyitay Vince érzékletesen
írja le, másutt zajló vitából kiindulva miként jutnak el az események
naptárkészítésen át addig, hogy 1587-ben – ebben az évben lép be a jezsuitákhoz
Várad eredetileg protestáns szülötte, Pázmány Péter – a feltámadási körmenetet
fegyverrel zavarják szét reformátusok Király Albert vezetésével.[32] Megalázáson, bántalmazáson,
rabláson, erőszakos térítésen, képromboláson túl akkor más nem történt, nagyobb
távolságra azonban a fáma természetesen húsvéti vérengzés alakjában jutott el.[33] 1588-ban a
medgyesi cikkelyekkel az országgyűlés elveszi az időközben már a jezsuitákhoz
került Szent Egyed templomot is: „…predicatiot tarthassanak az város számára
benne, de nem a római valláson valót. Ha mit penig az jezsuiták újonnan tettek,
vagy vettek volna, az fiscusé legyen”.[34]
1592-ben Zsigmondnak ugyan még nem sikerül e cikkelyeken változtatnia, azonban
a Várad élére ekkor kinevezett nagybátyjának külön kötelességévé teszi az itteni
katolikusok védelmét: „Az katolikus keresztényeket az ő helyekben, melyekben
most vannak, békével tartsa, mindenek ellen oltalmazza.”[35]
Noha a rendek 1595 tavaszán kénytelenek voltak megengedni a fejedelemnek a
jezsuiták visszahívását, e városban különösen nem akarták őket látni: „Váraddá
… az jezsuitákat be ne eresztesse, és collegiumok gyülekezetek lakóúl sehol ne
lehessen az megnevezett helyeken kivől”[36] 1597-ben
azonban e téren is megváltozik a helyzet. A jezsuiták ausztriai
rendtartományának ez évi jelentése szerint a váradi katolikusok igen nehezen
viselték, hogy éppen e városban nincs egyetlen helyük sem.[37]
Zsigmondhoz fordulnak tehát, aki maga ajánlja fel, amit kérnek, a város
praefectusának pedig megparancsolja, utaljon ki nekik legalább valami tisztességes
házat magában a városban „in qua et concionari, si lubet, et ritu catholico
sacrificium facere liceat.” A címzett nem szívesen engedelmeskedik, felolvassa
a levelet a városatyáknak és megkérdezi, mi a teendő. Azok felháborodnak,
méltatlannak és elviselhetetlennek tartják a tettet. Rohannak hát, e forrás
szerint négyen, a fejedelemhez tiltakozni. Zsigmond csodálkozik nyakasságukon:
illett volna engedelmeskedniük. Elzavarja őket a szeme elől, végül le is
fogatja. Csak kenyeret és vizet kaphatnak, a szöveg írója szerint azért, mert a
fejedelem ezt tartotta a legalkalmasabb gyógymódnak. Három nap böjt után aztán
Zsigmond gyorsítja gyógyulásukat: kettejüket, „qui nefarii illius consilii non
tam impulsores, quam autores exstiterant”, nyilvánosan deresre vonatja. A gúnyos
összegzés: „his demum ornati muneribus legationeque, si non ex sua, at certe ex
bonorum omnium sententia confecta domum extemplo iubentur redire.” Az Olmützben
tanuló lugosi Káthay Ferenc a generálisnak, Claudius Acquavivának írt levelében
azt is tudni vélte, hogy Zsigmond elolvasván a váradiak levelét azt ezer
darabra tépte és a küldöttek arcába vágta. Ezt követően háromszor megcsapatta
őket, majd borzasztó rendeletet küldött „ad urbis gubernatorem plebemque
haereticam universam”: ha valamelyikükről megtudja, hogy a hittel kapcsolatban
valamiben töri magát, annak igen gyászos halála lesz.[38] Szamosközy
háromfős delegációról tájékoztat: Darabos György a vármegye, Szabó (Sartor)
Gáspár a nemesség nevében ment, Deák (Literatus) Gáspár pedig a városi
szenátust és népet képviselte. Megkérték az uralkodót, ne engedje, hogy annyi,
általa is aláírt, megerősített törvény ellenére a pontificius papok a városban
megtelepedhessenek. Jobb lesz a széthúzást, minden baj fogódzóját egyszer
eltüntetni, mint az örökös széthúzás tüzét éleszteni, miután a jezsuiták a
városba meg nem engedett módon („per illicitos cuniculos”, akár egy ostromlott
várba) vették be magukat. Az ország törvényei is tiltják nemhogy szentély
építését, de még a szertartásaikat is a városban. Miféle jog lenne valaki magán
épületeit a telek megvásárlásának ürügyén kápolnává átalakítani? Kollégiumot
emelni ott, ahol senki az ősök közül még csak szertartást sem látott soha?
Kérek tehát a fejedelmet tökéletes alázattal, hogy amazokat a városon kívülre,
a nekik rendelt és már oly sok éve általuk lakott szomszéd faluba (azaz
Szőllősre) küldje. Nem értek el semmit, a papok már korábban feltüzelték
ellenük Zsigmondot, aki elbocsátásuk előtt meg is csapatta őket. Szamosközy
kiemeli, ebben, a Gyulafehérvár kapujában történt eseményben a szám volt a
különösen megalázó: a magyaroknál ennyi, azaz három csapást csak a semmirekellő
gazemberekre szabnak ki, gyalázatosabb tehát, mintha valakire például tízet
mérnének. Azt, hogy a fejedelem írt is a váradiaknak, csak pár szóval említi: a
levél „probrosissimis conviciis et minis” volt tele. Kétségtelen,
a június 2-án kelt szöveg legalább akkora sértés a közösségnek, mint követeik
megverése. Zsigmond határozottan és választékosan fogalmaz: „Közönséges magatok
tudatlan, balgatag felfuvalkodástokkal hitet ne igazgassatok, mert valaki
leszen kezdője, vagy kapitány, vagy lovász, vagy pap, vagy secularis,
egy istrángszálat meg nem kímélek tőle.” – utal a gyulafehérvári szégyenre is.
Király Györgyre rápirít: „…ha mindnyájan oly vitéz emberek volnátok, azmint
hitet tudtok igazgatni, eddig régen Konstantinápolytól is kiűztük volna az
törököt.” A követekre még mindig haragszik: „Darabos Gáspárt és György deákot,
az bestye áruló kurafiakat,[39]
kivond az lajstromból, mingyárt elűzd, Váradon ne hagyd őket lakni. Ha én
szolgáim voltak az bestye kurafiak, szabott regulát énelőmbe ne hozzanak” – a princeps
absolutus hangja. Aztán nyájasan a többiekhez fordul: „Ti pedig, kik jámbor
és tős gyökeres nemes renden kívül valók vagytok, bírák, városbeliek és váradi
főpolgárok, minden rendek: szántás, kapálás az ti dolgotok, nem hitigazgatás.
Nem paraszt emberhez illik az hitigazgatás, sem vargához, sem szücshöz, sem az
protestatióval való fenyegetés egy pár, bestye, áruló kurafiához is. Valete.”[40] Az államhatalom működésbe lép Az erőszakos cselekedeteket végső
fokon büntetni hivatott államhatalom gyorsan cselekedett, bizonyára azért is,
mert a katolikus főhercegnő mögött a királyság egy püspöke és szintén katolikus
nagybírája állt. Mária Krisztierna 1598. május 8-án kelt levelét Baranyai Decsi
átírta a művébe.[41]
A princeps közli a váradiakkal, megtudta, hogy összeesküdtek a katolikusok
ellen. Forrásai közül kettőt említ: Király kapitány levelét valamint néhány
katolikus elbeszélését. A történtek rövid összefoglalása után a közbeszédre
hivatkozva Derecskei Ambrust nevezi meg a katonák és a polgárok fölbujtójaként.
A császárnak is, neki is gondja lesz arra, hogy az istentelen összeesküvés
szerzője „az állami törvények szerint, mint lázadó” elnyerje méltó büntetését.
Elküldi hozzájuk követeit, addig is megparancsolja, hogy a katolikusokat
engedjék vissza „eredeti helyükre”. A követek
személyét tekintve a bőség zavarával küszködni. Baranyai Decsi a levél idézése
előtt megnevezte őket: a már említett Pezzen és Náprágy, valamint Keresztúri
Kristóf (a főhercegnő udvarmestere). Szuhaiék május 24-én kelt jelentéséből úgy
tudni, a vizsgálatra Pezzen, aki már Erdélyből visszatérőben volt, maga
ajánlkozott. Végül azonban nem szakította meg útját, így ők maguk Náprágy és
Kereszturi mellé harmadiknak Ravazdy György tanácsurat[42]
küldték. Róla Szamosközy nem tud, nála a harmadik Toldy István.[43]
Mária Krisztierna az édesanyjának írt levélben csak Náprágyot és Keresztúrit
említi: „…hab ich zwei Commissarii hingeschiekt, den jetzigen erwelten Kantzler
und mein Hofmeister…”. (A hopmester egyébként szintén lelkes hívő: Kővár környékét
rekatolizálta[44]
és jó viszonyban van a jezsuitákkal.[45])
A jelentéseket végül, amelyekben e küldöttek Szuhaiéknak beszámolnak
ténykedésükről, tényleg Náprágy és Keresztúri írták alá – viszont három pecsét
található rajtuk. A május
17-én (vasárnap) keltből[46]
megtudható, hogy Pezzen nem érkezett meg, ennek kapcsán pedig azt, hogy Szuhai
és Isthvánffi arra utasították a két másikat, nélküle ne menjenek Váradra. Hogy
ennek a választott gyulafehérvári püspök iránti, Rudolfnak ismételten kifejtett
bizalmatlanságuk[47]
volt az oka, vagy más, egyelőre nem tudom. Ezt az utasításukat azonban
Náprágyék későn, csak a váradi mezőn kapták meg, miután a köszöntésükre érkező
katonasággal már beszéltek is. Csütörtökön tisztességgel fogadták őket,
szombaton, miközben az összes rend összegyűlt az audienciára, nyolcezresnek
mondott fegyveres tömeg lepte el a vár tereit. Őket magukat figyelmesen
meghallgatták, válaszukat hétfőre halasztották. Isten tudja, milyen lesz,
ugyanis az ostoba, őrjöngő és otromba tömeg annyira a katolikusok ellen
szított, „ut similem furorem aetas nostra nunquam viderit”. A jelentés írása
közben[48]
aztán a vitézlő rend kihallgatást kérvén orátora révén néhány újdonságot közöl
a két követtel. Őfelségének ki kell fizetnie a teljes zsoldhátrálékot, az új
fejedelemnek növelnie kell a zsold összegét, végül pedig ez órától nem akarnak
őfelsége kötelékében szolgálni és parancsnokuk hatalmában maradni. „Nekünk
immar ez oratol fogva Capitani uram ne paranchiollion.”[49] Azért
azt megígérik, hogy hűségüket a királyság nemeseiként megtartják. Egyébként a
kapitány sem akar tovább szolgálatban maradni. Erről sokat írhatnának, de nem
mernek, talán holnap küldhetnek megbízható embert, hogy az szóban tájékoztassa
Szuhaiékat. A pénzen kívül új tisztekre és katonákra lenne szükség. Attól
félnek, hogy a religio és a zsoldhátrálék ürügyén valami rosszabb történik,
alkalomadtán el kellett volna foglalni az erődöt, még most is szükséges lenne.
Ma is harangszó nélküli istentisztelet tartottak, a kapitány fővesztés terhével
tiltotta meg az alvárnagynak a harangozást. Náprágyék e
jelentésében tehát a felekezeti sérelemmel azonos súlyú gondként jelenik meg a
katonák fizetetlenségéé, ehhez kapcsolódóan pedig a várőrség megbízhatóságáé. Másnapi
írásuk[50]
jóval rövidebb. Nem jutottak semmire sem, a váradiak ma nyilvánosan adtak
számot tetteikről „ex libello”, legkésőbb holnap pecsét alatt is kiadják
érveiket. Azért lecsillapították őket és rávették, hogy tizenöt napig őfelsége
zászlaja alatt engedelmeskedjenek kapitányuknak. A helyzet nem vidám, a
váradiak halálukig készek kitartani tévelygésük mellett. Diadalittasak, mi
szomorúan fordulunk vissza, összegez a választott püspök. A váradiak végül
még aznap átadták mentségüket a két delegátusnak, a hozzá készített kísérőlevél
ugyanis május 8-án, a Gergely-naptár szerint tehát 18-án kelt.[51]
Ebben őfensége hű szervitorai, azaz Bihar vármegye, Várad őrsége és Várad
városának egész közössége tájékoztatják Mária Krisztiernát, mindkét május 8-án
kelt levelét alázatos tisztelettel megkapták. Megértették azokból, hogy néhány
pápista ember beszédétől meggyőzetvén meglehetős haragra gyúlt irántuk a
városban frissen emelt kápolna és lakhely lerontása miatt. Itt a stílus már
udvariasan támadó, hiszen a főhercegnő levelében a rombolást ítélte el, a
„frissen épített” a váradiak védekezésének egyik eleme. A folytatás ugyanilyen:
megértették alázatosan utasítását is az erőszakkal oda bevitt és az országlakók
nyilvános artikulusai ellenére rájuk erőltetett pápisták újbóli
visszafogadásáról. Ezzel mentségük három pillérét elő is adták: a ház frissen
épített, a katolikus atyafiak erővel kerülhettek csak be a városba, és
országgyűlésen alkotott törvények sorával ellentétesen. A többi inkább csak
játék, szavakkal: mivel hevesen fájlalják, hogy Mária Krisztierna lelke a
mondott pápista emberek balga előadása miatt megbotránkozott, és, bár méltán
elmondhatják, hogy semmit sem tettek a legszentebb császári és királyi felség,
az ő legkegyelmesebb uruk, vagy akár csak őfensége méltósága ellen, mégis, hogy
pontosan ismerhesse a történteket, a legátus uraknak adott válaszukat
(„responsum”) tisztelettel átküldik („transmittimus”) neki. Ebből megtudhatja
őfensége az igazságot, az okokat, amelyek őket arra indították, hogy erővel
szerezzék vissza megháborított szabadságukat. Legyen velük kegyes, méltóztassék
mindent jól érteni, hogy ezáltal az uralkodónak, neki is, különösen e zavaros
időben, serényen és hűséggel szolgálhassanak – Náprágyék jelentésének
ismeretében azonban e szavaknak élük is van. Terjedelmes
és magyar nyelven megfogalmazott Responsumukat[52]
a legveszedelmesebb vád elutasításával kezdik: „mi ő fölségek ellen semmi
pártot nem ütöttünk”. A pápisták ellen is semmi violentiát nem cselekedtek, de
azért tájékoztatnak annak eredetéről, „kiért arra kelletött mennünk, hogy
tovább ne patiáljuk őket közöttünk”. A kiindulópont a fejedelem által
megerősített 1588. évi medgyesi végzés, amely azt is tartalmazza, ha a
jezsuiták visszatérnek, szabad „üket személyökben is persequálni, s marhájokban
is sákmánt vetni.” Ezt a fejedelem esküjével, keze írásával, pecsétjével
megerősítette, megerősítették aztán 1591 őszén is,[53]
1595 tavaszán pedig a jezsuitákat csak Gyulafehérvárra, Kolozsvárra és Monostorra
engedik be a cikkelyek, Váradra nevezetesen nem, újítás pedig nem lesz. 1597
tavaszán azonban a fejedelem jöttment idegenjei közül valakik („valami
földökből kibúdosott idegön nemzetök, kik mindenöket eltékozolván és az sok
adósság előtt elbúdosván”) bejutván Váradra közölték a fejedelemmel, feleségük
után bírt házukat odaadják a pápistáknak kápolnaépítésre. A szöveg
következetesen többes számot használ: „azoknak gonosz suggestiójára ű felsége
elfeledkezvén … híveinek generális constitutióiról” és saját esküjéről
„bészállítá hertelenséggel” a jezsuitákat Váradra. Erre ők maguk „cum solenni
protestatione” tiltották a pápistákat követelve, hogy a nekik rendelt helyen
maradjanak, majd követséget küldtek a fejedelemhez is. A gyulafehérvári gyalázat
után nem volt mit tenniük, az idén tavasszal tartott országgyűlésen sem értek
el semmit. Mielőtt még Zsigmond átlépte volna a határt, ők megüzenték a pápista
atyafiaknak, ne várjanak az esztendő teltére, hanem távozzanak. Ezt a pápisták
gyalázkodása követte, majd a cédula.[54]
Ami tehát kápolnájukon és gyülekezeti házukon esett, saját maguknak
tulajdonítsák, ők maguk csak megháborgatott szabadságuk érdekében alkalmaztak
erőszakot („turbatam libertatem nostram vindicavimus”). Céljuk az volt, „ne
mondhassa senki azt, hogy infra unius integri anni spatium ezöket … patialtuk
volna közöttünk”.[55]
Különben is, ha szabad volt az országgyűlési végzések ellenére „az keresztyén
praedicatorokat Gyaloból, Zilahról, Dévából, Vinczről és Borberekről per vim
excludálni”,[56]
nekik sokkal inkább szabad volt ezt tenni. Őfensége tehát tartsa meg őket
szabadságukban, hogy víg orcával szolgálhassanak neki, a pogány ellenség se
használhassa ki a discordiát. Különben is, a pápistáknak juttatott hely egészen
közeli, „csaknem egy útczája Váradnak”. A katolikusoknak juttatott adomány,
amint fentebb már utaltak rá, az országgyűlési törvényekkel ellenkező, tehát
érvénytelen. Fájlalják a pásztorukat ért vádakat is, Derecskei ugyanis a béke
és az egyetértés szerzője, nem a széthúzásé. Az uralkodónak tett esküjükből sem
vezethető le, hogy vissza kell fogadniuk a pápistákat, maguk ugyanis úgy
esküdtek, „hogy salva sit religio nostra”. Hogy Rudolf milyen rendet szab a
kormányzásban, „azt ennek utána értjük meg, ezideig nem látta senki közzölünk”
– zárul válaszuk. Szuhai és
Isthvánffi említett jelentésükben elsősorban Derecskei Ambrust hibáztatják a
történtekért: a nyughatatlan és kegyetlen természetű, lázadó férfiú ösztönözte
elsősorban az embereket. Szamosközy erre külön kitér: tudja, hogy Rudolf biztosai
mindenért a lelkészt vádolták, tehetséges szónok, a zavargás szítására mindig
hajló nép az ö ösztönzésére serkent fel a szentély lerombolására. Derecskei
azonban, folytatja a történetíró, végül a gyanút teljesen elhárította magáról,
nemhogy szerzője, még tudója sem volt a kezdődő tumultusnak.[57] Szuhaiék
felelőssé teszik a kapitányt is arról tájékoztatva Rudolfot, hogy Király csak
szavakkal tiltotta a pusztítást, valójában azzal, hogy erőt nem alkalmazott,
kedvezett annak. Ha így volt, ezzel Király György megsértette a még Ghiczi
János kormányzótól 1588-ban kapott instrukcióját, amely egyebek közt megszabta:
összeveszésnek, háborúskodásnak „minden ahhoz való méltó és illendő médiomokkal
eleit vegye, sőt az kik megérdemlik azokat törvény szerint meg is büntesse.”[58] A kapitány
szerepét azonban nemcsak Szamosközy mutatta másként, Náprágyék jelentése is a
katonákkal való ellentétéről tudósít. Nekik
maguknak, folytatják jelentésüket Szuhaiék, a követendő eljárást úgy kellett
megválasztani, hogy ne adassék általa alkalom a Rudolf királytól való
elpártolásra, amitől a Báthoryak factiója[59]
és a szomszédos törökök miatt igen féltek.[60]
Náprágyék május 17-én kelt jelentésének mindkét eleméhez kapcsolódva
megjegyzik: siettetni kell Miksa főherceg érkezését, aki tekintélyével
nyugtatólag hathat, miután pénzt adott a katonáknak és új katonaságot vitt be.
Az történetesen – és szükségképp – katolikus vallon gyalogságból állhatna. A
vár birtokba vétele egyébként bennük is felmerült. Éppen a jelentésük írásakor
értesültek Rudolfnak arról a mandátumáról, amelyben meghagyta a
felső-magyarországi kapitányoknak, álljanak biztosai rendelkezésére. „utinam
hactenus illud habuissemus, quo Varadino prospicere potuissemus” – fűzik hozzá
Szuhaiék. Négy nappal
később, május 28-án újabb jelentést[61]
írtak Rudolfnak. Ennek fő oka a tatár követség volt, Váradról röviden
emlékeznek meg. Kaptak onnan egy levelet, amit csatoltan küldenek, ez fogja
egykor a váradiakat megbüntetni („sument olim hae ipsae literae de
Varadiensibus poenam et supplicium” – e levél jelenleg nem ismert). Most
azonban egyelőre újabb hatezer tallért küldenek a váradiaknak. Remélik, nyugton
lesznek, Miksa főherceg érkeztével pedig minden kiigazítható lesz. A körülmények hatalma is Miksa főherceg azonban csak nem
érkezik, amíg pedig Rudolf biztosai számtalan egyéb teendőjükre figyelnek,
Bocskai segítségével Zsigmond visszaszerzi a hatalmat. A választási feltételek
némelyike, amelyekre augusztus 29-én esküt tesz, kifejezetten a váradi
eseményekkel foglalkozik. A protestáns rendek e tekintetben alaposan
kihasználják hatalmi helyzetüket, ismét előírják például, hogy a fejedelem
Kolozsváron és Monostoron kívül máshová jezsuitákat nem enged be.[62]
A váradiakon, „ha mit felséged távollétében cselekedtenek”, nem kéri számon, mostani
állapotukban tartja őket, ahová pedig a katolikusokat a közelmúltban erővel
bevitték, „azokról az helyekről, melyeket felségednek megnevezünk, tolláltassék
a religio”.[63]
A rendek teljes vallásszabadságot adnak a katolikusoknak – Szőllősön. A Szent
László városában élő katolikusoknak tehát az utolsó kenetért is onnan kell
papot hívatniuk, aki bemehet ugyan a városba, de csak egyszerű ruhában, „minden
ceremonia nélkült, kereszt, casula, csengettyű vagy akármicsoda publica et
manifesta demonstratio nélkült”.[64] Azonban
egyelőre mindez másodlagos, előbb túl kell élni az oszmán támadást. Isthvánffi
leírja, miként próbálta még annak megindulta előtt Bocskai javaslatára Zsigmond
Váradot a hűségére vonni. A városban nagy a bizonytalanság, a régi-új
fejedelmet kövessék-e, vagy a királyra tett esküjüket őrizzék. Végül
megkérdezték Derecskei Ambrust, ő pedig így válaszolt: az illik hozzájuk, mint
magyarokhoz („Pannonici sanguinis”), hogy elutasítva és elátkozva az erdélyi
(azaz Zsigmond) könnyelműségét és állhatatlanságát, az egyszer adott hitükhöz
ragaszkodjanak, hacsak Rudolf legátusaitól vissza nem kapják kézírással
megerősített esküjüket.[65]
A tavaszi események kirobbantásával sokáig vádolt lelkésznek is köszönhető
tehát, hogy Erdély kulcsa a magyar király hűségén készült az élethalálharcra.
Szaturdzsi Mehmet több vár elfoglalása után október 3-án kezdte meg Várad
ostromát. A Miksa főherceg által Nyári Pál és Melchior von Rödern vezetésével
küldött csapatokkal megerősített védelem hősiessége hozzájárult ahhoz, hogy egy
hónap múlva a pasa dolgavégezetlenül vonult el a falak alól (aztán átvette a
selyemzsinórt). A magyarok között terjedt az a vélemény, hogy a szent király
ismét megsegítette őket. Király György is megmutathatta Zsigmondnak, nemcsak a
hitigazításhoz ért: bátyjával, Alberttel együtt esett el fortiter pugnando[66]
Várad védelmében. DOKUMENTUMOK I. A május 17-én kelt jelentés [Külzet:] Illustrissimis,
reverendisimo ac magnifico dominis Stephano Szuhay, episcopo Vaciensi et
Nicolao Istvanffy per Hungariam vicepalatino etc. sacrae caesareaeque
maiestatis consiliariis et in Transylvania legatis etc. dominis nobis
observandissimis cito cito cito Albae [más kézzel: B] Reverendissime ac magnifice domini,
domini nobis observandissimi, servitiorum commendationem Dominus Pezzen omnino non venit,
literae quoque reverendissimae ac magnificae dominationum vestrarum ad ipsum
scriptae ex Szakmar reportatae sunt. Nam ipse dominus Pecz inde iam triduo ante
discesserat. Ad nos etiam scriptae, in quibus, ne sine domino Peczio Varadinum
veniremus, reverendissima ac magnifica dominationes vestrae committebant, in
ipso Varadiensi campo, quando iam cum militibus, qui nobis obviam venerant,
locuti etiam fueramus, redditae sunt. Propterea nobis reverti integrum non
fuit. Excepti fuimus honorifice die Iovis. Sed heri tota multitudo armata in
arcem ad audientiam confluxerat. Auditi sumus cum silencio reverenter.
Responsum dilatum est ad crastinum. Quod quale sit futurum, Deus novit. Nam
stulta haec furiosa et stolida plebs ita in catholicos concitata est, ut
similem furorem aetas nostra nunquam viderit. Heri quoque, dum ad audientiam
convenerunt omnes ordines, ad octo millia hominum cum fustibus et gladiis
armatorum concurrisse dicuntur, plena erant pallacia, area arcis, pontes. Quos
tamen nos, quia eramus intra parietes, non potuimus videre. Iam expectamus
resolutionem qualem || cunque, qua accepta statim Albam redibimus. Dum haec
scribimus, hac hora die Dominica ante prandium hora decima militaris ordo
petita honeste audientia venit in arcem et per oratorem, qui erat Franciscus
Martai haec proposuit. Primo, si sua maiestas restantia debita in tota
plenaria, quae ipsis serenissimus Sigismundus debet, non exolverit, ipsi stipendium suae maiestatis nulla ratione
acceptaturos. Secundo propter summam omnium rerum inopiam solitum quoque
stipendium per novum principem augeri sibi [ - ][67]
postulant. Tertio, ab hac hora nolle esse sub vinculo suae maiestatis neque sub
clava et imperio capitanei, neque velle ut in posterum capitaneus ipsis in
quacunque necessitate amplius imperaret, cum protestatione omnes aclamarunt Nekünk
immar ez oratol fogva Capitani uram ne paranchiollion. Hoc excepto quod
fidelitatem cum caeteris nobilibus, ut nobiles regni servare vellent. Quin et
capitaneus quam cogitationem habeat, nescimus, ille etiam semper protestatur se
omnino exire, neque amplius officium capitaneatus velle sustinere. Insinuat imprudenter
rebellionis periculum. De quo multa || ad dominationes vestras reverendissimam
et magnificam possemus, sed ea sunt talia, quae sine magno periculo literis
mandari non possent. Propterea cras fortassis fidelem aliquem expediemus ad
dominationes vestras reverendissimam et magnificam, qui ore tenus omnia
Varadiensia referet. Si habetis pecuniam, mittite, atque utinam et novos officiales
et milites. Non audemus scribere periculum, quod iam iam prorumpit,
intelligentibus satis. Verendum, ne sub praetextu religionis etc et non soluti
stipendii etc. Praesidium istud magnum, pulchrum [?] et forte statim occupandum
erat ea hora, qua Deus occasionem dederat. Quod quia hactenus negleximus, iam
iam oportet facere. Hodie in arce concionem et sacrum, sicut et heri, habuimus
sine signo campanae, quae sub poena capitis, ne moveretur, vicecastellano per
capitaneum injunctum fuit. Nos hactenus ita, uti decuit, in tanto rerum
discrimine et rebellionis periculo prudentes patriae cives perreximus. Deus
illas ad multos annos servet incolumes. Datum in arce Varadiensi 17 maii anno
Domini 98. Vestrarum reverendissimae et
magnificae dominationum servitores addictissimi Demetrius Napragj electus episcopus
Transsilvaniae Chrjstophorus Keresturÿ de Zent
Benedek Nihil dominationes vestrae
reverendissima et magnifica ad literas nostras Somlio datas ad serenissimam
responderunt. II. A május 18-án kelt jelentés [Külzetén három pecséttel:]
Illustrissimis, reverendissimo ac magnifico dominis Stephano Szuhaj, episcopo
Vacziensi et Nicolao Isthvanfi per Hungariam vicepalatino etc. sacrae caesareae
regiaeque maiestatis consiliariis et in Transylvaniam legatis etc. dominis
nobis observandissimis cito cito citissime [Más kézzel: B] Reverendissime ac magnifice domini
observandissimi, servitiorum commendationem Nihil profecimus apud Varadienses,
hodie se resoluerunt et rationes factorum suorum ex libello publice legerunt
nobis hodie aut cras mane easdem sub sigillo tradituri. Sedavimus tamen illos
et ad quindecim dies sub vexillo suae maiestatis capitaneo parere ut milites
coegimus. Ne etiam catholicis vis inferatur, serio authoritate sacrae caesareae
maiestatis et serenissimae admonuimus. Res Varadiensis seria est et non iocosa.
Illi conspirarunt et iuxta errorem suum parati mortem offerunt. Illi victoriam
canunt, nos tristes revertimur et hunc postam, qui hodiernae quoque actioni
praesens fuit, ad dominationes vestras magnificas remittimus. Nihil ex parte
nostra desideratum est. Si quid in posterum vestrarum reverendissimae ac
magnificae dominationum authoritas, prudentia et experientia inter[68]
furiosos profecerit, id Deo, suae maiestati et nobis gratissimum erit. Cras mane
nos hinc discessuri. Deus illas ad multos annos servet incolumes. Datum Albae
18. Maii anno Domini 1598. Earundem vestrarum reverendissimae
ac magnificae dominationum servitores Demetrius Napragi electus episcopus Transslivaniae Chrjstophorus Keresturÿ de Zent Benedek III. A váradiak Mária Krisztiernának
május 8/18-án írt levele [Külzetén hat pecséttel:]
Serenissimae principi et dominae, dominae Mariae Christiernae Dei gratia
Transÿlvaniae, Moldaviae Valachiaeque Transalpinae principi, prtium regni
HUngariae dominae, natae archiduci Austriae, duci Burgondiae ac comiti Tyrolis
et Siculorum etc. Dominae nobis clementissiae Serenissima princeps et domina,
domina clementissima. Servitiorum nostrorum in gratiam
serenitatis vestrae humilimam commendationem. Binas serenitatis vestrae literas
octava die presentis mensis Maÿ secundum cursum novi calendarii ad nos
datas summa cum reverentia et animorum submissione accepimus, ex quibus
serenitatem vestram aliquot pontificorum hominum sermonibus persuasam nonnihil
contra nos ob demolitionem sacelli et domicilÿ eorum in medio nostri
noviter erecti indignari et succensere intelleximus simulque mandatum
serenitatis vestrae per dominos legatos eiusdem de recipiendis denuo
pontificiis ipsis violenter huc introductis et contra publicos dominorum
regnicolarum articulos intrusis humiliter cognovimus. Quapropter animum
serenitatis vestrae ad sinistram dictorum pontificorum hominum expositionem
offensum esse vehementer dolemus ac, licet nihil nos contra sacratissimae
caesareae regiaeque maiestatis etc., domini nostri clementissimi et etiam
serenitatis vestrae dignitatem admisisse et deliquisse merito fateri possumus,
attamen, ut serenitas vestra totius rei gestae seriem eactius cognoscere
possit, responsum nostrum ad postulata dominorum legatorum serenitatis vestrae
datum eidem reverenter transmittimus orantes serenitatem vestram summis
precibus, ut eadem intellecta mera rei veritate ac iustissimis gravissimisque
rationibus, quae nos ad vindicandam libertatem nostram turbatam aequissime
compulerunt, clementem se erga nos totamque rempublicam et communitatem nostram
praebere ad id omne, quod factum est, boni consulere atque in omptimam partem
intepretari dignetur, quo et sacrae caesareae regiaeque maiestati et serenitati
vestrae in hoc praesertim turbulento tempore prompti et alacriter inservire fidelemque
contra hostes suae maiestatis operam Deo approbante navare possimus. In reliquo
serenitatem vestram diu et feliciter valere desideramus. Datum Varadini, die 8
Maÿ secundum cursum veteris calendarÿ. Anno Domini 1598. Serenitatis vestrae humili servitores Universitas nobilium comitatus Bihoriensis ac milites
praesidÿ Varadiensis tam equestris, quam pedestris ordinis, necnon judex,
jurati cives et tota communitas civitatis Varadiensis Megjegyzés: A tanulmány az MTA „Bolyai János” valamint a MÖB
„Collegium Hungaricum” ösztöndíja keretében készült el. Jegyzetek: [1] Az idézetet
ld. Warga Lajos: A keresztyén
egyház történelme. Sárospatak, 1906. (továbbiakban: Warga, 1906.) 185. p. Később a polgárháborús évtizedek
halottainak számát négymillióra is tették. [2] A teljes
szöveg: L'édit de Nantes suivi des articles particuliers et des brevets. –
Online: Centre d’Edition de Textes Electroniques:
http://palissy.humana.univ-nantes.fr/CETE/TXT/EDN - hozzáférés: 2007 októbere. [3] Pokoly József: Az erdélyi református
egyház története. Bp., 1904. I. köt. (továbbiakban: Pokoly, 1904.) 173. p. [4] Österreichisches
Staatsarchiv, Wien (továbbiakban: ÖStA) Haus-, Hof- und Staatsarchiv (a
továbbiakban HHStA), Ungarische Akten (UA), Allgemeine Akten (AA), Fasc. 131.
Konv. B. fol. 201–212. Az eddig ismeretlen jelentés kiadása: Nagy Gábor: Miksa főhercegre várva. In:
Századok, 2007: 6.sz.
1557-1589. p. (a továbbiakban: Nagy,
2007.) [5] Erdélyi
Országgyűlési Emlékek. I–XXI. (1540–1699) Szerk.: Szilágyi Sándor. (Monumenta Hungariae Historica III/B.
I–XXI.) Bp., 1875–1898. (továbbiakban EOE.) IV. 40. p. 2., 3. j. [6] Művének
utolsó magyar fordítása: Baranyai Decsi János magyar históriája [1592–1598].
Fordította és a bevezetőt írta: Kulcsár
Péter. Bp., 1982. (Bibliotheca Historica) (továbbiakban: Baranyai Decsi.) Baranyai Decsi
életéhez újabban: Benkő Samu – Holler
László et al.: Baranyai Decsi Csimor János emlékezete. Kolozsvár, 2001.
(Erdélyi Tudományos Füzetek, 235.) Különnyomat az Erdélyi Múzeum 2001. 3–4. számából. [7] Művének
Borzsák István által készített modern fordítása válogatás, e részt nem tartalmazza,
ezért az eredetit használom: Szamosközy István történeti maradványai,
1566–1603. II. 1598–1599. Az erdélyi fejedelmek birtokában volt eredeti
példányról kiadta: Szilágyi Sándor.
Bp., 1876. (továbbiakban: Szamosközy.) Rerum
Transylvanarum pentadis V, lib. II. [8] Azonban,
miközben az ő műve viszonylag hamar (1622) megjelent, Baranyai Decsi és
Szamosközy töredékei csak a 19. század második felétől olvashatók nyomtatásban. [9] Az
eredetileg kiválasztott, ám az utazástól visszalépő Nádasdy Ferenc (a „fekete
bég”) helyett érkezik. Abban, hogy a hirtelen adódott döntési kényszerben éppen
rá esett a választás, része lehetett a körülményeknek igen megfelelő alakjának:
„pari tenore Palladem et Martem coluit”. Az idézetet Balásffi Tamás boszniai
püspök rövid Isthvánffi-életrajzából való, a szöveg kiadása: Annales regum
Hungariae …, opera et studio: Pray,
Georgii … pars IV., Vindobonae, 1768. 5–7. p. [10] A
principissa levelét, amelyet édesanyjának írt május 25-én, idézi: Veress Endre: Báthory Zsigmondné és a
váradi kálvinisták. Különnyomat a Protestáns Szemle 1898. deczemberi számából.
(továbbiakban: Veress, 1898.) [1]–2.
p., 3. jegyz. (A tanulmányra Fazekas István hívta fel figyelmemet.) A
Keresztjáró, másképp kérő napok (Rogationes)
a Húsvét utáni 5. vasárnap (Vocem
iucunditatis másképp Rogate)
után következnek. [11] Baranyai Decsi. 384. p. [12] Szamosközy. lib. II. 81–83. p.
Feltehetően itt ő is a váradiak említett mentségének szavait veszi át. [13] 1576 őszén
iratkozott be a wittenbergi egyetemre, 1596-től esperes a bihari egyházmegyében,
életére ld.: Zoványi Jenő:
Derecskei Ambrus. In: Uő: Kisebb
dolgozatok a magyar protestantizmus történetének köréből. Sárospatak, 1910.
101–115. p. [14] „catulos Lutheri et Calvini intempestivo partu
editos, demoniorum seminaria, ex inferis enata zizania eos appellantes; brevi
fore, ut quod exilium illis, quod malum miniterantur, in sua ipsorum capita
rediret et recideret.” Szamosközy. lib.
II., 83. p. [15] Latin
megfelelője (irrepere) történetesen Isthvánffi kedvenc kifejezése ellenszenves
folyamatok, így a protestánsok térhódítása (vagy az 1604. évi XXII.
törvénycikk) felidézésekor, ld.: Nagy
Gábor: Irrepserunt (Isthvánffy Miklós levele Pázmány Péterhez a
hitújítás magyarországi kezdeteiről). In: Gesta, 2006. 1. sz. 84–90. p., 89. p. 39. jegyz. [16] ÖStA. HHStA.
UA. AA. Fasc. 133., Konv. A. (1598. s. d.) f. 62. Szöveg szerinti átírása (a
manus azonosítása nélkül): Szádeczky
Lajos: Báthori Zsigmondné életéhez. In: Történelmi Tár, 1883. 331–347. p., 345. p. [17] Baranyai Decsi. 385. p. [18] A nyáron
tartott országgyűlés végzéseit ld.: EOE. II. köt. 76–83. p., itt: 78. p. A buzgalom
nem állt meg félúton, az ez évi második, novemberi országgyűlés Szebenben az
oláhok ellen is hasonló szellemű törvényt hozott. [19] EOE. II.
köt. 302. p. Zoványi Jenő szerint a helvét irányzat túlsúlyra jutása a fejedelemségben
együtt járt a felekezeti türelmetlenség elharapódzásával, „és ennek olyan határozatokban
való megnyilvánulásával, amelyek a katholikus vallás szabad gyakorlásának
teljes megsemmisítésére voltak irányozva.” Zoványi
Jenő: A reformáció Magyarországon 1565-ig. Bp., 1921. 454. p. E művének
folytatása (Uő: A magyarországi
protestantizmus 1565-től 1600-ig. Bp., 1977.) viszont kevéssé használható 1598
váradi eseményeinek pontosabb ismeretéhez. Nézőpontja szerint ugyanis a jezsuiták
át akarták játszani Erdélyt a Habsburg-dinasztia kezére, hogy megőrölhessék a
protestánsságot. Uo. 97. p. Itt jegyzem meg, Warga is a medgyesi végzések
említése után már Basta korára tér. Warga,
1906. 285. p. [20] Életéről, a
rá vonatkozó irodalomról ld.: Benda
Kálmán: Utószó. In: Giovanni Argenti jelentései magyar ügyekről,
1603–1623. Sajtó alá rend.: Veress Endre.
Szeged, 1983. (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 7.)
223–225. p. Újabban: Szilágyi Csaba:
„Domine Pater Stephane”. In: Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszékének
Kiadványai, 1. Bp., 1999. 9–19. p. [21] EOE. III.
köt. 236–248. p., itt: 239–240. p. [22] EOE. III.
köt. 466–482. p., itt: 473. p. [23] Mária
Krisztierna Habsburg (II.) Károly főherceg és bajor Mária leánya (1574–1621),
nagyapja tehát Ferdinánd, dédapja II. Ulászló, ükapja Albert, stb. [24] Ld. róla: Jenei Ferenc: Az utolsó magyar
humanista főpap: Náprági Demeter. In: Irodalomtörténeti
Közlemények, 1965. 2. sz. 137–152. p. [25] A század
második felének egyik legvitézebb katonája, a történetíró testvére († 1598). [26] Ld. erről
részletesen: Mályusz Elemér: Az
erdélyi magyar társadalom a középkorban. Bp., 1988. (História Könyvtár) 12-13.
p. [27] Ld. Pálffy Géza: Kerületi és végvidéki
főkapitányok és főkapitány-helyettesek Magyarországon a 16–17. században (Minta
egy készülő főkapitányi archontológiai és „életrajzi lexikonból”) In: Történelmi Szemle, 1997. 2. sz.
257–288. p., 286. p. (Mai tudás szerint azonban 1589-ben Király György volt a
főkapitány, nem Báthory István.) [28] Unitárius,
Itáliában tanult, Bekes Gáspár titkára, utóbb Báthory István nemesíti. Történetíróként
(Commentarius rerum a Stephano rege adversus magnum Moschorum ducem gestarum
anno 1580) is ismert. A Báthory-famílián belüli vetélkedés részeként Boldizsár
gyilkoltatja meg 1592-ben. [29] Bocskai
egyébként birtokosa a környéknek (Kismarja, Szentjób, Kereki stb.) is. [30] Itt volt
püspök Andrea Scolari, Vitéz János, utóbb Jan Filipecz, vagy a végrendeletében
203 saját szerzeményű könyvről megemlékező Farkas Bálint, az Aldus Manutius
velencei nyomdásszal levelező Thurzó Zsigmond, 1567–1572 között az utóbb
pozsonyi humanista köréről ismert Radeczi István, stb. A zavargás idején
üresedésben van: az uralkodó Pethe Mártont éppen április közepén helyezte át a
győri püspökségbe. [31] Giovanandrea
Gromo, János Zsigmond testőrparancsnoka szerint az éppen a városban tartózkodó
uralkodó maga veri szét a csőcseléket. Az ereklyetartót Náprágy szerzi majd
vissza és magával viszi, miután győri püspök lett, így látható ma a Szent
László-herma. [32] Az erről
készült egykorú feljegyzést lásd: Bunyitay
Vince: A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig. Bp.,
2003. (2. kiadás, továbbiakban: Bunyitay,
2003.) IV. köt. Függelék, Okirattár, 9. sz., 394–395. p. Király István
király livón hadjáratában, utóbb az 1594–95. évi havasalföldi harcokban is
kitüntette magát. [33] Bunyitay, 2003. IV. köt. XVII. könyv,
61–65. p. [34] EOE. III.
köt. 240. p. [35] Kruppa Tamás
hívja fel erre a figyelmet (az utasítás szövegét is közli): Kruppa Tamás: Nagyvárad jelentősége a
Báthoryak művelődés- és valláspolitikájában. In: Századok, 2005: 4. sz. 945–968. p. (továbbiakban: Kruppa, 2005.) 961. p. [36] EOE. III.
köt. 472. p. [37] „illud
imprimis grave erat ac molestum, quod in ea urbe, in qua olim religio sedem ac
domicilium habuisset, nullum superesset iam templum, nullus locus, in quo ipsi
et sacra facerent et preces, cum opus foret, ad Deum funderent.” Monumenta antiquae
Hungariae I–IV. Ed.: Lukács, Ladislaus.
Romae, 1969–1987. IV. (1593–1600). (a továbbiakban MAH.) 308. p. Sajnos
Debreceni Ember Pál forrásértékű egyháztörténete, amely 1700 körül íródott,
ezekre az évekre nem tér ki. Erdélyből a 16. század végéről az 1585–1588
közötti eseményeket idézi fel, különösen a medgyesi cikkelyek keletkezését, ld.
Lampe, Friedrich: Historia
ecclesiae reformatae in Hungaria et Transylvania... Traiectum ad Rhenum
MDCCXXVIII. 312–318. p. [38] „quemquam
ipsorum fidei ergo molientem aliquid senserit, funestissimam caedem ac mortem
ipsi minaturum” – Káthay 1597. augusztus 4-én kelt levelének kiadása: MAH. IV.
280–282. p., 281. p. [39] Mivel éppen
két küldöttet nevez meg a fejedelem, alkalmasint őrájuk utalhatott az idézett
jezsuita jelentés. [40] Bunyitay, 2003. IV. köt. 70–71. p. Az
1597–1598. évi események megismeréséhez nem használható: Csernák Béla: A református egyház Nagyváradon, 1557–1660.
Nagyvárad, 1992. (2. kiadás) (Ahogyan például Zsigmond e levelét közli, az a Bevezetés a delfinológiába
tárgykörébe tartoznék.) [41] Baranyai Decsi. 385–386. p. [42] Szamosújvár
kapitánya, amikor ott 1594-ben Báthory Boldizsárt megfojtják, azután Bocskai
küldi a székelyek ellen („véres farsang”), akiknek végül Mihály vajda szolgáltatja
ki a sellenberki csata (1599) után. [43] Katolikus,
tanácsúr, † 1603. [44] Pokoly, 1904. 292. p. [45] Lásd Petrus
Maiorius Claudius Acquavivának Kolozsvárról 1597 októberében, illetve Acquaviva
Maioriusnak Rómából 1598 januárjában írt levelét, MAH. 294–298. p., 297. p.,
ill. 315–316. p., 316. p. [46] ÖStA. HHStA.
UA. AA. fasc. 131. 1598 I–V., f. 168–169. (Lásd a Dokumentumokban, I.) [47] Ld. erről: Nagy,
2007. 1561-1562. p. [48] Az idő
meghatározásában zavaró, hogy ante
prandium (kb. ebéd előtt) és hora
decima (kb. délután 4 és 5 között) együtt szerepel. Vagy a szokásosnál
jóval később ebédeltek, vagy a prandium a vacsorát jelöli. Egyébként
szokatlanul, ld.: Benda Borbála: Étkezési
szokások a 17. századi főúri udvarokban Magyarországon. Bp., 2004. (Kézirat.
Doktori disszertáció.) 199. p. Online: A Magyar Piarista rendtartomány
honlapja, „Batthyány Ádám földesúri famíliája”
program:http://archivum.piar.hu/batthyany/benda/ - hozzáférés: 2007 októbere. [49] A latin
nyelvű levélben is így, magyarul, a külső margón, talán Szuhay kezével, a latin
fordítás. [50] ÖStA. HHStA.
UA. AA. fasc. 131. 1598 I–V., f. 170. (Ld. a Függelékben, II.) [51] ÖStA. HHStA. UA. AA. fasc. 131. 1598 I–V., f.
146. (Ld. a Függelékben, III.) [52] Szövegét
ld.: Veress, 1898. 2–7. p. [53] „Váradról és
az szent-egyedi szentegyházról az meggyesi articulus minden czikkében
megtartassék. Szőllősön … ha nem az meggyesi generalis gyűlés után introducáltatott
az catholica religió ez után is helyen maradjon…” A novemberi országgyűlés
végzései: EOE. III. köt. 383–393. p., itt: 386. p. [54] Lehetséges,
hogy Szamosközy, mégha cédulát ír is, a gyalázkodást örökítette meg és ezért
tér el szövege oly jelentősen az Isthvánffi által másoltétól? [55] Ha ugyanis
valaki ellentmondás nélkül lépett birtokba a városban (márpedig Zsigmond alatt
nem volt ellentmondás), egy év (és – a Tripartitum 3. XIV. III. szerint – még
egy nap) elteltével abban már háboríthatatlan. [56] A lelkészek
elűzése az 1594. évi gyilkosságokat követő birtokadományozások egyik
velejárója. Gyalut például Náprágy kapta meg, Alvincz és Borberek 1594-ben
meggyilkolt birtokosától, Iffju Jánostól a katolikus Jósika Istvánhoz került.
Ld. Pokoly, 1904. 299. p.
(Másfelől, amikor a váradiak e levelüket írják, Jósika már Rudolf foglya, három
hónap múlva halott.) [57] Szamosközy. lib. II. 84. p. [58] Kruppa, 2005. 959. p. Azt nem tudom,
amikor visszavette Bocskaitól a kapitányságot, kapott-e Király újabb utasítást. [59] Egyrészt
István, a volt fejedelem unokaöccse terveiről, másrészt András kardinális, a
későbbi fejedelem, igényéről keringtek híresztelések. Bővebben ld. EOE. IV.
köt. 22., 27., 37. p. stb. [60] Szamosközy
gyorsaságuk más indítékát emeli ki: nem akarták, hogy a lázadás e fáklyája
nagyobb tűzvésszé fajuljon a büntetlenség reménye miatt („spe impunitatis”). [61] ÖStA. HHStA.
UA. AA. Fasc. 131. Konv. B. fol. 230–232. Kiadását ld.: Nagy, 2007. [62] Az 1599 márciusában
Medgyesen tartott országgyűlés ezt úgy módosítja, hogy a fejedelem ismételt
kérésére Gyulafehérvárott is lehetnek (10), EOE. IV. köt. 268–269. p. [63] Egy
evangélikus és egy katolikus atyafi előtt az adott közösség félelem nélkül
véleményt nyilvánít, „s melyik félen többen lesznek, azoknak maradjon meg
religiójok”. [64] EOE. IV.
köt. 194–198. p. [65] Isthvanffii, Nicolai Historiarum de
rebus Hungaricis libri XXXIV. Coloniae, 1622. lib. XXXI. 729. p. Ezeket Bocskai
égre-földre kerestette, folytatja Isthvánffi, de azok már biztonságban voltak. [66] Isthvánfi minősítette így művében (XXXI. lib.,
731. p.) [67] Kb. hét
betűből álló szó, nem tudtam kiolvasni. [68] del pro | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |