Keszthely végvár- és polgárváros településkettőse

A Balaton északnyugati szegletében megbúvó, a 17. század végén több mint 3000 lelket számláló Keszthely egy új, átmeneti településforma, az ún. végvárváros avagy prezidiális mezőváros képviselőjeként lép elő a török kor utolsó évtizedeiben.[1] Jellemzően a Dunántúl határvidéki sávjára lokalizálható, a század első harmadától fellelhető várostípus reprezentánsai (úgymint Zalaegerszeg, Kiskomár, Szentgrót, Pápa stb.) esetében külsődleges ismérv a palánkfallal és árokkal erődített kétsejtes településszerkezet. Ily módon a városiasság számos kritériumát is felmutató települések magját a város végvára alkotta, jelentős létszámú uralkodó által fizetett falaik között.[2] A szóban forgó települések ugyanis az Adriai tengerparttól Erdélyig húzódó keresztény végvárrendszer meghatározó elemeiként oltalmazták a Magyar Királyság félhold alakúra fogyatkozott sávját.[3] Az ország harmadát ugyanis az Oszmán Birodalom tartotta megszállva, Buda bevételétől (1541) a török hódítók másfélszáz évvel későbbi kiűzéséig (1699). Keszthely mezővárosa a 16. század közepén – határ menti fekvéséből következőleg – kényszerűen maga is az oszmán előretörés feltartóztatására kiépült várláncolat tagjává lépett elő.[4] Rendeltetése a nevezett településekkel való nyilvánvaló hasonlóság okára is rávilágít. A Győr központú – Alsó-Ausztria tartomány ill. közvetlenül Bécs védelmére életre hívott - főkapitányság elemeként számon tartott végvár jelentősége a 17. században, leginkább Kanizsa török kézre kerüléséből (1600) következően nőtt meg.[5] A Balaton-parti városban 1701 végéig, a török ellenes végvárláncolat feloszlatásáig állomásozott helyőrség, jóllehet Kanizsa 1690. évi visszafoglalásával végvára elvesztette eredeti rendeltetését.[6] Keszthely település és vára védművei mindazonáltal funkciójukat vesztve még évtizedekkel a hódítók kiűzését követően is idézték a török kor emlékét.[7]

A 17. században a végvári katonaság jelenléte tehát láthatólag átformálta a földesúri tulajdonban lévő település szerkezetét és külső képét, meghatározó(bb)nak azonban társadalmi viszonyait illetően bizonyult. Keszthely az uralkodó által fizetett ill. úrbéri mentességek fejében katonáskodó fegyvereseinek létszáma ugyanis a század közepére megközelítette a félezret. A katonáskodók és hozzátartozóik így egyértelműen többségbe kerültek a város földművelő ill. iparos és kereskedő népességével szemben.[8] A mezőváros társadalmában a fegyverforgatók javára bekövetkezett drasztikus arányeltolódás a városi lét számos területén mélyreható változásokat idézett elő. Becslésünk szerint a város lakosságának mintegy 80 %-át kitevő, öntudatra ébredő katonaközösség („a sereg”) ugyanis kisajátította lakóhelyének önkormányzati testületét, a saját soraiból választott két seregbíróra és esküdtekre bízta annak irányítását.[9] A katonakommuna mindemellett a végvári szokásjognak megfelelően részlegesen bírta az ún. kisebb királyi haszonvételekből (kocsmáltatás, mészárszéktartás stb.) eredő jövedelmeket és más gazdasági előnyöket.[10] A katonaság a jobbágytelek állományán kívüli ingatlanok (szőlők, szántók) művelése révén egzisztenciális viszonyait is új alapokra helyezte.[11] Mindezen változások éles határvonalat húztak a mezőváros úrbéres szolgáltatásokra kötelezett jobbágy- és zsellér népessége, ill. az oppidum lakosságának többségét kitevő, privilegizált fegyverforgatók közé.

A társadalmi válaszvonal egyúttal településföldrajzi elkülönülést is jelentett a város lakói számára. A fegyverforgatók és hozzátartozóik ugyanis a végvár központú, feltehetően már a 17. század eleje óta palánkkal és árokkal kerített településrészen élték mindennapjaikat. A jobbágy és zsellérnépességnek ugyanakkor az attól északra fekvő, erődítetlen településmag volt a lakhelye.[12] A társadalmi és földrajzi elkülönülés jogi szeparációban csúcsosodott ki azáltal, hogy a jobbágylakta településmag Keszthely (polgár)város néven legkésőbb 1623-ban levált a mezővárosról és önálló fejlődés útjára lépett.[13] Ezzel egyidejűleg a kolostorból lett végvár központú, népesebb településrész jelölésére mindinkább a praesidium (műszóval végvárváros) kifejezés nyert teret. Keszthely praesidium és polgárváros elkülönülése a század egészén át fennállt; újraegyesítésükre csak 1925-ben, három évszázad múltán került sor.[14] A fegyverforgatók lakta mezőváros ill. az úrbéres népesség elkülönülésére Zala megye több, véghellyé lett települése (Szentgrót, Kiskomár, Lenti, Alsó-Lendva) is például szolgál.[15]

A 17. században felbukkanó dunántúli végvárvárosok, így Keszthely vallási viszonyait illetően is meghatározónak bizonyult, hogy a lakosság többségét végvári katonaság tette ki. A magyar rendiség megerősödésének eredményeként ugyanis az oszmánellenes végvárvonal helyőrségeit a századelőtől fogva megillette a vallás megválasztásához és szabad gyakorlatához való jog. Az 1608-ban törvénybe iktatott kiváltság jelentőségét az elérésére folytatott több évtizedes küzdelmen kívül mutatja az is, hogy az a végvári szokásjog egyetlen, valaha is kodifikált eleme volt.[16] Mindezek ismeretében érthető, hogy a végvárak vallási összetételét a kutatás leginkább a protestantizmus térnyerése vagy éppen a felszámolására irányuló kísérletek optikáján keresztül szemlélte.[17] Leginkább Pápa és Veszprém (leegyszerűsített) analógiája nyomán a dunántúli végházak protestantizmus hadállásaiként való láttatása azonban akaratlanul is megtévesztő.[18] A végházak helyőrségeinek többségénél ugyan kétségkívül ott találjuk a reformált felekezetek híveit és lelkészeit, még ha nem is feltétlenül egy időben. Mellettük ugyanakkor rendre igazolható a katolikus hiten maradt fegyveresek jelenléte is.[19] Jóllehet a felekezetek híveinek számarányát tekintve rendszerint csak feltevésekre hagyatkozhatunk, több mint valószínű, hogy a protestantizmus követői alkották a többséget. Közülük is az egyik hívei legalábbis meghatározó hányadát tehették ki egy adott végvár helyőrségének. A katolikus katonaközösségek azonban, még ha kisebbségi létbe szorulva is, már pusztán létezésük okán is meghatározó jelentőségűek. Mutatják ugyanis, hogy a végházak helyőrségének összetétele nem csak társadalmi, hanem vallási tekintetben is meglehetősen heterogén volt, egy adott végház falain belül is.

Keszthely végvárváros és népes helyőrsége esetében a vallás szabad megválasztásának és gyakorlásának törvény adta joga tehát protestáns dominanciát kellene hogy valószínűsítsen, különösen a térség vallási megoszlásának ismeretében. A 17. századra megszilárdult szervezetű evangélikus és református egyház közül Zala ill. Veszprém megyében előbbi mondhatott magáénak erős pozíciókat. Kálvin tanai és egyháza ellenben inkább az egyházmegye török uralom alá került főesperességei (Pilis, Fejér, Somogy) területén nyert meg tömegeket, de a Balaton-felvidéken is nagy számban akadtak követői.[20] Ezért is meglepő, hogy a település – mint láttuk, túlnyomórészt fegyverforgató – lakossága kevés kivétellel katolikusnak vallotta magát. A Balaton-parti városban a katolicizmus ráadásul egyeduralkodó, legalábbis a szónak abban az értelmében, hogy protestáns egyházközség vagy akárcsak prédikátor működésének a 17. század egészében nem találni nyomát. A szomszédos polgárváros vallási viszonyait illetően is árulkodó, hogy az önállósodott település a katolikus mívoltát külsőségekben, nevezetesen a pecsétnyomóján is kifejezésre juttatta.[21] Hangsúlyozni kívánjuk azonban, hogy református vagy evangélikus hitközség hiánya nem más felekezethez tartozó polgárok hiányát jelenti. Keszthely két ikertelepülésén is éltek protestáns hívek, a katolikus vallás dominanciája azonban vitán felül állt.[22] Keszthely mezőváros példájából következőleg tehát az egyházmegye egyes települései megmaradtak a katolikus hiten, ami már csak a kivétel erejénél fogva is indokolja a Balaton-parti mezőváros vallási viszonyainak vizsgálatát.

Keszthely vallási viszonyai a török korban

Keszthely katolikus jellegének meghatározásánál nehezebb feladat azonban választ adni arra a nyilvánvalóan felmerülő kérdésre, hogy a tóparti városban miért nem tudott gyökeret ereszteni a reformáció. A kérdésfelvetés azért is indokolt, tekintve, hogy a hódoltságban ill. annak peremvidékén fekvő, többségében katolikus – de legalábbis jelentős katolikus lakosságú – mezővárosokban (Gyöngyös, Szeged, Kecskemét) az egyházi intézmények ill. világi papság nagyszámú jelenléte jelölhető meg a hitelvek megmaradásának döntő okaként.[23] Keszthely esetében azonban a ferencesek 1548. körüli távozása ill. a rend 1723. évi visszatelepülése között a városban nem működött egyházi intézmény, leszámítva természetesen a település egyetlen plébániáját.[24] Keszthely végvárváros lakóinak lelki gondozása a feladatát egyedül ellátó plébánosra hárult, aki a polgárvárosban élő híveknek is rendelkezésére állt, tekintve, minthogy a két ikertelepülés továbbra is egyetlen plébániához tartozott. Bizonyosnak látszik ugyanakkor, hogy a keszthelyi plébánia a hívek nagy száma ill. a kecsegtető javadalomviszonyok miatt huzamosan nem maradt betöltetlen, ami a nyomasztó paphiány ismeretében elismerésre késztető eredmény. Káplán hiányában a lelkipásztor munkáját egyedül az iskolamester segíthette, aki minden valószínűség szerint a plébániai iskolát irányította. Utóbbi tisztség betöltésének rendszerességét illetően mindazonáltal kételyek merülhetnek fel, tekintve hogy a 17. századból mindössze két ludimagister működése igazolható.[25] Egyikük működését egyébiránt maguk a keszthelyiek szabták rövidre azzal, hogy meggyilkolták kegyvesztetté lett iskolamesterüket.[26] A veszprémi egyházmegyében az obszerváns ferencesek sümegi megtelepedése (1652) előtt közel egy évszázadig nem működött szerzetesrend sem.[27] Következésképp a Ferenc-rendiek lelkipásztori tevékenységének csak az évszázad második felében lett célállomása a település. A Balaton-parti városban csak rendszertelenül, inkább csak átutazóként felbukkanó és rövid ideig időző ferences vagy pálos testvér hatása sem lehetett számottevő.[28] Az elmondottak így áttételesen éppen a plébánia hivatal ill. az azt viselő lelkipásztor működésének jelentőségére világítanak rá, bizonyságául annak, hogy a város egyetlen plébánosa eleget tudott tenni a tisztségével és személyével szemben támasztott elvárásoknak.

Keszthely végvár- és polgárváros ill. a környező települések sajátos vallási viszonyait illetően a település birtokosainak felekezeti hovatartozása bizonyult meghatározónak. A Balaton-parti várost 1600-ig kizárólagosan birtokló Pethő család a Mohácsot követő évtizedekben ugyanis nem szegődött az új vallási tanok követőjéül, jóllehet a nemesség tömeges áttérése nyomán a jelzett időpontig az ország lakosságának mintegy 90%-a elhagyta a katolikus hitet.[29] A Nádasdy, Zrínyi, Batthyány, Bánffy főúri családok reformációhoz csatlakozásával a Dunántúl nyugati sávjában fekvő nagykiterjedésű birtokaik népessége is a formálódó evangélikus egyház híveinek számát gyarapította.[30] A középbirtokos nemesség körében hasonlóképpen nagy volt az áttérési hajlandóság, bár sokan közülük a reformáció helvét irányzatát tették magukévá.[31] A katolikus hit megőrzése tehát láthatólag rendhagyó magatartás volt a Zala megye közéletében meghatározó szerepet játszó család részéről. Mutatja ezt az is, hogy a hasonló példák száma országos viszonylatban is szerfelett csekély.[32] A Pethők – sokkalta inkább politikai, mintsem vallási megfontolásból született – döntése alattvalóik körében is megállást parancsolt az új tanok terjedésének. Tátika és Rezi várak (1589.évi pusztulásuk után Keszthely végháza) köré szerveződött zalai birtokkomplexumuk így a katolicizmus kevés megmaradt dunántúli hadállásai közé tartozott, a török kor egészén át.

A 17. században beállt gyökeres birtokjogi változások ugyanakkor látszólag kedveztek a protestáns tanok térnyerésének, éppen azáltal, hogy a Pethő család addig kizárólagos birtokjogán rést ütött a nőági örökösödés. Keszthely városában és a környező településeken ugyanis a Bakács, Darabos, Sárkány, Lengyel, Falussy és más családok is örökrészhez jutottak.[33] Felszínes vizsgálat után is megállapítható azonban, hogy a felsorolt családok férfitagjainak meghatározó többsége (ekkor már) a katolikus hitelveket vallotta magáénak.[34] A század első felében – éppen a fentebb említett mágnás famíliák visszatérítésével – lendületet vett rekatolizáció így a végvár- és polgárváros felekezeti megoszlását számottevően nem módosította.[35] Keszthely mezővárosában, mely tehát a reformáció tanaitól terjedésének első hullámakor földesúri akarattal zárkózott el, az új vallási áramlatok láthatólag később már nem tudtak átütő eredményt elérni. A Balaton-parti oppidum (ellen)példája így ismételten a korai földesúri reformáció jelentőségét húzza alá, rávilágítva arra is, hogy a 16. század közepére kialakult felekezeti viszonyok a török kor egészére meghatározónak bizonyultak.

Keszthely vártartománya

A 17. században Keszthely végvár(város) szolgálatára rendelt kilenc zalai község (Szántó, Hidegkút, Kovácsi, Rezi, Keszthely-Tomaj, Falud, Fenék, Zsid ill. Keszthely-Polgárváros) lakosságának vélelmezhető többsége – a vártartomány központi településéhez hasonlóan – mindvégig kitartott a katolikus hitelvek mellett.[36] Sorsközösségük alapját nyilvánvaló módon közös birtoklástörténetük vetette meg. Keszthely végvárváros és vele területileg összefüggő tartománya tehát nem csak a török előretörésnek állta útját, hanem a protestantizmus térnyerésének is gátat vetett, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy a települések megüresedő plébániai nem maradtak huzamos ideig betöltetlenek. A 17. század közepén Szántó, Rezi, Zsid településeken szerzünk tudomást plébániahivatal működéséről és az azt vezető lelkipásztor kilétéről. Sárkány Miklós keszthelyi kapitány 1642. január 7-i dátumot viselő végrendeletének tollbamondásakor ugyanis nem feledkezett meg Isten szolgálóiról sem. Fáradozásaiért ugyanis tíz forinttal jutalmazta Keszthely plébánosát ill. négy-négy forintot hagyományozott Rezi, Szántó és Egregy papja részére is.[37] Egy 1682. évi bizonyságlevélen Homonya Tamás rezi papjaként hagyta kézjegyét, igazolva a falu plébániájának fennállását a rákövetkező évtizedekben is.[38] 1676 és 1692 között Kardos István személyében a szántói plébánia vezetőjét ismerjük meg.[39] A két település sorsában több tekintetben is osztozó Zsiden Szentgály Miklós szolgáltatta ki a szentségeket 1636 és 1645 között.[40] Meglepő ugyanakkor, hogy a nevezett nem szerepel a keszthelyi kapitány által kedvezményezett személyek között.[41] Szántó, Rezi, ill. a – győri káptalannal megosztott birtokjogú – Zsid települések plébánia hivatalai népes és életerős (katolikus) közösség létezéséről tanúskodnak, melyek képesek voltak átvészelni a század folyamán rájuk váró megpróbáltatásokat. Keszthely vártartományát alkotó települések többségének mindazonáltal a 17. században a pusztásodás jutott osztályrészül, ám meglepő módon nem a falupusztulás fő időszakaként számon tartott felszabadító háború (1683-1699) éveiben. Kovácsi, Hidegkút és Fenék csekély úrbéres népességű falvai ugyanis átmeneti pusztásodás után már a század közepére elnéptelenedtek.[42] Újranépesédesükre a török kor elmúltával sem került sor. A Keszthellyel szomszédos Tomaj és Falud a ugyanakkor valóban a századvégi nagy háború első éveiben osztozott sorsukban.[43] Egregyen – jóllehet a település nem tartozott a keszthelyi vártartományhoz – ugyancsak jelentős katolikus közösség élhetett a század első felében. Keszthely kapitánya testamentumában ugyanis a falu papja is szerepelt, mégpedig a négy forinttal jutalmazott egyháziak sorában. Rövid idő leforgása alatt azonban Egregy is elvesztette a századelőn még nagyszámú úrbéres népességét. Plébániája fennállását igazoló 1642. évi dátum így alighanem működésének utolsó ismert éve is egyben. Összegezve az elmondottakat, a veszprémi egyházmegye 17. században működő plébániáinak száma tehát újabb tagokkal gyarapszik, ami a helytörténeti kutatások nélkülözhetetlenségére és hiányosságaira egyaránt felhívja a figyelmet.

Részint éppen a helytörténetírás által ismertté vált példák nagy száma okán ugyanakkor azon véleményünknek is hangot kell adnunk, hogy a 17. század derekán a zalai főesperességhez tartozó plébániák számát az egyháztörténetírás némileg alábecsülte.[44] Az egyházmegye török megszállás alá nem került plébániáinak számát legfeljebb két tucatra tevő becslés nagyságrendje azonban vitán felül helytálló.[45] Félreértésre adhatott okot, hogy az egyidejűleg fennálló plébániák száma ennél nyilvánvalóan alacsonyabb volt, ami kétségkívül rontotta – az amúgy is csak az egyházmegye többi főesperességével összevetésben – jónak tűnő mutatókat. A vizsgálatok ugyanis arra is rámutattak, hogy a zalai főesperesség mind a plébániák, mind az azokat vezető lelkipásztorok számát illetően kivételezett helyzetben volt az egyházmegye többi területéhez képest.[46] Magyarázat lehet erre, hogy a Kanizsát övező határsávtól eltekintve a megye területe tartósan nem került oszmán fennhatóság alá.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy a veszprémi egyházmegye egyidejűleg működő plébániáinak száma a még feltárásra váró esetektől függetlenül is lényegesen magasabb volt a vezetésükre hivatott, felszentelt papokénál, ami az egyházmegye határvidéki jellegével is összefüggött.[47] A 17. század végére jellemző, javuló tendencia mellett is a század egészéből mindössze 56 plébános nevét tárta fel a kutatás, pedig ebben számban a plébániákon tevékenykedő kanonokok is benne foglaltatnak.[48] A 18. század közepéig fennálló licenciátusi intézményt éppen a papi utánpótlás nyomasztó hiánya hívta életre, feltehetően még a mohácsi csatavesztést követő évtizedekben, bár kiforrott formájában csak a 17. század elején lép elénk.[49] A megyésfőpásztorok főként a hódoltsági és peremvidéki plébániák vezetését ugyanis világi papok hiányában a feladatra alkalmas világiakra kényszerültek bízni, akik az egyházmegye első emberétől kapott engedély – az ún. licentia – birtokában tettek eleget a feladatuknak. Legfőbb kötelességük az egyházközség összefogása és irányítása, a keresztelés, esketés, temetés ill. más funkciók ellátása, feltéve, hogy az nem igényelte felszentelt világi pap közreműködését. A licenciátusnak nevezett világi segítők így egyebek mellett nem áldoztathattak, és a prédikáció tilalma értelmében a szentbeszédeknek is csak a felolvasására nyertek jogot. Az intézmény fénykora a 17. századra esett, még ha a licenciátusok száma és jelentősége a papképzés folytonossága miatt a század végére némileg csökkent is.

Keszthely vártartomány falvainak plébániáját adminisztrálók neve mellett álló tisztségnév ill. cím tüzetesebb vizsgálata az elmondottakkal összefüggésben nem mellékesen egy anomáliára is fényt derít. Szántó lakóinak lélekgondozója, Kardos István 1689-ben és a rákövetkező évben is a település plébánosaként vetette papírra nevét, míg 1676-ban, működése első évében a licenciátus tisztségnevet illesztette neve mellé.[50] Kardos István tehát kezdetben csak laikusként kapott felhatalmazást a hívek lelki gondozására. Természetesen felmerül a lehetőség, hogy utólag vette fel az egyházi rendet és titulatúrájának megfelelően plébánosként folytatta működését a zalai településen. Ennek azonban ellentmond, hogy a nevezett 1692 májusában is licenciátusként írta alá nevét, következésképp korábban önkényesen és jogtalanul nevezte magát a falu plébánosának.[51] Esete abban a vonatkozásban mindenképpen tanulságos, hogy a plébániák vezetője neve mellett álló tisztségnév minden esetben további vizsgálat tárgyát kell, hogy képezze. A Keszthely vártartományához tartozó települések kapcsán napvilágra került nevek és tisztségek esetében azonban sajnálatos módon a szórványos forrásanyag okán rendszerint nem nyílik mód kontrollvizsgálatok elvégzésére. Hollósy Gergely tomaji licenciátus nevének 1686 májusi, előzmények nélküli felbukkanása ugyanakkor éppen ezek szükségességére világít rá. A nevezett működésének helyszínéül szolgáló település a jelzett időpontban már pusztán állt és nem csupán annak adójogi értelmében.[52]

Keszthely vártartomány településegyüttesének kötelékén kívül, de a végvárváros szűkebb körzetében működő licenciatúrák főbb ismérveinek összevetése is módot ad általános érvényű következtetések levonására. Kardos István, a már megismert szántói licenciátus és a Keszthelyhez közeli Németpáh plébániáját 1653 és 1677 között vezető Vidóczy Balázs hivatalviselése között közös vonás az egy évtizedet meghaladó időtartam.[53] Működési engedélyük ugyanakkor elvben csak meghatározott időre, rendszerint egy esztendőre szólt. Hosszúra nyúlt működésük a munkájukkal szembeni megelégedettségen túl arra is következtetni enged, hogy a két egyházközség nem tartozott a keresett papi állások közé. Általánosságban is megállapítható, hogy a plébániák betöltésénél a népesebb és jobban jövedelmező hitközségek élére rendszerint felszentelt papok nyertek kinevezést. Ehhez természetesen az is hozzájárult, hogy az igencsak szerény létminőséget kínáló határvidéki plébániák élére nem mindig akadt jelentkező.[54] A katolikus hívek lelki gondozásának feladata így a világi papságot számban meghaladó licenciátusokra maradt.

A licenciátusok számára kiállított megyésfőpásztori felhatalmazás elmaradhatatlan eleme volt a legközelebbi város vagy falu plébánosának felügyeleti jogkörét ill. a részére fenntartott funkciókat taglaló passzus. Következett ez abból, hogy bizonyos funkciók ellátására csak egyházi rendet felvett személy volt jogosult. A települést – miséztetés vagy betegek kenetének kiszolgáltatására – bizonyos időközönként vagy hívásra felkereső plébános így személyesen győződhetett meg a licenciátus gondjaira bízott közösségben uralkodó állapotokról. Irásos véleményének függvénye volt a licentia meghosszabbítása is. Okkal feltételezhető, hogy a keszthelyi vártartományhoz sorolt települések plébániái, de talán – a földrajzi közelség révén – az azon kívül eső licenciatúrák esetében is a végvárváros plébánosa élhetett a felügyeleti jogkörrel. Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy a Balaton-parti város (fekvése és vallási viszonyai okán) mintegy hídfőállást képezett Somogy megye katolikus hitben maradt települései felé is.[55]

Keszthelyi plébánosok

A 17. század második felében a veszprémi egyházmegye egyik legnagyobb katolikus közösségének otthont adó Keszthely plébániájának betöltése a nyomasztó paphiány ellenére is érthető okokból mindenkor elsőbbséget élvezett. A vizsgált ötven esztendőben a Balaton-parti település plébánosaként számon tartott tizenegy(!) személy működésének évköre közti hiátusok is a feltáró munka adósságait jelzik és nem a kontinuitás hiányára vezethetők vissza. (Melléklet) A lelkipásztorok kifejezetten magas – ám gyaníthatólag így sem végleges – száma mindazonáltal szembetűnő, tekintve, hogy a fél évszázad alatt a város mindenkori plébánosa átlagban öt esztendőnél rövidebb ideig állt a gondjaira bízott katolikus közösség élén. Egyes évtizedekben (1670-es évek) azonban még ennél is gyakrabban cserélődtek a város katolikus közössége élén álló lelkipásztorok, akik közül legkevesebb négyük papi szolgálata esett az évkörön belülre. Borinichics Máté ugyanakkor meglepően hosszú ideig, 1661 és 1673 között plébánoskodott a tóparti városban, ami a működési idő tekintetében alighanem annak maximumát is kijelöli.[56] Kazó András 1700. december 20. és a rákövetkező év február 11. közé datálódó lelkipásztori működése ellenben nem hagyott nyomot a kortársak emlékezetében.[57] Az alig másfél hónapos működése ezt önmagában is magyarázhatja, de nem zárható ki a lehetőség sem, hogy a nevezett ténylegesen nem gyakorolta a papi hivatást.[58] Még ha esete rendhagyónak tekinthető is, a plébánosok nagy számából és működési idejük eloszlásából következően nyilvánvaló, hogy többségük igen hamar továbbállt. Emellett szól az is, hogy ismereteink szerint egyikük esetében sem halálok miatt állt be üresedés. Az a tény tehát, hogy több plébános neve mellett egyetlen esztendőt tudunk megjelölni működésük éveként, nem kizárólag a hiányos forrásadottságnak tudható be. A 17. században a – plébánosi feladatokat is ellátó kanonokokkal együtt – félszáznál alig több felszentelt pap igen nagy hányada működhetett tehát a Balaton-parti városban, következőleg a tényből, hogy csak a század második feléből tizenegy plébános neve ismert.[59]

A fluktuáció mértékét mindazonáltal érthetővé teszi a már említett körülmény, hogy a lelkipásztor egymaga kényszerült a 3000 fős lélekszámot meghaladó végvárváros ill. a néhány száz lakosú polgárváros katolikus híveinek gondozására. Az iskolamester is leginkább a tanítói feladatok ellátásával tudta tehermentesíteni a település világi papját. A ferences rend tagjainak 1652-től datálódó lelkipásztorkodása ugyanakkor tényleg könnyebbséget jelenthetett, de a fluktuáció mértékére ez a jelek szerint nem volt számottevő hatással. Hitelt érdemlő választ mindazonáltal csak a Balaton-parti város plébániáját a 17. század első felében vezető személyek működésének évkörével való összevetés eredményezhetne. Ilyen jellegű vizsgálatot azonban a szegényes forrásadottságok okán kényszerűen nélkülöznünk kell.

A Keszthelyen a 17. század második felében működő, legkevesebb tizenegy plébánosnak mégoly szegényes biográfiai adataiból is kiolvasható, hogy többségük nem a veszprémi egyházmegye területén látta meg a napvilágot, ami a püspökség felekezeti viszonyainak ismeretében nem kíván különösebb magyarázatot. Születési helyeik térképre vetítése ugyanis elárulja, hogy kevés kivétellel nyugat-dunántúli családok gyermekeiként léptek egyházi szolgálatba. Közülük is különösen magasnak tűnik a Győr és Vas megyeiek számaránya, mint azt Csatáry Gergely, Kazó András és Kelemen Péter és Farkas István példája igazolja.[60] Nem véletlen tehát, hogy életútjuk legtöbb esetben a győri tanulmányok után vezetett Nagyszombatra, a – nevét a növendékek vörös reverendájáról kölcsönző – Collegium Rubrorum papnevelőházba vagy a 1624-ben alapított bécsi Pázmáneumba. A Győrben töltött tanulóévek egyébiránt azok esetében is nyugat-magyarországi származást valószínűsítenek, akiknél kényszerűen nélkülözzük születésük pontos helyét. Ságody István diákéveinek is a három egyházi központ iskolapadjai szolgáltak színteréül, de esetében a megyén belül, Zalaegerszegen állt a szülői ház.[61] Keszthely plébánosai közül egyébiránt ő az egyetlen, aki igazolhatóan tárgyi emléket is hagyott az utókorra, amit a misézőkehely talpán belül olvasható véset igazol.[62] Legtávolabb feltehetően az alföldi katolicizmus egyik központjaként számon tartott Gyöngyösről elszármazott Nagy István került a szülővárosától, azzal, hogy igent mondott a plébánosi felkérésre.[63] 1701 februárjától datálódó keszthelyi hivatalviselése évkörét tekintve ugyanakkor már a soron következő évszázadba vezet. Minthogy azonban Nagy István a működését még a végvárváros fennállásának utolsó évében, elődeiével egyező körülmények között kezdte meg, esetében indokoltnak véltük a századhatár áthágását. Keszthely plébánosainak életrajzi adatai árulkodóak abban a tekintetben is, hogy közülük sokan kisnemesi háttérrel léptek egyházi pályára.[64]

Keszthely 17. századi plébánosainak rekonstruálható életútja meglepő hasonlóságot mutat az 1630-ban helyreállított veszprémi káptalan tagjainak életrajzi adataival, ami természetesen nem a véletlen számlájára írható.[65] Az öt-hat kanonok közül ugyanis csak néhányan tevékenykedtek tartósan a veszprémi püspökvárban. Feladatuk elsődlegesen a hiteleshelyi tevékenység folytatása volt, melynek az egyházmegye egyetlen ilyen rendeltetésű egyházi intézményeként tettek eleget. A káptalan többi tagja ellenben a nyomasztó paphiány ellensúlyozására az egyházmegye népesebb katolikus közösségei által lakott mezővárosok, köztük Keszthely plébániáját vezette.[66] Keszthelyi plébánosi működése alatt már igazolhatóan a kanonokként látta el feladatát Csanaky Mihály, Kelemen Péter, Szentmiklósy Mihály és Farkas István. Nevük mellett következetesen mindkét hivatalukat feltüntették, ami nagyban megkönnyíti azonosításukat.[67] Veszprémi kanonokok ugyanis a káptalan hiteleshelyi tevékenységi köréből kifolyólag is felkeresték a Balaton-parti várost, ám a település lakóinak lelki gondozásában tevőlegesen nem vállaltak részt.[68]

Csatáry Gergely, Ságody István és Nagy István ugyanakkor életpályájuk közös vonásaként a Balaton-parti város plébániájának letétele után nyertek el veszprémi kanonoki stallumot.[69] A Keszthelyen töltött néhány esztendő tehát karrierjük rövid, ám meghatározó állomása volt. A népes katolikus város plébániájának nem kevés fáradtsággal járó adminisztrálása minden bizonnyal jó ajánlólevélnek számított a kanonokság elnyeréséhez, mely a 17. század közepén már tisztes jövedelmet biztosított viselőjének.[70]

A parókia jövedelmei

Keszthely praezidiális mezőváros és polgárváros egyetlen plébánosa a gondjaira bízott több ezer lélek gondozására csak kellő jövedelem birtokában vállalkozhatott. Minthogy a 17. századból nem áll rendelkezésünkre tételes kimutatás az ikertelepülések plébániáját illető jövedelemforrásokról és rendszeres bevételekről, azokra leginkább a kortársi emlékezetet megszólaltató vizsgálatokból következtethetünk. 1743-ban például vármegyei vizsgálat volt hivatott fényt deríteni a plébániához tartozó, a paplaktól keletre húzódó Pap utcai jobbágytelkek eredetére, ill. megállapítani birtoklásuk jogcímét.[71] A tanúkihallgatás során megkérdezettek azonban mindössze megerősíteni tudták a tényt, hogy a szóban forgó úrbéres telkek mindig is a plébániához tartoztak, ill. hogy a török korban is használt utcanév is a birtokos nevére vezethető vissza. Eredetét illetően azonban nem tudtak érdemi információkkal szolgálni, leszámítva a családi szájhagyományt, miszerint misemondás fejében illette a plébánost a telkek haszonélvezete. A zömében hajlott korú tanúságtevőket mindazonáltal nem az emlékezetük hagyta cserben. A város plébánosa kezén ugyanis már 1531-ben hat adózó, kettő szegény ill. ugyanennyi puszta telket írtak össze, így birtoklásuk nyilvánvalóan középkori előzményekre vezethető vissza.[72] A plébánia tíz telkén élő adózók számának ill. a tőlük várható jövedelmének tételes ismerete nélkül is beszédes adat, hogy a kérdéses időpontban Keszthelyen és tartozékain mindösszesen 90 jobbágytelket vettek jegyzékbe a rovók.[73] A 17. századi plébánosok szolgálatára rendelt jobbágytelkek ill. úrbéres népesség számának alakulását illetően sem áll rendelkezésre megbízható adat. A jobbágycsaládok közül az Óh és a Cse famíliák nevezhetők meg név szerint, ami a telekszámot illetően is csökkenést feltételez.[74] Ennek jeleként értelmezhető továbbá az is, hogy a század végén már a plébánosnak úrbéres szolgálatra nem kötelezett személyek is éltek a Pap utcában.[75] Az adófizetők számának a tőlük várható szolgáltatásoknak csökkenése érzékenyen érintette a plébánosi hivatal mindenkori viselőjét. Pekvári Balázs plébános neve éppen azzal összefüggésben maradt az utókorra, hogy 1674-ben tettleg bántalmazta az egyik jobbágyától a – korábbi adóterhet jóval meghaladó – repartíciót behajtani kívánó vármegyei szolgabírót.[76] Hivatalához méltatlan magatartásának megértéséhez közelebb visz a körülmény, hogy a Pap utcában élő jobbágyok a polgárváros többi lakójához hasonlóan török részre is adófizetésre voltak kötelezve.[77] Az állami adóteher növekedése így a plébánia működésének alapját jelentő jövedelemforrást csapolta meg.

Keszthelyi és környékbeli ingatlanok, leginkább szőlők és szántók is a plébánia tulajdonát képezték, közülük némelyik gyaníthatólag már a középkorban is. Számukat alkalmi adományok a török korban tovább gyarapították. Pethő László 1647-ben egy rezi szőlőt és Keszthely Szent Miklósi városrészén három hold szántót engedett át a plébániának. Az ügylet külön érdekessége, hogy a városi ingatlant már eleve a „pap földe” határolta.[78] A plébániáknál rendre kimutatható művel(tetet)t ingatlanvagyon elvben a plébános legalapvetőbb élelmiszer-szükségletét volt hivatott fedezni.

Hasonló megfontolásból a gabona, bor, juh és méz után szedett egyházi tized meghatározott része – rendszerint tizenhatoda – is az adott település plébánosát illette meg, jóllehet a jövedelem élvezetét analógiák alapján csak valószínűsíteni tudjuk. A 17. században a város határában és a szomszédos falvak területén fekvő promonthóriumokon mind intenzívebbé váló szőlőtermelés alighanem növelte mind a dézsmabor mennyiségét, mind a tizedjövedelmen belüli arányát. A török kor végére Keszthely városkettős határában a szőlők másfél mérföldes mélységben terültek el, míg a fennmaradó részt szántók tették ki.[79] A mezőváros dézsmájának behajtására azonban a 16. században a település földesurai esetleg a Magyar Kamara nyert jogot, jelképesnek ható bérletösszeg fejében.[80] A rákövetkező évszázadot pedig a helyőrség agrártermelésbe bekapcsolódó – így elvben tizedköteles – fegyveresei és az egyházmegye püspökei között a dézsma megtagadása miatt kirobbant konfliktus kísérte végig.[81] Bizonyosra vehető tehát, hogy a végvárváros plébánosa sem juthatott hozzá minden esetben maradéktalanul az őt megillető termény- és élő állat hányadhoz.

A 18. század eleji kocsmahasználat rendjét feltáró vizsgálat során nyert bizonyítást, hogy a keszthelyi plébánosokat a török korban nem illette meg a bormérés joga. Arra elsőként a hivatalát 1701 februárjától viselő Nagy István nyert engedélyt az Esterházy család tiszttartójától, néhány év múltán.[82] A kocsmáltatás iránti igény azonban így is jelentős borfelesleg meglétéről árulkodik, amelynek oroszlánrészét a plébános részére a tizedből elkülönített terményhányad kellett, hogy képezze.

Keszthely a 17. század végén hozzávetőleg 3500 lelket számláló plébániájának anyakönyvébe 1696-ban 190 keresztelést jegyeztek fel, ami a plébános által végzett egyházi szolgálatokért (keresztelő, esketés, temetés stb.) járó ún. stólapénz nagyságát is új megvilágításba helyezi.[83] A gyakorlat szerint mindössze néhány dénárral megváltott vagy késztermékkel lerótt, önmagában jelentéktelennek ható díjtétel azonban éppen a magas lélekszámból következően lehetett számottevő. A keresztelések száma mindemellett a házaspárok által fizetett éves juttatás, az ún. párbér nagyságát illetően is meghatározó jövedelmet sejtet. A protestáns felekezetű városlakók fizetési hajlandóságát illetően nem rendelkezünk ugyan adatokkal, de a kisebbségi létükből következően még a szolgáltatások esetleges megtagadása sem apaszthatta számottevően a katolikus plébános jövedelmeit.

A Balaton-parti városban a török korban tevékenykedő plébánosok rendelkezésre álló bevételi források és jövedelem áttekintése tehát esetenként szükségszerűen analógiákra utalt, következésképp a bevételek nagyságrendje sem határozható meg egzakt módon. A töredékes információk azonban így is sejtetni engedik, hogy már pusztán a természetben befolyó járandóságok is több mint bőségesen fedezték a plébános létfenntartásához szükséges javakat, amit tekintélyes készpénzjövedelem egészíthetett ki. Keszthely plébánosa így kifejezetten kedvező anyagi körülmények között végezhette munkáját. Különösen igaz ez az egyházmegye kisebb egyházközségei élén tevékenykedő lelkipásztorokkal összevetve, akiknek a – szó legszorosabb értelmében – létfenntartását szolgálta plébániájuk szegényes jövedelme.[84] Valószínűnek tarthatjuk tehát, hogy a keszthelyi plébánia elfoglalását az ahhoz tartozó jövedelmek kifejezetten vonzóvá tették a kis számú jelölt körében. A plébánosok gyakori cseréjében megnyIlvánuló fluktuáció lehetséges okaként tehát nem a parókia szegénysége jelölhető meg.

Szentegyházak

Keszthely mezőváros központi térrészén, a település észak-déli hossztengelyének hozzávetőleg felénél a 14. század második felében megtelepült ferencesek emeltek templomot maguknak, mely dél felől zárta le rendházuk masszív épülettömbjét.[85] A kolduló rend Szűz Mária védelmébe ajánlott (mariánus) rendtartományhoz tartozó ferences atyák 1548 körül az immár kézzel fogható török veszély miatt elhagyták a kolostorukat és a biztonságosabb soproni rendházba húzódtak.[86] A ferences barátok csak a török kor elmúltával, 1723-ban tértek vissza a városba és vették újra birtokba a szerzetesházat és a mellette álló templomot.[87] Távollétükben Keszthely földesurai (Bakács, Pethő, Lengyel, Sárkány és más famíliák) által kisajátított épületegyüttes 1701-ig, a török ellenes védvonal felszámolásáig végvár funkcióját töltötte be. Beszédesen tanúskodott erről a szerzetesházat és templomát a 17. században övező várárok és többszörös palánksor is.[88] A legkésőbb 1552 őszétől jelen lévő katonaság szálláshelyéül a rendház északi és keleti szárnya szolgált, míg a nyugatiban a település földesurai alakították ki lakrészeiket, nem csekély munka és költség árán.[89] A templom építészeti arculata ellenben ismereteink szerint számottevő átalakuláson a török kor évszázadaiban sem esett át. Az épületegyüttes kényszerű rendeltetése ellenére a 17. század folyamán felmerült a rendház ismételt benépesítésének gondolata, ám a tervezet – nagyrészt éppen annak erődítettsége okán – nem jutott el a megvalósulás fázisáig.[90] Több jel mutat ugyanakkor arra, hogy a 17. században a település részbirtokos családainak tulajdonát képező épületegyüttes szentegyháza egyházi funkcióknak is otthont adott. A legmeggyőzőbb bizonyíték a ferencesek 1723. évi visszatértekor is meglévő Szent Oszvald főoltár, amely a 17. század közepén került felállításra.[91] Megemlítendő, hogy a szentegyházat Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelték, de az azt újólag birtokba vevő ferencesek tévesen a főoltár névadóját, Szent Oszvaldot tekintették a templom védőszentjének. Szent Antal tiszteletét hirdető mellékoltára - feliratának tanúsága szerint – Sennyey István veszprémi püspök megrendelésére készült 1678-ban.[92] A török kor másfél századában igazolhatóan temettek is a szentegyház altemplomába, ami ugyancsak a szentségek kiszolgáltatásának ténye mellett szól.[93] Feltűnő ugyanakkor, hogy a várbeli, egykoron ferences templom javára kizárólag Keszthely (és vára) részbirtokos családainak tagjai végrendelkeztek, jóllehet a város lakói esetében is megfigyelhető gyakorlat a szentegyházak kedvezvényezettként való szerepeltetése.[94] Mindez alapot ad a feltevésre, hogy a végvár falain belül álló szentegyház az épületegyüttes tulajdonosainak, de legalábbis csak egy szűk és jól körülhatárolható közösség számára volt a lelki gondozás színtere. Megjegyzendő, hogy a ferencesek egykori temploma nagyobb tömeg befogadására nem is volt alkalmas, tekintve, hogy a templom hajójában a helyőrség élelmiszer- és lőszerszükségletét tárolták.[95] A szertartások helyszínéül így a csak a szentély szolgálhatott, melynek befogadóképessége igencsak korlátozott volt. Mindez csak megerősíteni látszik feltevésünket, hogy végvárváros központjában álló ferences szentegyház központi fekvése és impozáns jellege ellenére sem azonosítható a város török kori plébániatemplomával.[96]

Keszthely minden valószínűség szerint legrégibb, török korban is látogatott szentegyházának a 13. század közepén már álló – mára már elbontott – Szent Márton templomot tekinthetjük, mely a középkorban lényegében egy utcás mezőváros északi településmagjának központi építménye volt.[97] Midőn a 17. század első negyedében a városrész térben és jogilag is levált Keszthely népesebb városrészéről és polgárváros néven önállósult, a Szt. Márton tiszteletére szentelt templom íly módon az új település saját egyháza lett. A jobbágy- és zsellérnépesség által lakott település szentegyháza mindazonáltal nem egyedül a polgárváros lakóinak lelki szükségleteit elégítette ki. Legalábbis ez olvasható ki a tényből, hogy a végvárváros lakói – lelki üdvüket megváltandó – maguk is hagyományoztak ingatlant vagy pénzösszeget Szent Márton egyházára, ami beszédes igazolása annak, hogy azt maguk is látogatták.[98] A templomban tehát a plébániához tartozó valamennyi hívő számára szolgáltattak ki szentségeket, függetlenül attól, hogy Keszthely két ikertelepülésének melyikén állt a lakóházuk. A 17. században tehát meglepő módon a mindössze néhány száz lelkes polgárváros szentegyháza volt Keszthely plébániatemploma, amit alátámaszt, hogy tőszomszédságában állt a plébánosnak otthont adó paplak is. 1686 körül, közelebbről pontosan nem ismert időpontban pusztító tűzvész a település nagy részével együtt a parókia épületét is elhamvasztotta.[99] A pusztulást csak súlyosbította a tény, hogy az ott őrzött dokumentumok is a lángok martalékává váltak.[100] Tekintve, hogy a templom közvetlenül a paplak mellett állt, bizonyosra vehető, hogy az előbbi épület is károkat szenvedett az elemi csapásban. 1715-ben ugyanakkor meglepően jó állapotban volt a szentegyház, ami valószínűsíti, hogy a jelzett időpont előtt renoválták a kárt szenvedett épületet.[101] Ságody István plébános adományokból 1697-ben új oltárt is készíttetett a templom számára, így feltételezhető, hogy a helyreállítási munkálatokra legkésőbb a 17. század utolsó éveiben sort kerítettek.[102] A templom ezt követően még további egy évszázadig töltötte be funkcióját. Térrendészeti okokból ugyanis 1816-ban a templomhajót, utóbb, 1880-ban a harangtornyot is elbontották és egyidejűleg az alapjául szolgáló templomdombot is elhordták.[103] A földmunkák során előkerült leletanyag ugyanakkor bizonyságul szolgál arra nézve is, hogy a Szent Márton templomot övező térrész az Anjou kortól egészen a 18. század elejéig temetkezési helyül is szolgált.[104]

Keszthely mezőváros legdélebbi, török korban elnéptelenedett városrészének nevét kölcsönző Szent Miklós kápolna egyházi célú igénybevételének az egyetlen ismert igazolása Zsolnay György plébános 1647. május 7-én kiállított bizonyságlevele. Ebben a Gersei Pethő László által a plébániára hagyott ingatlan fejében Szent Miklós egyházában esztendőnként hét ima elmondásának kötelezettségére emlékeztette leendő utódait.[105]

A sümegi ferencesek pasztorációja

A 17. század második felében Keszthely és a vártartományát alkotó települések egyházi életében meghatározó szerepet töltöttek be az 1652-ben alapított sümegi ferences rendház obszerváns szerzetesei, akik a megváltóról elnevezett rendtartomány kötelékében végezték munkájukat.[106] A Dunától keletre fekvő kolostorokat egységbe fogó szalvatoriánus provincia szerzetesházai (Gyöngyös, Kecskemét, Szeged stb.) közismerten elévülhetetlen érdemeket szereztek a katolicizmus hódoltsági pozícióinak oltalmazásában és nem kizárólag a kolostorukat befogadó településeken.[107] Többségében a török által megszállt országrészben fekvő mezővárosokban működő ferences barátok lelkipásztori ténykedése a kolostorok jól körülírható vonzáskörzetén belül eső települések felekezeti viszonyainak alakulásában is meghatározónak bizonyult. Rendtársaik sümegi letelepítésétől így joggal nem kevésbé látványos eredményeket várt az egyházmegye főpásztora, a katolikus megújulás iránt elkötelezett Széchenyi György püspök. A hódoltság peremvidékén létesített sümegi szerzetesház hatásköre elsődlegesen a török uralom alá nem került Zala megyére ill. Veszprém és Vas megyék előbbivel határos területére terjedt ki.[108] Somogy hódolt országrészre eső plébániáinak látogatása a fennállásuk korai szakaszában a jelek szerint még nem szerepelt kiemelt feladataik között. Működési területük és az azzal lényegileg egybeeső kéregetési körzet határai csak azt követően tolódtak délebbre, hogy a sümegi rendház 1689-ben a ferencesek Szűz Mária védelmébe ajánlott rendtartományához került át.[109] A változást mindazonáltal nem az obszerváns és mariánus ferencesek helycseréje idézte elő. Kanizsa 1690 áprilisi kapitulációjával ugyanis a Balatontól délre fekvő megyékben is véget ért a török uralom, ami a sümegi ferences barátok térítő útjainak is új irányt szabott. A sümegi rendház öt papja és három-négy testvére legfőbb feladatának azonban mindenkor a Balaton-mellék lelkipásztori teendőinek ellátását tekintette.[110] Sümegi kolostorukból kirajzó szerzetesek így Keszthely lakosságának lelki gondozásából is kivették részüket, jelentősen tehermentesítve ezzel a végvár- és polgárváros egyetlen plébánosát.

A Balaton-parti város népes katolikus gyülekezetének a látogatása ugyanakkor a koldulórendi barátok működéséhez elengedhetetlen anyagi alapok előteremtéséhez is hozzájárult. A csak 1654-ben felszentelt rendház számára a létesítésekor tett alapítvány mellett a Ferenc-rendiek működését éppen a hívek – nagyrészt testamentális – adományai tették lehetővé. Szandy István 1656-ban tollbamondott testamentumában a ferences barátoknak juttatott öt tallér kintlévőség keszthelyi tevékenységük korai bizonyítéka.[111] Ugyancsak adósságot, tételesen 20 forintot hagyott Szent Ferenc fiaira 1681-ben, az elkerülhetetlen közeledtét érző Asbóth István is, jóllehet a kintlévőségek behajtása közismerten legalábbis körülményes volt.[112] A szerzetesek részére hátrahagyott javak terjedelmes listáján a készpénz mellett előkelő helyen szerepelhettek a művelésre alkalmas ingatlanok, főként szőlők és szántók is.[113] A már megismert Asbóth István egy vásárolt ház felének tulajdonjogát is a ferences testvérekre ruházta, míg a lakóépület másik felének új birtokosaként a keszthelyi sereget nevezte meg a végrendelet. A Basilicus atya jelenlétében tett gesztus értékét némileg kisebbítette, hogy az örökhagyó a „ház megszépítésére” vállalkozók híján döntött annak odaítéléséről.[114] A szerzetesek számára végrendelkezők nagy számából következően a város népes katolikus közössége tekintélyes összeggel és mértékben járulhatott hozzá a rend sümegi kolostorának fenntartásához. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a barátok kedvezményezettként szerepeltetése alighanem a helyi plébános bevételeinek csökkenését vonta maga után. A 17. század második felében Keszthelyen fogalmazott testamentumok dátumainak időbeli eloszlásából következően a város katolikus közösségének gondozása mindenkor a sümegi szerzetesek kiemelt feladatának számított. Szimbolikusnak is tekinthető tehát, hogy a ferences hagyomány szerint Komáromi Akkurzius atyát 1659 novemberében, szent kötelessége teljesítése közben éppen Keszthelyen ragadta el a halál és hogy testét a város földje fogadta be.[115]

Katolikus többség – protestáns kisebbség

Sümeg Ferenc-rendi szerzetesei a katolikus közösségek lelki gondozása mellett kiemelt feladatuknak tekintették a protestáns felekezetek tagjainak visszavezetését a katolikus anyaszentegyházba.[116] Keszthely településkettősén a protestáns lelkészségek hiánya az evangélikus és a református egyház hívei esetében nyilvánvaló kisebbségi létet valószínűsít a 17. században is. Számuk azonban önálló egyházközség hiányában sem lehetett elhanyagolható, amit éppen az áttérésekről kötelezően vezetett, töredékes nyilvántartás tanúsít.[117] A Balaton-parti város 21 lakójának áttéréséről maradt rendi feljegyzés ezt önmagában is igazolja, különösen annak ismeretében, hogy ez a szám csak a hitváltók igazolható minimumát adja meg. A 17. század második felében az evangélikus hitről áttérők számát 13-ban összesíthetjük, ami még minimálértékként kezelve is arra enged következtetni, hogy Luther tanításainak keszthelyi követői szép számmal képviseltették magukat a végvárváros társadalmában. Az egy kivétellel mind előrehaladott korú nő és férfi megtérését maguk a ferencesek is komoly fegyverténynek tekintették, amit az életkorra tett rendhagyó utalás önmagában is jelez. A hittérítői munka tehát minden korosztály képviselőjének megnyerését feladatának tekintette, de a fő célcsoportot alighanem a fiatalabb, a katolikus hit iránt fogékonyabb generációk képviselték. A 12 fő közel egyidejű áttérése pedig egyúttal térítőmunkájuk hatékonyságának is beszédes igazolása. A kálvinizmust elhagyó keszthelyiek számáról ellenben nem maradt adat, hacsak az „eretnek” szóval jelölt legkevesebb nyolc személy között legalább részint, nem őket véljük felfedezni. Ez legalább is valószínűnek tűnik, tekintve hogy a közeli Szántón kettő, míg Reziben hét áttért reformátust jelöltek meg. A Zsiden áttérített személy korábbi vallási hovatartozására sem maradt fenn egyetlen utalás, ami párhuzamot von keszthelyi vélelmezhető hitfeleik esetével.[118]

A protestáns felekezetek közül látszólag tehát az evangélikus egyház hívei körében volt magas(abb) az áttérési hajlandóság. Az evangélikus hitet elhagyó konvertiták kimagasló számarányára azonban magyarázhat lehet a Luther tanait követő felekezet magasabb hívőszáma éppúgy, mint a körükben nagyobb sikerrel zajló térítőmunka is. Nem feledkezhetünk el azonban arról sem, hogy a katolikus hitre áttértekről utólag összeállított nyilvántartás a jelek szerint hiányos. Számadata tehát önmagában még nem jogosít fel messzemenő következtetések levonására, különösen nem a protestáns felekezetek egymáshoz viszonyított számarányát illetően. A 17. század második felében a Balaton-parti városban élő protestánsok esetében evangélikus többséggel számoló feltevés mindazonáltal összeegyeztethető a térség korabeli felekezeti megoszlásával.[119] Keszthely reformált felekezeteihez tartozó polgárok kimutatásának külön is jelentőséget kölcsönöz a tény, hogy az evangélikus és református egyháztörténetírás hitfeleik létezéséről nem bírt tudomással.[120]

Protestáns lelkészség hiánya minden bizonnyal a ferences testvérek kezére játszott, következőleg a tényből, hogy a protestáns egyházszervezetbe szilárdan betagolódott egyházközségek esetében a térítőutak rendszerint csak szerény eredményeket tudtak felmutatni. Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy ténykedésükhöz ezúttal eleve egy meghatározó katolikus többségű, így alighanem erős asszimilációs hatású mezőváros szolgált háttérül. A Balaton-parti város templomainak mindegyike a katolikus közösség birtokában volt, így a protestáns vallásgyakorlat feltételei sem voltak hiánytalanul adottak. Keszthelyen és a környező településeken munkálkodó sümegi ferencesek térítő munkájának hatékonysági foka így vélhetőleg nem maradt el más területekétől, sőt inkább meghaladta azt.

Keszthely felekezeti viszonyain mindazonáltal számottevően a sümegi ferences atyák kétségkívül áldozatos térítőmunkája sem változtatott. A reformált hitű polgárság létezése ugyanis – még ha számszerűleg nem is ragadható meg – meggyőzően bizonyítja a város heterogén felekezeti összetételét a 17. század utolsó esztendeiben is. Keszthely vallási sokszínűségének alátámasztására, kuriózumként 1699-ből említhető a város egyetlen ismert izraelita lakója Ábrahám Salamon is, akinek a neve a mészárszék bérlőjeként maradt az utókorra.[121] Mind közül legbeszédesebb bizonyíték azonban az, hogy a dominánsan katolikus végvárvárost 1700 decemberében, az új évszázad küszöbén továbbra is sok vallású településként tartották számon.[122]

Függelék

Keszthely plébánosai a 17. század 2. felében[123]

Jegyzetek: