Már két nappal az őszirózsás forradalom után, 1918. november 2-án kijelentette a Károlyi Mihály vezette új népkormány és a Magyar Nemzeti Tanács, hogy hat héten belül megtartják a nemzetgyűlési választásokat a hivatalosan ugyan nem, de gyakorlatilag feloszlott régi országgyűlés pótlására. Igaz, hogy a hat hét leteltével ez nem teljesült, sőt, igazából közeli megvalósulásáról sem volt szó – vagyis csak szó volt – különböző okok miatt,[1] de persze azt akkor senki sem tudhatta, hogy végül is a polgári demokratikus Magyar Népköztársaság soha nem fog nemzetgyűlési képviselőket választani. Ezért már gyakorlatilag a forradalom győzelmétől megkezdték a különböző politikai irányzatok a választásokra való felkészülést és az immár általános választójoghoz jutott nép megnyerését eszméiknek, melyet egészen a Tanácsköztársaság létrejöttéig egyre fokozódó iramban folytattak.

Természetesen az egyházak is felismerték azt, hogy ezeknek a választásoknak milyen nagy tétje van, hogy egy esetleges szociáldemokrata többségű nemzetgyűlés mekkora veszedelemmel járna rájuk és általában a vallásra nézve, ezért már novemberben megkezdték a munkát az emberek megnyerésére, illetve a szociáldemokráciától való elriasztására. Kapi Béla dunántúli evangélikus püspök körlevélben szólította fel a lelkészeket január 2-án, hogy figyelmeztessék híveiket, milyen óriási veszedelmet jelentene a választásoknál a „radikális”, vagyis a szociáldemokrata irányzat hatalomra kerülése.[2] De különösen a római katolikus papság jeleskedett a hívek politikai megnyerése terén. Ernszt Sándor prelátus, a Katolikus Népszövetség elnöke úgy nyilatkozott, hogy a papságnak ki kell mennie a templom falai közül a néphez, hogy eszméiknek megnyerjék.[3]

Volt, ahol ezt felsőbb, püspöki utasításra tették a vidéki katolikus papok, mint például a Szombathelyi egyházmegyében, ahol már november 5-én egy egyházmegyei papi értekezleten kidolgozták a választási előkészület programját: „1. Választójogról felvilágosítás. 2. Általános program: Keresztény demokrácia. Részletes program alkalmilag a központból. 3. Nemzetiségi vidéken autonóm program is. 4. Jelöltek konsignálása. Ha intelligens demokratikus gondolkodású nem volna állítható, akkor a népből érdemes egyén.”[4] Bár az irat külzetén semmi további utalás nincs a program további sorsára nézve, de minden valószínűség szerint ez az az „actio”, amelyet a körmendi alesperesi kerület őszi koronagyűlésén november 28-án felolvasott az elnök az egybegyűlt papoknak és erről szól Huszár Mihály esperes is november 21-én a sárvári koronán, mint bizalmas információról.[5]

De a legtöbb helyen ehhez felsőbb utasítás sem kellett, különösen a római katolikus alsópapság magától is szervezte faluja népét a keresztény politikai erők számára, például a baltavári plébánosnak sikerült elérnie, hogy községe népe kijelentette: követelni fogja, hogy ne csak a szociáldemokraták intézhessék az ország sorsát, hanem a földműves nép is.[6] Persze nem véletlen, hogy ebben főleg a katolikus papság jeleskedett, ugyanis nekik már „készen volt” a Keresztényszociális Párt, melynek érdekében szervezkedhettek, míg a protestánsoknál távolról sem volt ilyen egyszerű a helyzet, mint lentebb látni fogjuk. Az ország minden részéből hallunk arról, hogy a katolikus papok a szociáldemokraták növekvő befolyása ellen a népet próbálták a keresztény eszmeiségnek megnyerni – még ha nem is kimondottan a Keresztényszociális Párt mellett agitáltak –, általában őket különböző hangsúlyozottan keresztény egyesületbe tömörítve, illetve a megfelelő sajtótermékkel ellátva, de még az is felmerült, mint hatékony módszer, hogy a népnek olvassák fel a szociáldemokrata orgánumok az egyház és vallás ellen írt véresszájú cikkeit.[7] Sokszor még a szószéket is felhasználták az agitációra, például Pécsett Martinovich Sándor jezsuita atya a székesegyházban nagy hallgatóság előtt a választásokról beszélt,[8] a ferences templomban pedig a Népszava ellen prédikáltak[9] – nem mintha Zichy Gyula püspök ezt helyeselte volna, hiszen a női szavazatokért indított küzdelmet sem engedte a templomokban.[10] Sopron vármegyében is előfordult, hogy a papok és a tanítók a templomot, illetve az iskolát használták fel agitációs célokra, politikai tartalmú beszédeket mondva a szószéken és a gyermekekkel a szülőknek röplapokat küldözgetve, ami ellen a főispán erélyesen tiltakozott is Fetser Antal győri püspöknél.[11] A vidéki, helyi katolikus lapok sem voltak restek és csak úgy ontották az agitációs cikkeket.[12]

Az megcáfolhatatlan tény volt minden vallását komolyan vevő ember számára, hogy a vallásos erőket meg kell szervezni és szilárd blokként kell állítani a választásokon a Szociáldemokrata Párt, mint az egyetlen komoly és veszélyes ellenfél ellen. (Meg kell jegyeznünk, hogy itt nemcsak a szociáldemokraták vallás- és egyházellenességéről volt szó, legalább annyira elítélték a keresztény körök az internacionalizmusukat is, és nemcsak a vallást, hanem a magyar nemzettudatot is igyekeztek védeni tőlük.) Erre azonban több lehetőség is kínálkozott.

A katolikusok helyzete egyértelmű volt, nekik már 1895 óta volt hitvallásos katolikus pártjuk és 1918-ban a Keresztényszociális Párt – a csekély jelentőséggel bíró ún. „újjászervezett” Magyarországi Keresztényszocialista Párt mellett – is teljesen megfelelt arra a célra, hogy a választásokon mögéje tömörüljenek a szociáldemokráciával szemben. A Keresztényszociális Párt belső pártéletéről időszakunkban itt nem szeretnék bővebben szólni, egyrészt mert ezt már megtette Gergely Jenő,[13] másrészt pedig mert nem tartozik szorosan témánkhoz. Röviden csak annyit említenék meg, hogy már október utolsó napjaiban felmerült, hogy a párt együttműködne Károlyiékkal, de ezt akkor a szociáldemokrata politikusok meghiúsították. A forradalom győzelme után a Keresztényszociális Párt is csatlakozott a Magyar Nemzeti Tanácshoz és tagjai közül – igaz, nem a párt, hanem a Katolikus Népszövetség nevében[14] – Zboray Miklóst behívták a tanács intézőbizottságába, a nagyválasztmányába pedig Huszár Károly, Haller István, Ernszt Sándor, Vass József, Giesswein Sándor és Turi Béla került be a párt tagjai közül. A párt támogatta az új polgári demokratikus rendszert, egyes tagjai a tényleges politikai hatalomból is részt kaptak – Beniczky Ödön és Bartos János Esztergom illetve Bars vármegye főispán-kormánybiztosa lett, Persián Ádám pedig a katolikus ügyek kormánybiztosa – sőt, szó volt Huszár Károly belépéséről is a Károlyi-kormányba.[15] A párton belül az eddig háttérbe szorított kereszténydemokrata eszmeiségű személyek – Giesswein Sándor, Persián Ádám, Turi Béla, Vass József, Szmrecsányi György, Ernszt Sándor – kerültek előtérbe és november 20-án egy ennek az irányzatnak megfelelő új pártprogramot fogadtak el az 1918. februári helyett.[16]

A protestánsok helyzete azonban jóval problémásabb volt, mivel ők nem rendelkeztek ilyen párttal. Előttük az alábbi különböző lehetőségek kínálkoztak a választásokon a szociáldemokráciával szemben:

1. Csatlakozás a Keresztényszociális Párthoz

2. Közös keresztény koncentráció

3. Külön protestáns párt alakítása

4. Valamelyik másik polgári, a vallási értékeket védő pártra való szavazás

Nézzük meg részletesen ezeket a lehetőségeket, illetve hogy mi valósult meg belőlük!

A protestánsok a Keresztényszociális Párthoz való csatlakozásának kívánalma mind katolikus, mind protestáns oldalról felmerült egyesek részéről. A református vallású ifj. Gonda Béla a Magyar Kultúra hasábjain feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy a Keresztényszociális Párt – melynek jut szerinte „Magyarországon mindenekfelett és mindenekelőtt […] a feladat, hogy a tömeget a helyes útra irányítsa” – mögé felsorakozzanak a protestánsok is, teljesen egyenlő jogokkal a katolikusokkal.[17] Ugyanezt hangoztatja Nyisztor Béla is a Szatmári Hírlap lapjain, csak azzal a különbséggel, hogy ő már nemcsak a keresztény tömegeket, hanem mindenkit, aki „pozitív istenhit alapján áll”, vagyis az izraelitákat is a pártba hívja, mivel az ellenséges áramlatok minden vallást veszélyeztetnek.[18] Megjegyzem, ez az egyetlen forrásunk időszakunkból, amikor valamiféle politikai együttműködésről van szó az izraelitákkal, minden más elképzelés csak a különböző keresztény felekezetek összefogását szerette volna látni. A felhívásoknak volt is foganatja, 1919. január 20-án Budapesten, a Deák téri evangélikus iskola dísztermében egy gyűlést tartottak, amelyen a Keresztényszociális Párt protestáns tagjai demonstrálták ünnepélyesen a párthoz való tartozásukat.[19]

Miért csatlakoztak egyes protestánsok a nyilvánvalóan katolikus vezetésű Keresztényszociális Párthoz? Mert – ahogy a párt protestáns tagjainak hittestvéreikhez intézett március 15-i szózata mondja – olyan pártot akarnak, amely a szociális szellemtől van áthatva, a keresztény világnézet alapján áll és a „magyar faj” szellemi és gazdasági érvényesüléséért száll síkra, de ugyanakkor hatalmas és jól szervezett is. Ilyen pedig véleményük szerint csak egy van, a Keresztényszociális Párt, melynek vezetősége szerintük megértette az idők jeleit és belátván azt, hogy a keresztény magyarságnak egy politikai táborban való egyesítése mindennél előbbrevaló, azt az egész keresztény magyarság pártjává kívánja formálni, feláldozva a párt kifejezetten katolikus jellegét.[20] Így látták ők – s igaz is volt mindez? Úgy vélem – főleg a nagymértékű katolikus egyházi anyagi támogatásokból kiindulva, melyet időszakunkban a párt kért és meg is kapott –, a valóságban egyáltalán nem volt szó a katolikus egyháztól való elszakadásról, csupán csak a propagandában.

Vidéken jó néhány helyről hallunk arról, hogy a megalakuló helyi keresztényszocialista pártszervezethez más vallásúak is csatlakoztak a katolikusokon kívül. Bár valóban sok helyen történt ilyen, de azt le kell szögeznünk, hogy a tömegesen alakuló helyi pártszervezeteknek ez csak kis részében volt igaz. A más felekezetűek közül reformátusok, evangélikusok és az éppen katolikus, de a Magyar Katolikus Egyházon belül „mostohagyermekként” kezelt görög katolikusok csatlakoztak a szervezkedéshez, izraelitákról és ortodoxokról, illetve a kisebb protestáns egyházak tagjairól nem hallunk. Ilyen felekezeti különbség nélküli keresztényszocialista szervezkedés történt Rádon,[21] Pápateszéren, Homokbödögén,[22] Nemeshollóson, Rempehollóson,[23] Kőszegen,[24] Kőszegszerdahelyen, Doroszlón,[25] Bodrogszerdahelyen,[26] Szombathelyen,[27] Mohácson,[28] Pinkafőn,[29] Ölbőn,[30] Sárváron,[31] Jánkon,[32] több szatmári faluban,[33] Királydarócon[34] és Nagykárolyban, ahol az evangélikus, református, görög katolikus és római katolikus lelkészek lettek a megalakuló pártszervezet alelnökei,[35] csakúgy, mint Jákon, ahol a protestáns vallású Liederfrost Pált választották meg a szervezet elnökének.[36]

Úgy tűnik, hogy az ország nyugati és szatmári vidékeire volt jellemző az ilyen típusú felekezeti összefogás. Azonban ennek ellenére a Keresztényszociális Párt a protestánsok nagy tömegeit mégsem tudta megnyerni magának és zászlaja alá állítani.

A második lehetőség, a keresztény koncentráció gondolata már novemberben több helyről is kiindult. Legelőször Kapi Béla evangélikus püspök – aki az összes egyházi vezető közül a legbizalmatlanabb volt az új rendszerrel szemben –, vetette fel Raffay püspöknek november 20-i levelében, hogy a legsürgősebben fel kell készülni a védelemre a radikális irányzatokkal szemben, ugyanis szerinte ha a Károlyi-kormány bármely okból nem képes magát hatalmon tartani, akkor azt egy teljesen radikális kormányzat fogja felváltani, amely egyház- és vallásellenes intézkedéseket fog hozni. Kapi határozottan leszögezi, hogy a Károlyi-kormány támogatását feltétlenül hazafias kötelességének tartja és a szervezkedést egyáltalán nem ez ellen, hanem a radikális túlzások ellen javasolja, melyek a keresztény egyházak és a keresztény Magyarország jövőjét kockáztatják. „Szükséges azonban, hogy e kérdésben a legsürgősebben történjék valami, mert az események mérföldekkel megelőzik a gondolatokat és a terveket.” – írja püspöktársának. Először is az evangélikus egyház vezetőségének állásfoglalását tartaná szükségesnek, majd pedig a református és a katolikus egyház véleményének megismerését a kérdésről. Bár itt nem szól egyértelműen arról, hogy velük szeretne együttműködni, de a fentiekből ez logikusan következik.[37]

Veszprémből is kiindult egy ilyen jellegű szervezkedés, Rott Nándor katolikus püspököt december 2-án katolikus és református férfiak küldöttsége kereste fel, hogy a két felekezet együttműködését megbeszéljék. Ő hajlott is erre, ezért másnap levélben felkérte Németh István dunántúli református püspököt, hogy mind ő, mint lelkészei vegyenek részt a közös szervezkedésben, mivel szerinte mindenkinek össze kell fognia, aki félti az ország jövőjét a nemzetközi és keresztényellenes irányzatoktól, bár azt nem közli, hogy pontosan milyen jellegű munkára gondolt.[38]

Harmadrészt a híres-hírhedt Bangha Béla jezsuita páter is próbálta megszervezni a keresztény társadalmat. Az ő elképzelése a keresztény pártok koncentrációja volt és ezen belül egy még hiányzó keresztény polgári párt alakítása a Keresztényszociális és a Pallavicini György vezette Földműves Párt mellé, mely komoly tényezővé válván ezeket magába olvasztaná. Ő a Keresztényszociális Pártot nem tartotta alkalmasnak a választási harc vezetésére, mivel „kompromittált, kikiáltott, lejárt zászlókkal nem lehet követőket toborozni. Még azoknak is megnyúlik a néppárt névre az ábrázatjuk, akik leghangosabban s lelkesebben sürgetik az akármiféle keresztény szervezkedést.” Bangha Prohászkát akarta megnyerni a szervezet élére, szerinte ő az egyetlen, aki tömörítheti az egész keresztény középosztályt, akit „katona és civil, protestáns és katolikus, régi és vadonatúj emberek, vallásosak és nemzsidó szabadgondolkodók”, vagyis mindenki elfogadna.[39]

A közös keresztény szervezkedés 1918. december legelején meg is indult. December 5-én bizalmas értekezletre gyűltek össze néhányan, akik közül Zichy János, az előző vallás- és közoktatásügyi miniszter, Prohászka Ottokár, Kapi Béla és Geduly Henrik tiszai evangélikus püspök nevét ismerjük. Úgy tűnik, a katolikus oldalról indult ki a megbeszélés kezdeményezése. Zichy leszögezte egy új alakulás szükségességét, Prohászka pedig kijelentette, hogy a befejezett tényeket el kell fogadni és a célt a magyar nemzet jövendőjének megmentésében kell látni. Elérkezettnek látta az időt arra, hogy az egyes keresztény felekezetek közös alapon keressék az utat, mivel egy felekezetileg egyoldalú szervezet nem alkalmas a jövő biztosítására. Az új szervezetet illetően Prohászka fontosnak tartotta, hogy a politikailag túlságosan exponált embereket kerüljék, hogy ne terhelten induljon meg az akció. Mind ő, mind Zichy kijelentették, hogy a szervezkedés célja nem a kormány megbuktatása (nincs még egy egyházi forrásunk, amely erről így, ilyen nyíltan szólna!), hanem a keresztény Magyarország jövőjének biztosítása és ígéretet tettek rá, hogy a felekezeteket egymástól elidegenítő tényezők megszűntetésére fognak törekedni.

Kapi a protestáns egyházak nevében elutasíthatatlan követelésképpen kijelentette a bevett vallásfelekezetek teljes jogegyenlőségéről és viszonosságáról szóló 1848. évi XX. tc. teljes végrehajtását, kiemelve, hogy annak nemcsak anyagi, hanem vallásegyenlőségi és viszonossági követeléseit is feltétlenül érvényesíteni kívánják. Kapi erre nézve intézményes biztosítékot is kért, arra az esetre, ha az állami vezetésben és a közvéleményben a katolikusok jutnának irányító szerephez. Prohászka megnyugtató választ adott és kijelentette, hogy a protestánsok a törvény végrehajtására vonatkozó jogait a katolikusok minden vonatkozásban elismerik.

Több hozzászólás után a jelenlévők a következőkben állapodtak meg: az elvi készség megvan a keresztény egyházak koncentrációjára; a szervezkedés a dogmatikai különbségeket nem érinti, hanem a közös eszmények védelmére irányul; az új alakulat neve, programja, taktikája később, részletes előmunkálat után állapítandó meg; az új alakulásnál nem egyházi vezérek, hanem világiak lépjenek előtérbe; ez a tárgyalás csak informáló jellegű és annak megállapodásairól az egyes egyházak illetékes tényezőit bizalmasan értesítik s további elhatározásukat a kialakult közvéleménytől teszik függővé.[40]

Ennek ellenére Prohászka három hónappal később írt levele Raffay püspökhöz a tárgyalások eredménytelenségére utal. Ebből arról értesülünk, hogy mivel a közös keresztény pártot nem sikerült megalakítani, abban állapodtak meg, hogy legalább a választásokon együttműködnek a keresztény egyházak – vagyis valószínűleg a protestánsok is a keresztényszocialista jelöltekre szavaznak.[41] Azonban az, hogy Kapi még december 13-án is várta a zászlóbontást és sürgette a fővárosban lévő Raffayt, hogy sürgősen, „ne napok, hanem órák alatt” intézkedjen az ügyben, arra utal, hogy az értekezlet utáni tárgyalásokkor esett kútba a terv.[42]

De a zászlóbontás csak késett, olyannyira, hogy Kapi nem várta a budapestiek intézkedését tovább, hanem Szombathelyen maga kezdett szervezőmunkába. Január 7-én körlevélben felhívta az espereseket, hogy ha úgy gondolják, hogy a mostani nehéz időben a római katolikus egyházzal vállvetve kell védekezniük, hívják fel egyházmegyéik lelkészeit és tanítóit, hogy január 14-én egy értekezletre gyűljenek össze Szombathelyen és egyes vezetésre alkalmas gyülekezeti tagokat is hozzanak magukkal.[43] Valószínűleg Kapi – látva, hogy a közös keresztény párt csak nem létesül – a Keresztényszociális Pártban való részvételt kezdte el szorgalmazni, ugyanis január 14-én egy keresztényszocialista gyűlés volt Szombathelyen evangélikusok részvételével, ahol Huszár Károly keresztényszocialista volt országgyűlési képviselő Balikó Lajos kőszegi evangélikus lelkész felhívására kijelentette, hogy „a Keresztényszociális Párt az egész keresztény nép pártja akar lenni és ezért úgy elnökségében, mint intézőbizottságában is szívesen biztosít helyet azon protestáns vezető embereknek, akik közismert programjukhoz nyíltan csatlakoznak.[44] Az új közös keresztény párt terve az új évben már teljesen irreálissá vált, március elején már maga Prohászka püspök is „idétlenségnek” bélyegezte ezt.[45] Igaz, püspöki titkára állítólag felhívást intézett az egyházmegye papságához, hogy a protestáns lelkészekkel karöltve járjanak el, de nem tudjuk, hogy ez pontosan mire vonatkozott.[46]

Vidéken, az egyházi vezetőktől függetlenül is kezdtek hasonló, helyi keresztény koncentrációt célzó szervezkedésbe. Ilyen volt a nagyváradi Keresztény Tanács, melyet a római katolikus papok kezdeményeztek. Ők bizalmasan felkérték a helyi protestáns egyházakat, hogy minden eddigi ellentétet félretéve egy közös keresztény tanácsban egyesüljenek, melyben a vallásos világnézet és a magyarság érdekében vállvetve munkálkodnának a szociáldemokrata és radikális irányzattal szemben, de az új politikai rendszert respektálva. Az evangélikus egyházközség presbitériuma azonnal csatlakozott is a tanácshoz és kijelölte megbízottját, míg a református esperes a várakozás álláspontjára helyezkedett. A szervezetet azonban a helyi nemzeti tanács előtt bevádolták azzal, hogy ellenforradalmi célzatú, Imrik S. Zoltán kanonoknak és Champier István főgimnáziumi tanárnak alig sikerült tisztáznia azt a vád alól.[47]

S mit szólt az „ősellenséggel” való együttműködéshez az ország protestáns közvéleménye? Az mondhatjuk, hogy teljesen megosztott volt a kérdésben, bizonytalanság jellemezte, erre utal, hogy bizonyos lapok egyes cikkei helyeselték az összefogást,[48] míg ugyanazon lapok más számaikban elítélték azt,[49] de úgy tűnik, hogy a protestáns társadalom nagyobb része bizalmatlan volt a katolikusok iránt. A protestáns lapok közül egyedül a Sárospataki Református Lapok üdvözölt osztatlan örömmel minden közös szervezkedést a katolikusokkal,[50] mivel ez már jóval a forradalom előtt is a Keresztényszociális Párttal való együttműködést szorgalmazta.[51] A Lelkészegyesület és az Új Reformáció nyíltan kiállt a politikai együttműködés ellen, hisz szerintük „a katolicizmus maradi, reakciós, a protestantizmus a haladás zászlaját lobogtatja s a «semper reformari» elvi alapján áll. Egyesülhet-e a tűz a vízzel? A haladás a maradisággal?”[52] De más okok is bizalmatlanságot keltettek bennük, féltek attól, hogy „a pápisták csak a katolikus egyházi vagyon megmentésére kérik támogatásunkat, s aztán oldalba szúrnak bennünket” – bár ezt azért a sajtóban ilyen nyíltan nem, csak magánlevelekben merték kimondani.[53] De alaptalan volt a félelem, mivel a protestáns–katolikus együttműködésből nem lett semmi időszakunkban, a néhány protestáns keresztényszocialistát leszámítva.

Harmadik megoldásként egy önálló protestáns (vagy evangélikus, vagy református) párt alapítása kínálkozott. Már december végén felvetette Kirchner Rezső evangélikus püspöki titkár, hogy egy pártot kellene alakítani, mivel a hozzájuk közel álló köztársasági függetlenségi pártok nem adnak életjelet magukról – a Keresztényszociális Pártot, mint lehetőséget meg sem említi –, a választás pedig már vészesen közeleg, a szociáldemokraták győzelme pedig igen rossz kilátásokkal kecsegtet. Igaz, ő nem kimondottan evangélikus hitvallású pártot akart – elnevezésként is „köztársasági demokrata pártot” használja rá –, hanem egy „evangélikus egyházunkat megérteni tudó” pártot. Szerinte a Magyar Evangélikus Lelkészek Egyesületének kellene a párt programját kidolgozni, melynek pontjai közé egyházi szempontból elégséges, ha felveszik az 1848. évi XX. tc. végrehajtását és azzal kapcsolatban az egyházi és iskolai szükségletek állami fedezetével a szekularizációt. Kirchner úgy gondolkodott, hogy mivel vannak tisztán evangélikus és református választókerületek, onnan néhány képviselőjük bejuthatna az alkotmányozó nemzetgyűlésbe, ahol védhetnék és hangoztathatnák érdekeiket.[54] A kezdeményezés azonban visszhang nélkül maradt.

Református oldalról is felmerült egy ilyen ötlet Sebestyén Jenő budapesti teológiatanár tollából. Őt hollandiai külügyi missziója folyamán szerezett tapasztalatai alapján arra a felismerésre jutott, hogy egy külön hitvallásosan református politikai pártot kellene létrehozni, mivel ha a magyar kálvinizmus továbbra is ilyen passzivitásban marad, elszalasztja a kedvező történelmi pillanatot, mikor új jegecesedési pontokra van szükség, és a jövőben semmi súlyuk és jelentőségük nem lesz a nemzet életében. Szerinte már most meg kell szervezni a pártot, ha még tömegek nem is csatlakoznak hozzá, hogy ezzel már megszerezzék a református politika számára „a magyar politika fórumán azt a házhelyet, ahol idővel a mi speciálisan kálvinista stílusú politikánk palotáját majd felépíthetjük.”[55]

A felvetés hatására nagy sajtóvita indult meg a kérdésről. Vass Vince a Dunántúli Protestáns Lap hasábjain alapvetően helyeselte az ötletet két okból is, mivel Magyarországnak a szervezett protestantizmus egyrészt külpolitikai súlyt adna a protestáns nagyhatalmak előtt, másrészt pedig a hazai belpolitikának is tartalmat kölcsönözne, de a szervezeti kereteket másképp tartotta célravezetőnek, mint Sebestyén. Jónak látta volna a szervezkedést egy valóban felekezetek felett álló keresztény szociális párt keretein belül, de úgy gondolta, hogy ez ma még ilyen formában kivitelezhetetlen. Ezért egy keresztény szociális szervezet azonnali megteremtésében látta a megoldást, mely keresztény sajtót, irodalmat, propagandát teremtve mint nem politikai párt is hathatósan felemelhetné szavát  a társadalmi és szociális törvények megalkotásánál. Vass még a magot is megtalálta ehhez a nagy szervezethez, szerinte a forradalmi reformmozgalom, az Országos Református Tanács lenne alkalmas ennek megszervezésére.[56] A lap következő számában hasonlóképen folytatja gondolatmenetét, arra helyezve a hangsúlyt, hogy a szervezkedésnek felekezetek felett álló kereszténynek kell lennie, nem pedig kimondottan reformátusnak, hisz „politikai fellépésünkkel éppen azt akarjuk feltüntetni, hogy a keresztyénség több, mint egyház. […] Még csak az van hátra, hogy nem nagyon mély és nem nagyon öntudatos hitű népünk azt gondolja, hogy a kálvinizmus meg nem több, mint politikai párt.”[57] De Sebestyén tovább ütötte a vasat, a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap március 2-i számában ismét az önálló református politikai párt szükségességéről beszélt. Mivel szerinte bár minden párttal vannak közös kívánságai a magyar kálvinizmusnak, de egyetlen egy programja sem fedi teljesen a speciális református világnézetet, ezért természetes, hogy a politikai fórumon is egészen külön életre és önálló munkára van predesztinálva.[58] Egy forrásunk utal arra, hogy március elején meg is alakították ezt a pártot,[59] de tényleges tevékenységére semmilyen adattal nem rendelkezünk. Hasonlóképpen Sárospatakon is alakítottak egy pártot református tanárok 1918 végén,[60] de erről sem hallunk többet.

Az evangélikusokat közömbösen hagyta ez a szervezkedés – csakúgy, mint Kirchner tervei –, mivel úgy vélték, hogy nincs szükség semmiféle külön protestáns politikai pártra, mivel az egyháznak a napi politikához kevés köze van, ha pedig mégis, akkor annak mindig csak kárát látja. Azonban annak feltétlenül szükségét látták, hogy a választásokon minden protestáns ember csakis olyan képviselőre szavazzon, aki a nemzeti és keresztény érdekek védelmére kötelezi magát.[61]

És hát negyedik megoldásként maradt, hogy minden protestáns a neki rokonszenves – természetesen a nemzeti és vallási érdekeket védő, de nem kimondottan keresztény – pártra szavaz. Valamikor a századelőn alakult ki az a közhely, hogy aki református, az függetlenségi. Persze ez így nem volt igaz – elég csak a két Tiszára gondolnunk! –, de az tény, hogy a református lakosság zöme a függetlenségi eszmékkel rokonszenvezett. Valóban nagyon sok református személy, főleg lelkész a Függetlenségi Párthoz tartozott a világháborút megelőző években, de az 1906-tól alakuló különböző parasztpártokban is nagy számban szerepeltek, a balmazújvárosi Országos Földmívelő Párt és a Nagyatádi Szabó István-féle Kisgazdapárt reformátusokból alakult, míg az Áchim András vezette párt nagy része evangélikusokból állt.[62]

Természetesen a forradalom után is ez az eszmeiség élt a protestáns választók lelkében, csak éppen a szociális és nemzeti követeléseket most már kiegészítette harmadik elemként a vallás védelme is, melyre a forradalom előtt még ilyen formában nem volt szükség. De az megmondhatatlan, vagy legalábbis kétes hitelességű lenne, ha megpróbálnánk megfejteni, hogy a protestáns lakosság kimondottan protestáns párt híján és a Keresztényszociális Pártot csak csekély számban támogatva, mely pártokra szavazott volna. Az biztos – igaz, csak elvileg, mint lentebb látni fogjuk –, hogy a vallásukat komolyan vevő emberek a Szociáldemokrata Pártot nem, a Polgári Radikális Pártot pedig már csak annál inkább sem választották, mert az nem is indult a választásokon. Arra vannak katolikus forrásaink, hogy ahol a Keresztényszociális Párt nem bírt kizárólagos támogatottsággal, ott a Földműves vagy a Kisgazda Pártot is támogatták a katolikus papok, de protestáns lelkészekre vonatkozóan nincsenek ilyen adataink.

Mindenképpen meg kell jegyeznünk azonban, hogy furcsamód voltak olyan papok és lelkészek, akik beléptek, vagy legalábbis együttműködtek a Szociáldemokrata Párttal. Már a forradalom előtt is volt református lelkész tagja a pártnak,[63] utána pedig Persián kormánybiztos szerint a katolikus papok nagy számban léptek be ebbe.[64] Valójában ez így nem volt igaz, ha felmerült is ez a lehetőség helyenként, az adott lelkipásztor azt mindig valamilyen külső tényező hatására tette, mint például az abai református lelkész, aki a falu békéje miatt vállalta el a helyi szociáldemokrata pártszervezet elnökségét,[65] vagy a kaposvári káplán, aki úgy gondolta, hogy ha nem sikerül megakadályoznia, hogy a helyi keresztényszocialista egyesület belépjen a Szociáldemokrata Pártba, akkor ő is követni fogja őket – ami ellen persze Rott püspök határozottan tiltakozott.[66] Hasonló esemény történt Fáber Adolffal, a diósgyőri plébánossal is. Ott – a szociáldemokraták egyik fellegvárában – a szociáldemokrata szakszervezet olyan támadásoknak tette ki a keresztényszocialista szakszervezetbe tartozó munkásokat, hogy félő volt, hogy munkájukat is elveszítik. Ezért felkérték a plébánost, hogy nevükben jelentse be, hogy csatlakoznak a szociáldemokrata szakszervezethez, ha a vallást valóban magánügynek tekintik és megszűntetik az egyház- és vallásellenes támadásaikat. Fáber ezt meg is tette és még az Alkotmány is közölte levelét. Ezt azonban sokan félreértették és úgy értelmezték, hogy ő is belépett a Szociáldemokrata Pártba. Fáber Szmrecsányi Lajos egri érsek számonkérésére győzött magyarázkodni és jóhiszeműségét bizonygatni, melynek eredményeképpen az érsek elállt a szigorú egyházi büntetéstől és penitenciaként csak azt szabta ki rá, hogy írjon egy tanulmányt „a vallás magánügy” témáról, elgondolkodásképpen, hogy mit is értenek ez alatt a szociáldemokraták…[67] Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a vidéki szociáldemokraták nem voltak mindenhol vallás- és egyházellenesek, például Turán a kötelező vallásoktatás fenntartása mellett tartottak gyűlést,[68] Tápiógyörgyén pedig mély vallásosságról tettek tanúbizonyságot.[69]

Még egy dolgot kell itt megemlítenünk. Az egyházi vezetők közül furcsamód nem valamelyik katolikus püspök állt ki legnyíltabban valamelyik párt, adott esetben a Keresztényszociális Párt mellett, hanem Baltazár Dezső tiszántúli református püspök a Mezőfi Vilmos-féle 48-as Szociáldemokrata Párt mellett. Baltazár volt már a Függetlenségi Párt tagja, csakúgy, mint a homlokegyenest ellenkező beállítottságú Munkapárté – ahogy azt a Mezőfi melletti agitáció miatt egyesek a szemére is vetették[70] –, de saját bevallása szerint 1904 óta a 48-as Szociáldemokrata Párt tagja volt és az 1905-ös választáson valóban ő segítette győzelemre Mezőfit.[71] 1918-19-ben rendszeres cikkírója volt a párt Szabad Szó című lapjának és maga is kiadott egy nyílt levelet lelkészeihez, melyben felkérte őket a párt támogatására, mivel „a 48-as Szociáldemokrata Párt a vallás tiszteletével, a haza szeretetével, a magán tulajdon s így a családi szentély védelmével egyesíti mindazokat az elveket, melyeknek szolgálatában magyar református népünkkel a politikai terén is egyek […] lehetünk.”[72] Mezőfi Vilmos még arra is felkérte, hogy a választásokon a párt listáján induljon.[73] A földművelő nép érdekeit védő programjuknak a párt megtévesztő elnevezése ellenére semmi köze nem volt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt antiklerikális és internacionalista eszmeiségéhez és programjához,[74] de ennek ellenére érték bírálatok a püspököt agitációja miatt, Vas Mihály gégényi lelkész nyíltan meg is írta neki: „[…] azokkal a szocialistákkal, akik agyonveréssel gyógyítják a betegeket, kezet nem foghatunk.”[75] – utalva Mezőfiék radikális programjára.

Mint láttuk, a forradalom győzelme után hat héttel nem tartották meg a választásokat és azt később is mindig csak tolták-tologatták. Miért? Hiszen Nagy Vince belügyminiszter visszaemlékezése szerint valahányszor nehéz helyzetbe került a kormányzat – ami pedig igen gyakran előfordult –, mindig a választások kiírásában látták a megoldást, de a gyakorlati problémáktól, amelyek ezzel jártak volna, mindig visszariadtak.[76] Mik voltak ezek a problémák? Legelsősorban és legfőképp az ország kétharmadának megszállása, ugyanis a megszállók területükön nem engedték volna a szavazást – az antant pedig semmit sem tett ennek érdekében –, a csak a szabad részekből alakult nemzetgyűlésnek pedig nem lett volna joga az egész ország lakosságát képviselni, viszont ha csak a szabad területeken írják ki a választásokat, az a jogfeladás látszatát keltette volna, amit a magyar kormány minden körülmények között el akart kerülni.[77] Másik problémaként merült fel, hogy teljesen ellentétes információkkal rendelkezett a kormány arra vonatkozóan, hogy az antant vajon milyen összetételű kormánnyal tárgyalna szívesebben, és ha a polgári összetétel lenne a kedvezőbb, mit fognak szólni hozzá, ha a nemzetgyűlésbe a szociáldemokraták kerülnek be abszolút többségben? A harmadik fő gond pedig az volt, hogy ha nem szociáldemokrata többségű nemzetgyűlés alakulna, a párt tagjai ebbe vajon belenyugodnának-e, vagy pedig – ahogy a Népszava fenyegetőzött – fegyverrel próbálják megszerezni a hatalmat?[78]

De végül is a minisztertanács február 26-i ülésén elhatározta a választások kiírását április első felére, mivel olyan külföldi információt kaptak, hogy az antant nem tekinti teljesen legálisnak a nemzetgyűlési felhatalmazás nélkül működő forradalmi kormányt. Március 5-én ki is hirdették az alkotmányozó nemzetgyűlésről szóló 1919. évi XXV. néptörvényt, mely szerint az általános – a hat év óta Magyarországon lakó 21 éven felüli férfiak és 24 éven felüli írni-olvasni tudó nők – és titkos választójog alapján listás szavazással két évre választanák meg a nemzetgyűlést. 48 nagy választási kerületet alakítottak ki az ország egész területének figyelembevételével, melyekből nagyság és népesség szerint 7-11 képviselő juthatott volna be a nemzetgyűlésbe. Két nappal a Népköztársaság bukása előtt kihirdették a választások pontos napját is: 1919. április 13.[79]

Bár egész időszakunkban – mint láttuk – már a forradalom győzelmétől megindultak a választásokra irányuló előkészületek, ez azonban igazán nagy arányokat decemberben öltött, mikorra a pártok a forradalom okozta kábulatból magukhoz tértek, majd pedig egészen március 21-ig egyre fokozódott. Választási szövetségre léptek egymással az egyes pártok és így végül is három nagy csoport jött létre: a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, mely minden más párt támogatása nélkül is hatalmas és erős volt; a Károlyi Párt – mely január 25-én végleg ketté szakadt, és a radikálisabb rész Hock János vezetésével követte Károlyit, míg a többiek a konzervatívabb beállítottságú Batthyány Tivadar és Lovászy Márton köré csoportosultak –, szövetkezve a Nagyatádi-féle Kisgazdapárttal; és a konzervatív polgári beállítottságú csoport a Károlyi Pártból kivált Lovászy-féle 48-as és Függetlenségi Párt, a Heinrich Ferenc-féle Magyar Polgári Párt, a Sokorópátkai-Pallavicini-féle Földműves Párt és végül a Keresztényszociális Párt részvételével.[80]

A mi szempontunkból egy nagyon fontos mozzanat, hogy februárban a Papi Tanács, a katolikus alsópapság forradalmi reformszervezete belépett a Károlyi Pártba. A Berinkey-kormány igazságügyi minisztere, a Károlyi Párthoz tartozó Juhász Nagy Sándor ezt úgy értelmezte, hogy így majd a katolikus alsópapság az ő számukra nyeri meg a népet,[81] de csalatkoznia kellett: botrányos 1919. január 15-16-i kongresszusa után a Papi Tanács már valójában elveszítette minden vidéki támogatottságát és befolyását és csak néhány budapesti pap elszigetelt szervezetévé vált. Hogy ki győzhetett volna a választásokon? Ezt még a kortársak sem tudták megbecsülni, csak annyi valószínű, hogy mindhárom csoport tagjai nagy számban bekerültek volna a nemzetgyűlésbe.[82]

A fentebb leírtaknak megfelelően vidéken a katolikus papok – a protestáns lelkészek ilyen irányú tevékenységére vonatkozóan, kivéve Baltazár a Mezőfi-féle Párt melletti agitációját, nincs forrásunk – ott, ahol a Keresztényszociális Párt nem bírt kizárólagos befolyással, a Földműves Párt és az éppen más választási csoportosulásba tartozó, de hozzájuk sokban hasonló programú és szellemiségű Kisgazda Párt mellett is agitáltak, annak ellenére, hogy ez utóbbi követelte a népiskolák és a tanítóképzők államosítását.[83] Ezt láthatjuk Tápiógyörgyén[84] és Sóskúton,[85] Révay Tibor kalocsai kanonok pedig egyenesen azt a kérdést intézte az egyházmegye papságához, hogy mi a véleményük a Kisgazda Pártról és azt hajlandóak lennének-e támogatni.[86] A katolikus egyházi befolyásoltságú lapok is támogatták ezeket a pártokat is a Keresztényszociális Párt mellett, csakúgy, mint a velük szintén egy táborban küzdő Lovászy-féle 48-as és Függetlenségi Pártot.[87]

De persze valójában a katolikus vallásos tömegek igazi pártja a Keresztényszociális Párt maradt, mely december közepétől óriási vidéki szervezőmunkába kezdett. Március közepéig hozzávetőlegesen 200 új keresztényszocialista pártszervezet alakult, illetve újult meg, a legnagyobb városoktól kezdve a legkisebb falukig. Legelsősorban az ország nyugati és északnyugati vidékein értek el sikereket, különösen Székesfehérváron, Győrben és Szombathelyen volt erős pártszervezet, az ország keleti feléből csak Szatmárból hallunk nagyfokú szervezkedésről.[88]

Érdemes itt tennünk egy kis kitérőt arra vonatkozóan, hogy a katolikus egyházi vezetés mennyiben támogatta a keresztényszocialista szervezkedést. Időszakunkban azt láthatjuk, hogy a párt az óriási agitációs munka anyagi terheit az egyház kasszájából próbálta fedezni, mivel ennek nem volt olyan nagyszámú tagsága, hogy a tőlük beszedett díjakból ezt fedezni lehetett volna, szemben a Szociáldemokrata Párttal, mely ebben az egy dologban a keresztényszocialisták valódi elismerését vívta ki. Óriási összegektől egészen kis adományokig kértek és kaptak is a keresztényszocialisták az egyházi vezetőktől, természetesen az adott egyházmegye anyagi lehetőségeihez mérten. Zichy Aladár és Haller István a párt agitációs céljaira Csernoch János hercegprímástól 20 000,[89] Szmrecsányi Lajos egri érsektől pedig 10 000 koronát kért,[90] Giesswein Zichy Gyula pécsi püspököt kereste meg hasonló kérelmével,[91] Simonyi-Semadam Sándor pedig Mikes János szombathelyi püspököt,[92] míg a győri keresztényszocialista szervezet nem anyagiakat, hanem az egyházmegye Dunántúli Hírlap című lapjának a rendelkezésére bocsátását kérte.[93] Az egyházi vezetők pedig adtak is tehetségükhöz mérten támogatást, mindnyájan felismerték a párt agitációjának nagy fontosságát Magyarország jövendő politikai berendezkedésére nézve, mely számukra sem volt közömbös, sőt! A győri püspök átengedte a lapot,[94] az egri érsek megadta a kért 10 000 koronát,[95] és még a gyöngyösi helyi pártszervezetet is támogatta 1000 koronával,[96] a pécsi püspök 1000 koronát küldött Giessweinnek egy megfelelő párthelység céljaira,[97] míg káptalanja 5000 koronát adott keresztényszocialista érdekekre,[98] a székesfehérvári káptalan ugyanerre 2000 koronát áldozott,[99] a győri pedig 1000 koronát utalt a soproni keresztényszocialistáknak agitációs célokra,[100] míg országos célokra 5000 koronát küldött.[101] A gyulafehérvári káptalan nem tudott ilyen bőkezű lenni, de azért 50 koronát ez is adott a kolozsvári keresztényszocialista pártszervezet céljaira.[102] Érdekes, úgy tűnik, hogy főleg a káptalanok adakoztak nagy bőséggel a keresztényszocialista célokra.

A történettudomány gyakorlatilag teljesen megfeledkezett a keresztény feminizmus tevékenységéről időszakunkban, pedig a nők az 1919. tavaszi választások érdekében óriási szervezőmunkát fejtettek ki. A frissen választójogot nyert leányok és asszonyok általában vallásos érzületűek lévén természetes bázisul kínálkoztak a keresztény pártoknak. Ezért választási megnyerésük és megszervezésük nagy fontossággal bírt, de ez nem a püspököktől, még csak nem is a keresztényszocialista párttól, hanem a keresztény feminista szervezetektől indult ki. Ennek okát abban kereshetjük, hogy a keresztény feministák régóta készültek erre a szerepre, a forradalom idején már kidolgozott programmal rendelkeztek: „Az időt fel kell használnunk arra, hogy megérjünk állampolgári jogaink gyakorlására, sőt annyira tért nyerjünk, és vezető szerephez jussunk, hogy mikor ismét előkerül a kérdés [a nők választójoga], mi legyünk megoldásánál az irányadó elemek.”[103]

A Szociális Missziótársulat volt az, amely ezt a munkát elindította és elsősorban koordinálta. A szervezetet Farkas Edith alapította 1908-ban, mint hivatásos szociális munkások egyházi és társadalmi szervezetét. Mi volt a szervezet célja? A Társulat hivatalos ismertetője szerint: „A társulat célja a katholikus szociális munkát bármely téren hivatásos és kiképzett társulati tagok által ellátni. […] A Missziótársulat a szociális munkások önkéntes hadserege, a kath. egyesületek mellé hivatásos, szakképzett és szorosan szervezett testületet akar állítani, hogy a szociális munka folytonosságát biztosítsa s hogy oly teendők elvégzéséről is gondoskodjék, amelyekhez mások – egyéb elfoglaltság vagy szakképzettség hiánya miatt – nem jutnak kellő mértékben.” Ezt a célt próbálta szolgálni intézmények fenntartásával, előadások és tanfolyamok szervezésével, könyvtárak alapításával, kiadványok terjesztésével.[104] A társaságnak saját lapja is volt Keresztény Nő, majd Magyar Nő címen, melynek 1918 őszén megjelenő havi melléklete, a Szociális Útmutató témánk szempontjából nagy jelentőségre tett szert. Bár a Társulat alapszabálya értelmében politikai tevékenységet nem fejthetett ki – csak az egyes egyesületekben, pártokban vagy mozgalmakban működő egyes tagjai[105] –, azonban 1918-1919 telén mégis nagyon komoly agitációt folytatott a keresztény pártok – természetesen elsősorban a Keresztényszociális Párt – érdekében. A Társulat kimondta, hogy nem pártpolitikai alapon, hanem keresztény politikai alapon áll, ezért addig, míg egységes keresztény koncentrációs párt nem alakul, a Keresztényszociális Párthoz csatlakozik.[106]

1918 őszén a Társulat már kész programmal rendelkezett a keresztény nők megszervezésére vonatkozóan – igaz, akkor még csak azzal a célzattal, hogy a törvényhatóságokba bejussanak a nők, az országgyűlési választójogot előkészíteni.[107] A novemberi Szociális Útmutatóban már az országgyűlési választójog érvényesítéséről esik szó, mivel a forradalmi 1918. évi I. néptörvény ezt megadta az írni-olvasni tudó 24 éven felüli nőknek is, de nagy részük egyáltalán nem rendelkezett megfelelő politikai felkészültséggel erre és félő volt, hogy ha van is választójoguk, azt nem tudják megfelelőképpen érvényesíteni – illetve nem a keresztény pártoknak megfelelően fogják érvényesíteni. A Missziótársulat ennek megoldására kidolgozott egy programot. Eszerint először is minden helyi szervezetének feladata lesz tagjait kioktatni mindarra, amire állampolgári jogaik és kötelességeik teljesítésénél szükségük lesz, az analfabéták oktatásával minél több nőt szavazati jog birtokába jutatni, a nőket a különböző politikai irányzatokról és a napi politikáról tájékoztatni és a választásokat irányítani úgy, hogy a nők a keresztény világnézetet képviselő személyekre adják szavazatukat, valamint az összes helyi keresztény női egyesületet egyesíteni.[108] Programjukban kifejtették azt is, hogy a helyi szervezeteknek meg kell egyezniük a keresztény férfiakkal, hogy azon propaganda és együttműködés fejében, melyet nekik a Társaság nyújt, egyes választókerületekben állítsanak női jelölteket és támogassák azokat, és ne állítsanak szembe vele férfi jelölteket.

Részletesen kifejtették azt is, hogy mi a teendő ott, ahol a Társulatnak nincs helyi szervezete. Eszerint ha valaki megkezdi a helyi nők politikai szervezését, az mindenekelőtt írjon a Társulat központjába, amely megküldi a szükséges nyomtatványokat és irányítást, és ha lehetőség van rá, előadót is. Majd meg kell hívni a helyi vezető hölgyeket, ügyelve arra, hogy megfelelő módon, megfelelő helyen történjen az. Ezekkel megállapodva összehívják az összes helybeli keresztény nőt, akikkel megtartják az alakulást és a helyi körülmények szerint egy ideiglenes intézőbizottságot választanak vagy megválasztják mindjárt a végleges vezetőséget. A fő az – látja el tanácsokkal a Társulat a szervezkedő nőket –, hogy ne sokat jöjjenek össze általános megbeszélésekre és előadásokra, hanem azonnal megkezdjék a gyakorlati munkát.[109] Az egyszerű nép nőtagjaira is odafigyeltek, az ő beszervezésüket úgy vélték a leginkább megvalósíthatónak, ha olyan leány- vagy asszonyszövetségeket létesítenek számukra, melynek gazdasági céljai is vannak és így egyéni érdekeiket is szolgálják, például háziipari termékeik értékesítésével kapcsolatos szövetkezetek, főző-, varrótanfolyamok, stb.[110]

A Szociális Útmutató következő, decemberi száma is ezt a gyakorlati szervezkedési eligazítást folytatta. Ebben „férfiasan” bevallották, hogy hiába állítanak női képviselőjelölteket, minden bizonnyal azok meg fognak bukni a nemzetgyűlési választásokon, mivel az olyan országokban is, ahol a nőknek már régtől szavazati joguk van, csak igen lassan kerültek be a képviselőházba. Ezért egész erejével azon kell lennie a keresztény női tábornak, hogy a községi és vármegyei választásokon tudjanak majd kellőképpen érvényesülni, ahol erre van reális esélyük. A decemberi szám másik témája, a novemberi folytatásaképp, a női szavazók megnyerése volt a keresztény pártoknak, ha már létesült helyi női szervezet. Erre vonatkozóan is ellátták tanácsokkal és gyakorlati útmutatókkal a szervezkedő nőket: először is nyilvános nagygyűlést kell tartani, ahol azonban a különböző körülmények miatt ez nem tanácsos, ott csöndben, kisebb csoportokban kell az irányítást megadni. Azonban a gyűlések csak propagálják a mozgalmat és ráirányítják a figyelmet, de az igazi munka csak azután következik a novemberi Szociális Útmutató leírása alapján, melyet – ha lehetséges – ki lehetne egészíteni a helyi sajtó megnyerésével és az agitációs munkába való bevonással, röpiratok és plakátok nyomtatásával, a propagandához szükséges új pénzforrások felkutatásával és háziagitációval, mely ugyan nagyon sok munkát igényel, de a legeredményesebb lehet. A Társulat még attól sem riadt vissza, hogy gyermekeket szervezzenek be a háziagitáció céljaira, például egyes lapok begyűjtésére.[111] Az Útmutató leírja a Társulat egy Maros-menti kisvárosban a sajtó érdekében kifejtett háziagitációjának lefolyását is, más vidékek okulására.  A leírás olyan jól tükrözi a Társulat beszervezési elveit és módszereit, melyet időszakunkban követett, hogy érdemes egészében bemutatnunk: „Megszereztük a városka helyrajzát és megnagyítottuk. Tagjaink utánajártak, hogy minden utcában hány szám van; ennek értelmében lerajzoltuk a házhelyeket a térképbe. Most történt az utcák felosztása tagjaink között. Néhány nap múlva mindenki végiglátogatta a maga utcáját. A szegényebb helyeken mosónét kerestek és így kezdték meg a beszélgetést a házbeliekkel. A másik helyen volt valakinek esetleg egy tényleges ismerőse, ott annak révén jutott közelebb a házbeliekhez. Az egyik előkelőbb helyen azzal mentek be, hogy a házikisasszony zongorajátékát dicsérték, és «azt jöttem megkérdezni, hogy adandó alkalommal nem venne-e részt valamely jótékony zenés teán?» Egy másik helyen kérdezősködtek, hogy nem tudnak-e kosztos asszonyt ajánlani abban a városban, ahol az ő fiuk tanul, mert «jövőre a mienk is gimnáziumba megy már». Minden helyen szó került az újságolvasásáról és mindenütt azzal váltak el, hogy legközelebb majd személyesen hoznak el egy példányt a mi újságunkból, vagy hogy legközelebb eljön megkérdezni, hogy «hogyan tetszett neki meg a kedves férjének a lap». Nekünk pedig a legközelebbi alkalommal beadta minden tag írásban: mely házakban kik laknak, mely újságot járatnak.”[112] De a Társulat nemcsak néhány szervezői ambícióval rendelkező nőre akarta rábízni a női tömegek megszervezését, hanem ebbe be kívánta vonni a katolikus papságot is. Ennek érdekében egy levelet intézett a főpásztorokhoz, melyben felkérték őket, hogy körlevélben hívják fel papjaik figyelmét a mozgalomra. Ugyanis úgy gondolták, hogy a keresztény nők tömörítése a legeredményesebb a plébánosok útján lenne, akik vagy maguk közvetlenül, vagy ha erre a helybeli hangulat nem kedvező, világi bizalmi férfiak és nők útján szervezhetnék ezt. Ajánlják megrendelésre a Szociális Útmutató számait, melyben a helyi szervezkedéshez gyakorlati útmutatást nyújtanak, azonban mivel anyagi lehetőségeik nem engedik, hogy maguk lássák el a községeket nyomtatványaikkal, kérik a püspököket, hogy az egyházmegyei pénztárak terhére rendeljék ezeket meg.[113]

Az egyes püspökök különbözőképpen reagáltak a kérésre – bár bizonyára mindnyájan szívesen látták a keresztény nők megszervezését, csak viszonyaik, melyekben mozoghattak, meglehetősen eltértek. A pécsi, a szombathelyi és a váci püspök valóban körlevélben hívta fel papjait a Társulat munkájának támogatására.[114] Különösen Zichy Gyula püspök pártfogolta melegen a szervezkedést és felszólította papjait az Útmutatóban leírt módon a helyi szervezkedés megindítására, mivel „nagy reményekre jogosít bennünket a nőknek politikai egyenjogúsítása” és a „devotus femineus sexus” (= ájtatos női nem) igen nagy része éppen az egyháztól várja az irányítást.[115] Zichy ennek érdekében azonnal rendelt is 600 példányt a Szociális Útmutató minden számából,[116] hasonlóan a szatmári püspökhöz, aki 500-500 darabot kért ezekből.[117] A kalocsai érsek úgy gondolta, hogy körlevélben a szerb megszállás miatt most nem tanácsos választási dolgokkal foglalkoznia, de azért örömét fejezte ki a szervezkedés felett és egy-egy példányt ő is rendelt a lapból.[118] Igaz, voltak, ahol egyáltalán nem foglalkoztak az egész üggyel, Miklósy István hajdúdorogi görög katolikus püspök egyszerűen tudomásul véve irattárba helyeztette a Társulat levelét – bizonyára mert egyrészt az elmaradott görög katolikus vidékeken aligha ért volna célt a nők politikai megszervezése, másrészt pedig az egyházmegye saját bevallása szerint nagyon szegény volt, így aligha juthatott ilyen kiadásokra.[119]

Meg is indult a Szociális Missziótársulat vezetésével a nők közötti agitáció. A Társulat előadói járták az ország városait, női gyűléseket szerveztek és beszédeket tartottak a helyi asszonyoknak és leányoknak. Ezt látjuk Győrött, Egerben, Miskolcon, Gödöllőn, Kecskeméten,[120] Kőszegen,[121] Sopronban[122] és Szombathelyen,[123] de esetenként falvakba is eljutottak küldötteik.[124] Sokszor a nem kimondottan női gyűléseken is szerepeltek a Missziótársulat előadói, és a férfi szónokok is buzdították beszédeikben a nőket választójoguk érvényesítésére.[125] A Társulat nővérei fáradhatatlanul munkálkodtak – különösen Rónai Paula nevét érdemes kiemelnünk, aki a nyugati országrészt járta –, a budapesti I. választókerületben pedig egyenesen ők szervezték meg a Keresztényszociális Párt helyi szervezetét.[126] Azonban nem jártak mindenütt ilyen sikerrel: Kalocsán a budapesti kiküldöttek előadásaikat nem tudták megtartani, mert a gyűlésen némelyek nagy zajjal megakadályozták azt és a nővérek szóhoz sem juthattak.[127]

De a vallásos nők választási megszervezésének ötlete máshol is felmerült. A székesfehérvári illetőségű Keresztény Nők Szövetsége már november 12-én, már a választójogi néptörvény kihirdetése előtt néhány nappal köriratot küldött szét a plébánosoknak, melyben kifejtik, hogy „az új demokratikus Magyarországnak hithűnek és vallásosnak kell maradnia, – magyar lelkünk nem bírja el, hogy az új magyar hazát az anarhisták, a vallást rontó radikálisok és a minden hitnek ellensége, a sociáldemokrácia építse fel. Minden nőnek, legyen kath., prot. vagy izraelita, kinek lelkében a vallás meggyőződése él, össze kell fogni s az újjáépítésnél munkába kell állni.” Felkérnek ezért minden plébánost, hogy „szervezze, buzdítsa, bátorítsa az asszonyokat már most, hogy az urnánál egynek hiányoznia nem szabad. Kösse lelkükre, hogy a hitet megmenteni, a vallásos világnézetet győzelemre segíteni ép oly vallási kötelesség, akár az imádság, gyónás, áldozás. Nagyon kérjük, hívja össze a falu asszonyait, intelligenseket és egyszerűeket egyaránt s fejtse ki előttük, mi forog most kockán. Ha nem szavaznak, lelküket terheli, ha nálunk is a francia események ismétlődnek. Jó volna a jámbor társulatok – Rózsafüzértársulat, J. Szíve Társulat stb. – tagjait és a jámborabbakat külön is összegyűjteni s a szavazás szervezésére az utcákat agitáció végett közöttük kiosztani.”[128] A cél ugyanaz, az eszköz is hasonló, csak éppen az óriási különbség a Szociális Missziótársulat mozgalmához képest, hogy a Keresztény Nők Szövetsége nemcsak a katolikus, hanem a protestáns, sőt, az izraelita nőket is felhívja a cselekvésre – holott mint láttuk, az izraelitákat minden politikai szervezkedésből kihagyták a keresztény elemek.

Bár a nők szervezésében a Szociális Missziótársulat járt az élen, de más női szervezetek is bekapcsolódtak a munkába, elsősorban az Országos Katholikus Nőszövetség – melyről lentebb majd részletesen szólunk. Ez a szervezet is gyűléseket szervezett és előadásokat tartott Pozsonyban és Székesfehérváron,[129] bár ez utóbbi helyen a szociáldemokraták – a kalocsai esethez hasonlóan – megpróbálták ezt megakadályozni.[130] Gyakorlatilag minden katolikus jellegű női egyesület ekkor a választásokkal foglalkozott, például a székesfehérvári Katolikus Nővédő egylet és a Katolikus Háziasszonyok Egyesülete közös gyűlésén is ezzel a kérdéssel foglalkoztak,[131] sőt, Miskolcon még Katolikus Női Tanács is alakult a nők választási részvételének irányítására.[132] De ezek a gyűlések első sorban a városokra voltak jellemzőek, ahol az értelmiségi és középosztálybeli nők viszonylag nagy számban éltek. De mi volt a helyzet falun, milyen eredményt sikerült elérni a szervezkedéssel? Ezt egyedül a pécsi egyházmegyéből ismerjük, itt ugyanis Zichy püspök körlevelében kötelességévé tette papjainak, hogy munkálkodásuk eredményéről számoljanak be neki.

A felhívás alapján, annak útmutatásait követve a pécsi egyházmegyei papok neki is láttak a szervezőmunkának. Nagyobb településeken – Mohács,[133] Pécsvárad[134] – a helyi Szociális Missziótársulat segítségével próbálták a nőket megnyerni, míg máshol a keresztényszocialista párt megalakuló női csoportja látott el hasonló feladatot – például Szigetváron, ahol már előre felvették a szervezetbe azokat is, akiknek még nem volt szavazati joguk, nehogy „más táborba kerüljenek.”[135] A falvakból is lelkes munkáról számolnak be,[136] valamint helyenként komoly eredményekről is: „szépen és egyhangúan fognak a nők keresztény szellemben leszavazni.”[137] Mohácson,[138] Szekszárdon,[139] Pécsváradon,[140] és Ráczmecskén[141] külön az analfabéták tanításával is foglalkoztak, tanfolyamokat szervezve nekik, vagy a katolikus iskolák tanítónői vállalták a feladatot. A püspök buzdította papjait és többször is ajánlotta a Szociális Missziótársulattal való kapcsolatfelvételt, illetve helyi szervezeteinek megalakítását, mely az ügyben a leghatékonyabb működést képes kifejteni.[142]

Azonban nem mindenhol haladt ilyen jól az agitáció. Baranyakisfaludon[143] és Véménden[144] a szerb katonai parancsnok megtiltott bármilyen politikai gyűlésezést, valamint Vajszlón is a megszállóktól való félelem tartotta vissza az asszonyokat a nyilvános ténykedéstől,[145] így hát ezeken a helyeken csak titokban, privát úton folyt a propaganda. Dombóváron a plébános a szociáldemokraták nagy száma miatt nem szervezkedhetett nyíltan, csak az oltáregyleti gyűlésen buzdította a nőket szavazati joguk gyakorlására és a Budapestről küldött füzeteket – minden valószínűség szerint a Szociális Útmutató számait – osztotta szét közöttük.[146] A németmároki plébános azt írja jelentésében, hogy tehetetlen, a „fenn forgó körülmények teljes passzivitást javasolnak”, bár a püspök buzdítja, hogy ha a viszonyok megváltoznak, tegyen meg mindent, „nehogy mások megelőzzék”.[147] De a legcsúfosabb kudarcot a bicsérdi plébánosnak kellett elszenvednie, aki a helyi szerb parancsnok tiltása ellenére is megpróbálta összehívni az asszonyokat, de az összejövetelen senki sem jelent meg, mivel a nők egyszerűen kinevették, nevetségesnek tartván választójogukat s hallani sem akartak róla.[148]

A női szavazatok nagy súlyát mutatja, valamint azt, hogy az egyházi körök ezzel mennyire tisztában voltak, hogy gyakran még az olyan tisztán vallási, mindenféle egyébtől mentes szervezeteket, mint az oltáregylet, rózsafüzér-társulat, Jézus Szíve Társulat is bevonták a politikai csatározásokba. Bár a püspök körlevelében kijelentette, hogy a templomokban ne agitáljanak, Martinovich páter mégis megtette ezt a székesegyházban, nem is eredménytelenül: „Nagy hallgatóság, sok nő – gondot adnak majd a sociáldemokratáknak!” – írja Visy László naplójában.[149]

A vallásos nők politikai és választási szervezésének volt egy másik vonulata is, a mind nagyobb egységbe tömörülés, illetve ezzel kapcsolatban a mind határozottabb és egyöntetűbb politikai állásfoglalás. December 18-án Budapesten, a Keresztényszociális Párt helységében megalakult az Országos Katholikus Nőszövetség. A szövetség célja volt a szabadságjogok megóvása és gyarapítása,  a szociális jólét emelése, a női munka védelme és a női társadalom politikai iskolázása, de mindenekelőtt a keresztény világnézet érvényesítése Magyarország társadalmi, gazdasági és politikai életében. A szövetség csatlakozásra hívott fel minden katolikus női egyesületet és az ezeken kívül álló katolikus nőket. Tevékenységét azt aktuális kérdésekben való tájékoztatásban, előadások, tanfolyamok tartásában, könyvtárak felállításában és sajtótermékek kiadásában határozta meg, vagyis gyakorlatilag ugyanazt akarta tenni, mint a Szociális Missziótársulat. A szövetség együttműködést keresett az olyan nem katolikus szervezettekkel is, melyek törekvései megegyeztek az övével.[150] A szervezet élén gróf Károlyi Gyuláné, Latinovits Róza, Novák Mártonné, Szegedy-Maszák Aladárné és gróf Zichy Rafaelné állt. A szövetség azon melegében, megalakulásakor meg is egyezett a Szociális Missziótársulattal való együttműködésről a közös célok érdekében és megalakították együtt a Katolikus Nők Politikai Blokkját.[151]

Hamarosan, január 2-án teljesen ennek tükörképére alakult meg a Magyar Protestáns Nők Országos Szövetsége is, Szilassy Aladárné, Raffay Sándorné, Vargha Gyuláné, Deseffy Emma és Kozma Flóra vezetésével. Ez a szövetség is ugyanúgy csatlakozásra hívott fel minden protestáns nőt és női egyesületet, és céljaik is gyakorlatilag ugyanazok voltak, mint a katolikusoké, csak ők még jobban kidomborították, hogy a szervezkedéssel a keresztény világnézet elleni támadást akarják megakadályozni, elsősorban is a kötelező iskolai vallásoktatást megvédeni.[152] Egy levélből arra következtethetünk, hogy ez a szövetség is próbálkozott a katolikusokhoz hasonlóan női politikai agitációval.[153]

Január 10-én az újonnan alakult két nőszövetség és a Szociális Missziótársulat megalakította együtt a Magyar Nők Nemzeti Szövetségét, a résztvevő három szervezet teljes autonómiájával, melynek nevét hamarosan Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségére (MANSZ) változtatták.[154] A Magyar Nők Nemzeti Szövetsége – mint neve is jelzi –, már elsősorban nem a vallásos világnézet védelmét tekintette feladatának, hanem elsősorban az ország területi integritásának védelmére alakult, de mindvégig megmaradt vallásos jellege.[155]

Érdemes összehasonlítani, hogy a nők gyakorlatilag három hét alatt megalkották jóformán a semmiből a keresztény nők koncentrációját, azt életképes, tevékeny szervezetként fenntartották, mely még időszakunkat jóval túlélve is működött[156] – míg ezzel szemben a katolikus és protestáns egyházak vezető férfijai egyáltalán nem tudtak semmiféle közös megegyezésre jutni a keresztény politikai erők megszervezését illetően! Pedig az egyházi férfiak – mind katolikus, mind protestáns részről – egyáltalán nem fűztek valami nagy reményeket a nők politikai szerepléséhez, sőt! Martinovich Sándor jezsuita páter Kereszténység és feminizmus című füzetében ezt olvashatjuk: „Hagyjuk meg a nőt ezután is annak, ami eddig volt. A melegség, a bensőség, a szeretet biztosítékának. Ez az ő világa. Azért ne kívánjuk, hogy belerohanjon a pártküzdelmekbe. Ha válogatás nélkül a fórumra engedjük a nőket, nem a melegség, bensőség és szeretet fog velük a fórumra jutni, hanem a feminista szenvedelmek és női logikátlanságok káosza fogja tönkrejuttatni a fórumot is, őket is.”[157] Raffay püspök önéletírásában pedig ezt olvashatjuk: „Ennek [a nők emancipációjának] mindig határozott ellensége voltam. A nők «emancipálása» voltaképp a nők megrontása és eredeti természetükből és természetes hivatásukból való kiforgatása. […] Ha a nők elvesztik vagy elpazarolják nőies voltukat, akkor csak különböző nemen lévő emberállatok élnek együtt, de nem eszményeket is szolgálni tudó istengyermekek.”[158] – pedig az ő felesége is helyet foglalt a Magyar Protestáns Nők  Országos Szövetségének vezetőségében!

Egész időszakunk egyik jellemző vonása az egyházakat – elsősorban a római katolikust – illetően, hogy a szociáldemokrácia támadásainak voltak kitéve. A politikai hatalom korlátlan birtokosának képzelve magukat sok helyen a helyi szociáldemokrata személyek a lakosságot a pap ellen lázították, melyet csak erősített, hogy számos faluban szociáldemokrata összetételű nemzeti tanács alakult. Ez az ellenségeskedés már a forradalom napjaiban is gyakran előfordult, de forrásainkból úgy tűnik, hogy a választási küzdelem fellángolásával élénkült fel igazán. „A munkások »ezeket is nemsokára agyonütjük« és hasonló megjegyzéssekkel kísérik őket [a papokat], gúnyolják botrányosan azután a szent gyónást, templombajárást, népbolondítóknak neveznek, sőt, röpiratot is küldtek széjjel  a papi birtok és a vallás, mint papi babona ellen” – panaszkodik a pápai esperes.[159]

A papok, de még a református lelkészek is az ország minden részéből panaszkodtak erre.[160] Ajkán még attól sem riadtak vissza, hogy sárral megdobáltak egy haldoklónak szentséget vivő papot a bányatelepen,[161] Szegeden pedig a helyi szociáldemokraták elhatározták, hogy kiküldötteik minden prédikációt végig fognak hallgatni, és ha ott a pap társadalmi vagy politikai dolgokról szólni mer, egyszerűen kikergetik a templomból.[162] Győrött még a püspöki palotába is behatoltak felfegyverkezett munkások „házkutatás” címén Fetser püspökön elrejtett fegyvereket keresve.[163] Természetesen a szociáldemokrata és radikális sajtó is – főleg a Népszava és a Világ – folyamatosan támadta a papokat, az egyházat és az egész vallásos világnézetet, sőt, időnként még egyes püspökök – Prohászka Ottokár és Mikes János – személye ellen is támadást indítottak.

A forrásokat megvizsgálva egy szervezett agitáció képe is kibontakozik előttünk a szociáldemokraták részéről az egyház ellen. Az ország egymástól távol eső településeiről egyformán értesülünk arról, hogy budapesti, illetve kassai szociáldemokrata agitátorok állítólagos belügyminisztériumi engedéllyel, vagy kormánybiztosi ajánlásokkal az egyház ellen izgatták a népet.[164]

Rott Nándor veszprémi püspök volt az, aki felemelte a szavát ez ellen. Kérte a prímást, hogy tiltakozzon a kormánynál, és szólítsa fel, hogy ne engedje, hogy egyes közegei hatalmukkal visszaélve vallásellenes izgatást folytassanak.[165] Csernoch ezt meg is tette, december 15-i levelében tiltakozott is Persián Ádámnál, a katolikus ügyek kormánybiztosánál, aki szerint azonban ekkor a Szociáldemokrata Párt egyáltalán nem foglalkozott vallási kérdésekkel.[166] A prímás számított erre a hozzáállásra, Rottnak küldött válaszában megírta, hogy nagy reményeket nem fűz a tiltakozáshoz, mert véleménye szerint a kormány tehetetlen a szociáldemokrata izgatásokkal szemben és az egyház minden támadással szemben egyedül saját erejére van utalva.[167] És valóban, az inzultusok folytatódtak.

A szociáldemokraták előszeretettel zavarták meg a Keresztényszociális Párt gyűléseit, illetve más keresztény jellegű politikai összejöveteleket is.[168] Ez történt – mint fentebb láttuk – Kalocsán és Székesfehérváron a női gyűlésen, a győr-nádorvárosi,[169] az erdődi[170] és az esztergomi[171] keresztényszocialista gyűlésen, valamint Egerben, a vallásoktatás védelmében szervezett összejövetelen.[172] Különösen a keresztényszocialista szakszervezetekbe tartozó személyeket támadták erőteljesen és sokszor őket mindenféle eszközökkel a szociáldemokrata szakszervezetekbe, illetve pártba kényszerítették.[173] A papok megértéssel viseltettek a kényszerből csatlakozott emberek iránt, azért őket nem kárhoztatták, ahogy például Prohászka levele mutatja a szintén a kenyér miatt a Szociáldemokrata Pártba belépő Schletter Ödönnek, akit ezért nem ítélt el, de azt lelkére kötötte, hogy ha a vallás és egyház ellen is szavazna, ahogy azt a szociáldemokraták teszik, az már „formális cooperatio volna a rosszban”.[174] Különösen a nyomdaiparban volt félő ez az irányváltás, mivel a nyomdászok az egész keresztény sajtókiadást bojkottálhatták. Jogos volt a félelem, például a Magyar Kultúra decemberi száma a később feldúlt Apostol nyomdában bekövetkezett „irányváltás” miatt késett,[175] és Zichy pécsi püspök is ennek kivédésére  kért a kalocsai szegény iskolanővérektől a nyomdászathoz jól értő apácákat, hogy a leánytanoncokat betanítsák a készülő új pécsi egyházmegyei nyomdába.[176] Pedig voltak olyan egyházi férfiak, mint Vass József, akik a szociáldemokratákkal való politikai együttműködést tartották volna egyedül célravezetőnek a német és osztrák minta alapján.[177] Csernoch is hasonló értelemben nyilatkozott egy holland újságírónak, igaz, nem a magyar belpolitika lehetőségeit, hanem a világ távoli jövőjét mérlegelve[178] – de véleményem szerint ez inkább csak udvarias frázis lehetett részéről.

Befejezésként egy a korra oly igen jellemző problémát említenék meg. Egyes vidéki papok feltették azt a logikus kérdést, hogy a szociáldemokratákat fel szabad-e oldozni a gyónásban?[179] A hajdúdorogi püspök papja kérdésére úgy vélte, hogy a gyóntatószékben a bűnök egyéni elbírálást kívánnak, s ha a pap úgy gondolja, hogy a feloldozás megtagadása szükséges ahhoz, hogy a bűnös a javulás útjára térjen, vagy a bűn abbahagyására fogadalmat tenni nem hajlandó, tagadja meg a feloldozást, de a visszautasítás ne történjen csak azért, mert a gyónó szociáldemokrata.[180]

Készült a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány támogatásával.

Jegyzetek: