Galla Ferenc posztumusz kiadott impozáns monográfiájának tanulmányozása során óhatatlanul felmerül az a kérdés, amely a történészeket újabban gyakran foglalkoztatja, s amely nagyon leegyszerűsítve így hangozhat: mennyiben rekonstruálhatók a múlt eseményei, feltárhatók-e akár csak megközelítő hitelességgel is a korábbi korszakok történései, avagy csak a historikusok konstrukcióival kell beérnünk, s a múltat magyarázó narratívákkal számolhatunk egyes jelenségek és történeti folyamatok ábrázolása során?

Nem feladatunk ezúttal a bonyolult kérdés hermeneutikai vonatkozásairól értekezni, annyit talán mégis előrebocsáthatunk: ha be is kell látnunk, hogy a múlt teljes komplexitásában nem rekonstruálható, mégis arra kell – s mi másra is lehetne ?– törekednie a történésznek, hogy minél inkább megközelítse a múltbeli jelenség áhított újraélesztését, vagy mondhatjuk úgy is: az objektív ábrázolás eszményét. A teljes árnyaltságában utólag már megragadhatatlan múlt olykor mégis autentikusan megjeleníthetőnek látszik, s ez akkor következik be, ha a forrásművek átlagosnál jóval nagyobb száma áll az elemzés menete mögött, s ebből következően a korszak mentalitásának elmélyült ismerete érződik ki a narráció mozzanataiból. Úgy látjuk, éppen ez a helyzet Galla Ferenc most napvilágra került művével, amely a kora újkori magyar egyháztörténet egyik igen bonyolult jelenségét világítja meg rendkívüli alapossággal, az elsőrendű források széleskörű ismeretében. Mert aligha vitatható, hogy a három részre szabdalt, multikonfesszionális és multietnikus népességű Kárpát-medence misszionálása nem csupán a magyar, de az európai vallástörténetnek is speciális fejezetét kell (vagy kellene) hogy alkossa, hiszen a kereszténység és az iszlám találkozásának – s nemcsak fegyveres konfliktusának, hanem kulturális konfrontációjának is – helyszíne ez a régió. Korántsem véletlen tehát, hogy újabban több kutató érdeklődése is a 16-17. század magyarországi missziótörténetének kutatása felé fordult, s több éves munkát igénylő vállalkozások igyekeznek a jelenség dokumentumait feltárni és azokat feldolgozni.

Úgy tudjuk, hogy csak a kutatók legszűkebb rétegének volt tudomása a Galla-féle hagyaték gazdagságáról, ezért most talán az egyháztörténet iránt érdeklődők közül többeket meglepetésként ért a Királyság és Erdély ferences missziótörténetének megjelenése. Azonnal hozzátehetjük azonban, hogy egyértelműen örömünkre szolgál a tudományág ilyetén gazdagodása, s csak hálásak lehetünk a mű sajtó alá rendezőjének, Fazekas Istvánnak, valamint a sorozat szerkesztőjének, Tusor Péternek, hogy ezt a rendkívül aprólékos s ugyanakkor nagy körültekintést igénylő munkát elvégezték, így az alapvető kötetet immár kezünkbe vehetjük és szakszerű kommentárokkal használhatjuk. S köszönet illeti természetesen a rangos sorozatot útjára indító Pázmány Péter Katolikus Egyetemet s azon belül az Egyháztörténeti Kutatócsoportot, amely elfelejtett kéziratok gondozását, s ezzel komoly tudományos értékek közzétételét vállalta és valósítja meg immár korszerű szempontok szerint. A kötet használhatóságát növeli és megkönnyíti a forrásjegyzék, bibliográfia, névmutató és az angol nyelvű összefoglalás, ami a gondos szerkesztői munka eredménye.

A monográfia megjelenése feletti örömünket legfeljebb az árnyalhatja némiképp, ha feltesszük a kérdést: mi lett volna, ha Galla műve annak rendje és módja szerint a megírás után jelenik meg, s nem kellett volna az ő személyét és az egyháztörténetírás egészét háttérbe szorító diktatórikus kultúrpolitika következtében évtizedekig fiókban maradnia? Noha tudjuk, hogy az ilyen típusú kérdések anakronisztikusak, ezúttal mégis elég egyértelmű a válasz: mindenképp előbbre tartana a magyar katolikus egyháztörténet ügye. Még akkor is így van ez, ha az újabb kutatásokból – főként Tóth István György dokumentumgyűjteményeiből és forrásközléseiből – olykor-olykor kiderül, hogy Galla ezernyi adata közt néhány téves is akad, s levéltári hivatkozásainak végső pontosítását sem tudta már maga a szerző elvégezni, egy-két megállapítása is árnyalásra szorul. Mégis, a Sacra Congregazione de Propaganda Fide archívumában éveket eltöltő egyháztörténész kutatási eredményeinek adatgazdagsága és meglátásainak egész sora – ha idejében megjelent volna – számos szakembert segített volna hozzá munkája árnyalásához, gazdagításához. Az sem közömbös, hogy a nemzetközi konferenciákon már jóval korábban be lehetett volna kapcsolni Galla eredményeit az európai tudományos élet vérkeringésébe. A korszakról alkotott összképből a katolikus komponens így évtizedekig hiányzott, a tudományág szerves épülése szenvedett csorbát.

Szerencsére az 1990-es évektől új lendületet vett a Hitterjesztés Szent Kongregációja levéltári anyagának kutatása, s Tóth István György dokumentumkiadásai (a Relationes... és a Litterae missionariorum... kötetei) már hasznosították az akkor még kéziratban lévő Galla-monográfiák egyes tanulságait, s ma már a jelentések és levelek szövegkorpusza is rendelkezésünkre áll, belőlük egy kötetnyi újabban már magyar fordításban is olvasható. Molnár Antal nemrég megjelent impozáns összefoglalása[1] csak részben érintkezik a most közreadott anyaggal, Galla a Királyság és Erdély, ő viszont a hódoltság misszionálását veszi tüzetes vizsgálat alá, továbbá Molnár a hódoltságban sem csupán a ferencesek misszióit tárgyalja, hanem a jezsuiták és bencések működését is, valamint az apostoli vizitációk kérdéskörét s a missziószervezés irodalmi programját elemzi. Így kiegészül a kép, s az a kutatási irány, amit Galla kezdeményezett, szerencsés módon folytatókra talált. Ennek eredménye, hogy ma már korántsem intézhetjük el egy kézlegyintéssel a hódoltságban élő katolikus lakosság történetét, minthogy adatok sokasága révén tárul fel előttünk az a heroikus küzdelem, amelyet olasz, délszláv, bosnyák és magyar hittérítők vívtak a kereszténység védelme, s ezen belül a katolikus lakosság megtartása érdekében.

Mindennek fényében Galla Ferenc historiográfiai helye ma már egyre világosabban körvonalazódik. Publikált munkáit eddig is ismerte és nagy haszonnal forgatta a szakma, s nem csupán a társadalomtörténettel foglalkozó historikusok, hanem a művelődéstörténet, néprajz, teológia, vallástörténet és még számos rokontudomány művelői ugyancsak beépíthették munkáikba az ő eredményeit. Hagyatéka azonban, amelyről Tusor Péter hiánypótló áttekintése[2] ad hű képet, azt jelzi, hogy Galla még ezeknél is jóval több témában tette le elsőként a garast. A hódoltsági ferences misszió történetéről is készített áttekintést, ezt Molnár Antal könyve mára érthető módon meghaladta, azonban a 17-18. századi pálos hittérítésről szóló összefoglalása mindmáig hiányt pótol, kiadása kívánatos és időszerű lesz a Collectanea sorozatának további köteteiben.

Posztumusz kiadások, több évtizeddel a megírás után megjelentetett könyvek esetében mindig felmerül a kérdés: mennyiben kell vagy lehet az azóta eltelt időszak újabb szakirodalmát feltüntetni, szembesíteni a szöveggel? Lehetne természetesen szigorúan az eredeti textushoz ragaszkodni, mondván, hogy a mű historiográfiai helye így hitelesebb. Ezzel szemben viszont a magunk részéről csak helyeselhetjük a mostani sajtó alá rendező álláspontját, amely szerint a jegyzeteket kiegészítette a tudomány mostani állása szerint, mivel így sokkal használhatóbb kézikönyvet nyertünk. Annál is inkább, mivel ez a kiegészítés túlnyomórészt a dokumentumok kiadására vonatkozik, így Galla megállapításait minden szükséges esetben össze lehet vetni a Tóth István György (és kisebb részben mások) által közölt eredeti textusokkal. Más kérdés, hogy ugyanazon dokumentum értelmezései már eltérhetnek egymástól, az egyes narratívák más és más helyre tehetik a hangsúlyokat, ez viszont a történészi munka velejárója, múltról való gondolkodásunk az egymással nem mindig egyező magyarázatok révén csiszolódik, gazdagodik és válik árnyaltabbá.

A most közreadott kötet kisebbik fele foglalkozik a Királyság misszionálásával, a jóval terjedelmesebb második rész témája pedig Erdély, láthatóan ez foglalkoztatta legintenzívebben a szerzőt.

A Királyságot illetően Galla lényegében sikertelennek ítéli az olasz és lengyel konventuálisok tevékenységét, aminek elsődleges okát a magyar nyelvtudás hiányában jelöli meg. Még a jól képzett és minden nehézséget vállaló, apostoli lelkületű minoritákról is azt kell megállapítania, hogy inkább csak a nemesi udvarházakat, kastélyokat és várakat keresték fel, ahol latin nyelven úgy-ahogy tudtak kommunikálni, a szélesebb néprétegekhez nem találhatták meg az utat. Egyes rendtagok áldozatvállaló hódoltsági barangolásai nem tévesztendők össze a jezsuiták (s később a magyar pálosok) szervezett vándormisszióival, a külhoni ferencesek esetében a határozott és céltudatosan tervezett utak hiányában jelentkeztek a fegyelmi és morális problémák, amelyeket mind az egyházmegyék püspökei, mind a szerzetesi elöljárók kénytelenek voltak elítélni. A Sztropkón működő központ nem tölthette be valódi hivatását, mivel ott – Cosmi da Mogliano szavai szerint – többnyire csak tűzrevaló szerzetesek voltak, akik inkább foglalkoztak üzérkedéssel, mint a lelkek megtérítésével. Lehet, hogy a kortárs véleménye túlzó, azonban Galla összegző megállapítása kellően árnyalt, amikor ezeket írja: „A Közép-Európában működő olasz szerzeteseket egyaránt mozgatta a missziós lelkület, a kalandvágy, illetve a renden belüli gyorsabb érvényesülés lehetősége.” (358. p.)

A Királyságtól eltérően Erdélyben bonyolultabb volt a helyzet. A helyi származású papnövendékek külföldi intézetekben történő kiképzése kapott itt hangsúlyt, Pázmány Péter kezdettől fogva ennek fontosságát hangoztatta, s a Propaganda Fide a pápai kollégiumokban többnyire igyekezett is számukra helyet biztosítani, bár ez korántsem ment zökkenőmentesen. A Rómában VIII. Orbán pápa által felállított misszionáriusképző intézet, a Hitterjesztés Szent Kongregációjának római kollégiuma (Collegio Urbano) ugyancsak növekvő szerepet játszott a papi utánpótlás nevelésében, ennek megvilágítása Galla érdeme. Számos olyan erdélyi növendéket sorol fel (pl. Rathonius-Rátonyi István, Herbart Mihály, Fodor-Deésy István, Petri Miklós stb.), akiknek neve nem található meg Tonk Sándor peregrinációs adattárában.[3]

Noha a református fejedelmek által uralt Transilvániába a bejutás sem volt egyszerű, 1630 körül a bosnyák obszervánsok meg tudták itt vetni lábukat, s belgrádi missziójukból a kereskedők karavánjainak oltalmában egyre gyakrabban jutottak el a Székelyföldre is. Döntő jelentőségű volt a Propaganda Fide 1636-ban hozott határozata, mellyel Szalinai Istvánt erdélyi missziófőnökké nevezte ki, sőt a megyéspüspök hiányában annak jogkörét is elláthatta. Szalinai tevékenységét Galla igen nagyra értékeli, főként a Ferenc-rend belső megújulásának elősegítése, a fegyelem megszilárdítása és az utánpótlás nevelése terén. A dokumentumok valóban igazolják, hogy az ő érdemének tudható be Damokos Kázmér és Jegenyei Ferenc, Kájoni János és Taplóczai István s még számos további fiatal ferences kiképzése és tevékenységük inspirálása a katolicizmus erdélyi fenntartása és megújítása érdekében. Az is kitűnik a fejtegetésekből, hogy Szalinai „józan mérséklettel fenntartotta a békét a szigorított és a mérsékelten obszerváns, a magyar és a bosnyák elem állandó torzsalkodásai között, amelyek halála után végzetesen kiélezték a kezdetektől fogva fel-feltörő feszültséget”. (176. p.)

Szalinaival szemben viszont az ekkoriban Erdélybe irányított olasz térítők, ha mégoly kiváló képzettségű teológiai doktorok voltak is, mint Fulgenzio da Jesi és Modesto da Roma, nem tudtak számottevő eredményt elérni, s missziójuk Csíksomlyó, Szárhegy és Gyergyószentmiklós környékén sikertelen maradt. A Szalinai halála után fellángoló belső viszályok mellé rövidesen még a fejedelemség közismert politikai megrendülése is hozzájárult, az 1658-1660-as török dúlás és a trónért folytatott küzdelmek a ferences misszió szervezetét is megrendítették. Az az 1665-re datálható részletező helyzetjelentés, amelynek szerzőjeként Galla még Illyés Andrást sejtette, de amely Tóth István György szerint Giulio Spinola bécsi nuncius tollából származik, vigasztalan képet fest az erdélyi katolicizmus helyzetéről.

A sokfelekezetű, politikailag is nagyon bizonytalan állapotú, egyházjogi szempontból is vitatott helyzetű fejedelemségben Csíksomlyó (és részben Szárhegy) mégis centruma maradt a ferences jelenlétének, s ebben Galla kiemeli Damokos Kázmér szerepét, akit a Status Catholicus támogatásával általános helytartó (vicarius generalis) rangjára emeltek. Neki különösen sok fejtörést okozott a klandesztin házasságok értelmezése és katolikus szempontú kezelése, minthogy számos férfi szenvedett török rabságot az 1660-as években, az újraházasodások körül pedig heves viták lángoltak fel. Az akkori erdélyi élet mindennapos gondjai tárulnak fel Galla elbeszélése nyomán, ez is egy olyan pont, ahol munkája túlmutat az egyháztörténet keretein.

Damokos törekvéseinek 1678-tól olyan folytatói voltak, mint Jegenyei Ferenc, Taplóczai István és nem utolsó sorban Kájoni János, akinek énekszerzői és zeneszerzői tevékenysége ma már szerencsés módon jóval részletesebben ismert, mint Galla idejében, hála Domokos Pál Péter, Holl Béla és mások szövegkiadói, valamint Muckenhaupt Erzsébet könyvtörténeti munkásságának. A Cantionale Catholicum-ot Galla is „a magyar zeneirodalomnak egyik mérföldjelző alkotása”-ként értékeli, ha részletesen nem is foglalkozik vele. Csíksomlyó jelentőségét elvitathatatlannak tartja, mivel Erdélyben egyedül ennek az obszerváns ághoz tartozó kolostornak volt apostoli missziós felhatalmazása és missziósfőnöke, az összes többi térítő a század végétől a megyéspüspöktől függött, csakis tőle kaphatott megbízást.

A monográfia utolsó nagyobb fejezete a minoriták erdélyi missziós kísérleteivel foglalkozik, ebben főként és méltán Nagy Mózes esztelneki és kézdivásárhely-kantai iskolaalapítását méltatja, s ezek tartós működésének biztosításában a Propaganda Fide hathatós támogatását, Francesco Ingoli titkársága óta tartó anyagi segítőkészségét regisztrálja.

A 18. századi rekatolizációs lépéseket Galla jelentős fejleményekként értelmezi, a tetőpontot Mária Terézia rendeleteiben látja (283. p.), mint írja: „a 18. század a magyar minorita rendtagozat csodálatos kibontakozásának kora” (350. p.), különösen a Tisza vonalától keletre és északra fekvő területeken alakult sok új rendházuk és iskolájuk. A sikerben nagy szerepet tulajdonít a népmisszióknak, amelyekben Bossányi Szerafin, Patocs György és Kelemen Didák kiemelkedő szerepet játszott, tevékenységükre azonban részletesen nem tér ki. A minorita missziók eredményeiről ugyanis nem készültek rendszeres jelentések a Propaganda Fide irodája számára, mivel azok nem minősültek apostoli jellegűeknek, így a szerző itt csak egyéb forrásokra támaszkodhatott. Ehhez most annyit fűzhetünk hozzá, hogy azóta szerencsés módon jelentősen gazdagodott a minoriták 18. századi tevékenységére vonatkozó tudásunk, iskoladrámáiknak szövegét Kilián István vaskos kötetben adta ki (1989), s két monográfia is feldolgozta a Ferenc-rend hazai színi tevékenységének történetét (Kilián István, illetve Pintér Márta Zsuzsanna könyve), Kelemen Didákról pedig újabban több tanulmány is értekezett. Mindezek az újabb kutatások megerősítik Galla tömör észrevételét, mely szerint a szatmári béke utáni évtizedekben a rekatolizációs eredményekhez igen nagy mértékben járult hozzá a rend tevékenysége.

 A katolikus egyháztörténész részéről a mérsékelten apologetikus szemléletmód és szóhasználat érthető eljárás, a szerzetesi mentalitást belülről láttató, az egyházpolitikát nem ritkán befolyásoló pszichikai tényezőkre is figyelő ábrázolási mód viszont egyértelmű nyeresége a narrációnak, elősegíti a történelem szereplőinek megértését. Egyes részletkérdésekben bizonyára lesznek különbségek Galla álláspontja és az újabb kutatások eredményei és magyarázatai között, ezek azonban mindenképpen előre fogják vinni egyháztörténeti ismereteinket és általában is a korabeli Kárpát-medence bonyolult múltjának feltérképezését, mert a most kiadott munka markáns és koherens előadása a tények és levéltári adatok hosszú sorának. Tömörebben fogalmazva: az adatok beszéltetése történik itt, a historikus személye nem törekszik előtérbe kerülni, noha határozott nézőpontja és szilárd értékrendje nem kétséges.

Korántsem meríthettük ki ezúttal Galla Ferenc most kiadott monográfiájának tanulságait és érdemeit, a szűkebb szakma bizonyára megteszi ezt a jövőben. Nyilvánvaló, hogy ezentúl megkerülhetetlen lesz ez a munka a kora újkor magyarországi egyháztörténetében, de egyéb tudományágak is kamatoztathatják majd a ferences missziók múltjában rejlő adatokat és megállapításokat. Kívánatos, hogy a már eddig is elismerést kiváltó sorozatnak, a Collectanea Vaticana Hungariae forráskiadó vállalkozásnak újabb darabjaként mielőbb e kötet mellé kerülhessen Gallának a pálos missziókról szóló összefoglalása, amelyet Fazekas István egy korábbi tanulmányában már bemutatott.[4] Szükséges ez egyrészt azért, hogy ezáltal még inkább elnyerhesse méltó historiográfiai helyét az egykori egyháztörténész professzor munkássága, másrészt azért is, hogy a korszak történetében mutatkozó fehér foltok száma csökkenjen, s történelmünk e viharos periódusáról – s ezen belül annak katolikus tényezőjéről – teljesebb és árnyaltabb képet kaphassunk. Most jelentékeny mértékben közelebb jutottunk ehhez, s egyben a magyar tudományos élet is törlesztette régi adósságát Galla Ferenccel szemben. Kívánjuk, hasonló szinten folytatódjék a sorozat értékmentő tevékenysége, s elfeledett és háttérbe szorított régi tudósainknak valamennyi színvonalas írása kapjon nyilvánosságot, s kerüljön be az őt megillető helyre historiográfiánkban és a köztudatban egyaránt.

 

(Bitskey István)

 

Jegyzetek: