Készült: 2002-ben az Istvánffy Gyula Honismereti Gyűjtőpályázatra. A tanulmány elkészítéséhez nyújtott segítségükért köszönettel tartozom: Freund Jenőnek a Miskolci Orthodox Izraelita Hitközség elnökének, Ragutzki Gábornak, a hitközség kántorának és Somorjai Lehelnek, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár munkatársának. Nagyon köszönöm Kárpáti Lászlónak, hogy tanácsaival, támogatásával a munkám elkészülését konzulensként segítette. Munkámmal elnyertem a Magyar Nemzeti Múzeum és a Honismeretei Szövetség 2003-2004. évre kiírt országos pályázatának harmadik díját.

 

Mikor először – két éve – felmerült a gondolat bennem, hogy fel kellene térképezni a diósgyőri zsidó temetőt, meg nem fordult a fejemben, hogy én valaha e hitközség története után is fogok majd kutatni. Később mikor elkezdtem az engedélyt megszerezni, és néhány embert megkérdeztem, hogy mi a véleményük, vagy tudnak e valami hasznosítható információt adnia. Az első mondata mindenkinek az volt, hogy nem fogok tudni hol kutatni, mert minden megsemmisült, sem a múzeumban, sem a levéltárban nem található semmiféle anyag ezzel kapcsolatban. A második válasz – amely arra a kérdésemre, vonatkozott, hogy mit tudnak a közösségről – általában elég sokféleképpen hangzott. Volt, aki úgy tudta, hogy nem is volt Diósgyőrben hitközség, volt aki szerint neológok voltak. S voltak olyanok, akik azt válaszolták, hogy sem a temetőről, sem a hitközségről nem tudnak semmit s még hallani sem hallottak róla.

Az első zsidó családok a 18. század elején vándoroltak be Diósgyőrbe, ez előtt sem Miskolc sem Diósgyőr területén nem lakhattak, ezért Hejőcsabán telepedtek le[1] amely közel volt Miskolchoz így könnyebben járhattak be a vásárokba. Kereskedelemmel és pénzügyletekkel előttük a görögök foglalkoztak. Diósgyőr helyzetét nagyban befolyásolta, hogy korona uradalom volt. Ez a tény volt, mikor védettséget jelentett a zsidóknak, de volt, mikor nem látták szívesen őket e területen. Az első népszámlálási adatok alapján, melyek 1699-ben készültek³, Diósgyőrben még csak egy Miskolcon azonban már kilenc zsidó család élt, ahol a diósgyőri családfő talán valamilyen bérlő lehetett.

Az 1744-es adófizetői nyilvántartásban már hárman szerepelnek:[2] Illovszky Sámuel, Illovszky Jakab valamint Szatmári János, Polatsek Márton és Lemmel Ábrahám boltosok, Márk és Dávid József. A zsidók ez idő tájt főleg kocsma illetve szesz főzdék bérlésével foglalkoztak. 1767-1768-ban Mária Terézia rendeletére összeírták az ország zsidóságát,[3] s ekkor Diósgyőrben újból csak egy családot találtak: Mojses Leblkiét. 1773-ból még mindig csak egy zsidó család volt itt, melynek feje Abraham Lime volt.[4] E családban a családfő szövettel, fűszerrel, sajttal, vajjal kereskedett.

Nagy meglepetésemre, először örömömre, később valamelyest bánatomra Mezőcsáton az egyik anyakönyvi irat hátulján találtam egy kézzel készült feljegyzést: „137 évf január 20 882” – az előlapon az 1881-ben születtek névsora volt olvasható.[5] Lehet, hogy ez évtől jegyezték fel a születéseket, másra ez a dátum elméletileg nem vonatkozhat, s ekkor már – 1744-ben – élt itt egy zsidó család. Bár igaz, hogy a „137. évf.” lehet még valamiféle iktatási szám is, mivel e hitközségnek saját levéltára volt, de mindenképpen azt jelenti, hogy erről a korról már rendelkezünk valamiféle írásos dokumentummal. Bár a 18. század közepén hitközségről még semmiképpen sem beszélhetünk.

Az 1847-es összeíráskor már 53 fő zsidó élt Diósgyőrben.[6] A gyülekezetnek volt ugyan imaháza már ekkor is, de önálló hitközséggé csak 1870-ben szerveződött.[7]

Az egykori hitközségi ingatlanok, az imaház, az iskolával együtt az egykori Szabó Dezső utca keleti oldalán, annak az egykori Rákóczi utcával történő találkozásánál helyezkedtek el. Ekkor már e közösségnek is van Chewra Kadisha-ja, azaz temetkezési szentegylete.[8]

Ezt követően építik fel az imaház mellett a lelkészi lakást és az iskolát mely 1879. körül készül el. Az e területen élő zsidók már a hitközség megalakulását megelőzően és azt követően is mindig orthodoxok voltak. Az állami iskola 1922-es megépítése után az felekezeti iskolát megszüntették, az első világháború alatt ideiglenes községi iskola működött.

Az anyakönyveknek köszönhetően e dátum környékéről már ismerünk néhány személyt, akik jelentős szerepet töltöttek be a gyülekezet életében. A hitközség élén kezdettől fogva az elnök vagy alelnök állt.[9] A gyülekezet vallási életét a rabbi és a kántor irányította, akiknek munkáját az anyakönyvvezető segítette – de olyan is volt, hogy ezt a három funkciót egy személy töltötte be.

A levéltári forrásokból a következő névsort sikerült összeállítani:[10]

 

Holländer József	anyakönyvvezető	1877
Holländer Jakab	elnök	1877
Grossmann Fülöp	anyakönyvezető	1878-1879
Schwarcz Sámuel	anyakönyvezető	1881
Furchsz Vilmos	rabbi helyettes/ rabbi	1883/1885/1886-1895
Klein Miksa	anyakönyvezető	1885
Hercz József	elnök	1885
Grosz Vilmos	anyakönyvezető/rabbi	1888-1890

 

A hitközség vallási vezetőinek személyére (rabbik vagy rabbihelyettesek) vonatkozólag a legjobb forrás a házassági anyakönyv, melynek lapjai 1872-1895-ig maradtak meg. Ezekben feltüntették azt is, hogy a szertartást ki vezette el.[11]

 

Grünberg Ábrahám	1872
Holländer József	1872/1878
Lacks Jakab	1878
Fischer Mór	1878
Schein Jakab	1878
Fuchs Vilmos	1892
Leichmann Juda	1879
Fuchs Farkas	1881
Lehrmann? Izidor	1879

 

Az esküvők nagy részét helyben, tehát a diósgyőri hitközségben kötötték, viszont voltak olyan esetek, mikor Miskolcon vagy Budapesten (például Kohn H. rabbi esetén, 1878-ban[12]) kötötték meg a házasságot. Ennek általában az volt az oka, hogy a férfi egy másik településről származott. De arra is akad példa, hogy a miskolci rabbi – mai szóhasználattal élve -„szállt ki” Diósgyőrbe s kötötte meg a frigyet (Schiß Jakab rabbi helyettes 1878-ban).[13]

A diósgyőri hitközség a miskolci hitközségnek volt fiók hitközsége, viszont anyakönyvezető területe kiterjedt a Diósgyőrrel szomszédságban lévő területekre, melyeknek ugyan volt zsidó lakosságuk, de önálló hitközségük és temetőjük nem volt. E települések a következő voltak Diós Győrön kívül: Alsó-Hámor, Felső-Hámor, Felső-Győr, Ó-Huta, Új-Huta, Répáshuta és a Gyertyánvölgy.[14]

E korszakot követően sajnos szinte semmit nem tudunk a diósgyőri zsidóságról, mert a levéltári források megsemmisültek vagy elvesztek. Legkorábban 1928-ból van információnk, mikor is 78 adófizetőt tartottak számon[15] A hitközségnek ekkor volt metszője. Az 1939-ben készült felmérés szerint ekkor 264 fő volt zsidó. 1944-ben a magyarországi zsidó hitközségek kötelesek voltak a német hatóságok parancsára összeírni gyülekezetük adatait. Ekkor a hitközség már mint anyahitközség szerepelt, s lélekszáma 217 fő volt, ebből 65 személy adózott s a taglétszáma 32 volt. A Chewra Kadisa Szent Egylet vagyona ekkor a házból (50000 pengő), a kocsiból (1200 pengő), a temetkezési felszerelésből (1076 pengő) és a temetőből állt, melynek értéke 3000 pengő volt.[16] Ekkor hitközség vezetője Stein Ferenc volt aki az anyakönyvezetői posztot is betöltötte. Tartott a hitközség két alkalmazottat is. E korszakból a vezetők közül a következő névsort tudtam összeállítani:[17]

 

Neufeld Simon	elnök	1910-1928 [?]
Stein Ferenc	főrabbi	1935-1944
Berger Artúr	elnök	1944

 

1944-ben Diósgyőrből 70 zsidó vagy annak minősülő személyt hurcoltak el, túlnyomórészt Auschwitzba.[18] Korábban többeket vittek el munkaszolgálatra. Elhurcolták Stein Ferenc rabbit és feleségét Neufeld Sárát is. Közülük néhányan visszatértek s emléket állítottak a temetőben a mártírok számára. Az Altman, Czink, Fekete, Fleischer, Friedmann, Goldstein, Hercz, Klein, Müller, Neumann, Pollák, Rosenwasser, Roth, Steckler, Stein, Schwarcz, Székely, Szenet, Weinerberg, Weisz, Wellesz, Zimmer családokból többen elpusztultak koncentrációs táborokban. A hitközség működését 1944. június 5-én kellett befejezni a szörnyű külső körülmények hatására.

A holocaust után a haláltáborokból hazatért zsidóság újrakezdte életét. 1945. február 25-én (más források szerint február 28-án) a hitközséget újraalapították s Diósgyőr Község Vezető jegyzőjének erről két részből álló jelentést küldtek.[19] Az egyik csak azt tartalmazza, hogy mikor szűnt meg a hitközség, a másik pedig egy kivonat egy jegyzőkönyvből. A jegyzőkönyvből készült kivonatot közlöm:[20]

 

„A hitközség megállapítja a következő fontos teendőket: Első feladatunk a vezetőség megválasztása. Ajánlom, hogy a régi hitközségi rendszertől eltérően ne válasszunk elnököt, alelnököt stb. mert itten nem hiúsági kérdésről van szó, hanem a vezetőségre komoly, felelősségteljes feladatok várnak. Jelöljetek ki három embert, akik közösen határoznak és döntenek minden ügyben , de kötelességük havonként egyszer az ügyekről beszámolni. A választás időtartama nincs időhöz kötve, mert bármelyik, ha a közügynek nem felelne meg, a tagok szavazatai szerint bármikor leváltható. A tagok egyhangúlag Reichmann Izidort, Neumann Árpádot, és Róth Józsefet választották meg. A jegyzői, pénztárnoki, valamint az árván maradt zsidó vagyonok gondozásával kapcsolatos teendőkkel Sugár Eleket bízzuk meg.

Elintézendő ügyek: 1. Hitközségünk és hitéletünk folytatásának bejelentése. 2. Elhagyott zsidóvagyonok gondnoksági kérése. 3. ezek gondozása. 4. Templomunk udvarán egy helység rendbehozatala Istentisztelet és hitközségi ülések tartására. 5. Pászkabeszerzés Miskolcról. 6. Minden péntek este és szombat délelőtti Istentisztelet megtartása…”

 

A jegyzőkönyv lehetett a hitközség saját jegyzőkönyve, de lehetett a városi is. A sajátjuk nem maradt fenn, a városi jegyzőkönyvből pedig hiányoznak az e dátumokra vonatkozó lapok. Egy másik forrás megemlíti, hogy a hitközség 12 taggal alakult meg. Az, hogy meddig állt fenn, pontosan nem tudni. Az 1947-es hitközségi jegyzékben már nem szerepel, Miskolcon úgy tudják, hogy valószínűleg 1948-ban szűnt meg. A hitközségi ingatlanok egy részébe ekkor már más családokat kötöztettek be és az 1970-es években a hitközségi imaházzal együtt azokat lebontották s a helyükre bérházakat építettek.[21]

 

A betegség, a halál s a gyász a zsidó vallásban[22]

A zsidó vallás a legrégebbi monoteista vallás a világon jelenleg 12 millió ember gyakorolja. A vallás melynek középpontjában a kiválasztott nép áll – az Isten által kiválasztott nép – mely törvényeit és szokásait az Úrtól kapta s azokat legnehezebb legszörnyűbb időkben is megtartotta. A vallások egyik legfőbb feladata, hogy reményt nyújtsanak a hívő számára, biztonságot, hitet adjon s az hogy a legnagyobb csapást a halált elviselhetővé tegye. Feldolgozhatóvá tegye mind az egyén mind a közösség számára úgy hogy abból mindkettő erőt merítsen az további élethez, s azt a vallás által megjelölt úton és módon folytassa.

A beteglátogatás célja, hogy a látogató – rokon, barát, ismerős, szomszéd – elősegítse a beteg minél előbbi felépülését, gyógyulását. A beteglátogatás mic’ vá – vallási kötelesség, Istennek tetsző cselekedet – melyet az Isten először személyesen gyakorolt, mikor meglátogatta Ábrahámot a körülmetélése utáni lábadozásakor: „megjelent néki az Úr Mamré tölgyesében”, ez az Isteni megjelenés elsősorban beteglátogatás volt. E jó cselekedet végrehajtásakor a látogatónak vinnie is kell valamit, melynek nem feltétlenül kell tárgynak lennie, lehet például egy jókívánságtól egy meleg baráti kézfogáson keresztül bármi, ami a beteg gyógyulását elősegíti. Fontos azonban, hogy a beteget a beteglátogatók ne merítsék ki, hiszen ekkor éppen az ellenkező hatást érik el, mivel e beteg állapota e miatt romolhat. Tehát beteglátogatáskor mindig a beteg érdekét kell nézni, s nem azt, ami látogató szerint jó a beteg számára. Az olyan látogatásokkal, melyek a betegre pozitívan hatnak, növelik az Istennek tetsző jó cselekedetek számát. Egy régi zsidó hagyomány szerint minden beteglátogató a betegtől átveszi szenvedéseinek 1/60-ad részét, ennek ellenére nem jelent 60 látogató biztos gyógyulást. De az biztos, hogy a sok jó látogató erőt s kitartást ad a betegnek, s elősegíti mihamarabbi felépülését. Beteglátogatás alkalmával a látogatók imát is mondhatnak, mellyel elősegítik a beteg talpra állását. Az égi Atya megnyerése az egyéni imák elmondásával, s a Zsoltárok Könyvéből való közös, csoportos felolvasásokkal is történhet. Betegségkor az egész rokonság és természetesen az egész család a beteg mellett van, s ekkor a máskor szigorú vallási előírások sem érvényesek. Egyedül az orvos az egyetlen, kinek utasításait kötelező jelleggel s pontosan be kell tartani. Nagyon komoly, súlyos betegségekkor nemcsak a beteg, hanem az őt ápoló hozzátartozók is mentesülnek a vallási előírások alól.

Mint minden vallás, a zsidó vallás számára is a legnagyobb érték az emberi élet . Az orvosi segítség és a betegért mondott látogató imák együttesen fáradoznak azon, hogy az életet megmentsék. A beteg körül nem csupán a hozzátartozók, hanem az egész hitközség is tevékenykedik, hiszen annak ő egyik tagja. Van, ahol a zsinagógában a betegeskedő egyik rokona olvas föl, hogy ezzel is befolyásolja a halál angyalát, aki a beteg ágyának lábánál áll, s feladata, hogy a lelket az Isten trónusa elé vigye. Az égi atya döntése változhat mind – a betegnek – kedvező s kedvezőtlen irányban .

A Talmud felsorolja a négy eszközt, mellyel az Égi Atya döntését lehet befolyásolni. E négy lehetőség: a jótékonyság (igazságosság, „az igazság megment a haláltól”), az ima („az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban és az Úr kimentette őket szorult helyzetükből”), a név megváltoztatása („Szárajt a feleségedet ne nevezd többé Szárajnak, hanem Sára legyen a neve, mert megáldom őt”) s az életmód megváltoztatása („amikor Isten látta, amit tettek, és hogy megtértek a rossz útról, megbánta Isten, hogy veszedelembe akart dönteni őket, és nem tette meg”, Ninive lakosságát megkímélte). Ezeket a cselekedeteket, kísérleteket nevezik pid’jon nefes-nek, melynek jelentése az életnek a halál angyalának kezéből kiváltása. A névváltozatás úgy történik, hogy a bibliából választott jó nevet – egy olyan nevet, amelynek bibliai viselője jó életével vált nevezetessé – kap a beteg a gyógyulása érdekében (ez persze csak a „keresztnév”). A Tórából mondanak egy imát a betegért, melyben jelképesen megváltoztatják a nevét, ez által az illető más, jobb emberré válik, így új életet fog élni.

A betegnek általában e cselekedetekről semmit nem mondanak. Sem az imákról, sem a névváltoztatásról, sem az érte végzett vallási szertartásokról. Ha felgyógyul, elmondják neki, hogy kapott egy új zsidó nevet, s ha még harminc napig él, akkor ezt a nevet kapja véglegesen. E néven hívják ezentúl, ezt tüntetik fel a sírján is. Élete folyamán, ha többször szorul rá, több nevet is kaphat, melyek közül mindig a legújabbat használják. Amennyiben sikerül a beteg életét megmenteni s felépül, akkor első útja a zsinagógába vezet, ahol felhívják a tóraolvasóhoz és a közösség előtt hálát mond az Úrnak az Ő hatalmas kegyelméért és irgalmáért. Az asszonyok és leányok a helyükön mondanak köszönetet s helyettük legközelebbi férfi rokonukat hívják fel a tóraolvasóhoz. Ha a beteg állapota mégsem javul, hanem egyre romlik, akkor már nemcsak a család és a rokonok, hanem az egész közösség a beteg s annak családja körül van, hogy az ápolást megkönnyítsék. A zsidó közösségek szociális szervezete erre a célra a Bitum Cholim melynek feledata, hogy segítse a családot a beteg ápolásában.

A Chevra Kadisa – a Temetkezési Szent Egylet. Két típusa van: a női és a férfi egylet. Ezen szervezet nem országos, hanem csak helyi szinten működik és soha nem lépi át a hitközség határát. Tagja minden zsidó, aki hitközségének is tagja. Állandó tagjai csak a legnagyobb közösségekben vannak, más helyeken csak akkor teljesítenek szolgálatot, mikor szükség van rájuk. Teljes körűen ápolják és gondozzák a beteget, ezzel is könnyítve a család amúgy is nehéz helyzetén. Ezen egyletek tagjai semmiféle fizetséget s szívességet nem kérnek, mert e tett nemes cselekedetnek, mic’ vá –nak minősül.

Mikor a halál bekövetkezik, egy tollat vagy pihét tesznek a halott orra vagy szája elé, így bizonyosodva meg a halál beálltáról. A hallott szemét a legidősebb fia zárja le, ha ilyen nincs, akkor egy utód. Ezt követően egy kis kendővel melyet a halott minden utódja és hozzátartozója fog, letakarják a halott arcát. Meggyújtanak egy gyertyát, mely a halott lelkét jelenti. Egyes helyeken rokonok és hozzátartozók ekkor hasítják be a ruhájukat – ez kevésbé elterjedt. A halottat kiterítik a padlón vagy a földön, s az ágyból mindent, ami a meleget tartja – párna, lepedő, paplan – elvesznek, hogy az oszlás folyamatát ezzel is lassítsák. A holttestet egy fehér lepedővel takarják le, s a Szent Egylet tagjai a halottat a temetés napjáig őrzik – ez alól csak abban a hitközségekben van kivétel, ahol az Egylet tagjai nincsenek elegen – tizenkét óránként váltva egymást. Közben fejezeteket, zsoltárokat olvasnak a halállal foglalkozó zsidó irodalomból. A temetés s a halál adminisztratív terheit úgyszintén a Chevra Kadisa veszi le a család válláról.

Miután a javnei zsidóság vezetője Gam’liél pátriárka a maga személyét tekintve ragaszkodott ahhoz, hogy a legnagyobb egyszerűségben helyezzék végső nyugalomra, azóta a temetés a legegyszerűbben történik. Azelőtt hatalmas volt a pompa e téren, s a szegények szégyellték halottaikat eltemetni olyan pompa nélkül mint a gazdagok. Így sok vallási előírást megszegtek s halottaiknak nem adták meg a végtisztességet. A zsidó sírokra ugyan- ezért nem tesznek virágot, hogy ez külsőség ne adjon lehetőséget arra, hogy a gazdag és a szegény között különbséget tegyenek. (Más források szerint ez abból a régi hagyományból ered, hogy a halott sírjára pénzt cedáká tettek, hogy a hozzátartozókat segítsék.[23]) Ezen szokás a 18. századtól terjedt el. Ettől kezdve mind a zsidó nőket, mind a zsidó férfiakat egyszerű lenvászon ruhában és gyalulatlan deszkakoporsóban temetik el. A halottal nem temetnek el semmiféle ékszert és tárgyat. Tárgyakkal kapcsolatban csak olyan esetben tesznek kivételt, ha olyan tárgyról van szó, amely a halotthoz közvetlenül hozzátartozott (pl. műláb). Egyes helyeken viszont kialakult az a szokás, hogy a halott mellé egy kis két ágú botot tesznek,[24] mellyel kiáshatja magát a földből az utolsó ítéletkor, hogy megjelenjen az Úr színe előtt.

A halotti ruhát (tah ’rikhim) régebben a kelengyével együtt adták. Ezt nagyon ritkán veszik, általában a még élő készíti el magának vagy hozzátartozói készítik el számára. Ha a ruha nem volt kész akkor a Szent Egylet is elvégzi ezt a munkát, s az összes ruhát ekkor ő viszi a halottas házba. Ezen ruhákat mindig méretre készítik és sokat nem halmoznak fel belőlük soha. A ruha férfiak esetében sapka, nadrág, ing, öv, nők esetében pedig főkötő és egy hosszú ruha. Mindkét esetben anyaga sima lenvászon. Az öltözékek elkészítése általában mindig kézimunkával történik s a legritkább esetben használnak varrógépet. Miután a halottat nagy tisztelettel kiterítetik a földön, megmosdatják. A mosdatást a Szent Egylet tagjai végzik s természetesen részt vehetnek a benne a hozzátartozók, mivel ez az egyik utolsó mic’vá. A mosdatás alatt a test mindvégig egy lepedővel van beterítve, ezen keresztül tisztítják. A mosdatást mindvégig a Chevra Kadisa elnöke/elnökasszonya felügyeli. A mosdatás előtt együtt imádkoznak és a mosdatás közben zsoltárokat olvasnak fel. A mosdatást úgy kezdik, hogy a már korábban odakészített vízzel háromszor leöntik halott testét, a feje tetejétől kezdve, így szimbolizálva a megtisztulást. Azután az egész testet alaposan megdörzsölik, ezt követi a szárítás és a halotti ruhába való öltöztetés. Ezt követően tisztítják ki a halott körmeit és fésülik meg, illetve vágják meg a szakállát. Az ilyen eszközök, általában ezüstből készületek s a Szent Egylet tulajdonában voltak és semmilyen más célra nem használták őket. Ekkor mindenki köszönetet mond az utolsó mic’vá-ért a szertatás vezetőjének.

A koporsóba – egyes helyeken ekkor – a Szent Földről származó földet hintenek. Ez úgy történik, hogy mindenki , aki részt vesz a szertartáson, kap egy kis izraeli földet és ezt a koporsóba vagy a halott ruhájára szórja. Ilyen földet a világ minden táján lévő zsidó hitközségnek küldenek Izraelből. Miután a halottat felöltözetik, belehelyezik a koporsóba, a lakás falait és bútorait nagy, fehér lepedővel takarják le. A halottat úgy temetik el, hogy arccal Izrael felé nézzen, s rá és alá hintett izraeli föld által a „szent földben” nyugszik, ha nem is Izrael földjén helyezik örök nyugalomra. Miután a halottat elhelyezik a koporsóban, ráteszik a fedelet. A koporsó fej részére pedig a halál beálltakor meggyújtott gyertyát állítják. Ezt követően a különböző területeken különbözően cselekszenek.

Van, ahol széttörik azt az edényt, melyből a halottat mosdatták, s a széttört darabok közül egyet a halott mellé tesznek – vagy a szemére, hogy lefogja azt – ezzel is szimbolizálva, hogy a közösség, melynek tagja volt, halálával helyrehozhatatlan veszteséget szenvedett. Más területeken a koporsó mellé egy kis csészében őrölt kávét tesznek, s mikor a halottat kiviszik a temetőbe a csészét összetörik. Szimbolizálva, hogy a halállal helyrehozhatatlan törés támadt a közösségben. Valószínűleg azért a kávét választották, mert ez erős illatával semlegesítheti a halott test esetleges kellemetlen szagát. Mindent, ami a halottal kapcsolatba került, meg kellett semmisíteni, hogy ez élők ne használhassák – ez alól kivételt képeznek Chevra Kadisa ezüst tisztító (pl. olló, fésű) eszközei. A koporsót még egyszer utoljára kinyitják, s többnyire ekkor helyezik a halott feje alá az izraeli földet tartalmazó kis zacskót – melyet a családtagok töltenek meg. A gyertyát vagy mécsest – melynek fénye a halott lelkét szimbolizálja – leveszik a koporsó fej részéről, mikor kiviszik azt a halottas házból az utolsó útra. A gyertyafény ezt követően a halottas házban ég tovább. A szülő halálakor 12 hónapon keresztül, ha más rokon halt meg, akkor egy hónapon keresztül. A temetéskor, ha az elhunyt a hitközség vezető személye volt, kinyitják a zsinagógát, meggyújtják a gyertyákat s a koporsót a zsinagógában állítják fel. Egyszerű gyászszertartást tartanak, s a koporsót hétszer megkerülik. Minden kör befejezésekor megszólal a kosszarvkür (sófár), majd e hangja alatt viszik ki a koporsót a zsinagógából. Ha a zsidó közösség egyszerű tagja volt a halott, akkor a zsinagógáig viszik el, s megállnak mellette, hogy kölcsönösen el tudjanak egymástól búcsúzni. A halott számára a legnagyobb tisztelet az, ha sokan vesznek részt a temetésen, melyre mindenki gyalog megy. A halottat vállon viszik ki, s csak abban az esetben kocsival, ha temető nagyon messzi van. A temetés idejére kötelező néhány percre mindennel megállni, minden munkát abbahagyni, megszakítani, s ha lehetőség van rá, a koporsót el kell kísérni – legalább néhány lépés erejéig.

A sírt csak a temetés napján szokták kiásni. S csak a legritkább estben tesznek olyat, hogy előző este vagy éjjel ássák ki, mert éjszakára a sír száját soha nem lehet nyitva hagyni. Ha ezt nem lehet megoldani, akkor deszkákkal be kell fedni az éjszakára. A temető elnevezésének sok variánsa van a héberben és a jiddisben. Ez általában abból következett, hogy nem akarták kimondani, féltek kimondani a temető valódi nevét, nehogy fejükre idézzék a halált. De az is elképzelhető, hogy csak a halál erejét akarták így csorbítani, kicsinyíteni. A temetőnek a zsidó kultúrában több neve ismertes:

– Az élők háza (bét háhájim) elnevezés Jesájá próféta könyvéből (XXVI.), miszerint: „Éledjenek fel a te halottaid, halottaim támadjanak fel”.

– Az öröklét háza (bét olámó) név Kohelet könyvéből (XXII,5) származik: „mert elmegy az ember az öröklét házába…”

– Jób könyve (XXX,23) „minden élő találkozó háza”.

– A Talmud egy helyütt a „halál udvarának” nevezi.

            – A középkori Nyugat Európában a zsidó temető általában a Hortus judeorum          (zsidók kertje) néven nevezetes, míg Itáliában Mons Judicus (Zsidó hegy), mert többnyire a városon kívüli dombokon kapott helyet.

– Jiddisül kvórsznek, síroknak nevezik a temetőket.

– Egyes helyeken pedig a jó hely (git ort) néven ismerik őket.

A temetőben – már ha addig kocsival vitték is – mindenképpen vállon viszik a koporsót. A koporsót áron-nak hívják és áron ha kodes-nek hívták a szekrényt, melyben a törvényeket tartalmazó köveket tartották. A koporsót a sírhely közeléig viszik, itt bakra állítják s általában ekkor hasítják be a ruháikat közvetlen hozzátartozók. Jelképezve azt, hogy a szűk közösségen – a családon – mekkora vágás keletkezett a halállal. Szülők halálakor közvetlenül a szív fölött kissé balra, más hozzátartozók halálakor jobb oldalt, rokon esetében egyáltalán nem hasítják be a ruhájukat. A gyász e kifejezése után a kántor énekel, a szöveget a kántor utána halkan ismétlik a jelenlévők. A hivatalos búcsúzatást általában a hitközség részéről a kántor végzi. Sok helyen azonban elmarad a méltatás, de néhány jó szót ott is mondanak az elhunytról. Néha elhagyják, nehogy a méltatás átcsapjon dicshimnuszba, s azáltal, hogy ezt elítélik, a halottat is kritika éri. Ezt követően leveszik a bakról a koporsót s kézben viszik tovább, egymást váltva. Ebben mindenki be szokott segíteni, mert a koporsó vivése megtisztelő feladat. A gyászmenetet a kántor vezeti. A sír előtt még utójára leteszik a koporsót s egy végső imát mondanak. A temetés végén hangzik el a Kaddis, amely a zsidóság egyik legrégebbi imája, s még abból az időből származik, mikor a zsidók köznyelve az arameus volt. A Kaddis a szó szoros érelmében nem ima, próza formájában Istenek és királyok dicsőítésére használták. Jelentése: megszentelés, a Kaddis valójában az Istenhez intézett óda. Valójában egy kísérlet arra, hogy az Isten nevét emberi nyelven megszenteljük, tudva azt, hogy kísérlet soha nem fog sikerülni.

Az idők folyamán ennek az imának az elmondása számított a legnagyobb becsületnek, amit a fiú a szüleiért tehet. Az imát csak férfiak mondhatják el, mert ez az ő kötelességük. Így fejezik ki, hogy elfogadják az isteni akaratot. A Kaddist csak a gyülekezet keblén lehet elmondani, soha sem egyedül vagy magányosan. Ugyanaz a szabály vonatkozik rá, mint az Istentiszteletre. Ahhoz, hogy elhangozzon, minimum tíz férfinak a gyülekezetből jelen kell lennie. Aki az imát mondja, az elfoglalhatja a kántor helyét vagy mellé állhat, s innen hangzik el az utolsó istenhozzád. A halott a jótettein kívül semmit nem visz magával, Kaddis az az ima, amely mindvégig az elhunyt mellett marad és védelmezi őt. A legközelebb álló rokon egy lapát földet dob a már sírgödörbe leeresztett koporsóra. A lapátot nem egymás kezéből veszik ki, hanem mindig jól belenyomják a földhalomba, nehogy úgy tűnjön, hogy sietnek, s gyorsan el akarják temetni a halottat. Más helyeken annyi ásót gyűjtenek össze, ahány résztvevője van a temetésnek. Mindezt azért, hogy a legközelebbi rokon, aki az első lapát földet dobja a koporsóra, ne adja át a lapáttal együtt ezt a nagy csapást a közösség másik tagjának.

A közösség feladata az, hogy a gyászoló családot ne hagyja egyedül magányában, hanem körülötte legyen, segítse és vigasztalja őket. A gyászolókat csak a halott eltemetése után lehet vigasztalni, mert amíg a halott az élők között van, azt nem illik megtenni. „Ne vigasztald a gyászolót, míg halottja előtte fekszik.” A gyászolók a temetés után felállnak két sorban a temetőből kivezető úton s e két sor között haladnak el a gyászoló rokonok. A sorban állók egy-egy vigasztaló mondatot intéznek hozzájuk. Ezzel kezdődik meg a gyászolók vigasztalása. Végezetül a gyászolók letépnek egy marék füvet és s közben e szavakat idézik: „Virágozzanak városok, mint földön a fű.” Ennek a hagyománynak többféle magyarázata van:

– emlékeztetés arra a Talmud idejében gyakorolt szokásra, hogy illatos füveket téptek és azokat rakták a halott mellé,

– így jelzik a temetőből távozók, hogy semmit sem visz magával, ami a halottaké,

– élőnek és holtnak elválasztása/elszakítása a fűtépés,

– a néphit szerint így lehet felismerhetetlenné tenni az utat a halál angyala előtt, aki jelen van a temetőben és követné az élőket . Ezzel is jelezve, hogy az életbe térnek vissza a temetőből.

Mielőtt elhagyják a temetőt, megmossák a kezüket, ezzel jelképesen is megtisztulva a temetőtől, elhagyják azt. Egyes helyeken – ahol a temető nagyon messzi van a településtől, már a temetőben lezajlik az első rituális étkezés, melynél az a fontos, hogy közösen, egy épületben fogyasszák el. A gyászolók a földre ülnek, a többiek az asztalnál foglalnak helyet. Miután elhagyják a temetőt, megkezdődik a gyászhét, melynek első napja a temetés napja. Minden halottat hét hozzátartozója köteles meggyászolni. Azért hét napon át, mert József is hét napig gyászolta apját. A gyászházba mennek vissza ekkor, ahol azok várják őket, akik nem jutottak el a temetésre, ezek általában a nők. Nekik nem kötelességük a koporsót elkísérni a temetőig, de általában egy darabon meg szokták tenni, s utána visszafordulnak és a házban várják meg a temetés végét. Ezt követi az első étkezés, mely nagyon egyszerű s csak a hozzátartozók, nem pedig a temetés minden résztvevője számára megrendezett. A zsidóknál nincsen meghívás temetésre – egyes helyeken újságban sem teszik közzé az elhunyt nevét és a temetés időpontját. Meghívás csak örömteli eseményre van, gyászünnepre nincs. Az első étkezés általában kenyérből és kemény tojásból áll, a tojás a szerencse forgandóságát jelképezi ezzel a szomszédok szokták megkínálni a gyászolókat. Erősítő ételnek tartják, s azért ilyen egyszerű, hogy mindenki számára hozzáférhető és elkészíthető legyen. Az étkezés alatt mindenki a földre ül vagy alacsony székre, sámlira ill. hokedlire. Ettől kezdve semmiféle bőrneműt nem használnak, sem cipőt sem papucsot – csak textil lábbelit – s ekkortól a gyászhéten nem dolgoznak. A gyászhetet nem tölti az összes gyászoló egy helyen, hanem mindenki otthon gyászol. A szülők halálakor a gyereke egy éven keresztül mondja el minden nap a nem temetési Kaddist, s később minden évfordulón is ezt mondja el. Ezt a gyászoló megteheti a közösséggel együtt, is de joga van ahhoz is, hogy egyedül mondja el az imát. Azt, hogy a gyászolók milyen sorrendben mondják el a Kaddist, azt a zsinagóga gondnoka határozza meg, más helyeken a gyászolók mindig együtt mondják el, nehogy valaki kimaradjon. A gyászoló nem megy ki a világba, nem megy el otthonról , de hogy ne legyen egyedül, minden nap látogatják, barátai, a hitközség tagjai. Mellette vannak, mindenben segítik őt s fokozatosan vezetik vissza a közösségbe. Imádkozni sem megy el, hanem barátai elmennek hozzá és vele együtt imádkoznak. Mikor megérkeznek a látogatók, a vigasztalók, soha nem szólalnak meg, mert az előírás szerint a gyászolóknak kell először megszólalniuk. Régebben még a tórát is elvitték a gyászoló lakására hétfőn és csütörtökön, és abból olvastak fel. Manapság viszont a gyászházban lezajló istentiszteleteket tóra nélkül tartják meg.

Az asztalt fehér terítővel takarják le, mint sabbatkor vagy ünnepnapkor s a lakásban minden ugyanúgy van, mint egyébként szokott lenni. Az asztalra perselyt tesznek, amiben a szegények számára gyűjtenek. A gyászhét alatt a gyászoló minden örömtől illetve annak megnyilvánulásától tartózkodik, a Sabbat kivételével minden nap azt a ruhát viseli, amelyen a beszakítást elvégezte. Ha nem a szülőt gyászolják, akkor összevarrják a hasítást a ruhán, de teljesen semmiféleképpen sem varrják össze. Ez idő alatt végig ég a mécses, melyet az első napon a koporsó fej részéről levettek. A gyászolóknak kell gondoskodnia arról, hogy az soha el ne aludjon. A gyászhét segíti a gyászolókat abban, hogy fájdalmukat feldolgozzák, kell gyászmunkát végezve lassan visszatérjenek a hétköznapi világba.

A gyászhét végén első útjuk a zsinagógába vezet, ahová csak akkor léphetnek be, mikor a sabbatot köszöntő ima elhangzik. Más helyeken a zsoltár elmondásának a végéig a zsinagóga előcsarnokában kell várakozniuk. Ide megy ki eléjük a kántor avagy a gyülekezet vezetője s ő kíséri vissza a gyászolókat a gyülekezetbe. Ekkor már viselhetnek bőrcipőt is, és nem azt a ruhát hordják, melyen a beszakítást elvégezték. A zsinagógában még nem a szokott helyükön ülnek, hanem távolabb foglalnak helyet a tóra szekrénytől. A halál napjának az évfordulóján egész nap ég mécses otthon. E napon fél vagy egész napos böjtöt tartanak. Szülők esetében a gyászidő egy év, mely alatt csak Sabbatkor ül a gyászoló az asztalhoz, egyéb napokon a földön ül.

A halottnak minimálisan kijár annyi tisztelet, mint amennyi élő korában megillette. A holttesthez csak megfelelő tisztelettel lehet közeledni, s annak legcsekélyebb meggyalázása is nagy bűn. A boncolás – a test megnyitása – csak a törvény által lehetséges vagy az élet megtartása érdekében, egyébként semmilyen esetben. A halott békéjét nem szabad bolygatni. A halotté az a föld, amelyben fekszik. Az itt (a temetőben) termett dolgokból nem lehet egyéni hasznot húzni. Nem használható fel semmire, ami közvetlen érintkezésben van a temető földjével. Ami a bokrokon és a fákon van, azt le lehet venni és értékesíteni is lehet, s az így befolyt összeget a temető gondozására, karbantartására kell fordítani. A temetőbe nem szabad virágokat ültetni, mert azok a táplálékukat, a nedveiket a földből szívják. A halott nyugalmát háborgatni – a holttestet máshová helyezni, a sírját kibontani – csak a hatóság határozata alapján lehet vagy ha a halott nem az ősei földjében nyugszik Izraelben, hanem máshová temették el. Ekkor engedélyezett az exhumálás, azzal a céllal, hogy a halott végleg ősei földjében nyugodhasson.

 

A diósgyőri orthodox izraelita hitközség temetője

Az egykori hitközség temetője ma elhagyatottan áll. Az emberek többsége még azt sem tudja, hogy valaha is létezett, soha sem hallottak róla. Pedig egykori fenntartói igen jelentős gazdasági szerepet játszottak Diósgyőr életében. A temetőt valószínűleg a 19. század elején vagy közepén alapították. A legrégebbi latin betűs felirat 1864-ből való (Lusztig Józsefné, Hercz Ida) az ennél korábbi sírkövek többségének pontos idejét nem tudjuk, mivel héberül és a zsidó időszámítás szerint íródtak.

Bár Diósgyőrről több térkép is készült, az első, amelyen feltüntették e temetőt, 1877-ből származik.[25] A halotti anyakönyvekben viszont 1859-es temetést is bejegyeztek,[26] tehát alapítása bizonyára valamivel korábbra tehető. E térképen minden valószínűséggel ezt az akkori zsidó sor felett elhelyezkedő temetőt nevezik „új temető”-nek. A térképen sajnos nem szerepelnek a különböző felekezetek jelei, de mind az elhelyezkedését, mind a korát, mind a formáját tekintve csaknem biztosak lehetünk abban, hogy ezt a temetőt ábrázolja. A térképen szerepel egy „ó temető” is, amely a mai református és katolikus temetők helyén volt, és inkább valószínű, hogy ma is megtalálható temetőket jelöli a térkép. Ebben az évben (1877) már mind a három temető biztosan létezett. A kérdés az, hogy miért új illetve ó temetőnek nevezték őket. A református egyháznak ezen a területen már 1746-ban volt temetője,[27] Megteltekor kapták meg a katolikus temetőnek a keleti oldalán lévő területet. Ezen második temetőt a lutheránusokkal együtt használták. Ezt követően nyitottak új temetőt a katolikus temető nyugati oldalán. Az egyházi számadáskönyv szerint 1857-ben volt „ócska temető” és „új temető”.[28] A katolikusok 1797 óta temetkeztek erre a területre. Az, hogy az új temető teljes mértékben elkülönül az ó-temetőtől, az utalhat a vallások elkülönülésére is. Minden valószínűséggel tehát a zsidó temetőt csak azért hívták újtemetőnek, mert később nyitották meg, mint a másik kettőt (a reformátust és a katolikust), talán 1857-59 között. Ez viszont inkább csak feltevés, mert 1840-ben már 53 Mózes-vallású élt Diósgyőrben.[29] Ez elég nagy szám ahhoz, hogy egy számukra fennálló temetőt feltételezzünk.

A temető területe régebben nagyobb volt. A miskolci hitközség a 1980-as évek közepén adta el két magánszemélynek a felső részét, ahová soha nem temetkeztek. Jelenleg itt két lakóház áll. Állítólag ebből a pénzből kerítették körbe a temetőt, de valószínűbb az, hogy egy innen elszármazó kanadai házaspártól kaptak rá pénzt a 80-as években .A kerítésnek sajnos már nyoma sincs, leginkább csak néhány beton tartóoszlopot lehet felfedezni a hatalmas bozótban, amely ma körbekeríti temetőt, olyannyira, hogy a határoló utakról szinte semmit nem lehet látni belőle. A temetőben összesen 125 sír van. Ezek jó részénél ma már csak a sírkő helye utal arra, hogy ott egy sírvolt.

A temetőbe a hitközség 1947-es vagy 1948-as megszűnése után nem temetkeztek, az utolsó sírköveket a holocaustot követően az áldozatok emlékére emelték.

A sírköveket egy évvel a temetés után emelik általában. A sírköveket a család vásárolta de a Szent egylet volt az a ki a faragást és a mesterek vagy cégek fizetését intézte. A sírkövek (mácévá) általában álló helyzetűek. Azonban sajnos a temetőben nagyon sok az olyan sírkő, melyet ledöntöttek vagy megcsonkítottak. Egyetlen olyan sír van, amely eredetileg is fekvőnek készült, ez Fekete József sírja. Zsidó szokás szerint a sírköveken héberül látható a felirat. A legkorábbi sírkövekre ez a jellemző. A későbbieken már egyre nagyobb számban található magyar szöveg, mely utóbbi a 20. századra egyes sírokon szinte teljesen kiszorítja a héber feliratokat. Hagyományosan a héber szöveg az „Itt nyugszik” vagy „Itt van elrejtve” szavakat rövidítő jelekkel kezdődik.[30] A sírfelirat a halott „kereszt”-nevét tartalmazza, melyet utána kiáltanak a sírba tételkor (ezt azért teszik, mert egy középkori zsidó hiedelem szerint az angyal meg fogja tőlük kérdezni),[31] s ez nem feltétlenül egyezik meg a polgári keresztnévvel, valamint halálának dátumát (a kis időszámítás szerint, a Jeruzsálemi templom lerombolásának dátumától) és az elhunytról néhány méltató szót. Néha feltüntetik, hogy kinek a lánya vagy fia az elhunyt, vagy azt, hogy ki állította a sírkövet. Ez után következik a szokásos rövidítés, mely a sír feliratát zárja, jelentése: „lelke legyen befoglalva az öröklét kötelékébe” (Sámuel I. XXV,29.)[32] Vannak olyan sírok is, melyek nem a keresztnevet tartalmazzák, hanem a polgári név teljes héber fordítását. Az idők változásával először csak az elhunyt nevét, később korát és még később halálozásának évét is feltüntették magyarul. Van, mikor a két szövegmennyiség között helyreáll az egyensúly és közel azonos mennyiségű szöveget közölnek héberül és magyarul. A legújabb sírköveken szinte már csak a magyar felirat található meg.

Kezdetben minden sírkő csak egy elhunytnak állított emléket. Ez alól kivétel a Jákói testvéreké. Később azon sírok tartalmaztak több nevet, melyeket 1944/45. után emeltek, s rajtuk állítottak emléket a koncentrációs és munkatáborokban, a munkaszolgálatban elhunyt rokonaiknak. E sírok mindig csak magyar szövegeket tartalmaztak. S van olyan sírkő, amelynek hátuljára vésték rá a neveket pl. Wellesz Hermannál, aki valószínűleg korábban hunyt el, mint elhurcolt rokonai, kiknek a nevét – valószínűleg utólag – a sír a hátulján tüntették fel, a haláltábor nevével együtt. A diósgyőri temetőben a többi ilyen típusú síremlék az elhunytakat a sírkő előlapján tünteti fel

 

A temető sírkövei (mácevót)

A temető a különböző sírformák tekintetében elég gazdag, s rajtuk jól végig lehet követni a különböző korokat és a rájuk jellemző „divatokat”. Azon szimbólumok tekintetében, melyek az elhunyt valamely tulajdonságára, hivatalára vagy nevének kezdőbetűjére utalnak – s melyeket a sír elejére szoktak vésni –, a temető sajnos elég szegény. A legrégebbi sírokon semmiféle szimbolikus jel nem található.

A legáltalánosabb motívum, mely szinte mindegyik sírkövön megtalálható: a szomorúfűz. A szomorúfűz a sátoros ünnep csokrának része és később vált belőle szimbólum.[33] Egy, a 19. század végéről származó obeliszk sírkövön található meg a kohanita kézmotívum, mely az elhunyt származására utal. A midrás szerint az Isten a kohaniták áldást osztó ujjai közül tekint le. A harmadik, egyben az utolsó előforduló motívum a letört virág, mely fiatalon és váratlanul bekövetkezett halálra utal. E szimbólum egy kis obeliszken található, mely méreteivel is jelzi, hogy az, akinek emléket állítottak vele, fiatalon és élete tavaszán hunyt el.

A sírokról megpróbáltam lejegyezni a héber szöveget is. Nagyon nehéznek bizonyult, már csak azért is, mert a héber írásjelek sokkal kevésbé állnak ellen az idő viszontagságainak, így sokkal nehezebben lehet formájukat kibetűzni. Ugyanezen leírások is rendelkezésre állnak, az egyértelműség érdekében csak magyar nyelvű feliratokra vonatkozólag fogok hagyatkozni. Hosszú kísérő szöveg általában nincs. Ez alól egyedül Fekete József sírja kivétel, ahol vers formában tüntetik fel a szöveget.

A sírköveken többnyire a szokásos adatok láthatók: név, életkor, a születés és a halálozás dátuma valamint az általános kísérő szövegek, pl. Áldás emlékére, Emléked örökké élni fog szívünkben stb., igen ritkán az is, hogy ki állítatta a sírkövet. Van egy sír például, mely utal az elhunyt foglalkozására is. Ezt a 20. század első harmadában állítottak Benkőné Grósz Irma áll. tanítónő részére. A legkorábbi sírokon nagy és kis betűvel szedett szöveg egyaránt található, általában csak a neveket emelik ki végig nagybetűvel. A későbbi sírköveken a nagybetűs írás válik általánossá s legfeljebb csak az utolsó sort szedik dőlt és kis betűkkel (Béke poraira!). 1944 után, az elhurcoltak emlékére állított sírokon a helyet is feltüntetik, ahol meghalt a hozzátartozó.

A temető sírköveinek többségét főleg a 19. század végén és a 20. század elején állították. Ezek a kassai és miskolci érdekeltségű Edelstein cég termékei, csakúgy, mint az avasi zsidó temető sírköveinek egy része is.[34] A műhelyük és telephelyük a Gömöri pályaudvar közvetlen közelében állott. A gyár mind héber mind magyar nyelvű feliratok elkészítését vállalta. A sírok frontján vagy ritkábban az oldalán található kisebb betűvel esetleg végig nagybetűvel – de mindig a sírfelirathoz hasonuló betűtípussal szedve egymás alatt: „Edelstein Miskolc”.

A sírkövek anyagukat tekintve a legkevésbé egységesek. Legkorábbiak sima homokkőből készültek. Ezeket követik a fölül legömbölyített álló sírkövek, melyekben csak egy kis lap – mely a feliratot tartalmazta – volt márványból, az ezt közrefogó rész valószínűleg beton magú műkő. A műkövet általában úgy próbálták megmunkálni, hogy az rusztikus hatást keltsen. Az Edelstein gyár által készítettek többnyire obeliszkek s nagyon jó minőségűek (gránit, fekete márvány). Az idők múlása a sírköveken is jól szemmel követhető. Nemcsak állaguk vonatkozásában, hanem koronként változó formájukban is. Az egyik legrégebbi és legegyszerűbb típus, melyen a sírkő semmilyen vésett szimbólumot nem tartalmaz, csak szöveget, annak két jellegzetes kezdő és záró sorával. Az e típusba tartozó sírkövek általában kisméretűek, 30-70 cm-esek, formájuk álló helyzetű téglalap, melynek tetejének középső részét félkörívesen lekerekítették. A kő szélén vékony, vésett sáv fut végig, mely mindenütt követi a kő formáját.

A következő csoportba azon sírkövek tartoznak, melyeknek fölső félköríves rész – mely magába foglalja a két kezdőbetűt – vékony kettős vonallal van elválasztva a téglalap alakú törzstől. A szintén e csoportba tartozó későbbi köveken az eredetileg vékony vésett sáv egyre jobban kidomborodik, s így már sokkal egyértelműbben választja el a két szövegfoltot, így jobban tagolja magát a sírkövet is. Ugyan csak ide sorolhatók azok a sírkövek, amelyeken a téglalap alakú törzsben lévő szöveget két oldalról már nem a két vésett sáv, hanem oszlopok határolják – bár egyelőre ezek nem emelkednek ki a sír síkjából. A későbbiekben ezek az oszlopok – és a fölső félkörívet határoló, s a törzset a félkörívtől elválasztó vonal – plasztikus lesz és egyre inkább kiemelkedik a sír eredeti síkjából. Sokszor a héber szöveg csak azokon a helyeken látható valamennyire, ahol ezen peremek megvédték a sír felületét a természeti hatásoktól.

Az obeliszkek azok a sírkövek, amelyek közül a legtöbbet találhatunk a sírkertben. A legkorábbi kb. 100-130 cm magas. A későbbiek, melyeket az obeliszk állítás reneszánszának idején – a 19. század 80-90-es éveiben és a 20. század első negyedében – állítottak, már sokkal magasabbak, kb. 170-200 cm-sek. A temetőben található egy olyan obeliszk is, melyet minden valószínűséggel e nagy „divat” – mely minden felekezet temetőjére kihatott – előtt állítottak. Méreteit tekintve jóval kisebb későbbi társainál. Anyagát tekintve is más, mivel nem kőből készítették, hanem talán műkőből, melybe belevésték a szöveget. Egy körbe foglalva a szövegtől itt is elválasztották e két jelet, az „itt van elrejtve” rövidítést, mely az obeliszk ormán található. Az elhunytra utaló szöveget pedig egy, az obeliszk fölfelé való keskenyedését követő téglalap formájú keretbe foglalták, melynek sarkai félkörként vannak lekerekítve. E korai típus még csak kizárólag héber szöveget tartalmaz. A későbbi obeliszkek anyagukat tekintve gránit és fekete márvány a temető anyagában legértékesebb darabjai. Közülük sok már nincsen meg, többeket pedig ledöntöttek. A felülnézet szerint ezen emlékoszlopoknak két nagy csoportját tudtam megkülönböztetni. Így találhatunk olyanokat, melyeké négyzet alakú. Ezek nagyobbak, több kőből áll a talapzatuk, s egy kőből van kifaragva az a rész, mely a feliratokat tartalmazza. Magasságuk többnyire két méter, bár vannak valamivel alacsonyabbak is. Az ilyen típusú sírköveken az első magyar nyelvű feliratok (név, halálozási évszám, életkor) kezdetben általában csak az alapkövön jelennek meg, s magát az obeliszket alkotó kövön sokáig a héber felirat marad az uralkodó, csak később terjed el a magyar.

A másik típusba tartoznak azok, melyeknek a felülnézeti alaprajza nem négyzet, hanem téglalap formájú. Ezek kisebbek is, kb.140-160 cm-esek. Az obeliszkek mérete utalhat arra, hogy az, akinek emléket állít, a közösség életében milyen jelentős szerepet töltött be, vonatkozhat arra, hogy az illető milyen kort ért meg. A temetőben fellelhető egyetlen kohanita kézmotívum is egy obeliszken található, mely sajnos szinte alig kivehető.

A sírkövek következő típusát azok alkotják, melyeknek teteje félköríves peremmel szegélyezett ugyancsak e csoportba sorolhatók azon sírkövek, melyeknél a félkörív mellet két negyed kör található, a félkör két oldalán. A félkörív által alkotott peremben mindig megtalálható a fűzfa szimbólum-motívum, mellette a két jel, melyből oly sok van a temetőben. A félkörívet két oszlop tartja kétoldalt. E két oszlop fogja közre a héber feliratot. Az oszlopok alatt található a sima alapkő, melyen a magyar feliratokat tüntetik fel. A sírkövek általában elég vékonyak, 20-50 cm-esek. Magasságuk elég változó 150 cm-től 180 cm-ig terjedően. Ugyancsak e csoportba tartoznak a sírkövek is, amelyeken ahol a középső félkörívet egy háromszög helyettesíti. Az ilyen sírköveken levő héber szövegekre jellemző, hogy ezeket általában negatívként vésték a kőbe, az elhunyt keresztnevét pedig pozitívan (nem a kőbe vésték bele, hanem a kőből domborították ki) keretbe foglalva jóval nagyobb betűvel.

Az egyik legegyszerűbb sírkőtípushoz tartoznak azok a sztélék, melyek egyszerű téglalap formájúak és tetejük félkörívben van lekerekítve. Az ide sorolt régebbi kövek anyaga nem egységes, csak a feliratot tartalmazó márványlap mindig hasonló. Ezt a márványt – mely a kő többi felületéhez képeset sokkal beljebb van – veszi körbe egy valószínűleg téglából készült vastag keret, melyet mindig valamiféle rovátkolásokkal díszítenek. Az újabb, 20. század közepe tájáról származó kövek általában fehérmárványból, gránitból készülnek.

Ezeken a típusokon kívül vannak olyanok is, melyeket nem sikerült egyik általam létrehozott csoportba sorolni, mert a „modernségükkel”, egyediségükkel teljes egészében elütnek a hagyományos sírkőformáktól.

 

Jegyzetek: