Az alábbi forrás[1] közlése kettős célt szolgál. Egyrészt a forrástípus adalékot nyújt Sopron eme nehéz, háborús időszakához egy apáca lelki átéléssel teli, spontán visszaemlékezésén keresztül, másrészt a forrás pontos értelmezése példája lehet a levéltári rendezés közben alkalmazható forráskritikának.

A Soproni Levéltárban az orsolyita rendház anyagának rendezése közben egy érdekes borítékot találtam. A levél feladójaként a soproni „Szent István Lelkészség” volt feltüntetve, címzettként pedig „Tisztelendő Mater Xavéria”. Egy ismeretlen kéz viszont mind a feladót, mind a címzettet áthúzta és a következőket írta a borítékra: „Scholastica nővér nagyon érdekes leírása Buda ostromáról 1945. jan.-márc. Rózsadombi testvéreink szenvedései az orosz-német háború idején.”[2] A visszaemlékezés elolvasása után feltűnt ugyanis, hogy a fent említett nővér mindjárt az első oldalon megemlítette: megpróbáltatásai 1945 Nagycsütörtöke körül történtek. Mindez már megkérdőjelezte a cím hitelességét, hiszen 1945-ben Nagycsütörtök március 29-re esett, az pedig köztudott, hogy Buda ostroma február 13-án véget ért. Ezek után joggal merülhet fel az olvasóban, hogy a visszaemlékezés nem Buda, hanem Sopron elfoglalásáról szól, de ennek bizonyításához további támpontokat kellett keresni. Az első ilyen biztos támpontnak tűnt a szövegben említett „Gyóni-ház”. Sopronban 1945-ig valóban állt egy ilyen nevű ház (hívták még Proswimmer-háznak is), amely a március 28-i bombázás során súlyos bombatalálatot kapott. Helyreállítására már nem került sor. A ház nevét a Sopronban alkotó és az első világháborúban meghalt költőről, Gyóni Gézáról kapta. A házat a család 1933-ban adta el az orsolyitáknak.[3] Ennek az épületnek egyébként „stratégiai jelentősége” volt. Az orsolyita rendi krónika szerint ugyanis a németeknek a szomszédos Szent György utca egyik házában fegyver és lőszerraktáruk volt, az oroszok pedig a bombázások közben eltéveszthették a célpontot, és ezért ezt a házat szórták meg gyújtóbombáikkal. A tűz eloltásában német katonák is segédkeztek, majd amikor Nagycsütörtök reggelén sietve távoztak a városból, parancsnokuk e szavakkal búcsúzott el az apácáktól: „Wir wissen, leider gar gut, dass Sie wegen uns die Bomben bekommen haben.” (Nagyon is jól tudjuk, hogy sajnos miattunk bombázták meg Önöket.)[4]

Megítélésem szerint már ezek a tények egyértelművé tették, hogy itt csakis a soproni és nem a budai harcokról lehet szó. A már említett rendi krónika segítségével sikerült a szövegben említett Huber és Bene kanonokat is az események sorában elhelyezni. Erről így szól a krónika: ”Az iskolaházban a pince egyik felén a katonák, a másik oldalon az első fülkében T. Főnöknő, s az apácák második része Huber és Bene kanonok urakkal és ezeknek házvezetőnőikkel...”[5] A továbbiakban megemlített személyek közül Mater Stein Xavéria beazonosítása „A Szent Orsolya-Rend Soproni Leánylíceum és Tanítóképzője Évkönyvének az 1944-45-os iskolai évről” című kötet segítségével sikerült. E szerint a nővér földrajzot és történelmet tanított, és a földrajz és történelem szertár őre is volt. A továbbiakban, a szövegben említett „Sz. Jolánka” is megegyezhet Soror Barta Jolánta dr.-ral, aki pedagógia, filozófia, magyar és történelem szakos tanár volt.[6]

Az alábbi személyeket pontosabban lehetett az orsolyiták személyi kartotékjai alapján azonosítani. Mater Imelda 1932-48 között Sopronban népiskolai, illetve általános iskolai tanítóként dolgozott. 1940-ben tett örökfogadalmat. A fent már említett Mater Jolánta (Barta Ilona) 1941-47 között líceum-tanítóképzői tanár, majd 1947-48-ban megbízott igazgató volt, 1945-ben tett örökfogadalmat. Mater Joanna (Theisz Gabriella) népiskolai tanítóként dolgozott, a 30-as és a 40-es évek elején felváltva Sopronban, Szegeden és Budapesten szolgált, 1944-től viszont ismét Sopronban. Mater Ludovica (Stifter Mária) cipészként szintén a soproni rendház tagja volt, viszont Mater Scholastica, polgári nevén Raj Anna a budapesti, rózsadombi rendháznak a tagjai közé tartozott. A visszaemlékezések írójáról megtudhatjuk: 1899. március 3-án született Lendvaszentjózsefen, örökfogadalmat 1927-ben Sopronban tett, képesítése 6 elemi és 3 ismétlő osztály. Szolgálati helyei: 1920-32 soproni rendház, 1932-37 budapesti rendház, 1937-ben ismét a soproni rendház, 1938-től pedig ismét Budapesten látta el a feladatát, ez pedig a házimunkák ellátása volt.[7]

Ezek után adódik a kérdés, hogy a címzésben szereplő „budai ostrom” feljegyzés, csak elírás, vagy nem teljesen a véletlen műve. Amennyiben feltételezzük, hogy itt nem elírásról van szó, akkor egy kis kitérőt kell tennünk. Budán, a Rózsadombon működött egy orsolyita rendház. Ezt a rendházat az első világháború után, Kassáról menekült apácák alapították. Az intézetben leánygimnáziumot, majd tanítóképzőt hoztak létre. Az apácák száma azonban a 20-as évek során mindvégig túl alacsony maradt, majd a 30-as évek elején pénzügyi zavarok rázkódtatták meg az intézményt, ezért a Szentszék beleegyezése után, 1932 nyarán a budai rendházat Serédi Jusztinián hercegprímás a soproni alá rendelte.[8] Az egyesítés után természetesen a két rendház kapcsolatait szorosabbra fűzte, és megtörtént, hogy a soproniak a budai rendházban biztosítottak szállást azon tagjaiknak, akik Budapesten folytatták tanulmányaikat, de gyakori lehetett a budaiak látogatása is Sopronban. Ezek után nem meglepő az orsolyita krónika azon bejegyzése, hogy 1944. november 4-én 8 budai apáca érkezett minden bejelentés nélkül a soproni rendházba.[9] Vagyis előfordulhatott, hogy a front elől menekülők között volt Scholastica nővér is, aki itt élte át a harcokat. Később, az a személy, aki a feljegyzéseit borítékba tette már nem emlékezett rá, hogy a háborús felfordulások során az amúgy rózsadombi nővér, valószínűleg már novembertől Sopronban, és nem Budán tartózkodott.

A továbbiakban magát a már oly sokat említett forrást szöveghűen közöljük, megtartva a lejegyző helyesírási sajátosságait, esetleges hibáit. A bevezetőre visszautalva a szöveget csak a legszükségesebb tárgyi jegyzetekkel láttam el.

 

 

DOKUMENTUM

 

Mater Scolastica visszaemlékezése (Ismeretlen helyen és ismeretlen időben)[10]

 

Ez valamelyik soproni novicia sikerült feljegyzése[11]

 

Avatottabbak már úgyis leírták részletesen, én csupán engedelmeskedni akarok és a szép rendes írást gyakorolni. Felejthetetlen benyomást hagyott rám 1945 nagycsütörtöke.[12] Jobban szólt ez lelkemhez, mint régente a püspöki szertartások minden szépsége. – Az édes Jézus azokat hívja elsősorban, akik görnyedeznek, terhelve vannak, így mi igazán kedvére való társaság lehettünk számára. Egész éjjel hordtuk a vízet, vödrönkint a konyhaudvarból a II. emeletre, ill. a padlásra. A tűzfészek olyan messze volt a kúttól, hogy láncot nem alkothattunk, no, meg legyünk őszinték, nem voltunk kellőképen megszervezve. Bevált a jóslat, hogy t.i. minden praeventiv[13] légo intézkedés hiábavalónak fog bizonyulni, mert az első támadás fejetlenséget idéz elő, úgy is lett. – De hadd térjek vissza a tárgyhoz. – Lucskosan, piszkosan, némelyik kormosan, átizadva járult a szentáldozáshoz a fönöki szobában, ahová az édes Jézus menekült. – Most nem az angyalszerepet betöltő, zsolozsmás, Istent dicsérő sereg voltunk, hanem osztályrészesei Jézus szegénységének, elhagyatottságának. Azonosultunk vele olyan mértékben, amit a legpompásabb liturgia sem tudott volna a lelkekben előidézni. Azután következett egy olyan kegyelmi idő, amilyenről talán még nem is tudott eddig a történelem. Együtt volt velünk a pince nyomoruságában két héten át. Osztozott sorsunkban, fizikai közelségében, éltünk szent jelenlétében aludtunk, (amennyire lehetett) ettünk, sőt szórakoztunk is! –Nem hagyhatom említés nélkül, hogy a jó Isten még a rettenetes napokban is gondoskodott néhány derűs epizódról. –Így pl. a krumplit nem tudtuk idejében elszállítani a tervezett óvóhelyről– (ahová t.i. a Gyóni ház[14] leégése után költözött a község egy része, mivel a régi óvóhely tető nélkül maradt.) – így annak körüldeszkázott, kissé lejtős teteje kitünő fekvőhelynek kinálkozott. M. Joanna őrvendezve kiáltott fel: „Ni-ni, kinyiló krumplivirágok!” –Hát a virágnak illata is van, amire előre nem gondoltunk, -testünk melegéből a krumpli elkezdett alattunk illatozni, puhulni és másnapra rothadás egyre fokozottabban észlelhető illata áradt szét az óvóhely eddig sem ózondús levegőjében. Sürgősen segíteni kellett a dolgon. –Csak részletekben lehetett a szemben lévő „raktárnak” kinevezett helyiségbe szállítani, mert cca. 5 percenkint jöttek a repülők, sőt talán más zörejt is annak véltünk, -és így egy fordulónyi utat háromszor is meg kellett szakítani, hogy az esetleges bomba legalább az óvóhelyen érjen bennünket.-

Mikor végre eltüntek a halmok, azokkal együtt másfajta burgonyát kedvelő rágcsáló élőlények is, seprüt ragadtunk, M. Imelda levegőjavítási műveletbe kezdett, mégpedig nagy szakértelemmel forgatott egy vízes törülközőt, e művelet eredményeképen a rothadási gőzökét dohosság illata váltotta fel. –A pince közepére piros kokuszfutó került, a páholyszerű mélyedésekben, ahol, elöbb a krumpli állt, lehetett helyett igényelni,- a hátsó „páholyt teakonyhának rendezték be, szóval már majdnem elértük az összkomfortot, csak lábaink sóvárogtak vízszintes helyzet után. –Ezen nemsokára segítettek, mert a bátrabbak egy-egy felfedező úton a németektől itthagyott derékaljakra akadtak, melyeknek átható carbólillata teljes garanciául szolgált a kevés számú aggódók számára is. Így ezeket esténkint szépen kirakták a földre, (aki napközben óhajtott heverészni annak némileg kellett a mászáshoz is érteni!) és édeshangu apácaszuszogás szolgáltatott szerenádot az áldozatos virrasztóknak. (M. Xavéria és Sz. Jolánka..) –Ebben az időszakban elhallyathatatlan[15] látványban lehetett részünk. –Ha a pince végén lakó két kanonok úr el akart távozni a helységből, ez csak fekvő apácákon való átbotorkálással történhetett meg, de mivel így is életveszély, jobban mondva egy-egy fejberugás vagy rátaposás veszélye állt fenn, szükség volt világításra, melyet a jó Ludovika nővér szolgáltatott az úraknak. A menet a következőképen alakult. Elől ment a (kissé hajlott hátú) nővér az istálólámpával,- másik kezét hátranyujtva vezet boldogult Huber kanonok úrat. (Kb. 2 m hosszú hatalmas ember) aki a régebbi lakó lévén, bizonyos előjogokat élvezett társával, ahozzá hasonló termetű Bene[16] kanonok úrral szemben. Így atyai jóindulattal nyujtotta szabad kezét hátra, a két úr, mint elválaszthatatlan jó pajtások ballagot egymás kezét fogva a nővér után. –A leégett épülettraktus alatti óvóhelyen „raktározták el” a ház összes, be nem falazott ágynemű készletét. –Párna és dunyhahegy meredezett ott, melynek végében két fiatal káplán őrizte az apácákat. (Az idősebbek tartozkodtak azon az óvóhelyen, mely a klauzurában volt.) Mikor már kissé nekibátorkodtunk, ide jöttünk át tisztálkodni, erre az időtartamra a káplánokat kilakoltatták az ajtó elé, ahol hűségesen álltak őrt, volt aki az időt „stoppolta”, hogy meddig tart el egy-egy apáca toilette, -Az előbb említett ágyneműhegyben kinálkozott a valóban fejedelmi fekvőhely. Olyan jól be lehetett magunkat furni a tollak közé! Senkit sem izgatott, hogy kiében fekszik, legjobb helynek az számított mely még nem hült ki teljesen az elöző használó után. Első alkalommal 3-4 órát aludtunk így délelőtt egyhuzamban. –Klauzuráról persze nemigen lehetett szó s így látszik, ez tetszett az úraknak, mert akárhányszor szeretett volna az ember egyszer már asztal mellett ülve étkezni, –(az igények egyre növekedtek ám akkor is!) –nemegyszer a papokat találta az ember a refectoriumban kaszinózni. Lassankint aztán helyreállt a régi rend, de bizony 3 hosszú esztendő telt bele, míg minden a régi kerékvágásba került és a jó Isten kegyelméből 1947 nyarán visszaköltözhettünk a régi noviciátusba.

(közli: Krisch András)

 

 

Jegyzetek