2. évfolyam 2.
szám |
Nagy Kornél: II. Aristakes kat'ołikos enciklikája 1475-ből |
1968-ban
a neves amerikai armenológus Dr. Caro Owen Minassean gazdag kéziratgyűjteményét
a Los-angelesi UCLA egyetemre hagyta. Ez a roppant gazdagságú anyag mintegy
10000 különböző keleti nyelvű könyvet valamint 2000 középkori örmény oklevelet
tartalmaz. Ez utóbbiakról nyugodtan elmondhatjuk, hogy kevés kivétellel mind a
mai napig nincsenek feldolgozva sem textológiai, sem történeti szempontból. A források közül került elő II.
Aristakes kat'ołikos
körlevele 1475-ből, amely fontos bizonyítékul szolgál a késő-középkori örmény
egyházról. Ráadásul jómagam 1999 júniusában a MTA jóvoltából levéltári
kutatásokat folytathattam a erewani Matenadaranban (Nemzeti Levéltár), s „véletlenül”
kezeim közé került ugyanezen körlevél „másolata” is 1475-ből. Ennek folytán
pedig úgymond nyomozásba kezdtem eme kézirat történeti tisztázását illetően. Az armenológiában az egyházi kiváltság-
és körlevelek tanulmányozása jóformán fehér foltnak számít mind a mai
napig. Ez alól talán Eruand Šahaziz professzor 1947-es bevezető tanulmánya
képez csekély kivételt. A kutató igyekezett első alkalommal összefoglalni az
örmény nyelvű oklevelek módszertani rendszerezését és vizsgálatát.[1]
Mindenesetre ez a kézirat – már csak ismeretlensége folytán is – felkeltette a
kíváncsiságomat, és további vizsgálódásokra sarkallt. Az ilyen típusú okleveleket a mindenkori
egyházfők külön e feladatra alkalmas szakemberekkel íratták meg, mint pl. kondakagirk (fogalmazók), és całkarark’, (miniátorok).
Általában minden egyes enciklika a mindenkori kat’ołikos nevével és
címeivel kezdődik, felsorolva az egyházfőnek kegyesebbnél kegyesebb
megszólításait. Ezek után tér rá az oklevél tárgyára (kiátkozás, adományok,
felszentelés). Az oklevél záradéka pedig oly fontos információkat közöl, mint
pl. az oklevél kiállításának dátuma, helye valamint az egyházfő
hivatalgyakorlásának éve a kat’ołikos kézjegyének pontos ellátásával. Itt
fontos megjegyezni, hogy az örmény oklevélkiállítási hagyományoknak megfelelően
csak is vörös tintával lehetett az adott dokumentumot aláírni, mivel e szín
jelezte a kiadó személy fontosságát és tekintélyét. Természetesen a dokumentumról nem
hiányozhat az egyházfői pecsét sem, amit pedig a bevett konvenció szerint
mindig az irat tetején helyeztek el. Továbbá jellegzetes még, hogy a dokumentum
mindkét oldalát, díszes ornamentika ékesíti. Ezen túlmenően a
kézirat oldalán találkozhatunk még madár (páva), illetve virágmotívumokkal
(rózsa) is. Ami az írást illeti, a kezdőbetűt és a főbb bekezdések első betűit
is iniciáléval jegyezték le, gyakorta aranyozott tintával. Az ilyen típusú
okleveleket az örmény egyházfők általában uralkodóknak, magas egyházi
személyiségeknek, valamint a nemességnek címezték. Mindenesetre az oklevél
vizsgálatából az is kiderült, hogy a miniátorok nem végeztek teljes munkát,
mivel az ornamentikák csak „félkész állapotban” kerültek
kezembe. Az oklevél hosszúsága mintegy Ugyanakkor 4., az 58., és 87. sort vörös
tintával írták le. Ennek azonban pontos okát még nem sikerült kideríteni.
Minden valószínűség szerint egyszerűen elfogyhatott a fekete tinta s ezt
vörössel pótolták, ugyanis a Minassean-féle dokumentumon az előbb említett
sorokat fekete tintával írták le. Az utolsó a két sort, amely az örmény
egyházfő kézjegyét az ún. tartalmazza Notaragir, (késő-középkori örmény kurzív)
írással jegyezték le. Mindezeken kívül megjegyzendő továbbá, hogy az összes
mondat kezdő betűjét vörös tintával és a már előbbiekben is megemlített
Erkat’agir-rel örökítették meg. Az irat tetején találhatók az egyházfői
pecsétek, középen az ún. főpecséttel, s rajta Világosító Szent
Gergely képmásával. A pecsét bal oldalán található a következő két nagybetűs
rövidítés, S[UR]P G[RIGO]R (Surb
Grigor, azaz Szent Gergely). A pecsét körül olvasható szöveg: TER ARISTAKES
KAT’AŁIKOS
AMENAYN HAYOC’ (Aristakes
Úr Minden Örmények Kat’ołikosa). Ide kívánkozik még, hogy a vésnők a
pecséten szereplő kat’ołikos megnevezést helyesírási
hibával jegyezte le az utókor számára. Az elkövetkezendő oldalakon először a
körlevél pontos magyar fordítását kívánjuk megadni, majd kísérletet
teszünk az oklevél tartalmának elemzésére. S végül, de nem utolsó sorban arra
fogunk törekedni, hogy átfogó képet kapjunk az örmény egyház viszonyairól a 15.
század második felében. Mint a forrás tolmácsolása folytán
kiderül, a körlevél hagyományos normákat követ: kezdve a Szentháromság
megszólításával, Aristakes kat’ołikos azonosításával, – visszavezetve
örökségét Tádé, Bertalan és Világosító Szent Gergely
apostolokra -, végül az Edžmiacinban valamint környékén található szent
ereklyék felsorolásával. Ezt követi annak a püspökségnek a megemlítése, amelyre
címezték a körlevelet: a Kełi tartományban lévő egyházmegyének.
Természetesen a dokumentum lényege Melk’iset’ püspökké való kinevezése,
valamint spirituális hatalmának felvázolása, továbbá az eucharistia
kiosztásának kötelessége köré csoportosul. Ezt számos további áldás követi. A
következő szakasz pedig a szükséges egyházi szentségek kiosztásának
teljesítéséről tájékoztat bennünket. A záró passzus azonban megadja az oklevél
kiállításának pontos dátumát, az 1475-ös esztendőt, amely közli a korabeli
Örményországban használt háromféle időszámítást, illetve Aristakes kat’ołikos
teljes hivatali címét, valamint az örmény egyházi hagyományok szerinti vörös
tintával történő aláírását. Mint ahogyan azt már korábban jeleztük, a
dokumentum hivatalos jellegét az egyházfői pecséttel látták el, a kézirat
tetején. A legjobb tudomásunk szerint a középkori örmény egyházfői oklevelek
jelentős hányada nem maradt fenn eredetiben, vagy pedig a szakma jeles
képviselőinek nem volt még alkalma azonosítani. Eruand Šahaziz
professzor cikkében arról ír, hogy a erewani Matenadaran (Nemzeti
Levéltár) egy komoly egyházfői körlevélből álló gyűjteményt tartalmaz. Ezek
közül a legidősebb 925-ből származik, de találhatunk ilyen típusú okleveleket
1538-ból, 1568-ból, és 1589-ből is. Ezek nem tekinthetők eredeti
dokumentumoknak, hanem egyszerű másolatoknak, amelyek 1736-ban készültek III.
Abraham Kretac’i kat’ołikos (1734-37) parancsára. Azt is állítja Šahaziz
is, hogy a számos egyházi körlevél közül, – melyet a erewani Irodalomtörténeti
Múzeum irattárában találtak meg – a legkorábbit 1676-ban adták ki Łazar
Džahkec’i
kat’ołikos
parancsára Edžmiacinban.
Itt azonban meg kell jegyezni, hogy jelen esetben az egyházfő neve és a
dokumentum keltezése hibás, mivel Łazar kat’ołikos 1737-51 között
irányította az örmény egyházat. Végül cikkében Šahaziz egy 15
egyházfői körlevélből álló listát ad meg, amelyek közül a legkorábbi 1793 május
19-re, a legutóbbi pedig 1909 Szeptember 24-re datálódik[2].
Ezekből pedig az derül ki, hogy feltehetően II. Aristakes kat’ołikos
1475-re datált körlevelét, a legkorábbi eredeti formájában fennmaradt
dokumentumnak kell tekintenünk. A körlevelet elsősorban az örmény egyház
előjáróinak címezték: „Kełi városának Xlpaš kolostorában
lévő Surb Karapet [Keresztelő Szent János] egyháznak, valamint püspökségének”.
A püspökséget magába foglaló közösségeket pontosan meghatározták az oklevélben
szereplő helységek felsorolásával. Kełi városa (későbbi
forrásokban Kłi)
ugyanazon nevű tartománynak volt adminisztratív központja. A 13. századig
Xorjiwn vagy Xorjean néven ismertek és egyike volt a történelemből jól ismert
Negyedik Örményország ( Čorrord Hayk’) tartományainak. A megnevezett
országrész az Aracani folyó egyik mellékfolyójának völgyében helyezkedik el.
Xorjiwnt a későbbiek során két részre osztották föl: Veri Kłi-re
(felső Kłi),
illetve Vari Kłi-re
(alsó Kłi).
A 20. század elején a tartományról azt tartották, hogy 206 faluból áll, amelyek
közül 50-et kizárólag örmények laktak[3]. Xlpaš kolostora és Kełi
városa a 15. század folyamán úgy jelent meg, mint virágzó település, azonban
furcsamód más forrásokban nem találunk róla semmilyen utalást, sem a 15. század
előtt, sem utána. Mindazonáltal négy ismert korabeli kolofonból kettőt
(mindegyik az Evangéliumból készült másolat) kutatásaink szerint a nevezett
kolostor scriptoriumában készítettek, egy bizonyos Onop’rios szerzetes
kézírásával 1442-ben. A kolofon első kézirata megállapítja: „Eme szent
Evangélium megíratott Xorjiwn tartományban, amelyet neveznek Kełinek
is, a Xlpašnak
mondott kolostorban, Surb Karapet [Keresztelő Szent János] egyházának illetve
más ott található szentegyházak védőszentsége alatt, a legbűnösebb,
leghitványabb, legméltatlanabb Onop’rios szerzetes által. Kérlek titeket, hogy
emlékezzetek meg kolostorunk apátjára, a feletettek álló Melk’iset’re és Petros
perjelre, s mind azon tiszteletreméltó papokra, kik összegyülekeztek vala
nevezetesen: Hohanes pap, Kirakos pap, Vardan pap, Step’anos pap, Astuacatur
pap, Melk’iset’ pap és Daniel diakónus.” Ezt követi továbbiakban számos laikus
ember felsorolása: „aki birtokolják e Szent Evangéliumot, s megírattak és
felkínáltattak emlékeztetőül Surb Astuacacin [Szent Istenszülő] és naxawk’-i
Surb Step’anos [Szent István] templomoknak, valamint Istent-befogadó Surb Nšan
[Szent Jel] templomának... Eme Szent Evangélium megíratott a 891-es
esztendőben. [891+551=1442]”[4].
A második kolofont szintén Onop’rios szerzetes írta, megadva ugyanazokat az
információkat, mint amelyeket az első szövegben láthattunk. Kivéve azt a
bejegyzést, amelyben az Evangélium elkészültét egy bizonyos Čašmelik’
laikus támogatta: „aki felajánlotta lelki fiát, a fiatal Astuacaturt.”[5]
A másik két kézirat kolofonja minden valószínűség szerint elveszett, vagy
kisebb töredékeiben maradt fenn. Mindkét kolofont „Kełi tartományban
lévő Xlpaš
kolostorában Surb Karapet védőszentsége alatt.” készítették. Az
elsőt a világhírű Lewon Xač‘ikean professzor szerint 1456-ban írta meg
az említett Onop’rios[6],
a másikat pedig 1464-ben egy bizonyos Step’anos püspök. A kolofonok is
megemlítenek 10 szerzetest Xlpašban, beleértve egy bizonyos Melk’iset’et is.[7] Az adatok alapján nyilvánvaló, hogy Xlpaš
kolostora sohasem bukkant elő monasztikus egyházi központként a középkori
Örményország területén. A két 1442-ben írott kolofon úgy hivatkozik
Melk’iset’re, mint Xlpaš kolostor apátjára; A kolofonok továbbá
utalnak egy ugyanabban a kolostorban lévő remetére, akit szintén Melk’iset’nek
neveznek. Az 1464 körül készült Négy Evangélium kolofonja szintén megemlít egy
Melk’iset’ nevű papot, mint a xlpaši kolostor szerzetesi kongregációjának
tagját. Ezek után feltehetjük azt a kérdést,
hogy vajon lehetett-e valamelyikük az a pap, akit Aristakes kat’ołikos
püspökké nevezett ki? Figyelembe véve azt a tényt, hogy az 1456-os és 1464-es
kolofónok közül egyik sem tesz említést Melk’iset’ nevű apátról, számunkra úgy
tűnik, hogy 1456-ban már nem lehetett az élők sorában. Sőt erősen gyaníthatjuk,
hogy az 1464-ben említett Melk’iset’ pap lehetett az a személy akit 1475-ben az
egyházfő püspöki rangra emelt. Mindenesetre a körlevélben megemlített Melk’iset’
püspök véleményünk szerint egyik rejtélyes alakja lehet az örmény egyházi
évkönyveknek. A kortárs történeti források, valamint a
15. század második felében uralkodó örmény egyházfők pontos dátumainak
hiányosságai folytán megállapíthatjuk, hogy e tények időrendi beosztása nem
tekinthető kimondottan megalapozottnak. A kronológiákkal olyan történetírók és
történészek foglalkoztak, mint Ar’ak’el Dawrižec’i, Mikayel Č‘amč’eanc’,
Simeon Erewanec’i, Łewond Ališan, Abraham Zaminean
és Małakia
Ormanean. Ők szükségesnek tartották a kéziratok újbóli átvizsgálását, különösen
a kolofonok esetében. Mint látni fogjuk, II. Aristakes kat’ołikos
körlevele legalább sok esetben megvilágítja az egyház kötelességeire vonatkozó
időrendi zavarokat. Ar’ak’el Dawrižec’i volt az első történetíró, aki kísérletet
tett az egyházfők névsorának összeállítására: a listát 1441-től vezeti – amikor
is az egyházfők a kilikiai Sisből visszatették székhelyüket Örményországba –
egészen 1661-ig. Az általa összeállított névsor alapján azonban megállapította,
hogy az okiratok az 1351-től kezdődő periódustól hiányosnak tekinthetők. Sőt, a
17. századi historikus azt is láthatta, hogy maga a lista áttekinthetetlen, és
a kéziratok kolofonjai kimondottan nem mutattak tiszta képet az egyházfők
uralkodásának idejéről. A helyzetet ugyanakkor még tovább
komplikálta az egyházfők mellé rendelt egyházi ügyvivők ,(at’or’akalk’)
kinevezésének rendszere: Dawrižec’i számára bonyolult volt meghatározni,
hogy tulajdonképpen kik is voltak az egyházfők s kik voltak az ügyvivők.[8]
Tehát a listájában megadott adatok szükségképpen nem jelzik az egyházfők „uralkodásának”
pontos dátumát. Dawrižec’i listája 1441-től egészen 1515-ig a
következő: „1441. Kirakos Úr a kat’ołikos. 1443. Kirakost
hivatalából elmozdították, s helyére Grigor Makuec’it választották. 1455.
Ugyanazon Grigor Úr; Aristakes Úr is kat’ołikos lett. 1461.
Ugyanazon Grigor Úr, és ugyanazon Aristakes Úr; Zak’aria Urat úgyszintén kat’ołikosá
választották. Ez a Zak’aria Úr volt az első kat’ołikos Ałt’amarban;
és az 1461-es esztendőben Džahanšah király Tabriz (Tavri=, Dawriž) városába érkezett, s [kat’ołikos]
s odament számos ajándékkal, hogy találkozzon az uralkodóval; s a király
felajánlotta számára Szent Edžmiacin egyházfői hivatalát és Világosító
Szent Gergely megszentelt jobb karját, valamint a szent stólát (urar) és
jelvényt (xač’alam).
Azonfelül birtokolhatta a „szent jobb” ereklyét, s Zak’aria kat’ołikos
szent Edžmiacin
trónjára lépett. 1462. Őszentsége Zak’aria kat’ołikos Ałt’amarba
költözött hivatalával, magával véve Világosító Szent Gergely
Szentjobbját. 1466. Ugyanezen Grigor Úr és Aristakes Úr. Sargis Úr ez évben kat’ołikos
lett. 1474. Ugyanazon Sargis Úr. S Hovhannes Úr kat’ołikos lett.
1476. Ugyanazon Hovhannes Úr. Egy másik Sargis Úr kat’ołikos lett.
Hovhannes és Sargis kat’ołikossága idején Világosító
Szent Gergely Szentjobbja visszatért Ałt’amarból, és Vrdanes
püspök vezetésével visszahelyezték Szent Edžmiacinba. 1493.
Ugyanazon Sargis Úr. Aristakes Úr is kat’ołikos lett. 1499.
Ugyanazon Sargis Úr. T’adeos Úr szintén kat’ołikos lett. 1504.
Ugyanazon Sargis Úr. Ełiše Úr is kat’ołikos
lett. 1506. Ugyanazon Sargis Úr és Ełiše
Úr. Nerses Úr is katołikos lett. 1515. Zak’aria kat’ołikos.”[9] Dawrižec’i listájából
hiányzik a pontos részletezés: rögzíti az egymást követő egyházfőket és egyházi
ügyvivőket; a dátumok azonban ritkán jelzik a kat’ołikosok hivatali
idejének kezdetét. A lista tisztán mutatja Grigor Makuec’i kat’ołikos
„trónra léptét” 1443-ban, de azt követően a forrás időrendi sorrendje teljesen
összekuszálódik. M.Č‘amč‘eanc’
lényegében ugyanazon listát követi, amely az A. Dawrižec’i munkájában
is található. Azonban egy helyen figyelemreméltó különbség mutatkozik meg. A
18. századi történetíró kísérletet tett arra, hogy megadja az
esztendők számát, mindazon egyházfőkről, akik 1466-1536 között gyakorolták
hivatalukat. Kronológiája a következő értesülést adja meg számunkra: „Nem
sokkal azután, hogy Zak’aria kat’ołikos Ałt’amar-ba elindult,
Grigor Makuec’i elhalálozott. Ennek következtében Aristakes kizárólag egyedül
tartotta kézben az egyházfői hivatalt, mialatt Sargis vardapetről azt
gondolták, hogy ő a helyettese (p'oxanord). Amikor négy évvel később Aristakes
meghalt, ugyanez a Sargis örökölte Edžmiacinban az egyházfői
hivatalt (kat’ołikosut’iwn),
s kinevezte helyetteséül Hovhannes vardapetet, továbbá Edžmiacin
püspökké is szenteltette. Mindezen nevek együtt említettnek a nagy örmény
időszámítás szerinti 924(=1475) és 931. (=1482) esztendőkben írt két
kolofonban.[10]
Ami Sargis edžmiacini
kat’ołikost
illeti, elhalálozott, amidőn főpapként 28 esztendeig irányította
az örmények szent egyházát, s őt követte 8 álló esztendőn át III. Aristakes, őt
követte 5 esztendőn át korábbi helyettese T’adeos Úr, utána pedig 12 esztendeig
II. Ełiše
Úr... És Ełiše
követte Edžmiacin-ban
5 esztendeig Zak’aria Úr, s azután pedig 16 évig III. Sargis Úr, aki felváltva
5 esztendeig gyakorolta az egyházfői hivatalt XI. Grigor Úrral.[11]„
Č‘amč‘eanc’
kronológiája – miközben részletezte az egyházfők hivatali idejének hosszúságát
– nem adta meg a pontos dátumokat a kat’ołikosok „uralkodására”
vonatkozóan. Ezt az űrt részint kitöltötték Simeon Erewanec’i, Łewond
Ališan
és Abraham Zaminean kronológiái. Bár hozzá kell fűznünk, hogy adataikkal inkább
bonyolították az amúgy is összekuszált helyzetet. Erewanec’i listája az
egyházfőkről a következő: III. Sargis (1476), III. Aristakes (1496),
I. T’adeos (1499), II. Ełiše (1504), V. Nerses (1506) és
III. Zak’aria (1515).[12]
Ališan
listája a következő adatokat szolgáltatja: III. Sargis (1467),
VIII. Hovhannes (1475), III. Sargis (1477), III. Aristakes
(1486), II. Yusik (1488), I. T’adeos (1499), II. Ełiše(1504),
IX. Hovhannes (1505), V. Nerses (1506) és III. Zak’aria (1515)[13].
S végül Zaminean kronológiája pedig a következőt mutatja: II. Sargis
(1468), VII. Hovhannes (1476), III. Sargis (1477), II. Ełiše
(1506) és II. Zak’aria (1515).[14].
Az utóbbi három lista összehasonlítása végeredményben azt mutatja, hogy nem
mutatható ki semmilyen egyezés a kat’ołikosok neveivel és
uralkodási évükkel kapcsolatban. Ez alól kivételt képez
II. (III.) Zak’aria kat’ołikos, akinek
uralkodását ugyanarra az évszámra teszik: 1515-re. Látni fogjuk, hogy M.
Ormanean következtetése is alig eltérő az előbb említett történészek
kronológiáitól: megállapításai ugyanis bizonyos módosításokat kívánnak meg.
Mint ismeretes a kilikiai Örményországban (miután 1375-ben elvesztette
függetlenségét) fennálló helyzet miatt az örmény klérus arra a meggyőződésre
jutott, hogy az egyházfő székhelyét vissza kell helyezni Nagy-Örményország
területére: Sisből Edžmiacinba. A kilikiai örmény papság jelentős
részének sikerült megnyernie az akkori egyházfőt, (IX. Grigor Musabekean
kat’ołikost)
valamint a nagy-örményországi főpapságot és nemességet, hogy nemzeti zsinatot (žołovk’)
hívjanak össze 1444 májusában Vałaršapatban (Edžmiacinban).
A jelenlévő püspökök, archimandriták, vardapetek, illetve világi nemesség abban
egyeztek meg, hogy az egyházi székhelyet mindenképpen vissza kell helyezni Edžmiacinba,
azaz Nagy-Örményországba[15].
IX. Grigor kat’ołikos – ragaszkodván hatalmához – azonban nagy
meglepetésre elutasította a nemzeti zsinaton való részvételt. Ezért a zsinat
(szinódus) egyházfővé a szerzetes Kirakos Virapec’it választotta meg egy
látszólagos kompromisszum eredményeként: mert korábban rivalizálás volt a
Siwnik és Vaspurakan tartománybeli papság között az egyházfői hivatal feletti
ellenőrzés jogáért. Nemsokára ez a kompromisszum hamarosan megtört, mivel az említett
papság képtelennek mutatkozott a végső megegyezésre. Ezért Kirakos kat’ołikost
akár lemondatták, akár önként mondott le 1443 nyarán, korábbi kolostorába
vonult vissza (Xor Virap). Őt a hivatalban X. Grigor Džalalbekean
(akit évkönyvekben Makuec’inek is neveztek) követte még ugyanebben az évben[16].
A fentiekben már megjegyeztük, hogy A. Dawrižec’i listájában a
következő bejegyzés található az 1455-ös esztendőnél: „Ugyanazon Grigor Úr, és
Aristakes Úr is kat’ołikos lett.”[17]
Ez az utalás Č‘amč‘eanc’t
arra a megállapításra jutatta, hogy X. Grigor egyedül képtelen volt
vezetni hivatalát, s ezért Aristakes vardapetet választotta maga mellé
helyettesnek 1455-ben. A korabeli források társ-kat’ołikosként
említik, ami gyakorlatilag ellenkezik az örmény egyházjoggal. Ennek az lehetett
nyilvánvaló oka, hogy „a megszálló” türkmén fejedelmek egyre inkább növelték az
örmény egyház évenkénti adóját. Így X. Grigor halála után
II. (III.) Aristakes vette át az örmény egyház irányítását[18].
Ormanean azonban helyesen állapítja meg, hogy az 1455-ös esztendőből egyáltalán
nem szükséges feltételezni, hogy már ekkor megjelenik Aristakes kinevezése
társ(segéd)-kat’ołikosként.
Sőt úgy véli, hogy jóval korábban léptették elő az előbb említett hivatalra, s
ez vélemény szerint legkorábban 1448-ban történt meg. Az egyháztörténész
megállapítását pedig az ún. Ganjaran forrásgyűjtemény (Egyházi himnuszok
gyűjteménye) kolofónja támasztja alá, amelyet: „Eristakes Úr pontifikátusa
(hayrapetut'iwn) idején” írtak.[19]
A társegyházfői kinevezés példátlan esetként tűnt fel az örmény egyház
évkönyveiben. Ormanean úgy magyarázza, hogy ez a precedens intézkedés amiatt
történt, hogy 1443 óta az örmény egyháznak egyidejűleg két kat’ołikosa
volt: nevezetesen a később lemondott (vagy lemondatott) Kirakos és
X. Grigor. X. Grigor 1448-ban megtörtént „formális” halála miatt vált
az ő társ-egyházfőjévé Aristakes, hogy lecsillapítsa Vaspurakan tartomány
papságát, valamint segítse a kat’ołikoszátus ügyeinek intézését.[20]
Nincs szilárd bizonyítékunk arra vonatkozóan, hogy pontosan melyik évben tették
Aristakest társ-kat’ołikosá, továbbá nem tudjuk előléptetésének
körülményeit. Ugyanakkor bizonyosnak vehető, hogy ő volt az első olyan egyházi
méltóság az örmény egyháztörténetben, akinek ezt a titulust adományozták.
Ráadásul ez a precedens hosszú időn során bevett hagyománnyá vált az örmény
egyházban. Úgy tűnik, hogy e címet eredendően az at’or’akal (szószerinti
jelentése: a trónus birtokosa azaz helynök) méltóságra alkalmazták. Aristakes
esetében ez a tisztség nyelvileg és jelentés szempontjából később egy pontosabb
terminust kapott: az at’or’akič (társ-egyházfő) hivatalát. Az évkönyvek
szerint a társ-kat’ołikost kat’ołikosá szentelték fel,
és ugyanolyan egyházi és világi előjogokat élvezett, mint a tényleges kat’ołikos:
püspökök felszentelése és a szentségek kiszolgáltatása. Ormanean elsősorban ezt
jogi szempontból vitatta, mivel a mindenkori örmény egyházfő kinevezhetett
helyetteseket, akik gyakorolhatták az előbb említett jogokat, ám nem lehettek
egyenrangúak az egyházfőkkel: mert az örmény hierarchia szerint ugyanis senki
más nem állhatott az egyház élén, mint maga a „konklávé” által megválasztott
kat’ołikos.
Ennélfogva egyetértünk Ormanean állításaival, miszerint a társ-kat’ołikos-ok
neveit soha nem foglalták bele az ún. egyházfői listákba, hacsak véletlenül nem
– hivatalosan – örökölték a mindenkori egyházfői méltóságot.[21]
Ezzel szemben helyettesek kinevezési rendszerének voltak kivehető előnyei,
szavatolva például az örökösödését az egyházfő esetleges halála után. A 15-17.
század folyamán egyre gyakoribb szokássá vált ez az eljárás, sőt ezzel
kapcsolatban a jövőben komoly visszaélések is történtek: lényegében a
társ-kat’ołikosok
uralták az örmény egyházat. Ráadásul a mindenkori egyházfőkre vonatkozó pontos
adatok hiánya komoly zavart jelentett a kutatók számára a főpapi méltóságok
öröklési rendjének meghatározásában. Mint már Dawrižec’i és Č’amč’eanc’
említette, hogy Kirakos Virapec’i kat’ołikos utáni zűrzavarban
Zak’aria Ałt’amarec’i
kívánt az edžmiacini
örmény egyház élére állni (1461).[22]
Sőt Č‘amč‘eanc’
megállapítja, anélkül hogy megemlítené művének forrásait, hogy X. Grigor
összeveszett helyettesével, Aristakes-szel, mivel a társ-kat’ołikos
egymaga kívánt az örmény egyház élére állni. Egy bizonyos Sargis vardapet pedig
– előnyt húzva ebből kényes helyzetből – ellopta Világosító Szent
Gergely ereklyéjét. A pap Tebrizba ment Džihanšah
türkmén fejedelemhez, akitől védelmet kért, később pedig arra kérte őt, hogy
nevezze ki az örmény egyház élére. Ezekről a hírekről értesülve
III. Zak’aria, Ałt’amar kat’ołikosa, szintén
Tebrizba ment. A türkmén fejedelmet ajándékokkal vesztegette meg, azzal a nem
titkolt szándékkal, hogy magát neveztesse ki Minden Örmények Kat’ołikosává.
Ez így is történt, ráadásul átvette Sargis vardapetől az ereklyét. Miután
Zak’aria megérkezett Edžmiacinba, nemcsak hogy elfoglalta az
egyházfői trónust, hanem a két egymással perlekedő főpapot el is űzte onnan[23].
Ezen túlmenően Zak’aria Sargist püspökké szentelte föl, majd azután kinevezte
helyettesének is. Ezek az események Ormaneant arra következtetésre engedték
jutni, hogy a két főpapnak mindenképpen össze kellett játszania Szent Gergely
ereklyének ellopásában, illetve az egyházfői szék megszerzésében. S itt Sargis
vardapet inkább Zak’aria embereként működhetett közre, sem mint potenciális
jelöltként az egyházfői trónra.[24]
Négy 1460-ból származó kéziratos kolofon is azt igazolja, hogy Zak’aria került
Edžmiacin
trónjára még ugyanabban az évben[25].
Azonban Zak’aria „regnálása” rövid életűnek bizonyult: mivel a következő
esztendőben egy bizonyos Haszan Ali türkmén fejedelem sikkasztás miatt súlyos
börtönbüntetéssel fenyegette meg, ezért titokban Edžmiacinból Ałt’amarba
menekült, magával véve Szent Gergely ereklyéit.[26] III. Zak’aria menekülése után
X. Grigort és Aristakest visszahelyezték hivatalába, hasonlóképpen jártak
el Aristakes esetében is. X. Grigor halála után Ormanean szerint 1465
végén történhetett,[27]
Aristakes helyettest választották meg egyházfővé. Ezt a szokatlan intézkedést,
ami által az elhunyt egyházfőt helyettese követte az egyházfői hivatalban,
Ormanean erősen vitatja, mivel a választást jóvá kellett hagyatni az örmény
szinódussal is[28].
Tekintettel azonban a 15. századi Örményország bonyolult politikai helyzetére
kész tényként kellett elfogadniuk ezt a lépést: annak ellenére, hogy az
ilyesfajta egyházfő választás ellenkezett az örmény kánonjoggal. Aristakes is
arra kényszerült, hogy megszakítsa rövid időre „uralkodását”, amikor
IV. Step’anos ałt’amari kat’ołikosznak sikerült
bitorolnia az egyházfői hivatalt Džihanšah fejedelem hathatós
támogatásával. Azonban III. Zak’ariahoz hasonlóan hamarosan neki is vissza
kellett menekülnie Ałt’amarba: legfőbb támogatója, Džihanšah
ugyanis 1468-ban vereséget szenvedett Uzun Hassantól, az Aq-qoyunlu
törzsszövetség vezetőjétől[29].
Ormanean ezzel kapcsolatban azt állítja, hogy Aristakes kat’ołikos,
aki újra átvette a hivatal irányítását IV. Step’anos elmenekülése után,
1469-ben elhunyt. (Enciklikája 1475-ből származik![30]) Ar’ak’el Dawrižec’i
kronológiája X. Grigor és II. (III.) Aristakes uralkodásáról
vonatkozóan nem szolgál pontos adatokkal; Č’amčeanc’
véleménye szerint Aristakes négy esztendőn át gyakorolta az egyházfői hivatalt
anélkül, hogy jelezte volna regnálása pontos idejét; végül Ormanean szerint,
X. Grigor 1443-1465 között volt hivatalban, míg Aristakes 1465-1469 között
volt egyházfő. A 15. századi kéziratok kolofonjainak nyomtatott kiadásai viszont
arra utalnak, hogy X. Grigor Džalalbekean Edžmiacini
kat’ołikos
1443-1468 között irányította az örmény egyházat, s nem pedig 1465-ig, mint
ahogyan azt Ormanean állítja.[31]
Aristakest, akinek neve a különféle formákban bukkan elő a forrásokban (Pl.
Aresdages, Erestakes, R’stakes, R’astakes, R’estakes és Herstakes), először a
1448-ban íródott Ganjaran nevű kézirat kolofónjában említik meg.[32]
Azonfelül neve előkerül még további két kolofónból is: egyiket 1457-ben, a
másikat pedig 1460 körül írták, s Aristakes nevét együtt említik X. Grigor
egyházfővel. Ezek közül az első, a Časoc’, amelyet „Grigor
Úr pontifikátusa (hayrapetut’iwn) és R’estakes érseksége idején”[33]
jegyzett fel. A második pedig megállapítja, hogy a már említett
Ganjarant „Grigor Úr vałaršapati pontifikátusának
és Eristakes püspöksége idején” írták.[34]
Az 1460-as kolofon tulajdonképpen másolata az 1428-ban írt Ganjarannak,
amelyet Szegha községben[35]
állítottak össze; az 1460-as kolofónt pedig egy bizonyos Simeon nevű pap írta
meg Bjni városában. Jelentős mindkét forrásban az, hogy X. Grigort egyházfőként
említik meg Vałaršapatban,
míg
Aristakest az elsőben érsekként, a másodikban viszont püspökként említik.
Ezekre való tekintettel, azt szeretnénk sugallni, hogy 1457-ben illetve
1460-ban Aristakes minden valószínűség szerint az ayrarati egyházmegye vezetője
(püspök vagy érsek) volt. Sőt az 1464-es esztendő az első olyan alkalom, hogy a
kolofónok Aristakes nevére úgy hivatkoznak, mint egyházfőére. Ez alapján
gyanítjuk, hogy a társ-kat’ołikosá vagy helyettesé való kinevezése
(felszentelése) 1460-1464 között történhetett meg. A kolofónok kiadott szövegei
úgy említik meg Aristakest, mint hayrapetet vagy kat’ołikost Edžmiacinban.
S ez legkorábban 1464-ben, legkésőbb pedig 1474-ben történt meg.[36]
A kolofónok közül – amelyet 1465-ben írtak – az egyik megállapítja, hogy az
Evangéliumot készítették „Herestakes egyházfősége idején, akit ugyanebben az
évben kat’ołikosi
trónra emeltek.”[37]
Egy másik 1467-ben írott kolofón is megállapítja, hogy az Evangéliumot „Er’estakes
Úr egyházfősége, és Step’anos Úr ałt’amari kat’ołikosátusa idején”
írták. A kolofón ugyanakkor jelzi, hogy ugyanabban az évben a bitorló IV.
Step’anos már elhagyta Edžmiacint.[38]
Ezek az adatok viszont arra engednek bennünket következtetni, hogy nem tudunk
pontos választ kapni arra a kérdésre, hogy Aristakest mikor választották
társ-egyházfővé, s mikor szentelték fel hivatalosan egyházfővé nem sokkal
X. Grigor halála után. Aristakes körlevele részint ezeket problémákat
oldja meg. A dokumentum nemcsak tisztán jelzi, hogy 1475-ben írták, továbbá
kiegészítő információkat is nyújt, arra vonatkozóan, hogy Aristakes mióta
gyakorolja egyházfői hivatalát: „6. éve, 4. hónapja és 20. napja.” Tehát
legkorábban 1469 óta, s nem pedig 1465 óta, ahogyan azt Ormanean feltételezte.
Más, személyére vonatkozó adatok hiányában – főleg az 1474 utáni kolofonokban –
elmondhatjuk, hogy ez a körlevél az utolsó olyan forrás, amely kilétére utalást
tesz. Ennek folytán elképzelhető, hogy Aristakes még 1475-ben elhunyt. Az
előbbi adatokon kívül Aristakes kat’ołikos tevékenységéről
nem sok információnk van. Egyházi szolgálatának ideje alatt, úgy tűnik, számos
egyházi érseket, valamint püspököt szentelt fel a legkülönfélébb örmény
egyházmegyék élére. Ezek közül az egyik legfontosabb volt Xačatur
vardapet érseki kinevezése a lengyelországi egyházmegyék élére feltehetően 1467
körül. A dokumentum megállapítja: „A háromszor áldott örmény egyházfő,
uralkodása idején, Harisdages Kat’ołikos Úr, aki az Edžmiacini
Örmény Egyház Patriarchája Vałaršapatban, Xač‘atur-t,
a tudós papok közül a legalázatosabbat, a lewonpoli (Lwów) egyház élére érsekké
szentelte fel. S Isten kegyéből mi visszatértünk és csatlakoztunk Istenben a mi
nyájunkhoz, akinek gondviselése megbízott bennünket pontifikátusunkra.”[39]
Xač‘atur
érseki kinevezését továbbiakban megerősíti a körlevél (kondak) fennmaradó része,
amelyet Aristakes kat’ołikos kimondottan a lengyelországi örmény
klérushoz címzett.[40]
Kivéve talán azokat a passzusokat, amelyek Xač‘atur-ra, valamint a
hatásköre alá tartozó közösségre vonatkoznak. Furcsamód a körlevél tartalma és
stílusa nemcsak hasonló, hanem számos esetben megegyezőnek mutatkozik az
1475-ös körlevéllel. Sajnos a dokumentum utolsó bekezdése hiányzik vagy
töredékes, mivel a forrás keltezése illetve pecséttel való ellátása nem
követhető nyomon. Így az az év, amelyben Xač‘aturt érsekké
szentelték fel, számunkra teljesen ismeretlen. „A lengyelországi örmények
krónikája” azonban tartalmaz néhány olyan értesülést, amely némiképp
tisztázhatja ezt a problémát. A forrásból úgy értesülünk, hogy Xač‘atur
1461-ben Leopolis (Lwów, Lemberg, Lemburg, Lewonopol, Ilov, Ilyvó) előjárójává
vált, majd érsekként szolgált 1463-tól, egészen 1502-ben bekövetkező haláláig.[41]
Ez alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy Xač‘atur
felszentelése 1463-ban történt meg, illetve II. Aristakes kat’ołikosnak
a beiktatásra vonatkozó körlevelét még ugyanabban az évben írták meg.
II. Aristakes kat’ołikosnak a lengyelországi örménységhez szóló
körlevele fényt derít egy másik, mindez ideig általunk ismeretlen történelmi
tényre. II. Aristakes egyházfővé választásával kapcsolatban Ormanean
megállapította, hogy ez az aktus a szinódus szankciója nélkül történt.[42]
A lengyelországi örmény közösségnek írt dokumentumban azt a következő
figyelemreméltó megállapítást találjuk Aristakes-szel kapcsolatban: „Isten
kegyelméből, s a mi Világosító Szent Gergelyünk által adományozott
kegyből, elfoglaltuk Szent Edžmiacin trónusát, hogy irányítsuk és
igazgassuk a Szent Örmény Egyház dolgait. [Aristakes] küldetett a Szentlélek
kegyéből, s a Haykazean [Örmény] nép parancsára, valamint a keleti
[nagy-örményországi] vardapetek hozzájárulásával. Nevezetesen Šmawon
vardapet, Sargis vardapet, Dawit’ vardapet, Daniel vardapet, valamint népünk és
nemzetünk (azatordiac’n) képviselői.”[43]
Ez a dokumentum tisztán megerősíti azt a tényt, hogy II. Aristakes
egyházfővé való felszentelése az örmény konklávé jóváhagyása által történt meg,
ahol számos egyházi és világi méltóság volt jelen. Következésképp megválasztása
az örmény egyházi tradíciók alapján zajlott le Edžmiacinban. Az örmény egyháztörténelem korai kutatói
– Arakel Dawrižec’itől
egészen Małak’ia
Ormaneanig – tulajdonképpen nem ejtettek komoly hibákat munkáikban. Nem
önhibájukból okoztak olyan hibás kronológiai eltéréseket, amivel zavarba hozták
a szakma művelőit. Az eltéréseket elsősorban azzal lehet megmagyarázni, hogy a
történetírók értesüléseiket hibás korabeli forrásokból meríthették. Továbbá
komoly gondot jelenthetett számukra, hogy a források áttekinthetőségét
megzavarhatta az ún. társ-kat’ołikosi intézmény megjelenése és a korabeli
kútfők szétszóródása (különösen a kolofónok esetében), ami miatt a történetírók
nem minden esetben voltak számára elérhetők. II. Aristakes kat’ołikos
1475-ös körlevélének tanulmányozása nekünk alapos lehetőséget nyújt a 15.
század második felének egyházi viszonyaira való betekintésre, valamint a
korabeli kolofónok kutatására. A mostanáig történt tudományos kutatások arról
győztek meg bennünket, hogy az Edžmiacinban „uralkodó” egyházfők kronológiái a
közeljövőben jelentős átdolgozásokat igényelnek. Ennek azonban egy másik
tanulmány tárgyát kell képeznie. DOKUMENTUM[44] A Mindenható Istennek – Mennyei
Atyánknak, minden létezők Teremtőjének – kegyelméből, akaratából és
választásából, s az Ő Egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak hatalmából, és az
Igaz Isten Szentlelkének ereje által. Eme szent levelünket, ezen iratunkat, –
az Egyetlen Istenség Legszentebb Háromságának áldásával, Krisztus Urunk által
adományozott apostoli béke, kegy és szeretet által – küldetett vala a jeles és
sokat dicsért vezető, gondnok és megfontolt pátriárka, Aristakes Úr, Minden
Örmények Kat’ołikosa
által, a Nagy-Örményország területén fekvő Vałaršapat
városából. A levelet írtuk mint Szent Tádé és Bertalan apostoloknak, valamint
Világosító
Szent Gergelynek vikáriusa és közvetlen utóda a Vałaršapat
városában lévő mennyei erő által épített – égi eredetű
oltáráról, és sugárzó templomából – Szent Edžmiacin egyházából.
Mindezeken túlmenően magába foglal számos ereklyét, mely a nevezett helyen
összegyűjtöttek vala: az Úr testét érintő lándzsát, amely átitatódott Jézus
Krisztus vére által; a királyi töviskoronát, amelyet Jézus Krisztus fejére
helyeztettek; a szögecseket, melyekkel átdöfték Jézus csuklaját; a szent
leplet, amellyel becsavarták Jézus testét; az Úr keresztjét, melyet Istentől
kapott; Világosító
Szent Gergely áldomást hozó szent jobbját; Világosító Szent
Gergely Xor virap-i síremlékét, amiben élve eltemették; Szent Gayane és
Hr’ip’sime szüzek síremlékét; s más olyan ereklyéket, amelyeket az Urunk által
emelt Szent Edžmiacin
székesegyház tőszomszédságában találtatnak. Mi tehát címezzük e levelet Nektek híres
és nagyra becsült Kełi városának, Xlpaš kolostorában
lévő Surb Karapet (Keresztelő Szent János) egyháznak, valamint a hozzá tartozó
egész püspökségnek, az ott található egyházakkal és lakosságával egyetemben,
úgy mint: Aparn, Astełaberd, Serkeli, T’arman, Abołnak,
Awsnak, Sełank,
Čermak,
Arek, Čpergeł,
Džuarič’,
Ap’xzut, Łazi,
Apikawank, Xupa, Menek, Ałt’ałt, Berdar Igi,
Hagstun, Ccuars, Apcek, Pajt’ak, Avrdnik, Ixu-tól egészen Arjucnavaz-i,
Hancevik, Mrun, Harkap, Xarik, Kholkholk, Harti, Aygarak, Pałin,
Handerj, Amarič’,
Arinc, Karmir Ekełec’ik,
Xup-Jor, Xulmin, Xort’um és Sen. Ezt a levelet írjuk először néktek:
tiszteletreméltó és tisztalelkű papoknak valamint szerzeteseknek; jámborlelkű
földbirtokosoknak; serény földműveseknek; nagylelkű nemeseknek; ügyes
kézműveseknek; szerény és kegyes asszonyoknak és minden olyan népnek, akik
lelki fiaink és gyermekeink. Minden földi és mennybéli szentek valamint az
Istenanya könyörgésre buzdító imája által, imádságot mondunk kiterjesztett
karral azért, hogy a Mindenség Teremtője, a Mindenható és Mennyei Atya a
Végsőkig adjon néktek békességet. Továbbá azért hogy az Isten Mennyei Igéje,
amely kimondhatatlan születéssel származik az Atyjától, adjon kimondhatatlan
kegye által néktek fényességet; azért, hogy Istennek Lelke, teremtés nélküli
Lényegével, lebegjen s osszon igazságot rajtatok, az Ő tiszta dicsőségének jutalma
által, valamint adományozzon számotokra mind földi, mind mennyei javakat;
azért, hogy a Megváltó Krisztus Urunk megszabadítson titeket mindennemű földi
és szellemi kísértéstől; azért, hogy mindenség kegyelmének kútja adja néktek
oda az Ő kimondhatatlan javait és mindez bőséggel árasszon el titeket mivel a
kegyelmes Isten könyörülete legyen rajtatok; azért, hogy a kegyes Isten adjon
néktek kegyelmet; azért, hogy az Isten, a kegyelem igazságosztója, bocsássa meg
vétkeiteket; azért, hogy a Mindenható és Örökkévaló Isten tartson meg titeket a
ti kegyes bizodalmatokban; azért, hogy minden reménnyel tartson meg titeket az
Isten Egyszülött Fia, a ti örökkévalóságban való hitetekben; azért, hogy a
mindörökké szerető Szent Lélek adjon néktek szeretetet Istenben és
felebarátotokban; azért, hogy a könyörületes Isten töltsön el benneteket
mindenféle erénnyel; azért, hogy az élő és éltető Isten jutalmazzon titeket,
gyermekeiteket, s felebarátotokat hosszú élettel; azért, hogy a békesség
angyala adjon néktek s halott felebarátaitoknak nyugalmat a mennyei
királyságban, a fény és nyugalom lakhelyén, ahol kimondhatatlan öröm vagyon
szomorúság nélkül, s ahol angyalok s más erényes lények örökké vigadalomban
élnek. Legyen a Legszentebb Háromság közösségének dicsőségére. Mindörökkön
örökké. Ámen. Jusson tudomásotokra nektek, mint
tiszteletre méltó papoknak és ájtatos nemeseknek és földműveseknek, hogy a
Szentlélek által vezetve, a ti Melk’iset’ uratok hozzánk, Szentegyházunkhoz,
járult, leveletekkel püspökké való szentelésének igazolása végett. És mi őt úgy
fogadtuk tisztelettel és szeretettel, mint szerető gyermekünket. S kívánságtok
szerint, magatartása alapján a Kełi városában lévő Xlpaš kolostorában
székelő Surb Karapet egyházmegye püspökévé szenteltük, s kineveztük őt
gondnokotoknak, pásztorotoknak, és szellemi vezetőtöknek. Köztetek fog munkálkodni mint jó pásztor
és fáradhatatlan földműves mint ahogy az Úr is mondotta: „Boldogok azok a
szolgák, akiket az Úr, amikor megérkezik virrasztva talál” [Lukács 12:37].
Ennélfogva, közületek mindannyian, szellemi gyermekeink fogadjátok el
püspökötöknek Melk’iset’ Urat nagy szeretettel és tisztelettel, mint az Úr
küldöttét és Krisztus Urunk apostolát. Ő lészen a ti apostoli vezetőtök,
továbbá, ő oldoz fel titeket a bűnök sokasága alól. Azonkívül figyelmezteti,
rendreutasítja, és megfeddi az engedetleneket, azon célból, hogy kövessék az
Isten törvényét és parancsolatját. Mindezeken túlmenően kötelességetek
lészen mindenféle fenntartás és hiba nélkül a püspökötöknek évenként pontos és
körültekintő beszámolót adni. Senki pedig ne merészelje jogait kétségbe vonni
vagy bitorolni, továbbá engedetlenséget mutatni, mert az nemcsak büntetést,
hanem kiátkozást szenvedhet. Ennélfogva, amikor is visszatér közétek, a ti
áldott városotokba és egyházmegyétekbe, ezen emelkedett hangvételű levelünkkel
és a szellemileg tiszta és csodálatos hitünkkel, szálljon le a mennyek országából
a földre a Jóisten kegyelme, és töltsön meg titeket az Ő nagylelkűségével.
Szűnjön meg mindenféle szenvedés és istencsapás, úgy mint éhínség, sorscsapás,
dögvész és minden más nyavalya s földetekről. Élvezzétek a jólétet, a békét és
a nyugalmat. Adjanak néktek bőséget a bokrok, a fák és megművelt földek
gyümölcsei, valamint jószágotok legyenek termékenyek. Jutalmazzon meg titeket
bőséges és termékeny javakkal, illetve áldasson titeket szellemben és testben
birtokaitokkal és hajlékaitokkal, továbbá családotokat és gyermekeiteket s
minden más javaitokat. Így legyen, ámen! Általa [Melk’iset’] mi is felkínáltuk
nektek a Szent Olajjal való felkenés becses lelki kegyét, Isten elfogadását és
lélekben magasztalt szent hitvallást, amivel a Szentlélek megjelöli a kisdedet
a keresztelőkútnál, hogy elfogadtassa a mennyei Atya által és megossza véle
Krisztus örökségét. Így legyen a papság felkenésével és a Szentegyház
megújításával is, valamint hasonlóan megjelöltessék a homlokán a hit megerősítésének
jelével. Azonfelül Melk’iset’ minden évben kapjon tőlünk új adagot a Szent
Olajból, s azt vegyítse a régebbivel. Kegyes kat’ołikosi
körlevelünk megíratott a mi parancsunk által Krisztus megtestesülésének 1475-ik
esztendejében, Világosító Szent Gergely idejétől számított 1174-ik
esztendőben [1174+301=1475]; szent trónusunkra való lépésének hatodik
esztendejében, és a mi a időszámításunk 924. esztendejének [924+551=1475] Areg
hónap 17. napján. S a további megerősítésül bevett szokás szerint vörös tintás
aláírásunkkal láttuk el, továbbá a levelet felül lepecsételtük saját fenséges
és díszes pecsétünkkel a Mi Istenünk Jézus Krisztus dicsőségére. Aristakes, Jézus Krisztus szolgáinak
szolgája s az Ő kegyelme és könyörülete által, Minden Örmények Kat’ołikosa
és Vałaršapat
Patriarchája Szent Edžmiacinban. Jegyzetek [1] Šahaziz, Eruand: Kat'ołikosakan kondaknere ew orhnut'ean t'łt'er. Edžmiacin (Mayis-Yunis), 1947. (Kat'ołikos-i körlevelek és adománylevelek.) (továbbiakban: Šahaziz, 1947.) 26-28. p. [2] Šahaziz, 1947. 27-28. p. [3] A tartományról vonatkozóan bővebb információt közöl Ep'rikean, S.: Bnašxarhik Bar'aran Vol. II. Venetik, 1907. (Természet földrajzi szótár.) 355-363. p.; Darbinean, M.: „Xorjean”. In: Haykakan Sovetakan Hanragitaran. Vol. V. Erewan, 1979. (Szovjet-örmény Enciklopédia) 90. p. [4] Ter-avetisean, Smbat: C'uc'ak hayeren jer'agrac Nor-Džułayi Amenap'rkčean vank'i. Vol. I. Vienna, 1970. (Örmény kéziratok katalógusa az új-dzsułai Világmegváltó kolostorban.) (továbbiakban: Ter-avetisean, 1970.) 82-83. p. (m.s.52). [5] Ter-avetisean, 1970. 83. p. (ms. 52) [6] Xač'ikean, lewon: XV dari hayeren jer'agreri yišatakaranner. III. köt. Erewan, 1955-67. (XV. századi örmény kéziratok kolofonjai.) (továbbiakban: Xač'ikean, 1955-1967.) II, 77. p. [7] Xač'ikean, 1955-1967. 221-222. p. [8] Bővebben: Patmut'iwn Ar'ak'el Vardapeti Dawrižec'woy. Amsterdam, 1669. (Ar'ak'el Dawrižec'i vardapet történelme.) (továbbiakban: Dawrižec'i, 1669.) 417-419. p. [9] Uo. 421-422. p. [10] Č'amč'eanc', Mik'ayel: Patmut'iwn Hayoc'. Vol. III. Venetik, 1786. (Az Örménység története.) (továbbiakban: Č'amč'eanc', 1786.) 506-507. p. [11] Č'amč'eanc', 1786. 509. p. [12] Erewanec'i, Simeon: Džambr Girk', or koč'i Yišatakaran arjanac'uc'ič. Vałaršapat, 1873. (Szamadáskönyv, melyet jegyzéknek neveznek.). 20. p. [13] Ališan, Łewond: Ararat. Venetik, 1890. 230. p. [14] Zaminean, Abraham: Hayoc' ekełec'u patmut'iwn. Vol. II. Nor-Naxidžewan, 1808. (Az örmény egyház története.) 227e. p. [15] E történeti eseményről bővebb információt közöl számunkra Kostaneanc', Karapet (ed.): T'ovmas Mec'op'ec'u Yišatakarane. Tiflis, 1892. (Thovmas Mec'op'ec'i krónikája.) Továbbá: Ormanean, Małakia: Azgapatum. Vol. II. Beyrut, 1960. (Nemzettörténet. 2. kiadás.) (továbbiakban: Ormanean, 1960.) paras. 1444-1460. [16] Egyházfővé választásának körülményeiről bővebb értesüléseink nincsenek. Ormanean, 1960. paras. 1466-1469. [17] Dawrižec'i, 1669. 417-419. p. [18] Č'amč'eanc', 1786. 501. p. [19] A kolofon szövege megtalálható: P'irłémean, Łewond: Notark' Hayoc'. Polisz, 1888. (Örmény írástudók.) 158. p.; Xač'ikean, 1955-1967. I, 619. [20] Ormanean, 1960. para. 1481. [21] Ormanean, 1960. para. 1482. [22] Dawrižec'i, 1669. 417. p. [23] Č'amč'eanc', 1786. 503-505. p.; Xač'ikean, 1955-1967. I. 172-173. p. [24] Ormanean, 1960. para. 1490. [25] Xač'ikean, 1955-1967. II. 139., 140., 143., 148. p. [26] Xač'ikean, 1955-1967. 175-177., 178. p. [27] Ormanean, 1960. para. 1496. [28] Ormanean, 1960. para. 1500. [29] Ormanean, 1960. para. 1501.; Xač'ikean, 1955-1967. II. 257. p. [30] Ormanean, 1960. para. 1503. [31]
Xač'ikean, 1955-1967. I. 691. p.,
no. 29.; II. 478. p., no. [32] Xač'ikean, 1955-1967. I. 619. p. [33] Xač'ikean, 1955-1967. II. 82. p. [34] Xač'ikean, 1955-1967. II. 131. p. [35] Eganean, O. et. al. (ed.): C'uc'ak jer'agrac Maštoc'i anwan Matenadarani. Vol. II. Erewan, 1970. (Kéziratok katalógusa a Maštoc' Matenadaranban.) col. 690. (ms. 8188). [36] Ezen kolofónok szövegei megtalálhatók: Xač'ikean, 1955-1967. I. 281. p.; II. 217., 232., 240., 246., 252., 258., 260., 267., 273., 276., 280., 290-292., 297., 299., 315., 318-319., 321-322., 330-331., 337., 344., 346-348., 350., 364-365. p.; III. 448-449., 451-452., 454. p. [37] Xač'ikean, 1955-1967. II. 232. p. [38] Xač'ikean, 1955-1967. II. 260. p. [39] Bžškeanc', Minas: Čanaparhordut'iwn i Lehastan. Venetik, 1830. (Lengyelországi utazások.) 110. p. [40] A körlevél teljes szövege megtalálható Ališan, Łewond: Kamenic': Taregirk' Hayoc' Lehastani ew R'umanioy. Venetik, 1896. (Kamenic': Az örmények évkönyvei Lengyelországban és Romániában.) (továbbiakban: Ališan, 1896.) 225-227. p.; Petrovič', Gregorio: Hayoc' ekełec'in Lehastani medž. Vienna, 1980. (Az örmény egyház Lengyelországban.) (továbbiakban: Petrovič', 1980.) 87-88. p. [Eredetileg La chiesa armena in Polonia címmel jelent meg Rómában 1971-ben.] [41] Petrovič', 1980. vii., 16., 116., 117., 134. p. [42] Ormanean, 1960. para. 1471. [43] Ališan, 1896. 225-226. p. [44] Az oklevél magyar szövege. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |