7. évfolyam 1.
szám |
Gaál Izabella: A nők szerepe a reformáció terjesztésében Magyarországon, különös tekintettel Debrecen városára[*] |
„Érdekes és
fontos szerepök van a nőknek a vallások történetében. Szivök könnyen lángra
kap, lelkök hamar felmagasztosul. Csudálatosan megragadják őket az eszmények s
az aetheribb, tisztább életelvek és a mélységes, igaz hit. A vallásreform készséges
követőket talál bennök.”[1] A mohácsi
vész utáni szomorú időben nagy szolgálatot tettek a népnek a reformátorok,
prédikátorok. Az új hit terjesztésével reménységet adtak az embereknek.
Fordították a Bibliát, imádságos könyveket, énekeket, és maguk is irtak
hasonlókat. Ahhoz, hogy minél többen olvasni tudják ezeket a könyveket, szükség
volt iskolákra. Így a reformátorok forgolódása nyomán iskolák alakultak, ahol
az írás és olvasás tudományára tanították a gyerekeket. Az oktatás és az
igehirdetés nyelve a magyar volt.[2] (A
reformáció terjedésének jelentős társadalmi hatásai voltak és a változások
mellett ott bábáskodtak az asszonyok. Az új hit nyomában nagyobb buzgóság,
erősebb emberszeretet támadt. A reformátorok istenfélelmet, tiszta, munkás
családi életet követelnek a nőktől. Olyan asszonyokat akartak nevelni, akik
családi erényekkel tündökölnek. A hűséges feleséget, dolgos háziasszonyt,
gyermekeinek élő anyát tartották eszményképnek. Három kiváló nőtípus jelent meg ebben a korban. A megváltozott módon
gondolkodó, a protestáns hit szellemében élő főúri asszonyok, a polgárasszonyok
és a papnék. Mindannyiukat a jóságos emberszeretet, az igazi vallásosság, a
munkaszeretet, az élet hiúságaitól mentes egyszerűség jellemezte. Magyarországon a családi levelezés, melynek alapján fény derül a magyar
családi életre, a magyar asszonyok tevékenységére, csak a 16. században
kezdődött. Nagyasszonyaink ekkor kezdték a tollat forgatni. Van, akitől csak
néhány sor maradt fent, van olyan is, akinek nemes tetteiről csak a sírfelirata
árulkodik, abban az időben ugyanis nem tartották fontosnak a magánlevelezés
megőrzését. A birtokkal kapcsolatos iratoknak fontosabb szerepe volt, ezért
ezek őrzésére nagyobb hangsúlyt fektettek. Például Homonnai Drugeth Fruzsináról
tudjuk, hogy ő állította fel a vizsolyi könyvnyomtató műhelyt, ahol
kinyomtatták a Károlyi Gáspár-féle Bibliát, mely az első teljes magyar nyelvű
bibliafordítás. Azonban a levelei elvesztek. A korabeli főrangú férfiak tavasztól őszig a katonáskodtak vagy az
ország ügyeit intézték Pozsonyban vagy Bécsben. Az asszonyok azonban otthon
maradtak, gazdálkodtak és udvaraikban nevelték a következő generációt előljárva
a buzgóságban. A főúri és nemesi udvarok nemzeti iskolák voltak. Az volt
ugyanis a szokás, hogy a nemesek gyermekeiket kilenc-tíz éves korukban más
családokhoz adták, hogy ott nevelődjenek, gazdagodjanak hitben, erkölcsben és a
szükséges tudományokban szerzett ismeretekben. Minél több familiarese volt egy
nemesi családnak annál nagyobb volt a híre és tekintélye. Még a 17. században
is akadt olyan főúri udvar, ahol a fiatalok, a szolgák és mesteremberek száma
az ezret is meghaladta. A nagyasszonyok a nemzeti hagyományok, szokások és a
nyelv őrei. Életük a folytonos munkálkodás volt, ehhez erőt a hitből
merítettek. Nádasdy Tamás és Batthyány Ferenc udvarába Erdélyből,
Horvátországból, sőt Lengyelországból is jöttek nemes ifjak. „A főúri udvarok
nevelőintézetei közül kiemelkedett a Batthyány Ferencé és az Erdődyeké a
Dunántúl. Mindkét udvarban protestáns szellem és levegő vette körül és növelte
az efjakat.”[3] A főúri asszonyok a műveltség ápolói, a református hit terjesztői. „Óh
a hajdankor prot. Asszonyai nagy lelki örömmel olvasgatták a bibliát és
hallgatták az annak alapján tartott prédikácziókat! Így lett életök igazi
keresztyén élet: imádságos és bibliás. Beszédökön, irásukon, tetteiken
mindenütt ott látszik a biblia bélyege.”[4] A
gazdálkodás és a fiatalok nevelése mellett az irodalmat is támogatták. A régi
magyar költészet legszebb versei nekik íródtak. Könyveket adattak ki, melyek közözz
szépirodalom és vallásos tárgyú könyvek is találhatóak. Olvasottak és műveltek
voltak. Nemcsak hogy ismerték a reformáció tanait, hanem sokan közülük a
követőivé is váltak. A nagyasszonyok gondot fordítottak arra, hogy a köznép is
gyakorolja a református hitet és az istenfélelemben a templomba-járásban és
sákramentumokkal való élésben elől jártak jó példával. Udvari prédikátorokat
tartottak. Jövedelmük jelentős részét iskolákra, templomokra, szegényházakra,
kórházakra költötték. A nagyasszonyok nem csak buzgón olvasták a vallásos
műveket, hanem bőkezűen támogatták is azok kiadását. Mélius Péter prédikátor
Jelenések könyvéről írt prédikációi 1568-ban Balassa Jánosné Sulyok Anna
segítségével jelent meg. Szenczi Molnár Albert jótevője Balassa Anna volt, Bornemissza Pétert pedig Coron Anna támogatta
az énekeskönyve kiadásában.[5] A
főúri családok itthon és külföldön szegény diákokat taníttattak saját költségükön.
Négyet szeretnék kiemelni azok közül az áldozatos életű főúri asszonyok
közül, akik igen nagy szolgálatot tettek a reformáció terjesztésében.
Pemflinger Katát, Zrínyi Katát a 16. századból és Lórántffy Zsuzsannát és Poppel Évát a 17.
századból. Pemflinger Katalin Debrecen leghíresebb nagyasszonya, Enyingi Török
Bálint törökverő vitéz, földesúr felesége volt. Családja Regensburg mellől
származott. II. Lajos király feleségének, Mária királyné udvarhölgye lett és
teljesen magyarrá vált. A királyi udvarban ismerkedett meg az evangéliumi
eszmékkel. Pemflinger Kata és édesapja, de férje is a reformáció fő támogatói
voltak a mohácsi csata után a Dunántúlon. Udvarukban szívesen látták a
prédikátorokat is. Példás családi életükkel sok embert vonzottak magukhoz, akik
az udvarukban élve megismerkedtek az új hittel és szellemiséggel. Török Bálint
1535-ben kapta meg Debrecent szolgálataiért ajándékba János királytól. Ezbzel
kezdődött meg Debrecenben a reformáció terjedése. Ugyan Török Bálintot
elfoglalták az ország dolgai, így a vallás ügyével különösebben nem
foglalkozott, de megtette ezt helyette felesége, aki Debrecent a reformáció
fellegvárává tette. A Szent András templomot, mely a Érdemes megemlíteni a szigetvári hős lányának, Zrínyi Katának (kb.
1548-1585) a nevét is, aki Thurzó Ferenc, volt nyitrai püspök, majd Forgách
Imre trencsényi főispán felesége volt, és aki „vallásos nő lévén, uradalmaik lakóinak lelki dolgaival
is foglalkozott. Tanította a népet, a az istenes és erkölcsös életre maga
szolgált a legvonzóbb példával Támogatta a szegénységet, ispotályokat
alapított, és iskolákról is gondoskodott.”[7]
Iskolát és szegényházat létesített, a trencsényi uradalom bevételének nagy
részét erre fordította, hosszabb ideig gondoskodott Huszár Gálról, aki
lelkészként és nyomdászként dolgozott a birtokán.[8]
Taníttatta a szegény, de tehetséges diákokat. Miután áttértek férjével a
protestáns hitre, példájukat követték jobbágyaik is két megyére is kiterjedő
birtokaikon. Kastélyaikban és templomaikban magyar nyelvű istentiszteletet
tartottak, mellyel hozzájárultak a magyarosodáshoz. Zrínyi Katalin gondot
fordított a református hit terjesztésére. Ránk maradtak a szegényházakra
vonatkozó rendelkezései. „Ispotályházba
ki nem akar közülük imádkozni, egyet se tartsanak köztük. Ha valaki nem tudja
az imádságot, hitnek ágazatait és az isteni tíz parancsolatot, napot kell
hagyni neki, hogy megtanulja. Ha nem akar tanulni, űzzék ki onnét.” Gondoskodik
azonban testi jólétükről is, elrendeli, hogy milyen ruhát varrjanak a
szegényház lakóinak és ünnepek
alkalmából milyen élelmiszereket adjanak nekik ajándékba. Ugyanígy rendelkezett
a várbeli prédikátór eltartásáról, fizetéséről és a számára rendelt
természetbeli adományokról is. Az udvarbíró feladatai közé tartozott, hogy „gondot viseljen a parochiákra, egyházakra és
iskolákra, hogy el ne pusztuljanak. Az prédikátorokat minden rendbéli nép nagy
tiszteletben tartsa, becsülje és tisztelje; jövedelmük ne kisebbüljön se prédikátoroknak,
se egyházaknak, sem az oskoláknak.Valamikor bemégyen a faluba az udvarbíró, először
is szemben legyen a prédikátorral, s megértse tőle, ha az bíró, esküdtek és
egyéb köznép vasárnap és egyéb ünnepnapokon járnak-e az egyházhoz Isten
igéjének meghallgatására. Ha találkoznak olyanok, hogy igen ritkán járnak
prédikációra, az kézi kalodába – ki a falu közepén vagyon – betétesse. Ha ki
oda nem fér, láncra kötöztesse, s ott az kaloda környül legyenek prédikációtól
fogva estvélig. Ha azonban nem tanulnak, más vasárnap is betétesse afféle
kalodába, és két nap tartassa benne éjjel is.
Ha az másik fogságon sem tanulnak, és prédikációra mégsem mennek, tehát
minden késedelem nélkül, feleségestül kiküldje a faluból, házát és földjét
vegyék el pénz nélkül. A prédikátorokat mindenkor megintse, hogy az
parasztnépet tanítsák imádságokra, és minden félesztendőben egzaminálják,
házankint véneket és ifjakat, férfiakat és asszonyállatot. Napot hagyjanak
nekik míg megtanulják. Ha így sem tanulnának, erősen meghagyja a prédikátoroknak,
hogy hírré tegyék az udvarbírónak az efféléket, s az udvarbíró minden kedvezés
nélkül megfogassa és fogságból ki ne bocsássa, míg meg nem tanulják az
imádságot. Minden faluban legyen kézi kaloda tizenkét emberre való. Azokon
vasreteszek legyenek és lakatok,, hogy belakatolhassák, akit betesznek. Egy
falu se merjen fejök és jószágok vesztébe az úr híre nélkül az prédikátoroknak
búcsút adni. Nem az ű dolga, hanem az úré.”[9]
Így rendelkezett Zrínyi Katalin a prédikátorok erkölcsi és anyagi jólétéről és
így biztosította azt, hogy mindenki templomba járjon, igét hallgasson és a
hitet megtartsa Az új hit el is terjedt Trencsén vármegyében. A reformáció követői közt kiemelkedő helyet foglal el Lorántffy
Zsuzsanna (1600-1660) erdélyi fejedelemasszony, I. Rákóczi György felesége.
Bibliaolvasó, teológiai munkákat író puritán beállítottságú asszony volt.
1630-ban, amikor I. Rákóczi György fejedelem lett, Gyulafehérvárra költöztek,
ahol bőkezűen támogatták az ottani kollégiumot, mely rövid időn belül külföldön
is hírnevet szerzett magának. A tehetséges ifjakat külföldön is taníttatták, a
prédikátorokat és az eklézsiákat támogatták. Ezek a peregrinus diákok hozták
magukkal a puritanizmus szellemiségét Erdélybe.
Debrecennek harangot öntettek, mely ma is megtekinthető a
Nagytemplomban. Hasznos könyveket nyomtattattak és evangéliumi iratokat
terjesztetek. A fejedelemasszony maga járt elől jó példával. Gyakran olvasta a
Bibliát. A református vallás terjesztése céljából igéket írt ki a Bibliából és
kinyomtattatta. A puritanizmus eszméjét a
Hollandiában és Angliában tanuló magyar diákok hozták az országba. A
puritanizmus az egyháztagoktól aktív, személyes vallásosságot, erkölcsös,
munkás életvitelt, sőt a háznál a családfő vagy felesége által vezetett
mindennapi otthoni istentiszteletet kívánt. Ez feltételezte az anyanyelvi
írni-olvasni tudást a nőknél is. Így Tolnai Dali János, aki Hollandiában és
Angliában is volt peregrinus diák, sárospataki teológus tanárként nem csak
iskolai reformot hajt végre, hanem a családokat járva a nőket is megtanítja az
olvasás tudományára. Lorántffy Zsuzsanna puritán prédikátort vett udvarába
Gyulafehérvárott, Medgyesi Pál személyében, aki már Comenius Sárospatakra érkezése
előtt elkezdi fordítani a Praxis pietatist, valamint megreformálja a prédikáció
nyelvét is. Puritán lelkészeket és tanárokat juttatott álláshoz, részesített
védelemben. 1643-ban meghívta Comenius, cseh menekült püspököt, a pedagógia
történet egyik legkiemelkedőbb alakját, a sárospataki kollégiumba
professzornak, aki ott fordította csehre híres Praxis pietatis c. művét. Gazdag
alapítványokat tett a sárospataki kollégium számára. 1621-ben törvényt hozott
arról, hogy minden nemes ifjú és paraszt egyaránt tanulhasson ott, ami
forradalmi újításnak számított abban az időben.[10]
1657-ben főiskolát alapított a románok számára. Férje így írt róla halálos
ágyán: „Bizonyságot teszek Isten s az ő szent angyalai előtt, mitől fogva az
Úristen összehozott bennünket, se szebbet, se okosabbat, se gazdagabbat, se
akármi dicséretreméltóbb személyt nálad kívül nem láttam.”[11] I. Rákóczi György halála után a tudományokban s megtörhetetlen hitében
talált menedéket. Nyitott volt az újítások iránt, ha azok az evangéliumon alapultak, márpedig a puritanizmus „a Bibliára
épít, viszont a dogmák helyett a gyakorlati életre helyezett hangsúlyai révén a
gondolkodás szabadságát hozza magával”.[12]
A vele hasonlóképpen gondolkodó papokkal
a presbiteri egyházalkotmány behozatalán fáradozott. Ezzel azonban sem az
egyház, sem I. Rákóczi György nem értett egyet. Ő azonban a Tiszáninneni
egyházkerületben a puritanizmust hivatalos egyházi irányzattá tette. Ebben
segítségére voltak prédikátorai, Medgyesi Pál és Tolnai János, valamint a
felső-magyarországi megyei főtisztviselők.
Saját birtokán megalakította a presbitériumot, ami miatt egy időre
kizárták az egyházból és az úrvacsora sákramentumát sem szolgáltatták ki neki.
Azonban hite igazságában bízva a következőket írta: „Isten dicsőségét és
vallásunknak igaz tudományát akarjuk megtartani, s ennyi keserűségeink között
való életünket csak arra rendeltük, miképpen naponként vallásunknak
szolgálhassunk”.[13]
Váradon az iskolákban bevezették és a nyomdákban ki is nyomtatták Ramus és
Amesius műveit. Amikor azonban a váradi puritánok be akarták vezetni a
presbitériumot, Lórántffy Zsuzsanna fia, II. Rákóczi György fejedelem, ezt
megakadályozta, az 1646-os szatmárnémeti zsinaton megbélyegezte a puritanizmus
eszméit. Lengyelországi hadjárata után azonban belpolitikai okoktól indíttatva
megengedte, hogy megszervezzék a presbitériumot Váradon. A váradi kollégiumban
Martonfalvi Tóth György ismertette meg a diákokkal a kálvini tanokat.[14]
Apáczai is Kolozsvárott tovább hirdethette a puritanizmus társadalmi és
természettudományos programját. Lorántffy Zsuzsanna nem ismerte a pihenést, folyton dolgozott az egyház
és az iskola javára. Újabb hittani munkát írt a „Szentléleknek származásáról”
címmel. Magánéletében egyik csapás érte a másik után. 1660. április 18-án,
házassági évfordulóján halt meg bánattól összetörten. Csak hitében maradt
rendíthetetlen. A legnagyobb magyar kálvinista nő volt. Bár Lorántffy Zsuzsanna
halála után menye, Báthory Zsófia, rekatolizált, a sárospataki diákokat,
tanárokat elűzte, a protestáns papokat megbilincselve Munkácsra vitette, szellemét
azonban nem tudta elpusztítani, a reformáció tovább élt.[15] A 17. század Magyarországon az ellenreformáció kora volt. Az örökös
háborúk, belvillongások nemcsak az országot pusztították el, de az erkölcsöket
is elvadították. A megmaradt kastélyokban a magyar asszonyok legtöbbje még nem
változott meg. Őrízték a hagyományokat és ápolták hitüket. Közülük is
kiemelkedik az evangélikus vallású
Lobkovitz Poppel Éva, Batthyány Ferenc hitvese. Barátnői, a katolikus
Wesselényi Anna és Nyáry Krisztina, szintén hatalmas birtokokkal rendelkeztek.
Ők hárman a pártoskodás, a gyűlölködés közepette megkapó példáját adták az
igazi keresztényi szeretetnek a vallási türelmetlenség századában. Az új hit
nyomában kialakuló korszellem hatására az emberek kezdték becsülni a tudomány
és az iskola képviselőit, a könyveket vásárolni, a tehetségesebb ifjakat
taníttatni. Megnőtt az iskolák valamint a nyomdák száma. Az új hit követői
között szorosabbá válnak a szálak, de a felekezeti gyűlölet még ismeretlen
számukra.[16] Poppel Éva hívő lélek volt, ám
nem volt vakbuzgó. Az ellenreformáció a dunántúli nagy családokat, így az ő
rokonait is visszatérítette a katolikus hitre. Ő azonban hű maradt haláláig.
Még II. Ferenc híres gyóntatója Giulielmus Lamormain is próbálta megtéríteni,
sikertelenül. Poppel Éva jó viszonyt tartott fenn a katolikus püspökökkel, a
jezsuitákat, franciskánusokat anyagilag is támogatta, de hitében megmaradt. Az
udvarában nevelkedő nemesi gyermekek is
ezt a szellemet szívhatták magukba. Nagy bánatot okozott neki fia, aki áttért a
katolikus hitre és anyjával méltatlanul bánt, sőt anyagilag is próbálta
megrövidítette. Ő azonban megmaradt protestánsnak, de mindvégig éreznie
kellett, hogy aki a hitét híven szereti, annak szenvednie kell érte. Segítségét
a protestáns papoktól sem vonta meg. Munkáikat szívesen olvasgatta. Amikor
Stájerországból kiűzték az evangélikusokat, sokukat befogadott. De érkeztek
hozzá menekülő keresztyének Morvaországból és máshonnan is. A magyarországi
protestánsüldözés idején nem csak védelmébe vette az elűzött evangélikus
papokat, hanem ajánlólevéllel is ellátta őket, ha külföldre távoztak.[17] Íme egy okos nő, aki nagy szolgálatot tett a vallásüldözés korában. Nem
gyűlölködött, inkább a békességet kereste és minden felekezet hívői iránt
jóindulattal viseltetett. Igen nagy köztiszteletnek örvendett, bár személyesen
ismerte II. és III. Ferdinánd királyt, mégis Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet
támogatta, sőt a férjét is rávette erre. De levelezett vele I. Rákóczi György
erdélyi fejedelem, a lengyel királyné, és a szomszédos török földbirtokosok is.
A kölcsönös megértés és a vallási türelem híve volt akkor, amikor a
reformátorokat gályarabságra vitték. A reformáció terjesztésében a polgárság szerepe is kiemelkedő
Magyarországon, amit néhány debreceni példán szeretném szemléltetni. A városi
polgárasszonyok fontos szerepet játszottak a református hit terjesztésében és
megtartásában. Műveltségük középpontja a hit volt. Rendszeresen olvasták a
Bibliát, jártak istentiszteletre. Elsők az irgalmasságban, az adakozásban és a
jótékonyságban. Míg Méliusz Juhász Péter egykori debreceni püspök a
nagyasszonyokat nevezte az „egyház dajkáinak”, addig a 17. században ezt a
szerepet a jómódú polgárasszonyok veszik át. A szegényeket, de közöttük is elsősorban a kollégiumi diákokat ebéddel
látták el. Ez volt a coquia, azaz a diákoknak a polgárházaknál való ingyen
kosztja. A coquia eltörlése után létrehozták a konviktust. A polgárasszonyok azonban
nem szűntek meg adakozni adományok, hagyaték és alapítványok formájában. Így
gondoskodtak a diákok fenntartásáról. Ezeknek a nevét őrzi a kollégium
aranykönyve. Például 1628-ban özvegy Mészárosné Szabó Margit háromszáz forintot
tett le a főbíró kezébe „tanulók, szegény sorsúak részére, kik a német
akadémiákba szándékoznak”. Példáját sokan követték. Kolosi Török István írja
„Az asszonyi nemnek nemességéről, méltóságáról és dicséreteiről való
rythmusok”-ban (1655): Ahol sövény nincs, eltékozoltatik az örökség, és ahol
asszony nincs, fohászkodik a szűkölködő”.[18]
Például özvegy Varga Ferencné Agatha asszony mészárszéket vásárolt Debrecenben
a Péterfia utcán. Minden második héten 1- A polgárasszonyok példaképei a főbírók feleségei voltak. Komáromi
Csipkés György prédikátor ezekkel a szavakkal búcsúztatta Dobozy István főbíró
feleségét annak temetésén: „Ő vala
Isten után neked földi gyámolod, szemed gyönyörűsége, házad szépsége, búdnak,
bánatidnak csendesítője, reád háramló gondod terhének válladról nem kevéssé
elvevője. - Lelke idvességének keresésére való idejét mulandó élete kedvéért
nem vesztegette el, szorgalmas lévén az igének hallgatásában, az könyörgéseknek
gyakorlásában, az úrnak vacsorájával való élésben és a szegényekhez való
irgalmasságtételben.” [19]Egyébként
a Dobozy család puritán prédikátorokkal temettette tagjait, s a prédikációkat
ki is nyomtattatták a család nőtagjai. Komáromi Csipkés Györgyét Dobozy János
és Biczóné Dobozy Anna (1668), Köleséri Sámuelét pedig Kovácsné Dobozy Kata
(1657), melyek a család puritán kegyességét például állítják az egész város
elé. Jótékonykodó vallásos asszonyok temetésén tartott prédikációkat egyébként
is gyakran nyomtattak ki Debrecenben, ami a nőknek az egyházi életben vitt növekvő
szerepére vall. De meg lehet említeni Vígkedvű Mihály főbíró feleségét, Biczó
Máriát és II. Dobozi István feleségét Komáromi Csipkés Katát. De sokáig lehetne
még sorolni a példamutató életű asszonyokat, akik jó példával jártak elől a
polgárság körében. A város templomainak felszerelése tekintélyes részben a polgárasszonyok
adománya. Gyönyörű terítőket hímeztek az
Úr asztalára, úrvacsorai edényeket készíttettek a híres debreceni
ötvösmesterekkel templomuk számára. Az egyik aranyozott ezüst kannán ezt olvassuk:
Juhos Borbála 1628. Egy másikon: „Engemet csináltatott a debreceni eklézsiában az Úrnak asztalára, Isten
nevének tisztességére a néhai boldog emlékezetű Nemzetes Fekete István uram,
debreceni egynéhány ízbeli főbíró megmaradt özvegye, Székely Orsolya asszony
anno D. Voltak irodalompártoló polgárasszonyok, akik vagyonukból áldoztak
vallásos énekeskönyvek és prédikációk kinyomtatására. Várady Gáspárné Nagy
Dorkó énekeskönyvet nyomtattatott ki 1590-ben. Keresszegi István prédikációit
Petneházy István özvegye Király Anna adatta ki 1635-ben. Kerekes Mihály özvegye
Bagoly Kata Nógrádi Mátyás könyvét jelenttette meg „Lelki próbakő, melyen az
ember mind magát, mind vallását megcirkálhatja, sőt házanépének is szent utat
mutathat az egyenes úton való járásra” (1651)[21] Meg kell emlékezni a papnékról is. A kálvinista papnékról külön
rendelkezik az egyházi törvény, mivel őket is az egyház képviselőinek
tekintettek Méliusz püspök a következőket írja nekik okulásul: „Tiltjuk a papok
feleségeinek a fényűzést, a ruházatban való mértéktelenséget! Ne bujálkodjanak
gyöngyökkel, hajoknak fodorgatásával, hanem hordjanak középszerűen díszített,
az udvari és királyi nemes nők fényűzésétől, kevély pompájától és gőgjétől ment
öltözetet! Legyenek szemérmetességgel, tisztasággal ékesek, férjeik iránt
engedelmesek, józanok, a házi dolgokban jártasak és szorgalmasak!”[22] Ezt
az intést követték is, nemcsak segítőtársai voltak férjüknek, hanem lelki
segítséget nyújtottak a rászorulóknak és segítettek a testi bajok gyógyításában
is. Orvosi könyvek kéziratban is voltak papi családoknál. A püspökök feleségei
hasonlóan a nagyasszonyokhoz, támogatták a külföldön tanuló ifjakat. Például
Bocskai Erzsébet, Károlyi Péter tiszántúli püspök felesége könyveket adott ki
és a Wittembergben tanuló ifjakat fejedelmileg segítette. Bocskai Klára eklézsiák,
iskolák jótevője. A paplányokat szívesen vették feleségül a debreceni előkelő
polgárok. Így a paplányok bekerültek a legelőkelőbb debreceni családokba és a
következő generációt hitben nevelték. Az özvegy papnékra és árváikra gondot viselt a város, ők pedig
példamutató életükkel szolgálatot tettek az egyháznak és a városnak. A
kereszténység kezdetén az özvegyasszonyok gondozták a szegényeket, betegeket és
árvákat. A Debrecenben élő özvegy papnékat is felvállalták ezt a szerepet. A reformáció nem
csak az egyházat alakította át, hanem az emberi gondolkodást is. Megjelenik a
politikában, a közgondolkodásban és a mindennapi életben is. A reformáció
terjesztésében kiemelkedő szerepet kaptak és töltöttek be az asszonyok, akár
főúriakról, akár polgárasszonyokról legyen szó. Hitük nem csak magának való hit
volt, hanem olyan hit, amely tettekre ösztönözte őket, mely iskolákat,
templomokat épített, mely gondoskodott a papjairól, a tanárairól, mely nem
tűrte meg a szenvedést maga körül. Többségük szerepe sohasem kerülhetett
napvilágra. Néhányuknak kívánt a szerző emléket állítani és hírüket elvinni a
nagyvilágba. Jegyzetek: [*] Ez az előadás elhangzott német nyelven Wittenbergben a Luther Akadémián (Evangelische Akademie Sachsen) a „Wurzeln der Demokratie” című konferenciáján 1995. október 31-én. [1] S.Szabó József: A reformáczió patronái főleg Debreczenben és környékén. In: Debreczeni Képes Kalendárium, 1911. (továbbiakban: S.Szabó, 1911.) 41. p. [2]
Révész Imre: „Akikre nem volt
méltó a világ”. Képek a keresztyénség történetéből. Debrecen, 1993. 80. p. [3]
S.Szabó József: A Perényiek. A
magyar reformáció szolgálatában. Bp., 1923. 44-45. p. [4]
S.Szabó, 1911. 47. p. [5] S.Szabó, 1911. 44. p. [6] S.Szabó József: Debreczen régi nagyasszonya. In: Debreczeni Képes Kalendárium, 1907. 23. p. [7] Takáts Sándor: Régi magyar nagyasszonyok. Bp., 1982. (továbbiakban: Takáts, 1982.) 120. p. [8] S.Szabó, 1911. 44. p. [8] Takáts, 1982. 129. p. [9] Takáts, 1982. 129-130. p. [10] Balogh Judit: Ama kegyelemnek mennyei harmatja. A 17. századi magyar puritanizmus irodalmából. Bp., 1995. (továbbiakban: Balogh, 1995.) 192–193. p. [11] S.Szabó József: A Lórántffyak. Történeti rajz. Bp., 1896. (továbbiakban: S.Szabó, 1896.) 23. p. [12] Balogh, 1995.194. p. [13] S.Szabó, 1896. 26. p. [14] Balogh, 1995. 116. p. [15]
S.Szabó, 1896.28. [16]
Takáts, 1982. 187. p. [17]
Takáts, 1982. 191. p. [18] S.Szabó József: Régi, főként debreceni asszonyok. Debrecen, é.n. 18. p. [19] Uo. 19. p. [20] Uo. 20. p. [21] Uo. 21. p. [22] Uo. 12. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |