Az MTA Miskolci Területi Bizottságának épületében izgalmas beszélgetésnek lehettek részesei azok a budapesti, debreceni, miskolci és sárospataki szakemberek, akik az egyháztörténet jelenéről, legfontosabb feladatairól és eredményeiről folytattak eszmecserét. A szervezők (formailag a Miskolci Akadémiai Bizottság Vallástudományi Albizottságának vezetői) nem titkoltan hagyományteremtő szándékkal igyekeztek párbeszédet kezdeményezni a témáról az északkelet-magyarországi levéltárosok, történészek bevonásával. Már az első hozzászólásokból kiderült, hogy a kezdeményezés felettébb indokolt. Mint a rendezvény díszvendége, Péter Katalin professzorasszony (MTA Történettudományi Intézet) elöljáróban kiemelte, gyakorlatilag nincs olyan történeti probléma, amelynek vizsgálatakor ne ütközne szinte azonnal a kutató egyháztörténeti kérdésekbe. Olyan mélyen részei hazánk kultúrájának – de politika-, gazdaság-, társadalomtörténetének stb. is – az egyházak, hogy megkerülhetetlen állapotuk, szerepük minden korszakra vonatkozó folyamatos vizsgálata.

Ehhez képest a hozzászólók számtalan nehézséget és hiányosságot említettek meg, amelyek egyenként is sürgősen megoldandó feladatokat támasztanak a szakma művelőivel szemben – így együtt pedig igen sötét képet festenek a történettudomány ezen ágának állapotáról. Csak néhány példát említünk ezek közül. Fazekas Csaba (Miskolci Egyetem BTK) az egyháztörténeti kérdésekkel foglalkozó fórumok (folyóiratok, konferenciák, tematikus kutatások és kötetek) számát kevesellte. Mint megjegyezte, a részben általa szerkesztett, immár hatodik évfolyamát kezdő Egyháztörténeti Szemle igyekszik ezt a hiányosságot lehetőségei szerint csökkenteni, de az évente kétszer megjelenő kiadvány egyedül nem képes a szakmai közvélemény fogadókészségén jelentősen javítani. A szakmai együttműködésen alapuló nagy kutatások, sőt, akár a heves tudományos viták kibontakozásához újabb és újabb fórumok működtetésére van szükség. Ehhez kapcsolódó Bitskey István professzor (Debreceni Egyetem BTK) megjegyzése, aki azt vetette fel, hogy a nagy történeti folyóiratokban ritkán olvasható kifejezetten egyháztörténeti témájú közlemény – olyannyira, hogy még a külföldi alapművek recenziójához sem jut a magyar olvasó. Szabadi István (Debreceni Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei) és Dienes Dénes (Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei) a fiatal kutatók hiányát és az ő latintudásuk elégtelenségét emelte ki, valamint azt, hogy az egyháztörténet-írás nagyon elmaradt az alapvető források kiadásával. Részben a fenti tudományszervezési hiányosságokból következik, de már át is vezet a tartalmi kérdések megvitatásához Balogh Judit (Miskolci Egyetem BTK) néhány példája, amelyek „kőbe vésett”, régóta tényként elfogadott megállapításokat cáfolnak vagy legalábbis kérdőjeleznek meg. Alapos mikrotörténeti, statisztikai elemzésekre, a társadalom- és mentalitástörténeti szempontok eddiginél lényegesen hangsúlyosabb alkalmazására van szükség annak megállapítására, hogy az idézett példák szabályt erősítő kivételek, vagy pedig annak jelei, hogy tudásunk számos eddigi eleme téves – szögezte le a fiatal kutató.

A vita másik, az előzőnél izgalmasabb része ennek jegyében zajlott és tartalmi kérdésekkel foglalkozott. Az apropót Péter Katalin: A reformáció: kényszer vagy választás? című nemrégiben megjelent, a résztvevők által méltán dicsért kötete szolgáltatta. A reformáció első évtizedeiről szóló kötetlen beszélgetést a szerző gondolatai vezették be. A téma nemzetközi hírű kutatója elmondta, régóta foglalkoztatja az a kérdés, hogy a protestantizmus hogyan fejthette ki hatását a 16. században igen bonyolult politikai szerkezettel, és ebből adódóan változatos társadalmi-gazdasági viszonyokkal rendelkező Magyarországon. Megítélése szerint a reformációnak nemcsak a gyors terjedésében, hanem megszilárdulásában is kulcsjelentősége volt a török megszállásnak: a nemességnek, az arisztokráciának megvolt az ereje és a joga arra, hogy az ellenreformáció (vagy katolikus megújulás) évtizedeiben a jobbágyságát saját hitére kényszerítse. Ennek ellenére nincs tömeges jele annak, hogy a nagy számban rekatolizáló főurak számottevően belenyúltak voltak a joghatóságuk alá eső területek felekezeti viszonyaiba. Ezt más hozzászólók is – például Balogh Judit – megerősítették és több példával illusztrálták. Még Báthori Zsófia is megengedte a várbéli katonáknak protestáns hitük megtartását, noha Sárospatak ellenreformátoráról az maradt meg a történeti emlékezetben, hogy kérlelhetetlen híve volt a jezsuitáknak.

Erre többféle magyarázatot is ismerünk. Részben mindenképpen megfontolandó az a felvetés, miszerint a katolikus főurak megelégedtek saját maguk megboldogulásának biztos ígéretével, s egyszerűen nem foglalkoztak „eretnek” alattvalóik halál utáni sorsával. Ugyanakkor Péter Katalin szerint a főuraknak csak a joguk és talán az anyagi eszközeik voltak meg az ellenreformáció minél gyorsabb és hatékonyabb elterjesztésére, de a merszük és a katonai erejük nem. Egyszerűen nem kockáztathatták meg, hogy a török elleni, állandóan napirenden lévő védekezések idején egy ilyen másodlagos kérdés radikális képviselete miatt esetleg fellázadjanak alattvalóik és a legnagyobb veszélyben hagyják urukat cserben. Élénken éltek még a Dózsa-féle parasztfelkelés emlékei és túl nagy volt az oszmánokkal szembeni félelem is egy ilyen határozott viselkedéshez – emelte ki a rendezvény díszvendége.

Mikor kezdődött és meddig tartott a reformáció? Úgy tűnik, e látszólag egyszerű kérdés újabb szempontok szerinti felvetése is számos tanulsággal szolgálhat. A protestantizmus eredetének a vizsgálatánál talán érdemes lenne széles körben is leszámolni a wittenbergi templomkapura kitűzött követelések mindent megváltoztató jelentőségének a hangsúlyozásával – vetette fel Fazekas Csaba. Aggályait megerősítették a hozzászólók. Péter Katalin és Bitskey István is szólt arról, hogy a katolikus egyház már Luther fellépése előtt többször is szembesült a belső korrekciók, reformok sürgető kényszerével. Nemcsak a nagy reformátorok tevékenysége (például Husz, Wycliff, Savonarola) sorolható ide, de számos zsinat is foglalkozott olyan kérdésekkel, amelyeket aztán a reformáció emelt közüggyé. Ennek kapcsán elhangzott, hogy a külföldi szakirodalom nemcsak ismeri, hanem régóta is használja a „katolikus megújulás” kifejezést erre az időszakra. Igaz, ennek hazai elfogadtatása számos nehézségbe ütközik: Dienes Dénes idézte az azóta már elhunyt kiváló egyháztörténész, Barcza József esetét, aki egy konferencián ezzel a kifejezéssel élve megütközést keltett több katolikus egyháztörténészben. Az új elnevezés esetleges sikeres bevezetése azonban újabb problémát vet fel: miként nevezzük ebben az esetben a rosszízű „ellenreformáció” szó helyett már hazánkban is meggyökeresedett, reformáció utáni „katolikus megújulást”? Bitskey professzor javaslata szerint érdemes lenne a már elfogadott terminus technicus meghagyása és helyette a reformáció előtti kísérletekre kitalálni egy kifejezést – például a „katolikus megújulási törekvéseket”.

Befejezésül essék szó az eszmecsere azon részéről, amely a „reformáció végének” az idejét volt hivatott meghatározni. Lényegében kétféle időhatárt fontoltak meg a résztvevők. Dienes Dénes mindenképpen fontos szempontnak tekinti az egyházszervezeti képződmények kialakulását – s így ő az intézményesülés kezdetéhez, az egyházmegyei határok többé-kevésbé pontos kialakulásához köti a reformáció, mint vallási és társadalmi értelemben egyaránt progresszív jelenség első szakaszának a végét. Péter Katalin ezzel szemben egyértelműen a meghatározó személyiségek jelentőségét emelte ki, s az egyházszervezeti kereteket e tekintetben csak másodlagos fontosságúként értékelte. Ennek megfelelően a díszvendég szerint Dávid Ferenc halála után a 16. század utolsó harmada már egy új szakasz kezdete a protestantizmus történetében.

A közel háromórás találkozó sikerét leginkább azon lehetett lemérni, hogy a résztvevők szívesen időztek a helyszínen még a beszélgetés formális lezárása után is. Egyetértettek abban, hogy ehhez hasonló rendezvényekre a korábbiaknál lényegesen gyakrabban lenne szükség, sőt, a diskurzusba további szellemi műhelyek (például a kolozsvári, az egri stb.) tervezett bevonása is szép reményekkel kecsegtet. Addig is: a már említett szakfolyóirat, az Egyháztörténeti Szemle szívesen fogadja az egyháztörténészek kutatási eredményeit és ehhez hasonló kezdeményezéseit is.

(Ugrai János)