Ebben a tanulmányban az istentisztelet mindennapi tapasztalatáról végzett kutatás eredményeit mutatom be. Eredeti kérdésemet a következőképpen lehet meghatározni: milyen gyakorlati hatása volt az evangéliumi tanításnak az egyszerű ember és az egyház kapcsolatára Magyarországon. Az evangéliumi tanítás intellektuális befogadásának problémájával, elsősorban források hiánya miatt, nem foglalkoztam. Csupán azt tudjuk, hogy számos laikus ember prédikált a katolikus egyházi hatóságok megbélyegzése szerint eretnek módon, a prédikációk tartalmáról azonban nagyon kevés értesülésünk van. Felvetődik ugyanakkor az a kérdés, hogy ezek a laikusok – nők és férfiak egyaránt –, akik egyesek szerint eretnekséget hirdettek, hogyan értékelték saját cselekedetüket. A reformáció időszakában az eretnekséget Magyarországon mind az egyházi, mind a világi hatalmak kezdettől Lutherhez kapcsolták. Szemükben a „lutheri pestis terjesztését” jelentette. Ki tudja azonban, hogyan értelmezték cselekedeteiket maguk a megvádolt személyek. Ismerték a katolikus tantételeket annyira, hogy különbséget tudjanak tenni „igaz” és „eretnek” tanítások között? Az egyházi vezetők a maguk részéről bizonytalanok voltak. Az 1520-as évek elején, a „lutheri fertőzés” vizsgálatának magyarországi kezdetén, szakértő segítség igénybevételére kényszerültek: a ferences rendi Szegedi Gergely az ország egyik végéből a másikba utazott, mert őt vonták be, ha a helyi papság egy-egy prédikáció tartalmának helyes vagy helytelen volta felett nem tudott dönteni.[1]

 

Az egyszerű ember a világban

Kívülről nézve azt lehetne gondolni, hogy laikusok prédikálása és a prédikációk széleskörű elfogadtatása az egyetemes papság lutheri tanításának következménye volt. Valóságosan lehetett ösztönös is, az uralkodó szellemi légkör gyümölcse. Az egész eseménysor hasonlított a középkori vallásos mozgalmak történéseihez. Még azt sem tudjuk, minek nevezték magukat a prédikáló emberek és többnyire buzgó követőik, akiket az ellenséges hatóságok lutheránusnak bélyegeztek. Luther követői voltak saját véleményük szerint, vagy soha nem hallottak az első reformátorról? A római katolicizmus képviselői közül, amennyire ma meglehet állapítani, csupán egy tekintélyes személy, lomnicai Horváth János kanonok használta az „evangéliumi tanítás” kifejezést. Úgy vélte, hogy a „keresztény szabadság ürügyén” sokan méltatlan cselekedeteket hajtanak végre.[2] A kanonok nem sokkal később elhagyta a római egyházat. Nem lehetetlen, hogy már a reformáció megjelenése idején az evangéliumi szellemmel rokon meggondolásokra jutott.

Az első laikus reformátorok feltehetőleg a lélek szabadságáról prédikáltak az Evangéliumra hivatkozva. Ennek a feltevésnek a bizonyítása azonban még sok kutatómunkát igényel. A legfontosabb új források feltárása lenne. Csak új adatok alapján tudjuk megválaszolni azt a kérdést, hogy kivel vagy mivel azonosultak a laikus reformátorok. Az a probléma, hogy mennyire voltak intellektuálisan felkészültek az azonosulásra, utolsónak maradhat.

A cselekedetek természetének meghatározása mindezzel szemben nem nehéz. Sok forrás maradt arról, mit tettek az emberek az új eszmék hallatán. Érdeklődni kezdtek. A vallás úgy volt beszélgetések tárgya, mint ma a politika. Mindenki hallott valamit, mindenki tudott valamit, mindenkinek volt véleménye. A kocsmákban könyveket olvastak fel, és prédikációkat vitattak meg. A szóbeli információ hatását nem lehet túlbecsülni. Úgy tűnik, a hitviták hallgatása sokak kedvenc időtöltésévé vált. Ezeket a hitvitákat többnyire nyilvános helyen tartották, és óriási tömegeket vonzottak. Sok híres vita a hódoltságban zajlott. Semmi nem tudta kiölni a teológiai beszélgetések szenvedélyét. Nem tudjuk, mi bűvölte el jobban az embereket, a résztvevők látványos fellépése-e, amit a mai tömegszórakoztatás fogalmaival is le lehetne írni, vagy a nehezen érthető teológiai érvelés. A lényeges az, hogy a hitviták valamilyen módon a legegyszerűbb emberekig eljutottak.

Nagy Szabó Ferenc 17. századi krónikaírónak ugyanaz volt a véleménye ezekről a nyilvános előadásokról, mint egyes modern történetíróknak.[3] Szerinte a különböző vallások képviselői hízelegtek a barbár és tudatlan embereknek. Bob Scribner, Euan Cameron és Peter Blickle szerint a reformáció, ami eredetileg tanult emberek, a társadalom kiváltságos rétegeinek mozgalma volt, propaganda révén nyerte meg az egyszerű embert.[4] A laikus érdeklődőknek hízelgett, hogy bevonták őket a vallási vitákba. A népet ilyen módon félrevezették.

Úgy tűnik ugyanakkor, hogy az egyszerű ember helyzete nem mindenütt ugyanolyan volt, mint a német reformációban. Ami Magyarországot illeti, nagyon jellemző Nagy Szabó Ferenc véleménye: azt írja, a különböző felekezetek azért hízelegtek az egyszerű embernek, mert a nép volt az, aki válogatott a vallásokban. Ez a vélemény első pillantásra abszurd. Ellentmond először is mindannak, amit a hagyományos társadalmak kora újkori parasztjairól leírtak. Ezek a parasztok a téma legtöbb kutatója szerint fatalisták voltak, semmi lehetőségük nem volt sorsuk megváltoztatására. Hogyan lehetne feltételezni, hogy az egyszerű embernek Magyarországon több beleszólása volt a vallás ügyeibe, mint hasonló társainak a reformáció hazájában? Az egyik elfogadható válasz: a tradicionális társadalmakról, illetve a reformációról folyó diskurzus egyelőre inkompatibilis.

A kora újkori parasztokról szóló diskurzusban látszólag nincs helye a tudósok fondorkodásain átlátó egyszerű embernek. Sok egykorú adat szól azonban a létezéséről. Balázs Mihály egyik kitűnő munkájában adatok egész sorozatát gyűjtötte róla össze.[5] Eredetileg a magyarországi reformáció-dialógus irodalmát vizsgálta. Az itteni dialógusokban ugyanúgy, ahogyan „Karsthans” után mindenütt, egyszerű emberek és papok játszották a főszerepet. Balázs célja eredetileg az volt, hogy a magyarországi darabokat a dialógus irodalom műfajában elhelyezze. Sikerült is felfedeznie az Európa-szerte követett mintát. Bebizonyította, hogy a magyarországi reformáció-dialógus ugyanabból a nyelvileg és társadalmilag igen széles irodalmi alapból ered, mint a dialógus német változata.

Ha viszont Balázs monográfiáját úgy vesszük, mint az egyszerű ember irodalmi megjelenésének katalógusát, arra a meglepő eredményre jutunk, hogy az egyszerű ember a társadalom minden részén és a legkülönbözőbb helyzetekben jelen volt. A tanult emberek ügyeibe beleszóló és a fennálló rendet megzavaró tanulatlan paraszt vagy iparos egész Európában ismerős jelenség volt. Ez a lábatlankodó alak valamilyen módon mindenütt felborította a jól elrendezett társadalmi hierarchiát. Luther okkal állította középpontba és adta neki a „gemeiner Mann” nevet. Lehet, hogy a németországi reformáció során tényleg propaganda klisévé vált. Nehéz azonban elképzelni, hogy az ilyen szereplők pusztán a képzelet szüleményei lettek volna; eredetileg valódi személyeknek kellett lenniük. Nem könnyű megtalálni őket történeti forrásokban.

Későbbi időből került elém jó példa. 1636-ban egy nagyhatalmú katolikus földesúr rendeletet adott ki a birtokán élő lutheránus parasztok katolizálására. Néhány faluból fennmaradt az áttérítési eljárás jegyzőkönyve. A jegyzőkönyvek arról szólnak, hogy jezsuiták kaptak megbízást térítésre és többnyire sikeresek voltak. A makacs lutheránusok számát nem ismerjük. Az azonban kiderül a forrásokból, hogy néhány jobbágy nyíltan ellenállt. Egyvalaki közülük teológiai vitát kezdeményezett a jezsuitákkal. Még a meglehetősen hézagos és nyilvánvalóan tendenciózus jegyzőkönyvből is kiderül, milyen hatásosan kelt vallásának a látható és láthatatlan jelekről szóló tanítása védelmére. Ez a kéretlen hitvédő cipész volt.[6]

Az az eseménysor, ami szerint a földesúr lelkiismereti ügyben parancsol, az emberek pedig vagy teljesítik, vagy nem teljesítik a parancsot, segít megérteni, hogy az egyszerű emberek Magyarországon miért válogathattak a vallásokban. Itt a reformáció bizonyos szempontból nem hasonlított sem a németországira, sem a franciaországira. Magyarországon a vallásügyben egyetlen döntés sem a legfelsőbb szinten született. Makrotörténeti közelítés szerint azért volt így, mert a korona – egyház – rendek hatalmi struktúra nem követelte meg. Mikrotörténetileg bizonyos név szerint ismert személyek nem akartak, vagy nem mertek egyik irányba sem lépni.

Ami a koronát illeti, Magyarországon kezdettől a király volt az egyház feje. Az ő joga volt a püspök kinevezése, a pápának csak a megerősítés joga maradt. Ez a rendkívüli rendszer jól működött annak ellenére, hogy bizonytalan alapokon nyugodott. A bizonytalan alapokra utal egy II. Szilveszter pápának tulajdonított, de a 17. században hamisított bulla, ami az első királyra, Szent Istvánra ruházta a püspök kinevezésének „apostoli jogát”. Ha II. Szilveszternek ilyen tartalmú bullája valóban létezett volna, a hamisításnak nem lett volna értelme. A pápák azonban a magyar király kiváltságát soha nem vitatták. Az általa kinevezett püspököket rendszerint megerősítették, és még azoknak a püspököknek a tevékenységét sem korlátozták, akiknél – nagyon, nagyon ritkán – a megerősítés elmaradt.

A király tehát nem sokat várhatott a reformációtól. Ebben az összefüggésben nincs jelentősége annak, hogy miután az evangéliumi tanítások elérték Magyarországot, a királyok hívő katolikusok voltak. Egyikük, I. János összeütközésbe került ugyan a pápával, VII. Kelemen 1529-ben ki is tagadta, mégsem lett a reformáció híve és katolikus papi hívei sem hagyták el. Jóllehet I. Jánosnak I. Ferdinánd személyében erős ellenfele volt, királyi hatalma a kortársak szemében fontosabb lehetett, mint a pápáé. Végül Róma kényszerült álláspontja megváltoztatására: III. Pál elismerte I. János királyságát és felszentelte az általa kinevezett püspököt. Az egész eseménysor a korona hatalmának megszilárdulását eredményezte.

A római katolikus egyház viszont a királytól függött. A püspöknek joga és kötelessége volt természetesen a papság felszentelése, de a plébánián szolgáló papra nem terjedt ki a hatalma, mert a pap kinevezése az adott templom patrónusának a jogában állt. A jus patronatus korlátlan hatalom volt. Az egyház képviselői kísérletet tettek ugyan arra, hogy ezt a hatalmat korlátozzák, és így a patrónus és a pap közé álljanak, de nem jártak eredménnyel. A viták végül egészen az országgyűlésig jutottak. 1504-ben fogadták el azt a törvényt, ami szerint a püspököknek nincs joguk az egyházi patrónusok papválasztásába beavatkozni.[7] Ha a püspök a földbirtokos akarata ellenére iktatott be papot, az adott templom hívei nem voltak kötelesek a tizedet beszolgáltatni.

A földbirtokos kizárólagos joga a földjén lévő templomok felett sértetlen maradt mind a reformáció alatt, mind pedig utána. A birtok ura bárkit szabadon kinevezhetett. Választhatott az evangéliumi tanításokkal rokonszenvező papot, és még akkor is megengedhette a katolikus papoknak, hogy folytassák a prédikálást a templomban, amikor ő már nem tekintette magát római katolikusnak. A reformáció pénzügyi vonatkozása, a sokat emlegetett olcsó egyház nem volt téma Magyarországon. A tized beszedését már a reformáció előtt a földbirtokosok intézték. Feltehetőleg azt a tényt használták ki, hogy a tized természetbeni begyűjtése igen nehéz feladat volt. A püspök hivatalnokainak először is személyesen kellett megbizonyosodniuk arról, hogy a parasztok a megtermelt javakat helyesen osztották tíz részre. Ezt követően nekik kellett az egyháznak járó termény begyűjtéséről gondoskodniuk. Végezetül be kellett szállítani a termést, az összeöntözött borokat és az összekevert, különböző gabonaféléket az egyházi úr birtokára. Más kérdés, hogy a természetbeni tizedet hogyan váltották pénzre.

Óriási megkönnyebbülés lehetett ilyen módon az egyházi illetékeseknek, amikor a földesurak idővel felajánlották, hogy készpénzben fizetett bérlet fejében a tized beszedését átvállalják. Az eljárás részleteit nem ismerjük. Kezdetben a tized bérbeadása alighanem személyes ügy volt: egy püspök megállapodást kötött egy világi földbirtokossal, vagy a püspök megbízottja a világi földbirtokos megbízottjával. A 15. század végére azonban a tized bérbevétele általánossá vált. 1495-ben törvényt is hoztak róla, és 1547-ben szabályozták a szokásjogot általános érvénnyel.[8] Nem világos, hogy a földbirtokosok hogyan húztak hasznot a tized bérbevételéből. Egyetlen nyilvánvaló haszna látszik, az tudniillik, hogy így távol tudták tartani az egyház képviselőit a birtokuktól. Mivel azonban a 16. századi földbirtokosok nem szoktak öncélú áldozatokat hozni, bizonyosan megtalálták a számításukat. A reformáció idején a földbirtokosok jövedelmének része volt a tized, és ezen a katolicizmus elhagyása után sem változtattak. A protestáns földbirtokosok katolikus társaikhoz hasonlóan gyűjtötték be a bérelt tizedet. Az egyházból kifacsarható anyagi hasznot a lelkiismereti szabadságra szóló hivatkozásoktól függetlenül szerezték meg.

A protestáns egyházak semmilyen szinten sem foglalták el a katolikus egyház helyét. Világi értelemben úgy jöttek létre, hogy a földbirtokosok evangéliumi szellemű prédikátorokat engedtek be a templomaikba. Ez legalábbis a jóindulatú magyarázat. Cinikusabban nézve a dolgot, az a valószínű, hogy nem nagyon foglalkoztatta a földesurakat, milyen templomban gyakorolják vallásukat a parasztok. Az úr–jobbágy viszony már a reformáció előtt elrendeződött. A parasztok és a paraszti társadalom felfelé törekvő tagjainak küzdelme, ami a modern kor kezdetén a történelem napirendjén volt, Magyarországon a lutheri tanítások megjelenése előtt zajlott le.

A konfliktus csaknem véletlenül tört ki 1514-ben. Az ambíciózus Bakócz Tamás bíborosnak sikerült megbízást kapnia X. Leó pápától arra, hogy az ő nevében keresztes hadjáratot szervezzen és vezessen a törökök és a tatárok ellen. A pápa tizeddel támogatta az ügyet, és a résztvevőknek, valamint támogatóiknak teljes bűnbocsánatot ígért. A társadalom legfelsőbb rétegei közömbösek maradtak. A nép élénk reakciója azonban minden várakozást fölülmúlt. A pápai bullát 1514. április 9-én hirdették ki. A hónap végére 40 000 felfegyverzett paraszt jelent meg a különböző gyülekező helyeken. A rémült nemesség csapatokat szervezett a maga védelmére. Rövid idő alatt az ország egész területére kiterjedő parasztháború bontakozott ki. Bakócz Tamás megrémült, az ország hatalmasai a további toborzást megtiltották, aztán a bíboros május végén visszavonta a keresztes hadjáratot. Akkor azonban már késő volt. A szellem kiszabadult a palackból.

Az „igaz kereszténység” nevében zajló parasztháború a „hitetlen nemesség” ellen és azok ellen az egyháziak ellen folyt, akik a keresztesekkel szembefordultak. A vezér, Dózsa György kiközösítéssel fenyegette a mozgalom árulóit. Dózsa mellett voltak a vezérkarban gyülekezeti papok, szerzetesek, többnyire ferencesek, különböző rendű világi emberek. Vezérek lehettek falusi közösségek előljárói, tanult vagy nem tanult tagjai, esetleg egyszerűen nagy tekintélyű parasztok. Sok lelkész vitte gyülekezete felfegyverzett embereit a keresztes vitézek táborába. A harc során aztán beszédeket tartottak, prédikáltak, hatalmas hallgatóságuk volt a piactereken és más nyilvános helyeken. Azt hirdették, hogy az „igaznak” harcba kell szállnia a „kereszténység ellenségeivel”.

Ha mindez azután történt volna, miután az evangéliumi tanítások eljutottak Magyarországra, a Dózsa felkelést mindenki – a németországi parasztfelkeléssel mutatott egyértelmű hasonlóságok miatt – a reformációval kapcsolná össze. Mivel nem úgy történt, a Dózsa vezette parasztháború a magyarországi reformáció egyik előzményének tekinthető. A kortársak azonban nem így értékelték. Az első információk a „lutheri járvány” megjelenéséről feljelentésekből származnak, ezek a feljelentések azonban soha nem utalnak Dózsára vagy a parasztháborúra.

A keresztes hadjárat iránti rokonszenvről, illetve a Dózsa felkelésében volt részvételről a feljelentések nem szólnak. De talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy egyelőre nem kerültek elő források ilyen természetű vádakról. Ez a hallgatás sokatmondó elsősorban azért, mert a feljelentések értékes része lett volna a Dózsához fűződő kapcsolatra történő utalás. Másodsorban sokatmondó azért, mert az első feljelentések az 1521-1522-ből maradtak fenn, durván hét évvel a Dózsa vezette felkelés után fogalmazták meg őket, amikor is a mozgalom emléke még a legelevenebben élt a kortársak emlékezetében. Ha a besúgók nem használták az elérhető leghatásosabb fegyvert a „lutheri járvány terjesztői” ellen, akkor feltételezhetjük, hogy a bevádoltak között valóban nem voltak hajdani keresztesek.

A parasztháború leverését követően az egyszerű ember taktikát változtatott. A forrásokból úgy tűnik, mintha a parasztság valamiféle közös elhatározásra jutott volna, ami abszurd feltételezés. Mégis számos eset utal arra, hogy a parasztok a nyílt ellenállásról a jobbágyrendszer rejtett lehetőségeinek kihasználására váltottak. Az következett, amit tehetetlen csoportok hétköznapi ellenállásaként írnak le. Nem járt erőszakkal, bár nem nevezném úgy, ahogyan J. C. Scott, a „svejki, brechti botladozás” megnyilvánulásának.[9] Nem következett tudatlanságból. Ellenkezőleg, a hatalmi viszonyok invenciózus értelmezéséről, a hatalom működésének pontos ismeretéről tanúskodik. A források olyan emberekről beszélnek, akik az úr–paraszt viszonyrendszer valamennyi nüanszával tisztában vannak.

Sárospatak forrásai sok jelentős részletet tárnak fel. Azt mutatják, hogy botladozó Svejkek helyett olyan emberek éltek a társadalomban, akik gondosan számon tartották a király és rendek, az úr és paraszt egymásrautaltságok sajátságait, emellett jártasak voltak a hatalmas birtokok igazgatási rendjében. Ismereteiket a maguk javára fordították.[10] A sok közül egyetlen példát hozok fel, egy Kovách Antal nevű embert, aki a 16. századi Sárospatakon volt jobbágy. Karrierje elején telken ült és teljesítette a telek után járó szolgáltatásokat. Majd valahogyan, a körülményeket nem ismerem, megszabadult a telektől. Zsellér lett, méghozzá olyan alacsony szinten, hogy az uradalmi összeírások nem is vették számba. Ebben a helyzetben Bécsig terjedő kereskedelmi vállalkozást alapított. A vállalkozásról azért tudunk, mert amikor Kovách bécsi partnere csődbe került, a királyi kamara megvizsgálta üzleti kapcsolatait, és a vizsgálat dokumentumai fennmaradtak. Ezek szerint egy időben Kovách Antal lehetett a város leggazdagabb embere anélkül, hogy bármit fizetett volna a földesúrnak. Kovách esete nem azért fontos, mintha részleteiben tipikus lenne. Inkább azért, mert a parasztság cselekvésének jellegét mutatja. A parasztok sorsa a 16. század során minden mértéken túl romlott.[11] Voltak azonban módszereik a legrosszabbak elkerülésére. A reformáció összefüggésében ehhez hozzá lehet tenni, hogy a rosszat elkerülő eszközök között az evangéliumi tanításokra szóló utalások nem szerepeltek.

A földesurak sem használták a vallást hatalmuk fenntartására. Serédy Gáspár esete igen jellemző ebből a szempontból. Óriási birtokokat szerzett, 1546-ban egy sok kastéllyal és mezővárossal gazdag uradalmat Nyugat-Magyarországon. Ő és tisztviselői is rendkívül mohón viselkedtek a jobbágyokkal szemben. Nyilvánvalóan mindent megtettek a készpénzkiadások korlátozására. A korábbi birtokosok, a Szentgyörgyi Gróf család tagjai még fizettek a parasztoknak a birtokon folyatott munkáért és élelmet is adtak a napszámosoknak, Serédy azonban mindennek véget vetett. Ő ingyen munkát igényelt. Ráadásul olyan adókat követelt, amilyenekről a parasztok korábban soha nem hallottak. Bort is Serédytől kellett vásárolniuk. Serédy Gáspár a legrosszabb földesurak közé tartozott.

Katolikus volt ugyan, – később püspöki kinevezést is kapott – mégis elűzte a katolikus papot Szentgyörgyről, továbbá eltulajdonította a templom kincseit. Bazinban elfoglalta az ispotály fenntartására és más községi kiadásokra szolgáló szőlő jövedelmeit. Egy másik helyen egy házas pap működését nem akadályozta. Az uradalom jobbágysága és Serédy között rendkívül feszült viszony alakult ki. Ennek azonban a valláshoz semmi köze nem volt és a jobbágyok is megfelelően cselekedtek. Serédyvel szemben a királyhoz fordultak. Rendkívül tájékozottan léphettek fel, mert jóllehet Serédy Gáspár I. Ferdinánd egyik bizalmasa volt, a szentgyörgyi uradalom jobbágyai eredménnyel jártak. Ferdinánd parancsára a pozsonyi káptalan vizsgálta ki a panaszaikat. Az ügyet a káptalan jegyzőkönyvéből ismerjük.[12]

 

Az egyszerű ember a templomban

Egy sor igen jó forrás maradt fenn emberekről, papokról és gyülekezeti tagokról, valamint templomi épületekről egy 1559-1560-ban folyatott egyházi vizitáció sorozat jegyzőkönyveinek formájában.[13] A vizitáció területe az esztergomi érsekség volt; országos zsinat előkészítéseként zajlott. Az érsek meghitt emberei, közöttük több esperes, az érsek saját káplánja, valamint egy gyülekezeti pap kapott megbízást a vizitációra. Nyilvánvalóan tájékozottak voltak a vallás ügyeiben.

A jegyzőkönyvek helyenként homályosan fogalmaznak és zavarosak, úgyhogy tartalmukat egyszerű tények kijelentésére szűkítettem. A kijelentések a templomokra, a szentségekre, a gyülekezeti papra és a gyülekezet tagjaira vonatkoznak. A vizitátorokat nyilvánvalóan leginkább az foglalkoztatta, hogy a pap és a hívők az egyház igaz tagjai-e vagy eretnekek. A heretikusokra utalóan Luthert, Zwinglit és a bázeli református Grynaeust említették. Legtöbb esetben azonban egyszerűen eretnekségről írtak. Az alábbiakban a protestáns irányzatokat nem különböztetem meg, így a gyülekezetek három kategóriáját tudom felállítani. Az első kategória katolikus, a másodiknál a felekezeti hovatartozást nem tudtam megállapítani, mert a leírás rejtélyes, és a harmadikat alkotják a nyilvánvalóan nem katolikus „eretnek” gyülekezetek.

 

I./1. Római katolikus templomokról szóló állítások – 176 épület

68: nagyon jól karban tartott, szépen, tisztességesen, gyönyörűen gondozott

20: nagyon szép

20: rossz állapotú, elhanyagolt, leégett, alig nevezhető épületnek, istállóvá alakították

4: gondozatlan, undorító

3: helyreállítása megkezdődött

61: nincs megjegyzés

 

I./2. Bizonytalan felekezetű templomokról szóló állítások – 16 épület

6: díszes, jól, nagyon szépen rendben tartott

1: helyreállított

1: elhagyatott

1: koszos

7: nincs megjegyzés

 

I./3. Eretnek templomokról szóló állítások – 21 épület

8: elhanyagolt, istállóhoz hasonlít, disznóól, vakondtúrás

4: szépen díszített

1: nemrégen épült

8: nincs megjegyzés

 

II./1. Katolikus templomokban lévő szentségekről szóló állítások

– minden szentséget a templomban tartanak

– az oltári szentséget egy szín alatt szolgáltatják ki

– az oltári szentséget két szín alatt szolgáltatják ki

 

II./2. Bizonytalan felekezetű templomokban lévő szentségekről szóló állítások

– nincs oltári szentség

– zavaros leírás

– az oltári szentséget két szín alatt szolgáltatják ki (minden esetben)

– a misét úrfelmutatás nélkül celebrálják (nem minden esetben)

– más szentségekről nincsen említés

 

II./3. Eretnek templomokban lévő szentségekről szóló állítások

– egyik szentséget sem tartják a templomban

– az oltári szentséget két szín alatt szolgáltatják ki (minden esetben)

– az oltári szentséget betegeknek az asztalról szolgáltatják ki

– misét csak akkor celebrálnak, ha a nép jelen van

– a misét úrfelmutatás nélkül celebrálják

– a misét a pap beöltözése nélkül celebrálják

– a misét anyanyelven celebrálják (magyarul, németül, csehül, horvátul)

 

III./1. Katolikus papokról szóló állítások (a gyakoriság sorrendjében)

– nős, ágyast tart, szolgálójával él (erről a vizitátor minden esetben harmadik személytől hallott)

– püspök iktatta be

– nőtlen

– kegyes

– kocsmába jár

– nincs megjegyzés (sok esetben)

 

III./2. Bizonytalan felekezetű templomokban szolgáló papokról szóló állítások (a gyakoriság sorrendjében)

– katolikusnak látszik

– sokak szerint lutheránus misét celebrál

– együgyű

– gyanús

– szakállas

– nem visel papi ruhát

III./3. Eretnek templomokban szolgáló papokról szóló állítások (a gyakoriság sorrendjében)

– tanulatlan (különböző szavakkal, gyakran)

– szófogadatlan, rebellis, bajkeverő

– nem tanulatlan

– püspök vagy más valaki iktatta be

– nős

– volt jobbágy, volt községi elöljáró, volt katona

 

 

 

IV. /1. Katolikus templomok híveiről szóló állítások (a gyakoriság sorrendjében)

– engedelmesek

– igaz katolikusok

– kegyesek

– eretnekség fertőzte őket

 

IV./2. Bizonytalan felekezetű templomok híveiről szóló állítások (a gyakoriság sorrendjében)

– eretnekség fertőzte őket

– titkos eretnekek

 

IV./3. Eretnek templomok híveiről szóló állítások (a gyakoriság sorrendjében)

– elvetemült eretnekek

– rebellisek, makacsok, keménynyakúak

 

A legfontosabb következtetés ezeknek a viszonylag kis területen, egymással szomszédos falvakban keletkezett állításoknak az alapján az, hogy az evangéliumi tanítások hatását a katolikus egyszerű ember tárgyalása nélkül nem lehet mérlegelni. Az, aki katolikus maradt, éppen úgy hallott az új eszmékről, mint mindenki más. Ugyanígy: jelen lehetett teológiai vitákon, és vitatkozhatott prédikációkról. A vizitátorok itt idézett kijelentései szerint megtörténhetett, hogy a szentséget valaki egy szín alatt vette ugyanabban a templomban, amiben mások két szín alatt kapták. Vagy katolikus misét hallgatott abban a templomban, amiben más alkalommal lutheránus misét celebráltak. Ráadásul ilyen esetekben ugyanaz a pap szolgált neki és azoknak, akik a régi kegyességet elhagyták. Továbbá kétségtelenül találkozott olyan emberekkel esetleg szomszéd falvakból, ahol eltávolították a szentségeket a templomból. Látott szakállas papokat és tudhatta, hogy közülük sokan látogatták a betegeket a szentséggel, vagy anyanyelven celebrálták a misét.

Nem lehet azt állítani, hogy azok, akik katolikusok maradtak, egyszerűen a szokáshoz ragaszkodtak volna. Egyrészt őket is elérték az új tanítások. A két szín alatti áldozás nem számított eretneknek, ha megszentelt borral és ostyával történt. És a szabadság egészen odáig terjedt, hogy a katolikus papoknak lehetett családjuk. A vizitátorok erről az egyszerű emberektől értesültek. Úgy tűnik azonban, ha a pap igaz katolikus módra prédikált és úgy szolgáltatta ki a szentségeket, a család nem számított. Mi volt a gyülekezeti tagok véleménye? A családos pap talán valamivel közelebb állt hozzájuk, mint a nőtlen, aki sajátos módon élt a világban.

Másrészt az emberek választhattak. Egyesek úgy döntöttek, hogy elhagyják a római egyházat, mások úgy döntöttek, hogy megmaradnak benne. Az utóbbiak tényleg nagyon különböztek az eretnekektől? A vizitátorok azokat, akik elhagyták a római egyházat, rebelliseknek, keménynyakú, bajkeverő embereknek látták. Ők fogadtak el teológiai képzettség nélküli embereket papnak, és nem várták, hogy praktikus ok, vagyis úrvacsora osztás nélkül celebráljanak misét. Azt hiszem, a katolikusnak megmaradottak és az eltávozottak attitűdjei valóban különböztek egymástól.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a vallások közötti választás mindig egyéni döntésen alapult. Biztosan voltak meghatározó, a többieket befolyásoló személyek és csoportok, akik sok ember vagy egész közösségek döntéseit létrehozták. Abban az időben azonban, amikor a választás lehetősége még nyitva állt, vagyis a protestáns egyházak még nem intézményesültek, a döntések minden valószínűség szerint társadalmi és szellemi attitűdtől függöttek. Nem római katolikusnak lenni – nemcsak az egyházi hatóságok szemében – rendszerellenességet jelentett. Másságot tükrözött. Azoknak, akik úgy akarták, a templom tőlük függetlenül működő megszentelt térből egyszerű építménnyé változott. Dönthettek úgy, hogy a díszítményeket eltávolítják és a templomot saját ízlésük vagy anyagi lehetőségeik szerint alakítják át. Ezt megtehették ugyan a katolikusok is, a lényeg azonban különbözött. Az alapvető különbség az volt, hogy az „eretnek” templom csak akkor vált szent térré, amikor a gyülekezet megjelent benne. A pap helyett, aki a szentségeket az ő távollétükben is kezelhette, a gyülekezet változtathatta az istállót vagy bármilyen más épületet az igaz kegyesség színterévé.

Azt javaslom, hagyjuk nyitva annak a magyarázatnak a lehetőségét, hogy az egyszerű emberek szellemi jólétük érdekében cselekedtek. Az viszont más kérdés, meggondolásaik a történetírás mércéjével mérve teológiai, vallási természetűek voltak-e vagy nem. A döntés a katolicizmus, illetve az evangéliumi tanítások között leginkább talán szellemileg racionális választásnak tekinthető.

 

Eredetileg megjelent: The Way from the Church of the Priest to the Church of the Congregation. In: Frontiers of Faith. Religious Exchange and the Constitution of Religious Identities, 1400-1750. Eds: Andor, Eszter – Tóth, István György. Budapest, 2001. 9-19. p. Fordította: Füsti-Molnár Pálma, a szöveget gondozta: Péter Katalin.

 

Jegyzetek