Apponyinak 1872-es, törvényhozásba való bekerülése egyházpolitikai kérdésként is felfogható: jelesül apja egyházpolitikai nézeteinek következményeként. Az 1870-es vatikáni zsinat eredményeinek Magyarországon való kihirdetését a magyar kormány a placetum regium eszközével akarta megakadályozni, ezért megtiltotta a püspököknek a pápai csalhatatlanság hivatalos kihirdetését.[1]

Egy másik problémát a felekezeti iskolák közösségi iskolákká való átalakításának kísérlete jelentette, amelynek következtében felmerült a katolikus érdekek törvényhozásban való védelme, vagyis a pártalapítás lehetősége. Bár a konzervatív politikusok és a püspökök közötti tanácskozások végeredményeként megállapítást nyert, hogy pillanatnyilag nincs értelme ennek a lépésnek, mivel nincs szükség katolikus pártra, Apponyi György más véleményen volt. Pest megye szentendrei kerületében jelöltette fiát, s nem kevés pénzt áldozott a pártalapításra.[2] Mivel az idősebb Apponyi végül rájött arra, hogy a katolikus érdekek védelmére nem feltétlenül kell pártot létrehozni, megelégedett azzal is, hogy néhány Deák-párti kerületben megbízható jelöltet állítsanak. Ennek következtében Apponyi Albert felvételt nyert a pártba, s bekerült az országgyűlésbe. Apponyi saját egyházpolitikai nézeteit a Szapáry-kormány idején, az egyházpolitikai érában fejtette ki részletesen. Ennek bemutatása előtt azonban szükségesnek tartom az alapok – vallásos neveltetés, domináns egyházfők – felvázolását, amelyek meghatározták a vallásról alkotott nézeteit. Ezután a kiegyezést követő időszak főbb egyházügyi kérdéseinek érintésével juthatunk el az 1890-es évekhez.

A gróf születésétől fogva katolikus hitben nevelkedett. „A szülői házból még egy útravalót vittem magammal az életbe – írta – s ez volt a legnagyobb ajándék, amit onnan kaptam. Szüleim házában a katolikus hiten alapuló, mélységes vallásosság uralkodott, valamint gyakorlati keresztény szellem, aminek következtében fejlődésem korszakában sohasem tapasztaltam ellentmondást elmélet és gyakorlat között.”[3] A gróf első tanítója egy magyar pap volt, aki a vallásos szellemiség átadása mellett a magyarságot is belenevelte diákjába: „sohasem voltam jobban meggyőződve arról, hogy minden, ami magyar, tulajdonképpen az emberi tökéletesség legmagasabb fokát jelenti.”[4]

A kalksburgi évek alatt – Apponyi szerint a jezsuita szigor háttérbe szorult a tudás átadásával szemben – Franz Xaver Hattler páter keltette fel a filozófiai tanulmányok iránti hajlamát, Spinell József páternek köszönhette a klasszika-filológia felé fordulását, végül Patiss György páternek, a jezsuita rend ausztriai főnökének szónoki tehetsége tökéletesítését. Patiss páter ajánlotta ugyanis Apponyinak azt, hogy Cicero helyett inkább Démoszthenészt válassza szónoki példaképének, beszédei logikus felépítése miatt.

A következő meghatározó állomás az a nyugat-európai körút volt, amelynek során Párizsban találkozott – és hosszas beszélgetéseket folytatott – Montalambert egyházpolitikussal, Rómában pedig – a vatikáni zsinat idején – Manning érsekkel, Ketteler és Dupanloup püspökökkel, akik nagy hatást gyakoroltak az egyházról és a vallásról alkotott nézeteinek alakulására.

Montalambert-re Eötvös József és Apponyi György hívta fel a gróf figyelmét; mindketten kapcsolatban álltak a francia liberális klasszikusok vezérével. Montalambert Eötvöst kitűnő kultusz- és közoktatási miniszternek tartotta, akinek iskolatörvénye a tan- és tanulás szabadságát hirdeti; liberalizmusa nem ismer egyházellenes tendenciákat, az állam és egyház jó viszonyának híve, szemben például a francia liberalizmus hagyományos papságellenességével.[5] Montalambert a liberális katolicizmus híve volt, s Kiss Endre szerint annyiban mondható liberálisnak, hogy „a liberális szabadságjogok követelésére kívánja felépíteni az új katolicizmus társadalmi mozgásterét.”[6] Az egyházpolitikust súlyos támadások érték, pedig csak annyit szeretett volna elérni, hogy „az Egyház számoljon a napjainkban feltartóztathatatlanul előretörő szabadságmozgalomnak vívmányaival s a szabadság eme légkörében inkább saját erkölcsi erejére építsen, mint a mindenkor drágán megfizetett világi hatóságok védelmére.”[7] Manning érsek az angol katolicizmus szervezője volt, s mint ilyen – Montalambert-rel szemben – a liberálkatolikus gondolatok ellenzője. A zsinat idején a pápai csalhatatlanság mellett szállt síkra, amely szerinte nem érintette az állam és egyház viszonyát; a hívő katolikus állampolgári engedelmességének kérdését. Hazájában részt vett a szociális- és jótékonysági mozgalmakban.[8] Ketteler mainzi püspök a szociális kérdés következetes képviselője volt; keresztény szakszervezetek létrehozását szorgalmazta. Jellemző rá az ateista liberalizmussal szembeni könyörtelen harc, ami abszolutizmus-ellenes fellépéssel párosult. Végül Dupanloup püspökkel Montalambert-nek köszönhetően találkozott Rómában, s ugyancsak jelentős hatást gyakorolt Apponyira. A püspök a szociális egyenlőség iránti törekvés veszélyeire hívta fel a figyelmet, s minden probléma forrását a szabadkőművességben látta.

A vatikáni zsinat kapcsán fogalmazza meg Apponyi Emlékirataiban az egyházba vetett rendíthetetlen hitét. Eszerint nyugodtan megvárja a katolikus egyház döntését, azt soha nem kérdőjelezi meg, hanem hívő lélekkel elfogadja: „Az igazságban sohasem szabad kételkedni, még akkor sem, ha ennek az igazságnak hirdetői olykor emberi gyengeséget árulnak el. Sőt – éppen ellenkezőleg: a legmagasabb egyházi körökben megnyilvánuló súlyos erkölcsi sülyedés időszakai szolgáltatják a leghathatósabb érveket ezeknek a tekintélyeknek természetfeletti volta mellett, s éppen nem bizonyítják ennek ellenkezőjét, mert hiszen dogmatikus döntéseiben az Egyház ezekben az időkben is, amikor emberileg leggyengébben állott, mindig megtalálta a helyes utat.”[9] Ez is jól tükrözi, hogy bármi történjék is, vallásos hite rendíthetetlen maradt, vallása megbonthatatlan egységben állott előtte.

Apponyi egyházpolitikai nézeteinek további bemutatását egy 1885-ös beszédével kívánom folytatni, amelyet a katolikus autonómia és a vallásszabadság témájában mondott el:[10] „Én az eszmét, ti. a magyarországi katolikus egyházi autonómia szervezését, pártolom, a mellett az átalakítás mellett, melyen hazánk összes közjogi, politikai és így vallásügyi viszonyai is keresztül mentek, mellőzhetetlennek és előbb-utóbb bekövetkezendőnek tartom, szavazatommal támogatni fogom.”[11] Ám, mivel az eszmét félremagyarázhatónak érzi, elvi határokat jelöl meg, amelyek között a katolikus autonómia és a vallásszabadság kérdését megoldhatónak véli. Két ilyen határvonalat vázol fel: egy egyházi és egy politikai természetűt. Az előbbit abban látja, hogy a katolikus autonómiának nem szabad forradalmat előidéznie a katolikus egyház szervezetében. Nem ütközhet az egyház hierarchikus szervezetének alapelvébe, továbbá a megszervezendő autonóm katolikus szervezetek hatáskörébe nem tartozhatnak dogmatikai és egyházfegyelmi tárgyak. A politikai határvonalat az állam szempontjából kell megállapítani. Ez „Magyarország apostoli királyának mindenkor fenntartandó kegyúri felségi jogából”[12] áll, vagyis a főkegyúri jog a mindenkori felelős magyar kormány által nem gyakorolható. Az egyházzal való kapcsolat rendezését azért tartja fontosnak, mert minden politikai törekvés – így ez is –, végeredményben a magyar nemzeti állam kiépítését és megerősítését szolgálja.

A vallásszabadság tárgyalásához azt a megjegyzést fűzi, hogy bár elvben teljesen egyetért a vallás- és lelkiismereti szabadsággal, az időpontot nem tartja alkalmasnak – a magyar nemzeti politika szempontjából: „Mert ha kultur-állam akarunk lenni, a kormánynak minden körülmények közt szem előtt kell tartani azt, hogy Magyarországon senkit se üldözhessenek vallásos meggyőződése és lelkiismereti sugallata miatt.”[13]

Ezen a ponton áttérhetünk a Szapáry-kormány idején megjelenő, jelentős egyházpolitikai kérdésekre, amelyek többek között a kormány bukását is okozták. A probléma „a vegyes házasság ügyéből – illetve az ilyenekből született gyermekek vallásának meghatározásából – keletkezett.”[14] A kérdés már régóta napirenden volt: Irányi Dániel minden évben beadta a vallás- és közoktatási tárca költségvetésének tárgyalásánál azt a határozatot, amely törvényt szeretett volna alkotni a vallásszabadságról és a polgári házasságról; Tisza Kálmán válasza erre mindig az volt, hogy a vallásszabadság Magyarországon gyakorlatilag megvan, következésképpen ezt törvénybe foglalni nem kell.

1890 februárjában Szapáry kultuszminisztere, Csáky Albin gróf, kiadta az ún. elkeresztelési rendeletet. Ennek közvetlen előzményei közé tartozott az 1868:LIII., a keresztény hitfelekezetek egymáshoz való viszonyáról szóló törvénycikk, amely kimondta, hogy a vegyes házasságban született fiú az apa-, a lány pedig az anya vallását köteles követni. Ezzel szemben a katolikus egyház csak az olyan vegyes házasságokat ismerte el, részesítette áldásban, ahol az összes gyermeket katolikus vallásban nevelték. Apponyi nem értett ezzel egyet: „a szülők egyező elhatározási szabadságának e korlátozása semmiképp sem indokolható és a gyakorlatban bizonyos kútforrása a bonyodalmaknak; szerintem paritásos államban egyedül a porosz törvényhozás rendelkezése helyes, amely általános szabályként ugyanazt állítja fel, amit az idézett magyar törvény, de azzal toldja meg, hogy ameddig a szülők gyermekük vallására nézve egyetértőleg határoznak, senkinek sincs joga abba beleavatkozni”.[15] A gyermekek vallásával kapcsolatban a törvényt azzal az etikai intézkedéssel egészítené ki, hogy „bizonyos koron túl a már megkezdett vallásos nevelésen ne lehessen önkényűleg változtatni.”[16] A magyar gyakorlatban a törvénycikk végrehajtása úgy működött, hogy a vegyes házasságból született gyermeket katolikus pap keresztelte meg, s katolikus neveltetésben részesült még akkor is, ha a törvény szerint protestáns vallásban kellett volna nevelkednie. Ezt a jelenséget nevezte a protestáns papság elkeresztelésnek, vádolva a katolikus papokat.

Az elkereszteléssel kapcsolatos bírói döntésben a királyi Kúria úgy fogalmazott, hogy a keresztelés – bárki végzi is – csak általánosságban jelenti a gyermek kereszténységbe történő felvételét, s nem határozza meg eleve a katolikus felekezetbe való tartozást. Ez a megoldás azonban csak elodázta a kérdést, amely újból felszínre került a gyermek iskolakötelezettségének elérésekor illetve az anyakönyvi bejegyzéskor.[17]

Mindezek a törvény életképtelenségét mutatják. Trefort Ágoston különböző rendeletekkel próbált ugyan enyhíteni a problémán, de csak úgy tudta az egyházak közötti nyílt összeütközést elkerülni, hogy nem törődött a rendeletek be nem tartásával. A Szapáry-érában a vegyes házasságok ügye hatalmi kérdésként jelentkezett a két nagy egyház között. Erre válaszként született az elkeresztelési rendelet[18], ami további bonyodalmak okozójává vált, ugyanis a katolikus fő- és alsópapság többsége megtagadta a rendelet végrehajtását, mint lelkiismeretébe ütközőt. Nem működhetett ugyanis közre abban, hogy egy általa megkeresztelt gyermeket más vallási felekezetnek adjon át: „A februári rendelet hibás volta, szerintem abban áll, oly intézkedés végrehajtásával akart egyházi közegeket megbízni, a mely intézkedés az egyházi felfogással ellenkezik.”[19]

Mindebből következett az egyetlen jó megoldás: az állami anyakönyvvezetés létrehozása. Apponyi véleménye erről 1890-ben a következő: „Az anyakönyvek polgári közegek által való vezetése helyes gondolat, ámbár azt hiszem, hogy annak máról-holnapra való létesítését nem lehet elvárni.”[20] Szükségesnek tartja tehát az állam és az egyházak viszonyának rendezését, funkcióik szétválasztását. Megoldást kell találni az anyakönyvvezetés mellett a családjog és a házassági jog kapcsán is: „Minálunk a házassági jog terén tényleg fennálló állapotok teljesen tarthatatlanok, mert azok az egyes állampolgárokat lelkiismereti szabadságukban korlátozzák és mert a különböző felekezeti házassági jogok inkongruencziája következtében a jogbiztonságot a legkényesebb személyi státus-kérdésekben veszélyeztetik. De tarthatatlanok azért is, mert az elválásnak mód felett való könnyűsége és az elválást gyakran megelőző és csupán ebből az okból történő vallási csereberélés következtében úgy a házassági kötelék, mint a vallás szabadságát, komolyságát megbolygatják.”[21]

A kötelező polgári házasság bevezetésével azonban nem ért egyet, ismét a körülmények és az időpont miatt.[22] Az állam és az egyházak közötti küzdelem végeredményének tekinti, amely azonban Magyarországon nem játszódott le. Problémát jelent számára az anyakönyvvezető személye is, amelyre a reformjavaslat nem ad konkrét választ, ezért úgy véli: „Az állami anyakönyvezési feladatot csak a hivatalos szervezetnek kereteiben lehet megoldani, s ha a hivatalos szervezet erre nem alkalmas, várni kell ez intézmény behozatalával mindaddig, míg a hivatalos szervezetet alkalmassá tettük. Minden kísérlet, mely ezt megelőzőleg akarja az intézményt behozni, kudarczra, a jogi élet legnagyobb és legveszedelmesebb bizonytalanságára és megbontására vezet.”[23]

A megfelelő időpontot a közigazgatási reform végrehajtása utánra teszi, mert szerinte nincs értelme erre az átmeneti időszakra átmeneti anyakönyvvezetőket alkalmazni; a reform után úgyis a közigazgatásból fognak kikerülni.[24] Ez már csak azért is indokoltnak tűnik, mert a magyar nép nehezen barátkozik meg egy új intézménnyel – főleg, ha az átmenetinek bizonyul.

A katolikus és protestáns egyházak számára kárpótlást tartana helyesnek az anyakönyvvezetés miatt kieső bevételek fedezésére, ugyanis Apponyi csak úgy tartja elképzelhetőnek a kötelező polgári házasság bevezetését, ha az egyházi házasságkötés ingyenessé válik. Ellenkező esetben továbbra is fennmaradnának a két egyház közötti – vagyoni – különbségek.

Apponyinak a felekezetnélküliségről kialakult nézeteit röviden úgy foglalhatnám össze, hogy bár lelkiismereti szabadsága megengedi ezen álláspont kialakítását is, mégis veszélyesnek tartja azt az átlagember számára: míg a filozófiai műveltséggel rendelkező emberek meggyőződésből jutnak erre az álláspontra, addig a kevésbé művelt tömegeknél „következményeiben […] az erkölcsi világrendtől való teljes elszakadást fogja jelenteni.”[25] Emellett azért sem fér össze a magyar nemzettel – véli –, mert történelmünk és életünk az államalapítás óta összekapcsolódik az egyházzal.

Jegyzetek: