1. Helyi válság – tartományi reformtörekvések?

A 15–16. század fordulója körüli évtizedekben az Ágoston-rendi remeték körmendi kolostorában a rendszeres szerzetesi élet felbomlott. Legalábbis az a 49 mezővárosi és környékbeli lakos, akiket az ágostonosok életéről egy per során 1518 májusában kihallgattak, egyhangúan és részletesen vallották: a rendi vezetés és a helyi szerzetesek hanyagsága következtében a kolostor évtizedek óta romosan áll, az ott élő néhány barát kicsapongóan él és liturgikus kötelezettségeit elhanyagolja. Ez pedig nemcsak a hívek, de az egymást követő földesurak/kegyurak felháborodását és haragját is kiváltotta. Aminek az lett a tanúk által egyöntetűen helyeselt következménye, hogy 1517 májusában Bakócz Tamás pápai legátus – egyben Körmend földesura[1] – ítélete nyomán az ágostonosoknak távozniuk kellett a kolostorból. A hivatkozott tanúkat a rákövetkező évben az Ágoston-rendiek kitételük elleni fellebbezése nyomán elindult szentszéki per során hallgatták ki. Hagyjuk most egy kicsit őket szóhoz jutni. Montázsszerű válogatás helyett álljon itt szemléletes példaként az egyik legidősebb (magát 70 évesnek valló), s körmendi születése folytán egyúttal a legtöbbet tudó és tudását szabatosan előadni képes providus Rosos Simon körmendi polgár jegyzőkönyvbe foglalt vallomásából egy részlet: „…az ő ideje alatt is az ágostonos barátok a regula fegyelmében napról napra ellankadva életük és erkölcseik terén egyre mélyebbre süllyedtek, s a kolostor alapítójának kegyes akarata ellenére létszámuk és az istentiszteletek lecsökkentek, […] olykor alig három vagy kettő, illetve csak egy barát lakott a körmendi kolostorban, akik se misét nem celebráltak, se a zsolozsmákat a kellő módon nem végezték el […]. A körmendi polgárok ezért gyakran folyamodtak közösen levélben a hivatalban lévő provinciálishoz, hogy Istenért és a közösség üdvéért gondoskodjon arról, hogy Körmend mezőváros kolostora ne maradjon istentiszteletek nélkül, és ezért küldjön annyi barátot a kolostorba, hogy a miséket, zsolozsmákat és az egyéb kegyes szolgálatokat a barátok kellő módon elvégezzék a hívek okulására […]. A provinciális kérésükre nem többet, mint két-három, vagy négy barátot küldött a körmendi kolostorba, úgy hogy olykor összesen négyen, sőt hárman vagy ketten, néha öten-hatan, vagy nyolcan voltak […] akik hamarosan ismét annyira megfogyatkoztak, hogy csak egy barát maradt a kolostorban, akiről nem hiszi, hogy elvégezte a zsolozsmákat, mivel erre egymaga nem lehetett képes. Sőt azt hiszi, hogy bizonyos napokon még misét sem celebrált […].Ő maga számtalanszor találkozott a barátokkal a kolostorban hol ilyen, hol olyan ügyben, s fiatalkora óta gyakran látogatta a kolostort, olykor hogy misét vagy zsolozsmát hallgasson, máskor hogy velük társalkodjon vagy együtt egyen. Tud a botrányról, mivel közismert volt, hogy a barátok tetteikkel, s különösen rendetlen és rossz életükkel […] a népet gyakran felháborították. Azt mondja, hogy annyi mulasztás történt az istentiszteletekben az ágostonosok idejében, hogy megérdemelték, hogy ezért a körmendi kolostorból kidobták és elűzték őket.”[2]

A tanúk vallomásainak lapjain mintha a késő középkori egyház (jelesül az ennek élcsapatához tartozó egyik nagy koldulórend) válságának hagyományos tétele kelne életre, értelmezzük a válságot akár az egyházi viszonyok tényleges korabeli hanyatlásaként, akár a laikus társadalom fokozott érzékenysége és igényei következtében megnövekedett elégedetlensége – sokféle írott forrásban, köztük a körmendiek vallomásaiban is ránk maradt – kifejeződésének. Az újabb késő középkori kutatások azonban amellett érvelnek, hogy a korabeli egyházi életet a megújulási tendenciák éppúgy jellemezték, mint a válság – rámutatva ezáltal arra, hogy ítéletünket a sokrétű valóság vizsgálatra kiszemelt részének az egészre történő kivetítése torzítja. Így ha például a koldulórendek obszerváns mozgalmaira irányítjuk figyelmünket, a válság helyett a megújulást tekinthetjük meghatározónak.

A körmendi példa felveti a kérdést: a kettő közül melyik milyen arányban jellemezte a magyarországi ágostonosokat. Másképp fogalmazva: a körmendi eset kivétel, negatív szélsőség csupán, vagy az általános tendenciát tükröző minta? A probléma, vagyis az ágostonosok magyar provinciájának és a rendi reformnak az ügye a körmendi eset és per kapcsán kezdett tehát foglalkoztatni. Ugyanakkor a rendelkezésünkre álló terjedelmes és izgalmas témájú jegyzőkönyv ritka (értsd: a korból kivételesen megmaradt) forrásának segítségével a késő középkori vallási kultúra korábbiaknál jobb megismerésére nyílik egyben lehetőségünk. Ugyanis a laikusok hétköznapi vallási életének legalapvetőbb tapasztalata a helyi papsággal/szerzetességgel való mindennapi kapcsolat volt. Így a per – egyéb tanulmányok tárgyát képező – rekonstruálása mellett ebből a szempontból sem tűnik  hiábavalónak, hogy a korabeli szerzetesség egy jelentős csoportját az alábbiakban kicsit közelebbről megismerjük.[3]

A magyarországi ágostonosok középkori történetének megírásával mindmáig adós a hazai historiográfia. E hiány pótlását már 1943-ban sürgette Mályusz Elemér, paradox módon épp Fallenbüchl Ferenc Az Ágoston-rendiek Magyarországon című, akkor megjelent könyvét recenzáló cikkében. Ez a munka ugyanis monografikus feldolgozást sugalló címe ellenére a rend középkori történetével alig foglalkozott. Ebből az apropóból Mályusz a református egyháztörténeti folyóirat hasábjain 14 oldalon elsősorban nem kritizálni, hanem a jövő kutatásainak irányt mutatni kívánt. Miközben röviden felvázolta sejtéseit a hazai ágostonosok késő középkori helyzetére vonatkozóan: egyrészt az obszerváns mozgalom korai és tartós hazai jelenlétét, másfelől a rend 16. század eleji virulenciáját feltételezte néhány erre utaló adat alapján. „Mindez sajnos, csak feltevés” — zárta gondolatmenetét.[4]  Feltevése az akkor legújabb nemzetközi kutatási tendenciákkal csengett egybe, amely többek között – amint maga Mályusz utal rá – „Luthernek a német reformált kolostorok fejével, Staupitz Jánossal való meghitt viszonyát, valamint számtalan szerzetestársának a wittenbergi mozgalomhoz csatlakozását mérlegelve bizonyos összefüggést vél feltételezhetni a rendi megújulási törekvések és a nagy reformáció között”. Az evangélikus középkorász, az „egyházi társadalom” és művelődés méltán klasszikussá vált monográfiájának szerzője a protestáns reformáció gyökereit kereste tehát a középkori egyház élcsapatát alkotó, Luther fiatalkori tapasztalatait meghatározó egyik nagy koldulórend berkeiben, amint részben ez irányította figyelmét a hazai pálosok kora 16. századi reformjára is.[5] A nemzetközi kutatásnak ez az akkor – szemben a késő középkori egyház válságának uralkodó tézisével – általa lényegesnek érzékelt vékonyka ága mára annak törzsévé vastagodott: az obszerváns és az evangéliumi mozgalom közötti kontinuitás elemzése több szálon is folyik.[6] Ennek keretében mindenekelőtt olyan egymást követő teológiai és művelődési reformáramlatokként jelennek meg, melyek növekvő mértékben a laikus társadalom érdekeit szolgálták.[7] Mályusz már 1943–44-ben a középkori egyház történetében a világi értelmiség kialakulását tartotta a központi problémának.[8]

Az ágostonosokhoz visszatérve: a középkori rendtörténet hiányának pótlása magától értetődően nem lehet egy rövid tanulmány feladata. Az alábbiakban célom csupán annyi, hogy az ágostonos obszerváns törekvések hazai kezdeményezésének, illetve fogadtatásának kérdését kicsit alaposabban megvilágítsam, ezzel a körmendi  eset rendtörténeti kontextusát felvázolva. Plasztikusabban fogalmazva: arra a kérdésre keresem a választ, hogy a körmendi/helyi válságot valóban a provinciabeli vezetés megújulásra való törekvéseit indukáló szubjektív tapasztalat részének, vagy e törekvések hiánya, esetleg sikertelensége tünetének kell-e inkább tekintenünk? Segítségemre ebben mindenekelőtt a rendi generálisok hivatali írásos tevékenységét rendszeresen rögzítő regisztrumkötetek lesznek, amelyek közreadása a római ágostonos történeti intézet érdeme.[9] Mivel azonban ez a sorozat ma még nem teljes, a hiátusok pótlását a Timkovics Pál által a rend központi római levéltárában az 1970-es években végzett rendszeres Hunkarika-kutatás kéziratban maradt cédulagyűjteménye tette lehetővé.[10] E forrásbázis mellett az újabb – és a késő középkorra irányuló megkülönböztetett figyelem következtében – meglehetősen gazdag nemzetközi rendtörténeti és obszervancia-történeti munkák eredményeire támaszkodhatok. A hazai okleveles anyag teljes körű kiaknázását ugyanakkor nem tekintettem feladatomnak.

2. Obszerváns mozgalom — Ágoston-rendi sajátságok

A szerzetesrendek késő középkori reformtörekvéseinek közös és központi jelszava az eredeti rendi szabályzatokhoz és ideálokhoz való visszatérés volt. Vagyis mivel a szerzetesi reformerek a fegyelem felbomlásának okait az egyes regulák negligálásában látták, ezért azok életre keltésétől remélték a renovatiót. Ide tartozott mindenekelőtt az egyéni tulajdon felszámolása, a klauzúra szigorú megtartása, valamint a rendszeres és mindenkire kötelező közösségi élet. Ezt pedig elsősorban a zsolozsmán és misén való részvétel, a közös étkezés, a szerzetesi ruha viselete, valamint a szigorúbb aszkézis, a böjt és a szilencium megtartása alkotta – egyszóval mindaz, amit esetlegesen a szerzetesek emberi gyengeségei, strukturálisan pedig  az elöljáróknak és tudományos tevékenységet végző rendtagoknak juttatott pápai privilégiumok rendszere megbontott.

A kolostorok elzárása a világtól az obszervancia eredeti belső lényegét képező felfogás kifejeződése volt, amely hasonlóan a szerzetesség kezdeteihez, a megújulás alapját a gazdasági, szociális és politikai kényszerek alóli függetlenülésben látta. A felsorolt pontok összességükben pedig – az egyes rendek reguláin túlmenően – a szerzetesség belső lényegének: a szegénység, szüzesség és engedelmesség hármas fogadalmának életre keltését jelentették. Ebből adódott az egyes rendek reformelképzelései közötti alapvető tartalmi azonosság, s az obszervancia  rendi határokon átívelő egyetemessége.

Az egyes rendek mozgalmainak sajátosságai ugyanakkor az eltérő középkori hagyományokból és a korabeli kihívásokra adott eltérő válaszokból adódtak. Így a hagyomány és az akkori jelen igényeinek kettős vonzása formálta a szerzetesi közösség vallásos életének bensőségessé tételére irányuló általános törekvés változatos eszköztárát is. Míg egyes bencés reformköröknél ekkor is kísértett a vallás és tudás ellentmondásának középkori felfogása, a koldulórendek kifejezetten tagjaik megfelelő képzésében látták egyén és közösség intenzívebb vallásos életének lehetőségét. A világból való kivonulás elve és a régi tudományos tevékenység elutasítása tehát nem anti-intellektualizmusból fakadt, hanem a hit és tudás autentikus forrásainak igaz megközelítésének törekvéséből. Ez pedig végül a tudás és oktatás új tartalmához – egy új, egyszerűbb teológia mellett a humanista műveltség befogadásához – és formáihoz vezetett. Az önképzés célja tehát a 15. század során egyre inkább – programmatikus szinten és a gyakorlatban is – túlmutatott a szerzetesi közösség vallásos megújításán, és a tömegprédikációban találta meg végső célját. Vagyis a koldulórendek és egyben obszerváns mozgalmaik sorsát is végigkísérő belső feszültség az eredeti szerzetesi vita contemplativa és az általuk a 13. században meghirdetett vita apostolica között az utóbbi javára dőlt el a 15. században. Az obszervancia szerzetesi ideálok terén mérsékelt, a korabeli igényekre annál rugalmasabban reagáló irányzata jutott túlsúlyra és befolyásra Európa-szerte. Ez pedig a pápaság egyházpolitikai érdekeinek képviselete mellett a laikus társadalom minden eddiginél intenzívebb lelkigondozásának a felvállalását is jelentette.[11] 

A kettős identitás lappangó feszültsége leginkább az ágostonos remeték rendjére és reformmozgalmára nyomta rá a bélyegét. A pápai alapítás (1256) és „átprogramozás” ellenére e harmadik nagy koldulórend itáliai remeterendekre visszamenő – nevében őrzött – eredete ugyanis meghatározta a rend későbbi arculatát is, mivel a 13–14. században tovább hatott az eremita hagyomány, amelyet így a ferences spiritualizmus is megtermékenyített. Központja a toszkánai Lecceto volt, szellemi terméke pedig a rend visszavezetése Szt. Ágostonig, akiben a rend alapítóját tisztelték. A belső feszültség, amely most már nemcsak a sajátnak tekintett remete-, illetve az apostoli életminta között, hanem egyben az Ágostonra tekintő apokrif legenda és a 13. századi pápai alapítás között is húzódott, a ferencesektől eltérően azonban mégsem rendi szétválásokban, hanem egy 14. századi teológiai szintézisben talált feloldásra: középpontjában Szt. Ágoston állt, aki remete és prédikátor, püspök és szerzetes volt egyszerre. A szintézis további eszközeként pedig a vita religiosa communis  nagyra értékelése szolgált.

Mindez az Ágoston-rendi obszervancia közvetlen történeti és szellemi előzményét alkotja. Ugyanis nemcsak a mozgalom hivatalos kiindulópontja lett Lecceto – 1385-ben az Esztergomban tartott rendi nagykáptalanon a generális elrendelte e toszkánai kolostor reformját, remélve hogy példája önkéntes követőkre talál –, hanem az ágostonosok végig az eremita életet tekintették ideáljuknak. Gyakorlati síkon ugyanakkor a reform elsődleges célja a közösségi vallásos élet minél tökéletesebb megvalósítása lett: az egyéni vagyon elutasítása (a közösségi vagyon megőrzésével), az istentiszteletek közös végzése, a klauzúra és szilencium szigorúbb megtartása a nagyobb kölcsönös szeretet és intenzívebb lelki élet jegyében.

Az Ágoston-rendi obszervancia arculatára és terjedésére másfelől erős befolyással volt az a tény, hogy a mozgalom az anyaországban, Itáliában volt és maradt messze a legerősebb: a 13 reformkongregációból kilenc itt található, szemben például a  ferencesekkel, akiknél az Alpokon túli térhódítás a jelentősebb. Mindez persze még nem jelenti, hogy egyes tartományokban, nevezetesen Spanyolországban és Írországban ne az obszervánsok alkották volna az elsöprő többséget. Eközben azonban a középkor végére 34 kolostorral rendelkező szász reformkongregáció helyzetét a „győzelem nélküli örökös harc” jellemezte a német területek négy provinciájával szemben. Az angol és francia  provinciákban pedig a 15. század – az obszervancia jegyében történő expanzió és megújulás helyett – stagnálást, illetve további hanyatlást hozott.[12] 

3. A magyar Ágoston-rendi provincia és a rendi reform a késő középkorban

Az Ágoston-rendi remeték magyarországi megjelenése egyidejű a rend alapításával. A korai kezdeteket a vilhelmiták – az egyesített remeterendek egyike – 1256 előtti magyarországi jelenléte magyarázza. E rend IV. Béla király által, illetve idején alapított kolostorai – Esztergom, Sáros, Komár és Körmend – lettek az ágostonosok első házai.[13] A 13. század végén magyarországi kolostoraik már önálló provinciába szerveződtek.[14] Mivel a kolostorok alapításásának idejét és mennyiségét illetően a rendelkezésünkre álló ismeretek igen hiányosak, meg kell elégednünk annyival, hogy nagyobb részük a 14. századdal bezárólag került a rend birtokába, s számuk a középkor végén negyven körül mozgott.[15] 

3.1. 14. század vége: szoros itáliai kapcsolatok

A provincia fénykorát a belső életet tekintve is a 14. század, illetve annak utolsó évtizedei jelentették. Nemcsak itáliai konventekben tanult ekkor sok barát, akik a hazai kolostori iskolákban ezután a fiatalokat tanították, de az egyetemeken végzettek közül nemzetközi hírű, külföldön oktató teológusok, a hazatérők közül pedig az egyházkormányzat irányítói kerültek ki.[16] Ez nem jelenti azt, hogy ugyanakkor a kolostorok életét ne a konventuális szokások jellemezték volna: a barátok természetesnek tekintett egyéni tulajdonlása[17] és a tanult réteg közösségi életet bomlasztó kiváltságos helyzete és laza életvitele – amint ezt a rendi főiskolának (studium generale) otthont adó esztergomi konventben mutatkozó fegyelmi problémák is jelzik.[18] A rendi elöljárókban azonban megvolt a szándék a hibák felszámolására. A generális 1384 júliusában, Tordai Máté provinciális megerősítésével egyidőben, tehát feltehetően ezzel a tartományi gyűlés döntését és kérését teljesítve, Galamboki (de Galambuk/Galamboc) Mihály lectort és Tamás váci perjelt vizitátorának nevezte ki. Feladatuk az esztergomi konvent „főben és tagjaiban” való reformja volt,[19] ami alatt a konventualizmus helyreállítását semmint obszerváns reformot kell értenünk, mivel utóbbit csak a következő év májusában indította útjára Bartholomeo Veneto generális (1383–1400) az éppen Esztergomban tartott nagykáptalanon. Az esztergomi konvent reformjára adott utasítás pedig a káptalan előkészítésére irányuló intézkedések sorába illik. 1384 május-júniusára kiderült ugyanis, hogy a generálisnak minden igyekezete ellenére sem sikerül megegyezésre jutnia a német rendtartományok elöljáróival az általános gyűlés ottani megrendezéséről.[20] Ekkor került szóba a magyar helyszín. A júliusi utasítást pedig szeptember-októberben már Bartholomeo rendfőnök helyszíni szemléje követte. A generális Esztergomon kívül Budára is ellátogatott: itt a magyar vezetőkkel együtt döntött immár véglegesen a következő káptalan Esztergomba történő összehívásáról; egyúttal a gyűlés megszervezése végett Tordai Máté provinciálist a tartomány kolostorait terhelő adókivetésig bezárólag széles hatáskörrel ruházta fel.[21] 

Az 1385. évi esztergomi egyetemes káptalan a provincia szoros itáliai (római) kapcsolatait jelzi a rendek életében is belső megosztottságot és vitákat hozó nyugati skizma idején.[22] Szintén a 14. század végi római orientáció és a rendezett belső viszonyok mutatója, hogy Galamboki Mihályt, a generális bizalmas emberét rendtársai is elfogadták. Miután ugyanis a püspöki kinevezése miatt lemondó provinciális helyébe Veneto 1383-ban a következő káptalanig – „tekintettel feddhetetlen életére” – Galambokit vicariusának nevezte ki, rendtársai 1389-ben tartományfőnökükké választották, amit a generális rendkívüli örömének kifejezésével fogadott.[23] 

3.2. A központtal való kapcsolat meglazulása a reform itálián kívüli korai szakaszában — válság

Egy generációval később azonban, amikor a konstanzi és bázeli zsinat hatására az 1420-as és 30-as években, az obszerváns reform immár Itálián kívül, a német és spanyol rendtartományokban is megindult, a magyar provinciában a konventualizmus szélsőséges formáival: a rendi officiálisok széleskörű visszaéléseivel és mulasztásaival találkozunk. Egyre gyakrabban hallunk ezekben az években kolostorbeli civakodásokról: a barátok perjelük elleni lázadása, máshol a kolostori elöljáró erőszakos hatalmi visszaélése zavarta meg a békés együttélést. Az ellentétek, úgy tűnik, többnyire az egyes fráterek magánjavai körül forogtak:[24] Tapolcsányi János provinciális (1422/1423;1428)[25] például az elhunyt rendtagok javait – a kolostorok kárára – azonnal lefoglaltatta.[26] Visszatérő probléma volt továbbá, hogy a provinciálisok az (újra)választásukra hivatott tartománygyűlést nem hívták minden évben egybe.[27] De az is előrordult – jól szemléltetve a helyi és központi vezetés megváltozott kapcsolatát –, hogy a megtartott választások törvényességét kérdőjelezték meg Rómában.[28] A legtöbb gondot a generálisoknak mégis a római udvar költségeire a provinciáktól szedett évi 24 dukát collecta behajtása okozta. Ennek oka pedig a jelek szerint nem a magyar provincia szegénysége, hanem a pénzek hűtlen kezelése volt.[29] 

A fenti visszaélések mellett Rómában gyakorta fogalmazódott meg panasz az utánpótlás,[30] a papnevelés és a barátok képzésének elhanyagolása ügyében is,[31] amelynek jogosságát igazolni látszik, hogy a külföldön tanulók száma ekkor valóban szokatlan mélypontra süllyedt.[32] E problémák orvoslására, vagyis mai kifejezéssel élve a válság kezelésére, korabeli szóhasználattal a provincia reformatiójára a generálisok széles hatáskörrel felruházott vikáriusokat (vicarius generalis) neveztek ki. Elsőként 1423-ban a provincia egyik tagját, Bálint frátert, aki azonban visszaélt megbízatásával. A pénzügyi csalás vádja később is felmerült ellene, ezúttal provinciálisi minőségében (1433). Vagyis amíg Rómában pénzügyi csalással vádolták, rendtársai nyilván másként ítélték meg a helyzetet, ha vezetésükre alkalmasnak találták. A központ és a távoli magyar provincia közötti nézeteltérést Bálint ezt követő generálisi kiközösítése pedig csak tovább fokozhatta.[33] A konfiktust jelzi továbbá az a tény, hogy a magyar provincia képviselői ekkoriban – szokatlan módon – három egymást követő generális káptalanról is távol maradtak.[34] 

A hibák kijavítása és a római centrumhoz szövődő kapcsolat erősítése lehetett tehát csak a feladata az ezt követően a generálisok által a provinciába küldött bajor vikáriusoknak is: Georg von Schöntalnak, és amennyiben küldetésére valóban sor került, Berthold Puchhauser von Regensburgnak (1435).[35] A fent vázolt előzményeken túl Schöntal 1431. májusi kinevezéséből ez már konkrétan is kiderül: megbízatása a kolostorok vizitációja és a rendi adó beszedése mellett elsősorban a nemrég megválasztott provinciális, minden bizonnyal az említett Bálint ellen irányult: tudniillik felhatalmazást kapott megválasztása körülményeinek kivizsgálására és szükség esetén leváltására.[36] Amint a generálisi iratokból tehát egyértelműen kiderül, a bajor vikáriusok a rendfőnök hatáskörével felruházott vizitátorok voltak.[37] Hogy feladatuk nem az obszerváns normák bevezetése, hanem a konventualizmus helyreállítása volt,[38] mi sem mutatja jobban, minthogy a vikáriusok maguk sem obszervánsok, hanem a konventuális szerzetesség tudós teológusai, a bajor ágostonos provincia elöljárói voltak. Az egyetemes zsinatokon maguk is az egyház reformjának ügyét képviselték, de saját provinciájukban a konventuális szerzetesség érdekeit védelmezték a generális által a provinciájukba küldött szász vikárius vezette obszerváns terjeszkedés ellenében.[39]

A kérdés ezután inkább az, hogy miért a bajor provincia elöljáróira esett a választás, ki kezdeményezte küldetésüket és milyen volt hazai fogadtatásuk, amely meghatározta eredményességüket. Az első kérdésre könnyű a válasz: a bajor provincia, mivel a nevét adó kolostorok mellett a cseh, morva, lengyel, sziléziai, litván és ausztriai házakat is magába foglalta, a magyar rendtartomány szomszédja volt. A vikáriusok küldetése a bázeli zsinat (1431–1449) kezdetére, korai szakaszára esett. Arra az időszakra, mely az egyház főben és tagjaiban való reformációja iránti általános lelkesedés jegyében telt. E célkitűzés megvalósítására irányuló korai törekvések közé tartozott a magyar ágostonos provincia reformációját célzó kettős akció is. A kezdeményezés mögött a reform ügyét felkaroló rendi generálisok – Agostino da Favaroni (1419–1431 június), Schöntal megbízója, és Gerardo da Rimini (1431–1443) – mellett azonban nem szabad megfeledkeznünk Zsigmond német és magyar király valószínű szerepéről sem, akinek a bázeli zsinaton bőven akadhatott alkalma Riminivel és a többi ágostonossal a rend sorsáról értekezni.[40] Hogy az egyház uniójában és megújításában maradandót alkotó uralkodó élt is a lehetőséggel, azt joggal feltételezhetjük a sváb/rajnai, bajor és a magyar ágostonos provincia iránt az 1420-as években tanúsított figyelme alapján. E vidékek ágostonos kolostorainak megújításában a tartományközi kapcsolatok kihasználásával tevékenykedett.[41] 1422-ben bajor közreműködéssel tett kísérletet arra, hogy a magyar provinciát egy kassai kolostorral bővítse. Ez a vállalkozás minden jel szerint kudarcba fulladt,[42] de folytatásra talált 1428-ban, amikor a generális, Zsigmond kérését teljesítve a – provincia legnyugatibb fekvésű, ezért a rendfőnöki befolyás érvényesítésének máskor is alkalmas csatornájaként szolgáló[43] – körmendi kolostorba inkorporálta a király udvari káplánját, az Ágoston-rendi Johann von Schwabent. A német szerzetes egyúttal vikáriusként azt a feladatot kapta, hogy a tartományi gyűlés megszervezésével minél hamarabb gondoskodjon a korábbi provinciális elhalálozása után az új elöljáró megválasztásáról.[44] Talán nem tévedünk, ha a fenti eseménysort a magyar provincia válságos állapotának rendbe szedésére irányuló uralkodói törekvés egymást követő állomásainak tekintjük, s ide kapcsolhatók a széles fegyelmi jogkörrel felruházott bajor vizitátorok röviddel ezt követő küldetései is. Az ő hazai fogadtatásukról csupán még bizonytalanabb feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Schöntal jobban adatolt küldetéséről, aki 1431 májusától szeptember-októberig tartózkodhatott a magyar provinciában,[45] annyit tudunk, hogy munkája költségeit itthon nem térítették meg[46] – ami a pénzszűke mellett akár arra is utalhat (amint az alábbiakban még látni fogjuk), hogy működését nem nézték jó szemmel, rendelkezéseit nem ismerték el.

3.3. 16. század eleje: a római reform elutasítása — rendezett belső viszonyok

Többet tudunk a kívülről érkező obszerváns reformtörekvések itthoni fogadtatásáról annak kora 16. századi, utolsó szakaszából. A jelek szerint ugyanis az obszerváns reform a rend e Rómából nézve távoli provinciájában miként korábban, most sem lelt helyi kezdeményezőkre. Ami pesze nem jelenti, hogy néhányan nem akartak itt is az eredeti ideálokhoz visszatérni, vagy nem próbálták a provinciában a rendi fegyelmet helyreállítani. Az általános tendenciákon azonban ez a kisebbség nem tudott maradandó nyomot hagyni.[47] 

Két évtizedes vezetői válság után Egidio da Viterbo személyében korának kiemelkedő humanista tudósa, prédikátora és reformátora került a rend élére (1506–1517).[48] Az új generálisnak két olyan ellentétes problémával kellett szembenéznie, amelyek a rendet ekkorra a feloszlás szélére sodorták. Az egyik a rendi élet és fegyelem fellazulása, a másik – amint fentebb szó volt róla – az egyes obszerváns kongregációk egyre nagyobb függetlenedése volt. A generális reformprogramja ezért a különbségek kiegyenlítésére törekedett: az obszervánsok engedelmességre kényszerítésére és a vita communis jegyében a rendi fegyelem, tanulmányok és szellemiség általános felvirágoztatására.[49] 

A magyar provinciában – rácáfolva Mályusz Elemér korábbi feltételezésére – a reformszellem elültetése és a szigorúbb életmód bevezetése jelentette a nehézséget. Mályusz a váradi kolostor egy könyve alapján ugyanis messzemenő következtetéseket vont le. A könyvet 1508-ban Velencében nyomtatták, és Szt. Ágoston Hugo de S. Victore kommentárjaival ellátott regulája mellett tartalmazza a rendi konstitúciókat és statútumokat, szertartáskönyvet, pápai privilégiumokat, élükön a Bulla Aureaval (1507) és a lombard obszerváns kongregáció kiváltságaival. Mályusz fantáziáját e kiváltságok ittléte ragadta meg, melyeket a lombardiai reformkongregáció kivételes kiváltságaira való vágyakozás, egyben az irányába szövődő kapcsolat – egyszóval a hazai reformtörekvések jelének vélt.[50] Ez a könyvecske azonban, amely tartalmazta mindazt, amit egy ágostonos barátnak tudnia kellett, minden ágostonos kolostorban megtalálható volt a 16. század elején, és számos példánya máig fennmaradt. Ugyanis e szerzetesi kézikönyv kinyomtatása és a rend kolostoraiba való eljuttatása az Egidio-féle reform egyik első lépése volt. Célja nem szorul külön magyarázatra. A kakukktojásnak tűnő lombardiai privilégiumok pedig éppen azért kerültek bele, hogy az ellenpontként melléjük helyezett, egész rendre vonatkozó pápai kiváltságok függetlenségük korlátozottságát és – az erre törekvő szász kongregáció lecsillapítására – kivételes voltát hangsúlyozzák. A váradi példány a Rómában készült első kiadásnak még az év novemberében Velencében készült utánnyomata.[51] Amint a generális leveleiből kiderül, az újabb kiadás ötlete talán Gabriele Veneto tartományfőnöktől – a rend következő generálisától – származott, akinek gondozásában Viterbonak ajánlva megjelent, de megvalósulása ezúttal is a generális elszántságának, ellentmondást nem tűrő konkrét utasításainak volt köszönhető.[52] 

A generális a kézikönyvnél hatékonyabb fegyvereket is bevetett az 1507. évi nápolyi generális káptalanon elfogadott harminc pontos reformprogram keresztülvitele érdekében. Az itáliai és az Alpokon túli provinciák, így Magyarország vonatkozásában is a kapcsolat folyamatosságát biztosító alapokat a provinciálisokat reformra buzdító gyakori levélbeni felszólításai, illetve a tőlük havonta elvárt, az eredményekről, a rendtartomány állapotáról beszámoló jelentések alkották.[53] A reform extrapolálását szolgálta továbbá az az új eljárás, hogy a provinciális káptalanok döntéseit és az újonnan megválasztott tartományfőnököt Rómában csak azzal a feltétellel erősítették meg, ha az a reform ügye mellett elkötelezte magát. Konkrétan ez nyolc, a kolostori fegyelemre, egyéni szegénységre, közös liturgiára vonatkozó szabály bevezetésének ígéretét jelentette.[54] Ilyen előzmények után került sor 1509-ben Pécsi Márton magister, 1514-ben Dombus Pál, és valószínűleg 1518-ban Pécsi Balázs választott provinciálisok megerősítésére is.[55] Az azonban már speciálisan a magyar provinciálisok tevékenységét minősíti, pontosabban az ígért intézkedések elmaradásáról tanúskodik, hogy a generális reform-felszólításai ezután sem szűntek meg. Sőt nemcsak gyakorta ismétlődtek, de egyre keményebb hangot is ütöttek meg.[56] 1509 novemberében Viterbo Pécsi Mártonnak a reform további elszabotálása esetére egyenesen leváltását helyezte kilátásba.[57] Hogy ezt nem szabad üres fenyegetésnek tekintenünk, azt többek között a hasonló okokból lemondatott egyik francia provinciális sorsa is tanúsítja.[58] 

Mindez jelzi, hogy a magyar provincia idősebb generációja, egyben vezetőrétege, ha nyíltan nem is szegült ellene, de a gyakorlatban nem hajtotta végre a Rómából irányított reformokat. Mivel ez a rendben általános jelenség volt, és a generális a rend demokratikus berendezkedése miatt – amely a hivatalban lévők levéltását csak igen korlátozottan tette lehetővé számára –, s különösen az Alpokon túli tartományokban tehetetlen volt velük szemben, sok türelemre és hosszútávú reformprogramra volt szükség. Viterbo azon rendelete, hogy a rendi főiskolákra csak az mehet továbbtanulni, aki a szigorúbb szabályok szerint hajlandó élni, biztosítani látszott, hogy a következő elit- és vezetőréteg már a reform híve lesz. Mivel pedig általános jogosítványai ellenére a generálisnak a gyakorlatban csak az itáliai tanulmányi házakban sikerült gyakorolnia a diákokra és tanárokra egyaránt vonatkozó kinevezési jogát, erősíteni igyekezett a reformált itáliai iskolák nemzetközi jellegét, a tanulóéveik után hazatérőktől remélve a reformszellem elültetését szülőföldjükön. Úgy tűnik, hogy a fiatalok itáliai taníttatásában a magyar provincia teljesítette a római elvárásokat, legfeljebb anyagi támogatásukat kellett időnként megsürgetni.[59] 

A generális azonban az objektív és szubjektív nehézségek ellenére sem mondott le a távoli provinciák reformjáról. Ha hiábavalónak bizonyultak írásbeli felszólításai, egy helybéli barátot nevezett ki vizitátorának és bízott meg a vidék reformjával. Magyarországra azonban e köztes fokozat mellőzésével – amely újfent a reform hazai híveinek hiányát jelzi – 1512 júliusában egyből egy olaszt küldött: Agostino da Vicenzat, aki eddig a római, majd sienai rendi főiskola vezetője (magister regens), a teológia magisztere volt, most pedig Esztergomban kapott hasonló megbízatást. Az olasz tudós feladata mindenekelőtt a reform kulcspontját alkotó tanulmányi rend bevezetése volt.[60] Feltehetően ezért sem volt szükség ekkor az új provinciális (mag. Egidius de Eedes) megerősítését a máskor szokásos feltételhez kötni.[61] 

Az egymást váltó tartományfőnökök azonban nem ismerték el Vicenza rendelkezéseit, s Róma – az olasz távozásával sem szűnő – szigorú felszólításai ellenére sem fizették meg Vicenzának költségeit.[62] A generális rövid levélkivonatai alapján azonban nem lehet egyértelműen eldönteni: a konfliktus csak az anyagiak körül forgott, vagy ez valamilyen elvi nézeteltérés (szigorúbb életmód, vagy a stúdiumok rendje, tematikája körüli kérdés) tünete volt? A magyar elöljárók hagyományos reformellenessége fényében joggal gondolhatnánk, hogy az ellentét a reform ügyében keletkezett. Vagyis hogy a konzervatív magyar vezetés obstruálta a római reformelképzelések képviselőjének tevékenységét. Az irodalomtörténészek érdeklődését felkeltő Ágoston-rendi teológus életének későbbi epizódjai ugyanakkor egy nemcsak szellemileg nyughatatlan (1529-ben a lutherán eretnekség vádja érte), hanem egy makacs és összeférhetetlen, nehéz természetű embert sejtetnek. Az esztergomi konfliktus igazi okát illetően különösen egy későbbi, firenzei epizód kicsit elbizonytalanító. Az itteni studium vezető tanáraként (1518–1523) állásfoglalása a kolostort megosztó politikai vitában a perjelnek engedetlen frakció oldalán, úgy tűnik, elvi megfontolások mellett igencsak profán érdekeken is alapult: a perjellel ugyanis maga is külön csatát folytatott a kolostorban legkényelmesebb celláért, amit Vicenza önkényesen elfoglalt. Az Esztergomban folyó elvi vita mellett szól azonban (hogy a ferenceseknél az itáliai biztos és a magyar elöljárók közötti világnézeti összecsapást 1512–1513-ból mint lehetséges analógiát ne is említsem), hogy míg itt a leköszönő és az új generális is határozottan az olasz pártját fogta és a magyar provinciálisoktól rendelkezései végrehajtását és költségei megfizetését sürgette, a szoba-ügyben Gabriele da Venezia rendfőnök személyes barátságuk ellenére Vicenza ellen fordult.[63] 

Összességében elmondhatjuk tehát, hogy a rendi reformtörekvések sem korábban, sem a 16. század elején nem találtak termékeny talajra a magyar provinciában. Mivel azonban azt nem tudjuk, hogy a 16. század elején az elutasítás mennyire szólt a reformgondolatnak magának, és mennyire a külső/római beavatkozásnak, ez önmagában még nem cáfolja a hazai ágostonosok Mályusz által sejtett életerejét. Sőt, számos adat utal arra, hogy a hazai állapotok korántsem voltak olyan rosszak, mint amilyet a 15. század első felében tapasztaltunk. A collecta fizetése rendszeres volt.[64] Ismét kielégítő számú diák tanult itáliai konventekben, sőt a lektori címmel rendelkező elöljárói többség mellett[65] néhányan magasabb tudományos fokozatot is szereztek.[66] A szerzetesek teljesítménye és élete ugyanakkor valóban gyakran nemcsak a regula előírásainak, de a lakosság elvárásainak sem felelt meg. A hívek panaszai a rendi elöljárókhoz azonban nem maradtak megválaszolatlanul. Nemcsak Körmenden, de például Bártfán sem[67] – mégha a provinciálisoknak néhány szerzetes küldésével és az ottlévők megfegyelmezésével tartós sikereket nem is sikerült elérniük. A kolostorok provinciálisi vizitálása sem volt kivételes jelenség, mégha ez sem hozott feltétlenül változást a mindennapokban. Amint nemes Kemesmáli Nagy Pál, az egyik Körmenden kihallgatott tanú mesélte, a körmendi „fekete barátok” például „fellázadtak provinciálisuk ellen, amikor az őket vizitálta és kihágásaikat korrigálni akarta, úgy, hogy nem hagyták magukat vétkeiktől megtisztítani”.[68] S bár Körmendet, e korábban oly jelentős kolostorát a szerzetesek állhatatlansága miatt a rend valóban elveszítette, voltak friss új szerzeményeik is: Ercsi például Hunyadi Mátyás adományából, Zalalövő és Németújvár pedig magánalapításból. 1521-ben pedig két további — sajnos általam pontosan nem ismert — házzal bővültek „kiváló férfiak”-nak a rend iránti jóindulatából.[69] 

Mindezeken túl a rend belső viszonyaira közvetlenül is kedvezően hathatott az a tény, hogy Pécsi Balázs személyében képzett és népszerű vezetőre talált. Először 1518-ban választották provinciálisnak, majd 1521-ben újraválaszották. Ezt azonban a generális nem fogadta el, mivel az a rendi előírásoknak – amelyek három évben maximálták a tisztség betöltését – ellentmondott. Tekintettel azonban Pécsi egyhangú megválasztására, a generális a következő évre kiírt újabb káptalani választásig tartományi vikáriusnak nevezte ki, amit – 1526-beli újraválasztásával egyetemben – rendtársai közötti népszerűségén túl elsősorban az uralkodó támogatásának köszönhetett. A provinciális ugyanis II. Lajos különös szeretetét és kegyét élvezte, ami bizonyára rendje belpolitikai súlyát is növelte.[70] 

Végül Körmendhez visszatérve: e korábban kulcsfontosságú konvent válságos állapota ha nem is volt egyedülálló jelenség a rend soraiban a 16. század elején, de tipikusnak sem mondható. A provincia elöljárói pedig ha nem is az Itáliához kötődő obszerváns mozgalom képviselői, de a jelek szerint képzett és elkötelezett szerzetesek voltak, a rendszeres kolostori élet fenntartásának szándékával. Ezért nem nyugodtak bele Körmend elvesztésébe sem szótlanul. Hogy az esztergomi érsekkel, egyben a pápa legátusával szembeszállva is megkockáztatták a fellebbezést, ahhoz pedig hozzájárulhatott a II. Lajossal kialakított jó kapcsolat is. Jóllehet azt megintcsak nem tudjuk, hogy az uralkodó szimpátiája közvetlenül a rendnek magának szólt, vagy a rend csak az 1518-ban, tehát a fellebbezés után és a körmendi per során provinciálissá választott Pécsi Balázs révén részesült ebben. Mindenesetre ha az ágostonosok számítottak a király támogatására, várakozásukban a jelek szerint csalódniuk kellett. 1520. április 10-én Gabriele da Venezia generális körlevelet intézett a magyar provinciához, melyben a barátokat „szent életre és különösen az esztergomi bíboros kibékítésére” ösztönözte.[71] Talán nem tévedünk, ha a bíboros-érsek rend iránti haragját az ágostonosok római fellebbezése következményének tartjuk. A köztük lévő feszültségről Pécsi Balázs személyesen számolt be Rómában. A generális magyar királynak küldött figyelmes ajándéka (egy tintatartó) a provinciális és tartománya ajánlásával pedig nyilván az eddig elmaradt, de az ekkor már öreg és beteg prímás megszelidítésével még bepótolható aktív uralkodói támogatást igyekezett számukra biztosítani.[72] 

Jegyzetek