7. évfolyam 2.
szám |
Péter Katalin: A református gyülekezet első száz éve Sárospatakon |
Patak
lakossága körülbelül száz éven át voltaképpen azonos volt a református
gyülekezettel. Református istentiszteletet gyakoroltak a templomban, a
református felekezethez tartozó tanárok tanítottak a Kollégiumban azóta, amióta
az 1560-as, 1570-es évek fordulójától Sárospatak az egész környező vidékkel
együtt erre a felekezetre tért.[1]
Katolikusok azonban maradtak közöttük. Az 1663-ban ide telepített jezsuita
rendház feljegyzései szerint előzőleg az újhelyi pálosok gondozták az itteni
hívőket; még plébániának használt épületük is volt.[2] A
helyét nem ismerjük, mint ahogyan egyelőre nem került elő adat a katolikusok
akkori vallásgyakorlatának mikéntjéről sem. A lelkigondozók
bizonyos esetekben valószínűleg idejöttek Újhelyből, a katolikus patakiak
viszont átjárhattak az újhelyi templomba, mert ez volt a szokás. A közeli templomokat
szokták általában felkeresni egyes helységeknek az uralkodó felekezet mellett
megmaradt más vallású töredékei. A városi templom közös használatáról, bár Magyarországon
ilyen gyakorlat is előfordult, nincs adat. A főként Kispatakon élő szláv
ortodoxok vallási viszonyairól viszont egészen a jezsuiták betelepedéséig
semmit sem tudunk. A felekezetek egymás közötti viszonyáról pedig éppen az
adatok hosszú időn át érvényes hiánya tanúskodik. Nyilván nem történt olyan
összezördülés, nem támadt olyan zavar, amit akár a városi könyvekbe, akár a
református espereseknek az 1620-as évek végétől fennmaradt egyházlátogatási
jegyzőkönyveibe szükséges lett volna feljegyezni. Magyarországon másutt is ez a
tapasztalat: míg az ellenreformáció erőszakos módszerekre nem tért, a
települések uralkodó felekezetei és vallástöredékei rendszerint békésen éltek
egymás mellett.[3] A református felekezethez tartozás külsőségeiben vagy
szokásaiban jelentette bizonyos szabályok megtartását. Az alapkötelesség még a
reformáció legelső idejéből származott. Ahogyan Luther annak idején előírta, a
pataki prédikátor, Kecskeméti Alexis János szerint is
háromszor kellett imádkozni, reggel, „mielőtt külső szorgalmatosságunkhoz kezdenénk”,
délben étkezés előtt vagy után, végül „estve, az
mikor nyugodalmunkra megyünk”. Ezek voltak az otthoni kegyesség alkalmai, de
naponta kétszer volt ima, esetleg prédikáció is a templomban. Istentiszteletet
ünnepnapokon kétszer, orgona nélkül, de énekléssel tartottak. Úrvacsorát a
sátoros ünnepeken, húsvétkor, pünkösdkor és karácsonykor lehetett, illetve
kellett venni.[4] A gyermekeket valószínűleg a templomban, istentisztelet
után, a hívek jelenlétében keresztelték, mert Magyarországon általában ez volt
a szokás. Ott viszont, ahol a házi keresztelés gyakorlata előfordult, mindig
nagy viták voltak az ilyen eljárás teológiai problémái felett, márpedig Patakon
minden jel szerint nem voltak nézeteltérések azon, hogy érvényes-e a
gyülekezeten kívül történt keresztelés. A kátét a lányoknak a gyülekezetben, a
fiúknak az iskolában tanították.[5]
Arról nem maradt adat, hogy felnőtteket hitük tanításairól – amint Kálvin még
előírta – kikérdeztek volna. Volt viszont konfirmáció, mint a kálvinista
gyülekezetekben rendszerint. Vagyis a kátétanulás befejeztével a kamasz
gyerekek „hitet tettek a gyülekezet előtt”, és utána vehettek ők is
rendszeresen úrvacsorát. A házasságot a gyülekezet által állított „lánykérők”
készítették elő.[6]
Az ő „szemük láttára” cseréltek keszkenőt a jegyesek. A férfi esetleg gyűrűt is
adott. Utána tehettek valamilyen fogadalmat egymás iránti hűségükről, mert a
feljegyzések ismételten említenek „hites mátká”-kat. A mátkaságokat éppen úgy az
egyházmegye zsinata oldhatta fel, mint a szabályos házasságokat. Ilyenkor az
ajándékokat kölcsönösen visszaküldték egymásnak, ahogyan Pataki Kováts Tamás és menyasszonya például, vagy Beke Margit és vőlegénye, Nagy György tette az egyházmegyei
zsinat végzése értelmében.[7] Úgy tűnik, a hites mátkák viszonya a szexuális
együttélést megengedte, de az ilyen kapcsolatból esetleg született gyermekeket
nem tekintették törvényesnek. Taraczközi Zsófi
asszony mindenesetre, aki Tóth Istvánnal járt jegyben özvegyen, úgy
nyilatkozott a lelkészek gyűlése előtt, hogy „az loncsos fia az ő oldala mellé
nem fekszik”.[8]
Ezek szerint az volt a természetes, ha a jegyesek aludtak együtt. Jóval később
pedig, már a katolikus papok rendszeres működése idején, akiknél a házasság tekintetében
ugyan sok minden megváltozott, vagyis nem lehetett elválni, több „törvénytelen”
gyermek keresztelése alkalmával beírták az anyakönyvbe az apa nevét. Ezek
lehettek a „hites mátkaság” esetei. Így például Ujhelyi János
„törvénytelen apától” született az a János nevű csecsemő, akit Sokoraj Erzsébet tanú és a keresztszülők jelenlétében
megkereszteltek.[9]
Voltak természetesen „ismeretlen” apák is, de a törvénytelen gyermekek száma
nagyon kevés. Ha a nő teherbe esett, a „hites mátkák” és nyilván azok is, akik
között hivatalosan nem volt megengedett a házasság előtti szexuális kapcsolat,
sokszor egyszerűen összeházasodtak. A törvényes utódokat biztosító, vagyonközösséggel és
együttlakással járó házasságot a templomban kötötték. A lányok rendszerint igen
fiatalon, idősebb férfival. A túlságosan nagy korkülönbség azonban az esketésnél
kizáró ok lehetett, ahogyan Tibot István lánya és
Kőműves István között a gyülekezet nagy életkorbeli „egyenlőtlenséget” talált,
és az esketést a lelkész megtagadta.[10]
A házaspárok többsége aztán – jó vagy rossz viszonyban egymással – rendszerint
együtt maradt. A kifejezetten rossz házasság azonban Patakon sem lehetett ebben
az időben jellegzetes. Sok magyarországi adat arra utal, hogy – durván
leegyszerűsítve a helyzetet – a 16. században a házastárs tudtával, de
felháborodása nélkül zajlottak nagy törvénytelen szerelmek, míg a 17. században
a házastársba illett szerelmesnek lenni. Szerelmes volt például Patakon özvegy Feketéné
és Botka Molnár Mátyás. Először nem akarta őket a
lelkész összeadni, mert „az legény fiatal ... az asszony idős”. Aztán az
egyházmegye gyűlése mégiscsak engedélyezte az esküvőt. Nyilván régóta együtt éltek.
A házasság engedélyezésének oka ugyanis ez volt: „sok esztendeje ... nagy köztök az szeretet”.[11]
A törvényes házasságtól a szerelem valószínűleg nem múlt el. Az is a
rendszerint jó házasságokra utal, hogy a házastárs „paráznasága” alapján
lehetett legegyszerűbben feloldani a házasságokat. Nem tekintették tehát
természetesnek a házasságon kívüli kapcsolatot. De volt házasságtörés is.
Ahogyan Kántor Jánosné Boldizsár Juditot például Dienes Szabóval látták többen is otthon együtt fürdeni. Az
asszony nem akármilyen egyéniség lehetett: a házasság felbontását ő kérte, és
nem a férj. Nyilvánvalóan tudta azonban, hogy nem lesz könnyű: válóperekben
szokatlan módon, ügyvédet alkalmazott.[12] A válóper lehetősége a kálvinistáknál nagy előny volt a
lutheránusokhoz, de főként a katolikusokhoz viszonyítva. Talán ez is
hozzájárult a jó házasságok számának növekedéséhez: a megromlott kapcsolatokat
nem kellett feltétlenül fenntartani. A házaspárokat összetartotta természetesen
sok minden az érzelmeken kívül is, de nem érezték reménytelen rabságban
magukat. Bizonyos esetekben, így a házasságtörésnél vagy hűtlen elhagyásnál könnyebben,
más esetekben, így a betegségeknél nehezebben, de helyt adtak a válókeresetnek.
A betegségek közül leggyakrabban, de legkisebb sikerrel a válóper
szempontjából, a frigiditást szokták Patakon említeni. Rendszerint gyógyítást
vagy közös imát javasoltak ilyenkor az atyák. Esetleg – végső esetben, ha a
felek nagyon ragaszkodtak a váláshoz – tanúsítani kellett.[13]
A „morbus gallicus”
viszont, vagyis a „francia betegség”-nek nevezett nemi betegség a házastársnál
természetes válóokként szerepelt. Elég gyakran fordult ez elő a 17. század
folyamán! Válást sem keveset mondtak ki. 1629-ben például három,[14]
1640-ben hat pataki házasságot bontott fel az egyházmegyei zsinat.[15]
Nem tudjuk, mi történt azokkal, akiknek a házasságát nem oldották fel. A
házastársi kapcsolatot viszont bizonyosan nem mindenki tartotta fenn az
eredménytelen válóper után. Balog Erzsébet, Molnár István felesége mindenesetre
kijelentette a válási keresetet elutasító egyházi gyűlés előtt: „nem áll többé
férjéhez ... arannyal megtöltenék is.”[16] Ahogyan a házassági ügyek, úgy az erkölcs felügyelete
általában is az egyház illetékessége alá tartozott. Főként a paráznaság
eseteiben jártak el; az egyházi élet szabályainak megsértése, templomi fegyelmezetlenkedés, az úrvacsorával nem élés és hasonlók a
feljegyzett ügyekben nemigen fordultak elő. A paráznaságról sem lehet azonban
azt állítani, hogy nagyon gyakori lett volna. Így „pajkosokkal tisztátalankodott” például Oláh György felesége, akit már lánykorában – anyjával együtt – rajtakaptak
erkölcstelenségen.[17]
Vagy a kispataki Garas László lánya, Erzsébet „paráználkodott”.[18]
Ilyenkor „eklézsiakövetést” róttak ki, vagy „megpellengérezték” őket, vagyis a
templomban nyilvánosan kellett bűnbocsánatot kérniük, vagy – valószínűleg a
templom előtt lévő – pellengérre állniuk. Feltűnő, hogy ilyen büntetéseket az
esetek túlnyomó többségében nőkre, főleg lányokra róttak ki, holott egyébként
mintha nem szenvedtek volna az erkölcsök megítélésében hátrányt az asszonyok és
a hajadonok. Mátkasági vagy házassági bontópereket éppen olyan gyakorisággal
kezdeményeztek nők, mint férfiak. Az élet vége, a halál szintén az egyház közreműködésével
következett be. Lelkészt hívtak a haldoklóhoz. Talán beszélgetnie kellett vele,
vagy a hozzátartozókat vigasztalta a pap, hiszen a kálvinista tanítások szerint
az üdvösségnek nem volt feltétele semmilyen, a halál előtt közvetlenül megcselekedendő
tett vagy ceremónia. Patakon viszont a lelkész a haldoklónál „prédikált”, és
nagyon felháborította a patakiakat, ha ezt valamelyik
lelkész nem tette meg. A jezsuiták idejövetele után pedig az derül ki, miszerint
a páterek térítő tevékenységében a legeredményesebb mozzanat talán éppen az
volt, hogy tűzön-vízen keresztül elmentek a legnyomorúságosabb társadalmi
állású haldoklók ágyához is.[19] Az egyház által diktált szokásoknak vagy kötelességeknek
bizonyosan nem minden pataki tett eleget. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek gyakran
említik, hogy a hívek „restebbek kelletinél”.
Egyénileg vagy társadalmi állás szerint változhatott a gyülekezethez fűződő
viszony, de minden rétegben éltek támogatói, anyagilag is áldozói az egyháznak.
Baxa István özvegye, Derecskei
Borbála „scallat szőnyeget” adott a prédikálószékre.[20]
Egy legény „szőlőcskét” adományozott,[21]
mások házakat egyházi célra. Ebben nem volt semmi rendkívüli. Ugyanúgy
cselekedtek a hívek gyakorlatilag mindig és mindenütt. Rendkívülinek látszik viszont az az
óriási érdeklődés és szakértő figyelem, amellyel a patakiak a prédikátorokat
hallgatták, és az, amilyen határozottan állást foglaltak bizonyos tanítások
mellett vagy ellenük. A hívek ilyen jellegű magatartásáról ritkán maradtak a
reformáció utáni időkből források. Akkor – bár Patakon nem volt adat –
általában lázas érdeklődés kísért minden tanításbeli változást. Már a 17.
század folyamán viszont egy nyugat-magyarországi mezővárosi és falusi
együttesben végrehajtott vizsgálat eredménye látszik jellemzőnek. Több
gyülekezet tagjairól kiderült, hogy többségüknek egyházuk alapvető tanításairól
sincs fogalmuk.[22] Sárospatakon viszont 1629-ben az úrvacsoraosztás körül,
és általában Tolnai Pap István prédikátor tevékenységén a szó szoros értelmében
késhegyig menő harc robbant ki. A lelkész állítólag fejszével védekezett.[23]
De olyan idők is voltak, amikor az alsóhóstátiak Petrahón, a héceiek Ardón vették magukhoz az úrvacsorát, mert elégedetlenek
voltak a pataki úrvacsoraosztás módjával.[24]
Emiatt, valamint az úrvacsoraosztás szertartása és a róla szóló tanítások körül
aztán folyamatosak lettek a viharok Patakon. Ezek foglalkoztatták az egyszerű
embereket leginkább már a reformáció idején, majd később is egyébként
mindenütt. Az úrvacsora mellett két ügy robbantott ki különösen
hosszan tartó, nagy viharokat Patakon. Az egyik a presbitérium bevezetése, a másik
a puritánus tanításokat hirdető prédikátorok személye
volt. A kettő voltaképpen összefügg, és sokkal kevesebb baj lett volna belőlük,
ha Lorántffy Zsuzsanna egyházpolitikája nem olyan
erőszakos. A fejedelemasszony 1653. augusztus 26-án hívatta össze
először a város népét „az presbiterium felállatása
végett”, de akkor sikerült ellenállniuk. Másodszor december 24-én írta be a
városi könyvbe a főbíró: „behajtanak bennünket” a várba. „Regulákat magyaráznak”
– folytatta, vagyis úgy látszik, teológiailag is meg akarták velük értetni a
dolgokat. Nem sikerült. Senki nem vállalta a presbiterséget. Végül „erővel”
választotta ki az embereket „őnagysága”. „Hírünk, akaratunk nélkül az
templomban kipublikálták” – fejeződik be keserűen a feljegyzés.[25]
Így lett a kor legradikálisabb egyházkormányzati elveiből a földesúri önkény
eszköze. Előzőleg Tolnai Dali János és egy másik puritánus
kiválóság, Medgyesi Pál erőltette volna a
presbitérium bevezetését, majd személyük körül támadt olyan vihar, hogy az
emberek „halállal fenyegették” Tolnait.[26]
„Háborgó és zenebonáló elmével vannak”, állapította
meg 1650-ben tett vizitációja idején az esperes. 1652-ben, amikor Lorántffy Zsuzsanna parancsára „hivatalt” kellett volna
adniuk Tolnainak és Medgyesinek, de megtagadták,
összeesküvés vádjával úriszék elé került a tanács. A helyzet azonban annyira a
város mellett szólt, vagyis a földesúri utasítás annyira sértette papválasztási
jogukat, hogy még az uraság embereiből álló törvényszék sem marasztalta el
őket. Végül csak az udvarban voltak hajlandók eltűrni a sok vihart kavart
prédikátorokat. „Őnagysága méltóságos helyibe maradjanak” – állapodtak meg az
úriszék előtt. Történtek aztán később is – sikertelen – kísérletek
Tolnai és Medgyesi bevezetésére. A városiak vagy a
városiak egy része elégedetlen volt azonban a puritánusok
ellenfelével, Veréczi István prédikátorral is. Egy
mészáros a tanács elé citálta őt. Az ügy hosszan húzódott, és összekapcsolódott
a prédikátorok belső viszályával.[27]
Az események valószínűleg nem maguktól alakultak így. Személyes ellenszenv
illetve rokonszenv befolyásolta őket. A puritánusok
és egyházi ellenségeik egyaránt igyekezhettek a gyülekezetben tábort szervezni
maguknak. És talán a tanácsnak a városi könyvbe bejegyzett véleménye vagy a
városiaknak a forrásokban megfogható magatartása sem esett egybe az egész
lakosság akaratával. A Patakot jellemző nagy társadalmi különbségek mellett
teljes egyetértés nem is lett volna természetes. Különös baj nem lett volna mindebből nyugodt időkben,
amikor az egyházat nem fenyegeti semmi veszély. A puritánizmus körüli viharok
azonban a reformátusok szempontjából a legrosszabbkor törtek ki. Körülöttük
mindenütt a katolicizmus hadállásai erősödtek, miközben Patakot a hívek és a
papok vitái árasztották el. Szerencsétlen véletlen
folytán került ide sok alkalmatlan prédikátor is, de a helyzet súlyosságát nem
érzékelték a kiválóságok sem. A jezsuiták idetelepítése után másfél évvel, amikor ők
már nagyon eredményesen térítettek, az 1664 decemberében Sárospatakon tartott
református zsinat az itteni lelkészek és tanárok között a rangsorukon régóta
húzódó viszállyal volt elfoglalva. Tárgyaltak továbbá arról, hogy Buzinkay Mihály tanár használhatja-e a Kollégium piaci
pincéjét. Végül Buzinkayt és az egyébként kiváló
felkészültségű Pósaházi János professzort igyekeztek
békíteni, akik között gyűlöletig fokozódott az ellentét. Arról, hogy a
jezsuitákhoz, akiknek fakápolnáját már háromszor bővítették, mennyi ember
sereglik, a zsinati jegyzőkönyvben egy szó sem található.[28] A gyülekezet előbb ébredt rá a lelkészek
kötelességmulasztására. Már 1665-ben panaszt emeltek az egyházi felsőbbségnél a
„pápistaság”-gal szemben nem elég szilárd, illetve saját egyháza tanításaiban
bizonytalan Szerencsési Péter prédikátor ellen.[29]
Aztán 1669-ben jött egy különösen érzéketlen lelkész, Sellyei András. Nyilván
kiváló képzettségű volt; Hollandiában tanult. Ott feltehetőleg elsajátította a
legragyogóbb elveket. Csak arra nem jött rá, hogy amikor a jezsuiták már
megalapították a misztikus kegyesség nagy térítő erejű közösségét, a Krisztus
Kínhalálának Társulását Patakon, neki is valami bensőséges lelki élményt
kellene nyújtania. Ehelyett „igen megmocskolta, rossz embereknek mondván a patakiakat”. Talán az áttérők miatt szidta azokat, akik az
ő prédikációit hallgatták. A türelmét vesztett gyülekezet visszakérte az idehozatalára fordított pénzt, és elküldte Sellyeit.[30] A református egyház történetének ebben a válságos
időszakában megjelenő jezsuiták éppen olyan jellegű földesúri önkény
segítségével jöttek Sárospatakra, mint amelyik nagyban hozzájárult ahhoz, hogy
az itteni gyülekezet elerőtlenedjék. Pataki működésük aztán két szakaszra
tagolódott. A térítés időszakával kezdődött; 1671-től erőszakkal folytatódott.
A jezsuita rendnek II. Rákóczi György özvegye, Báthory Zsófia adott át a
rendház és iskola céljára kibecsült belsővárosi házakat. Előbb, 1663-ban
kettőt, majd többet is, valamint nagy összegű készpénzt.[31]
Mindehhez, mint földesúrnak joga volt, még akkor is, ha az intézkedés többeket
felháborított. Zemplén megye nemessége például hivatalosan tiltakozott ellene
azon az alapon, hogy a jezsuita rendet törvény tiltja ki a királyságból.
Báthory Zsófia ezzel szemben azzal védekezett, amivel minden, jezsuitákat
befogadó földesúr: nem birtokokat, csak tanítási lehetőséget biztosít számukra,
ezt pedig szabad.[32] Arra viszont, amihez az ország törvényei értelmében
tényleg nem volt joga, a református templom elvételére, eredetileg nem gondolt
Báthory Zsófia. Amikor az első házfőnök, Sámbár
Mátyás kezébe 1666-ban 12 ezer birodalmi tallért letett, tisztázták azt is,
hogy a rendház és az iskola fenntartásán kívül templom építésére szánja a
hatalmas összeget. Akkor a belsővárosi templom elé emelt katolikus fakápolna
már állt, tehát rendes kőtemplom építését tervezték a katolikusoknak
Sárospatakon. „Az oly sok éve elnyomott és megalázottan fekvő római katolikus
hit” feltámasztására hívta ide a fejedelemasszony a jezsuitákat, akik „a lelkek
áttérítésében” (in conversione
animarum) olyan kiválóak. Vagyis téríteni kellett;
nem volt szó arról, hogy eddig elnyomott katolikusok kapják meg a vallásgyakorlat
lehetőségét. A jezsuiták feljegyzései utalnak viszont arra is, hogy eddig sokan
félelemből nem merték gyakorolni katolikus hitüket. Ez egyes esetekben igaz
lehetett. A jezsuita térítés óriási lendülettel indult. 1667-ben
állítólag a Kollégium diákságát is elérte: az a hír járta, hogy a házfőnökkel
tárgyaltak az iskola átadásáról.[33]
Ez azonban csak a református egyház válságával összefüggő tünet lehetett. A
térítés – mintegy természetesen – a társadalom két szélső pólusát ragadta meg,
a legelőkelőbbeket és az egyház által eddig leginkább elhanyagoltakat. A
társadalom felsőbb szintjein az alaphangot Báthory Zsófia adta meg, aki
eredetileg katolikus hitéről annak idején a Rákóczi-házasság kedvéért
lemondott, de 1661 nyarán rekatolizált. Fiát, az
Európa-szerte ismert dinasztia akkor egyetlen élő tagját pedig a katolikus
hitre térítette. A legalsó szinten viszont a katolizálási szándékot az oda
irányuló figyelem szokatlan volta váltotta ki. Ezért jellemző az, hogy bár a
jezsuiták Patakon belül rendszerint a Belsővárosban tartott körmeneteik
stációit az uradalmi emberek házai vagy éppen a vár bejárata előtt, esetleg
bent az udvaron helyezték el, kimentek a cigányoknak a Bodrog árterén álló
sátraiba is. Református prédikátor aligha fordult meg ott, állapították meg a
jezsuiták, és igazuk lehetett. Végül prédikáltak szláv nyelven is.[34] A szemmel látható legnagyobb változás a jezsuiták
megjelenése következtében talán az volt, hogy kivitték az egyházi életet az
utcára.[35]
A körmenetek mellett tartottak színjátékokat is; vallásos és világi tárgyúakat
egyaránt. Rögtön ide jövetelük után nagy sikere volt a farsangkor tartott
színdarab „jovialitásának”. Prédikációk is
elhangzottak szabad ég alatt. Leghatásosabb katolikus részről Sámbár Mátyás volt, aki előzőleg Kassán, az ottani
prédikátorral, Czeglédi Istvánnal folytatott szóban
és írásban országos érdeklődést keltő, kölcsönösen rendkívül szarkasztikus
hangú vitákat. Patakon többnyire Pósaházi János állt
ki ellene. A kálvinistákat a jezsuita feljegyzések szerint mindez
elragadtatott csodálattal töltötte el. A valóságban nyilván tényleg megbámulták
az ő tanításaik és szokásaik szerint idegen cselekményeket. A református vallásosság
normális körülmények között mindig is a templom falai mögött maradt. Most – a
jezsuiták kihívására – próbálkoztak az övékéhez hasonló látványosságokkal a
reformátusok is. Sikert azonban nemigen értek el. Míg a katolikusoknál Báthory
Zsófia fiával együtt gyakran megjelent az utcai ceremóniákon, gyalog ment, vagy
térdelt a hívek között, a reformátusok 1666-ban rendezett nyilvános
színjátékára legfőbb világi támogatójuk, Bocskay
István alispán nem jött ide.[36] Mindent összefoglalva: a válság állapotában lévő
református egyház részéről – szószéki dörgedelmeken túl – semmi nem történt a
katolikus térítés megállítására. Ezért lehetett a jezsuiták térítő tevékenysége
olyan eredményes. 1663 áprilisában jöttek, és még ugyanabban az esztendőben 32
áttérő volt. 1664 húsvétján pedig nyolcszázan áldoztak; előzőleg legfeljebb nyolcan áldoztak.[37]
Nem tudjuk azonban, hányan lehettek az áttérők vagy az áldozók közül patakiak.
A rendház ugyanis nagy hatósugárral működött. Vezettek Tolcsvára,
Tállyára és Újhelybe is körmeneteket; ugyanígy jöttek
az egész környékről katolikusok vagy katolizálni szándékozók Sárospatakra. Az első gyermekkeresztelést – akár pataki volt a
csecsemő, akár nem – 1663. június 4-én vezették be az anyakönyvbe.[38]
A szertartást maga Sámbár végezte, a szülők Tot Simon és felesége, Zsófia voltak, míg a csecsemő János.
Kereszteltek aztán – feltehetőleg áttérő – felnőtteket is. Ez azonban nem volt
a katolizálás feltétele. Több eset leírásából kiderül – Patakon éppen úgy, mint
másutt –‚ hogy a vallásváltoztatás szándékát egyszerűen kijelentették az újonnan
választott felekezet templomában. Kevesen adtak magukra annyit, mint az a
sajnos ismeretlen nevű pataki asszony, aki a prédikátor előtt kívánt volna
katolizálni, de nem tehette, mert Szepsi András nem
ment át miatta a pár lépésnyire lévő parókiából a rendházba.[39]
A jezsuita térítés minden eszközt felhasznált, de nem volt erőszakos. Mindennél
világosabb bizonyítéka ennek az a tény, hogy gyakran kereszteltek más vallású
vagy vegyes vallású házasságból származó gyermekeket. 1672-ben például két
katolikus keresztelésnél is kálvinisták voltak a szülők.[40]
Előzőleg a habánok közül kereszteltette több, az anyakönyvben „arianus”-nak nevezett házaspár katolikus szertartás szerint
a gyermekét. 1665-ben egyszer az apa, máskor az anya volt csak katolikus, a
másik szülő más felekezethez tartozott.[41]
Ezek szerint még a szentségnek tekintett keresztséget is kiszolgáltatták a
jezsuiták a szülők áttérítése nélkül. Ez a toleráns magatartás is hozzájárulhatott ahhoz, hogy
Sárospatak életét a jezsuita térítés nem bolygatta fel. A felekezetek egymás
közötti békéje egészen 1671-ig megmaradt, bár 1666-ban Báthory Zsófia megvonta
a lelkészektől és a tanároktól, valamint a Kollégiumtól a hagyományosan járó,
sőt egyes volt földesurak végrendeleteiben is meghatározott urasági támogatást.
Ugyanezt tette valamennyi Rákóczi-birtokon. Emiatt az uralkodóig mentek
panaszok,[42]
de egy-egy helység lakóit nem fordította egymással szembe. A hatás a zömében református felső-magyarországi
köznemességnél mutatkozott: elfordult Báthory Zsófia fiától, I. Rákóczi
Ferenctől, aki pedig vezérszerepre tört az ellenzéki főnemesek éppen akkortájt Wesselényi
Ferenc nádor irányításával zajló mozgalmában. Emiatt az ügy miatt kellett az
egyházi jövedelmeket – Patakon tartott tárgyalás eredményeként – visszaadni, és
az időközben elmaradtakért nagy összegű készpénzt letenni.[43]
Tízezer kardot kötött így Rákóczi, állították a köznemességre utalóan a
kortársak, a mozgalom kimenetele azonban nem volt szerencsés: elfojtása után
Báthory Zsófia 400 000 forintot fizetett a kincstárnak fia büntetlenségéért.
Mindez Patakot közvetlenül annyiban érintette, hogy a Kamarának fizetett pénzre
ráadásul Rákócziéknak őrséget kellett minden várukba,
– így még 1670 legvégén ide is – befogadniuk.[44]
Közvetve hatott Sárospatakon, de az országban mindenütt a Wesselényi-féle
mozgalom, majd a felső-magyarországi nemeseknek abból kinőtt vagy arra
következő felkelése ürügyén induló uralkodói önkény, illetve ezzel a torz
abszolutizmussal szembeforduló, mind szélesebb körű politikai elégedetlenség. A térítő ellenreformáció a császári őrség akciói
következtében vált erőszakos ellenreformációvá Patakon. Elfoglalták a
reformátusok templomát. Ezután változott meg Báthory Zsófia magatartása is.[45]
Az egyik ide helyezett császári parancsnok kezdte, aki 1671. április 12-én,
„délesti órán”, amikor a gyülekezet a templomból jött ki, a főprédikátort, a
Kollégium rektorát, egyik tanárát és a főbírót magához hívatta azzal, hogy
adják át a templomot. Bezáratta a belsőváros kapuit,
közben pedig összeszedette a kollégiumi diákok fegyvereit. Nemleges válaszuk
után az elöljárók egy ideig fogságban voltak, majd elmehettek. Ezzel meg is szűnt közöttük minden korábbi ellentét vagy
széthúzás. Szilárdan állták a különböző parancsnokok rájuk-rájuk támadó követeléseit.
Sem a világi magisztrátus, sem az egyháziak között nem akadt senki, aki akár
csak tanácsolta volna is a többieknek a megalkuvást. Pedig a végén már
elmondták nekik: a templomra katonai célból tartanak igényt. A várat akarja az őrség
a templom átépítésével megerősíteni. Nem fogják átadni a katolikusoknak. Végül Rüdiger Starhemberg tokaji
kapitány 1671. augusztus 5-én „megvítatta” a
templomot. Másnap elfoglalták a Kollégiumot. Közben a gyülekezet lehetőséget
kapott arra, hogy a templomi felszerelést kimenekítse. A tanács meg is
szervezte az akciót. Elvinni azonban nagyon keveset tudtak, mert az urasági
emberek sok mindent felhordtak a várba. Báthory Zsófia közben a közeli Borsiban
volt. Onnan küldött egy jezsuita pátert tiltakozni a templom elfoglalása miatt.
A császári katonaság ugyanis nem csak a gyülekezetre mért csapást; súlyos sérelmet
ejtett az ő földesúri jogain is. A birtokosok a magyarországi jogszokás szerint
uradalmaikban bármilyen felekezet felett gyakorolták a földesúri jogokat. Starhemberg eljárása nyomán tehát újabb ellentét került a
Rákóczi-család és az uralkodó, I. Lipót viszonyába. Patakra és a patakiakra ebből csak az tartozott, hogy a
templom és az iskola elveszítésével a lakosság még mindig messze túlnyomó
többségét összefogó református gyülekezet életének külső keretei szétestek.
Akkor, közvetlenül a templom elfoglalása után azonban még volt remény. Tényleg
nem adták a jezsuitáknak, hanem a külső várfalon lévő új kaput lezárva a
templomon keresztül nyitottak kijáratot a belsővárost körülvevő erődítményből.
Megszűnt a templomban a vallásgyakorlat. Jó fél évvel később kapták meg a
templomot a jezsuiták. Báthory Zsófia eredetileg nem tervezte, de most már
átadta nekik. 1672 húsvétján, április 17-én szentelték be újra katolikus
szertartás szerint. Előzőleg, még 1671-ben átadták a rendnek a Kollégiumot,
illetve csak az épületegyüttesét. Mert a Kollégium a diákokkal volt teljes. Ők
pedig akkor már elmenekültek. Patak lakóinak többsége viszont egyelőre itt maradt.
Végigélték azt, hogy a belsővárosi házakba, a várba katonaságot szállásoljanak.
Tűrték követeléseiket, és tűrték a jezsuiták magatartásának fokozatos
átalakulását. Ők akkor már nem egyszerűen térítettek, hanem „katonai
kísérettel” járták a várost.[46]
Ha tehették, „erővel, német segítségével” kényszerítették
a reformátusokat a katolikus ünnepek megtartására.[47]
Az új rendházfőnök még azzal is kísérletezett, hogy udvari emberek útján a templom
elvétele után magánházakba szorult református vallásgyakorlatot általános érvénnyel
megtiltassa. Klobusiczky Ferenc azonban, aki akkor
Zemplén megyei alispán volt, katolikus létére is annyira együtt érzett
szülőhelye lakóival, hogy megakadályozta a tervet. Ő segített az új, végül a Hécében épült templomért folyó tárgyalásokban is. Igaz,
amikor viszont kifejezetten uralkodói parancsa volt, egyszer ő foglalta el a
katolikusoknak a belsővárosi templomot.[48]
Mert minden hatalomváltozásnál, kurucok bejövetelénél, kiűzésükkor változott a
templom, sőt az iskolaépület felekezeti hovatartozása is. A kurucok rögtön a
katolikus jelvények eltávolításával kezdték; kimenetelük után azonnal újra
elhelyezték a templomban a szentek szobrait. Ily módon a felekezetek közötti
viszony a városon belül mindjobban elmérgesült.
1690-ben már nemcsak katonák, de helybeli lakosok is segítettek kiűzni a
prédikátort és a református vallásgyakorlatot abból a rossz csűrből, amit akkor
istentiszteleti helynek használtak.[49]
Nem véletlenül emlékeztette mindkét fél papjait a helyzet a zsidó népnek a
Bibliában leírt történetére. Palicz páter, a házfőnök
mondta egyszer gúnyos vigasztalással Debreczeni Ember
Pál prédikátornak, amikor az éppen költözött a belsővárosi parókiáról: „Izráel is szenvedett kivonulásakor Egyiptomból.” Mire Ember
Pál ráfelelt: „Megadta fáraó az árát, hogy Izráel kijütt Egyiptombul!”[50]
Nyilván a zsidók kivonulását megelőző tíz csapás fenyegetését idézte fel. Az ótestamentumi tíz csapás aztán nem következett be, de
az egész országot elborította a háború. A háborút követően Sárospatak egyházi
arculata végleg megváltozott. A telepítésekkel bekövetkezett az, amit előzőleg
sem térítés, sem erőszak nem tudott elérni: többségbe kerültek Sárospatakon a
katolikusok. Megjelent: A tudomány szolgálatában. Emlékkönyv Benda Kálmán 80. születésnapjára. Szerk.: Glatz Ferenc. Bp., 1993. 113-122. p. Jegyzetek [1] A protestáns felekezetek
szétválásáról: Zoványi Jenő: A reformáció Magyarországon.
Bp., 1922. 401-422. p. [2] A pataki rendház Historia domusának előlapján. Diarium residentiae Societatis Jesu Sárospatak –
Egyetemi Könyvtár (Budapest) kézirattára. AB 96. (továbbiakban: Historia domus.) [3] Benda Kálmán: A felekezeti kisebbségek jogainak biztosítása a
16–17. században Magyarországon. Bp., 1991. [4] 1621-ben megjelent kötetében passim. Modern kiadás: Kecskeméti Alexis
János prédikációs könyve. Szerk.: Szuromi Lajos –
Gombáné Lábos Olga. Bp., 1974. [5] A lányok kátétanításáról: Prothocollum venerabilis tractus Zempleniensis 1/1.–4/2.: Liber reditum. – Tiszáninneni Református Egyházkerület Gyűjteményei.
(továbbiakban: Prot.Zemplén.) 1/4. 87. p. A fiúkéról
az iskolai törvényekben: Marton János:
A református főiskola története. Sárospatak 1931. 148. p. [6] A házasságszerzés esetei. Prot.Zemplén. 1/2. 227., 169v., 180. p. [7] Az eljegyzés körülményeiről: Prot.Zemplén. 1/2. 227., 179v., 180. p. Visszaküldött
jegyajándékok a hites jegyesség felbontása után: Prot.Zemplén.
1/1. 109v., 361. p. [8] Prot.Zemplén.
348. p. [9] Matricula
II-III. 1663-1742. Keresztelési anyakönyvek – Sárospataki Római Katolikus Gyűjtemény.
(továbbiakban: Matricula.) III. 65. p. [10] Prot.Zemplén.
1/1. 225. p. [11] Prot.Zemplén.
1/1. 255. p. [12] A fürdés, majd a válás: Prot.Zemplén. 409v., 410. p. [13] Prot.Zemplén.
1/3. 137. p. [14] Prot.Zemplén.
1/1. 9v., 11. p. [15] Prot.Zemplén.
361v.-363., 348-350. p. [16] Prot.Zemplén.
1/2. 180. p. [17] Prot.Zemplén.
132. p. [18] Prot.Zemplén.
1/l. 468v. p. [19] A Historia
domus ismételten leír ilyen eseteket. [20] Protocollum
judicis primarii et senatus oppidi
Sáros Nagy Patak. 1-3. – Tiszáninneni Református
Egyházkerület Gyűjteményei. (továbbiakban: Prot.Sárospatak.)
2. 65-66. p. [21] Prot.Sárospatak.
3. 26. p. [22] A Kismartonban és környékén
1638-ban felvett vizsgálat anyagának kiadása: A Lymbus
Füzetei 14. Szeged, 1990. [23] Prot.Zemplén.
1/1. 89. p. [24] Prot.Zemplén.
1/3. 613. p. [25] Prot.Sárospatak.
3. 435. p. [26] Prot.Zemplén.
1/2. 212. p.; Prot.Sárospatak. 3. 435. p. [27] Prot.Zemplén.
1/2. 201-202. p. [28] Prot.Zemplén.
1/3. 575. p. [29] Prot.Zemplén.
668. p. [30] Prot.Zemplén.
880-882. p. [31] Magyar Országos Levéltár. E 153.
(= Acta Paulinorum.) 80. cs. f. 510 számozatlan. [32] Uo. [33] Prot.Zemplén.
1/3. 741-788. p. [34] Historia
domus. 1695. június.; Pro annuis
residentiae Societatis Jesu Sárospatak. – Egyetemi Könyvtár (Budapest)
kézirattára. AB 95. (továbbiakban: Pro annuis.)
18-19. p. [35] A katolikus vallásgyakorlat
külsőségeiről: Pro annuis. passim. [36] Pro annuis.
32-33. p. [37] Pro annuis.
5., 10. p. [38] Matricula.
II. 1. p. [39] Pro annuis.
13. p. [40] Matricula.
II. 55. p. [41] Matricula.
II. 10. p. [42] A Tiszáninneni
Református Egyházkerület Levéltára, Sárospatak. (továbbiakban: TtREL.) A II. 135. sz. [43] A megállapodás szövege: TtREL A. II. 5. 146. sz. [44] Pro annuis.
64. p. [45] Az események bővebb leírása a
forrásokkal: Péter
Katalin: A jezsuiták
működésének első szakasza Sárospatakon. Az értelmiség Magyarországon a 16-17.
században. Szerk.: Zombori István. Szeged, 1988. 103-117. p. (Ld.
jelen folyóiratszámunkban is. – A
Szerk.) [46] Pro annuis.
89. p. [47] Prot.Sárospatak.
3. 69. p. [48] Prot.Sárospatak.
72.; Adalékok Zemplén vármegye történetéhez, 3. Sátoraljaújhely, 1898. 62. p. [49] Pro annuis.
106. p. [50] Prot.Sárospatak.
3. 68. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |