A jezsuita rend képviselői 1663-ban költöztek Sárospatakra, és 1672 tavaszán kapták meg a városi református templomot. Ezután egészen a rend magyarországi feloszlatásáig tevékenykedtek – bizonyos megszakításokkal – a városban, működésük első szakasza azonban a templom birtokbavételével lezárult. Az első szakasz tehát voltaképpen rövid volt, mégis különös figyelmet érdemel. Három okból tűnik történelmi értelemben fontosnak.

A három ok közül logikailag első helyre kívánkozik az a tény, hogy az események forrásadottságai rendkívül kedvezőek. A tényt azért tartom kiemelendőnek, mert az 1660 körüli ellenreformációról egyébként meglehetősen kevés adatunk van. A második ok abból adódik, miszerint a rend pataki működésének kezdetei a földesúri ellenreformáció egyik változatára szolgáltatnak igen jó példát. Végül: az eset – mint ilyen példa – megvilágítja az ellenreformáció természetét magát.

 

1. A források és az események

Az eseményekről legbővebben a pataki rendház Pro annuis-a tájékoztat.[1] Ez egy 1663-mal induló, évekre tagolt, nagyon részletes, latin nyelvű feljegyzés. Amennyire különböző szövegösszefüggésekből ki lehet venni, általában tanári munkát ellátó rendtagok vezették. Fennmaradt még egy Diarium-nak nevezett, és valóban naplószerű, ugyancsak latin kézirat is a rendházból.[2] Az azonban valamivel későbbi, úgyhogy az első időkről nem ad felvilágosítást. Nem kifejezetten a jezsuiták munkájáról szól, de nagyon jól használható velük kapcsolatban három másik terjedelmes forrás. Az egyik a zempléni református egyházmegye espereseinek az 1620-as évektől ránk maradt feljegyzése.[3] Hosszú időn át vezették a legkülönbözőbb témákról. Vaskos köteteiben egyházi tanácskozások jegyzőkönyvei, egyházlátogatásokról szóló beszámolók mellett különböző természetű levelek és javadalmi kimutatások találhatók. A jezsuiták sárospataki működésének első szakasza idején előbb Tarcali Pál, majd Sajószentpéteri János volt az esperes. Református egyházi részről tehát ők tájékoztatnak. Ugyancsak református egyházi jellegű a sárospataki kollégium iskolai anyakönyvként kezdett kötete.[4] Mire azonban a szóban forgó időszakhoz értek, a diákok névsorain kívül fontos eseményekről és a jövedelmekről is tettek bejegyzéseket. Utolsó helyre került, de a többieknél nem kevésbé lényeges felvilágosításokkal szolgál Sárospatak tanácsának jegyzőkönyve.[5] A 16. század második fele óta fennmaradt kötetei kezdettől tartalmaznak az ingatlanforgalommal kapcsolatos tételek mellett különböző eseményekről szóló feljegyzéseket. A Rákócziak 1616-tal indult földesuraságától ezek az utóbbiak feltűnően sűrűsödnek.

A felsorolt iratok forráskritikáját illetően éppen a jezsuiták sárospataki megjelenésével kapcsolatban lehet bizonyos eredményekhez jutni. Mint- hogy valamennyi tartalmaz róluk szóló bejegyzéseket, egymás ellenőrzését segítik. Az derült ki, hogy – jóllehet igen eltérő érdekeltségű emberektől származnak – a tényekről szólva nincsenek közöttük ellentmondások. Részint logikusan kiegészítik egymást, részint egybehangzóak. Még az időpontokban sincsenek eltérések. Más a helyzet természetesen a tények értékelésénél. Nem szorul magyarázatra: a jezsuiták szempontjából örvendetes események a református egyháziak számára ellenszenvesek, nemegyszer döbbenetet keltők. Mivel pedig Patak reformátusok igazgatása alatt állt, a városi feljegyzések szemlélete az esperesek és az iskola nézőpontjával rokon. Már itt fel kell azonban hívnom a figyelmet arra, amiről alább valamivel részletesebben lesz szó: a reformátusok részéről kezdetben tulajdonképpen tárgyilagos értesítések hangneme nem a jezsuiták tevékenysége miatt, hanem a császári katonaság 1671 utáni erőszakossága nyomán vált dühössé.

A források ítéleteiben érzékelhető eltérés, illetve a reformátusok hangulatváltozása éppen úgy az iratok hitele mellett tanúskodik, ahogyan ezt teszi a különböző szempontú leírások egybehangzása, illetve egymást kiegészítő mivoltuk. Az összességükben szavahihető forrásokat e megfigyelés alapján egyenként is hitelesnek tekintem. Nem egy esetben ellentmondanak ugyan a történeti feldolgozásokban olvasható adatoknak, erre azonban – főként terjedelmi okokból – nem térek ki.

Az események legelejéről csak a katolikus feljegyzés tájékoztat. Eszerint Patakon már a jezsuiták megjelenése előtt is volt katolikus vallás- gyakorlat. A plébános feladatát a sátoraljaújhelyi pálosok közül itt élő szerzetes látta el.[6] A fejedelmi család azonban, mióta csak katolikus hitre tért,[7] gondolkodott a jezsuiták Sárospatakra vitelén. A rend rosszakarói e tervtől azzal tanácsoltak el, hogy megvalósításával veszélyeztetnék hatalmukat a kálvinizmus ottani fellegvárában. 1662 karácsonyán egy rendtag mégis felkereste őket Zbórón.[8] Éneke és prédikációja minden aggodalmat eloszlatott, úgyhogy Báthory Zsófia végül is a jezsuiták sárospataki meghívása mellett döntött. Előbb a Magyarországon illetékes provinciálissal, majd a rend generálisával is tárgyaltak, és l663-ban Báthory Zsófia megalapította a rendházat. Ugyanebből a feljegyzésből, de más forrásokból is kiderül, hogy a pataki vár melletti, előkelő városnegyedben kaptak először két kőházat, aztán többet is. Ezek a református templom és a református egyháziak házai közelében voltak. Ugyancsak nem messze a református templomtól építtetett a jezsuitáknak Báthory Zsófia egy kápolnát. Ezt 1664-ben – az odasereglő hívek nagy sokasága miatt – már harmadszor bővítették. A katolikus kegyesség utcai szertartásai, körmenetek is zajlottak, és vallásos tárgyú színjátékokat adtak nyilvánosan elő.

A református források minderről nem sokat közölnek. A jezsuiták idejövetele után Patakon tartott egyházlátogatások vagy lelkészi gyűlések jegyzőkönyvei sem a barátok megjelenésével, sem első működésükkel nem foglalkoznak. Egészen 1671-ig egyetlen bejegyzést tettek velük kapcsolatban. Ez akkor történt, amikor – 1667-ben – megállapították, hogy az iskola és a diákok viszonya szinte elviselhetetlenül rossz. Számtalan jelét tapasztalták. Többek között sorolják fel azt a leleszi konventből származó hírt, hogy a diákok megállapodtak volna a jezsuiták pataki főnökével, Sámbár Mátyással a kollégium átadásáról.[9] Az esperesek sem tudták, utólag sem lehet megállapítani, igaz volt-e az értesülés. Tervnél több azonban bizonyosan nem lett Sámbár és a diákok esetleges megállapodásából, mert a kollégiumot jóval később katonák foglalták el.

1671 előtt a kollégium anyakönyve sem a szerzetesekkel, sem a katolikusokkal egyáltalán nem foglalkozik. A Pro annuis szerint a jezsuiták és a kollégium tanárai között többször is voltak különböző hittételekről vagy egyháztörténeti problémákról nyilvános viták, de az iskolai feljegyzések nem említik őket.

A városi könyvek a jezsuitáknak adományozott házakkal foglalkoznak legtöbbet. Ezeket ugyanis nem újonnan építették, hanem Báthory Zsófia – földesúri jogon – becsértékükért vette el őket a tulajdonosoktól. Emiatt többször is történt tiltakozás. Különös együttérzés hangján jegyezték fel például azt az esetet, amikor Buzinkai Mihály tanárnak kellett abból a házból eltávoznia, amelyet még a század elején hagyott valaki a református egyházra.[10] Egyszer pedig az derül ki, hogy a fejedelemasszony nem fizette meg a teljes becsértéket, és Sámbár maga pótolta a hiányzó összeget.[11] A szerzetesekről vagy a vallásgyakorlatról egyáltalán ezzel szemben nem írnak sokat 1671-ig. Még a jezsuiták megjelenése előtt, 1662. június 11-én jegyezték fel, hogy a katolikusok körmenetet tartottak, „mely soha ez előtt nem volt”[12] majd még ugyanabban az esztendőben elkezdték a reformátusok temetőjét és harangját is „élni”. Efelett a városiak nem érzékeltetnek felháborodást. Nyilván tudták: vegyes vallású helységekben ez a gyakorlat, és a törvények is így rendelkeznek.[13] A városi könyveket olvasva nem tűnik fel a jezsuiták idejövetelével különös változás Patakon.

A fordulatot Sárospatak és az itteni református gyülekezet életében az 1671-i esztendő eseményei hozták. A jezsuitáknak azonban minden jel szerint csak annyi közük volt hozzá, hogy a beállott változást nem ellenezték. Közvetlenül bizonyosan nem cselekedtek érte semmit. Nagyon jellemző ilyen szempontból: a Pro annuis-ban 1671-ről nincsen szokatlanul sok feljegyzés, míg a református források bőven tárgyalják az akkori eseményeket. Jezsuita azonban csak egyetlen esetben szerepel bennük. Főszereplők a pataki várba helyezett császári őrség parancsnokai voltak, akik elfoglaltatták előbb a városi templomot, aztán pedig a református kollégiumot is. Bizonyosan nem Báthory Zsófia utasítására tették, mert a fejedelemasszony nevében a református templom elfoglalása ellen egy jezsuita tiltakozást jelentett be.[14]

A császári katonaság Sárospatak határán messze túlmutató események miatt került ide. I. Lipót kormányával kötött megállapodás értelmében érkezett, mert I. Rákóczi Ferenc büntetlenségéért a Wesselényi-féle mozgalom összeomlása után Báthory Zsófia nagyösszegű készpénz lefizetése mellett az őrségek befogadásával fizetett. A Rákóczi-várakba költöző katonaságra az akkor még alig-alig kibontakozott felső-magyarországi felkelés leveréséhez volt szükség. Idejövetelük aztán az országra zúduló bajok hosszú sorának elindítója lett. Ezek idővel Patakot is súlyosan érintették: 1672-ben a város nagy része a felkelők betörése nyomán leégett, majd csak a 18. század elején épült újjá. Közben pedig minden politikai esemény vagy háború elérte valahogyan Sárospatakot. Hol császáriak, hol felkelők támaszpontja volt.

A templom elfoglalása idején azonban a sötét jövőt még nem lehetett látni. A patakiak csak azt tudták, hogy Rüdiger Starhemberg tokaji kapitány az itteni őrség és a város világi, valamint egyházi vezetői között hónapok óta fennálló ellentétet zárt vele le. Az ellentét a templom és az iskola miatt 1671. április 12-én kezdődött, amikor „délesti órán” a gyülekezet a templomból jött ki. Az egyik tiszt bezáratta a belső városnegyed kapuit, hogy ne tudjanak hazamenni, illetve kívülről ne kapjanak támogatást. A főprédikátort, az iskola igazgatóját és egyik tanárát, valamint a városi főbírót pedig fogságba vetette. Mindaddig nem engedte ki őket, míg a katonaság – a kollégiumban szobáról szobára haladva – a diákok fegyvereit össze nem szedte.[15] Úgy látszik, a diákok várható ellenállását jó előre meg akarták hiúsítani, de aztán egy ideig valószínűleg nem történt ebben az ügyben semmi. Egy másik parancsnok június 17-én hívatta újra az egyházi és világi elöljárókat. Előbb a prédikátoroktól kérte a templomot, és helyette más templom építésére ígért telket meg anyagot. Az ő nemleges válaszuk után következett a főbíró és a tanács. Nekik azt is elmondta, hogy a templomra akkor is szüksége volna, ha katolikusoktól kellene elvennie, mert a vár körüli negyed katonai megerősítése nélküle lehetetlen. A parancsszerű kérést a világi elöljárók is megtagadták, jóllehet a parancsnok azt állította, nem szándékozik a templomot katolikus kézre adni.[16]

Néhány héttel később következett a fordulat: 1671. augusztus 5-én délelőtt 11 -kor Starhemberg „megvítatta” a templomot. Az eredményes ostrom után tiltakoztatott Báthory Zsófia. Másnap a katonaság elfoglalta a kollégiumot is. Közben a gyülekezet lehetőséget kapott arra, hogy a templomi felszereléseket kimenekítse. Ez azonban csak részben sikerült, mert az urasági emberek sok mindent felhordtak a várba.[17]

A kollégiumot még ugyanebben az 1671-i évben megkapták a jezsuiták. A Pro annuis szerint a távol levő fejedelmi család parancsára történt. A templomot viszont egyelőre valóban nem adták át. Vágtak azonban rajta észak–déli irányban két kaput, és – miután a városmagot körülvevő falat megerősítették – itt lett az erődítménnyé alakított vár körüli terület egyetlen kijárata. Ekkor már kérte a pataki elöljáróság a templom ostroma előtt ígért telket új istentiszteleti hely építésére.[18] Úgy látszik, nem kapták azonban meg, mert jóval később, 1687-ben, Csáky István kassai főkapitánnyal újra tárgyaltak az ügyről.[19]

Az 1671. augusztus 5-én elfoglalt református templomban tehát egy időre megszűnt a vallásgyakorlat. Jó fél évvel később azonban a császári őrség átadta a katolikusoknak. A jezsuiták 1672 húsvétján, április 17-én szentelték be újra katolikus szertartás szerint.[20]

 

2. A térítő földesúri ellenreformáció

A református templom jezsuita kézre kerüléséhez vezető események során legfeltűnőbb Báthory Zsófia tiltakozása volt akkor, amikor – eredményes ostrom után – Starhemberg a templomot elfoglalta. Mivel református templom felett csaptak össze, talán még az a magyarázat is kísért, miszerint a fejedelemasszony a protestáns vallásgyakorlat szabadságáért állt volna ki. A tett mögött azonban bizonyosan nem a reformátusok iránti rokonszenv vagy a protestáns istentisztelet megőrzésének szándéka lappangott. Értelmetlenség lenne ilyet a frissen rekatolizált Báthory Zsófiáról feltételezni. Volt benne viszont valószínűleg valami abból a dühből, amit a Rákóczi birtokokra befogadott császári őrségek magatartásán érzett. A katonaság ugyanis nemcsak a birtokok népét terhelte kilengéseivel annyira, hogy a megyének kellett beavatkoznia, de a fejedelmi családot is kitúrta volna, ha hagyják. 1671 áprilisában Báthory Zsófiáék az Udvari Kamarától szereztek végzést arról, hogy az őrség Ecseden és Sárospatakon kiüríti lakosztályukat.[21]

A pataki templom ostrománál azonban nem egyszerűen katonai garázdálkodásról volt szó. Ehelyett a templom elvételével Starhemberg a Rákóczi família kegyúri jogát vagy – ha úgy tetszik – birtokjogát sértette meg. Ez világos a helyzetből, de kitűnik Báthory Zsófiának a tokaji kapitány előtt használt érvéből is.

A templomot őfelségétől a királytól kapta – üzente a jezsuitával.[22] Lévén, hogy a pataki templom akkor már köztudomásúlag sok nemzedék életében állt a főtéren és nyilvánvalóan nem I. Lipót adományából használták a reformátusok, a fejedelemasszony üzenete lényegében a birtokra vonatkozott. Ő is megszerezte Patakot, ahogyan a 17. század eleje óta minden özvegy vagy örökös új zálogösszeg fejében új adománylevelet kapott a sárospataki uradalomról. Megszerezte vele a pataki templom feletti kegyuraságot is, mert a patronátus hazai felfogása szerint a kegyuraság a föld birtoklásával járt együtt. Ez azt jelentette, hogy az úr uradalmán valamennyi templom felett mintegy természetesen gyakorolta a kegyúri jogokat és kötelességeket.[23] Starhemberg tehát az ostrommal valóban királyi adományt sértett meg.

Báthory Zsófia pedig előbb nem tudta jogát megvédeni; a templomot nemcsak elvették, de eredeti rendeltetésére alkalmatlanná is tették. Utóbb azonban sikerült visszaszereznie; nyilván ő érte el a birtokjogra hivatkozva a királynál, hogy 1672-ben a katonák visszaadják.[24] A kegyúri jogon esett csorba ily módon kiküszöböltetett. Megmaradt azonban a református egyház sérelme, mert a templom felekezeti hovatartozását senkinek nem volt joga megváltoztatni. Az 1647-i törvények szabályozták a vallásügyet ilyen értelemben.[25]

A református városi templom elvétele előtt viszont Báthory Zsófia nem tett semmi törvénytelent Sárospatakon. Mint földesúr alapította a jezsuita rendházat, és ilyen minőségében építtetett a jezsuitáknak kápolnát. Márpedig a patronátus magyarországi értelmezése szerint mind rendházalapításhoz, mind templomépítéshez joga volt. Csak az bonyolította bizonyos mértékig a helyzetet, hogy jezsuitákat hívott, mert a rend 1608 óta csak mintegy nem hivatalosan volt jelen Magyarországon. Akkor – a bécsi béke értelmében – megfosztották birtokjogától,[26] azóta pedig több országgyűlés, legutóbb az l659-i, visszautasította hivatalos befogadását.[27] Gyakorlatilag azonban, jóllehet katolikus egyháziak sem feltétlenül rokonszenveztek vele, a közvélemény többé-kevésbé tudomásul vette a rendházak létezését. A jezsuiták Sárospatakra jövetele idején már egész sor volt Magyarországon. Patakhoz legközelebb Kassán működött jezsuita rendház.[28]

Báthory Zsófia tehát a jezsuiták meghívásával nem önkényeskedett. Eljárását nem tekintették felháborítónak maguk a sárospataki reformátusok sem. Ahogyan már jeleztem: forrásaik a jezsuiták megjelenéséről hallgatnak.

Ez a feltűnő tény azonban csak nagyon kis mértékig magyarázható a fejedelemasszony jogaival, hiszen az emberi indulatok kevéssé függenek attól, hogy a törvények szerint jogos vagy jogtalan cselekedetek kavarják-e őket. A vihar elmaradásában nagyobb része volt talán a helyzet áttekinthetetlenségének; a gyökeréig protestáns városban nem számoltak a rendházalapítás magukra súlyos következményeivel. Nem láttak veszélyt néhány jezsuita megjelenésében. Először ugyanis kevesen jöttek. Még 1671-ben is mindössze öt szerzetes és egy világi tanár tevékenykedett a pataki rendházban.[29] Szó sem volt tehát arról, mintha esetleg jezsuita barátok árasztották volna el a várost.

A szerzetesek kevesen voltak, és – bár zavaró lehetett, hogy közvetlenül a református templom melletti épületben miséznek, a templom előtti téren tartanak körmenetet és színjátékot – a református vallásgyakorlat megszüntetésére sem ők, sem Báthory Zsófia nem tettek kísérletet.

A templom katolikus kézre adása előtt a fejedelemasszonynak egyetlen gesztusa irányult közvetlenül a református egyház ellen Patakon: l666-ban megvonta a lelkészektől és tanároktól azokat, a főként természetbeni juttatásokat, amiket hagyományosan a „várból”, vagyis a Rákóczi család saját jövedelmeiből szoktak kapni. Ugyanígy megszüntette a maga részéről a kollégium támogatását. Egyidejűleg tett hasonló intézkedéseket valamennyi Rákóczi birtokon. Nagyon hamarosan kiderült azonban, hogy saját családjának többet ártott, mint a protestánsoknak. Fiát, I. Rákóczi Ferencet bénította meg, aki éppen ekkortájt vette el Zrínyi Péter lányát, és apósa oldalán be kívánt volna kapcsolódni a politikába. A Rákócziak hagyományos támasza azonban, a felső-magyarországi protestáns köznemesség elfordult tőle anyja ellenséges gesztusa miatt. Egyetlen kiút nyílt: a fiatal Rákóczinak meg kellett velük egyeznie. 1669 tavaszán került rá sor. Az elmaradt juttatások fejében Báthory Zsófiáék nagy összegű készpénzt tettek le, a továbbiakban pedig Rákóczi Ferenc megígérte a járandóságok folyamatos kiszolgáltatását. A nemesség viszont mindezek ellenében támogatását helyezte kilátásba.[30]

Ennek az 1669-i megegyezésnek messzire ható következményei lettek. Leírásuk azonban elvezetne a sárospataki jezsuitáktól. Ide csak néhány összefüggés tartozik. Először is az eset figyelmeztet: a pataki reformátusok helyzetét a templom elvétele előtt sem szabad túlságosan leegyszerűsítve, tökéletesen zavartalannak tekinteni. Az uradalomból nyert juttatások megvonása mai szemmel nézve nem volt ugyan méltánytalan, hiszen természetesen következett Báthory Zsófiáék katolizálásából, de az érintettek bizonyosan súlyos sérelemnek tekintették. Ugyanakkor viszont – mivel az 1669-i megegyezéshez vezettek – erejük tudatát növelhette. A hatalmas Rákóczi família tagjai is meghajolni kényszerültek a protestánsok igényei előtt.

A győzelem súlyát jól érzékelteti az, hogy a juttatások feletti harc tulajdonképpen öncélú volt. Mind Báthory Zsófia, mind az érintettek tudták: az uradalmi adományokkal a protestánsok távolról sem anyagi létalapjukat veszítik el. A „várból” a gyülekezet és az iskola sok terményt, főként gabonát és bort, továbbá némi készpénzt kapott.[31] Ez azonban csak töredéke volt az egyházi jövedelmeknek. Emellett fizettek a patakiak közvetlenül egyházi szolgáltatásokért, keresztelőért, esketésért, temetésért, illetve adószerűen rendszeres járandóságot adtak a lelkészeknek. A pataki prédikátorok mindig is a város leggazdagabb lakói közé tartoztak.[32] De nem álltak rosszabbul a tanárok sem. Legjellemzőbb ilyen szempontból talán éppen Buzinkai Mihály esete. Őt becsültette ki Báthory Zsófia a jezsuiták beköltözése miatt az egyik előkelő kőházból.[33] Nem sokkal ezután az egyházi elöljáróság arra kötelezte a kollégiumot, hogy az iskola pincéjét a piacon engedje használni Buzinkainak.[34] A kiváló tanár nyilván nem kisszerű borkereskedést folytatott. Az egyháziak jó anyagi helyzetét egyébként érzékelteti az is, hogy az 1669-i megegyezés értelmében letett készpénzt nem kellett nélkülöző lelkészeknek, vagy a megsemmisülés szélén álló iskoláknak kiosztani. Ehelyett nagyarányú pénzkölcsönző üzlet indult vele.[35]

Mindent összevetve, a református templom jezsuita kézre juttatása előtt azt lehet a pataki gyülekezet helyzetéről megállapítani, hogy a földesúri família katolizálása és a jezsuiták megjelenése miatt kellemetlenné vált, ám az egyház intézményes létezése ellen sem a barátok, sem Báthory Zsófiáék részéről nem indult támadás. A fejedelemasszony katolikusan is kegyúrnak tekintette magát. És igaz, rossz patrónus volt, mert a család sajátjából csak erős nyomás alatt fizetett, de a császári katonasággal szemben igyekezett az istentiszteleti helyet megvédeni.

A jezsuiták pataki működésének első időszakában mind a szerzetesek, mind a fejedelemasszony magatartását a vallásügyben erőszak helyett a térítés szándéka határozta meg.

A jezsuiták először is nagyon hajlékonyan alkalmazkodtak a sárospataki viszonyokhoz. Ahogy a Pro annuis-ból kiderül, nemcsak magyarul prédikáltak, mint a reformátusok, hanem a város valamennyi lakójának anyanyelvén, németül és szlávul is. A lelkigondozást ugyancsak mindenkire kiterjesztették. A Bodrog árterületén tanyázó és megvetett cigányok közé éppen úgy jártak, mint a szigorúan zárt közösségben élő, megbecsült morva testvérek telepére. Látogatták a várban fogva tartott rabokat, és látogatóba hívták magukhoz az uradalmi embereket. A városban vagy a környéken élő nemesség tagjai gyakran felkeresték őket, de időnként kiderül az is, hogy prédikátorok fordulnak meg a rendházban. Ez már természetesen nem a lelkigondozáshoz tartozott, de feltehetőleg nagy hatással volt a kívülállókra, hogy látták: a pataki jezsuiták körül élénk társadalmi élet alakul ki.

Emellett alkalmazták a katolikus térítés igen hatékony eszközét, a társas együttléthez kapcsolódó vallásos misztikát. Már l666-ban megalapították a Krisztus Kínhalálának Társulásá-t, ami a „boldog meghalásért” egyesítette tagjait. Összejövetelein időnként a fejedelemasszony és fia is résztvett az udvartartással együtt. Hasonló célt szolgáltak a körmenetek, amikben templomi zászlók alatt szentek ereklyéit hordozták körül a városban, de eljutottak akár Tállyára vagy Újhelybe is. Ahogyan onnan ugyancsak érkeztek Patakra körmenetek. Nagy hatásúak voltak aztán a vallásos színjátékok. Az első, mindjárt 1664 farsangján, valami vígjáték volt, a második azonban – nagyböjt alatt – „Krisztus kereszthalálának követéséről” szólt. Báthory Zsófiát a jezsuiták feljegyzése szerint különösen megrázta.

A fejedelemasszony egyébként és a fiatal Rákóczi nem jobb híján látogatta a jezsuiták összejöveteleit. Berendeztek a várban maguknak is kápolnát, de minden jel szerint szívesen mentek ki a szerzetesek és az egyszerű hívek közé. Így történt részint azért, mert ők is élvezték a misztikus közösségi élményeket. Nemcsak Báthory Zsófia érzékenyedett gyakran el, de úgy tűnik, Rákóczi Ferencet is nem egyszer megrázták új vallása titokzatos eseményei. Magam azt találtam különösen feltűnőnek, amikor a csesztahoviai Madonnának a várkápolnában elhelyezett képén mutatkozó könnyek indították vallásos buzgalomra.

Báthory Zsófiáék gyakori nyilvános részvétele azonban a jezsuiták szertartásain és a katolikus hívek között nyilvánvalóan nemcsak személyes vallásosságukkal függött össze. Legalább akkora szerepe volt benne annak a szándéknak, hogy társadalmi súlyukat vessék be a szerzetesek és a katolicizmus érdekében. Így tüntetően hangsúlyozták vallásos alázatukat, és gyalog mentek vagy letérdeltek az egyszerű hívek mellett olyankor is, amikor szokás szerint nem lett volna rá szükség. A fejedelemasszony szentképeket osztogatott gyerekeknek, és vállalta a keresztanyaságot áttért családoknál. Legmesszebbre a társadalmi támogatással akkor ment, amikor egyes áttérők anyagi segítséget kaptak tőle. Ez az utóbbi azonban csak eléggé ritkán történt meg.

A jezsuiták működésének első szakasza tehát Sárospatakon földesúri támogatással alakult ki, és az ellenreformáció jegyében zajlott. Ellenreformáció volt, tekintve, hogy a protestantizmussal szemben, a katolikus egyház érdekében tett mindent, de az ellenreformáció fogalmával rend szerint összekapcsolódó erőszak távolról sem jellemezte. A református vallásgyakorlat szabadságát meghagyták; míg a katonaság a templomra nem rohant, a gyülekezet az istentiszteleteket megtartotta, és rendesen folyt a tanítás a kollégiumban. A protestantizmus híveit mind a fejedelmi család tagjai, mind a szerzetesek a térítés eszközeivel igyekeztek a maguk vallására vonni. A templom elfoglalásában sem Báthory Zsófia, sem a jezsuiták nem vettek részt. Éppen ellenkezőleg, tiltakoztak Starhemberg ostromával szemben.

A császári őrség erőszakos beavatkozása ily módon a térítő földesúri ellenreformáció folyamatát szakította meg. És nem tudjuk, hogy az események anélkül hogyan alakultak volna tovább. Talán Báthory Zsófia is tervezte a templom elvételét, talán meghagyta volna a reformátusoknak. Így mindenesetre az történt, hogy 1671 augusztusától az erőszakos ellenreformáció bontakozott ki Sárospatakon. Előbb a katonaság mozgatta, majd a fejedelemasszony is csatlakozott. Fanatizmusáról a történelmi feldolgozásokba került megállapítások az ostrom utáni cselekedeteit tükrözik. Akkor már nemcsak a várból járó juttatásokat vonta meg a protestánsoktól, de minden egyházi birtokot a jezsuitáknak adományozott. Elvette a reformátusoktól még az ispotály gondozásának jogát is.[36] Nemcsak az iskolának kellett elbujdosnia; egy ideig református istentiszteletet sem lehetett Patakon tartani. A közeli Hotyka szűk templomába jártak át sokan.[37]

A térítő földesúri ellenreformáció, végeredményben nem egészen kilenc évig élt Patakon. Azért érdemes mégis vele foglalkozni, mert a térítő földesúri ellenreformáció fogalmát az irodalom nem használja ugyan, magát az eljárást azonban nemcsak Báthory Zsófia alkalmazta. Ezt tették mindazok a földesurak, akik – a protestáns vallásgyakorlat szabadságát meghagyva – katolikus szerzeteseket vagy világi papokat telepítettek jószágaikra, és a katolikus szertartásnak épületeket adtak.

Egyelőre nem tudjuk, milyen arányban működtek térítő földesurak a katolizáltak között. Csak sejteni lehet, hogy nem voltak kevesen. Erre utal – visszafelé bizonyító erővel – legfőképpen az 1670-es években országszerte kibontakozó erőszakos ellenreformáció: Az 1671 és 1681 közötti időt a protestantizmus gyászévtizedének szokták nevezni. Nem kerülhetett volna az akkori üldözésekre sor, ha sok katolikus főúr előzőleg nem tűri birtokain a protestánsokat, hiszen a nagybirtokosok túlnyomó többsége az 1640-es esztendőkben már katolikus volt. Ha birtokaik valamennyi lakóját saját vallásukra erőltették volna, az 1670 utáni ellenreformáció nem talál a városokon kívül protestánsokat.

A térítő földesúri ellenreformációt és a térítő földesurat mint jelenséget aprólékos kutatásokkal kell azonban még felderíteni. Csak annyi bizonyos, hogy módszereik hasonlíthattak azokhoz, amiket Báthory Zsófia alkalmazott. Térítő türelmük pedig – talán szándékaik szerint, talán azoktól függetlenül – a császári katonaság 1670 utáni érkezésével szakadt meg. Akkor kezdődött „furcsa háború” a protestáns templomokért.[38]

 

3. Az ellenreformáció természete

A jezsuiták Báthory Zsófia által támogatott térítése Sárospatakon igen eredményes volt. A Pro annuis évente beszámol az áttértekről és a különböző kegyességi összejövetelek látogatottságáról. A beszámolók százakat emlegetnek évről évre az áttérők között és a reformátusok áhítatos csodálatát az utcai szertartásokon. A számok azonban nemcsak a patakiakra vonatkoznak, mert az új rendház messze földről vonzotta ide a híveket. Így még csak nagyjából sem lehet a sárospataki áttérők arányát megállapítani. Első olvasásra egyébként is annyira lelkes és örvendező a feljegyzés hangulata, hogy természetes reflexként kételyeket ébreszt. Szinte hihetetlen a kálvinizmus régi fellegvárában a katolikus térítés nyomán járó fantasztikus siker.

A többi forrás azonban a jezsuiták állításait közvetve megerősíti. Kiderül belőlük a katolikus előretörés több oka is. Legfontosabbnak látszik az a tény, hogy a sárospataki református gyülekezet élete ekkor már hosszú évek óta válságban volt. A protestantizmus itteni története a legmélyebb mélypontjára zuhant.

A válság kezdeteit nehéz lenne megtalálni; csak valószínű, hogy valamikor az 1640-es évek végére tehető. Akkortól lehet követni a lelkészek ellentéteit a gyülekezettel, versengésüket egymás között, a féltékenykedést lelkészek és tanárok között, végül a város és az iskola ellenséges viszonyát. E tényezők közül egy-egy korábban is jelen volt, de egyszerre és folyamatosan alighanem nagyjából akkortájt kezdtek hatni, amikor – 1650-ben – az „emberek” fegyverrel fenyegették a lelkészeket. Az esperes döbbenten állapította meg: „csuda... mely igen háborgó és zenebonáló elmével vannak...” A prédikátorok ellentétein „botránkoztak meg”.[39]

Ekkortájt valóban zajlottak, méghozzá nagy horderejű viták Patakon a prédikátorok és a tanárok között. A Hollandiából és Angliából hozott puritánus eszmék mérkőztek a konzervatív gondolkodással.[40] A pataki gyülekezet azonban nem tudta a legmagasabban képzett értelmiség bonyolult szempontjait felmérni. Személyes rokonszenv vagy ellenérzések alapján foglaltak pártot. Mivel pedig a puritánizmus képviselőit, Tolnai Jánost és Medgyesi Pált nem szerették, kényszernek éreztek mindent, ami tőlük jött. Rendkívül rosszul hatott rájuk az is, hogy az akkori fejedelemasszony, Lorántffy Zsuzsanna, elképesztően erőszakos módszerekkel dolgozott a puritánusok mellett.[41]

Jellemző a puritánizmus és a város rossz viszonyára, valamint Lorántffy Zsuzsanna szerepére az egész ügyben, hogy a Medgyesiék iránti ellenséges érzés 1652 őszén az úriszék elé juttatta az egész tanácsot. Összeesküvéssel vádolták őket, mert Tolnai és Medgyesi lelkészségét a városban nem voltak hajlandók elfogadni.[42] Végül nem kaptak büntetést, de radikális eszmék védelmére bizonyosan nem lehetett volna rosszabb eljárást választani. Mivel pedig a puritánus prédikátorok konzervatív gondolkodású társaikkal is szemben álltak, és ezt mindenki tudta, a gyülekezet tagjaiban az az érzés támadt, mintha lelkészek viszálya miatt citálták volna őket az úriszék elé. Az egyháziak és a hívek viszonya hosszú időre kibékíthetetlenül megromlott.

Lorántffy Zsuzsanna pedig, úgy látszik, nem tudta helyesen felmérni a helyzetet. Még tovább mélyítette a válságot azzal, hogy a következő évben magához rendelte a tanácsot a presbitérium megalakításának céljával. „Behajtának bennünket” – írja a városi feljegyzés. Majd felháborodottan adja elő, hogy a fejedelemasszony „erővel egynéhány presbitereket” jelölt ki és a lelkészek „hírünk, akaratunk nélkül a templomban kiprédikálták” az így tett presbiterek nevét. Sikerült tehát a református egyház eredetileg demokratikus, a hívek együttműködésére épülő szervezetét Patakon a gyülekezet botránykövévé tenni.

Nem csoda, ha elkezdtek a lelkészek között „válogatni”; csak akkor mentek a templomba, ha kedvük szerinti prédikációt remélhettek. Sokan azonban nem is a pataki templomba, hanem szomszédos falvakba jártak úrvacsorázni. A sárospataki egyházlátogatások és lelkészi gyűlések jegyzőkönyvei folyamatosan a legfelháborítóbb szabálytalanságokat tárják fel. A hívek panaszkodnak a lelkészekre és viszont, a tanárok nem bírnak a diákokkal, a diákok mind az egyházi, mind a világi elöljáróság irányítását visszautasítják. Rosszízű pletykák támadnak prédikátorok és tanárok kurválkodásáról.

A reformátusok feljegyzéseit olvasón szinte ideges türelmetlenség támad, amint látja, milyen közönnyel fogadják a körülöttük kibontakozó ellenreformációt. Báthory Zsófiáék katolizálásának idején, 1661-ben a Sárospatakon tartott egyházmegyei gyűlés főtémája a „pataki prédikátorok között való rend és méltóság” feletti vita volt.[43] A jezsuiták első nagy sikerei közepette, 1665-ben, mintha semmi nem történt volna, még mindig ugyanezzel a problémával birkóztak.[44] Az egyházlátogatáskor aztán, még ebben az évben kiderült, hogy Szepsi András prédikátor nem hajlandó temetési szertartást végezni addig, míg Szerencsi Pál, ugyancsak prédikátor, a városban tartózkodik. Ezt az utóbbit viszont „a sárospataki emberek egyben gyűlvén” – többek között – azzal a váddal illették, miszerint prédikációi a „pápistasághoz” nyitnak utat.[45] A templom elfoglalása előtt utolsó egyházlátogatás végül teljes belső zűrzavart tárt fel.[46]

Ez volt tehát a helyzet a sárospataki református gyülekezetben, mialatt az ellenreformáció első fázisa itt kibontakozott. A jezsuita térítéssel szemben valami ellenakcióról nem gondoskodott senki. Amikor pedig történt egy bátortalan kísérlet, ha nem is arra, hogy a gyülekezeti életet bensőségesebbé tegyék, de egy látványos összejövetelt mégiscsak tartottak, elmaradt a társadalmi szempontból lényeges támogatás. 1666-ban volt: a reformátusok is rendeztek egy vallásos tárgyú színjátékot, a fejedelmi család katolizálása után maradt legfőbb pártfogójuk azonban, a zempléni főispán, nem jött el.[47]

A térítő földesúri ellenreformáció előtt végeredményben a sárospataki református egyház nem védekezett, hanem szinte kitárta magát neki. A jezsuiták bizonyosan tapasztaltak ellenszenvet, de szervezett ellenállással működésük első időszakában nyilvánvalóan nem kellett megküzdeniük. Így érthető, hogy a katolikus térítés szinte repült. A barátok pedig valóban ujjonghattak sikereiken.

A diadalmenetet az erőszak állította meg. Abban a pillanatban, amikor a császári őrséggel az ellentétek elkezdődtek, minden belső viszály meghalt a reformátusok között. Hivathatták akár az egyházi, akár a világi vezetőket; senki nem akadt, aki akár félelemből, akár opportunizmusból hajlandó lett volna átengedni a templomot. Amikor pedig még súlyosabbá vált a helyzet, és Báthory Zsófia a létezés feltételeitől fosztotta meg a sárospataki gyülekezetet, kipusztítása helyett új erőt adott neki. Első kutatásom idején Sárospatakon, vagy huszonöt évvel ezelőtt, a városi könyvben még találtam egy azóta elveszett, kopott cédulát. Névsor volt rajta és ilyen értelmű szavak: Ezeket a gyerekeket katolikusnak keresztelték, de valójában reformátusok. A város lakóinak katolikus többsége még így is csak a 18. századi telepítések nyomán jött létre.

Alighanem nehéz lesz megállapítani, hogy az ellenreformáció sárospataki tapasztalatai milyen mértékben általánosíthatók. A protestáns egyház talán nem volt mindenütt ilyen elesett. Az üldözés azonban rendszerint semmilyen körülmények között nem hoz valódi eredményeket. A katolikus térítés sikereit tehát valószínűleg a legtöbb helyen az erőszak állította meg.

 

Megjelent: Az értelmiség Magyarországon a 16-17. században. Szerk.: Zombori István. Szeged, 1988. 103-117. p.; ill. Péter Katalin: Papok és nemesek. Magyar művelődéstörténeti tanulmányok a reformációval kezdődő másfél évszázadból. Bp., 1995. (A Ráday Gyűjtemény tanulmányai, 8.) 186-199. p.

 

 

Jegyzetek