7. évfolyam 1.
szám |
Szlávik Gábor: Egy elmaradott régió szerepvállalása a kor vallási mozgalmaiban: Közép-Phrygia montanizmusa |
A montanizmusnak, ennek az ortodox egyházi íróktól már szinte
megszületésének pillanatától fogva „eretnekségnek” bélyegzett, jelentős
egyházon belüli mozgalomnak a problematikája nemigen vonzotta a magyar
kutatást. Bár nyugaton – egykori és részben újonnan nyert jelentőségének
megfelelően – számos alapos tanulmányt, sőt monografikus feldolgozást
szenteltek a montanizmus összetett kérdéskörének[1]
(újabban a téma némi aktuális színezetet is nyert azáltal, hogy az adventisták
és a pünkösdisták egyes ideológusai a montanista mozgalomban vélik fellelni
részben eszmei megalapozásukat, részben pedig szellemi előfutáraikat[2]),
minderre az utóbbi évtizedben sem reagált a magyar kutatás. Nem reagált arra, a
szenzációszámba menő régészeti felfedezésre sem, amikor a Peter Lampe heidelbergi és William Tabbernee tulsai (USA) professzorok
vezette kutatócsoportnak egy, a nyugat-anatóliai Ųsak városától délre
fekvő, nehezen megközelíthető folyóvölgyben, a 2001-es év késő nyarán sikerült
azonosítania az egykori Pepuzának, a mennyei Jeruzsálem Phyriába való majdani –
a montanistáktól várt és hirdetett – alászállásának pontos helyét.[3]
A kézikönyvek rövid utalásaitól, s egy, még az 1989/1990. évi politikai
fordulat előtt megjelent, az akkori korszak szemléletét tükröző tanulmánytól
eltekintve, a témának nincs magyar nyelvű irodalma.[4] A montanizmus mind a hazai
ókorkutatásnak, mind pedig a hazai egyháztörténeti kutatásnak mindeddig –
sajnálatos módon – mostohagyermeke maradt. Részben a római Nyugat-Kis-Ázsia Kr. u. 1-2.
századi görög városi közösségeivel kapcsolatos korábbi kutatásaimhoz
kapcsolódva, s részben szubjektív indokok alapján jutottam arra az
elhatározásra, hogy közelebbről is megvizsgáljam a montanista mozgalom – miként
már mondtam – meglehetősen összetett kérdéskörét. A nyugat-kis-ázsiai provinciák principatus kori
történetét vizsgáló – készülő – munkámon belül az Egy elmaradott régió szerepvállalása a kor vallási mozgalmaiban:
Közép-Phrygia montanizmusa címet viselő résztanulmány először az Imperium Romanumon belüli Kelet
általános fejlődési tendenciáinak keretében vizsgálná még a nyugat-kis-ázsiai
térséget. Ezt követné a montanizmus színteréül szolgáló, több tartomány között
megosztott, ám egykor önálló államisággal (s így saját nyelvhasználattal, és
önálló írásbeliséggel is rendelkező) Phrygia[5]
bemutatása. Végül az érdemi rész következne: a montanizmus mint egyházon belüli mozgalom. Ebből szeretnék most egyfajta áttekintést adni a
Tisztelt Olvasónak. A montanizmus mint a Birodalmon
belüli Keleten jelentkező társadalmi mozgalom (I.1.) A Kr. u.
második század első, majd második harmadában a mediterrán térség páratlan
virágzást ért meg. A Rajnától az Euphratésig, Észak-Britanniától a Nílus első
kataraktájáig terjedő hatalmas Római Birodalom még sohasem látott olyan szép
napokat, mint Hadrianus principatusa alatt (Kr. u. 117-138), majd Hadrianus
császári utódja, Antoninus Pius uralkodásának idején (Kr. u. 138-161). A mediterrán térség szinte egészére kiterjedő jólét, s
annak háttere, a korszak gazdaságának virágzása a század hatvanas éveinek vége
felé közeledve még legalábbis fenntarthatónak látszott. A több mint három
millió négyzetkilométerre kiterjedő Imperium Romanum közelítőleg 70 vagy 80
millióra becsülhető lakossága – a távoli és látszólag szilárdan védett határok között
– viszonylagos jólétben, de a korábbi időkhöz képest mindenképp békében és biztonságban élt.[6] (I.2.) A
Birodalom önkormányzatú városi közösségei, közelebbről a nyugati és a keleti
városok lakosságának privilegizált elemei voltak az igazi haszonélvezői ennek a
– később látványos gyorsasággal aláhanyatló – gazdasági növekedésnek. Az
Imperiumon belüli Kelet görög, vagy zömmel görögök által lakott városai második
virágkorukat élték ekkor, s szinte kivétel nélkül az általános jólét korábban
elképzelhetetlen képét mutatták az egyes polisokon és azok khóráján
(territóriumán) belül.[7] Kiváltképp igaz ez a megállapítás az egykori
Pergamoni királyság területeiből kialakított Asia provinciára, amely a maga közel háromszáz városi közösségével
az egész birodalom egyik legfejlettebb területének számított.[8] (I.3.) A
Római Birodalomhoz azonban a társadalmi és gazdasági fejlődés eltérő szintjein
álló népek tartoztak. A Birodalmon belül számos tartományban a Kr. u. 2. század
derekán is kimutathatóak még a helyi népességnek a városi szervezet keretein
kívül élő, vagy ahhoz csak lazán kapcsolódó csoportjai. A központi kormányzat
és a helyi igazgatás szervei mindenkor főként ezekre, a római hatalomtól és a
regionális városi struktúráktól egyaránt kizsákmányolt népcsoportokra hárította
át a gazdaság időről időre ismétlődő (a Birodalom igazgatási rendszere
egészének sajátosságaiból is fakadó) nehézségeit. Ez volt a helyzet az Antoninus-kori Asia provinciában is. Jelentős részben a
tartomány belső, kevéssé fejlett régióiban élő – egykori nyelvét részben még
megőrző, s a térségben őshonosnak számító – lakosság kizsákmányolása révén
gazdagodtak, s virágoztak fel újra a partmenti görög városok. Ugyancsak a tartomány
kevéssé fejlett régióiban élő lakosságot sújtották leginkább a gyakori
földrengések[9]
következményei, valamint a spekulációval is súlyosbított gabonahiány folytán újra
meg újra fellépő éhínségek is.[10] A távoli császár és a közeli város municipalis
arisztokráciája által egyaránt kizsákmányolt alsóbb rétegek, a városi szegények
és a gyakorta még náluk is rosszabb körülmények között élő falusi lakosság azonban
korántsem mindig tűrte békésen ezt a helyzetet. Időnként sztrájkok, éhséglázadások
és tüntetések dúlták fel a tartomány nyugalmát. A központi kormányzattól csak
nehezen ellenőrizhető hegyvidéki régiókban mindjobban elharapódzott a lassan
már szervezett útonállás jellegét öltő banditizmus is.[11] A Róma hatalmára támaszkodó helyi vezetőréteg
elleni nyílt fellépés mindazonáltal eleve kilátástalannak látszott. A lakosság
szegény rétegei ezért a vallásos hitben kerestek és találtak megnyugvást.
(Eleinte a misztériumvallásokban, a Kr. u. 2. század első harmadától fogva
pedig – legalábbis a Keleten és a római Afrikában – a mindinkább terjedő
kereszténységben. Asia provinciában ez utóbbira kezdettől fogva erősen hatott
az itteni zsidó közösségek intenzív szellemi jelenléte is.[12]) Részben a fentebb vázolt körülmények miatt,
részben pedig a térségben időről időre megújuló keresztényüldözések[13]
egyik hatásaként, az önkormányzatú városok privilegizált arisztokráciája (a municipalis ordo képviselői) számára valóban
„aranykort” jelentő évtizedek látszólagos nyugalmát gyakran zavarták meg a társadalom
alsó rétegeinek nyugtalanságát és elégedetlenségét tükröző apokaliptikus
remények és várakozások.[14]
Ilyen volt a Kr. u. 2. század derekán egy gazdag tartomány szegény területéről,
az Asia provinciához tartozó Phrygiából kiinduló, a világ közeli végét hirdető
montanizmus is. A montanizmus mint egyházon belüli
mozgalom Az előzmények (II.1.) Az evangéliumi metafora, amely a
mennyek országát kicsiny maghoz hasonlítja, melyből hatalmas, terebélyes fa nő
(Máté, XIII,31; vö. Márk IV,30-32; Lukács XIII,18 sk.), jól példázza azokat a
missziós sikereket, amelyeket a kereszténység a szerény kezdetektől a Kr. u. 2.
század derekáig elért. A Római birodalom egy távoli provinciájából, Iudaeából a
Kr. u. 1. század második harmadának kezdetén kiinduló új hit gyors térbeli
terjedése valóban impozánsnak volt mondható. Amikor Pál apostol harmadik
missziós útja során Asia provincia egyik regionális központjában, Alexandreia
Tróasban prédikált, valamennyi tanítványa elfért egy ház emeleti szobájában
(ApCsel. XX,8.).[15]
Az Antoninusok korában azonban már szerte a Birodalomban szinte mindenütt
találhatunk számban is jelentős keresztény közösségeket. Létezésük az
Imperiumon belüli Keleten, vagy a birodalmi székvárosban éppúgy kimutatható,
mint Észak-Afrikában, vagy a galliai provinciák nagyobb városi közösségeiben.[16]
Különösen erősnek volt mondható a második századi kereszténység
Alsó-Egyiptomban, valamint az apostoli alapítású közösségekkel is rendelkező
Kis-Ázsiában. Az utóbbi két terület vonatkozásában már a korszakos jelentőségű
protestáns teológus és egyháztörténész, Adolf (von) Harnack is joggal
állapította meg, hogy azok, a konstantinusi fordulatot megelőzően is, kat’ exokhén
keresztény földnek nevezhetők.[17] (II.2.)
A gyülekezetek gyors számbeli növekedése azonban bizonyos veszélyeket is
rejtett magában. Az egyes császárok alatt elszenvedett üldöztetések mellett (az
apostoli atyák kora óta a római állam jogszabályi lehetőséget teremtett arra,
hogy az alattvalói lojalitás hivatalos aktusának megtagadása esetén akár
halálbüntetéssel is sújthassa az ellenszegülő keresztényeket[18])
olyan, az egyházon belüli mozgalmak is megjelentek, amelyek működése az
üldöztetésekkel szemben az egyház erejét jelentő egység ellenében hatott. (II.3.)
A Kr. u. 2. század derekának kezdetén működő keresztény apologeta, a
„filozófusként és vértanúként” tisztelt Iustinos,[19]
már három ellenfelet lát maga előtt, amely az egyház lassan megszilárduló
egységének kötelékét fenyegette: a pogányságot,[20]
a zsidóságot[21]
és a zömében Egyiptomból és Szíriából,[22]
valamint Kis-Ázsiából származó gnósztikus „eretnekeket”. Ez utóbbiakat tekinti
a leginkább veszedelmesnek, köztük is mindenekelőtt a „pontosi farkast”,[23]
a sinópéi Markiónt.[24] (II.4.)
Közel ugyanebben az időben, vagy néhány évtizeddel ezek után (az elsőt a
vértanúságát 165-ben elszenvedett Iustinos megérhette még), a Iustinos irodalmi
munkásságát meghatározó külső ellenségek és „veszedelmes tévtanok” mellett az
egyháznak új ellenfele támadt. Ekkor, a Kr. u. 2. század 50-es – más datálás
szerint: 70-es – éveiben[25]
indult útjára a Kr. u. 66-70 utáni kereszténység[26]
egyik legjelentősebb központjában, az A.(von) Harnacktól keresztény földnek mondott
Kis-Ázsiában, [27]
a phrygiai Montanos nevével jelzett, magát „új
prófétaságnak” nevező,[28]
tanításainak lényegét tekintve eszkatologikus-khiliasztikus,
azok megjelenési formáját nézve pedig pneumatikus-enthúziasztikus
– mozgalom. A tények (II.5.1.)
A Kr. u. 2. század derekán Kis-Ázsiában kialakult mozgalmat keletkezésének
helyéről, a Nyugat- és Közép-Kis-Ázsia határvidékei mentén hosszan elnyúló
Phrygiáról, először phryg (tón Phrygón)[29]
vagy a phrygek közötti (kata Phrygas)[30]
eretnekségként jelölik meg orthodox egyházi forrásaink.[31]
A későbbiekben – a mozgalom második, Kr. u. 179/180 után kezdődő szakaszában –
követőit az alapítóról montanistáknak nevezik,[32]
majd ahogy az egyházon belül már korán szektaként megbélyegzett montanizmus
mindinkább kiindulási helyére, Phrygia központi területeire szorult vissza, a
szekta híveit a mozgalom központjáról, a phrygiai Pepuzáról leginkább a pepuziánusok
megnevezéssel illették.[33]
Ugyanezeket a Birodalmon belüli Nyugaton, miután a montanista tanítás a második
század 80–90-es éveiben ott is széles körben elterjedt, a dél-galliai[34]
vagy az africai[35]
gyülekezetekben főként a cataphryges névvel
jelölik.[36] Mindezt azért volt szükséges előrebocsátani, hogy
lássuk: maguk az elnevezések is mutatják, hogy a montanista mozgalom központja
– a mozgalom későbbi, a távoli Nyugatig ható széles körű elterjedése ellenére –
mindvégig a meglehetősen elmaradott vidéknek számító Phrygia maradt. Az
elnevezések alapján pedig egyúttal arra is következtethetünk, hogy a
mozgalomnak mindvégig megvolt egyfajta lokális – ma azt mondanánk: „nemzeti” –
jellege.[37] (II.5.2.1.)
A sóstavaktól szabdalt, s jobbára csak legelőnek alkalmas Anatóliai-fennsík
belső területein fekvő Phrygia csak rövid ideig rendelkezett önálló
államisággal. A Kr. u. 8. századi rövid virágkorra, amikor is a legendás
történeti alakká lett Midás királysága a kis-ázsiai térség egyik regionális
nagyhatalmának számított, a lassú hanyatlás évei következtek. A Kr. u. 6.
századtól fogva azután a terület több egymást követő hatalom (a lydek és a
perzsák, majd a Seleukidák és az Attalidák) birtokává vált. Kr. e. 133-ban az
utolsó pergamoni uralkodó, III. Attalos Rómára hagyta örökül országát. Phrygia
nagyobbik (nyugati) része azonban csak Kr. e. 116 után vált a volt Pergamoni
királyság területeiből szervezett Asia
provincia részévé.[38]
A Sangarios (ma Sakarya) folyótól keletre elterülő phryg terület később sem
ide, hanem a Kr. e. 25-22 óta a császári provinciává szervezett Galatiához tartozott. A terület lakói, az egykor rettegett harcosoknak
számító, indoeurópai eredetű phrygek, akiknek csapásai alatt egykor széthullott
a Hettita birodalom, ekkorra már békés földművelőkké és állattenyésztőkké
váltak. Szegénységük és elmaradottságuk okán az Égei-tenger kis-ázsiai
partvidékén élő görögök (akárcsak a tartomány belső vidékein élő myseket, vagy
részben a Kr. u. 2. század derekára már erősen hellénizálódott kariaiakat)
mélységesen megvetették őket. A phryg és a rabszolga fogalmát régtől fogva
egyfajta szinonímaként alkalmazták az ióniai vagy éppenséggel az aiol görögök
szóhasználatában.[39]
A phrygiai szekta alapítójaként megjelölt Montanos tehát egy jobbára megvetett
népcsoport tagjaként kezdte pályafutását, s mint alább majd látni fogjuk, maga
is megvetett személynek számított. (II.5.2.2.)
A régió legjelentősebb központjának számító (phrygiai) Apameia,[40]
a délnyugat-phrygiai Hierapolis és Kolossai, valamint a közelben fekvő, az
újszövetségi iratokból ugyancsak ismert Laodikeia[41]
kivételével az Anatóliai-fennsík nyugati peremén elhelyezkedő Közép-Phrygia
meglehetősen szegény, falusias jellegű vidéknek számított. Gyakori földrengések, a szélsőséges éghajlat által
is fokozott éhínségek, és növekvő adók. Állami és vallási elnyomás, s hozzá
még: az Imperium Romanumon belüli
hatalmi rend időről időre ismétlődő válságperiódusai. Mint utóbb D. H. Williams is joggal állapította meg, ezek
a tényezők képezték a Közép-Phrygia montanizmusát is előkészítő khiliasztikus
várakozások voltaképpeni hátterét.[42]
Nyugat-Kis-Ázsiának ebben a jobbára elmaradott, az urbanizációtól csak kevéssé
érintett régiójában ugyancsak ezek a tényezők vezettek egy magát prófétának
nyilvánító személy, a phryg Montanos fellépéséhez (a kereszténység itteni
megjelenését megelőző vallásos tradíciók részbeni érvényesülése mellett). (II.5.3.)
A phrygiai szekta alapítója, Montanos[43]
– állítólag – újhitű keresztény volt,[44]
Hieronymos szerint korábban Kybelé papja.[45]
Ez azonban utólagos magyarázatnak látszik. Olyannak, amely arra hivatott, hogy
a phrygiai „Nagy istenanya”, Kybelé a térség lakóitól régóta gyakorolt
orgiasztikus kultuszából, az istennő papjainak egzaltált fellépéséből vezesse le
Montanos valamennyi „prófétai” megnyilvánulását kísérő enthúziasztikus, s nem
egyszer már a paroxizmus határát súroló viselkedést. Ugyanakkor rosszindulatú,
utólagos rágalomnak is tűnik, hiszen Kybelé papjaként Montanos az akkori
felfogás szerint nagyon is megvetésre méltó személy lett volna. Kasztrált,[46]
akit az akkori közvélekedés – keresztény és „pogány” egyaránt – hol lenézve
sajnált, hol pedig nyíltan megvetett.[47]
E közlés valóságértéke így ahhoz, az Eusebiosnál is inkább szóbeszédként,
mintsem valós tényként közölt adathoz hasonlatos, miszerint Montanos, majd a
későbbiekben, Priska halálát követően, talán az „első prófétanőjévé” lett
Maximilla is – a Jézust eláruló Júdáshoz hasonlatosan – felakasztotta magát.[48] Valószínűbb, hogy megtérése előtt Montanos (ahogy
ezt már egyes – névtelen ókori források is állították),[49]
a származási helyéhez, Ardabanhoz közeli Apollón Lairbenos és Létó szentély
papja volt.[50]
De az is elképzelhető, hogy csupán papi alkalmazottként szolgált a térségben régtől
kiemelt kultuszban részesített Kybelét és Attist – hellénizált formában –tisztelő
szentélyben.[51]
Mindenesetre hogy „pogány” papból lett konvertita, s mint az a keleti kultuszok
követőiből kereszténnyé lett áttérteknél gyakorta megesett, túlbuzgó neofita
lett volna, jól beleillik a Montanosról később kialakított képbe. Ám – az
„eretnek” szekta alapítójának phryg származásához hasonlatosan – mindez csak
részben adhat magyarázatot egzaltált próféciáira és a kor keresztény egyházában
immáron szokatlan „prófétai” tevékenységére. A kérdés – megítélésem szerint –
így nem bír valódi jelentőséggel. Annál kevésbé, mivel magyarázat nélkül hagyja
a hamarosan mozgalommá terebélyesedő „eretnek szekta”, az időről időre megújuló
keresztényüldözések mellett a térségben található nagy számú zsidó közösség hitelveitől
is befolyásolt[52]
montanizmus kialakulásához vezető okokat. (II.5.4.)
Az Eusebiostól hosszan idézett antimontanista szerző a szekta alapítójának egy
közelebbről nem ismert jelentéktelen helységben, a phrygiai Ardabanban történt
első nyilvános fellépéséről szólva elmondja, hogy Montanos „a lélektől megszállva (ez alatt az Eusebiostól idézett Névtelen
természetesen a gonosz lelket érti)[53]
[…] révületben és hamis eksztázisban”
kezdett el „idegen szavakat” is
mondva beszélni (HE V 16,7.). Egy másik helyen pedig azt mondja el, hogy „a hamis próféta […] a hamis
elragadtatásban, melyhez szemtelenség és vakmerőség járul, szándékos
tudatlanságból kiindulva kezdi, de azután akaratlan lelki őrjöngéshez ér el.” Majd
rögtön hozzáteszi: „Egyetlen prófétát sem
tudnak mutatni, sem az ó-, sem az újszövetségiek közül, akik ilyen módon
hordozták volna a Lelket” (HE V 17,2-3.).[54] A vélhetően világias szempontoktól, így
mindenekelőtt a kitűnni vágyás szándékától is vezérelt Montanos[55]
a Krisztus visszatérése előtti utolsó
nagy prófétaként hirdette magát. Előbb a Lélek eszközének, majd mindinkább a Paraklétos inkarnációjának. „Isten vagyok, a Mindenható, aki emberben
lakozik – állítja egyik próféciájában (Epiphanios, ’Panarion’/Haereses[56]
XLVIII 11,1.). Másutt pedig ez mondja: „Se
nem angyalként, sem küldöttként nem jöttem – jelenti ki a phryg „próféta” Ézsaiás
könyvének egy ismert passzusát[57]
idéző jövendölésében –, hanem úgy jöttem
el, miként az Úr” (Epiphan. pan. XLVIII 11,9.). Montanos azt állította, hogy ő a Jézustól a János
evangéliumában megígért ’másik Pártfogó’,
a bátorítóként és szószólóként elküldött Paraklétos
(XIV,16-18; 26.)[58]:
„Én vagyok az Atya – jelenti ki
szándékoltan zavaros próféciájában –, az
ige és a Paraklétos” (Didymos, ’De trinitate’ III, 41.).[59] Azt is állította magáról, hogy prófétaként a Lélek
különleges adományának birtokában van. „Tekints
az emberre – ekként szólítja meg hallgatóságát Montanos, mintegy
prófétálásába is bevonva azt –: olyan ő,
mint a lant, s én úgy szállok hozzá, mint lanthoz a pengetője (pléktron). Az ember alszik, én ébren vagyok. Nézd csak – szólít fel a hasonló
formában elhangzó a záró következtetés –:
az Úr az, aki az emberek szívét rajtuk kívülre hozza (ti. eksztatikus
állapotba juttatja), és ő az, aki az
embernek (egy másik) szívet ad” (Epiphan.,
pan. XLVIII 4,1.). Vagyis miként a lantpengető a lant húrjait – jelenti ki
Apollón szent hangszerét hozva fel példaként Apollón egykori papja –, úgy tölti
el az örökkön jelenlevő isteni szellem a Lélektől eltöltött próféta
közvetítésével az embert. Mindenkit, aki hallgat a Paraklétosszá lett „próféta” szavára,[60]
aki a jövendöléseiben, úgy tűnik, kizárólagosan János – szélesebb körben ekkor
elterjedő[61]
– evangéliumára és János – a gyülekezetekben már régebben ismert – ’Jelenései’-re támaszkodott.[62] (III.5.5.1.)
A szerénynek éppenséggel nem nevezhető, ám az erre fogékony tömeget éppen
merészségükkel felzaklató[63]
kijelentések ellenére, a próféta módjára fellépő Montanosnak kezdetben csak
kevés követője akadt.[64]
Ám miután egy Alkibiadés és egy Theodotos nevű férfi csatlakozott hozzá
tanítványaként, akik Phrygiában „sok
ember körében kezdték terjeszteni a prófétálással kapcsolatos felfogásukat”,[65]
az „új hit” hamarosan „sokaknál”[66]
visszhangra talált. A valószínűleg már ekkor is „új prófétaságnak” nevezett
mozgalom rohamos térhódítását azonban két nő, Maximilla és az egyes forrásokban
Priscillának is nevezett Priska[67]
Montanos környezetében való felbukkanása eredményezte.[68]
Montanos „felébresztette”, majd –
miként a caesareiai Eusebiostól hosszan idézett Névtelen írja – „hamis szellemmel töltötte el őket”.[69]
A két nő – mondja a Névtelen – ettől kezdve „épp
olyan értelmetlenül (ekphronós), alkalmatlan
időben (akairós)[70]
és furcsa módon (allotriotropós)[71]
beszélt”, mint maga Montanos.[72] Családjaikat elhagyva,[73]
a két, most már prófétálni is tudó asszony mindenhova követte Montanost. „Montanos és az őt követő asszonyok”, „a
társaságában levő nők”, vagy „Montanos
és a („próféta”)nők” – gyakorta
így említi őket Eusebios ’Egyháztörténet’-ében
(HE V 14, 16,12; 22; 17,4. stb.). Az „új próféciáról” szólva, együttesen nevezi
meg őket Tertullianus is.[74]
A közel húsz ránk maradt – eredeti – montanista „prófécia”[75]
többségét a nyilvános fellépései során mindenkor Montanos kíséretében levő nők
közvetítették. Így szinte magától értetődő volt, hogy a szekta alapítójának
halála után – miként az ugyancsak Eusebiostól idézett orthodox egyházi író,
Miltiadés[76]
írja – „a társaságában levő nők kapták
meg utódlási sorrendben a prófétai adományt”.[77]
Mindez talán a térség korábbi, a neolitikumig visszavezethető
„matriarchális”-kultuszaihoz való szoros kapcsolódásra utal. A később szűzként
feltüntetett Priscilla-Priska[78]
és Maximilla alakja (utóbbi hangsúlyos szerepe ellenére,[79]
kettejük közül, úgy tűnik, Priska volt a jelentősebb „prófétanő”[80])
talán ezért is élőbben maradt meg a későbbi keresztény szerzőknél, mint magáé
Montanosé. Részben ez is magyarázhatja azt, hogy a három „próféta” tanításai a
későbbi hagyományban gyakorta összekeveredtek.[81] (III.5.5.2.)
Montanos alakja ma már jobbára megfoghatatlan. Mozgalma – úgy tűnik – inkább a
kíséretében levő prófétanőknek, a részben talán az ószövetségi Miriam, Debóra
és Hulda alakjaival is rokonítható Priskának és Maximillának köszönhette
felemelkedését.[82] A női „próféták” mellett (közéjük tartozott az
alapítók helyébe lépő új vezetői nemzedékhez tartozó Quintilla[83])
a kezdeti idők két férfi ”prófétájáról” is tudunk: a Phrygiában tevékenykedő Alkibiadésről
és a már ugyancsak említett Theodotosról. A szekta alapítójához hasonlóan ők
ugyancsak ’karizmatikus adottságokkal’ rendelkeztek.[84]
A mozgalom második szakaszának (a Kr. u. 180-190 utáni éveknek) vezető
egyéniségei között említenek meg forrásaink egy bizonyos Miltiadést,[85]
valamint a montanistáknál „hitvallóként” (homologos)
számon tartott Themisónt.[86]
Ez utóbbiak – s általában véve: a férfi „próféták” – jelentősége azonban (már
amennyire ezt hiányos forrásértesüléseink alapján meg tudjuk ítélni) meg sem
közelítette a „prófétanőkét”. Legalábbis nem hasonlíthatóak a szekta kezdeti
időszakát meghatározó Priska és Maximilla alakjaihoz. (II.5.6.)
A montanista mozgalom központja két jelentéktelen phrygiai közösség (poleis […] mikrai tés Phrygias), az
inkább nagyobb falunak, mintsem kisvárosnak mondható Pepuza és a hasonló
jellegzetességeket mutató Tymion volt.[87]
Pontos helyüket az irodalmi hagyomány alapján nem lehet lokalizálni.[88]
Sokáig csak annyi volt bizonyos, hogy Kr. u. 374 és 377 között, az epiphaniosi ’Panarion’ keletkezésének idején,[89]
Pepuza már romokban hevert.[90]
Az Epiphanios közlése alapjául szolgáló értesülés azonban aligha lehetett
pontos, hiszen a szekta követői ezen, a ’Panarion’
szerzője szerint néptelenné vált helyen, továbbra is összegyűltek. Így
nemcsak hogy Pepuza helyének meghatározása nem sikerült, de bizonytalanná vált
az ott egykor virágzó közösség fennállásának végső időpontja is. Néhány éve,
egy szenzációszámba menő régészeti feltárás révén, Pepuza pontos helyét
mégiscsak sikerült azonosítani.[91]
Az egykori Tymion fekvésének pontos helye azonban – miként az első montanista
„prófécia” színhelyéül szolgáló Ardabané (Ardabaué) – továbbra is rejtély
maradt. A montanista mozgalom kiemelt szerepet szánt a két
jelentéktelen phrygiai településnek, de mindenekelőtt Pepuzának. Epiphanios
elbeszélése szerint Quintilla vagy Priska montanista „prófétanőnek” álmában
megjelent Krisztus – méghozzá, mint az később elbeszélte, ’asszony módjára
csillogó lepelbe öltözve’. Miután Krisztus bölcsességet öntött belé, Quintilla
vagy Priska (hogy melyik a kettő közül, mondja Epiphanios, azt nem tudja határozottan
kijelenteni), megjövendölte, „hogy ez a
hely (ti. Pepuza) szent lesz (tutoni ton topon einai hagion), és hogy itt fog alászállni az égből
Jeruzsálem” (hóde tén Hierosalémé
ek tu uranu katienai).[92] Ez alatt az ’új, a mennyei Jeruzsálemet’ értették, amelyet egykor János
megjövendölt ’Jelenései’-ben.[93]
Apollónios orthodox egyházi író[94]
Eusebiosnál megőrzött közlése is beszámol arról, hogy Montanos „Pepuzát és Tymiont Jeruzsálemnek nevezte” [95].
Apollónios hozzáfűzi még: Montanos „azt
akarta, hogy az emberek mindenhonnan oda gyülekezzenek” (HE V 18,2.). Ez
valószínűleg a közeli végítéletre való közös várakozásra, az arra való
szellemi-erkölcsi felkészülés követelményére utal.[96] Néhány következtetés (III.1.)
A „nagyegyház” képviselőitől alapvetően orthodoxnak tekintett montanizmus[97]
csak igen kevéssé fenyegette a legfőbb hitelveket. Montanos tanítása
összhangban volt az egyház szentháromságtanával.[98]
Formai jegyeken kívül (a gnósztikusok fiatalabb nemzedékéhez tartozó Markión[99]
környezetében is voltak például különleges hitbeli adománnyal bíró asszonyok[100])
a – már Páltól is kárhoztatott[101]
– gnózissal,[102]
a filozófiai megközelítések révén elérni kívánt legmagasabb szintű
istenmegismeréssel sem volt jelentősebb kapcsolata.[103]
Az „új prófécia” ugyanis a test szó
szerinti feltámadását és a végső idők közelségét hangoztatta. A montanista
„próféták”, a magát a János evangéliumában megígért Paraklétosnak (XIV,16-18; 12.) mondó Montanos, és a legközelebbi
környezetét alkotó „prófétanők”, Maximilla és a Priscillaként is említett Priska[104]
azt hirdették, hogy az Úr hamarosan eljön. És miután eljött, mártírjaival ezer
éven át uralkodik majd a földön, amiként azt János egykor megjövendölte ’Jelenései’-ben (XX,1-6 skk.).[105] (III.2.)
A montanista tanítások lényege a világ közeli végének várása volt.[106]
Mindezt az apostoli atyák korából ránk maradt egyik legfontosabb keresztény irat,
a ’Didakhé’ is megfogalmazta már,
leginkább alábbi kitételével: „Jőjjön el
a kegyelem, és múljon el ez a világ” (elthetó
charis kai parelthetó ho kosmos hutos: Did. X,6.). Maximilla
jövendölése szerint, aki kijelentette, hogy utána már nem támad több próféta, a
földi világ elmúlásának közvetlenül az ő halála után kell bekövetkeznie
(Epiphan. pan. XLVIII 2,4.).[107] A világ közeli elmúlásába (synteleia [sc. aiónos]) vetett
megingathatatlan hittel szoros összefüggésben adódott a mozgalom követőinek
legfőbb feladata: a Krisztus második eljövetelére való szellemi-erkölcsi felkészülés
előkészítése. A számos szigorú, aszkétikus életvitelt hirdető szabály (a heti
kétszeri böjt,[108]
illetve később a szokásos negyvennapos böjt helyett az évente háromszor
negyvennapos böjtölés; a második házasság tiltása; a hit nyílt megvallásának
követelménye, akár az élet árán is, a római hatóságokkal szemben stb.[109])
gyakorlati oldalát jelentette a montanista mozgalomnak. A montanizmus azonban
nem ez által vált előbb elutasított, a konstantini fordulat után hivatalosan is
megbélyegzett, majd végül az egyházzal mindinkább összefonódó állam által is
üldözött eretnekséggé[110]. A montanista próféciák szociális tartalma, az
őskeresztények vagyonközösségéhez és a hierarchiát még alig ismerő
gyülekezeteihez való visszatérés radikális formában meghirdetett igénye már
önmagában véve is a montanista mozgalomnak a „nagyegyháztól” (Großkirche) való
elismerhetősége ellenében hatott. Az első időkben azonban leginkább a Jézus
második eljövetelét, illetve a világ közeli végét hirdető próféciák
kinyilatkoztatásának közvetlen formája
volt az, ami kiváltotta az orthodox presbiterek és püspökök a montanista tanok
ellen intézett heves támadásait. (III.3.)
A montanista tanítások terjesztésének eszköze a prófétaság, megnyilvánulási
formájuk pedig „a Lélektől eltöltött próféta” a híveknek az önkívülettel
határos állapotban tett kinyilatkoztatása volt. Ez részben az apostoli kor
hagyományaihoz való visszatérést jelentette. Miként Markión, Montanos is a
korai keresztény gyülekezetek eszméihez akarta híveit visszavezetni egy olyan
korban, amikor az egyház már a világban, a „császár
országában” is kereste helyét. Másfelől viszont – mint majd látni fogjuk –
a prófétaként való fellépés ezen formája messzemenően meghaladta az egyháztól
elismert korábbi gyakorlatot. Montanos és „prófétanői”, miután megragadta őket a
Lélek, eksztatikus állapotban (vagyis oly módon, hogy nem voltak szellemi
képességeik teljes birtokában) a „Vigasztaló” kijelentéseit közvetítették. Az
eksztatikus próféciát tehát itt nem egy harmadik személy közvetítette, mit a
bibliai próféták esetében, vagy miként János tette azt ’Jelenései’-ben[111].
A montanista próféciák esetében a kinyilatkoztatás a Szentlélek közvetlen beszéde volt, amely a próféta
száját használta eszközül.[112] (III.4.)
Mindazonáltal, amikor az egyes szám első személyben prófétáló Montanos azt
mondja: „Én vagyok a Paraklétos”
(Didymos, ’De trinitate’ III,41.), ezzel nem azt állította magáról, hogy azonos
lenne a mindinkább „az igazság Lelke”-ként
vagy „a Szentlélek”-ként – is –
értelmezett Paraklétosszal.[113]
Mindezzel „csupán” annyit kívánt közölni hallgatóságával, majd később híveivel,
hogy általa nyilatkozott meg a Lélek.[114]
Azt, hogy ő lenne az, akit – a korai keresztény tanítások szellemében – Jézus
megígért, majd János meghirdetett evangéliumában. (III.5.1.)
A montanisták azzal az igénnyel léptek fel a térség valamennyi – hívükké
szegődött, vagy tanaiktól még csak kevéssé érintett – gyülekezete előtt, hogy
ismerjék el a három „próféta” kijelentéseinek sugalmazott voltát. Ha nem, úgy
istenkáromlás, a Szentlélek semmibevétele lenne az. Ennek megítélése az első
időkben bizonytalanságot keltett az egyházban. Egyesek isteni eredetű kinyilatkoztatásoknak
ítélték, míg mások a démoni erők művének tartották[115]
az „új próféták” által hangoztatott jövendöléseket. Némi habozás és
bizonytalankodás után a jelentősebb kis-ázsiai gyülekezetek, illetve azok
vezetői heves ellenállást fejtettek ki a falusias települések után lassan a
térség városi közösségeiben is elterjedő[116]
„prófétikus”-mozgalommal szemben. A harc változatos eszközökkel folyt, bár eleinte
apróbb, s nagyon is óvatosnak mondható lépésekben. A magukat orthodoxnak valló
püspököknek figyelembe kellett venniük azt, hogy a keresztény apologetika által
is előszeretettel felhasznált ótestamentumi iratokban gyakorta a próféták
hordozták Izráel legősibb hagyományait. A montanistákkal folytatott korai
vitákban ezért ugyancsak körültekintően kellett eljárniuk. A montanistákkal folytatott párbeszéd vállalása
mellett (a „Nagyegyházba” való visszatérítésük eleinte még olykor sikeresnek
bizonyult[117])
a szekta követőinek meggyőzésére felhasználták a montanistákkal szemben azok
legfőbb fegyverét, a próféciát is.[118]
Volt, aki arra is vállalkozni akart, hogy kiűzze „Priscilla démonját”.[119]
Hasonlóképpen próbálkoztak a „Maximillában
működő szellem megcáfolásával” is.[120]
Miután azonban a Maximilla és a tekintélyesebb püspökök között megindult
párbeszéd eredménytelen maradt, mintegy a vita lezárásaként, Montanosszal,
„prófétáival” és követőikkel megszakította kapcsolatait az egyház. További – immáron elkerülhetetlen – lépésként, hamarosan
helyi zsinatokra került sor – mint az Eusebios ’Egyháztörténet’-ében megőrzött Névtelen[121]
írása beszámol róla.[122]
(Talán ezek voltak az első zsinatok az egyház történetében!) Az egységesen
fellépő orthodox püspökök itt, eretnekségnek nyilvánítva azt, elítélték az „új
próféciát” (HE V 16,10.). „Követőit […] kitaszították
az egyházból és […] a közösségből kizárták” (Uo.). (III.5.2.)
E súlyos döntést számos körülmény indokolja. Mindenekelőtt az, hogy a montanizmus
komoly veszélyt jelentett az egyházszervezet a korban mindinkább elterjedt, a
kizárólagosság igényével fellépő új formájára, a püspöki egyházra nézve. A
montanisták ugyancsak a kizárólagosság igényével történő, valamennyi gyülekezetet
„prófétáik” tanításainak elismerésére felszólító felhívásai mögött az első
keresztény igehirdetők – az apostolok, a prédikátorok és a tanítók – régi
tradíciójának tekintélye állt.[123]
A prófétaként való fellépés – a korban mindinkább anakronisztikussá váló –
jogát azonban, mint fentebb már jeleztük, ekkor még nem lehetett nyíltan
kétségbe vonni. Egyházi ellenfeleik ezért határoztak úgy, hogy többé semmilyen
formában sem folytatnak elméleti vitát az amúgy is meggyőzhetetlennek bizonyult
montanistákkal.[124]
Egy olyan, álláspontjából mit sem engedő ellenféllel, akit a phygiai térség
lakóinak régtől fennálló khiliasztikus várakozása, és az itteni prófétikus
hagyomány egyaránt támogatott.[125] Hierarchizálódó egyházi vezetés és prófétikus
inspiráció… Mindez azonban több volt a pap és a próféta már az ótestamentumi
iratokból is ismert konfliktusánál. (III.5.3.)
Korán felismerve a formálódó püspöki egyházakat a montanista mozgalom részéről fenyegető
veszélyt, a helyi zsinatok hamarosan érintkezésbe léptek egymással.[126]
A távolabbi közösségek vezetőivel levelet váltottak, ha azok számára (jobbára
idős, vagy idősebb emberek voltak!) a földrajzi távolság megnehezítette e
félreeső vidéken való személyes megjelenést. Ezek így ugyancsak levélben
fejtették ki véleményüket. Eusebios közléséből tudjuk, hogy „az ázsiai és phrygiai testvérek” így
kapták meg a montanizmust elítélő iratot a „lyoni mártíroktól”, a galliai
Lugdunum börtönükben kivégzésükre váró keresztényeitől (HE V 1,2-3; 3,4.).[127]
Ugyancsak Eusebios számol be arról, hogy miként váltottak levelet a montanisták
„herezise” ügyében Phrygia és Thrákia „orthodox” püspökei.[128]
Lugdunum és leányegyháza, a közeli Vienna[129]
keresztényei Róma püspökének is írtak.[130]
Bár „az egyházak közötti békességre”
szólították fel a feleket[131]
(az egységben látva az egyház legfőbb erejét a meg-megújuló üldöztetésekkel
szemben), a püspöki vezetés alatt álló egyházak már nem kívántak tárgyalni a
montanistákkal.[132] (III.6.1.)
A montanista mozgalom, amely kezdetben jelentős sikereket mondhatott magáénak
Phrygiában, majd a Phrygiát keletről határoló területeken (így Galatia és
Cappadocia provincia nyugati peremterületein, végül pedig Ciliciában is),[133]
a regionális egyházak összefogása,[134]
illetve erősödő ellenállása miatt végül a térségben nem terjedhetett tovább. A
helyi egyházak egységesen szembefordultak a montanizmussal. Talán erre – is –
utalnak Maximilla az Eusebiosnál idézett Névtelen által megőrzött szavai: „Elűznek, mint juhoktól a farkast.[135] Nem vagyok farkas.” – jelenti ki a
montanista „prófétanő”. Majd a Szentlélekre utalva, annak jellemzéseként így
folytatja: „Szó vagyok, szellem és erő” (HE
V 16,17.)[136]. Ugyanakkor a montanizmus (igaz, hogy inkább a
mozgalom második szakaszában, Maximillának Kr. u. 179/180 körül bekövetkezett
halála után) előbb Phrygia határát lépte át, majd Kis-Ázsia határait is átlépve
gyorsan elterjedt a Földközi-tenger keleti medencéjét környező más területeken.[137]
Már korán erős befolyással és számos követővel bírt az Antiocheia és
Alexandreia mellett a legjelentősebb egyházi központnak számító Rómában.[138]
A 3. század kezdetére pedig hatása az Imperium Romanum nyugati tartományaiban,
Galliában és Hispaniában is kimutatható.[139] A montanizmus azonban – mint arra már a 19. század
második felének jeles német egyháztörténésze, Gottlieb Nathanael Bonwetsch is rámutatott – mindenekelőtt
a kis-ázsiai egyházon belüli mozgalom maradt. A témát korábban monografikus
formában is feldolgozó Bonwetsch joggal állapította meg, hogy a montanista
tanítások a Nyugaton való elterjedése során ezért a montanizmushoz kapcsolódó
erkölcsi követelmények léptek előtérbe, háttérbe szorítva annak enthúziasztikus
jellegét.[140] (III.6.2.)
A montanizmus nyugaton való elterjedése azonban már túllép témánk keretein.
Erre vonatkozóan legfontosabb forrásunk a Kr. u. 207 után montanista befolyás
alá került, majd élete második felében, a „nagyegyházzal” való, Kr. u. 213
utáni szakítása után mindinkább montanistává lett Tertullianus.[141]
A montanistának, majd mindinkább pepuziánusnak nevezett mozgalom itt, a
birodalmon belüli Nyugaton új erőket nyert meg magának. Második (180 utáni)
szakaszában így számos új vonással is gyarapodott. „A phrygekről elnevezett eretnekség” kiindulási
helyén, Phrygiában azonban ekkorra már elveszítette korábbi lendületét.
Gyülekezetei mindinkább a fennmaradásért küzdöttek. A „Nagy”-nak” is nevezett
I. Theodosius utódai alatt megindult, mind erőteljesebbé váló üldözések idején pedig
a montanista gyülekezetek számára már maga a túlélés lett a tét. Jóllehet még
Iustinianus uralma idején is hallunk aktív hitéletet élő montanista
közösségekről Kis-Ázsiában,[142]
a montanizmus története – az utolsó gyülekezetek valamikor a 8. század során
bekövetkezett végleges felszámolásáig – már csak egy hosszúra nyúlt agónia
volt.[143] (III.7.1.)
Phrygián belül a montanizmus addig számított igazán hatékony tömegmozgalomnak,
ameddig a mennyekből alászálló Jeruzsálem Pepuzába való érkezése a mozgalom
„prófétáinak” hamarosan teljesedni látszó jövendölése volt. Az „Isten
országának” közeli eljövetelével kapcsolatos várakozások azonban nem
teljesültek. Jézus nem jelent meg a rá Pepuzában váró montanista tömeg előtt. A ’Péter
második levele’ néven ismert újtestamentumi irat beszéli el, hogy „csúfolódók támadnak […] és ezt kérdezgetik:
»Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy
maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van«” (III,4.). A magát Paraklétosnak nyilvánító Montanos halála
óta követőit is bizonyára nyugtalanság foghatta el. Ám hitük erősítésére ott
voltak még a „prófétanők”. (III.7.2.)
A világ közeli végét Maximilla is megjövendölte, aki – úgy tűnik – néhány évvel
túlélte Montanost és annak – vélhetően – „első prófétanőjét”, Priskát. „Utánam már nem lesz több próféta –
jelentette ki –, hanem a világ vége (synteleia) következik el” (Epiphan. pan. XLVIII 2,4.). Ez ismét csak
elmaradt, amiként váratott magára az új, mennyei Jeruzsálem Pepuzában való
alászállása is. Mindez azonban eleinte nem okozott különösebb meghasonlást a
montanista mozgalomban. A híveknek ebben egy véletlen is segítségére sietett. (III.7.3.)
Kr. u. 178-ban Nyugat-Kis-Ázsia partvidékét ismét heves földrengések sorozata
rázta meg. Ennek során romba dőlt Kyzikos híres Apollón-temploma is, amelyet
még a „philhellén” császár, Hadrianus építtetett. A pusztítás mértéke a Smyrnát
szinte a földdel egyenlővé tevő 177. évi (vagy ugyancsak a 178-as évben
bekövetkezett) katasztrófához volt hasonlatos.[144] A földrengések mintha a végső idők előhirnökei
lettek volna. Az azokat megelőző háborúké és lázadásoké, melyek eljöveteléről
Maximilla utolsó éveiben jósolt,[145]
s melyeket megemlít Lukács evangéliuma is (XXI,9.). A távoli vidékekről is
felkeresett, híres „pogány” szentély romba dőlése pedig akár Isten haragjának a
jele is lehetett, aki végre lesújtott a „bálványszobroknak” szentélyeket emelő
„pogányokra”. (III.7.4.)
Miután Krisztus parusiaja[146]
Maximilla halálának tizedik évfordulóján sem következett el, a montanista
mozgalom, hogy leküzdje a fenyegető krízist, befelé fordult, és lendületét
vesztve, megmerevedett. A montanizmus második szakasza – legalábbis Phrygiában
– semmilyen új vonást nem tudott felmutatni. Az alapítóként tisztelt Montanos
próféciáiban (és talán tanítványai révén hátrahagyott írásaiban) lejegyzett
tanítások és próféciák szigorú követése jellemezte ekkor a szekta belső életét,
valamint az a hívőkkel szembeni követelmény, hogy rigorózusan megtartsák a
Montanos és „prófétanői” által kinyilatkoztatott parancsokat. A meg-megújuló khiliasztikus
várakozások[147]
lezáródásával a montanizmusnak már nem volt a jövőnek szóló valódi üzenete. Néhány további következtetés (III.8.1.)
Hogy a montanizmus lényegét, megnyilvánulási formáit és elterjedésének okát
jobban megérhessük, vissza kell térnünk keletkezésének helyéhez, Phrygiához. A provinciális lakosság alsó rétegeinek körében
erős missziós tevékenységet kifejtő montanizmus[148]
itt már létrejöttének időszakától fogva a társadalom szinte egésze számára
szóló üzenettel bírt. Akárcsak az egykori igehirdetők, Montanos sem a már
egyszer megjelent Krisztusról tanított, hanem a várva-várt Krisztusról, aki a
világ végén jön el. Az alapítójáról később montanizmusnak is nevezett phrygiai
szekta ezért – amiként több más szempontból is – mintegy a zsidó felkelések
messianisztikus hite folytatásának tekinthető… A közeli megváltás ígérete már önmagában véve is
alkalmas lehetett arra, hogy megnyerje a császári nagybirtokon (saltus) foglalkoztatott, az adópréstől
elnyomorított lakosságot. A jómód árnyékában élő, a helyi curiaknak kiszolgáltatott városi szegényekre pedig aszkézist
hirdető, egyszerű életmódjuk lehetett bizonyos hatással. Ám mindkét esetben
leginkább a külsőségek: a „próféták” az önkívületig fokozódó, s olykor már-már
a paroxizmus határát súroló lelkesedése lehetett az, ami magával ragadta az
effajta dolgokra fogékony, iskolázatlan hallgatóságot. Az, hogy mennyiben voltak hatással a műveltebb és
tehetősebb rétegekre, ma már nehezen megválaszolható. Csak a montanizmus belső
– erkölcsi – tartalmával magyarázható az a körülmény, hogy az egyik legkiválóbb
egyházi író, Tertullianus élete második felében előbb a montanista mozgalom
híve lett,[149]
majd később mindinkább annak teológusa[150].
S talán mindkettővel az a tény, hogy a térségben gazdagnak mondható, az észak
lydiai Lykos[151]
völgyében fekvő Thyateira jómódú lakossága montanistává lett, s mint a város
khóráján talált – kereszténységüket (kreistianos
… khreistianéi: TAM V,2; 1299.),[152]
illetve montanista kereszténységüket (Lupikinos
Mountanéi synbiói khreistiané pneumatikéi)[153]
nyíltan megvalló – sírfeliratok is bizonyítják, egy évszázadon át[154]
montanista is maradt. Mindez azonban a mozgalom második, Montanos és
„prófétanői” halálát követő szakaszához tartozik. A Thyateira térségében talált
„keresztény a kereszténynek” formulát
viselő sírfeliratok[155]
közül az eddig ismert legrégebbi feliratot ugyanis a Kr. u. 248/249-es évben
állították. Az ebbe a típusba tartozó feliratok többsége valamivel később, a 3.
század második felében keletkezett, vagy tartalmi és formai jegyek alapján a
300 körüli évekre datálható. (III.8.2.)
Az orthodox egyházi íróktól később ’a
phrygiainak nevezett eretnekségként’
aposztrofált (Eusebios, HE V 16,1.), vagy éppenséggel ’a phrygiaiak esztelenségének’
nevezett (Sókratés, hist. eccl. II,37.) montanizmus alapvetően egyházon belüli mozgalom[156]
volt. Közelebbről egy olyan – alulról szerveződő, s jobbára spontán fellépő – egyházon
belüli mozgalom, amely az eszkatologikus várakozások felidézésével a korai
keresztény gyülekezetek szellemét kívánta visszahozni a monarchikus
episzkopátus mind intenzívebbé váló térhódításának idején. Ha akarjuk, a
montanizmus így egyfajta válasznak is tekinthető a „nagyegyház” mindinkább
kiépülő hierarchiájára, bűnbocsánatára, s a korai idők gyakorlatától mindjobban
különböző szervezeti elveire… A szerveződő püspöki egyházakkal ellentétben a
montanisták a hittestvéreiket gyakorta üldöző Római Birodalommal sem akartak
megbékélni. A hit fennmaradásának zálogát nem a római állammal való
(perspektivikus, majd mind inkább tényleges) együttműködésben látták. E helyett
szilárdan meg voltak győződve arról, hogy a hit megőrzése csak azon az úton
biztosítható, ha meg tudják őrizni az egyház tisztaságát. Kiváltképp Montanos
egy Tertullianusnál irodalmi formában megőrződött mondása tanúsítja ezt. Az
egyház – ezt mondta volna a ’Paraklétos’ –, megbocsáthatja a bűnöket. Ő azonban
nem akar ekként cselekedni, nehogy mások is vétkezzenek (Tert., de pud/icitia/.
XXI,7.).[157] A montanisták a társadalom fennálló rendjét sem
tudták elfogadni. A mártírium tudatos vállalásán[158]
túl azonban tevőlegesen nem léphettek fel ellene. Reményeiket így egy, a
jelenvalón túl létező világba helyezve, várták a Megváltó eljövetelét. A kiváló egyháztörténész, August Strobel egy megállapítását idézve zárnám
az eddig mondottakat. Carl Andresen[159] és Kurt Aland[160]
korábbi megállapításainak összegzésével Theofried Baumeister helyesen mutatott rá – állapítja meg Strobel –, hogy „a
montanizmus újszerű voltát azzal magyarázhatjuk, azt a tényt pedig, hogy éppen
Phrygiában alakult ki ez a mozgalom, leginkább akkor érthetjük meg, ha úgy
fogjuk fel, mint egy elzárt vidékről kiinduló olyan ellenmozgalmat, amely a
városi közösségek az egyház missziós tevékenysége érdekében szükségessé vált
hellénizálódási folyamata ellen irányult. Az egyház – mondja Baumeister – éppen lemondani készült önazonosságáról. A
montanizmus válasza az volt erre, hogy az egyházi identitás ezen aspektusát
tette saját legbensőbb lényegévé. A keresztény történelem kerekének
megállítására, vagy még inkább visszaforgatására irányuló kísérlet volt ez,
egy, a forradalmi konzervativizmus vonásait viselő mozgalom, ahogy Carl
Andresen jellemezte, vagy restaurációs kísérlet, miként Kurt Aland minősítette
azt.”[161] (III.8.3.)
Az időlegesen a Birodalom keresztény gyülekezeteinek hitbéli egységét is
veszélyeztető montanista mozgalom a Kr. u. 2. század keresztény egyházának
válságát tükrözte. Ez az egyházon belüli válság azonban a fejlődés szükségszerű
velejárója, vagy más megfogalmazással élve: a
növekedés válsága volt.[162] Köszönetnyilvánítás Jelen munkát kutatási beszámolónak szántam, ebben a
formában
egy hamarosan megjelenő hosszabb tanulmány alapvetése, így részben az ott
kifejtésre kerülő témák és kérdések összefoglalásának is tekinthető. Az anyag
összegyűjtését svájci, illetve németországi kutatóútjaim során végeztem – 2003
és 2005 között. Baseli, ill. lipcsei kutatóútjaimat a HEKS [Hilfswerk der
Evangelischen Kirchen – Schweiz], valamint a GAW [Gustav-Adolf-Werk e.V. –
Diasporawerk der Evangelischen Kirche in Deutschland] kuratóriumaitól több
ízben is elnyert ösztöndíjaim tették lehetővé. A lehetőségért, hogy ezen az
úton igénybe vehettem az ottani könyvtárakat, mindenekelőtt Andreas Hess
lelkész úrnak, a HEKS kelet-európai referensének, valamint Hans Schmidt lelkész
úrnak, a GAW főtitkárának tartozom köszönettel. Ugyancsak köszönettel tartozom
Jürgen von Ungern-Sternberg professzor úrnak, a baseli Ókortörténeti tanszék
(Seminar für Alte Geschichte. Universität Basel) vezetőjének, aki mindenkor
készséggel bocsátotta rendelkezésemre az intézet gazdagon felszerelt
könyvtárát. Az itt röviden kifejtésre kerülő téma alapvetését az Evangélikus
Hittudományi Egyetemen 2004 februárjában tartott egyik habilitációs előadásom képezte.
A lehetőségért, hogy késznek mutatkozott arra, hogy hivatalos formában is
megvizsgálja addigi tanári és kutatói tevékenységemet, ebben a formában is
szeretném kifejezni hálás köszönetemet az Evangélikus Hittudományi Egyetemnek.
Oktatói közül név szerint is megemlíteném itt Csepregi Zoltán, Cserháti Sándor
és Reuss András professzor urakat, Jutta Hausmann professzor asszonyt, valamint
Bódi Emesét, akik habilitációs eljárásom opponensei, illetve résztvevői voltak,
s akik e méltán nagy hírű intézmény oktatóihoz illő magatartást tanúsítottak
védésem során. Mindezekért különös köszönettel tartozom Fabiny Tibornak, az
Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) professor emeritusának, valamint Sarkady
Jánosnak, az ELTE BTK és a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi
Kara (KRE BTK) professor emeritusának, akik hallgatói nemzedékek sorától
megtapasztalt szeretetteljes érdeklődésük mellett, megannyi más módon is
támogattak munkámban. Isten áldását kérve életükre és munkájukra,
valamennyiükre hálatelt szívvel gondolok. (A Szerző) A gyakrabban
alkalmazott rövidítések feloldása Aland, „Bemerkungen zum Montanismus” (1960) – Kurt Aland, Bemerkungen zum Montanismus und
zur frühchristlichen Eschatologie. In:
K. Aland, Kirchengeschichtliche Entwürfe,
Gütersloh 1960, 105-148. ANRW –
Aufstieg und Niedergang der römischen Welt. Berlin - New York 1972 – BJRL – Bulletin of the John Rylands University Library of
Manchester; Vol. 1 (1903–1908); 2 (1914-1915) – 54 (1971-1972); 55 (1972-1973)
stb. Bonwetsch (1903) – (Gottlieb) Nathanael Bonwetsch, „Montanismus”. In: Realencyklopädie
für protestantische Theologie und Kirche, Bd XIII3, Leipzig 1903;
417.has. 56. – 426.h. 18. ChH – Church History De Labriolle, „Les sources de l’histoire du Montanisme” (1913)
– Pierre de Labriolle, Les sources de
l’histoire du Montanisme – Textes Grecs, Latins, Syriaques publiés avec une
introduction critique, une traduction Française, des notes et des „Indices”,
Fribourg – Paris 1913 (Collectanea Friburgiensia 24. N. S. fasc. XV). Epiphan., pan. vagy pan. – Epiphanios: Panarion.
(Ismertebb latin nevén: Haereses) Euseb. HE vagy HE – (Caesareiai) Eusebios, Historia ecclesiastica
[’Egyháztörténet] Frend, „Montanism”, BJRL 70,3 (1988) – W(illiam) H. C. Frend, Montanism: a Movement of Prophecy
and Regional Identity in the Early Church, Bulletin of the John Rylands Library
[BJRL] 70,3 (1988), 25-34. Harnack, „Die Mission u. Ausbreitung des Christentums“ II (19244) – Adolf (von) Harnack, Die Mission und Ausbreitung
des Christentums – in den ersten drei Jahrhunderten, Bd. I-II, Leipzig 19244
(1902). JEH – Journal of Ecclesiastical History JRS –The Journal of Roman Studies Mitchel, „Anatolia” II (19952) – Stephen Mitchell, Anatolia. Land, Men and Gods in Asia Minor I-II, SecCen –The Second Century. – A Journal of Early
Christian Studies – Abilene Christian University, Abilene, Texas StPatr – Studia Patristica (szerk. F. L. Cross – E. A. Livingstone [et. al.], Leuven, Peeters, 1 (1957) – 16 (1985); 17
(1982); 18 (1985/1989); 19 (1989) stb. Strobel, „Das heilige Land der Montanisten“ (1980) – August Strobel, Das heilige Land
der Montanisten. Eine Religionsgeographische Untersuchung
(Religionsgeschichtliche Versuche und Vorarbeiten Bd. XXXVII), Berlin–New York 1980. ThZ – Theologischer Zeitschrift; a Baseli Egyetem
Theológiai Fakultásának kiadásában. Basel, 1945 – ThR (néhány munkában így: TRE) – Theologische
Realenzyklopädie, Studienausgabe Teil. II, Berlin – New York, W. de Gruyter;
Bd. 1 (1977) – 26 (Par-Pol; 1996); Bd. 27: Register (1998). TThZ – Trierer Theologische Zeitschrift Williams, „The Montanists Movement” (1989) – D. H. Williams, The Origins of the Montanist Movement: a Sociological
Analysis, Religion 19 (1989), 331-351. További rövidítések IGRR – Inscriptiones Graecae
ad res Romanas pertinentes I-IV: edd. R. Cagnat
et al;1911-1927 (változatlan utánnyomásban: Roma, 1962-1964). PIR vagy PIR1 – Prosopographia Imperii Romani saec. I-III; E. Klebs - H. Dessau
1897-1898. PIR2 –
Prosopographia imperii Romani saec. I-III; Második kiadás.
Szerk. E. Groag – A. Stein
– L. Petersen et al., Berlin –
Leipzig ;1933 –
(pars. I-V;
A-O). Azóta több “füzet” (fasciculus): “P”-ig. RACh – Reallexikon für Antike und Christentum.
Stuttgart 1950 – RE –
Pauly-Wissowa-Kroll etc.: Realencyclopädie der classischen
Altertumswissenschaft. Neue Bearbeitung, Stuttgart 1893 – SIG3 – Syllogae Inscriptionum Graecarum I-IV: 3. ed. W. Dittenberger; 1915-1924. TAM – Tituli Asiae Minoris, hrsg. von den Wiener Akademie der Wissenschaften,
Wien 1901 – Jegyzetek: [1] [1] A kis-ázsiai Phrygiából kiinduló, majd a magukat orthodoxnak valló
egyházi íróktól hamarosan „eretnekségként” elítélt montanista mozgalomnak
meglehetősen nagy nemzetközi irodalma van. Az 1979-ig terjedő időszakban, ill.
részben az 1980-as év első harmadáig szinte kivétel nélkül feltünteti ezeket A.
Strobel példás alapossággal megírt, s
egészében invenciózusnak mondható monografikus feldolgozása: Das heilige Land
der Montanisten. Eine Religionsgeographische Untersuchung
(Religionsgeschichtliche Versuche und Vorarbeiten Bd. XXXVII), Berlin–New York
1980 (az epigráfiai bizonyítékok szinte teljes körű felsorolásával. Rec.: K.-W.
Tröger, ThLZ 109 (1984), 720 sk. has.). A Strobeltől is felsorolt, ill.
felhasznált munkákból néhányat szeretnék kiemelni itt. Mindenekelőtt W. Schepelern eredetileg dán nyelven
íródott (= Koppenhága 1928; Univ. Habil. Schr.), a kutatásban azonban szinte
mindenkor W. Baur német fordításában idézett – részben monográfiának is
tekinthető – feldolgozását: Der Montanismus und die prygischen Kulte: eine
religionsgeschichtliche Untersuchung (225 lap), Tübingen, Verlag Mohr 1929;
küln. 135 skk. További érdemes hozzájárulás még a montanizmus összetett
kérdéskörének tanulmányozásához K. Aland,
Bemerkungen zum Montanismus und zur frühchristlichen Eschatologie. In: K. Aland, Kirchengeschichtliche Entwürfe, Gütersloh 1960,
105-148; továbbá Th. Baumeister,
Montanismus und Gnostizismus. Die Frage der Identität und Akkomodation des
Christentums im 2. Jahrhundert, Trierer Theologische Zeitschrift [TThZ] 87
(1978), 44-60. Ugyancsak hivatkoznék itt G. N. Bonwetsch – a szerző korábbi könyvén alapuló (Die Geschichte des
Montanismus, Leipzig [Erlangen] 1881) – a maga korában kiváló munkának számító
Montanizmus-szócikkére: Realencyklopädie für protestantische Theologie und
Kirche, Bd XIII3, Leipzig 1903; 417.has. 56. – 426.h. 18., valamint
J. Fischer egy gondolatokban gazdag
hosszabb tanulmányára: Die antimontanistischen Synoden des 2./3. Jh., Annuarium
historiae Conciliorum [AHC] 6 (1974), 241-273. [2] Az August Strobel
monográfiájának megjelenését követő időszak (1979/1980) vonatkozásában – a
teljesség igénye nélkül – mindenekelőtt a következő munkákat tartom
szükségesnek megemlíteni itt. Keletkezésük sorrendjében ezek: F. C. Klawiter, The Role of Martyrdom and
Persecution in Developing the Priestly Authority of Women in Early
Christianity: a Case Study of Montanism, Church History [ChH] 49,2 (1980),
251-261; W. Tabbernee, Christian
Inscriptions from Phrygia. In: G. H. R. Horsley,
New Documents Illustrating Early Christianity: a Review of the Greek
Inscriptions and Papyri published 1978 (The Ancient History Documentary
Research Centre, Marcquarie University); Section 98, Sydney 1983; 128-139. és
uő. (= W. Tabbernee), Early Montanism
and Voluntary Martyrdom, Colloquium XVII (1985), 33-44; R. E. Heine, The Role of the Gospel of John in
the Montanist Controversy, Second Century [SecCen] 6,1 (1987/1988), 1-19., ill.
uő. (= R. E. Heine), The Montanist
Oracles and Testimonia, Patristic Monograps Series 14, Macon GA 1989. Néhány további
munka: W. H. C. Frend, Montanism: a
Movement of Prophecy and Regional Identity in the Early Church, Bulletin of the
John Rylands Library [BJRL] 70,3 (1988), 25-34; W. Tabbernee, Revelation 21 and the Montanist „New Jerusalem”,
Australian Biblical Review XXXVII (1989), 52-60. és R. E. Heine, The Gospel of John and the Montanists Debate at Rome. In:
StPatr XXI (szerk. E. A. Livingstone),
Leuven 1989; 95-100. Újabban l. még D. H. Williams,
The Origins of the Montanist Movement: a Sociological Analysis, Religion 19
(1989), 331-351. és St. Mitchell, An
Apostle to Ankara from the New Jerusalem: Montanists and Jews in late Roman
Asia Minor, Scripta Classica Israelica XXIV (2005), 207-223. Az alább majd
röviden vázolt kérdések jó összegzését adja W. H. C. Frend, Montanismus-szócikke. In: Theologische Realenzyklopädie
[ThR], Studienausgabe Teil. II, Berlin – New York, W. de Gruyter; Bd. 23
(Berlin – New York 1994); 271.has. 41. – 279.h. 16. A téma legújabb
monografikus feldolgozását adja Ch. Trevett
munkája: Montanism: Gender, Authority and the New Prophecy, Cambridge
(Cambridge University Press) 1996. A montanista mozgalom történetének rövid
áttekintésével (beleértve az egyes szakaszokhoz kapcsolódó főbb kérdéseket is),
magyar fordításban, újabban l. még G. Theissen,
Az első keresztények vallása. Az őskeresztyén vallás elemzése és
vallástörténeti leírása, Budapest, Magyarországi Református Egyház Kálvin János
Kiadója, 2001; 323-325. és passim (német ered. 2000). [3] A
FORRÁSOK. A szekta alapítójától, a magát Paraklétosnak
nyilvánító Montanostól, valamint az őt követő „prófétanőktől”, Maximillától és
a Priscillának is nevezett Priskától nem maradtak fenn eredeti források. Nem
maradtak fenn ilyenek követőiktől sem, hiszen a montanistákkal szemben keményen
lépett fel az egyház. A montanista iratok birtoklását, miként a gnósztikusokét
is, a világi hatalom szövetségesévé lett egyházi hatóságok a Kr. u. 5.
századtól kezdve akár halálbüntetéssel is sújthatták. A szekta fellelt iratatait
pedig már korábban is következetesen megsemmisítették. – A montanista mozgalom korai szakaszára jellemző
„prófétikus kinyilatkoztatások” bizonyára írásos formában terjesztett
gyűjteményekre mennek vissza. Egyes töredékeik a velük vitázó egyházi
szerzőknél, így, Eusebiosnál (Historia ecclesiastica [HE] V,16-19.),
Epiphaniosnál (’Panarion’,
XLVIII-XLIX) és Didymosnál (De trinitate III,41.) lelhetők fel, illetve az
élete második felében a montanisták hívévé vált, majd támogatójukká szegődött és
teológusukká is lett Tertullianusnál találhatók. – A montanista
mozgalom történetét orthodox szempontból megvilágítani hivatott (meglehetősen
hiányos, és gyakorta a tendenciózusan negatív beállítástól sem mentes) források
szisztematikus összeállítását adja P. de
Labriolle, Les sources de l’histoire du Montanisme – Textes Grecs, Latins,
Syriaques publiés avec une introduction critique, une traduction Française, des
notes et des „Indices”, Fribourg – Paris 1913 (Collectanea Friburgiensia 24. N.
S. fasc. XV). Ugyanez válogatásban: (G.) N. Bonwetsch,
Texte zur Geschichte des Montanismus, Bonn 1914 (Kleine Texte für Vorlesungen
und Übungen 129; szerk. H. Lietzmann). A montanista „próféciák” a későbbi –
orthodox – egyházi szerzők közlései alapján összeállított gyűjteményét (is)
közli újabban R. E. Heine: The
Montanist Oracles and Testimonia, Patristic Monograps Series 14, Macon GA 1989,
valamint W. Tabbernee is: Remnants of
the New Prophecy. Literary and Epigraphical Sources of the Montanist Movement
(Studia Patristica [StPatr] XXI; szerk. E. A. Livingstone), Leuven 1989; 193-201. A montanista mozgalom megértése
szempontjából alapvető jelentőségű források összeállítása egyebekben K. Alandnál is megtalálható: „Bemerkungen
zum Montanismus” (1960), 143-148. [2] Röviden l. ehhez a wiedenesti (Németország) Bibliaiskola tanulmányi
vezetőjének és oktatójának, Wolfgang Klippertnek
egy, az interneten közzétett, tanulmány jellegű értékelését: Der Montanismus –
eine frühchristliche Pfingstbewegung? In: Bibel und Gemeinde; Theologische
Aufsätze 1999-4; www.bibelbund.de/htm/99-4-284.htm [3] E valóban régészeti szenzációszámba menő,
jelentős felfedezés rövid ismertetését ld. az alábbi internetes oldalon:
www.peter.lampe\The Phrygian Archaeological Surface Survey Project of the
University of Heidelberg and the Discovery of Pepouza.htm. Rövid összegzésben
l. még ehhez alább a 91. sz. jegyzetet. [4] A téma magyar nyelvű irodalma meglehetősen szegényes. A montanizmus rövid
értékelését adja Vanyó L., Az
ókeresztény egyház és irodalma (Ókeresztény írók I; szerk. Vanyó L.), Budapest,
Szent István társulat, 1980, 95-97 (l. még a névmutatóban – 1011 skk. –,
valamint a tárgymutatóban – 1043 skk. – jelölt, a témával kapcsolatba hozható
helyeket). Egy áttekintő jellegű, s szemléletében megírásának korát jól tükröző
újabb feldolgozás: Kertész I., „Engem zavarnak, mint juhoktól a farkast…”.
A montanista eretnekmozgalom, Világosság XI (1970,4 ), 233-237. [5] A tágabb, majd a szűkebb
értelemben vett térség történetének újabb monografikus feldolgozásai: S. Mitchell, Anatolia. Land, Men, and Gods
in [6] Ugyancsak virágzó korról, a
Birodalmon belüli békéről és jólétről szól egy, talán Kr. u. 192
körül keletkezett írásában Tertullianus is: De pallio I,1. Ennek a „birodalmi
békének” köszönhetően utazhatott például a phrygiai Hierapolisból való
kereskedő, a római polgárjoggal is bíró Flavius Zeuxis hetvenkét alkalommal a
Peloponnésos délkeleti nyúlványát képező Malea-hegyfok érintésével Itáliába –
mint arról sírfeliratán maga is megemlékezik (IGRR IV,841). És ugyancsak a Róma
által a térségben hosszú időre megteremtett béke és biztonság okán hajózhatta
be a Flavius Zeuxishoz hasonlóan Asia
provinciából való ephésosi naukléros
[’hajótulajdonos’], Erastos „több ízben a tengert” (SIG3 838). De
mindezt részletesebben is megvizsgáltam egy korábbi munkámban: „Szabadság idegen fennhatóság alatt”:
önkormányzatú görög városok a római Nyugat Kis-Ázsiában. Asia provincia igazgatása
és Bithynia-Pontus tartomány nyugati felének városi közösségei az Antoninusok
idején. Első rész: a tartományok kialakítása és belső viszonyaik, 159-183 skk.
Második rész: önkormányzatú városok a Birodalmon és a tartományokon belül. A
városok belső viszonyai, 186-230. Függelék A: Róma császárai és a görög
városok, 230-233. Függelék B: Egy alternatíva: a kereszténység, 233-236. In:
Aelius Aristeidés: Róma magasztalása. Eis Rhómén or. XXVI – K. (A KRE BTK
Ókortörténeti tanszékének kiadványai II), Budapest 2002. Második, javítotott és
bővített kiadás. (A kötetet
szerkesztette és gondozta, bevezető és kísérő tanulmányokkal ellátta, valamint
a kötet alapjául szolgáló görög szónoki beszédet fordította: Szlávik G.). L. ebben
küln. a 186 skk. oldalakat. [7] L. küln. Aristeid., or. XXVI, 97-99 – ed. Keil. [8] Az Asia
provincia területén található önkormányzatú városi közösségek poliszok száma
már a Kr. u. első század végén 284-re tehető. Összehasonlításképp: ugyanekkor
150 – belső igazgatásában önállósággal bíró – városi közösség, illetve civitas osztozott Makedónia provincia
területén. A szomszédos Thrákiában még a második század elején is mindössze 23
város volt, Kis-Ázsia északi területein pedig – mindent egybevetve – 30 vagy 35
poliszt tudunk csak kimutatni. Mindehhez részletesebben l.
Kolb, Die Stadt im Altertum, München,
Beck, 1984, 171; vö. még 173. [9] Vö. Eusebios, Historia Ecclesiastica (a továbbiakban: HE) IV 13,4. –
További hivatkozásokkal l. még ehhez lentebb a 144. sz. Jegyzetet. [10] Az időről időre visszatérő
éhínségek az antik városi közösségek egyik állandó problémáját jelentették: vö.
Tertull(ianus), Apol(ogeticum) XL,2. A városi köznép alsóbb rétegeinek az
élelmiszerhiány és/vagy a drágaság által kiváltott elégedetlensége a Birodalmon
belüli Kelet görög városaiban nem egyszer nyilvánult meg zavargássá fajuló
alkalmi tüntetések formájában: vö. C. P. Jones,
The Roman World of Dio Chrysostom, Cambridge, Mass. – London 1978; 19-25 (Ch. 3 Riot at Prusa). További példákkal l. még D.
Magie, Roman Rule in Asia Minor to
the End of the Third Century after Christ Vols. I-II, Princeton 1950; I,599
skk. és R. MacMullen, Enemies of the
Roman Order. Treason, Unrest, and Alienation in the Empire, [11] A fentiekhez l. a 6. sz. jegyzet második felében hivatkozott munkám 176
sk., valamint 227 skk. oldalait. [12] Vö. W.
H. C. Frend, Montanism: a Movement of
Prophecy and Regional Identity in the Early Church, BJRL 70,3 (1988), 25-34;
26. és az addigi kutatási eredmények újabb összegzésével St. Mitchell, An Apostle to Ankara from the
New Jerusalem: Montanists and Jews in late Roman Asia Minor, Scripta Classica
Israelica XXIV (2005), 207-223.; küln. 216 skk (§4: The Jewish Conection)
és 219 skk (§5: Jews and Christians in
Late Asia Minor). [13] L. Euseb. IV 26,3. és 5. [14] Mindezek irodalmi szintű
kifejeződéséhez l. H. Giesen, Das
römische Reich im Spiegel des Johannes-Apokalypse, ANRW II 26,3. (Berlin – New
York 1996; szerk. W. Haase), 5501-2614. [15] En tói hyperóiói (Károli Gáspár Bibliafordításában: ’a felházban’), hu hémen synégmenoi. – A Helléspontos déli bejáratánál fekvő
jelentős kikötővárost, Alexandreia hé
Tóast (vö. Strab. XIII 1,1-3 – 581sq.) Pál már korábban is felkereste,
második missziós útja során: Acta App. 16,8. [16] Rövid áttekintésben újabban l. ehhez K.-W. Tröger, Das Christentum im zweiten
Jahrhundert (Kirchengeschichte in Einzeldarstellungen I/2), Evangelische
Verlagsanstalt, Berlin 1988; 38-52 (Kap.
2.2: Die Ausbreitung des Christentums). [17] A. v. Harnack, Die Mission
und Ausbreitung des Christentums – in den ersten drei Jahrhunderten, Bd. I-II,
Leipzig 19244 (1902), II,732. A kis-ázsiai kereszténység
történetének legújabb feldolgozása St. Mitchell,
Anatolia. Land, Men and
Gods in Asia Minor I-II, [18] L. Plin. Epist. X 96-97. – A levelekhez, ill. azok egyes helyeihez l. A.N. Sherwin-White klasszikussá vált
kommentárját: The Letters of Pliny. A Historical and Social Commentary, Oxford
19682 (with corrections; 19661), 691-710. és 710-712. A
keresztények ellen indított peres eljárások – elsőként Plinius és Traianus
levélváltásában (X,96-97.) megfogalmazódó – jogi alapjaihoz máig a legjobb
feldolgozás R. Freudenberger, Das
Verhalten der römischen Behörden gegen die Christen im 2. Jahrhundert:
dargestellt am Brief des Plinius an Trajan und den Rescripten Trajans und
Hadrians (Münchener Beiträge zur Papyrusforschung und antiken Rechstgeschichte
52.), München 1967. A téma gazdag angolszász irodalmából mindössze egyetlen
munkát emelnék ki itt: T. D: Barnes,
Legislation against the Christians, JRS LVIII,1-2 (1968), 32-50. – [2] Mindezek szélesebb értelemben vett hátteréhez l. K. Aland egy hosszabb (ezúttal is érdemes
munkának minősíthető) tanulmányát: Das Verhältnis von Kirche und Staat in der
Frühzeit, ANRW II 23,1 (Berlin – New York 1979; szerk. W. Haase), 60-246. [19] Vö. Tertullianus, ’Adversus
Valentinianos’ V,1. [20] Ha nem is ellenük íródott, hiszen a szerző ezt,
ebben a korban nem tehette meg, de hozzájuk, a művelt „pogány” közönséghez szól
Iustinos két hitvédő irata. Valamikor Kr. u. 155/156 körül keletkezhetett az
ún. I. Apologia – ennek címzettje az akkor uralkodó római császár,
Antoninus Pius. A másik hitvédő irat, a lényegében az első ’Védőbeszéd’ néhány résszel kiegészített változatának tekinthető
ún. II. Apologia keletkezési ideje
pedig a Kr. u. 164/165 körüli évekre tehető. Címzettje ugyancsak egy római
császár volt; az akkori uralkodó, Marcus Aurelius. [21] L. ehhez Iustinos a ’Dialogus cum
Tryphone iudaeo’ címet viselő iratát. [22] A legjelentősebb gnósztikusok – Valentinus, Basilidés, Karpokratés vagy
Kerdón – elgörögösödött szírek vagy egyiptomiak voltak. Egyiptomból, a
Nílus-delta területéről származott a legeredetibb gnósztikus gondolkodónak
tekinthető, s a legtöbb követőt felmutatni tudó Valentinus is. (Származásának
helye részben tanításai jellegét is meghatározza; azzal együtt, hogy Valentinus
az egyházzal való végleges szakításáig – hozzávetőlegesen Kr. u. 136-140-től
kb. a 150-es vagy a 160-as évek végéig – a római gyülekezetben élt és
működött.) Nézetei kidolgozottságának okán a már montanista befolyás alatt álló
Tertullianus – hol méltatlankodva, hol pedig gúnyos formában – különösen hevesen
támadta őt: l. az Adversus Valentinianos címet viselő
iratát (VI,2-3.). A munka Ladocsi Gáspár fordításában magyar nyelven is
olvasható. In: Tertullianus művei. Ókeresztény írók XII (szerk. Vanyó L.),
Budapest, Szent István társulat, 1986; 459-487. [23] Vö. Eusebios, ’Historia
ecclesiastica’ V 13,3. [24] Valentinusszal ellentétben a Fekete-tenger déli partvidékének gazdag
kikötővárosából, a zömmel görögök, ill. római telepesek lakta pontosi Sinópéből
(Strab. XII 3,11 – 545sq; vö. Ptol. IV, 56,5 sk.) származó Markiónt könnyen
érthető tanításainak gyakorlatias jellege tette veszedelmessé a gnósztikusok
között. Tertullianus egy hosszú – négy könyvből álló – munkájában ugyancsak
hevesen támadta őt. Az Adversus Marcionem
címet viselő, már montanista befolyás alatt keletkezett irat Nagy Imre
fordításában, az Ókeresztény írók XII. kötetében (1986), 489-769. olvasható. –
A gnósztikus Markión az újszövetségi kánon kialakulásának irányába ható
tevékenységének talán mindmáig a legjobb (bár egyoldalú megközelítésektől sem mentes)
feldolgozása: A. von Harnack,
Marcion. Das Evangelium vom anderen Gott. Eine Monographie zur Geschichte der
Grundlegung der Kirche (az 1924. évi második kiadás utánnyomása,
kiegészítésekkel: Neue Studie zu Marcion), Berlin 1960. Alakjához és tevékenységéhez
l. még B. Aland ThR-szócikkét:
„Marcion”. In: Bd. 22 (1992), 89-101.has. [25] [1] Eusebios közlése nyomán (HE IV,27; vö. V 3,4.) az alapítójáról, a phryg
Montanosról elnevezett mozgalom kezdetét egyes kutatók a Kr. u. 172-es évre
datálják. Erre a megállapításra jutott már P. de Labriolle is: La crise Montaniste, Paris 1913; 569 skk. De ezt
az álláspontot képviseli újabban a Theologische Realenzyklopädie Montanizmus-címszavának
szerzője, W. H. C. Frend is: ThR 23
(1994); 272.has. 1 sk. (Vö. még uő. in: OCD3 [The Oxford Classical
Dictionary. Third edition] /1996/; 995.). Megint mások ezt az időpontot –
részben Epiphanios közlése nyomán (‚Panarion’ XLVIII,1 sk.) – a Kr. u.
156/157-es évre teszik (l. pl. G. S. P. Freeman-Grenville,
The Date of Outbreak of Montanism, JEH V /1954/, 7-15.). Az egészhez l. küln.
T. D. Barnes, The Chronology of
Montanism, Journal of Theological Studies, N. S. XXI (1970), 403-408. [2] Itt csupáncsak jelezni tudom, hogy több vonatkozásban is ez
utóbbi időpont, a mozgalom kezdetét a Kr. u. 156/157. évre helyező datálás
látszik valószínűnek. Caesareiai Eusebios ’Egyháztörténet’-ének
ötödik könyvében egy névtelen antimontanista szerzőt idéz (HE V 16,2.), aki a
phrygiai Hierapolis püspöke, a Kr. u. 200 után elhunyt Abercius (Averkios)
Marcellus megbízása alapján írta meg munkáját. Itt – többek között – azt
olvashatjuk, hogy a szekta alapítójaként számon tartott Montanos Phrygia egy
falujában, a Mysia határhoz közel eső Ardabauban prófétált először (Kómé tis einai legetai en téi kata tén
Phrygian Mysiai kalumené Ardabau
tunoma: HE V 16,7.). Közelebbről egy bizonyos Gratus asiai proconsulsága idején: kata
Graton Asias anthypaton (HE V 16,7; a helyes névalak: Ardaban). [3] Asia provincia helytartói között Gratus
nevezetűt nem ismerünk. A Polykarpos-akta közlése alapján viszont
valószínűsíthetünk egy bizonyos Quadratust – közelebbről a neves smyrnai
rhétortól, Aelius Aristeidéstől többször is említett L. Statius Quadratust (PIR1,
S 640); vö. Aristeid. or. L,63; 71. – ed. Keil), aki Smyrna akkori püspökének,
Polykarposnak letartóztatása idején Asia provincia proconsula volt (Act.
Polykarp. 21,1.). A Polykarpos-aktában elbeszélt mártírium leginkább Kr. u.
155/156 körüli évekre valószínűsíthető. Így minden okunk megvan arra, hogy erre
az időpontra keltezzük a montanista mozgalom kezdetét. Vagy közel erre az
időpontra, hiszen a kyprosi Salamis metropolitája, Epiphanios az „eretnekségek”
ellen írott terjedelmes munkájában (l. ehhez a 89. sz. jegyzetet) a montanista
mozgalom kezdeteként Antoninus Pius uralkodásának 19. évét, vagyis a mi
időszámításunk szerinti 157. évet jelöli meg (‘Panarion’/ Haereses XLVIII 1,2.). [26] Amikor a zsidóság egy jelentős része körében a Rómával szemben tanúsított
ellenállás a Ioséphos Flaviustól is megörökített háború kirobbanásához vezetett,
a jeruzsálemi keresztény közösség elhagyta a várost. Jeruzsálem Kr. u. 70-ben
bekövetkezett eleste – mint ismeretes – fontos mérföldkő a kereszténység
történetében. Ettől kezdve mindinkább az Orontés melletti (szír) Antiocheia és
az egyiptomi Alexandreia, valamint a birodalmi székváros, Róma az „új hit”
legjelentősebb központjai. [27] Harnack, „Die Mission u. Ausbreitung des Christentums“ II (19244),
II,732. [28] Vö. Euseb. HE V 19,2: nea próphéteia,
ill. l. még op. cit. V 16,14. Rövid kitekintésben újabban l. még ehhez S. Mitchell, „Anatolia” II (19952),
105. [29] L. pl. Euseb. HE IV,27: kata tés tón
Phrygón haireseós; V 16,22: apo tés
tón Phygón haireseós stb. [30] L. pl. Euseb. HE II 25,6: tés kata
Phrygas … gnómés; V 16,1: tén
legomenén kata Phrygas hairesin; V 18,1: tés ... kata Phrygas kalumenés haireseós; VI 20,3. Hasonló
szóhasználattal Hieronymosnál is: ,De viris illustribus’ 40.c. [31] Így említik a smyrnai Pionios és presbitertársai
vértanúságát elbeszélő, a Kr. u. második század ötvenes éveinek második
felében, vagy a század vagy hatvanas éveinek végén keletkezett mártíraktában
is: Mart. Pionii XI,2: hé hairesis tón
Phrygón („a phrygek eretneksége”; herezise). [32] L. pl. Alexandreiai Didymos, ’De trinitate’ III,18;23;41., ill. Hieronymos
epist. XLI,1. – Egyebekben Jeruzsálemi Kyrillos nevezi elsőként (a Kr. u. 4.
században) a phrygiai szekta tagjait az alapítóról montanistáknak: Cat[achesis]
XVI,8. [33] Pepuzénoi: Caesareiai Basileios, epist. 188,1., ill.
Epiphaniosnál Pepuzianoi: ’Panarion’
XLVIII,14. és XLIX,1. Vö. még Cod. Theos. XIV 5,59. stb. [34] Számban és tekintélyben is jelentős keresztény gyülekezetek voltak a Rhône
völgyében fekvő Lugdunumban, valamint a közeli, a lugdunumi (lyoni) egyház
leányegyházának számító Viennában (ma: Vienne). [35] A római Africa proconsularis
tartományban, zömmel a mai Tunézia területén. – Mint ismeretes, ebben a
régióban bontakozott ki később a donatisták mozgalma is. [36] A montanista szekta tagjainak cataphrygesként való megjelölésével
először a Kr. u. 200 körül (Rómában) keletkezett, a legkorábbi újszövetségi
kánont tartalmazó ún. Muratori-töredékben találkozunk: lin. 84sq. Ezzel a
névvel illeti őket Órigenés (In Titum: qui
cataphryges nominantur), majd egyik iratában Epiphanios is: ‘Ancyrótos’ 13. – A fentebb felsorolt
helyek kiegészíteképpen l. még (G.) N. Bonwetsch,
Texte zur Geschichte des Montanismus. Kleine Texte für Vorlesungen und Übungen
129 (szerk. H. Lietzmann), Bonn 1914. [37] Így már Bonwetsch (1903), 420.has. 26 sk: „ein nationaler Zug”. [38] A principatus időszakában is a senatus igazgatása
alá rendelt Asia provincia kialakítása Aristonikos felkelésének leverését
követően, Kr. e. 126-ban vette kezdetét, s a később többször is módosított
határok megállapításával a 126-os évig tartott. A tartomány ekkor kialakított beosztása
lényegében a császárkor kezdetén, majd a principatus időszakában is változatlan
maradt. Vö. ehhez a 6. sz. jegyzetben hivatkozott munkám 163 skk. oldalait. [39] Vö. Philostrat. vit. Apoll. VIII 7,2. – Asia provincia belső vidékeinek
lakóival szemben ugyanez a gúnyos lenézés csendül ki már Cicero a tartomány
zsarolással (de repetundis) vádolt
volt helytartója L. Valerius Flaccus érdekében mondott beszédéből is: Utrum igitur nostrum est an vestrum hoc
vetus proverbium, Phrygem plagis fieri solere meliorem? [’Mi (= a rómaiak)
vagy ti (= a görögök) találtátok-e ki azt a régtől való mondást, hogy a
phrygiából való embernek csak javára válik, ha megbotozzák?’]: Cic. Pro Flacc.
27,65. [40] Közhasználatú nevén Apameia Kibótos:
Strab. XIII – 629. A
nyugat-kisázsiai partvidéktől az Euphratés középső folyásáig vezető ősi hadiút
mentén fekvő, a több hasonló nevű várostól való megkülönböztetés végett phrygiainak is mondott Apameia már a
hellénizmus korában is jelentős kereskedelmi központ volt. Laodikeia mellett a
phrygiai térség legjelentősebb polisa,
Augustus uralkodásának idején pedig – Ephesos után – Asia provincia jelentőségében második városává
emelkedett (Strab. XII 8,13;15 – 576;577-578.).
A térség más városai később megkérdőjelezték ezt a helyét. Jelentőségét azonban
az Antoninusok korában is megőrizte. A Kr. u. második század elején Dión
Chrysostomos Phrygia, Lydia, Karia, illetve Kappadokia, Pamphylia és Pisidia
közös piacaként említi a várost, a phrygiai Apameiát egyben jelentős
adminisztratív központként (conventus)
is jelenítve meg: or. XXXV, 14-15. [41] A délnyugat-phrygiai Kolossai,
valamint a közelében fekvő Laodikeia
territóriumán legeltetett juhnyájak különösen finom szálú gyapjút
szolgáltattak. Az innen származó gyapjú egyedülállóan kiváló minőségét már Strabón
is nagyra értékelte (XII 8,16 – 578). A Kolossaihoz és Hierapolishoz hasonlóan
ugyancsak a Maiandros felső folyásánál található Laodikeiát (Kol. IV,13;
Apocal. I,11. és III,14 skk.) egyebekben Lykos mellettinek is nevezték, a többi
hasonló nevű várostól való megkülönböztetés végett, mivel a phrygiai Lykos (ma: Çürüksu çai)
völgyében feküdt. [42] „The combination of natural
disasters and political/religious oppression – a perceived breakdown in the
present order – made conditions ripe for millenial expectations”. D. H. Williams,
The Origins of the Montanists Movement: A Sociological Analysis, Religion 19
(1989), 331-351; 338. [43] Alakjához és tevékenysége értékeléséhez l. RE XVI (1935); „Montanus Nr.
17.”; 206.has. 5–210.h.5. (H.-G. Opitz).
és küln. A. Stobel, „Das heilige Land
der Montanisten” (1980), 34-37;
továbbá 231-235 (a Montanos névről, és annak földrajzi elterjedéséről). Rövid
összegzésben l. még újabban l. S. Mitchell,
„Anatolia” II (19952), 39-40, 59; 100. értékeléseit. [44] A korábbi hagyomány átvételével ezt állítja Eusebios is: tina tón neopistón prótos (HE V 16,7.). [45] Epist. XLI,4. [46] Erre vonatkozólag egy kései, Rómában Kr. u. 385-ben keletkezett forrás
lenne a legfontosabb bizonyítékunk. Hieronymos Marcellához intézett híres, a
montanista tanításokról számos fontos információt közlő negyvenegyedik
levelében abscissusnak és semivirnek nevezi Montanost (epist. XLI
– ad Marcellam). [47] Kasztrált volt a kor neves püspöke, a Kr. u. 190 körül elhunyt sardeisi
Melitón is: vö. Eusebios, HE V 24.4. Őt azonban inkább becsülték ezért. Úgy
tekintettek rá, mint aki a mennyek országáért lett eunuch (vö. Máté, XIX,12.),
és aki – mint Eusebios mondja – „egészen
a Szentlélekben élt” (loc. cit.). [48] HE V 16,13. – Többek között az RE „Montanizmus”-szócikkének írója, a jeles
egyháztörténész, H.-G. Opitz is
nyilvánvalóan mesének („ist sicher Fabel”)
minősítette ezt a közlést: RE VI (Stuttgart 1935), s.v. „Montanus” Nr. 17;
206.has. 5. – 210.h. 5; 206.h. 44 skk. [49] L. H. G. Opitz, RE XVI (1935);
„Montanus” Nr. 17; 206.has. 18 skk (további irodalmi hivatkozással). [50] Az erről kialakított
feltevéseket újabban összegzi A. Strobel,
„Das heilige Land der Montanisten“ (1980), 36 sk. Az Ardabau (vagy Ardaban)
fekvésével kapcsolatos elképzelésekhez l. uő, i.m. 38-49. Az itteni Apollón-szentély
jelentőségéhez l. küln. i.m. 208-218. [51] Ez utóbbi felvetésnek ellentmond azonban Didymos állítása, amely
szerint Montanos „korábban a bálvány papja volt“ (hiereus próton eidólu): De trinitate III 41,3. [52] Vö. J. Massingberd
Ford, Was Montanism a Jewish-Christian Heresy?, JEH 17 (1966), 145-158.
További irodalmi hivatkozásokkal l. még fentebb a 12. sz. jegyzetet. [53] Mindenekelőtt nyilvánvalóvá teszi ezt a kaput (V 16,7.) első felének végén
szereplő kifejezés: antikeimenos. [54] Baán István fordítása. In: Euszebiosz
egyháztörténete. Ókeresztény írók IV. (szerk. Vanyó L.), Budapest, Szent István
társulat, 1983; 218. és 222. A
továbbiakban valamennyi Eusebios ’Egyháztörténeté’-ből
felhozott helyet Baán István gondos és szép fordításában adom. Minden olyan
esetben, amikor eltérek ettől, azt külön jelölöm. [55] „Mivel lelke mérhetetlenül vágyott
az elsőbbség után – írja Montanos
első „prófétai” fellépésével kapcsolatban az Eusebiostól hosszan idézett
Névtelen – beengedte magába az
ellenséget” (HE V 16,7: en epithymiai
psykhés ametrói philopróteias donta /sc. Montanon/ parodon eis heauton tói antikeimenói). [56] A szerzőhöz és művéhez l. alább a 89. sz. jegyzetet. [57] Ézs LXIII,10 skk. [58] A János-evangélium további
helyeken is foglakozik Jézus küldöttének, a Krisztus helyébe lépő Paraklétos alakjával: XV,26. és XVI,7. A
Paraklétos (eredeti jelentésében: ’olyan személy, akit segítségül kell hívni,
hogy közbenjárjon vagy vigasztaljon’), bár más megközelítésben, a
gnósztikusoknál is Krisztus küldötteként szerepel. [59] Mindez azonban távolról sem jelenti
azt, hogy Montanos a Szentlélek inkarnációjának tartotta volna magát, miként az
később – orthodox – egyházi ellenfelei állították: vö. Euseb. HE V 14,1., ill.
Williams, „The Montanists Movement” (1989), 339. [60] A korábbi irodalom alapján így értelmezte ezt a helyet A. Strobel is: „Das heilige Land der
Montanisten” (1980), 278(skk). Az alexandreiai Didymostól idézett montanosi
„prófécia” hitelességéhez l. küln. K. Aland,
„Bemerkungen zum Montanismus” (1960), 143 skk. [61] János evangéliumának szélesebb körben való
ismertté válása – úgy tűnik – a montanizmus eszméinek elterjedésével
párhuzamosan ment végbe. Justinos munkásságában még csak a három szinoptikus
evangéliumra támaszkodik. Iustinos tanítványa, a mestere halála után a Keletre
visszatért – szír – Tatianos azonban már ismeri János evangéliumát is. [62] Legalábbis K. Aland megalapozottnak
tűnő feltételezése szerint: „Bemerkungen zum Montanismus“ (1960), 132. Hasonló
megállapításra jutott később A. Stobel is:
„Das heilige Land der Montanisten“ (1980), 286. A „János Jelenései“-nek értelmezésével, esetenként pedig a mű
egészének hitelességével kapcsolatos, az egyházon belül nemzedékeken át tartó
vitákra nem térhetek ki itt. Ezek lényegéről rövid, ám jó tájékoztatást nyújt
Eusebios: HE VII,25. A János-evangélium
a montanista mozgalom eszméinek kiformálódására gyakorolt hatását
részletesebben tárgyalja újabban R. E. Heine.
The Role of the Gospel
of John in the Montanist Controvresy. The Second Century, Vol. 6,1 (1987-1988),
1-19. – [2] E fontos mű, az őskeresztény jelrendszer tudatossá válásáról is
tanúskodó János-evangélium újabb értelmezéseinek jó összegzését nyújtják
G. Theissen az 1. sz. jegyz. 2. §-ának
végén említett munkájának 247-271. oldalai. Hazai kutatásunkban a téma példamutató
feldolgozását a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának professor
emeritusa, Bolyki János végezte el: “Igaz
tanúvallomás”: kommentárok János evangéliumához, Budapest, Osiris kiadó, 2001.
A munka éppúgy kitűnik alapos kortörténeti magyarázataival, aminként filológiai
elemzéseivel is. [63] Erre már az Eusebiostól idézett Névtelen is felhívja a figyelmet: HE V
16,8. [64] Vö. Euseb. HE V 16,9. [65] Euseb. HE V 3,4. Theodotoshoz vö. még op. cit. V 16,14. [66] Euseb. HE V 3,4. [67] Priska néven – valószínűleg ez a helyes névalak – Tertullianus nevezi a
montanista „prófétanőt”: l. pl. ,De
exhortatione castitatis’ 10. és ,Adversus
Praxean’ I,5. Elképzelhető, hogy ez felvett név, amely már a név
megválasztása által is a „Tanító” legszűkebb körében működő „prófétanő’
szerepére formált igényt jelöl. Az ’Apostolok
cselekedetei’-nek szerzője Pál környezetében ebben a szerepkörben megemlít
(igaz, hogy férjével, Aquilával együtt) egy Priscilla nevezetű nőt: XVIII,1-3.
és küln. XVIII,18 skk; akit maga Pál Priscanak
nevez: Rom. XVI,3; 1 Kor. XVI,19; vö. 2 Tim. IV,19.). Ez az elképzelés azonban
– bár elgondolkodtató – nem látszik valószínűnek. [68] Euseb. HE V 16,9. – A mozgalom
történetében még további három „prófétáról” (Proklos, Theodotos és Themisón),
valamint egy „prófétanőről” (Quintilla) is tudunk. [69] Euseb. HE V 16,9. [70] Egy másik lehetséges értelmezéssel: ‘nem
helyén való módon’, vagyis „összefüggéstelenül”, ill. „zavarosan”. [71] Pontosabban: „idegenszerűen”. [72] Euseb. HE V 16,9. [73] Euseb. HE V 18,3. [74] Adv. Praxean. I,5.: Montanus, Priska és Maximilla – ebben a sorrendben.
Ugyancsak ebben a sorrendben Eusebiosnál is: HE V,14. [75] A későbbi orthodox szerzők idézetei alapján összeállított montanista
„próféciák” szövegét tartalmazó –jelentősebb – munkák felsorolását l. az 1. sz.
jegyz. 2. §-ában. [76] A valószínűsíthetően Kr. u. 161-169 körül tevékenykedő keresztény
apologetáról és rhétorról, Miltiadésről, valamint a már korán a montanisták
ellenfelének számító Miltiadés által írott művekről a Caesareiai Eusebios
hosszabban is megemlékezik ’Egyháztörténet’-e
V. könyvének 17. fejezetében (küln. 17,1. és 5.). [77] Apollónios, in: Euseb. HE V 17,4. [78] Euseb. HE V 18,3. – A nemi élettől való
tartózkodás révén elérhető ’erkölcsi tisztaság’ (castitas) követelménye az Istentől jövő, általa látomások és hangok
formájában közölt prófécia befogadásának egyik alapfeltételeként jelenik meg a
montanistáknál: vö. Tert(ullianus), De exh(ortatione) cast(itatis) 10,5. [79] Ennek megfelelően az alábbi súlyos kijelentést is
Maximillának tulajdonítják orthodox egyházi forrásaink: „Ne engem hallgassatok, Krisztust hallgassátok” – jelentette ki a
montanista „prófétanő” a meghallgatására egybegyűltek előtt (Epiphan. pan.
XLVIII 12,4.). – Maximilla ezzel, bár némiképp áttételesen, azt állította
volna, hogy általa (mint kiválasztott által) maga Krisztus beszél. [80] A mozgalom történetének talán legjelentősebb
próféciáját, a János ’Jelenései’-ben
hirdetett mennyei Jeruzsálem a phrygiai Pepuzában való alászállását (l. később)
sem Maximilla, hanem Priska – vagy egy másik „prófétanő” – jövendölte meg. [81] L. küln. Epiphan. pan. XLIX 1,4 skk. [82] Ez utóbbiak kifejtése a későbbi tanulmány egyik alapvető feladata lesz. [83] Epiphan. pan. XLIX,2. [84] Euseb. HE V 3,2 skk; küln. 4. [85] Euseb. HE V 16,2. – Nem azonos a HE V 17,1 skk.-ben
orthodox egyházi íróként említett, s így a montanisták ellenfelének számító
Miltiadésszel. [86] Az Eusebios művében idézett orthodox egyházi író,
Apollónios persze megbélyegző szavakkal illeti a montanistáknál „hitvallóként”
tisztelt Themisónt: HE V 18,5. [87] Euseb. HE V 18,2. [88] Pepuzához és Thymionhoz l. küln. az Eusebiostól
idézett Apollóniost (HE V 18,2.) és Epiphan. haer. XLVIII,14; XLIX,1. Vö. még
Sozom. hist. eccl. VII 18,12., ill. Cod. Theod. XVI 5,59. és 10,24. A kérdés
szakirodalmi megközelítései közül meghatározó: W. M. Calder, The New Jerusalem
of the Montanists, Byzantion VI (1931), 421-425; RE XIX (1938), s.v. „Pepuza”; 562.has. 6 skk.–563.h; továbbá
A Strobel, „Das heilige Land der
Montanisten” (1980), 29-34. [89] Epiphaniost Kr. u. 367-ben választották meg Kypros metropolitájává a sziget
püspökei. Haereses címen is idézett
munkáját, a 80 féle „eretnekségre” gyógyszert kínáló „orvosságos szelencét” (’Panarion’) ezt követően, talán 375 körül
írta meg. Epiphanios művének kiemelkedő jelentőségét leginkább az adja, hogy
számtalan, vélhetően szó szerinti, vagy közel szó szerinti idézet található
benne később elveszett „eretnek” írásokból. Így a montanista mozgalom
vezetőinek több „próféciáját” is tartalmazza. Ezeket részben a kis-ázsiai
egyház ügyeiben járatos (kortárs) személyektől nyert értesülések révén szerezte
Epiphanios. Részben pedig a montanisták ellenfeleként fellépő rómavárosi
presbiter, Hippolytos egy – számunkra elveszett – művéből, a Kr. u. 215 körül
keletkezett ’Syntagmata’-ból meríthette
a kyprosi Salamis elkötelezetten „eretnekellenes” püspöke. Vö. Epiphan. pan. I
1,2; XLVIII 15,1. és XLIX 2,3-4; továbbá De Labriolle, „Les sources de
l’histoire du Montanisme” (1913), pp.XXXVII-XLVII. – [2] Inkább csak érdekességképpen, az Epiphaniostól érvényesített
szigorú orthodoxia egyik bizonyítékaként említeném meg itt, hogy a ’Panarion’ szerzője Órigenést is az
„eretnek tévtanítók” listájára vette (pan. LXIV.), ami később széles körű vita
kibontakozásához vezetett az egyházon belül. Az orthodoxia védelmében, 390-ben
vagy 392-ben Jeruzsálemben tartott prédikációjában, Epiphanios az Órigenés
elleni harcra szólította fel a keresztényeket. Ehhez a felhíváshoz az Órigenést
korábban csodáló Hieronymos is csatlakozott. [90] Epiphan. pan. XVIII 14,1 sk. [91] A Peter Lampe
heidelbergi és William Tabbernee tulsai
(USA) professzorok vezette kutatócsoportnak egy, a nyugat-anatóliai Ųsak
városától délre fekvő, nehezen megközelíthető folyóvölgyben sikerült
azonosítania a 2001-es év késő nyarán az egykori Pepuza fekvésének pontos
helyét. W. Tabernee a montanizmus
egészének jelenleg leginkább elismert szaktekintélye. A pályáját Ausztáliában
kezdő neves egyháztörténész a montanista mozgalom témájának szentelte első
jelentős munkáját is: Opposition to Montanism from Church and State, Diss.
Melbourne 1978. [92] Pan. XLIX 1,3 skk; vö. XLIX,1. [93] „És láttam új eget és új földet,
mert az első ég és az első föld elmúlt […] (2) És a szent várost, az új
Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből” (kai tén polin tén hagian Ierusalém kainén eidon katabainusan
ek tu uranu): Apocal. XXI,1-2. Vö. ehhez W. Tabbernee, Revelation 21 and the Montanist „New Jerusalem”,
Australian Biblical Review 37 (1989), 52-60. [94] Vö. Hieronym., De vir. ill. XL. [95] Pepuza – és Tymion – a montanista mozgalomban elfoglalt jelentőségéhez l.
küln. A Strobel, „Das heilige Land
der Montanisten” (1980), 10-29. A kérdés újabb értékeléshez – rövid
áttekintésben – l. S. Mitchell,
„Anatolia” II (19952), 39; 92. – Itt csak jelezni tudom, hogy
Tertullianus, aki osztozott orthodox kortársai többségének a mennyei Jeruzsálem
alászállásával kapcsolatos várakozásaiban, úgy tűnik – legalábbis ránk maradt
műveinek tanúsága szerint –, mit sem tud Pepuzáról. [96] Miként Montanos „prófétaként” kifejtett tevékenységének egésze is: vö.
Bonwetsch (1903), 421.has. 44 sk. [97] Néhány egyházi író, így például Hippolytos
kivételével (Refut. VIII 19,3.), általában véve „orthodoxként ítélték meg a
„nagyegyház” képviselői a montanista tanításokat. [98] L. pl. Epiphanios, ’Panarion’
LXVIII. és Tertullianus, ’Adversus
Praxean’ című iratának itt felhozott helyeit. – A kérdés részletesebb
elemzését nyújtja J. Pelikan tanulmánya:
Montanism and its Trinitarian Significance, ChH XXV (1956), 99-109. [99] Markión születésének éve leginkább a Kr. u. 85.
körüli időszakra datálható. A gnósztikusok idősebb nemzedékének talán
legjelentősebb képviselőjének mondható Valentinus pedig valamikor a 100-as év
tájékán születhetett. [100] “Sanctiores feminas”: Irénaios, ‘Adversus
haereses’ I 13,2 sk. [101] 1 Tim. VI,20-21. [102] Rövid, ám valamennyi lényegi szempontot felsorakoztató áttekintésben l.
ehhez K. Prümm, H. Rahner et. al.) „Gnostizismus”. In: Lexikon für Theologie und Kirche, 2. Aufl.,
Bd. 4. Freiburg 1960; 1021.–1031. és RACh XI (Stuttgart
1981), s.v. Gnosis I (Erkenntnislehre) I.C: Christliche Zeit; 486-537.has. (R. Mortley – C. Colpe, ill. Gnosis II (Gnostizismus); 537-659. (C. Colpe).
Inkább tájékoztató jelleggel vö. ezekhez G. Theissen, Az első keresztények
vallása. Az őskeresztyén vallás elemzése és vallástörténeti leírása, Budapest,
Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2001; 323-325. és passim
(német ered. 2000), 304 skk; küln. 310 skk. Az egészhez, széles történeti
áttekintésben, újabban l. még J. Iwersen,
Gnosis. Eine Einführung, Wiesbaden é.n. (2003?); küln. 60 skk. [103] A gnósztikusok nem hittek a test tényleges, szó szerinti feltámadásában.
Teológiájukban így nem szerepel ’az új, a mennyei Jeruzsálem’ a földre történő
alászállása (tehát az arra való várakozás és erkölcsi-lelki felkészülés
követelménye sem). Ez pedig a montanista tanítások egyik sarkalatos pontja
volt. Ugyanakkor megtalálható náluk – közelebbről a gnósztikusok idősebb
nemzedékéhez tartozó Valentinusnál – a ’vigasztalóként’ és ’közbenjáróként’
fellépő Paraklétosról szóló tanítás,
aki – bár némileg másképp, mint később a montanistáknál – Krisztus küldötteként
szerepel (vö. Irénaios, ’Adversus
haereses’ I 4,5.) – A montanisták által hirdetetett eszmék és a gnósztikus
tanítások egybevethetőségének, ill. egybe nem vethetőségének fontos, ám itt kényszerű
rövidséggel tárgyalt kérdését részletesebben is taglalja K. Froehlich, Montanism and Gnosis,
Orientalia Christiana Analecta 195 (1973), 91-111. Némileg távolabbról vö. még
ehhez Th. Baumeister, Montanismus und
Gnostizismus. Die Frage der Identität und Akkomodation des Christentums im 2.
jahrhundert, TThZ 87 (1978), 44-60; küln. 54 skk. [104] Hármójuk rövid, együttes említésével l. küln. Eusebios HE V,14. [105] Vö. ehhez O. Böcher, Die
Johannes-Apokalypse in der neueren Forschung, ANRW II 25,5 (Berlin – New York
1988; szerk. W. Haase), 3850-3893; küln. 3871 skk. Némileg távolabbról l. még H. Giesen,
Das römische Reich im Spiegel des Johannes-Apokalypse, ANRW II 26,3. (Berlin –
New York 1996; szerk. W. Haase), 5501-2614. [106] Mindehhez máig a legjobb feldolgozás K. Aland az eddigiek során már többször hivatkozott munkája:
„Bemerkungen zum Montanismus (1960), 105 skk. [107] Vö. ehhez Aland,
„Bemerkungen zum Montanismus” (1960), 145 (Orakel Nr. 13.). [108] Ehhez küln. Tertullianus De
ieunio (‚A böjtről’) címet viselő írását, amely –
mondanivalója lényegét tekintve – a montanista böjti fegyelem apológiájának
tekinthető. [109] Vö. Tertullianus, ’De fuga in
persecutione’ (‘A menekülés az
üldözés idején’) című írásának 9. fejezetét. [110] L. pl. Honoriusnak, a Nyugat Augustusanak Kr. u. 407. február 22-én
kelt, a “phrygek, ill. a priscillianusok” ellen kibocsájtott edictumát (Codex Theodosianus XVI 5,40.
= Th. Mommsen, Theodosiani libri XVI
etc., Bd. I,2, Berlin 1905; 867.). A montanista szekta híveit – jelenti ki az
állam hatóságainak az “eretnek” szekta híveivel szemben követendő magatártását
megszabó császári rendelet – “praecipue
meritissima severitate persequimur”. S hogy közelebbről mit ért a
“megérdemelt szigor” alatt a törvényhozó, ezt a folytatás teszi világossá, ahol
a következőket olvashatjuk: “Huic itaque
hominum generi nihil ex moribus, nihil ex legibus sit commune cum ceteris. Ac primum quidem volumus esse publicum crimen, quia quod in religionem
divinam commititur, in omnium fertur iniuriam.” Hasonló hangot üt meg már korábban a Kelet
Augustusanak, Arcadiusnak 398. március 4-én kelt rendelete. (Cod. Theod. XVI 5,34. = Mommsen, i.m. 866.). Ugyancsak különös
szigorral lép fel a montanista szekta híveivel, ill. az általuk vallot és
terjesztett superstitioval szemben az
Arcadius örökébe lépő keleti császár, II. Theodosius: Cod. Theod. XVI 5,48/Kr.
u. 410. február 21. = Mommsen, i.m. 871. – A témához rövid összegzésben l.
küln. F. E. Vokes, The Opposition to
Montanism from Chrurch and State in the Christian Empire. In:
StPatr IV (szerk. F. L. Cross), Texte und Untersuchungen 79, Berlin 1961;
512-517. [111] Apocal. XXII,6;8.: “És ezt
mondta nekem: »Ezek az igék megbízhatók és igazak, mert az Úr, a próféták
lelkének Istene küldte el angyalát, hogy közölje szolgájával mindezt, aminek hamarosan
meg kell történnie […] Én, János hallottam és láttam ezeket, és amikor
hallottam és láttam, leborultam az angyal lába előtt, […] aki megmutatta nekem
ezeket”. [112] Vö. H. Chadwick,
A korai egyház, Budapest 1999 (angol eredeti: London 1967.); 47. – Számos más,
itt nem említett részlethez l. H. Kraft tanulmányát:
Die altkirchliche Prophetie und die Entstehung des Montanismus, ThZ XI (1955),
249-271. Újabban vö. még A. Daunton-Fear,
The Ecstacies of Montanus. In: StPatr XVIII (szerk. E.A. Livingstone), Oxford
1982; 648-651. [113] János evangéliuma XIV,16-17., ill. XIV,26. [114] A korábbi teológiai irodalom
alapján hasonlóképpen értelmezte Montanos e kijelentését már Vanyó L. is: Az ókeresztény egyház és
irodalma. Ókeresztény írók 1, Budapest, Szent István társulat, 1980; 95. [115] Vö. ehhez Eusebios fentebb hivatkozott, a
Priscilla és Maximilla „démonjának” kiűzésére tett „orthodox” kísérletet
elbeszélő közléseit. [116] A montanista mozgalom falusias jellegét hirdető korábbi nézetekkel szemben
így Williams is: „The Montanists Movement” (1989), 340 sk. – Egyebekben már a
Kr. u. 5. században élt és alkotott Sózomenos is leírja ’Egyháztörténet’-ében, hogy a montanisták a falvakban és a
városokban egyaránt tartottak fenn ’püspökségeket’: Historia ecclesiastica VII 19,2. Sőt, mint arra egy – alapossága
mellett invenciózus voltával is kitűnő – tanulmányában W. H. C. Frend is kitér, az orthodox keresztények
és a montanisták közötti korai összecsapások egyik kiváltó oka éppenséggel az
olyan városi közösségek feletti ellenőrzés megszerzése volt, mint Ankyra.
Kis-Ázsia területén kívül pedig (az Orontés melletti) Antiocheiához hasonló
jelentőségű nagyvárosoké: „Montanism”, BJRL 70,3 (1988), 32 sk. [117] L. pl. Euseb. HE V 16,2, 4 skk. [118] Vö. Euseb. HE V 16,17. [119] Euseb. HE V 19,3. Ugyanitt olvashatjuk, hogy a montanisták ezt
természetesen nem engedték. Vö. még Euseb. HE V 16,16 skk. [120] Euseb. HE V 16,16. és 18,13. Ismétcsak sikertelenül. Szándékában
megakadályozták azok, „akik osztották
Maximilla nézeteit”(V 18,13.). [121] Erről, a korai egyháztörténet kutatóinál Névtelenként említett szerzőről
csak annyit tudunk, hogy püspök volt, aki negyven évvel Maximilla halála (Kr.
u. 179/180) után írta meg – előszóból és három könyvből álló – antimontanista
művét. Vö. Hieronymos, De viris illustribus 39.c. [122] „Az ázsiai hívők többször (pollakis) és Ázsia számos helyén (pollakhéi) is összegyűltek” – írja az eusebiosi Historia ecclesiasticaban
megőrzött Névtelen (V 16,10.). [123] A Kr. u. 1. és 2. századi keresztény közösségekben, mint ismeretes,
jelentős szerepet játszottak a próféták. A prófétálás képessége pedig az egyes
gyülekezetekben mindenkor megbecsült adománynak számított: Vö. 1 Kor. XIV,1-5.
Apostolok, próféták, evangélisták, pásztorok és tanítók – így határozza meg az
Efézusiakhoz írott levél a Lélek különös adományával rendelkező személyek
hierarchiáját a gyülekezeten belül: IV,11. Az apostolok mellett az ősegyházban
– akárcsak később a montanisták esetében – egyaránt működtek női és férfi
próféták is. Közéjük tartozott a „hetek” körében tevékenykedő Fülöp evangélista
– ’akit tanáccsal látott el a Lélek’ (ApCsel. VIII,29.), és négy hajadon
leánya, akik apjukhoz hasonló prófétai képesség birtokában voltak a Fülöp körül
kialakult prófétikus-karizmatikus milliő megtestesítőjeként (ApCsel. 6,5;
8,4-40; 21,8 sk. – Az utóbbi helyhez l. J. Roloff
kommentárját: Das Neue Testament Deutsch. Teilband 5: Die
Apostelgeschichte. Übersetzt u. erklärt von J. R., Göttingen 1981 = Evangelische Verlagsanstalt Berlin,
1988; 310.). Ugyancsak próféta volt az ’Apostolok
Cselekedetei’-ben említett Agabos (11,28; 21,10 sk.). De voltak hitbéli
eligazítást nyújtó vándortanítók is. Még a későbbi időkben – az apostolok
halála után, a második keresztény nemzedék korában –, egészen az első század
végéig, a második század elejéig is tevékenykedtek az egyházban vándorpróféták,
vándorapostolok és tanítók (vö. Did. X,7 skk.). Gyakoriak voltak az egy adott
gyülekezeten belül tartósan jelenlévő próféták is: a Poimén (’Pásztor’) címen ismert apokaliptikus mű szerzője, az
apostoli atyák korában a rómavárosi gyülekezetben tevékenykedő laikus, Hermas
is prófétának tartotta magát. A harmadik keresztény nemzedék életében azonban
már nem volt tényleges jelentőségük a rigorózusan aszkétikus erkölcsi normákat
képviselő vándorprófétáknak és vándorapostoloknak. A vándorhierarchia helyébe,
amint az ugyancsak ismert, a helyi hierarchia lépett, egy hosszú fejlődés
szerves következményeként. A mindinkább megszilárduló püspöki egyházakban már
nem volt helye a korábbi értelemben vett prófétáknak. – [2] Itt csupán csak jelezni tudom, hogy mindezt, bizonyos
mértékben, a montanista mozgalom fellépése is elősegítette talán. „A montanizmusnak a katolikus egyházra tett
hatása leginkább abban nyilvánult meg – írja összegző jellegű munkájában H.
Chadwick – hogy megerősítette azt a meggyőződést, hogy a kinyilatkoztatás az
apostoli korral lezárult. […] Iréneusz
volt az utolsó író – jelenti ki a neves szerző –, aki még a csoda és a kinyilatkoztatás eszkatologikus korához tartozónak
tekinthette magát.” In: A korai egyház (angol eredeti: London 1967),
Budapest, Osiris kiadó, 1999; 48. Újabban vö. még ehhez H. Paulsen, Die Bedeutung des Montanismus für die Herausbildung des
Kanons, Vig(iliae) Chr(istianae) XXXII (1978), 19-52. [124] Lentebb még részletesebben is
kitérek arra, hogy Phrygia a montanizmus további terjedésének gátat szabni
kívánó egyházi vezetői – a régió Eusebios ’Egyháztörténeté’-ből
is ismert orthodox püspökei és presbiterei – ebben a helyzetben azt látták az
egyedül célra vezető megoldásnak, ha regionális gyűléseket (synodoi) hívnak össze. Ezeknek a helyi
zsinatoknak el kellett ítélniük az „új próféciát”, egyúttal pedig ki kellett
dolgozniuk a montanista „prófétákkal” szembeni fellépés dogmatikai alapjait. [125] Eusebios ’Egyháztörténet’-ének
közlése szerint a phrygiai Hierapolis püspöke, Papias (aki Kr. u. 130 körül,
vagyis alig egy emberöltővel Montanos „prófétaként” való fellépése előtt
töltötte be jelentős egyházi tisztét) „egy
ezer esztendős korszak eljöveteléről” beszél, amikor is a halottak fel
fognak támadni, és „Krisztus országa a
testi értelemben valósul meg a […] földön”. HE III 39,11-12. – [2] Talán nem lehet véletlen, hogy Papias püspöki székhelye, a phrygiai
Hierapolis (ma: Pamukkale) épp az a hely volt, ahová élete vége felé Fülöp
apostol visszavonult, és ahol Fülöp négy prófétai képességekkel megáldott
leánya („a négy prófétanő”) nyilván ezt követően is tevékenykedett: Euseb. HE
III 31,3-4 sk. és 39,9; vö. ApCsel XXI,8-9. Ugyancsak ezen a tájon (az
antimontanista egyházi író, Miltiadés szerint azonban nem itt, hanem
Philadelphia térségében) lépett fel a két phrygiai „próféta”, Ammia és
Quadratus is: HE V 17,4. [126] L. ehhez küln. J. Fischer, Die antimontanistischen Synoden
des 2./3. Jh., Annuarium historiae Conciliorum [AHC] 6 (1974), 241-273. [127] Vö. ehhez H. Kraft,
Die Lyoner Märtirer und der Montanismus, Jahrbuch für antike und Christentum
[JAC], Ergänzungsband 8 (1980), 250-266. – Az Eusebios által hosszan taglalt
vértanúságra (HE V,1-4.) egyebekben Kr. u. 177-ben került sor, Marcus Aurelius
uralkodása alatt: vö. A. R. Birley,
Marcus Aurelius. A Biography, London – New York 2000 (az 1987. évi második,
javított kiadás változatlan utánnyomása; 19661); 201/202 skk
(további irodalmi hivatkozásokkal). [128] HE V 19,3 sk. [129] A galliai Lugdunum – mint mondtuk – ma a franciaországi
Lyon, Vienna pedig a közeli Vienne. A „lyoni mártírok” által küldött levél
címzettjeként szereplő római püspök Eleutherios volt. [130] Vö. Eusebios, HE V 1,2. és V 3,4. [131] Eusebios, HE V 3,4. [132] Montanost és követőit ekkor még nem üldözhette az
egyház. Az „orthodox” hiten maradt gyülekezetek azonban mereven elzárkóztak a „csaló szervezetnek” mondott szektától, „hamis prófétáitól”, és más
igehirdetőitől. (Tés pseudús tautés
taxeós tés epikalumenés neas prophéteias. – Az Eusebiostól idézett
Serapión, a szíriai Antiocheia az apostoloktól számítva talán kilencedik
püspöke nevezte a montanistákat így. A szervezetként /taxis/ való meghatározás, többek között, a montanista mozgalom
kiterjed voltára utal: HE V 19,2.) A „nagyegyház” mellett kitartó mártírok is
megtagadták a közösség vállalását a montanista vértanúkkal. Mint az Eusebiostól
idézett Névtelen írja, „elkülönülnek
tőlük és úgy halnak meg, hogy nem
lépnek közösségre velük, mert nem akarják beleegyezésüket adni ahhoz a
szellemhez, aki Montanoszon és a nőkön keresztül nyilatkozott meg” (HE V
16,22; vö. még V 16,12. – A vértanúságra egyebekben a phrygiai Apameiában
került sor, s az itt elbeszélt eset az ugyancsak phrygiai Eumeneia keresztény
gyülekezetét osztotta meg. [133] „Ázsiában és Phrügiában […] Montanosszal
úgy dicsekedtek (aukhúntes), mint Paraklétosszal, az őt követő
asszonyokkal, Priszkillával és Maximillával pedig úgy, mintha Montanosz
prófétanői lettek volna” – írja Eusebios (HE V,14; vö. még 16,4.). Az „Ázsia” megnevezés itt nyilvánvalóan
csak Asia provincia keleti felére,
ill. a vele határos kelet-kis-ázsiai területekre vonatkozik. Epiphanios főként
a későbbi időkre, a montanista mozgalom Kr. u. 180 utáni második szakaszára
vonakozó közlése ugyancsak ezeken a területeken erősíti meg intenzív jelenlétüket:
pan. LI 33,3 sk. [134] L. pl. az Eusebios ‘Egyháztörténet’-ében
megőrzött Névtelen beszámolóját arról, hogy miként akadályozta meg a galatiai
tartományszékhelyen, Ankyrában az ottani gyülekezet montanistává válását: HE V
16,4. [135] Vagyis a hamis prófétának kijáró bánásmóddal illetik. – A kijelentés
magyarázatát Máté evangéliumának alábbi helye adja: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek el
hozzátok, de belül ragadozó farkasok” (VII,15.). [136] Maximilla kinyilatkoztatásának második fele görögül: rhéma eimi kai pneuma kai dynamis. [137] A montanista tanok, közelebbről a montanista „prófétanő”, Priscilla-Priska
jövendöléseinek a Fekete-tenger parti Thracia kikötővárosaiban is kimutatható
visszhangjához l. Euseb. HE V 19,3. A tartomány püspökei, bár közvetlenül nem
érintette őket, úgy tűnik, már viszonylag korán érdeklődést mutattak a
montanista mozgalom vezető egyéniségei és azok tanításai iránt. [138] Már Kr. u. 170 után! Végül épp itt, a birodalmi székvárosban dőlt el a harc
az „új prófécia” hívei és ellenzői között. A rómavárosi egyházközösség
antimontanista részének – úgy tűnik – kulcsfontosságú szerep jutott a
montanista eszmék további terjedésének megakadályozásában. A montanista
„próféciák” egyik harcos ellenfele, Praxeas kis-ázsiai presbiter ellen írott
(Kr. u. 213 körül keletkezett) iratában Tertullianus azt mondja, hogy Róma
püspöke már-már elismerte volna Montanus, Prisca és Maximilla próféciáját, ám
az irat címzettjének ’hazug mesterkedése’ eltérítette ettől a szándékától. „A Sátánnak két ügyletét is gondjaiba vette
Praxeas Rómában – jelenti ki a haragos Tertullianus –: elűzte próféciát és behozta a herezist (ti. Praxeas modalista
nézeteket hirdetett a Szentháromságról),
elűzte a Paracletust és keresztre feszítette az atyát” (Adv. Praxean I,5.). – [2] Ki lehetett Róma püspöke, akinek a montanizmus az egyház
egésze által történt hivatalos elítélésében végül is döntő fontosságú szerepe
volt? Már korábban is felmerült az a lehetőség, hogy a Tertullianustól itt
említett római püspök (Adv. Praxean I,5.), aki az „új prófécia” elismerésével „békét szerzett” volna „Ázsia és Phrygia egyházainak” (loc.
cit.), az Eusebiosnál hasonló összefüggésben említett Eleutherosszal, Róma
akkori püspökével lenne azonos (HE V 3,4.). Bárki is volt, a montanista tanok
elítélésével megmentette az egyház egységét, s a mozgalom nyugati terjedésének
is bizonyos mértékben gátat szabott. – Az itt csupáncsak érintett kérdésekhez
részletesebben l. R. E. Heine, The
Gospel of John and the Montanist Debatte at Rome. In: StPatr XXI (szerk. E. A.
Livingstone), Leuven 1989; 95-100. [139] A Szíriában és Egyiptomban, Rómában, Észak-Afrikában és Galliában élő
keresztények körében – írja A. von
Harnack – már a 200-as év táján épp oly ismertté váltak az új próféták (ti.
Montanos, ill. Maximilla és Priscilla) nevei, mint magában Phrygiában, a keleti
és a nyugati keresztények ezrei pedig ugyanolyan hittel fogadták a Tymionból és
Pepuzából jövő üzenetet (Botschaft),
mintha az Názáretből vagy Jeruzsálemből érkezett volna”: „Die Mission u. Ausbreitung
des Christentums” II (19244), 931. – [2] A montanizmus gyors nyugati terjedését részben az a körülmény
magyarázza, hogy a Földközi-tenger térségében zömében kis-ázsiai görög, illetve
szír kereskedők tartották kezükben a tengeri áruszállítást, amely a nagyobb
folyók mentén a kontinens belsejébe is behatolt. A tengeri úton szállított bor,
olívaolaj és részben gabona – ezek voltak a birodalmon belüli Keletről
szállított legfontosabb árucikek – a Nyugat kikötőiben, így a galliai Massaliában
vagy az afrikai Karthagóban az ugyancsak keleti kereskedők áruraktáraiba
került. Innen folyami hajókon vagy szárazföldi úton vitték azokat tovább a
tartomány belsejébe. Számos adattal rendelkezünk erről dél-galliai provinciák
esetében. Részben ugyancsak ezzel, a kikötővárosokon át gyorsan terjedő
eszmékkel magyarázható, hogy a montanista tanok befolyása – mint Tertullianus
is példája mutatja – különösen erős volt Africa
proconsularis egyes, főként part menti keresztény közösségeiben. Terjedésük
a keleti elem állandó jelenléte révén újból meg újból megerősítést kapott. Itt
csak utalni tudok arra, hogy az Eusebiostól „hajósnak” nevezett sinópéi Markión
(V 13,3: nautés) családja is a
tengeri áruszállításból, ill. a Fekete-, valamint a Földközi-tenger egész
térségére kiterjedő közvetítő kereskedelemből élt. [140] Bonwetsch (1903), 425.has. 39 skk. – A fentebb
említett – ugyancsak (G.) N. Bonwetschtől
való – monografikus formában történt feldolgozás: Die Geschichte des
Montanismus, Leipzig [Erlangen] 1881. [141] Röviden l. ehhez G. Haendler, Von
Terullian bis zu Ambrosius (Kirchengeschichte in Einzeldarstellungen I/3.).
Evangelische Verlagsanstalt, Berlin 1978, 35skk; 37 skk. [142] Vö. Prokopios, Historia arcana XI,14 skk. A Iustinianus idején elrendelt
széles körű „eretneküldözés” különösen súlyosan érintette Phrygia még fennálló
montanista közösségeit. Iustinianos elrendelte, hogy az „eretnek tanítások”
követői, mindenenkelőtt a kormányzat szemében különösen veszedelmesnek számító
montanisták és a sabbatianusok, hagyják el régi hitüket: hist. arc. XI,14-15. A
császári rendelettel szembeni ellenállás egyik formájaként a montanista hívők
bezárkóztak templomaikba, melyeket rájuk gyújtottak. Sokan pusztultak el így.
De már korábban is sokak elmenekültek az üldöztetések elől, öngyilkosok lettek,
vagy – mivel ellenszegültek a parancsnak, mondja Prokopios – megölték őket a
katonák (hist. arc. XI,23.). [143] Akárcsak 530 után Iustinianos, az ún. Isauriai
dinasztia első uralkodója, a 717-740/741 között uralkodó III. Leo is
rendeletileg próbálta az „igaz hit” követésére szorítani a montanista tanítások
(az állandósult üldözések ellenére hitükben még mindig makacsul kitartó)
híveit: vö. A. Scharf, The Jews, the
Montanists and Emperor Leo III, Byzantinische Zeitschrift 59 (1966), 37-46. [144] Ez utóbbival a választott patrisa,
az ióniai Smyrna hajdani szépségét elsirató, majd az újjáépítéshez a császárok
közbenjárását, ill. anyagi segítségét kérő neves kis-ázsiai rhétor, Aelius
Aristeidés három beszédében is foglalkozik: or. XVIII (,Epi Smyrnéi monóidia’); or. XIX
(,Epistolé peri Smyrnés pros tus basileas’); és az ebből a szempontból kevéssé jelentős XX.
oratióban. A Nyugat-Kis-Ázsia számos városát érintő Kr. u. 148. évi – ugyancsak
pusztító hatású – földrengésről (vö. Aristeid. or. XXIII,74. – ed. Keil) nincsenek
közelebbi értesüléseink. A Kr. u. 149/150 táján végbement katasztrofális
rengéssorozathoz, amely megannyi más várost is érintve, szinte a földdel tette
egyenlővé a lesbosi Mytilénét, l. Aristeid. or. XLIX (’Hieroi logoi’ 3), 38 skk. Talán ez utóbbira hivatkozik Eusebios ‘Egyháztörténet’-ében: (HE) IV 13,4. – [2] A térségben gyakori földrengések
kronologikus öszeállítását adja L. Robert,
Documents d’Asie
mineure, Bull. corresp. hell CII (1978), 385-407 (V: Seismes). Néhány további példával l. még C. A. Behr, ANRW II 34,2 (1994), 1191 skk. [145] L. a Névtelen közlését Eusebiosnál: HE V 16,18(sk). [146] Vö. Máté, XXIV,3; vö. még XXIV, 27 skk. és 37 skk. [147] Apocal. ,4-6. [148] Vö. Euseb. HE V,14. és 3,4. [149] A „katholikos nagyegyházból“ a montanista
gyülekezetbe való átlépését Tertullianus részletesebben ’De pudicitia’ címet viselő, nagy valószínűséggel Kr. u. 217-ben
keletkezett munkájában indokolja meg. [150] Így már Bonwetsch (1903) is: 421.has. 10 sk: „der Theolog des Montanismus, Tertullian”. [151] A lydiai Lykos
Asia provincia második legnagyobb folyójának, a Hermosnak bal oldali
mellékfolyója. Ma: Gördük çai. Vö. KlP V (19792), 804.has. 18 sk. [152] A feliratot egy keresztény férj (khreistianos)állította
elhunyt feleségének (khreistianéi). [153] Az 1897-ben publikált, híressé vált feliratot
hasonmás átiratban közli A. Strobel:
„Das heilige Land der Montanisten” (1980), 93. A felirat értelmezésével
kapcsolatban felmerül kérdések taglalását l. uo., a 93-95. oldalakon. [154] Pontosan „kilencvenhárom éven át”,
legalábbis Epiphanios szerint: pan. LI 33,3-4. [155] Thyateira térségének a fenti formulát tartalmazó felirataihoz újabban l.
küln. E. P. Gibson, The ’Christians
for Christians’ Inscriptions of Phrygia, Harv. Theol. Stud. 32, Missoula MT
1978 (29 eddig ismert, ill. közzétett felirat). Számosat közöl és értelmez ezek
közül A. Strobel is: „Das heilige
Land der Montanisten” (1980), 86 skk. és küln. 104-112 skk. Az értelmezéssel
kapcsolatos vitákra nem térhetek ki itt. [156] „Eine […] innenkirchliche Bewegung”. Ekként határozta meg ezt már A. von Harnack is: „Die Mission u.
Ausbreitung des Christentums” II (19244), 930(sk). [157] Latinul: Potest ecclesia donare
delictum, sed non faciam, ne et alii delinquant. Vagyis – vallja maga is a
montanista „próféciák” szellemében szólva Tertullianus – egyedül Isten adhat
csak a bűnökre bocsánatot! [158] [1] A montanista mozgalmon belül kiemelt jelentőséggel bírt a vértanúságra
támasztott, gyakran természetellenesen felfokozott igény. Tertullianus irodalmi
formában idéz egy, a Lélektől sugallt montanista „próféciát”, amely kimondja: „Ne akarjatok ágyban meghalni, sem
végelgyengülésben, ne kívánjátok, hogy bágyadt lázban végezzétek életeteket,
hanem a tanúságtételben, hogy megdicsőüljön, aki szenvedett értetek”: De fuga IX,4.; Vanyó László fordítása.
In: Tertullianus művei. Ókeresztény írók XII (Budapest, 1986), 374. (Latinul: Nolite in lectulis nec in aborsibus et
febribus mollibus optare exire, sed in martyriis, uti glorificetur qui est
passus pro nobis.) Az effajta montanista „próféciák” üzenetének
Tertullianus más beszédeiben is hangot ad: l. pl. De anima LV,5. [2] A vértanúságra támasztott igényt a szekta követői részben János ’Jelenései’-nek egy helyével
magyarázták: XX,4. A montanista vértanúkat ebből is láthatóan leginkább az
motiválhatta, hogy „az első feltámadás” (vö. Apocal. XX,5.) kiválasztottjai
közé kerülhessenek. A vértanúvá válás a római hatóságokkal szembeni
kiprovokálása ezért a montanisták egyik jellegzetességének számított. A Smyrna
püspökének, Polykarposnak vértanúságát elbeszélő mártírakta közlése szerint: „Egy phryg, név szerint Quintus, aki nemrég
érkezett Phrygiából, amikor meglátta a vadállatokat, elbátortalanodott, pedig ő
volt az, aki magát és másokat is arra kényszerített, hogy önként adják fel
magukat” (Mart. Polycarp. IV.). A történetet, korántsem véletlenül,
közli Eusebios is: HE IV 15,7. [3] Az itt – terjedelmi és metodikai okokból – csak vázlatosan
jelzett témához egészében jó bevezetés (amiként számos továbbgondolásra érdemes
szemponttal is szolgál) F. C. Klawiter
tanulmánya: The Role of Martyrdom and Persecution in Developing the Priestly
Authority of Women in Early Christianity: a Case Study of Montanism, ChH 49,2
(1980), 251-261. A téma egészléhez újabban l. még W. Tabbernee egy kiváló dolgozatát: Early Montanism and Voluntary Martyrdom, Colloquium
XVII (1985), 33-44. [4] Klawiter
tanulmányának említése kapcsán, munkám vége felé itt utalnék arra, hogy a nők a
montanista mozgalom belső hierarchiájában betöltött szerepe mindvégig jelentős
volt, és az is maradt a mozgalom egész története során. (Epiphanios közlése
szerint női „presbiterek és püspökök” is voltak a montanista egyház sajátos
felépítésű szervezetén belül: pan. XLIX 2,1-5; vö. Klawiter, i.m. 251.).
Minderre itt nem tudtam kitérni. Várakozásaim szerint azonban részletesebben is
fogok szólni ezekről a kérdésekről a későbbiek során. [159] C. Andresen, Die Kirche der alten
Christenheit (die Religionen der Menscheit 29, 1/2), Stuttgart usw. 1971; 111. [160] K. Aland, „Bemerkungen zum Montanismus“ (1960),
143. [161] Strobel, „Das heilige Land der Montanisten“ (1980), 294 sk. (A kiemelések tőlem: Sz. G.) – Th. Baumeister
Strobeltől hivatkozott munkája: Montanismus und Gnostizismus. Die Frage der
Identität und Akkomodation des Christentums im 2. Jahrhundert, TThZ 87 (1978),
44-60; l. itt küln. 59 sk. Mindezekhez újabban l. még W. H. C. Frend korábban már többször is
hivatkozott tanulmányát: „Montanism”, BJRL 70,3 (1988), 25-34. [162] Jelen Kutatási beszámoló lezárása
idején (2006 kora tavaszán) hozzávetőlegesen így látom a montanista mozgalom
komplex, és látszólagos egyszerűsége ellenére helyenként meglehetősen bonyolult
témakörét. Számos részlet persze még finomodni fog, s néhány megállapítást
talán felül kell bírálnom. Minderre hamarosan sor kerül. Várakozásaim szerint az
anyag végleges lezárására szánt (ez év nyarára, majd őszére tervezett svájci,
illetve németországi) kutatóútjaim után. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |