A humanizmus megjelenése és hatása

Az előző század vége és a 16. század eleje látszólag békés időszak volt Ungban. Valójában azonban a nyugodt felszín alatt már készülőben voltak azok a változások, – az egész országhoz hasonlóan – melyek alapjaiban forgatták fel az élet addigi rendjét. A századfordulót vizsgálva föl lehet tenni azt a kérdést, hogy vajon melyik történelmi eseménnyel is kezdődött el az új időszak. A humanizmus megjelenésével, a Jagellók trónra lépésével, vagy az 1514. évben kirobbant parasztháborúval? Valószínűleg a humanizmus és a reneszánsz ideje volt az a mérföldkő, mely ígérte és hozta is a változásokat először az emberi gondolkodás átformálódásában, majd pedig az események alakulásában. A reneszánsz gondolkodás az egyéniség szabad érvényesülésének igenlésén alapult, lényeges elemeit már nem a vallás, hanem a ráció szolgáltatta. A reneszánsz embere elfordult ugyan az egyházi élet addig megszokott formáitól, de a lényegétől nem. Nyitottabb, személyesebb jellegű, nem pedig formákba merevedett vallásosságra vágyott. Olyan egyházat szeretett volna, amely közelebb áll az evangéliumi alapokhoz, nem torzítja el a skolasztika „szőrszálhasogatása”. A humanista gondolkodás esetében tehát nem feltétlenül hitetlenségről van szó, hanem olyan törekvésről, mely megújítani kívánta a spirituális életet.[1]

A Mátyás király alatt meghonosodott humanizmus, mint tudjuk, Itáliából érkezett hozzánk. Hazánkban addigra meggyengültek az éppen fennálló politikai és gazdasági rend alapjai, változások történtek, melyeket a társadalmi viszonyok módosulása és a világiasabb gondolkodás idézett elő.

A budai udvar kedvelt „tanyája” volt a humanista tudósoknak. Számos fiatal tanult a bolognai, valamint padovai egyetemeken és számuk a Jagelló korra elérte a több százat.[2] Amennyiben a reformáció magyarországi előzményeit, térhódításának okait akarjuk megvizsgálni, ide kell visszakanyarodnunk az időben.

Mátyás király az államigazgatásba megfelelő műveltségű munkatársakat kívánt, akiket az ország kialakult szokásainak megfelelően egyházi javadalmazással fizettek. Ezt még az Anjou uralkodók vezették be, akik orvosaikat jutalmazták ilyenképpen. A tisztviselők tehát egy-egy jól jövedelmező apátság, vagy prépostság, esetleg püspökség anyagi előnyei miatt léptek egyházi pályára, sokszor kényszerből, anélkül, hogy erre lelki jellegű indíttatást éreztek volna. A legtöbben – érezve ennek a visszásságát – csak akkor szenteltették magukat pappá, mikor elérték a püspöki méltóságot.[3] A helyzet csak a 15. század utolsó éveiben indul lassú változásnak. Mátyás központosítási törekvéseinek egyik eredménye az volt, hogy uralkodása vége felé egyre több világi ember került vezető pozícióba, kincstári fizetéssel. Átmeneti kor volt ez, mely átnyúlt a 16. század első éveibe is. Sajnos ekkora a magyar egyház legfelső rétege elvilágiasodott, erkölcsi vezetésre alkalmatlanná vált.

A föntiek azonban nem jelentik azt, hogy a reformáció megjelenésének oka Magyarországon a klérus hanyagsága lett volna, vagy az, hogy magára hagyta volna a híveit. A hiba valójában abban rejlett, hogy a reformzsinatok – bár jól látták a felmerülő igényeket, érzékelték az emberek megváltozott gondolkodását – nem a felmerülő lelki szükségleteken próbáltak meg segíteni, hanem a régi, középkori szokásokat próbálták meg még inkább kihangsúlyozni. A régi formákkal szemben elkeseredett küzdelem kezdődött egy bensőségesebb spirituális életet hirdető, kornak jobban megfelelő egyházi élet igénye után.[4] Az egyházi vezetésnek ez a szellemi rövidlátása okozta azt a hibát, hogy hagyták ellaposodni a prédikációkat. Nem látták be, azt, hogy sem a liturgia, sem pedig a szentbeszédnek nevezett skolasztikus szőrszálhasogatás nem tudja többé kielégíteni a hétköznapi ember szellemi és érzelmi igényeit. Fokozottan igaz volt ez a nagyobb városok humanista műveltséggel már átitatott műveltebb rétegeire. Nyilvánvalóvá vált, hogy a 15. században Magyarországon szintén uralkodóvá vált egyházi élet nem volt alkalmas arra, hogy a híveket önállóan gondolkodó és cselekvő keresztyénné tegyék. A társadalom tehát fogékonnyá vált az egyházszervezeti reform befogadására és kívánatosnak is tartotta azt.[5]

Reformokra volt szükség a hazai szerzetesrendek körében is, ahová viszont – a pálosokat kivéve – meglehetősen szabados életvitel gyűrűzött be. Vezetőik szigorú fegyelemmel próbálták fegyelemre kényszeríteni őket. Az egyszerű emberek közt sűrűn megforduló kolduló rendek szerzetesei voltak azok, akik az egyházban felismerték végül a megújulás sürgető szükségességét és az első kezdeményezések is innét indultak ki.

Úttörői a ferences rend obszerváns ágának képviselői voltak. Ők kezdtek először nagyobb gondot fordítani a prédikálásra, valamint a prédikációs irodalomra. A magyarlakta városokban mind a szószéken, mind pedig a liturgiában megszólalt a magyar nyelv.[6]

Nem történt ez másképp Zemplénben sem, ahol a ferencesek ezen ágának több kolostora is volt, így például Sárospatakon. A város iskolájában tanuló ungi diákok, a heti piacokon megforduló kereskedők, jobbágyok és nemesemberek – a vidéket kolduló barátok mellett – hazatérve szűkebb pátriájukba, akarva vagy akaratlanul is de terjesztői lettek az új eszméknek, gondolkodási irányzatoknak. Ezen a módon juthattak el a megyébe reformáció egyik előzményeként számon tartott, belső spirituális megújulást célzó áramlatok, melyek táptalajra leltek a köznemesség, világi alsó papság és a parasztság köreiben. Az alapok meg voltak már teremtve, hiszen a kor egyszerű, hétköznapi emberének is volt egy bizonyos egyházi tájékozottsága. A papjaik által elvárt módon gyakorolták a kegyességet, vették magukhoz a szentségeket. Kellett, hogy legyen az itt élőknek valamennyi teológiai műveltségük is, melynek segítségével eligazodhattak az őket körülvevő világban a mindennapokat és a vallásos életet illetően.[7] A falvakban megforduló vándor szerzetesek tudták, hogy ezek az emberek értik az egyház nyelvét, ismerik saját korukat, környezetüket, de jól látták megújulásra vágyó lelki igényeiket is. Nem csoda hát, hogy épp a ferences rend obszerváns ágán bontakozott ki az a szociális törekvéseket szintén tartalmazó, vallási reformokat sürgető mozgalom, mely alapjaiban rázta meg és forgatta fel a jól megszokott egyházi és társadalmi rendet. A szerzetesrend két kiemelkedő személyiségéhez voltak köthetőek ezek a reformtörekvések, úgymint Temesvári Pelbártnak és Laskai Osvátnak, akik mindezeket a gondolatokat nyomatékosan kihangsúlyozták közreadott prédikációs köteteikben.[8]

A Dózsa vezette parasztháború és annak következményei Ungban

Érzékenyen hatottak azonban a köznépre azok a kedvezőtlen intézkedések is, amelyekkel a meggyengült központi hatalom ellensúlyozni próbálta a gazdasági élet katasztrofális megromlását. Egyik ilyen intézkedés a dézsma pénzben való kifizetésének a megtiltása volt, valamint a visszatérés a terményjáradékra. Megszigorították a szabad költözködés feltételeit, belső vámhelyeket állítottak fel. A parasztoknak tilos volt a vadászat, és elvették a mezővárosok kiváltságait azért, hogy a jobbágyok falvaikban maradjanak. Kapos és Ungvár sem maradt ez alól kivétel. Ugyanakkor tragikus méreteket öltött mindenütt a jobbágytelkek „pusztásodásának” a folyamata. A településeken éhínség és különböző járványok ütötték fel a fejüket. Megoldhatatlannak látszó feszültséggócok jöttek létre, és a szociális helyzet az addigiakhoz képest elviselhetetlenné vált. Az emberek úgy érezték, szándékosan torlaszolták el előttük a társadalmi felemelkedés útját. A Dózsa György vezette parasztháború okait vizsgálva elgondolkodtató Szűcs Jenő állítása, aki szerint a lázadás a parasztok egy gazdag, vagy gazdagodó rétegének mozgalma volt a gazdasági hatalomból való részesedésért, amellett, hogy magára Dózsára nagyban hatott a székely szabadság eszméje.[9] A falusi papok életszínvonala éppúgy leromlott, mint híveiké, s ha próbálták is vigasztalni őket, nem sokra mentek vele. Az embereknek bizonyára volt némi betekintésük a gazdag világi felsőpapság és uraik életébe is. Mindezek ismeretében nem csoda hát, hogy az olyan területeken, mint Zemplén-, vagy Ung vármegye az obszervánsok tanításai jó táptalajra leltek.

A keresztes toborzás 1514 április végén kezdődött. A toborzás során a mozgósításban az obszerváns ferences rendtartomány szervezete felhasználta az egész országot átfogó őrkerületeit és kolostorának tagjait. Gócpontja az országnak ezen a tájékán Abaúj és Zemplén vármegye határterülete volt Szikszóval, valamint Sárospatakkal. A szerzetesek két hét leforgása alatt jelentős sereget gyűjtöttek össze. Pelsőczi Bebek János akkori gömöri főispán leveléből tudjuk, hogy a hadgyűjtést gaztettek és botrányok kísérték. A szomszédos megyék nemessége, hogy útját állja a fosztogatásnak, fegyverkezni kezdett. Céljuk a mozgalom elfojtása volt. Pálóczi Antal Bakócz Tamáshoz intézett levele a pataki vár fenyegetettségéről számol be.[10] Bakócz értesülve erről és az ország többi területén történt rendbontásról, 1514. május 15-én beszüntette a toborzást mondván: „egyes kiközösített szerzetesek és világi papok a keresztes hadba toborzás ürügyén konkolyt hintenek”.[11] A ferences rend helytartója az ügy kivizsgálására a rend valamennyi kolostorába, így a patakiba is biztosokat küldött. Kijelentette, hogy minden bizonnyal ott is vannak elöljáróikkal szemben engedetlen, kolostort elhagyó hitehagyottak, akik misztikus tanokat vallva magatartásukkal befeketítik a szerzetesi élet tisztaságát. A tiltószó elkésett, a törökök ellen meghirdetett keresztes háborúból nemesség ellenes fölkelés lett, mely mozgalmában felhasználta az egyház fogalomkincsét. 1514 augusztusa után az egész ferences rendtartományban egymást érték a vizsgálatok és fegyelmi ügyek. A forrongó gócokban az úgynevezett „hitehagyottak” kiemelkedő szerepet játszottak.[12]

Kapos környékén a korabeli források szerint ugyancsak egy ferences barát „izgatta a paraszti népséget a nemesség ellen”. Neve nem maradt fönn. Maga az „ungi front” egyébként alárendelt hadszíntérnek számított. Kapitánya szintén szerzetes volt, talán épp a fenn említett „lázító”.[13] A lázadás végül elbukott. Megtorlása nemcsak a hatalom, hanem az egyház részéről is súlyos volt. Az elítéltektől megtagadták a gyónás és az utolsó kenet szentségét, ami azt jelentette, hogy kiátkozottnak tekintették őket.[14]

Az 1514 októberében összehívott országgyűlés elsősorban a parasztság megbüntetésével és a nemesség kártalanításával foglalkozott. Megtiltották a jobbágyság szabad költözködését, megszüntették földtulajdonukat, megpróbálták útját állni a parasztok nagybirtok felé irányuló mozgásának. A megfogalmazott törvény azonban – miután jobban átgondolták – már tartalmazott bizonyos kibúvókat. Később a rendeletek közül sokat feloldottak vagy módosítottak. Végül is, ha a nemesség felől szemléljük a dolgokat, a jobbágy érték volt. Ahogyan Werbőczy megfogalmazta: a nemesség keveset ér paraszt nélkül.[15] Így tehát ahol csak lehetett, a birtokosok kimondatlanul bár, de nem avatkoztak a parasztság ügyeibe. Ilyen volt például az, hogy a jobbágy szabadon rendelkezett gyermekével. Amennyiben ugyanis a családfő gondoskodott a jobbágytelek utáni kötelezettségek teljesítéséről, a földesurat nem érdekelte, mi történik a családban. Az is igaz, hogy ez a réteg gazdaságilag jóval kiszolgáltatottabb volt, mint más országokban, de ez sem volt mindenütt egyforma, amit a parasztok ki is használtak, élve a különböző rendeletek joghézagaival. Nagyon jól tudta a parasztság, hová és kihez kell fordulni problémáikkal saját környezetükben. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy ügyesen kihasználták a mindenkori „kisember” lehetőségeit. Ugyanakkor megfélemlítettek voltak, a társadalom szemében szükséges rossznak számítottak, amit még sokáig éreztettek feljebbvalóik velük szemben.[16]

A reformáció megjelenése

Ungban a főszerep ezután hosszú időre a Drugetheké, illetve a köznemesi családoké lett. A helyzet – akárcsak az egész országban – az élet minden területén továbbra is nyomorúságos volt. A lázadást ugyan leverték, ám a fennálló szociális, – erkölcsi – és gazdasági problémák változásokat követeltek. Ezek alól az egyház sem volt kivétel. Az oktatást elhanyagolták, a falusi plébániák papjai alig tudtak írni, olvasni.[17] Némelyik magyar főúr, így például Perényi Péter, vagy Thurzó Zsigmond humanista köröket alakítottak udvaraikban, melyek szintén elősegítették azt, hogy Magyarországon kevéssel Luther fellépése után már terjedni kezdtek a reformáció eszméi. A leggyorsabban ezek a tanok az anyanyelv azonossága, valamint a Németországgal való kapcsolatok révén főként az észak-magyarországi és az erdélyi városok német ajkú lakossága között terjedtek. A reformáció eszméinek másik fontos magyarországi bázisát Mária királynénak, II. Lajos feleségének német környezete jelentette. II. Lajos nevelője, Brandenburgi György, aki egyben Mária bizalmas tanácsadója volt, valamint két udvari pap, Cordatus Konrád és Henckel János a lutheri elveket vallották.[18] Példájuk a fő- és köznemesség körében is éreztette hatását, ám az utóbbiak – németellenes politikai magatartásuk miatt – kezdetben reformációellenesek voltak. Különösen nem kedvelték Brandenburgi Györgyöt, aki a Habsburg párt vezéralakja volt. Werbőczi már 1521-ben felszólította a királyt, hogy tartsa távol Magyarországtól ezt a fajta eretnekséget.[19] Az 1523. évi országgyűlés 54. törvénycikke Luther követőit eretnekeknek nevezte, fej- és jószágvesztést mondva ki rájuk. Ezt a rendeletet az 1525. évi országgyűlés megerősítette, máglyahalált javasolva a tévelygőkre. A király egyik határozatot sem erősítette meg.

Az 1526-ban bekövetkezett mohácsi katasztrófa után a helyzet megváltozott. A magyar egyházi élet számos vezetője elesett, ez pedig azt jelentette, hogy irányítók nélkül maradt az egyház. A felsőbbség elvesztése miatt keletkezett űr, és a fennálló zavaros helyzet miatt az egyházmegyék lakossága, valamint az alsópapság egy része még fogékonyabb lett az új tanok és a vallási megújulás eszméi iránt.[20] Politikai téren szintén változott a helyzet. Miután az üresen maradt trónt nemcsak a Habsburgok, hanem Szapolyai János is szerette volna megszerezni, így egyik fél sem léphetett fel szigorúan a reformáció hívei ellen. Mindkettő elítélte ugyan, mint eretnek tant, számítva a pápa és az európai udvarok támogatására, de komolyabb lépést, néhány rendeletet leszámítva egyik sem tett.[21]

A reformáció terjedésének első szakasza hazánkban 1521-1540 között zajlott. A lutheri tanításokat és azok cáfolatait világi papok és szerzetesek hirdették. Ilyenek voltak Ozorai Imre, vagy a Patakon is megfordult Dévai Bíró Mátyás, továbbá Sztárai Mihály, vagy Szegedi Kis István. Mellettük a későbbiekben laikusok is felléptek: diákok, áruikat a hetipiacon áruló, sok helyen megfordult kereskedők, valamint külföldet megjárt mesterlegények. A protestantizmus tanai így hamar eljutottak a nagyobb településekre. Némely helyen bevezették a két szín alatti áldozást, felhagytak a gyónással, elvetették a böjtöt.[22]

Ung területén az is nagyban megkönnyítette a reformáció tanainak a terjedését, hogy az egri egyházmegyében, köszönhetően a torzsalkodó főuraknak és a kinevezett püspökök alkalmatlanságának, meglehetősen zilált helyzet uralkodott. Viszont a falvak és mezővárosok lakóinak hűbéres helyzete nehézséget okozott: kevés önállósággal rendelkeztek, jogaik korlátozottak voltak. A reformáció befogadása a helyi földesúron múlott, nem pedig a parasztságon. A közösség és a földesúr „kettősén” belül az utóbbi volt az erősebb.[23] A megye reformációját illetően ismét csak szem előtt kell tartanunk Sárospatak központi szerepét. Az itt megfordult reformátorok tanításai ugyanis Terebes, Sátoraljaújhely és a többi nagyobb zempléni település után a földrajzi közelség miatt az ungi vármegyében is terjedni kezdtek. Köszönhető ez Kopácsi Mihálynak, a zempléni születésű Gálszécsi Istvánnak, valamint Siklósi Mihálynak. Mindhármuk pártfogója Patak új ura, Perényi Péter volt, aki mint Szapolyai János híve, jó kapcsolatban állt a Drugethekkel.[24]

Gálszécsi egyes források szerint már 1530 körül megkezdte reformátori munkásságát. 1536-ban megjelent híres énekeskönyvét – mely a legrégebbi, magyar nyelven megjelent énekgyűjtemény – Perényi Péternek ajánlotta. Gálszécsi 1538 táján kerülhetett Patakra a Perényiek másik birtokáról, Gálszécsről, ahol tanítóskodott, és iskolát állított fel nemesi ifjak számára.[25] Siklósi és Kopácsi pataki működésének ideje azonban vitatott tény. Egyesek szerint már 1530 előtt itt munkálkodtak. Iratosi János 1644-ből származó állítása szerint az 1523-ban kelt, lutheránusok elleni rendeletet többek közt Kopácsi István, Siklósi Mihály sárospataki és újhelyi tanítók, valamint patrónusuk, Perényi Péter és Petrovics Péter ellen hozták.[26] S. Szabó József szerint Perényi 1526-ban hívta meg Kopácsit először Patakra, mikor ide helyezte át udvarát.[27] Egyik állítás sem valószínű, hiszen az említett főúr csak 1527-ben kapta meg Sárospatakot, a két reformátor munkálkodásának ideje pedig 1545 környékére tehető.[28]

Perényiről megemlékezett Pázmány Péter is, aki azt állította, hogy a magyar főurak közül legelőször ő tért volna át protestáns hitre. Igazság szerint azonban Perényi úgynevezett protestantizmusa erősen vitatható. Valószínűleg inkább csak egy megtisztultabb római katolikus egyház képe lebegett előtte, mert bár a bécsi udvarban eretneknek titulálták, 1537-ben Sárospatakon misét hallgatott. Érdeklődése a pártfogói szerepig terjedhetett. Néhányan neki ajánlották műveiket, udvarában protestáns prédikátort tartott. Így fordulhatott meg Patakon Dévai Bíró Mátyás is, aki azonban kevés ideig maradt, mert összekülönbözött Perényivel, mivel az nem volt hajlandó szakítani a „Krisztus teste” misztériummal.[29]

Bármilyen nézeteket vallott is, bizonyos, hogy udvarának hatása és az ott működő reformátorok nagy szerepet játszottak 1530-35 között nemcsak a város hatósugarában lévő vidék, hanem a Drugeth család protestáns hitre való áttérésében is. Valószínű ez azért, mert Drugeth Ferenc Perényi lányt vett feleségül, – ami a Perényiekkel való kapcsolatát mutatja a családnak – testvéréről, Györgyről pedig azt jegyezték fel, hogy „testestől, lelkestől” a reformáció híve volt.[30] István nevű fivérükkel együtt mindhárman 1542-ben Perényi és más főurak mellett tagjai lettek annak a sárospataki ligának, mely egyfajta véd- és dacszövetséget jelentett e trónussal szemben. A liga tagjai egymás ügyeiben az országossal szemben csak a saját maguk felállította bíróságok ítéletét voltak hajlandóak elismerni kötelező érvényűnek.[31] A Drugethek személyében egyébként olyan hatalmaskodó, öntörvényű nemzetségről van szó, akik szerették érvényre juttatni akaratukat minden tulajdonukban lévő birtokon. Jellemző, hogy még a saját vallásukhoz oly makacsul ragaszkodó rutén közösségekre is rá tudták erőszakolni ideig-óráig a reformációt, igaz, mint később kiderült, csak formálisan.[32]

Példájukat a protestáns hitre való áttérésben az 1540-es évek második felében a köznemesség és a parasztság szintén követte. Sajnos az ungi vármegye reformációjának e korai szakaszáról nem túl sok adat áll rendelkezésünkre.

A kaposi plébánia iratai szerint a városkában a lakosság java része 1550-re már befogadta a protestantizmust. Ugyanez mondható el Ungváról, ahol 1555-ben már egy Péter magister nevű prédikátor működött, aki Luther tanait hirdette. E két településről gyűrűzhetett tovább a későbbiekben előbb a német, majd később a svájci irányzat meglehetős gyorsasággal. 1570-re az ungi főesperesség 30 valaha oly virágzó plébániájából egy sem maradt. Működésük hosszabb, rövidebb ideig szünetelt.[33] Kaposról egyszerűen kiűzték a szerzeteseket, és ugyanerre a sorsra jutottak a pálosok és kolostoraik is, melyeket kegyuraik szüntettek meg. Az ungvári és villei rendházakat feldúlták, értéktárgyaikat elvitték.[34]

Fentebb említettem már a prédikátorok mellett a laikusok szerepét. A reformációról való híradásaikat a piacokon és fogadókban nyilván ugyanabból a társadalmi rétegből származók hallgathatták, mint nem olyan régen az obszerváns ferencesekét. Nem hanyagolható el ezen a téren a falusi papság szerepe sem. Egyes emberek befogadták, mások elvetették az új tanokat. Bizonyos azonban, hogy mindennapi beszédtéma lett a falvak és mezővárosok lakóinak a körében, hiszen a vallás kérdései, melyek eddig nyilvánvalóak voltak és biztos pontot jelentettek a hétköznapokban, most hirtelen tele lettek kérdőjelekkel.[35] A végső döntés joga viszont már nem az ő kezükben volt. Valószínűleg Ung esetében elmondható, miszerint a nemesség társadalmi tekintélye, jogi és gazdasági szerepe erősen befolyásolta a parasztság elhatározását a vallási dolgok tekintetében ugyanúgy, mint az élet egyéb területén.[36] A vidéki köznemesség úgy vélte, joga van beleszólni abba, hogy saját falujában – ahol lakhelye többnyire a templom mellett állt – milyen szertartás szerint menjen végbe az istentisztelet. Szavával szemben sem a lakosság, sem pedig a templom papja nem lehetett kezdeményező. Az utóbbiak inkább engedtek az erősebbik félnek, mert nem minden esetben volt hova menniük, a jobbágy pedig követte urát.[37] Jó példa erre Csicser nevű község esete, ahol a földesúri család egyik ága a reformáció követőjévé vált, a másik megmaradt a római katolikus egyházban. A történtek folytán két részre szakadt nemcsak a falu lakossága, hanem maga a templom is. Szentélye a katolikusoké lett, másik felét a protestánsok vették használatba. Ez a helyzet a későbbiekben számos háborúság forrása lett a faluban.[38]

Amennyiben tehát summázni akarjuk, kinek is volt nagyobb része a reformáció elterjesztésében az ungi vármegyét illetően, akkor azt lehet mondani, hogy kivette ugyan belőle részét mindegyik társadalmi réteg, de a döntő szót a nemesség mondta ki. Legtöbb esetben persze, ami az uralkodó rétegnek politikai eszközt jelentett, az egyszerű embernél hitvallássá és életstílussá vált. Amit uraik kezdtek el, azt a köznép vitte tovább, és kitartásuknak köszönhetően maradt fönn.

A különbség egyébként a két felekezet között eleinte nem volt szembeötlő, talán ezért is fogadta be – sok minden egyéb mellett – olyan könnyen a vidéki lakosság. Az istentiszteleti liturgia sem egyik napról a másikra változott meg, hanem ez inkább egy folyamat része volt. Sok helyen évekig megmaradt a régi templomi felszerelés is. Nem tűntek el egyszerre az oltárok, a szentképek és a miseruhák sem.

A helvét irányzat megjelenése, Kálmáncsehi Sánta Márton szerepe

Magyarország területén a reformáció svájci irányának első képviselői az 1540-es évek utolsó felében jelentek meg. Az 1545-ben megtartott erdődi zsinat végzései az úrvacsora kérdésében Melanchton szellemében íródtak, bár meghagyták még a fülbegyónást, s a résztvevők kijelentették, hogy a feloldozás, valamint a szentségek kiszolgáltatása és az ünnepek megülése terén a régi szertartásokat követik.[39]

A svájci reformáció radikális úttörője Kálmáncsehi Sánta Márton volt, aki a Zwinglit követő ághoz tartozott. Miután ez az irányzat az úrvacsorában csak jelképet látott, „sacramentáriusoknak”, az „szentségtagadóknak” nevezték követőit. I. Ferdinánd már az 1530-as években rendeletet hozott ellenük. 1548-as országgyűlés törvényben mondta ki, hogy a templomi képeket, oltárokat összetörő és elégető „sacramentáriusok” szigorúan büntetendők. Erdélyben Izabella királyné és Fráter György üldözték őket.[40] Maga Kálmáncsehi az 1538-as segesvári hitvita után lett a reformáció híve. Gyulafehérvári kanonokként ugyanis, mint a vita egyik elbírálója, hivatalból részt vett ezen az eseményen.[41] A hitvitát követően Mezőtúrra ment. Itt kezdetben Luther tanait hirdette, majd az 1550-es évek elején Zwingli szellemében kezdett el prédikálni.[42] Zwinglianizmusa főleg a szertartásbeli radikalizmusban és a sákramentumok jelképi jellegének hangsúlyozásában állott. Úrvacsora tana ezzel szemben „túlhaladott” volt Zwinglién, helyt adva a Krisztussal való közösség gondolatának.[43] Valójában inkább a Bullinger-Kálvin-féle felfogást vallotta, bár az előbbi közelebb állt hozzá mint Kálvin.[44]

A hagyomány szerint 1546-ban Munkács mellett Ungváron szintén prédikátoroskodott. Ezt az egyébként vitatható tényt több forrás is megemlíti. Elsőként Mészáros Károly, aki szerint Ungváron már 1546-ban volt helvét irányú közösség, melynek létrejöttében Kálmáncsehié és Petrovics Péteré, Munkács akkori uráé lett volna a főszerep. Mészáros két műre hivatkozott: Bethlen Farkas „Historia Transylvaniae” című könyvére, valamint Budai Ézsaiás „Magyarországi história” nevű munkájára.[45] Megnéztem az említett könyveket, ám mindkét utalás hibásnak bizonyult. Bethlennél ugyan szó van a megadott oldalon Petrovics Péterről, de 1551. évi dátummal, Kálmáncsehi neve pedig meg sincs említve. Budai esetében ugyanez volt a helyzet. A téves adatot az idők folyamán mások is átvették, így: Haraszy Károly, Makay Dániel, vagy Csomár Zoltán.

Történelmi tény, hogy Kálmáncsehi pártfogója Petrovics Péter volt, ám ő csak 1551-52 között kapta meg Munkácsot, Ungvárhoz pedig nem sok köze volt. Pártfogói szerepe Bereg és nem Ung vármegyére terjedt ki.[46] A nevezett prédikátor pedig 1547-48 között Sátoraljaújhelyen szolgált, nem pedig Ungban, vagy Beregben. Beregszászi tevékenysége 1552-től bizonyítható. Természetesen nem kizárt, hogy mind újhelyi, mind beregszászi prédikátorsága idején megfordult Ungváron is.[47] Sajnos kevés megbízható forrás maradt ránk erről az „erőszakos, durva humorú népszónokról”, ahogyan Révész Imre jellemezte. Kálmáncsehi egy kortársa szerint „külsőségeiben olcsó vallást hirdetett az embereknek, mondván, neki magának elég az a ruha, ami rajta van, és fizetést sem kér többet, csak amiből jól tud lakni”.[48]

Munkácsra kerülése annak volt köszönhető, hogy 1551-ben menekülnie kellett Debrecenből, ahová Sátoraljaújhelyről került. Itt ugyanis a makacsságig menő eréllyel próbálta meg eltávolítani a templomból az oltárt és a képeket, amivel nemcsak a híveket, hanem lelkésztársait is magára haragította. Ezt onnan tudjuk, hogy Debrecenből való szökése után Báthory András országbíró kerestette.[49] 1552-ben a ladányi zsinaton zwingliánus nézetei miatt a lutheránusok kiátkozták. Ekkor már Beregszászon lelkészkedett. Valószínűleg ő volt a vezetője annak a zsinatnak, melyet 1552 decemberében a városban tartottak. Fennmaradt ugyanis egy lista a zsinat résztvevőinek a neveivel, mely Kálmáncsehi Sánta Mártonéval kezdődik. Márpedig az akkori szokások szerint az ilyen listák élére mindig annak a prédikátornak a neve került, aki az összejövetelnek otthont adó helyen szolgált.[50] A zsinaton egyébként a helvét irányt szorgalmazók arattak győzelmet. Kálmáncsehinek bizonyára része volt abban, hogy a résztvevők az úrvacsoratanról, a fülbegyónás elvetéséről és az oltárok eltávolításáról a svájci értelmezés szerint határoztak.[51] 1556-ban visszakerült Debrecenbe, ahol egy évet szolgált. 1557 decemberében hunyt el, mint a Tiszántúl nagy részére kiterjedő első helvét egyházkerület szuperintendense.[52]

Kálmáncsehinek ha volt is szerepe Ung reformációjában, az inkább közvetett, mint közvetlen, mert az erély, mellyel a svájci reformáció mellett foglalt állást és szorgalmazta annak elfogadását, túllépett Zemplén és Bereg határain rányomva bélyegét az egész régióra.

A század második felétől már több olyan települést találunk a vármegye területén, melynek papjai a helvét iránynak megfelelően végezték az egyházi szolgálatot. A legelsők közül említve néhányat: 1559 után Ungvár, 1560-ban Tiba, 1564-ben Dobóruszka és Palágy, 1565-ben Csicser, 1566-ban Nagykapos népe élt vallásgyakorlattal ezen a módon.[53] Az átmenet azonban korántsem volt békésnek nevezhető. Császlócon a helybeliek 1559-ben nem elégedtek meg azzal, hogy elfoglalták és felgyújtották a templomot, hanem még a plébánost is megölték, mert ragaszkodott hitéhez. 1573-ban Nyárádon, Nyárádi Miklós alispán gyilkolta meg egyik rokonát, mert az visszatért a katolikus hitre.[54]

A protestáns egyházszervezet kialakulásának kezdetei, a svájci irányú reformáció győzelme, zsinatok, hitviták

A protestantizmus nagyarányú térhódítása és a plébániák sorozatos megszűnése 1560-ban arra vitte rá Verancsics Antal egri püspököt, hogy egyházmegyéjének protestáns prédikátorait – sikertelenül bár – megpróbálja „tévelygéseikről” meggyőzni a Tridenti zsinat szellemében. Szemében ugyanis ők még mindig a római katolikus egyház tagjai voltak, magát pedig püspöküknek tartotta. Próbálkozása azonban nem járt sok sikerrel.[55] Talán ez is oka lehetett annak, hogy az országnak ebben a részében nem alakult ki szuperintendencia úgy, mint például a Tiszántúlon. A reformáció során kialakult egyházmegyék egészen 1733-ig megmaradtak az esperesi kormányzat mellett, nem hozva létre egységes igazgatású területet. A traktusok „esperesi szövetségben”, ún. „esperesi confraternitásban” éltek egymás mellett. Espereseik püspöki jogokat gyakoroltak, egységüket a generális zsinat biztosította. Mintául azok a késő középkorban kialakult fraternitások szolgáltak, melyek az alsópapság körében jöttek létre egyfajta önszerveződés alapján. Ide tartozott a zempléni, az abaúji, a borsod-gömöri, valamint az ungi egyházmegye. Egymás közötti kapcsolatuk nem volt túlságosan szorosnak nevezhető. A borsodi a török hódoltság miatt kötődött lazábban a „szövetséghez”, az ungi pedig a távolság miatt. A fraternitások közös szervezkedését 1562-re tehetjük azért, mert ez az év volt a lassan kialakuló protestáns szervezetek tömörülésének éve. A tiszáninneni egyházvidék gyülekezetei ekkora alakulhattak át annyira protestánssá, hogy önálló szervezeteket alkothassanak.[56] Ez a helyzet annyi ideig állott fenn, amennyi éppen elég volt ahhoz, hogy az egri püspökkel egyébként sem törődő protestáns esperesek megszokják ezt az állapotot. Az eredmény az lett, hogy az említett egyházmegyékben valamennyi esperest megillette a „szuperintedensi” cím, amely mellett az „inspector” elnevezés is gyakorta előfordult. Jogukban állt zsinatot összehívni, gyakorolták az egyházlátogatást, a fegyelmezést, képviselték az egyházat a világi elöljárókkal szemben. Szükséges megjegyezni, hogy Ung csupán annyira vett részt a közös dolgokban amennyire az feltétlenül szükséges volt. Jobban törekedett az önállóságra, mint a másik három.[57] A fent említett jelenség magyar sajátosság volt. Amikor hazánkban a 16. sz. közepén megindult a protestantizmus nagyobb területi egységbe való tömörülése, a folyamat kereteit nagy részben a régi római katolikus egyházi szervezet adta meg. Ezen a ponton a magyar reformáció „ellentmond” a svájci iránynak, hiszen Kálvin eltörölte a püspökség intézményét. Az egyházszervezet egyik alapsejtje az egyházmegye lett.[58]

A lelkipásztorok helyzete semmivel sem lett könnyebb, mint középkori elődeiké. Nagy többségük egyszerű származású volt, pályájuk, anyagi lehetőségeik alakulása a helyi birtokostól függött. Iskolázottságukat tekintve vegyes képet kapunk. Akadtak közöttük jólképzettek, de voltak kevésbé műveltek is. Ebben Ung semmiben sem különbözött az ország többi részétől. A település nagyságától, gazdasági helyzetétől függött, milyen lelkész jutott oda, hiszen a külországi egyetemet végzettek általában bővebb javadalmazású helyekre kerültek.

Ilyen parókiának számított Ungvár, ahonnét ránk maradt egy 1589-ből származó díjlevél Miskolczy Pál működésének idejéből. A díjlevél öt részre osztható. Miskolczynak külön javadalmazás járt a Drugethektől, ami főleg élelemből és ruházkodásra való szövetből állt. A díjlevél második felét a várostól kapott fizetés teszi ki. Innét 200 forintnyi készpénzt, fát, búzát és bort kapott. Dézsmában is részesült, valamint a 9 leányegyházból – amelyeket felváltva látogatott keddenként – szintén folyt be némi jövedelem, nem beszélve a stóla díjról. Katolikus elődje valaha ugyanezeket a juttatásokat kaphatta, mert ebben nem történt semmilyen változás a középkor óta sehol.[59]

A prédikátorok helyzetét vizsgálva tudjuk, hogy a tárgyalt korban nem volt elegendő számú és megfelelően képzett szolgálattévő sem itt, sem pedig máshol hazánkban Magyarországon és ez még sok évig így is maradt. Ennek oka az oktatás leromlott színvonala, valamint a zavaros politikai helyzet lehetett, nem beszélve arról a tényről, hogy a protestantizmus nem volt egységesnek nevezhető.[60]

Jól jelzik ezt azok a hitviták a svájci irány és Luther követői között, melyek a 16. század utolsó évtizedeit jellemezték. Ezek a viták végül a két protestáns felekezet különválásához vezettek. Az első lépéseket Kopácsi István, Thúri Farkas Pál és Szegedi Kis István tették meg. Mindhárman Melanchton követőinek vallották magukat, ám krisztológiájuk és úrvacsoratanuk mégis inkább a kálvini tanításokat követték. Kálmáncsehi Sánta Márton zwingliánizmusától szigorúan elhatárolódtak.[61] 1559-ben csatlakozott hozzájuk Dávid Ferenc és Heltai Gáspár. Ugyanebben az évben látott napvilágot Heltai kolozsvári nyomdájában – a medgyesi és marosvásárhelyi hitvitákat követően – az első magyar hitvallási irat „Az úrnak vacsorájáról való közönséges keresztyéni vallás” címmel. Ez a hitvallás Zwingli teológiájának hatását mutatja.[62]

Fontos állomást jelentett ugyancsak a Debrecen-Egervölgyi hitvallás megjelenése 1561-62-ben. A tiszáninneni egyházmegyék képviselői első zsinataikat Tarcalon tartották. A legjelentősebbnek ezek közül az 1562. évi számított, ahol Kopácsi István elnökletével, a lutheránusok heves tiltakozása ellenére elfogadták Béza 1560-ban készített latin nyelvű genfi vallástételét, de egyes részeit kihagyták, vagy átdolgozták. Ilyen kihagyott rész volt az, melyben Béza a legfőbb egyházi tisztség betöltéséről beszélt. E tisztség betöltőjének jelölésére a dékán, illetve a superintendens címet ajánlotta. Kimondták, hogy az úrvacsorát ostya helyett kovászos kenyérrel kell kiszolgáltatni, a predestináció tanát pedig tanítni kell, mint üdvösségre szükséges hitcikkelyt. A zsinat 1564-ben Tordán folytatta munkáját, így született meg a Tarczal-Tordai hitvallás.[63] A zsinatokon természetesen az ungiak is részt vettek és a többiekkel együtt megerősítették állásfoglalásukat a kálvini tanok mellett. Visszatérve a tarcali zsinathoz, további eredményei közé tartozott az is, hogy létrehoztak egy főbb lelkipásztorokból álló szervezetet, melyet „presbytériumnak” neveztek el. Hatásköre a középkori püspöki jogkört ölelte fel és az esperes legfőbb tanácsadó testületeként működött. Valószínűleg ez volt az a zsinat, mely megteremtette az alapját a már említett fraternitások közti szövetségnek. Ugyancsak a középkorra vezethető vissza a „senior” elnevezés, mellyel az esperesi tisztet is viselő prédikátorokat illették. Helyetteseik a „conseniorok” voltak. A traktus vezetőit a fraternitások képviselői együttesen választották meg. A zsinatokon elnöklő espereseket archidiakónusoknak nevezték. Egyikük neve fönnmaradt 1664-ből, Gönczi Andrásnak hívták. Egyes állítások szerint ezek a „presbytériumok” azonosíthatóak a cseh testvérek kistanácsával, vagy azzal az intézménnyel, melyet Szegedi Kis „senatus ecclesiasticusnak” nevezett. A mai presbitériumokhoz még természetesen semmi közük nem volt. A föntiek alapján ismét szembeötlő hogy mind a szerkezeti felépítésben, mind pedig a tisztségek megnevezésénél miképpen köszönnek vissza a középkori tradíciók és a katolikus egyházszervezet egyes formái. Ösztönösnek tűnik az a törekvés, hogy megtartsák a régiből mindazokat a dolgokat, melyek beépíthetőek egy új egyházszerveztbe, így könnyítve meg az annak létrehozása körül felmerülő nehézségeket.[64]

A döntés a helvét irány mellett természetesen nem volt egységes. Ellenzői közé tartozott többek közt Perényi Péter fia, Gábor, aki ragaszkodott jószágain az Ágostai hitvallás megtartásához. 1563-ban mind Zemplénben, mind pedig Ungban szigorúan felelősségre vonta azokat a birtokain szolgáló prédikátorokat, akik engedélye ellenére részt vettek a tarcali zsinaton. Nem kevesebbet követelt tőlük, mint a lutheri irány mellett való megmaradást, a predestináció elvetését, és az úrvacsora ostyával való kiszolgáltatását. Próbálkozásainak sikerét csupán 1567-ben bekövetkezett halála akadályozta meg. Örökösei – különösen ruszkai Dobó Ferenc – a helvét reformációt támogatták.[65] A helvét irányú tanok elterjedésének sikerében Ung vármegye területén csakúgy, mint máshol a Felvidéken szerepet játszott a nyelvi kérdés is. A magyar mezővárosok parasztpolgársága előtt ugyanis könnyen szembe lehetett állítani a lutheri „német vallással”.[66]

Azt azonban máig nem tudjuk, hogy az ungiak miért maradtak távol az 1566. január 22. és 23. napjain megtartott gönci zsinatról. Ez volt az a gyűlés ugyanis, ahol Károli Gáspár, gönci lelkész és Kassa-völgyi esperes irányítása alatt egyházi rendtartást fogalmaztak meg a résztvevők immár a helvét irány szellemében. Ez a rendtartás kimondta, hogy a lelkipásztorok igyekezzenek megszerezni a Béza-féle hitvallást és Kálvin Kátéját. Kötelességül tűzte ki számukra az Apostoli hitvallás, valamint az Úri ima kátészerű magyarázatát, továbbá utal a tanítói kötelességekre. Hívás esetén megkövetelte a lelkésztől a betegek vigasztalását, de határozottan eltiltotta az úrvacsorának ily alkalommal való kiszolgálását. A lakodalmazást csak vasárnap nem engedte meg. A világiak fegyelmezésére fenntartotta a kiközösítést, mint legnagyobb büntetést.[67] A kidolgozott szabályok az egyházi élet szinte minden területét érintették, – az ünnepeket is beleértve – kivéve az úrvacsora kiszolgáltatásának módját. Abból a levélből viszont, amit a tiszántúliaknak küldtek, az derül ki, hogy a közhangulat a kovászos kenyér mellett döntött.

Ugyanezen a zsinaton sor került egy jelentős hitvitára is Károli Gáspár és az antitrinitárius tanokat valló Egri Lukács között. „[Egri] bár elismerte, hogy öröktől fogva egyenlő istenségű az Atya Fiú és Szentlélek, úgy azonban, hogy az Atya a rendre nézve, mint kezdet és kútfő tekintessék, de azért a két hittudós nézetei között támadt üreg megmaradt.”[68]

Az Ungi egyházmegye a zsinaton hozott kánonokat elfogadta, ám a vitáról – nem tudni mi okból – nem vett, vagy nem akart tudomást venni, mert ezt követően Egrit nemcsak ungvári prédikátorul hívták meg, hanem esperesnek is megválasztották.[69]

Magának az antitrinitarizmusnak (Szentháromság-tagadás) előfutára hazánkban Francesco Stancaro, olasz emigráns orvos volt, akit Petrovics Péter hívott meg Kolozsvárra az 1550-es évek közepén. Felfogása szerint Krisztus csak emberi természete szerint lehet közvetítő. A könyörgés ténye ugyanis Stancaro állítása szerint nem egyeztethető össze az isteni természettel. Magyarországi követői – Egrit leszámítva –, Arany Tamás és Dávid Ferenc voltak. Feltehetőleg miatta marad távol Ung az 1567-ben megrendezett debreceni zsinatról, ahol a másik három tiszáninneni egyházmegye aláírta a Helvét Hitvallást.[70] Az ungi vármegyében élő, svájci irányt választó protestánsok csak 1568 második felében, Szikszai Gergely esperessége alatt Egri távozása után csatlakoztak ehhez a határozathoz.

Egri ungvári tartózkodása idején buzgón hirdette tanait, s ennek köszönhetően gyorsan terjedt az antitrinitarizmus a vidéken. Nézeteiben anabaptista elemek is voltak. Elvetette a gyermekkeresztséget, mindenfajta esküvést – a házasságit is beleértve – tiltott, és helyeselte a teljes vagyoni közösséget. A traktus lelkipásztorai közül egyre többen emelték fel a szavukat ellene. Emiatt 1568 januárjában előbb Szikszón, majd augusztus 24-én Sárospatakon hívtak össze zsinatot. Azt a levelet, melyet ebben az ügyben Bézának küldtek, az ungi prédikátorok is ellátták kézjegyeikkel. Eredményt végül a sárospataki zsinat hozott. Egri tanaira ráütötték az eretnekség bélyegét és távoznia kellett Ungvárról. Új esperessé a már említett Szikszait választották meg.

Az említett zsinatokon a megyék lutheránus lelkészei is részt vettek, bár az összhang nem volt teljes a két protestáns felekezet képviselői között, mert továbbra sem tudtak megegyezni az úrvacsoránál használatos kovászos, vagy kovásztalan kenyér kérdésében.[71]

Amint a század vége felé megszilárdulni látszott a hitviták tüzében lassan formálódó protestáns egyházszervezet, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a gönci határozatok nem képesek megfelelni a megváltozott viszonyoknak. Nem minden esetben tartalmaztak már napra kész útmutatást a lelkipásztorok és híveik számára. Szükségessé vált egy új, mind a négy egyházmegyét érintő szabályzat kidolgozása. Nem ismerjük a név szerinti szerzőket, csak azt tudjuk, hogy ezek az új rendeletek 1595-ben láttak napvilágot „Felsőmagyarországi cikkek” néven. A törvénykönyv 551 cikket foglalt magába. Pontosabban részletezte elődjénél a prédikátorok és tanítók feladatait, valamint kimondta, hogy a kiközösítés nemcsak az egyháztagokat, hanem a gyülekezeteket is éppúgy érinti, ha a szükség úgy hozza. Előírta a kápláni tisztség visszaállítását, továbbá az eddigieknél nagyobb hangsúlyt helyezett az egyházfegyelemre. A protestáns felekezetek vezetői igyekeztek nagyobb figyelmet szentelni a gyülekezeti élet egészére. Ezek a törvények a mai napi azt éreztetik az olvasóval, hogy nem volt mindegy, mi történik egy gyülekezeten belül. A hívő egyháztag életének legalább egy területén, mégpedig a vallást érintő kérdések pontján biztonságban érezhette magát. Volt egy közösség, mely odafigyelt rá. Ennek a közösségnek szabályai voltak, melyek meghatározták nemcsak a gyülekezet, hanem a magánélet hétköznapjait is, ugyanakkor irányt adtak a vallás és a hit dolgaiban. A „Felsőmagyarországi cikkek” mellett hasonló feladatot töltöttek be a „Borsod-Gömör-Kishonti cikkek”, valamint a „Zempléni cikkek” alatt ismert kánonok.[72]

A protestáns felekezetek kettéválása

Súlyos problémát okozott az is, hogy a protestantizmus nem volt egységes. A svájci reformáció térhódítása következtében ugyanis a lutheri irányzat elveszítette magyar ajkú követőinek a legnagyobb részét, ráadásul meg kellett küzdenie a saját soraiban felmerült nehézségekkel is, az erdélyi szászság között csakúgy, mint a Felvidéken. A vita az ortodox lutheránusok és az ún. kryptokálvinisták, vagyis Melanchton követői között robbant ki. Az 1577-ben keletkezett ortodox lutheránus hitvallás, a „Formula Concordiae” – mely a két irány egyesítését kívánta volna elősegíteni – Magyarországra eljutva, csak még jobban elmérgesítette a viszonyt, kettészakítva ezzel a hazai evangélikusok táborát. Az elfajuló hitvitákba a kryptokálvinisták oldalán a tiszáninneni reformátusok is bekapcsolódtak. A két felekezet amúgy sem túl jó kapcsolatát a kialakult helyzet tovább rontotta, és végül kettéváláshoz vezetett.[73] Kivételt ebben Ung és Zemplén megyék jelentettek, ahol a Felvidék más részeivel ellentétben, nem váltak szét az evangélikusok és a kálvinisták.[74]

Néhányan „uniót” emlegetnek, mely 1597-ben jött volna létre, erre azonban nincs hiteles dokumentum. Egyszerűen egy történelmi folyamat részeként maradt fenn a régi állapot. A szakadás itt nem történt meg, tehát unióra sem volt szükség. Ily módon egy egyházmegye kebelében együtt éltek a többségükben szlovák anyanyelvű lutheránusok, és a reformátusok egészen 1670-ig. Nemegyszer előfordult azonban, hogy ha valahol a lelkipásztor a lutheri tanok szerint tartotta az istentiszteletet, utódja ugyanazon a helyen már a svájci reformáció alapján prédikált. A Ungban mindkét felekezet egy esperes alá tartozott, ellentétben Zemplénnel, ahol a lutheránusok ügyei külön alesperes alá tartoztak. A törvényalkotás és annak alkalmazása így egymás mellett párhuzamosan haladhatott tovább. A „Felsőmagyarországi cikkek” elfogadása idején az egyházmegye vezetői gondoskodtak arról, hogy a lutheránusok, akik nem értettek egyet a szabályzat valamennyi pontjával, szabadon követhessék saját felfogásukat. Nagyon bölcsen nem voltak hajlandóak megengedni azt, hogy a két felekezet egy szervezeten belüli léte emiatt csorbát szenvedjen. A helyzet 1670-ben változott meg, mikor a zempléni lutheránusok és az ungiak egy része a Sáros megyei lutheránus esperességhez csatlakoztak. Az egyházmegye kebelében megmaradt többség rövid időn belül beolvadt a reformátusságba.[75]

Betekintve a hétköznapokba, azt láthatjuk, hogy bár az államhatalom részéről (Ung végig a Magyar Királyság alá tartozott) a század utolsó negyedében még nem fenyegetett az üldözés veszélye, helyi békétlenkedések már előfordultak a római katolikusok és a protestánsok között. Családok szakadtak kétfelé a vallásilag megosztott településeken, előre vetítve egy hosszú ideig tartó harc árnyékát, mely teljes egészében a következő évszázadban bontakozott ki.[76]

Jegyzetek: