8. évfolyam 1.
szám |
Eliana
Magnani: Szerzetesi és hatalmi hálózatok. Saint-Gilles du Gard: Languedoc-tól Magyarországig (9. század - 13. század eleje) |
Eredetileg megjelent: Provence Historique, t. 54. fasc. 215.
2004. 3-26. p. Fordította: Kiss
Gergely. 1091-ben, közvetlenül horvátországi hadjárata után
alapította meg I. László király a somogyvári apátságot. A monostort Szent Péter
és Pál, valamint Szent Egyed, a languedoc-i Saint Gilles du Gard apátsága
védőszentjének tiszteletére szentelték fel, és a király ez utóbbi alá rendelte
az új alapítást. E magyar királyi apátság Szent
Egyed monostorához kapcsolása jól mutatja a languedoc-i apátság kisugárzásának
körét a 11. század végén; Saint-Gilles du Gard ugyanis egyszerre volt jelentős
zarándokútvonal-központ a Mediterraneum észak-keleti részéből Rómába,
Jeruzsálembe, Santiago de Compostella-ba vezető folyami, tengeri és szárazföldi
utak metszéspontjában, és ugyanakkor a toulouse-i grófok hatalmának hídfőállása
is volt Provence határán. A 12. század elején „Magyarországi Szent Egyed”
(Saint-Gilles de Hongrie) – ahogy a saint-gilles-i szerzetesek Somogyvárt
nevezték – egy olyan kolostori hálózat élén állt, amely Aragóniától Lombardiáig
terjedt. A Karoling korszaktól kiépülő
alárendelt kolostor-hálózat (obedientia)
regionális jellegű, akárcsak a monostorok többségénél.[1]
Az apátságnak alárendelt szerzetesi közösségek jórészt a nîmes-i és a vele
szomszédos püspökségek területén helyezkednek el a Rhône két partján. Ennek
ellenére – akárcsak Somogyvár – távolabbi monostorok és perjelségek is
bekerültek a 11. század végén a Saint-Gilles-nek alárendelt intézmények körébe.
Tekintettel arra, hogy Saint-Gilles nem tartozott a reform-kolostorok közé –
szemben a marseilles-i Szent Viktor vagy Cluny apátságával –
kapcsolatrendszerének Dél-Franciaországon túlmutató kiterjedtsége a Szent Egyed
sírját felkereső zarándoklatok fejlődésének köszönhető. A szerzetesek ugyanis e
szentből, akinek pontos kiléte, történeti hitelessége iránt kétségek merülnek
fel, olyan jelentékeny közbenjáró alakot formáltak, akinek kultusza
Észak-Franciaországtól egészen a Német-római Birodalomig elterjedt.[2] Ahhoz, hogy megismerhessük
Saint-Gilles kolostorhálózatának kiépülését és működését, az apátság
történetét, valamint az egyházi és világi földesúri hatalmasságokkal való
kapcsolatait, helyzetét kell vallatóra fognunk. Saint-Gilles és az
önállóság buktatói A Saint-Gilles apátságára vonatkozó források közös
jellemzője – függetlenül attól, hogy 9., 12. századi, interpolált vagy hiteles
forrásokról van-e szó – az, hogy a monostor önállóságának védelmében
keletkeztek, mivel az intézmény mindig is segítségre szorult a nîmes-i
püspökök, a toulouse-i grófok és Cluny apátságának hatalmi törekvéseivel
szemben.[3] A monostor létrejötte egy
korábban a Flavia-völgyben, a Petit-Rhône mellett Szent Péter tiszteletére
emelt szentélyhez kapcsolódik, amelyet első alkalommal 814-ben említenek a
nîmes-i egyházhoz tartozó cella-ként.[4]
Ezzel szemben VIII. János pápa egy 879-es levele szerint a monostort nem sokkal
korábban a pápa szerezte meg, és az Apostoli Szék közvetlen fennhatósága alá
rendelte.[5]
Egy olyan vidéken, ahol a Karoling hagyomány szerint a monostorok püspöki joghatóság
alatt álltak, Saint-Gilles kivételt képezett. Nem meglepő tehát, hogy a 11.
századig a nîmes-i püspökök jogigénye gyakorta adott okot összetűzésekre.[6] Ebben a közegben, a monostor
pápai joghatóság alá tartozásának biztosítása végett választotta a szerzetesi
közösség Szent Egyedet védőszentnek, akinek az ereklyéit valószínűleg 925 körül
találták meg.[7]
A szerzetesek által a 10. század végén, a 11. század elején készített életrajz
(Vita, BHL 93) tanúsága szerint Szent
Egyedet tekintették a monostor megalapítójának. A legenda által megfogalmazott
hagyomány kialakítására azért került sor, hogy nyilvánvalóvá tegyék a monostor
sérthetetlenségét bármely emberi, egyházi vagy világi hatalommal szemben.[8]
Ráadásul a legenda előadásának csúcspontja – olyan részeket követően, amelyek a
királyok és a püspökök tiszteletét hangsúlyozzák a szent irányában –
egyértelműen Szent Egyed római útja, ahol a monostort az Apostoli Szék
joghatósága alá helyezte, nehogy bármely laikus személy valaha is kiterjessze
felé hatalmát.[9] A laikus befolyásra tett utalás a
10. század elején a nîmes-i régió földesuraivá lett toulouse-i grófokkal
fennálló kapcsolatokra utal. A toulouse-i grófok figyelme Páncélhasító Vilmos
(Guillaume Taillefer) toulouse-i gróf és Roubaud provence-i gróf leánya, Emma
házassága nyomán terelődött a Rhône-vidék irányába a 10. század végén. A frigy
révén a toulouse-i grófok jogokat szereztek a provence-i grófság területén,
ennek köszönhetően egyre élénkebb érdeklődést mutattak a nîmes-i grófság
határvidékének monostorai iránt, segítették Psalmodi apátságának
újjászervezését 1003-1004-ben,[10]
és hosszabb-rövidebb időre Saint-Gilles-t tették meg székhelyüknek. A
szerzetesek tiltakozása és a pápai fenyegetések ellenére[11]
Saint-Gilles a grófok birtokába került, 1037-től kezdve a monostor egy része
megjelent Pons, a toulouse-i gróf fia által feleségének biztosított özvegyi
járandóságok között[12].
A század második felében IV. Rajmund toulouse-i gróf, provence-i őrgróf
jellegzetes módon Saint-Gilles grófjának címeztette magát. Ez az elnevezés nem
pusztán egy kolostori birtokra támaszkodó territoriális uralmi központra utal,
hanem arra a kapcsolatra is, amely a gróf szándéka szerint az ő hatalma és a
szent – akinek ereklyéi végül is a gróf őrizete alatt álltak – között alakult ki.
IV. Rajmund, mielőtt elindult volna 1096-ban a keresztes hadjáratra, illetve
II. Orbán pápa Saint-Gilles-i látogatása idején, az apátra ruházta minden, az
apátság birtokaira vonatkozó jogát.[13]
Ennek ellenére a monostorhoz és a városhoz fűződő érdekek túl erősek voltak
ahhoz, hogy azokról a toulouse-i grófok végérvényesen lemondjanak.[14]
A 12. század egésze során, különösen 1105 és 1108 között, Bertrand gróf, majd
1120 és 1122 között Alphonse Jourdain idején – amikor IX. Aquitániai Vilmos
kiszorította őket Toulouse-ból – a grófok megszerezték a monostor birtokait, és
egyre több követelést támasztottak a szerzetesekkel és embereikkel szemben.[15]
Jellemző, hogy a konfliktusok egyik legfontosabb kiváltó oka a hívek által tett
oltáradományok voltak. Az oltáradományokra (oblationes
altaris) történő nyílt utalások szerepelnek a Saint-Gilles részére
kiállított pápai privilégiumokban,[16]
más, régióbeli jelentősebb monostorok, például a marseilles-i Szent Viktor vagy
Montmajour pápai bulláiból viszont hiányoznak. E jelenség mögött vélhetően az
állhatott, hogy a szent sírhelyét felkereső zarándokok adományai szinte
ellepték a monostort. Olybá tűnhet tehát, hogy a grófok a maguk számára akarták
begyűjteni azokat a jövedelmeket, amelyeket a szent kultuszának hirtelen
elterjedése juttatott a monostornak a 12. században. A 12. század végén és a
13. század elején az apát és a gróf közötti vita a városra és a városlakókra
vonatkozó jogok körül folyt. 1210-ben – az albigensek elleni keresztes
hadjárattal összefüggésben – VI. Rajmund kénytelen volt lemondani minden, a
városra vonatkozó jövedelmet illetően. A „francia” oldalra álló apátság ugyanis
ekkor a Kapetingek védelme alá helyezkedett.[17]
Ennek ellenére az apátság és a toulouse-i grófok viszonyát csak 1226-ban
rendezték véglegesen, amikor a város lakói elfogadták VIII. Lajos főségét. A
monostor és a toulouse-i grófok feszült viszonya nem múlt el nyomtalanul:
bizonyára ennek köszönhető, hogy a toulouse-i grófok – IV. Rajmund kivételével
– hiányoznak az apátság Necrologiumából.[18] Éppen ő, és anyja, Almodis voltak
azok, akik 1066-ban Saint-Gilles-t alárendelték Cluny apátjának.[19]
Cluny főségének mibenléte ténylegesen csak 1076-ra vált kézzelfoghatóvá, amikor
a saint-gilles-i apát kiközösítése nyomán – amelynek okát nem ismerjük[20]
– VII. Gergely úgy határozott, hogy Cluny apátjának kell az itteni új apát
személyéről gondoskodnia.[21]
Ez az egyszeri döntés gyakorlattá vált, és a saint-gilles-i apátok egészen
1125-ig Cluny szerezetesek közül kerültek ki. Ennek ellenére Saint-Gilles
apátsága sohasem tagozódott be teljesen a Cluny-kongregacióba (ecclesia Cluniacensis*), az alárendelés tényét pedig
folytonosan vitatták a saint-gilles-i szerzetesek.[22]
Saint-Gilles végül 1132-ben nyerte el függetlenségét, amikor a pápa
megerősítette a két apátság egyezségét, amely megszűntette a Cluny apát által
gyakorolt joghatóságot.[23]
A saint-gilles-i Necrologium
vizsgálata során Ulrich Winzer bemutatta, hogy az apátság kollektív emlékezete
mennyire eklülönül Clunyétől, az itteni szerzetesek még az emlékezet terén is
ragaszkodtak függetlenségükhöz és önállóságukhoz a cluny-belikkel szemben.[24] Azok a nehézségek, amelyekkel Saint-Gilles-nek meg
kellett küzdeni, hogy a közvetlen pápa alá rendelt állapot előnyeit
maradéktalanul kihasználhassa, párhuzamba állíthatók a dél-franciaországi
társadalomba való beépülésével, az annak működésében betöltött szerepével. Az
apátság lényegében az egyetlen pápai joghatóság alatt álló apátság volt délen,
ezt mutatja az, hogy itt időzött több pápa (II. Orbán, II. Callixtus, II.
Gelasius, stb.) és legátusaik, erre utal az eretnekek elleni közdelem lefolyása
is (Pierre de Bruis megégetése 1120 körül, VI. Rajmund megbékélése 1209-ben). A
12. századra Saint-Gilles az elismertség csúcsára jutott: újjáépült az apátság,[25]
az apát elnyerte a pápáktól a püspöksüveg viselésének jogát,[26]
és a grófokkal folytatott vetélkedés ellenére a város földesura lett.[27]
A konfliktusok csak egy kis szeletét mutatják annak az összetett
kapcsolatrendszernek, amelyet a szerzetesek a helyi világi és egyházi
arisztokráciával tartottak fenn.[28]
A viták ellenére az apátság biztosan megvetette a lábát a „Flavia-völgy”-ben és
másutt is. A Saint-Gilles-nek alárendelt intézmények hálózata kitapinthatóvá
teszi az apátság történetének egy másik sajátosságát: azt a társadalmi közeget,
amely létrehozta az apátság hosszú távú beágyazottságát. A Saint-Gilles-nek
alárendelt intézmények hálózata Annak ellenére, hogy földrajzi értelemben meghatározható
a Saint-Gilles-nek alárendelt intézmények hálózata, a kialakulása folyamata
rejtve marad előttünk. Azok a források, amelyek felvilágosítással
szolgálhatnának arról, miként jutottak az apátság alárendeltségébe az egyes
intézmények, nem állnak rendelkezésre. Azokról a gyakorlati lépésekről amelyek
során az átadás megtörtént – adományozás, vétel, csere – kevés kivételt
leszámítva, nem maradt fenn híradás. A fő forrás egy kis alakú kézirat, amelyet
ma a Francia Nemzeti Könyvtárban (Bibliothèque Nationale de France, ms.
lat. 11018) őriznek. E kézirat első fele (fol. 1-57) egy valószínűleg 1132 után
összeállított pápai bulla-gyűjtemény a kiadók sorrendje szerint rendezve.[29]
Ebben az időben rendeződtek a viták Saint-Gilles és Cluny között, Saint-Gilles
ekkor szerezte vissza azokat a jogokat, amelyeket korábban a pápaság Cluny apátjára
ruházott át, jelesül az apátválasztás jogát.[30]
II. Ince ekkor erősítette meg az apátság jogait és felsorolta a Saint-Gilles
alá tartozó intézményeket. E lépés jelzés értékű, ez zárja le a pápai bullák
sorát, mivel helyreállította az apátság kiváltságait és meghatározta az
alárendelt intézmények körét. A következő oldalakra (fol. 58-76) kerültek
később 11-13. századi dokumentumok, így például a somogyvári alapítólevél és az
új monostor számára az akkori saint-gilles-i apát, Odiló által megállapított szerzetesi
fogadalom (fol. 68-70)*. Ezek azok a pápai bullák, noha
hitelességük nem minden esetben bizonyított, amelyekre támaszkodva
megrajzolhatjuk a Saint-Gilles-nek alárendelt intézmények körét. Ritkán
találkozunk olyan pápai megerősítő oklevelekkel, amelyek többé-kevésbé
részletes listát adnának az alárendelt intézményekről. Összesen csupán három
ilyen ismeretes a 9. század vége és a 12. század első harmada közötti időből;
ezek: VIII. János 878-as, II. Callixtus 1119-es és II. Ince 1132-es bullái. (Ld.
Függelék 1.) VIII. János pápa 878. július 21-i
bullája olyan, a nîmes-i egyházmegyén belül, Saint-Gilles környezetében fekvő
egyházakat és birtokokat sorol fel (Vauvert, Générac, Bellegarde, Caissargues,
stb.), amelyek az apátságtól számított legfeljebb mintegy 16 km-es sugarú körön
belül helyezkednek el. A forrás a leírás során a cella és a res fogalmakat
használja (omnibus cellis et rebus).
Pontosabban négy alárendelt intézmény esetében azokat egyházaknak (ecclesiae)
nevezi, ugyanakkor két esetben villat
(ebből egy esetben villa cum ecclesia-t)
ad meg, illetve mezőket, szőlőket, amelyek összesen húsz helység között
oszlanak meg.[31]
Függetlenül attól, hogy ezt a forrást 10. vagy 11. századi hamisítványnak,
interpolált vagy hiteles forrásnak tekintjük-e,[32]
a lényege a Saint-Gilles-nek alárendelt intézményekkel kapcsolatban az, hogy az
apátságnak a nîmes-i püspökkel szembeni jogainak biztosítása végett született.
Ez az oka annak, hogy valamennyi felsorolt ecclesiae
és villae ebben az egyházmegyében
fekszik. Lehetséges, hogy a nîmes-i egyház régi birtokairól van szó, amelyek a
flavia-völgyi, Szent Péter védőszentű cella
kezdeti birtokállományát, vagy legalábbis annak egy részét alkották. Az apátság
közelében elhelyezkedő birtokok alkotják Saint-Gilles birtokállományának
alapját, és ehhez csatlakozik egy olyan egyházakból álló kicsiny hálózat,
amelyeknél a korai keresztény patrocíniumok használata figyelhető meg: Szt.
András apostol, Péter bátyja, Szent Jakab, amely a Compostella felé vezető útra
emlékeztet, Szent István első vértanú, Saint-Saturnin mártír, Toulouse első
püspöke, Szent Cecília, 3. századi római mártír. E korai intézmény-csoportból
négy még 1208-ban is az apátságé volt, három még 1538-ban is, amikor a monostor
szekularizálásra került.[33] A 12. században teljesen más kép
rajzolódik ki a saint-gilles-i apátság hálózatáról. II. Callixtus 1119. június
28-i bullája csak a kilenc fontosabb alárendelt intézményt sorolja fel.[34]
A sor élén az apátságok (abbatiae)
állnak, így a magyarországi (somogyvári) Szent Egyed, a provence-i
Saint-Eusèbe de Saignon, amelyet hét ecclesiae
követ, a reims-i egyházmegyéből a Saint-Gilles d’Acy és a Saint-Gilles de
Dun-sur-Meuse perjelség, Vendée-ban a Saint-Gilles-sur-Vie, Provence-ból a
Saint-Gilles de Limans, a lombardiai Saint-Eusèbe, a katalóniai
Saint-Baudile d’Espagne, az aragóniai Sainte-Eulalie de Barbaste. Az egyes
alárendelt intézmények megnevezése nem követ semmilyen sorrendet, megjelölésük capellae. Ugyanakkor a felsorolásban
felfedezhető egy hierarchikus tagolás: első helyen az apátságok (abbatiae) állnak, ezeket követik az
egyházak (ecclesiae), ezeknél
alacsonyabb szintet képeznek a nekik alárendelt kápolnák (capellae).[35]
A felsorolásból hiányoznak a perjelség (prioratus)
és a cella megnevezések, amelyeket a
korabeli egyéb kongregációs felsorolásokban használtak az alárendelt intézmények
megjelölésére.[36] Az öt alárendelt intézmény közül,
amelynél ismerjük a Saint-Gilles-nek történt átadás dátumát – leszámítva
Saint-Eusèbe de Saignon-t, amelynél erre 1032-ben került sor – négy
(Somogyvár, Saint-Gilles d’Acy, Saint-Gilles de Dun-sur-Meuse et Sainte-Eulalie
de Barbaste) 1088 és 1101 között, Odiló apát kormányzása idején került az
apátsághoz.[37]
Ez az adományozási hullám a Szent Egyed kultusza iránt fogékony személyeknek, a
magyar királynak, az aragón uralkodónak, illetve a reimsi érseknek köszönhető.
Egy-egy jelentősebb alárendelt intézményt vagy adományozót már korábban
megemlítettek II. Orbán és II. Paszkál bullái.[38]
Ezekben a pápai megerősítésekben kapcsolódott egybe a saint-gilles-i
szerzetesek azon törekvése, hogy vezető szerepüket biztosítsák a távoli
közösségek felett, és a pápaság ama politikai törekvése, hogy a reformeszméket
a szerzetesi és káptalani hálózatokra támaszkodva terjesszék, illetve hogy a
helyi egyházak működéséről informálódjanak.[39] A Saint-Gilles-nek alárendelt
intézmények részletesebb felsorolása 1132-ből származik, II. Ince bullájában
olvasható.[40]
A lista élén a már 1119-ben is említett apátságok és perjelségek állnak,
leszámítva Limans-t, amelyet Cluny-nek adtak jóvátétel címén.[41]
E kiemelt alárendelt intézményeket követi mintegy ötven egyház (ecclesiae). A szóhasználat az alárendelt
intézmények tekintetében nem változott az 1119-es felsoroláshoz képest, még
mindig apátságnak, egyháznak vagy kápolnának (abbatiae, ecclesiae, capellae) nevezik őket. A cella kifejezés csak egyszer szerepel az alárendelt intézmények
egészének megjelölésére (cellarum ad ipsum pertinentium). Ez a
meglehetősen általános különbségtétel a hálózat alárendelt intézményei között
inkább azok Cluny-kongregációban (ecclesia cluniacensis) kialakított
meghatározáshoz hasonlít.[42] Az alárendelt monostori
intézmények és a plébániahálózat összekapcsolódására az első adat 1208-ból
való, akkor is csak egy szűkszavú adat olvasható III. Ince megerősítő
bullájában.[43]
Az 1132-es bulla felsorolását kevés módosítással átvéve egyetlen plébániaegyház
(parochalia ecclesia) kerül
megemlítésre. Az egyház szolgálat, a cura
animarum Saint-Gilles-ben nem jelentett olyan megkülönböztetési formát,
vagy az alárendelt intézmények közötti hierarchikus különbségtételt, mint
Dél-Franciaország egy másik jelentős szerzetesi kongregációja, a marseilles-i
Szent Viktor esetében a 11. század végétől kezdve.[44]
Ennek ellenére elmondható, hogy Saint-Gilles is rendelkezett, más monostorokhoz
hasonlóan, számos plébániaegyházzal.[45]
1132-től kezdve találkozunk az alárendelt intézményekben élő papokkal és
klerikusokkal, sőt 1170-ben a szerzetesek számára tilos volt olyan egyházakban
szolgálatot végezniük, amely nem tartozott az alárendelt intézmények körébe.[46] Az 1132-es II. Ince-féle
megerősítésben foglalt lista – szemben a pápaság részéről a marseilles-i Szent
Viktor vagy Cluny részére kiadott bullákkal – Saint-Gilles birtokait nem
egyházmegyénként, földrajzilag sorolja fel. Sokkal inkább a hierarchikus
szemlélet hatja át a felsorolást, amely – tekintettel arra, hogy valószínűleg
maguk a saint-gilles-i szerzetesek állították össze mielőtt átadták a római
kancelláriának – saint-gilles-i szerzeteseknek a saját kongregációjukról
vallott felfogását tükrözi. Az alárendelt intézmények
földrajzi helyzete tekintetében megállapítható, hogy azok többsége közvetlenül
a monostor közelében, a nîmes-i egyházmegyében, illetve a szomszédos
egyházmegyékben, a Rhône két partján, Languedoc és Provence területén
helyezkedik el. Annak ellenére, hogy a monostor rendelkezett igen távoli
alárendelt intézményekkel is az Ibériai-félszigeten, Champagne-ban,
Lombardiában vagy Magyarországon, a saint-gilles-i hálózat mégis inkább helyi
vagy regionális jellegű volt, és – noha az erre vonatkozó források hiányosak –
erőteljesen függött a languedoc-i és provence-i arisztokrácia
kapcsolatrendszerétől. Ezt a feltételezést támasztja alá az apátság necrologiuma, amelyben a személyneveket
követő helynevek többsége a régió településeire vonatkozik (főleg Gard,
Hérault, Provence). Sőt, több saint-gilles-i szerzetes is helyi arisztokrata
családok (például Lunel, d’Anduze, de Caylar, de Brouzet, les Raino) tagjai
közül került ki.[47]
E mellett az a tény, hogy az apátság alárendelt intézményekkel rendelkezett a
Saint-Gilles-be vezető zarándokutak kulcsfontosságú állomásainál (például
Villefort környékén a Via Regordana-n Alès és Le Puy között) ha
halványan is, de rávilágít arra a szerepre, amelyet a zarándoklatok játszhattak
a saint-gilles-i hálózat kialakulásában.47a Ha röviden értékelni akarjuk az eddig elmondottakat, úgy
fogalmazhatunk, hogy a saint-gilles-i apátságnak alárendelt intézmények
hálózata a kezedeti szűk, az apátsághoz közel eső – vélhetően eredetileg püspök
egyházaknak tekinthető – intézmények alkotta mag kialakulását követően (9.
század) más bencés monostorokhoz hasonlóan a 10-11. században indult
fejlődésnek helyi (régióbeli) egyházak és jogok átadásával. A földrajzi
kisugárzás körének megváltozása a 11. század utolsó évtizedeiben következett
be, amely egybekapcsolódott Szent Egyed kultuszának elterjedésével
Európa-szerte, valamint a gregorián reform által okozott változásokkal. Az egyes intézmények alárendelése közül
Saint-Eusèbe de Saignon és Somogyvár esetében rendelkezünk a legtöbb
információval, ezek jól példázzák a hálózat kialakulásának két meghatározó
módját: a bekapcsolódást a regionális arisztokrata hálózatokba, illetve a szent
kultuszának elterjedését. Saint-Eusèbe
de Saignon és a toulouse-i grófok szövetségesei Provence-ban A Saint-Eusèbe monostor egy – a provence-i Apt városa fölé magasodó
Saignon szikláinak lábainál illetve attól keletre elhelyezkedő – jellegzetes
családi apátság, amelyet 1000 körül alapítottak meg vagy szerveztek újjá
egykori egyházi birtokokon.[48]
Az első ismert forrás 1004-ben kelt, amelyben két testvér, Róbert és Garac, valamint
feleségeik a saignon-i apátnak és a szerzeteseknek adták a monostort a Saint
Eusèbe, Szent Móric és Saint Just nevű szentélyekkel, továbbá földjüket
és a tizedeket.[49]
Az adományozók itt mint a monostor alapítói (fundatores) jelennek meg. A testvérek, Róbert és Garac a Castellane
(Thorame-Glandèves) család egyik ágához tartoztak, akik Apt és
Glandèves grófságokban rendelkeztek birtokokkal. A család nem rég
telepedett meg Saignonban, 976-ban nyerték el ideiglenesen az apt-i püspöktől a
várat.[50]
A monostort tehát egy eredetileg püspöki kézen levő birtokon alapították meg.
Az alapítás rendkívüli tekintélyt kölcsönzött a családnak, amely az apt-i
régióban a nagy hatalmú Agoult család versenytársa volt. A két család közötti
rivalizálás komoly összeütközésekbe torkollott, ezt mutatja egy 993-as forrás,
amely szerint Garac kénytelen volt birtokai egy részét átengedni Humbert-nek,
az Agoult család egyik legjelentősebb tagjának azokért a károkért, amelyeket ez
utóbbinak okozott.[51]
1032-ben Garac feltételezett fia, Aldebert de Lacoste, felesége és fiúk
alárendelték Saint-Eusèbe monostorát Saint-Gilles du Gardnak és
apátjának, Galtier-nak.[52]
Az adománytételt ez utóbbi hajtatta végre Aldebert de Lacoste lánya, Amance és
férje, Laugier Roux de Nice révén – ezt tanúsítja fiaik megerősítő oklevele.[53] Fontos megjegyeznünk, hogy e családi monostor átadása Saint-Gilles-nek
lehetőséget adott a Castellane-knak, hogy kinyilvánítsák hűségüket a toulouse-i
grófok irányában és beilleszkedjenek, megerősítsék helyüket egy olyan arisztokrata
kapcsolatrendszeren belül, amely egy monostor iránti elkötelezettségben ölt
testet. A Saint-Eusèbe monostor története jól mutatja, hogy ezek az első
ezredforduló táján alapított szerény monostorok miként szolgálták – az
adományok révén – az alapító családok céljait. Erre utal az, hogy noha Saint-Eusèbe monostorát átadták
Saint-Gilles-nek, felette mégis megmaradt a Castellane-k befolyása. 1070 táján
Aldebert de Lacoste gyermekei, Garac és Amance megpróbálták egy másik apátság,
Lérins alá rendelni a monostort.[54]
Saint-Eusèbe, amely eddig a Castellane-knek a toulouse-i grófok iránti
hűségét volt hivatva kifejezni, most az a szerep jutott, hogy megerősítse
pozícióikat Provence keleti felében, miután szövetségre léptek a Nizza-Orange-i
családdal Amance és Laugier Roux de Nice házassága révén. Odiló saint-gilles-i apát, a célból, hogy megakadályozza az apátságot
fenyegető lépéseket, elutazott Apt-ba, ahol Alfant püspök támogatásával
sikerült elismertetnie jogait Saint-Eusèbe felett.[55]
Saint-Eusèbe tehát alapvető eleme volt a Castellane-k politikájának,
amennyiben lehetővé tette a család számára, hogy szorosabbra fonva
kapcsolataikat egy-egy tekintélyes apátsággal, megerősítsék szövetségesi
kapcsolataikat. Saint-Gilles apátsága számára Saint-Eusèbe átadása az első lépése
vagy a következménye lehetett annak, hogy az apátság megvetette lábát a Rhône
bal partján, Provence-ban, Apt vidékén és máshol – amint az néhány
adománytételi jegyzőkönyv másolatából,[56]
de különösen a II. Ince pápa 1132-es bullájában felsorolt alárendelt
intézmények sorából kiolvasható.[57]
Ha ezeket hozzászámítjuk a közvetlenül a Saint-Eusèbe-nek alárendelt
egyházakhoz, akkor egy elég sűrű hálózat rajzolódik ki Felső-Provence-ban.
Minden bizonnyal ennek a kisugárzásnak köszönhető, hogy a 12. század közepén
egy saint-gilles-i szerzetes, Rajmund lett az apt-i püspök (1145-1152).[58] Somogyvár és Szent
Egyed kultuszának elterjedése Somogyvár esetében más a helyzet. A somogyvári alapítás
körülményeit a közelmúltban Kiss Gergely tárta fel.[59]
Az alapítás lehetőséget adott I. László királynak, hogy rendezze azt a vitát a
Szentszékkel, amely a király horvátországi hadjárata miatt támadt; ezzel
magyarázható a pápai legátus, Teuzo jelenléte az alapításnál. A király
teljességgel megőrizte kegyúri jogát a királyi apátság felett, először itt is
temették el (földi maradványai csak később kerültek át a nagyváradi
székesegyházba). A király egyúttal a mindenkori somogyvári apátot a
saint-gilles-i apátnak rendelte alá. Az uralkodó számára egy olyan apátság
kiválasztása, amely régóta közvetlenül Róma alá tartozott, lehetőséget adott a
további közeledésre a pápasághoz. Egyúttal egy olyan monostorral létesített
kapcsolatot, amelyet jól ismert a lengyel dinasztikus rokonság révén, ők
ugyanis 1085-ben jelentős adományokat tettek Saint-Gilles du Gard monostorának,
és a szent közbenjárása révén örökösük született III. Bolesław későbbi lengyel
király személyében.[60] Saint-Gilles nem tartozott a
hagyományos reform-kolostorok közé, a 11. század végén, amikor a reims-i érsek
illetve a magyar király megkereste az itteni szerzeteseket, az sokkal inkább az
apátság védőszentje hírének volt köszönhető, amelyet a zarándokok és a
szerzetesek közvetítettek. Az 1120 és 1124 között az apátság könyvtárosa által
összeállított Miracula Sancti Aegidii,[61] valamint a necrologium olyan
embereket sorol fel, akik Európa csaknem valamennyi részéről érkeztek, hogy
ellátogassanak Szent Egyed sírjához. A Reims melletti Acy monostorából is
megkeresték a saint-gilles-i szerzeteseket, mivel azok magukkal hozták védőszentjük
jobb kezét ereklye gyanánt.[62] Tehát a szent kultusza áll az egyes
kolostorok közötti szorosabb kapcsolatok kialakulásának hátterében. Szent Egyed kultusza lassan
terjedt el a 10. század végétől, majd a 11. század végén különösen élénken
terjedt a bencés szerzetesek körében, különösen a gregorián reform iránt
fogékony apátságok körében. A közvetlenül a Szentszék alá tartozó
Saint-Gilles-t a Róma felé tartó klerikusok valőszínűleg gyakran útba ejtették.
Ráadásul – ahogy azt Patrick Corbet szemléletesen megjegyezte – a szent
akkoriban lényegében a „gregorián apát prototípusát” testesítette meg,
amennyiben, legendája alapján, élete végén Rómába ment, hogy monostorát
alárendelje Szent Péter joghatóságának.[63]
Szent Egyed életrajzának ez az eleme igen jellemző arra az időszakra nézve,
amikor a pápaság a reform elterjesztése érdekében a monostori hálózatokra
támaszkodott. II. Orbán e törekvés keretében – szövetségeseket keresve III.
Kelemen (Ravennai Wibert) ellenpápával szemben – küldte el Odiló saint-gilles-i
apátot Kálmán királyhoz.[64] A hálózat
szerkezete és működése Függetlenül attól, hogy a szövetségesi kapcsolatok
megerősítéséről vagy egy-egy szent hatalmából való részesedésről volt-e szó,
tudunk kell, a gyakorlatban milyen kötelékek kapcsolták össze Saint-Gilles
apátságát és az alárendelt intézményeket. Saint-Gilles és a perjelségek (ecclesiae) közötti kapcsolatokról nem
tudunk semmi biztosat. Biztos ellenben, hogy a kapcsolat az apátság és a
leány-apátságok (abbatiae) között
nagyon laza volt és az igen távoli saint-gilles-i apát tekintélyen alapult.
Mind a Saint Eusèbe, mind Somogyvár megőrizte önállóságát, önálló apátja
volt a csatlakozás után. A Somogyvár átadásáról szóló feljegyzés 1091-ből
megmutatja, hogy a kapcsolat lényeg az apát és szerzetesek alárendelése volt
Odiló saint-gilles-i apátnak.[65]
Esetünkben az első somogyvári apát, Péter korábban saint-gilles-i perjel volt,
és nem kizárt, hogy egyesek az Odilót elkísérő szerzetesek közül az új
monostorban maradtak. A somogyvári szerzeteseknek engedelmességi esküt kellett
a saint-gilles-i apátnak, és az is elő volt írva, hogy ha egy-egy szerzetes meg
akarta látogatni a másik apátságot, saját apátjuk lepecsételt levelével kellett
jelentkezniük.[66]
Vélhetőleg itt tapintható ki a hálózatot összetartó erők egyike. Az apát
tekintélyénél bizonyára nagyobb összetartó erőt adott a szerzetesek vándorlása
a különböző alárendelt intézmények között. Ismeretes például, hogy a
saint-gilles-i könyvtáros, Pierre Guillaume megfordult a champagne-i Acey
perjelségben, itt írta meg 1142-ben a Liber
Pontificalis egyik folytatását.[67] Ami Somogyvárt illeti,
elképzelhető, hogy Odiló apát 1096-ban visszatért Magyarországra II. Orbán
kérésére, de ezt követően semmi nyoma a két apátság rendszeres
kapcsolattartásának. Az egyetlen somogyvári apát, aki szerepel a saint-gilles-i
necrologiumban, Péter, az egykori perjel. Albericus trois-fontaines szerzetes
krónikája mindenesetre megjegyzi, hogy Somogyváron franciákat volt szokás a
szerzetesek közé felvenni.[68]
1266 után az apátság eltűnik a pápai megerősítő oklevelekből. Ezzel szemben a
Saint Eusèbe 11. és 12. századi apátjai közül hat szerepel a
necrologiumban, és az Apt-i monostor a 14. századig tagja a saint-gilles-i
hálózatnak. Annak ellenére elmondható ez, hogy a Saint-Eusèbe a 11.
század végétől közvetlenül a pápaságtól nyert el olyan kiváltságokat, amelyeket
Saint-Gilles régóta élvezett. II. Orbán pápa dél-franciaországi útjai egyikén
Apt-ot is útba ejtette Saint-Gilles után, és valószínűleg 1096. augusztus 5-én
felszentelte a szerzetesek által újjáépített Saint-Eusèbe egyházat,
valamint az apátságot a Szentszék oltalmába vette, és megadományozta a libertas romana-val.[69]
Somogyvár, amelynek helyzetében, úgy tűnik, a 12. század végén változás állt
be, 1210-ben közvetlen pápai oltalom alá került.[70] 1175-ben III. Sándor pápa révén
Saint-Gilles újabb két monostort kapcsolhatott magához az arles-i
egyházmegyében. Az egyik a tor-i Szentháromság, amelyet nem sokkal korábban
alapítottak canargue-i laikusok, a másik Saint-Gervais de Fos apátsága volt,
amelynek eredete a 10. századra nyúlik vissza. A Szentháromság apátság esetében
az új közösség apátját a saint-gilles-i fogadalmas szerzetesek közül kellett
kiválasztani.[71]
Saint-Gervais esetében – amely összetűzésbe került Cluny-vel és az arles-i
érsekkel – a monostort Saint-Gilles-nek kellett megreformálnia. Ennek
köszönhetően 1179-ben a Saint Gervais szerzetesei Saint Gilles dékánját
választották meg apátjukká.[72]
Az a szokás, hogy az alárendelt intézmények apátjait a saint-gilles-i konvent
méltóságviselői közül választották ki, úgy tűnik, általános gyakorlattá vált a
hálózaton belül. A 13. században a Saint-Eusèbe de Saignon apátjai is a
saint-gilles-i kerengő falai közül kerültek ki.[73]
Azzal, hogy Saint-Gilles a saját szerzetesei az alárendelt intézmények élére
helyezte, azt a fajta kapcsolatrendszert honosította meg, amely egykor a
Cluny-vel fennálló viszonyát jellemezte. A saint-gilles-i hálózat kebelén
belül a 12. században a korszakban a régi bencés kongregációkon belül gyakorta
előforduló jelenséggel találkozunk: az apáti hatalom megkérdőjelezésével. Ezek
a „krízisek” általában véve jelentős változásokat jelentenek a hálózatok
szerkezetében (központosítás a generális káptalan intézményének
meghonosításával, az ellenőrzési rendszer kiépítését a rendszeres vizitációk
révén). Ahogy a gregorián reform nyomán a pápai hatalom az egész Egyház számára
mértékadóvá vált,[74]
ugyanúgy a pápaság volt a lelke ezeknek a ciszterci modellből táplálkozó
változásoknak. Saint-Gilles-ben ez a jelenség a hiányosságok feltárásával és az
apáti birtokkormányzat megkérdőjelezésével mutatkozik meg. Az 1152 körül keletkezett
saint-gilles-i „szokások” töredékeiben, amelyeket a 18. században Léon Ménard
tett közzé, a közösség nyomatékosítja azokat a „vitás” pontokat, amelyek első
helyen az apátot érintik.[75]
A forrás jelentős számú, az apáti asztaltartáshoz tartozó böjtöt sorol fel –
kenyér és bor osztását 13 szegénynek vasárnaponként, a mandatum alkalmával ugyancsak kenyér és bor osztását 300 szegénynek
és 13 leprásnak Nagycsütörtökön, 100 szegénynek Húsvét nyolcadán, 128
szegénynek Pünkösd napján, valamennyi, a monostor kapujánál megjelenő
szegénynek a Mindenszentek és Pünkösd közti hétfőnként – amelyet az apát nem
teljesít. Egyébként azt is felróják neki, hogy nem tartja meg azt a szabályt,
amely szerint az elhunyt szerzetes ruháját a kamarásnak annak a szerzetesnek
kellene adnia, aki a legtöbb misét mutatja be, és kegyes cselekedeteket hajt
végre, hanem saját szerint szolgái közt osztja szét a ruhákat. A saint-gilles-i közösségen
belüli viszályok és a káptalan azon törekvése, hogy az apáttal szemben
komolyabb szerepet kapjon, egyes pápai bullákban tetten érhető. Az 1170-es
években pápaság korlátozta az apát önállóságát a birtokkezelés területén. III.
Sándor meghatározta, hogy a konvent „nagyjainak” és „öregeinek” (maiores, seniores) beleegyezése kell valamely birtok elidegenítéséhez.
1179-ben ennek alapján érvénytelenítette a pápa azokat az ügyeleteket,
amelyeket korábban Rajmund apát végrehajtott. Úgy tűnik, hogy a szerzetesek az
apát fölé akartak kerekedni, beleértve a fegyelmi kérdéseket is, mivel ebben az
ügyben közvetlenül a pápához fordultak, amit azonban III. Lucius megtiltott
nekik (1183). 1206-ban újra bevádolták az apátot, több más hibája mellett
azért, mert eltékozolta a monostor vagyonát. III. Ince erre meghagyta
legátusainak, hogy folytassanak vizsgálatot, és büntessék meg a szerzeteseket,
amennyiben a panaszuk nem volt megalapozott.[76] A források nem teszik lehetővé,
hogy részletesen is megismerjük, hogyan alakult Saint-Gilles és a különböző
alárendelt intézmények viszonya a továbbiakban. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy
a hálózat, regionális szinten megerősödött. Az alárendelt intézmények
felsorolása IV. Kelemen 1266-os (hiányos) megerősítő oklevele,[77]
és III. Pál oklevele alapján – amely 1538-ban elrendelte a monostor
szekularizálását[78]
– a II. Ince által (1132) felsorolt nyolc „tekintélyes” vagy távoli intézmény
közül öt még mindig tagja volt a kongregációnak 1266-ban és kettő 1538-ban
(Saint-Gilles de Dun-sur-Meuse Champagne-ban és Saint-Gilles-sur-Vie
Vendée-ban). Ezzel szemben a déli egyházmegyékben Saint-Gilles megőrizte
egyházai többségét: az 1132-ben említett 20 intézményből 1538-ban még mindig 38
tartozott hozzá. Az az út, amely a Flavia-völgy
Szent Péter 8. században a nîmes-i egyház javaiból dotált cella-tól a 12. század fordulójának apátságáig vezet, amelynek a
Rhône két partján jól beágyazott alárendelt intézményei Spanyolországtól
Magyarországig terjedtek (Szent Egyed kultusza kisugárzásának mértékében) nem
egyszerűen csak a lépték megváltozását jelenti. Ebben lényegében az tükröződik
vissza, hogy a monostor milyen szerepet tölt be a középkori társadalom
működésében. És Saint-Gilles, minden sajátosságát félretéve, csak egy a sok más
bencés apátság közül, amelyek eltérő szinten ugyan, de azonos szerepet
töltöttek be: elősegítették az arisztokratikus kapcsolatrendszerek társadalmi
beágyazódását, kapcsolódási pontokat jelentettek, a gregorián teokrácia
jelzőoszlopaivá váltak. FÜGGELÉK I. A Saint-Gilles-nek alárendelt
intézmények pápai oklevelek alapján
II. Térképek A Saint-Gilles du Gard-nak
alárendelt intézmények 1132-ben (II. Ince bullája alapján - BNF,
ms. lat. 11018 f°54r-57v) A helynevek többségének azonosításához Goiffon apát
munkáját vettük alapul.[79]
Ennek ellenére az ellenőrzés során egyes helynevek azonosítása problémás maradt
(ezek után kérdőjel áll). Hálás köszönet illeti Gianpietro Casiraghi-t, Benoît
Cursente-t, Marcel Girault-t, Pierre-Gilles Girault-t, François Menant-t, D.
Giovanni Spinelli-t és Michel Zimmermann-t, akik segítettek az azonosításokban,
valamint Gilles Fèvre-t a térkép megalkotásáért.
azonosíthatatlan
helyek: ecclesia de Boccona, ecclesia sancti Egidii de Tolmone, ecclesia
sancte Marie de Redosc Saint-Gilles
du Gard alárendelt intézményeinek hálózata
1132-ben Saint-Gilles du Gard alárendelt
intézményeinek hálózata Dél-Franciaországban
1132-ben Jegyzetek [1] Fonseca, C. D.: Typologie des réseaux monastiques et canoniaux des origines au XIIe siècle. In: Naissance et fonctionnement des réseaux monastiques et canoniaux. Actes du premier Colloque International du C.E.R.C.O.M., Saint-Étienne, 16-18 septembre 1985. Saint-Étienne, 1991. 11-20. p. [2] Szent Egyed kultuszának elterjedésére ld. újabban: Corbet, P.: La diffusion du culte de saint Gilles au Moyen Âge (Champagne, Lorraine, Nord de la Bourgogne). Annales de l’Est 32 (1980) (továbbiakban: Corbet, 1980.) 15-18. p.; Girault, P.-G.: Observations sur le culte de saint Gilles dans le Midi. In: Hagiographie et culte des saints en France méridionale (XIIIe-XVe siècles). Cahiers de Fanjeaux 37 (2002), 432-454. p.; továbbá Vulliez, Ch.: Orléans, saint Gilles et la légende du pardon de Charlemagne: présentation d’un dossier. In: Haut Moyen Âge: culture, éducation et société. Études offertes à Pierre Riché. La Garenne-Colombes, 1990. 575-589. p.; Roth, Ch. E.: Notes sur le culte de saint Gilles dans l’ancien diocèse de Bourges. Cahiers d’Archéologie et d’histoire du Berry 45-46 (1976), 19-37. p.; Dunin-Wasowics, T.: Saint-Gilles et la Pologne aux XIe et XIIe siècles. Annales du Midi 82 (1970), 123-135. p.; Rembry, E.: Saint Gilles, sa vie, ses reliques, son culte en Belgique et dans la France du Nord. Bruges, 1881.; Kerval, J. de: Saint Gilles. Sa vie, son culte. Le Mans, 1875.; Bollandus, J.: Acta Sanctorum. I-LXX. Antwerpen-Brüsszel 1643-1944. Szeptember 1., I, 287. [3] Saint-Gilles-re és „három ellenségére” ld.: Remensnyder, A. G.: Remembering Kings Past, Monastic Foundations Legends in Medieval Southern France. Cornell University Press, 1995. (továbbiakban: Remensnyder, 1995.) 218-243. p. Ő volt, aki elkezdte a Saint-Gilles-i bullarium feldolgozását (Bibliothèque Nationale de France [továbbiakban: BNF], MS lat. 11018). A bullák többségét már közzé tette Goiffon apát: Goiffon: Bullaire de Saint-Gilles. Nîmes, 1882. (továbbiakban: BSG). [4] Egy Nagy Károly által a nîmes- püspök részére adott kiváltságleveléről van szó, amelyet Jámbor Lajos erősített meg. Histoire générale de Languedoc. Toulouse, 1872-18792, t. II. Preuves c. 93 skk. (a továbbiakban: HGL); Gallia Christiana. t. VI. c. 165 skk. Ld.: MÉNARD, L.: Histoire civile, ecclésiastique et littéraire de la ville de Nîmes. Paris, I-VII. vol., 1750-1758. (itt: t. I. 105) (új kiadásai: Nîmes, 1874-1875., 1975-1976.; továbbiakban: Ménard.) A Saint-Gilles-i apátság korai történetére ld.: Winzer, U.: S. Gilles. Studien zum Rechtsstatus und Beziehungsnetz einer Abtei im Spiegel ihrer Memorialüberlieferung. (Münstersche Mittelalter-Schriften 59.) München, 1988. (továbbiakban: Winzer, 1988.) 15-52. p. [5] Migne, J.-P. (ed.): Patrologia cursus completus. Series Latina. I-CCXXI. Parisii, 1841-1864. (a továbbiakban: PL) CXXVI. 845 et E.-C. Jones: Saint-Gilles. Essai d’histoire littéraire. Paris, 1914. (továbbiakban: Jones, 1914.) 27. p. [6] Ezekre az összetűzésekre a nîmes-i egyház iratanyagának szempontjából nézve ld.: Chastang, P.: Lire, écrire, transcrire. Le travail des rédacteurs de cartulaires en Bas-Languedoc (XIe-XIIIe siècles). Paris, 2001. 221-238. p. [7] Jones, 1914. 33. p.; Petri Saxii pontificium Arelatense (1620) nyomán, kiadva: Scriptores rerum Germanicarum. Ed. Menckenius, J. B. Leipzig, 1728. c. 233. [8] Remensnyder, 1995. 63-65. p. [9] Jones, 1914. 32-35. p., 109-110 (§ 22) : „…ne alicui personae laicae, ecclesiasticae religionis ignarae, quandoque subderetur.” [10] HGL, 1875, t. III, p. 233-234. [11] BSG 9
(1012-1026). VIII. Benedek bullája megtiltotta (Páncélhasító?) Vilmosnak és
anyjának, Adelheidnek, hogy a monostor birtokai felett rendelkezzenek. A forrás
hitelessége kérdéses (ld. Zimmermann,
H.: Papsturkunden, 896-1046. (Österreichische Akademie des Wissenschaften,
Phil.-Histor. Klasse, 117) Wien, 1984-1989. 3 vol., n° 468, 891-893.),
ennek ellenére valószínű, hogy ha Adelheid grófnő beavatkozhatott más
környékbeli monostor, az Arles melletti Montmajour ügyeibe, akkor ezt
megtehette Saint-Gilles esetében is. A bulla különböző kiadói Vilmos grófot
III. Provence-i Vilmossal (992-1019) azonosítják, ám sokkal valószínűbb, hogy
Páncélhasító Vilmosról, az Adelheid és Toulouse-i Rajmund házasságából származó
fiúról van szó, akivel együtt szerepel Adelheid néhány provence-i ügyletben.
Ld.: Magnani Soares-Christen, E.:
Monastères et aristocratie en Provence
- milieu Xe - début XIIe siècle. (Vita regularis, 10) Münster-in-W., 1999. (továbbiakban: Magnani Soares-Christen, 1999.)
117-124. p. 118. n. 91. [12] HGL (1875) t. V, n° 211. c. 428. [13] HGL, (1875) t. V, n° 393. c. 743-744. [14] Saint-Gilles kereskedelmi jelentőségére és kikötőjére ld. Ammann, H.: Die Deutschen in Saint-Gilles im 12. Jahrhundert. In: Festschrift Hermann Aubin zum 80. Geburtstag. Ed. O. Brunner, H. Kellenbenz, E. Maschke, W. Zorn, t. I. Wiesbaden, 1965. 185-220. p. [15] BSG 20, 21, 22 (1105), 24, 25, 26, 27, 28, 29 (1107),
30, 31, 32, 33 (1108), 39, 40 (1120), 41, 42, 43, 44, 45 (1121), 46, 47, 48, 49
(1122), HGL (1875) t. V, n° 589 c. 1145 (1151), Ménard. I. Preuves n° 24 (1160), BSG 73 (1196). Vö.: Mazel, F.: La noblesse et l’Église en Provence, fin Xe-début XIVe siècle.
L’exemple des familles d’Agoult-Simiane, de Baux et de Marseille. Paris,
2002. 249-251. [16] BSG 15 (1095), 20, 21, 22 (1105), 24, 25, 26 (1107). [17] Archives Nationales (Paris), J. 317: 13. század közepi irattekercs, benne mintegy 15 rendelkezéssel, amelynek többsége jegyzői másolat. Olyan „iratgyűjteményről” van szó, amelynek keletkezését a toulouse-i grófok Saint-Gilles visszaszerzésére irányuló törekvéseivel lehet összefüggésbe hozni. Keletkezése 1217 utánra tehető, ekkor szerezte vissza VI. Rajmund területei egy részét, ekkor fogadták el fiát, VII. Rajmundot Saint-Gilles lakói. A tekercs IV. Rajmund lemondásával kezdődik (1096, n. 1.), majd VI. Rajmund 1210-es lemondásával folytatódik (n. 5., 6.) és három királyi oklevéllel végződik (VII. Lajos 1163, n. 13., Fülöp Ágost, 1210, n. 15., 15.). a légkésőbbi ügylet 1216-ból való (n. 11.), amely nem más, mint III. Ince megerősítő oklevele arról az ítéletről, amelyet legátusai hoztak 1210 októberében a saint-gilles-i apátság és a gróf közötti viszályban. [18] Az 1129-ben összeállított saint-gilles-i necrologiumot kiadta Winzer, 1988. 146-214. p. A kiadó ugyanakkor megjegyzi (416-417. p.), hogy a toulouse-i grófok szereplésének hiánya ellenére a necrologiumban említett jelentős fejedelmek (Aragóniai Péter Sanchez, Vilmos Angliából, Róbert és Roger Szicilíából) rokoni kapcsolatba álltak a toulouse-iakkal. [19] Recueil des
chartes de l’abbaye de Cluny, éd. Bernard, A. Bruel, A. (Collection de documents inédits
sur l’Histoire de France) Paris, 1876. I-VI. 1876-1903. (a továbbiakban: CLU) n° 3410 (1066). [20] A saint-gilles-i apát kiközösítését inkább a gregorián irányzat dél-franciországi politikája ismeretében kellene értelmezni, és összefüggésbe hozni a montmajouri apát, Bermond leváltásával (1081), aki az anti-gregoriánus oldalhoz csatlakozott. Biblothèque Arles ms. 163. 80 [18. századi másolat, Bonnemant. L.] Kiadása: Bouquet: Recueil des Historiens des Gaules. t. XIV. 657-658. Ld. Magnani Soares-Christen, 1999. 116., 126. p. [21] Das Register Gregors VII., III. 10a. 269.; BSG 12. Ld.: Winzer, 1988. 58-66. p.; Remensnyder, 1995. 236-243. p. * Az eredeti kifejezés (Cluny-egyház) helyett a magyar szakirodalomban ismertebb Cluny-kongregációt alkalmaztam – a ford. megjegyzése. [22] BSG 18 (1097), 21 (1105), 50, 51 (1125) ; CLU 3871. [23] BSG 52 et 53 (1132. március 14. II. Ince bullája). [24] Winzer, 1988. 416-417. p. [25] Diemer, D.: Untersuchungen zu Architektur und Skulptur der Abteikirche von Saint-Gilles. Stuttgart, 1978. [26] BSG 56 (1154-59), 67 (1159-81) [27] II. Gelasius egyik bullája szerint II. Orbán meghatározta a Saint-Gilles-re vonatkozó sérthetetlenségi terület határait (immunitas). [BSG 35 (1118), 37, 38 (1119), 39 (1120), 41 (1121), 53 (1132)]. Ez emlékeztet a II. Orbán által Cluny körül kialakított „szakralizált parancsolói hatalomra”. Rosenwein, B. H.: Negotiating Space. Power, Restraint, and Privileges of Immunity in Early Medieval Europe. Ithaca, 1999. 156-183. p.; Méhu, D.: Paix et communautés autour de Cluny (Xe-XVe siècle). Lyon, 2001. A saint-gilles-i apátság és a város kapcsolatára ld.: Les coutumes de Saint-Gilles (XIIe-XIVe siècles). Ed. Bligny-Bondurand, E. (Mémoires de l’Académie de Nîmes) Paris, 1915. [28] A monostorok és az arisztokrácia kapcsolatára ld. Cluny példáját: Rosenwein, B. H.: To be the Neighbor of Saint Peter. The Social Meaning of Cluny’s Property, 909-1049. Ithaca-London, 1989. [29] Remensnyder, 1995. 218-246., 322-324. p. [30] BSG 12 (v. 1077), 18 (v. 1098), 50 (1125), 51 (1125), 52 (1132), 53 (1132). * A két forrás legújabb kiadása: Feljegyzés a somogyvári apátság alapításáról. – A somogyvári szerzetesek fogadalmának szövege. Ford.: Kiss Gergely. In: Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor (szerk.): Írott források az 1050-1116 közötti magyar történelemről. Szeged. 2006. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 22.) 135-140., 141-142. p. [A fordító megjegyzése.] [31] BNF ms. lat. 11018 f° 3r°-7r° (BSG 3). [32] A forrás hitelessége körüli vitára ld.: Remensnyder, 1995. 223. p., n. 24. [33] BSG 80 (III. Ince megerősítése, 1208), 180 (szekularizáció III. Pál részéről, 1538). [34] BNF, lat. 11018 f° 43r°-46r° (BSG 37). [35] Az Acy, a Saint-Gilles de Dun-sur-Meuse és a Saint-Gilles-sur-Vie-hez csatolt perjelségek felsorolását megtaláljuk V. Kelemen 1266-os bullájában (részleges kiadása: BSG 138). [36] BAUTIER, A.-M.: De „prepositus” à „prior”, de „cella” à „prioratus”: évolution linguistique et genèse d’une institution (jusqu’à 1200). In: Prieurs et prieurés dans l’Occident médiéval. Actes du colloque – 1984. Ed. Lemaître, J.-L. Genève, 1987. 1-21. p.; Avril, J.: Les dépendances des abbayes (prieurés, églises, chapelles). Diversité des situations et évolutions. In: Les moines noirs (XIIIe-XIVe siècle). Cahiers de Fanjeaux 19 (1984) 309-342. p. [37] 1088-ban alapították és adta át Renaud Bellay reimsi érsek (1083-1096) Odiló saint-gilles-i apátnak Saint-Gilles d’Acy monostorát. A saint-gilles-i szerzetesek magukkal hozták a szent egy ereklyéjét (jobb karját). 1093-ban egy perjelséget alapított Gautier de Dun és felesége Saint-Gilles de Dun-sur-Meuse-ben és Saint-Gilles alá rendelte. Corbet, 1980. 11-18., 40-41. p. A Barnaste falain kívül álló Sainte Eulalia egyházat I. Aragóniai Péter adományozta Saint-Gilles-nek közvetlenül a város visszahódítása után. 1217-ben az egyházat átengedték a monzoni templomosoknak. Ld.: Villanueva, J.: Viaje literario a las Iglesias de España. Madrid, 1851. (továbbiakban: Villanueva, 1851.) t. XV. 377-380. p.; Lambert, A.: ‘Barbastro’ in: Dictionnaire d’histoire et de géographie ecclésiastiques. (továbbiakban: DHGE) t. 6., 1932. c. 602-603. I. Aragóniai Péter szerepel az apátság necrologiumában. Winzer, 1988. 368. p. [38] 1091 novemberében II. Orbán megerősítette a reimsi érsek, Renaud, a chartres-i püspök és László király, valamint Ademar vicomte adományait. (BNF, ms. lat. 11018 f° 24r°-25v° (BSG 13)). Az itt emltett Ademar azonos lehet IV. Aimery Thouars-i vicomte-tal (1055-1093), akinek leszármazottai birtokolták Saint-Gilles-sur-Vie-t a 14. században. Pontdevie, L’abbé: La Châtellenie de Saint-Gilles-sur-Vie et ses seigneurs. In: Annuaire départemental de la Société d’Émulation de la Vendée 32 (1885) 156-201. Ha az azonosítás helytálló, akkor Saint-Gilles-sur-Vie átadása az ő kezdeményezése volt. Chartres esetében, noha nem tudjuk mi is volt tulajdonképpen az, amit Saint-Gilles-nek átadtak, az biztos, hogy Szent Egyed kultusza itt igen erős volt, Chartres-i Fulbert (†1029) officiumot is szerkesztett a szent tiszteletére (PL CXLI. 343). Valószínűleg 1095. február 18. előtt erősített meg II. Orbán hét másik egyházat illetve cellát (ecclesiae sive cellae), amelyeket Odiló apát kapott különböző püspököktől, vagy maga szerzett (Saint-André de Bernis, Saint-Baudile (Spanyolország, vagy Sommières), Saint-Pierre de Laugnac, Saint-Sébastien de Montpézat, Saint-Gilles de Dun-sur-Meuse, Saint-Pierre de Monte Seleigo (Entremont en Isère?), és Saint-Pierre de Trinquetaille (BNF, ms. lat. 11018 f° 26r°-v°). Ezt az oklevelet, amelyet Goiffon nem közöl, Cremonában adták ki február 18-án (XII. Kalendas Martii), ami miatt összefüggésbe hozható II. Orbán egy másik, szintén Cremonában 1095. február 18-i bullájával (BNF, ms. lat. 11018 f° 19r°-21r° (BSG 16)). Ugyancsak II. Orbán volt az, aki (BNF, ms. lat. 11018 f° 22v°-24r° - 1096 szeptember (BSG 15)) megerősítette Saint-Eusèbe de Saignon és Saint-André de Bernis birtokát, míg II. Paszkál a somogyvári apátság birtokát erősítette meg (BNF, ms. lat. 11018 f° 30v°-32r° (BSG 23)). [39] Robinson, I. S.: The Papacy, 1073-1198: continuity and innovation. Cambridge, New York, Melbourne, 1990. 6. fejezet. [40] BNF, ms. lat. 11018 f° 54r°-57v°, amely több
eltérést tartalmaz Goiffon kiadásában (BSG 53), elhagyva a megerősített
birtokok listáját. [41] BSG 52 (1132). [42] PL CXLVIII, c. 661-666 (VII. Gergely - 1076); II.
Paszkál bullája: Bibliotheca
Cluniacensis, c. 1826-1828, 1100 november, ld.: Poeck, D. W., Cluniacensis
Ecclesia. Der cluniacensische Klosterverband (10.-12. Jahrhundert). (Münstersche Mittelalter-Schriften 71) München, 1998. [43] BSG 80 (1208. november 12.). [44] A plébániaegyházakat 1089-től kezdve említik a marseilles-i Szent Viktor részére adott pápai megerősítő oklevelek. Az alárendelt intézmények megnevezésére használatos fogalmak változatossága, amely jobban visszaadta funkcióikat azt mutatja, hogy a Szent Viktor kongregáció úgy tekintett saját magára mint a monasztikus élet központjainak hálózatára, amelyben az egyházak szolgálata, a hívek lelki életének gondozása megkülönböztető, esetleg hierarchikus szintekre utaló jel volt. Cartulaire de l’abbaye de Saint-Victor de Marseille. Ed. Guérard, B. (Collection des Cartulaires de France, t. VIII.) Paris, 1857, I-II. (a továbbiakban: CSV) n° 839, 840, 844, 848. A Szent Viktor kongregációra ld.: Magnani Soares-Christen, 1999. 252-283. p. [45] AVRIL, J.: Recherches sur la politique paroissiale des établissements monastiques et canoniaux (XIe-XIIIe siècle). Revue Mabillon 59 (1980) 453-517. p. [46] BSG 53 (1132), BSG 59 (1170). [47] Winzer, 1988. 384-385. p. (Anduze), 416-417. p. 47a Köszönettel tartozom Pierre-Gilles és Marcel Girault-nak, hogy figyelmemet felhívták erre az összefüggésre és megosztották velem ismereteiket az alárendelt intézményekkel kapcsolatban. Ld.: Girault, M.: Le chemin de Regordane. Ancienne route d’Alès au Puy. Nîmes, 19883, 24-25. p. [48] Rémerville de
Saint-Quentin, J.-F. de: Histoire ecclésiastique du diocèse
d’Apt. (1690), BNF,
nouv. acq. franç. 22041 [a szerző autográf munkája: Bibliothèque d’Apt,
n° 9549 (ld.: GCN, Aix, c. 185-188), másolatok és kivonatok:
Bibliothèque de Carpentras, ms. 1670, 552, 553, 912 (19. század);
Bibliothèque d’Avignon, ms. 1779 és 1780 (19. század),
Bibliothèque Mazarine (Paris)] a fő forrása a Saint-Eusèbe
apátság történetének, amelynek oklevélgyűjteménye – noha N.-Cl. Fabri de
Peiresc (†1636) még látta – azóta eltűnt. Ennek ellenére néhány oklevél
elemzését megtaláljuk: BNF, ms. lat. 12669, f° 142 és 143 (17. század vége). [49] GC, t. I, c. 377. [50] Cartulaire de
l’Église d’Apt. Ed. Barruol, J.,
Didier, N., Dubled, H. Paris, 1967. n° 43 (a továbbiakban: CA) 26. Ld.: Fixot, M.: La construction de châteaux dans la campagne d’Apt
et de Pélissanne du XIe au XIIIe siècle. Archéologie Médiévale 1973-1974. 245-290. p. (itt: 275 skk. p.) [51] CA 43: „…ego Guaracho, tibi cedo, Umberte, aliquid
de aereditate mea, per forasfactum quod tibi feci, ut cum te finem habeam…” [52] BNF, nouv. acq. franç. 22041. 484-485 (kiadva: GC, t. 6, instr., n° X, c. 176). [53] BNF, nouv. acq. franç. 22041. 489-490. [54] Cartulaire de l’abbaye de
Lérins. Ed. Moris,
H., Blanc, E. Paris, 1883.
n° 192 (továbbiakban: CL). [55] Alfant püspök egyébként szerepel a saint-gilles-i nekcrologiumban. Winzer, 1988. 290. p. [56] BNF, nouv. acq. franç. p. 156-157 (1038), 168 et 169 (v.
1080); BNF, Collection Languedoc, Bénédictins, vol. 41, f°100r° (ind. GC, t.
VI, c. 483) (1044). [57] BNF, lat. 11018 f° 54r°-57v. [58] Winzer, 1988. 291-292. p. [59] Kiss, G.: La fondation de l’abbaye bénédictine de Somogyvár.
In: Les Hongrois et l’Europe:
Conquête et intégration, Textes réunis par S. Csernus et K. Korompay. Paris-Szeged, 1999. 327-341. p. (Köszönettel
tartozom a szerzőnek, hogy még megjelenés előtt rendelkezésemre bocsátotta a
cikket. Továbbiakban. Kiss, 1999.)
A Somogyvárt és Saint-Gilles-t érintő forrásokra ld. Diplomata Hungariae Antiquissima accedunt epistolae et acta ad
historiam Hungariae pertinentia ab anno 1000 usque ad annum 1131 edendo peri
praefuit Georgius Györffy.
Budapestini, 1992. I, n° 87, 88, 89, 90, 109, etc. (továbbiakban: DHA). Az idézett cikk magyar nyelven
is megjelent: Kiss Gergely: A
somogyvári apátság alapítása és francia kapcsolatai. In: Egyháztörténeti
Szemle, 2001. 1. sz. 43-61. p. [A fordító megjegyzése.] [60] 1085-ben Wladisław Herman és felesége, Judit, akik a későbbiekben élénk érdeklődést mutattak Somogyvár iránt, Saint-Gilles du Gardnak adományoztak egy gyermeket ábrázoló aranyszobrot, hogy elhárítsák az őket sújtó gyermektelenséget. Ezt követően láthatólag több lengyel fejedelem is szerepel a saint-gilles-i necrologiumban. Winzer, 1988. 369-372. p; David, P.: La Pologne dans l’obituaire de Saint-Gilles en Languedoc au XIIe siècle. Revue d’Études Slaves 19 (1939) 218-219. p.; Dunin-Wasowics, T.: Saint-Gilles et la Pologne aux XIe et XIIe siècles. Annales du Midi 82 (1970) 123-135. p. [61] Miracula beati Egidii auctore Petro Guillelmo. Ed. Jaffe, P. MGH Scriptores 12, Hannover, 1851. (új kiadása: 1963.) 316-323. p. (BHL 97) és Analecta Bollandiana, t. IX, 1890. 394-422. p. (a BNF lat. 13779 alapján, amelyben Petrus Guillelmus munkája keveredik egy ismeretlen szerzetes kevéssel 1165 után befejezett munkájával). Ld.: Sigal, P.-A.: Saint-Gilles, centre de pèlerinage au XIIe siècle: le témoignage des Miracula Sancti Aegidii. In: Hommage à Robert Saint-Jean. Art et histoire dans le Midi languedocien et rhodanien (Xe-XIXe s.). Mémoires de la société Archéologique de Montpellier 21 (1993) 247-255. p. [62] Ld. 37. sz. jegyz. [63] Corbet, 1980. 21-25. p. Ld. 9. sz. jegyz. [64] DHA 109 (1096 körül). [65] DHA 88. [66] DHA 89. [67] Le Liber Pontificalis. Texte, introduction et commentaire. Ed. Duchesne, L. Paris, 1955-57. t. II. 199 skk. [68] Hic [sc. rex Ladislaus] in Ungaria fundavit nobilissimam abbatiam de Semigiis, in qua non solent recipi nisi Franci [Albericus monachus Trium Fontium ordinis Cisterciensis, Chronicon ab orbe condito usque ad a. 1241. In: Catalogus fontium historiae Hungaricae. I-II. Ed. Gombos, A. F. Budapestini, 1937. t. I. 27 (a. 1078)]. Az adatot köszönöm Kiss Gergelynek. [69] A felszentelést említi IV. Anasztáz bullája (BNF, nouv.
acq. franç. 22041, p. 494-497). [70] Kiss, 1999. [71] BSG 62 (1175. május 13.), 65 (1176. június 21). [72] BSG 63 (1175. május 13.), 66, 69 (1179. június 12.), stb. A Saint-Gervais körüli hosszú és összetett konfliktusra ld. Magnani Soares-Christen, 1999. 347-358. p. [73] A 13. századi források (BNF, Collection Languedoc, Bénédictins, vol. 41, f° 104-105) elemzése felszínre hozott egy olyan, tartalmában nem ismert vitát, amely Saint-Eusèbe és Saint-Gilles apátjai között alakult ki 1245-ben. 1268-ban, 1271-ben és 1275-ben a saint-eusèbe-i apátot Saint-Gilles méltóságviselői közül választották a két konvent közös gyűlését, az új apátot a saint-gilles-i apát erősítette meg. Ez a gyakorlat, úgy tűnik, 1329-ig érvényben volt, amikor Saint-Eusèbe szerzetesei maguk közül választották meg apátjukat, anélkül, hogy egyeztettek volna a saint-gilles-i apáttal és konventtel (BSG 158). Saint-Gilles szekularizációja idején (1538 – BSG 180) Saint-Eusèbe már nem tartozott Saint-Gilles alárendelt intézményei közé. [74] Congar, Y.: La place de la papauté dans la piété ecclésiale des réformateurs du XIe siècle. In: Église et Papauté. Regards historiques (recueil d’articles). Paris, 1994. 93-114. p. [75] Ménard. I. preuves 21., 33-34. p. [76] BSG 61, 68, 70, 72, 76. [77] BSG 188 (1266. július 23.), IV. Kelemen megerősítő oklevele. Az alárendelt intézmények listájának egy részét Goiffon kiadása kihagyta. [78] BSG 180. [79] BSG. (ld. 3. sz. jegyz.) 56., 105-110. p. | |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |