Az Egyháztörténeti Szemle olvasóit valószínűleg nem lepi meg Erdélyi Gabriella új könyvének témája (vö. 2002. 1. sz.). A három fő rész (A konfliktus – A tanúkihallgatás – A kolostori élet válsága és reformja) viszonyát bevezető gondolataiban határozza meg a szerző: a körmendi kolostorper történeti rekonstrukcióját követi a Rómában fennmaradt tanúkihallgatási jegyzőkönyv formai vizsgálata, majd erre támaszkodik a történeti antropológiai elemzés, mindez végül egy reformációtörténeti kitekintésbe torkollik. (Reform és reformáció: a választás esélye, 13-14. p.)

A metodikai útmutatás szerint (14-15. p.) az elemzés a következő módszereken alapul: az új francia társadalomtörténeti iskolán, az olasz mikrotörténelmen és a Bourdieu-féle szociológiai modellen. Az ügy természetéből következően a mindennapok kultúrájának vizsgálatán belül a per szereplőinek főleg a vallási magatartása, világképe kerül előtérbe, ami indokolja a reformációkutatás újabb irodalmának felhasználását.

1. A Bakócz Tamásnak a szerzetesrendek irányában folytatott politikáját, és az őt birtokosként is érintő szentszéki eljárást változatos források bevonásával elemzi az első nagy fejezet. (21-60. p.) A szerző a ferenceseken és az ágostonosokon kívül tekintettel van a bencés és a premontrei reformra is, s figyelme ezentúl kiterjed a 15. századi hazai obszerváns reformkísérletekre. A Vatikánban fennmaradt periratokon, illetve Magyarországon őrzött okleveleken kívül nagy segítséget nyújtanak a rekonstrukcióban az ágostonosok római levéltárának regisztrumkötetei is. Az önmagában is kerek tanulmány árnyalt megközelítésre törekszik, s sikerül a korábbi irodalom több elsietett következtetését és feltételezését meggyőzően cáfolnia.

2. A konfliktus mélyebb rétegeinek feltárását a jegyzőkönyvnek nyelvi és narratív elemzése teszi lehetővé. (61-126. p.) Ennek során szemléletesen tárul fel a jegyzőkönyv struktúrája, a szöveg genezise lépcsőkre bomlik (betűből szó, szóból betű, nyelvi váltások), megtörténik a szövegből kibontható dialógusok tipizálása. (70-72. p.) Erdélyi Gabriella aprólékosan értelmezi a tanúkihallgatást vezető bíró, Attádi Márton és a jegyzőkönyvet formába öntő írnok, Miletinczi János feladatát és kritikusan értékeli teljesítményüket. Ezután kerülnek terítékre a főszereplők, azaz a 49 tanú. Ahogy ezt a szerző a szóba jöhető helyi vonatkozású források bevonásával ellenőrzi (a körmendi tanúknak mintegy fele azonosítható személye vagy szűkebb családja szerint), összetételükben, kiállításuk módjában nem fedezhető fel szembeszökő eltérés a szokásoktól, ésszerűtlenség vagy éppen tudatos manipuláció: a kontrollként felhasznált peres eljárások is hasonló gyakorlatról tanúskodnak. Ilyen tudatos késleltetés után jut el a vizsgálat az egyes tanúk tudásáig, ismereteik forrásáig, s a perben meghatározó szerepet játszó fámáig, mely a pletyka hagyományos környezetében keletkezik, a sorukra várakozó tanúk körében is tovább hat, s jelentős súllyal esik latba a jogvita eldöntésénél.

A szerző azonban nem rejti a véka alá, hogy a körmendi kolostorper történeti feldolgozása számára csupán apropója egy másik feladatnak, melynek során az egyéni magatartások, stratégiák, determinációk vizsgálatából általános megállapításokat igyekszik levonni, és ez alapján a közösségek, intézmények Körmenden és a Mohácsot megelőző évtizeden kívül is érvényes működési modelljét próbálja felállítani. E második gondolatmenetre utaló alcímet (Hatalom, vallás és mindennapok) könyve elején pontosan értelmezi Erdélyi Gabriella (14-15. p.) jelezve, hogy őt igazán a társadalom, azon belül is a vallását gyakorló közösség mechanizmusa érdekli.

A tanúvallomások egybevetéséből a per szereplőinek, közelebbről az átlag felett és alatt teljesítő tanúk körében két domináns stratégia rajzolható ki, melyeknek pszichológiai és szociológiai összetevői egymással meggyőzően konvergálnak: a korábbi cinkosságot kompenzáló túlzott közlékenység és a némaságba burkolózás magatartása. Az előbbi főleg laikus tanúkra jellemző (119-120. p.), míg a másik inkább klerikusokra, a Körmend környéki falvak plébánosaira (121-122. p.). Már ebből a szereposztásból is látható, jó anyagra bukkant az, aki a vallási, egyházi életet érintő kérdéseket kíván megválaszolni a kolostorper dokumentumai alapján.

A fejezet egyrészt azzal a tanulsággal szolgál, hogy kimutatható: a jegyzőkönyv nem manipulált, mind formailag, mind tartalmilag hiteles, megállapítható belőle, mit tudtak, gondoltak, éreztek a tanúk a két rend viszályával kapcsolatban. (125. p.) Az aprómunka mélyén rejlő tanulságok ennél távolabb vezetnek: A különféle módszereket ötletesen kombináló elemzés olyan forrásszerűen igazolható s egymást kölcsönösen támogató felismerésekig vezet el, melyek rendkívüli stabilitást kölcsönöznek a feltételezéseket is szükségképpen alkalmazó történeti rekonstrukciónak.

3. Nézzük magát a körmendi válságot, melyben, mint cseppben a késő-középkor válságainak egyike tükröződik. (127-188. p.) Az érvelés e fejezetben két kiemelt probléma köré rendeződik: az egyik a közösség ambivalens viszonya a barátokhoz (élénk vallási kereslet, ugyanakkor a barátok nemi erkölcseinek kifogásolása), a másik gyónási-áldozási szokások értelmezése. E két téma kiválasztása indokolható, noha a felosztás néha szükségszerű ismétlésekhez vezet, vagy ellenkezőleg: a hatásos előadás kedvéért visszatart bizonyos információkat, melynek folytán átmenetileg hézagos marad az érvelés.

Ami a gondolatmenetnek a körmendi civakodáson túlmutató szintjét, a késő-középkori mentalitás sajátosságait illeti, az itt ismertetett kutatások is alátámasztják azt a felismerést, hogy a kegyességi konjunktúra (melyet a körmendi jegyzőkönyvön kívül látványosan dokumentálnak hazai és külföldi műalkotások mint eredetileg vallásos alapítványok), valamint az egyházellenes szólamok, nem hogy nem zárják ki egymást, hanem szorosan összefüggnek egymással. A klérusnak a városi lakosságban való viszonylag magas reprezentációja ellenére országszerte, sőt Európa-szerte elégtelen kínálat mutatkozott a meglévő vallásos kereslettel szemben, s ez táplálta az antiklerikális kritikát. Erdélyi Gabriella viszont az antiklerikális megnyilvánulások terén elsősorban nem a kultusz hiányosságaira, hanem a barátok „barátnőinek” kérdésére, azaz általában a moralitásra koncentrál, ezzel azonban kissé elsiklik a laikusok elvárásainak, általában felelősségüknek, részvételüknek hangsúlyozása mellett.

4. A kulcsszó a kitekintésben is a „laicizálódás” (189-202. p.), míg a közösség és a klérus kapcsolatának reprezentálására a papválasztásra vonatkozó adatok kínálkoznak. Az Oláh Miklós korabeli egyházlátogatások, azaz a körmendi jegyzőkönyvhöz időben, térben, típusban viszonylag közeli reprezentatív iratanyag vizsgálata révén Erdélyi Gabriella hasonló következtetésekre jut, mint ugyanezen forrás alapján korábban Péter Katalin. A hitválasztás folyamatában a közösségek viszonylagos önállóságára és a földesúri befolyás e téren korlátozott voltára, vagy más szempontból a patrónus közömbösségére lehet következtetni az összehasonlításból. (201. p.)

A Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok sorozat 38. kötete mind téziseiben, mind módszereiben újat hozó, átgondoltan, ritka igényességgel felépített, néhány másodkézből való hivatkozást leszámítva minden adatában pontosságra törekvő, élvezetes stílusban megírt értekezés, mely szabadon, kritikus és kreatív módon használja föl és saját anyagán értelmezi újra mindazt, amit a most virágzó európai történetírói iskolák elméletileg és módszertanilag kínálnak.

(Papp Vendel)