Sarnyai Csaba Máté kutatásait az MTA-Sasakawa Alapítvány, az OTKA (F 0300232 sz. pályázat), a Soros Alapítvány (230/3/826 sz. pályázat) és a Faludi Ferenc Akadémia támogatta. (A Szerk.)

Alábbi tanulmányunkban a Kalocsai Érseki Levéltár 1848/49-es aktáiból készült, idén megjelenő dokumentumkötetünk apropóján a idevonatkozó egyháztörténeti forrásfeltárás és publikálás elméleti és gyakorlati kérdéseivel kívánunk foglalkozni.

A forráskiadvány szerkezetét tekintve két fő egységre tagolódik. Első része az országos események hatását, az egyházmegyei tanácskozmány fejleményeit, az egyházmegye papságának reform-elképzeléseit, vagyis a történtek politikai vonulatát, igyekszik nyomon követni. Ezen belül a történéseknek elkülöníthető egy országos és egy helyi vonatkozása. Az előbbi azért különösen is hangsúlyos, mert a kalocsai érsek (Nádasdy Ferenc) a tárgyalt időszakban a rangidős egyházi főméltóság, mivel a római szentszék a Batthyány-kormány kinevezéseit nem ismerte el. Egyfelől az érsek, vagy távollétében helyettese (Girk György), valamint a főkáptalan által kiadott országos és egyházmegyei körlevelek és belső utasítások képezik ennek a résznek a forrását.[1]

Az első részhez tartozik még az az anyag is, amely elsődlegesen az érseki megye belső életére vonatkozik. Magától értetődően ez a gazdagabb. Mivel ennek jelentős hányada szintén szorosan kapcsolódott az országos szintű események és törekvések menetéhez, ezért a korszakra vonatkozó átfogó egyháztörténeti kutatások felől nézve ennek is van relevanciája. Itt a legfőbb kútfők zömmel a papi találkozók iratai, valamint főként az egyházmegyei tanácskozmányra és annak előkészületeire vonatkozó dokumentumok, illetve az espereskerületi korónák jegyzőkönyvei. Ezeken a fórumokon elsősorban az egyház belső és külső viszonyainak reformja, vagy éppen – a feltétlenül szükséges átalakítások melletti – megőrzése került előtérbe. Így ez az egység fontos adalék lehet a lelkészkedő papság bizonyos köreiben jelentkező reformtörekvések rekonstrukciójához, illetve a reformok által kiváltott reakciók bemutatásához. Az idetartozó kútfők levéltárilag több helyen lelhetők fel. A már említett „Politika” sorozaton kívül elsősorban az ugyancsak az egyházkormányzati iratok között az 1848-ra tervezett zsinat előkészületeivel összefüggő aktákból válogattunk.[2] Ehhez járultak kiegészítésként, egy-egy téma erejéig, az egyházkormányzati iratok egyéb sorozatai,[3] illetve az érseki hivatal plébániákra vonatkozó iratai.[4] Az érseki gazdasági levéltár iratanyagát sajnos nem tudtuk feldolgozni a forráskiadvány készítése során. Ennek oka részben a levéltár rendezetlensége, illetve az a körülmény, hogy a munka idején az említett gazdasági anyagot még külön intézmény őrizte, 1999 novemberében egyesítették újra a két levéltárat kezelési jogot illetően.

A történtek politikai vonalának néhány fontos elemét bemutató képet egészíti ki a második rész, amely a papi sorsok címet viseli. Ezeknél a forrásoknál ugyanis az eseményeket átélő, illetve abban tevékenyen részt vállaló papok személye kerül előtérbe. A források levéltári eredete az érseki hivatal személyekre vonatkozó, ún. perszonális iratanyaga.[5] Ide helyezték el az 1848-49-es eseményekben érintett, akár fegyvert fogó, akár tábori lelkészi szolgálatot vállaló, esetleg más okból a császári katonák által letartóztatott lelkészek tisztázó eljárásainak aktáit. Az általában 1850 tavaszán, a főegyházmegyei szentszék előtt zajló igazoló eljárások során számos levelet, dokumentumot begyűjtöttek, melyek beszédes tanúi lehetnek annak, hogyan élték át az egyes klerikusok a fegyverfogás időszakát, milyen módon fogadták az események utólagos megítélését, egyházi elöljáróik feddését, és miként alakult sorsuk a későbbiekben. A közölt dokumentumok ezen felül értékes adalékot jelenthetnek az 1849 utáni „megtorlás” értelmezéséhez (nem véletlen az idézőjel, hiszen kérdéses, hogy milyen esetekben lehet megalapozott a kifejezés használata). Az iratok segítségével szempontokat kapunk a szentszéki tisztázó eljárások szerepének megítéléséhez, az egyházi intézményrendszer, illetve az elöljárók viselkedésének értékeléséhez.

Válogatott forrásokról lévén szó, természetes kötelességünk volt a válogatás céljának és szempontjainak rögzítése. Elsőként azt kell megjegyeznünk, hogy véleményünk szerint az 1848/49-es korszak egyháztörténetének jobb megismerése céljából minden, a téma szemszögéből releváns dokumentum teljes, válogatás nélküli kiadásának lett volna igazi értéke. A teljesség elméleti igénye azonban pillanatnyilag még a legjobb szándékkal sem volt átvihető a gyakorlatba. Maga az érseki levéltár is évek óta folyamatos rendezés alatt áll, és nem túlzás azt állítani, hogy szinte a kötet megjelenésének napjáig, sőt azután is újabb és újabb, a kiadvány témájához tartozó anyag bukkanhat fel. Az is természetes, hogy léteznek bizonyos terjedelmi korlátok, és tekintettel kellett lennünk a kiadóra, pontosabban azon könyvsorozat (Miscellanea könyvek) jellegzetességeire, amelynek részeként a forráskiadvány megjelenhet. Ennek fontos célja ugyanis a szélesebb olvasó közönség elérése.

Válogatásunk azt a célt kívánja szolgálni, hogy a közlésre bocsátott forrásokkal lehetőleg ezt a sokoldalú – szinte kimeríthetetlen – történeti korszakot egy egyházmegye archívumának idevonatkozó anyagán keresztül igyekezzünk bemutatni, a (nem csupán szakmai) közönségnek. Véleményünk szerint ezt a célt nem elsősorban egy az országos és helyi események összességét – illetve azoknak az áttekintett anyagban való minden megjelenését – tárgyalni kívánó forráskiadvánnyal lehetett elérni, hanem sokkal inkább az alábbiakban ismertetett válogatási szempontokat követő szelekcióval.

Az első rész válogatási módja főként tematikus. A közlésre kiválasztott iratokat nagyobb tárgyi csoportokra osztottuk, ezen belül általában időrendben közöltük, de a tartalmilag összetartozó iratoknál a szoros időrendet alkalmasint meg is bontottuk. Ezek a tárgyi csoportok, bár időnként kétségtelenül szubjektívek, igyekeznek követni azokat a fő szempontokat, amelyek a magyar katolikus egyháznak, illetve az érseki megyének az 1848/49-es politikai változások nyomán átalakuló külső és belső viszonyait, valamint a konkrét eseményekre való reakcióit jellemzik.

A külső viszonyokon elsődlegesen a megváltozott és folyamatosan változó állam-egyházi kapcsolat rendszert értjük. Ez a tárgykör külön egységként Nádasdy érsek megyés papságához, illetve híveihez intézett körleveleinek kronologikus közlésével kezdődik.[6] Ez azért alkot külön csoportot – és közöljük annak ellenére, hogy a közelmúltban kettő közülük nyomtatásban is megjelent – mert így alkothat képet az olvasó arról, hogy az egyházmegye feje, a honi püspöki kar rangidőse, milyen módon formált véleményt, és közvetített a változó viszonyok közepette elsődlegesen (bár nem kizárólag) a legfontosabb idetartozó kérdésekben. Ezt követik az egyházmegye főméltóságainak (az érseken kívül Girk György püspök, érseki helyettesnek, valamint a káptalani testületnek) a levelei és utasításai a legfőbb egyházpolitikai problémák kapcsán, illetve főként azoknak az egyházmegye mindennapi életében való megjelenése szempontjából.[7]

Az átalakuló belső viszonyok jelen munkában elsősorban az egyházon belül jelentkező liberális, esetenként radikális törekvéseket és az ezek korlátozását célzó lépéseket, vagy a megyei tanácskozmány előkészítésére és következményeire vonatkozó iratokat jelentik.[8] Az utóbbi előkészítésének jelentős csoportját képzik azok az írásbeli válaszok, amelyek a Nádasdy által megnevezett tanácskozmányi tárgysorozatra érkeztek be a lelkészektől, vagy az espereskerületektől. Itt a nagy számú forrásból az érseki káptalan véleményét, mint kiemelten fontosat vettük számba. A plébánosi és kápláni beadványok közül pedig elsődlegesen azokét soroltuk be, akik a papi sorsokról szóló második részben is szóba kerülnek.[9] Az 1848. augusztus 30. és szeptember 1. között lezajlott gyűlés teljes jegyzőkönyvét[10] terjedelmi okokból nem hoztuk, csak a korabeli sajtóban is megjelent határozatokat soroljuk fel.[11]

Ehhez a tárgykörhöz tartozik az espereskerületekben jelentkező alsópapi reformtörekvések bemutatása. A kerületek közül csak a felső tiszait emeltük ki. Tesszük ezt egyfelől a terjedelmi korlátok okán, másrészt éppen azért, mert ez a kerület nagyon karakterisztikus nézeteket képviselt az egyház belső viszonyainak átalakítása kapcsán. Ez tükröződött az érsekkel folytatott iratváltási sorozatban. Ennek csak az első lépéseit közölte a korabeli egyházi sajtó,[12] de további menete a levéltári dokumentumok nyomán végig követhető.[13] Az általunk vizsgált espereskerületi anyagokban egyébként a reformtörekvések és a rájuk való reakciók szempontjából ez volt a legteljesebben kirajzolódó kép egy adott kerület és elöljárója közötti kommunikációban. Idevettünk példaként még egy személyt, Sörös Imre érseki könyvtárost, mert – túl azon, hogy a második részben is feltűnik a neve – ő jellegzetes alakja volt a korszak reformigényekkel fellépő klerikusainak. 1849. március 21-én Kalocsán tartott prédikációjának[14] híre pedig túl jutott az egyházmegye határain. A beszéd a személyi anyagából került át a kötet első részébe. Ennek oka, hogy az ezt megelőző, 1848 végi többszöri levélváltás Sörös és Nádasdy érsek között[15] – amelyből kitűnik, hogy nézetei miatt már ekkor konfliktusba került elöljárójával – nem a perszonális anyagban, hanem az egyházkormányzati iratok Synodalia 1848 dobozában található.

A korábban említett konkrét történéseken elsődlegesen a hadi eseményeket,[16] vagy a forradalom leverésének az egyházmegye klerikusait összességében érintő következményeit értjük. Az utóbbi tárgy részben átfedi a papi sorsokat tárgyaló második rész témáját. A külön választás oka kettős. Egyrészt, hogy az itt közölt levelek általánosan mutatják be ezt a témát,[17] másrészt pedig, a levéltári helyük is máshol van az egyházkormányzati iratok Politica 1848/49. sorozatában. Itt kívánunk még utalni arra, hogy az egyes tematikus egységeknél, a dokumentumok hiánya miatti hiátusokat, amennyiben ez lehetséges volt, igyekeztünk az érseki hivatal jegyzőkönyveinek (Protocollumok) 1848 és 1849-es kötetei alapján kiegészíteni.

A második rész fontos válogatási szempontja volt, hogy érzékeltessük az eseményekben részt vevő egyházi személyek jelentős számát. Azzal a döntéssel azonban, hogy minél több érintett személytől igyekeztünk közölni iratot, le kellett mondanunk arról, hogy az akták szintjén végigkövessük az egyes életutakat. A dokumentumok tehát ennek megfelelően időrendben, és nem személyenként kerülnek bemutatásra. Az egyes személyek kapcsán futó gondolatmenetek teljesség igényének rövid összefoglaló életutak írásával, illetve a személyekhez köthető dokumentumok jegyzetelésével, mutatózásával igyekeztünk eleget tenni. A történtek emberi oldalát szerettük volna minél gazdagabban, sokoldalúbban érzékeltetni, ennek megfelelően húsznál több érintett személy vizsgálati anyagából kerültek közlésre iratok, az „érintett papok” száma azonban természetesen ennél is több volt.

A szélesebb olvasó közönségre való tekintettel a források válogatásának egyik szempontja lett a nyelv is. Az első részben az egyes tárgykörökhöz igyekeztünk lehetőség szerint olyan példákat hozni, amelyekre vonatkozó iratanyag többsége magyar nyelvű, de természetesen az ügy menetéhez tartozó latin kútfőket is közöljük. A második részben a nyelvi szempont ugyancsak fontos volt, de a papi sorsokra vonatkozó magyar nyelvű források terén valóban a teljességre törekedtünk. Elmondható, hogy a perszonális iratok 1848-49-re vonatkozó magyar nyelvű aktáit döntő részben (hozzávetőleg 80-90%-os arányban) közöltük. A sokkal terjedelmesebb latin nyelvű anyagból vett szerény mértékű ízelítő csupán az említett sokoldalúságot próbálja érzékeltetni. A források vagy forráscsoportok elé a dokumentumok jobb megértését segítendő rövid ismertető kerül, amely igyekszik behelyezni a kútfő(ke)t az konkrét történeti összefüggés rendszerbe. A tájékozódás megkönnyítése érdekében a kötetet forrásjegyzék és névmutató zárja le.

Összességében kijelenthető, hogy a rendezett, s így kutathatóvá és visszakereshetővé vált anyag megtekintése megtörtént, alkalmas anyagi forrás biztosítása után lehetséges a teljességre törekvő forráskiadás elkészítése is, minden bizonnyal már elektronikus adathordozó, CD, formájában. A közlés módszerében nagyobbára követtük a Benda Kálmán-féle szabályzatot,[18] de éltünk mindazokkal a mérlegelési lehetőségekkel, amelyeket a közlők számára felvetett. Ezen felül figyelembe vettük Hermann Róbert e korszak forráskiadási módjának bizonyos pontokon történő finomítására vonatkozó írásának[19] néhány ettől különböző kitételét. Az alábbiakban elsősorban csak az e két cikkben lefektetettektől való eltérések során hivatkozunk külön is rájuk.

A gyakorlati munka közben a közlés módja kapcsán további kérdések vetődtek fel. Az első lehetőségünk a betűhív publikálás, az estleges tollhibák kiigazításával. Ez viszonylag egyértelmű, de nehezen olvasható lett volna. Ha azonban a közzétevő szándéka az, hogy – idézve Hermannt – „a forrásközleményeket és kiadványokat nemcsak a közlő, a korrektor, illetve a közlő sasszemű ellenségei olvassák, hanem esetleg a nagyközönség is”, akkor az olvashatóság fő szemponttá léphet elő. Ebben az esetben felmerül az egységesítés igénye és mikéntje. Ehhez járul még, hogy az elmúlt negyedszázadban (Benda Kálmán szabályzata 1974-ben látott napvilágot!) a forrásközlés lehetőségei és technikai feltételei is megváltoztak. Örvendetesen kitágulni látszanak például az utóbbi években az egyháztörténeti jellegű források publikációs keretei, így – visszautalva az előbbi idézetre – növekszik a szövegeket könnyebben megérteni kívánók potenciális tábora. Idetartozik még a közlés technikai hátterének átalakulása, ami a publikáció mikéntjére is hatással van. Itt elsősorban a számítógépre, CD-ROM-ra vagy a világhálóra gondolunk. Ezek a tények nézetünk szerint meggondolandóvá teszik, hogy – folytatva a Hermann rövid cikkében 1998-ban megkezdett gondolatokat – a 19. századi forráskiadás módjának további részletekre kiterjedő újra értelmezését vessük fel. A készülő kötet néhány apró mozzanatban már erre felé mutat.

A fentieket figyelembe véve a szövegközléseknél egész szavakon nem változtattunk, nem hagytunk ki, nem toldottunk be. A központozás és helyesírás viszont, az olvashatóság és az egységesítés kedvéért, a mai szabályoknak megfelelően történt. Mivel a hangzásalak különbsége a helyesírási különbözőségek többségénél nem állapítható meg, ezért – a Benda által írottaktól ezen a ponton különböző Hermann ajánlását[20] követve – ezekben az esetekben is a mai helyesírás szabályait alkalmaztuk. Érvényes ez a magánhangzók utáni kettőzött mássalhangzókra, azokat – szemben az 1974-es szabályzattal[21] – olyankor is elhagytuk, ha ejtésük vitás (pl. melly = mely, hattalmas = hatalmas). Ugyanígy tettünk az összetett szavakban, illetve a nem rag helyzetben álló kettőzött mássalhangzókkal akkor is, ha mássalhangzó után következtek, mivel ezt kiejteni úgysem lehet, sőt esetleg félreértést is okozhatnak (pl. mosttan = mostan). Ugyancsak elhagytunk minden ‘-ot – ellentétben az utóbb hivatkozott cikkel[22] – tekintet nélkül arra, hogy azt névelők (pl. a’ király = a király), kötőszók (a’ mely = amely) mellett, vagy a nak/nek rag helyett (pl. a királyok’ szívei) használták-e a forrásban. A szavak egybe- vagy különírásánál is a mai szabályokat tartottuk szem előtt. Eltérően Benda Kálmán iránymutatásától[23] ezt alkalmaztuk az „az” illetve „a” névelővel összetett névmásokra és határozókra is (pl. az ki = aki, az hol = ahol, az mely = amely, az mint = amint). A családneveket, illetve a hozzájuk kapcsolódó előneveket – amennyiben rekonstruálható volt – abban az alakban és sorrendben írtuk, ahogyan az illető személy használta. A forrásban két vagy több részben írt földrajzi nevek miden elemét nagybetűvel kezdtük (pl. Bács Bodrog Megye)

Természetesen az érthetőség mint fő szempont nem jelentette azt, hogy ne törekedtünk volna a szövegek stílusának, nyelvjárásának megőrzésére. A központozás változtatásai pedig elsősorban az oldalas körmondatok tagolását jelentették. Kis- és nagybetűket cseréltünk ki időnként: például a megszólítások egységesítése kedvéért, illetve elhagytuk a felesleges nagybetűket a szövegekből. A nyomtatott forrásokban dőlt betűvel szedett részeket eredeti formájukban közöltük. Ennek következtében, az elkülöníthetőség kedvéért, az eredetileg aláhúzott részeket – a Benda-féle szabályzattól[24] eltérően – nem dőlt betűvel, hanem aláhúzottan tesszük közzé az írott és nyomtatott dokumentumokban egyaránt. Célunk ezzel is az eredeti íráskép tükrözése. Az egyes iratok irattani meghatározásánál a könnyebb átláthatóság miatt kiírtuk a megfelelő irattani terminust (pl. tisztázat, fogalmazvány) és nem a hivatkozott szabályzatban jelzett[25] nyomtatott nagy betűket (pl. A: tisztázat, B: fogalmazvány) használtuk. Az iratban a keltezést az eredeti formájában közöljük, a megelőző bevezető magyarázatban – felcserélve a Bendánál szereplő sorrendet[26] – elsőként a helyet tüntetjük fel, ezt követi vesszővel elválasztva az év arab számmal, a hónap betűvel a nap ugyancsak arab számmal kiírva (pl. Szabadka, 1849. február 18.). Ezzel a ma használatos dátumjelzés szerinti renddel a könnyebb áttekinthetőséget kívántuk szolgálni. A nem a Gergely-naptár alapján írt dátumokat, és az ünnepek szerinti keltezéseket a forrásokban ugyancsak eredeti alakjukban hagytuk, és szintén a bevezetőben oldottuk fel (pl. 1848. V. Pius napján [május 1.]) A keltezés helyének megnevezését a kútfőkben az ott olvasható nyelvei formában adtuk, de a magyar megfelelőjét, ha az illető helynek van magyar neve, a kötetet záró mutatóban közöljük. Ez érvényes akkor is, ha a magyar helynév időközben megváltozott, vagy jelzővel bővült (pl. Almás = Bácsalmás), azaz a forrásban az irat keltezésekor élő névalakot írtuk, de az újat közöljük a mutatóban.

A jegyzetelésnél szintén az olvashatóság és az érthetőség volt a célunk. Ennek következtében a fogalmazványok esetében csak az érdemi, gondolati újdonságot jelentő javításokat jelöltük. Ez az oka annak is, hogy nem közöljük a jegyzetekben valamennyi említett személynek (pl. egy közösen írott levél számos aláírójának) az életrajzát, csak a fontosabb szereplőknek, levélíróknak, illetve címzetteknek a pályáját foglaljuk össze röviden. A ma már nem, vagy más értelemben, illetve alakban használt szavakat és az idegen kifejezéseket, valamint a rövidítéseket értelemszerűen dokumentumonként magyarázzuk, vagy feloldjuk. A szövegkritikai és a tárgyi jegyzeteket – ellentétben a Benda-féle szabályzattal[27] – nem különítettük el oly módon, hogy az előbbieket latin kis betűkkel jeleztük volna, hanem a kettőt egybe véve folyamatosan növekvő arab számokkal jelöltük, mivel a források között van, amelyik olyan lapalji jegyzeteket tartalmaz, amelyeket már eredetileg is latin kis betűkkel jelöltek Az így egységesített két jegyzetfajtát a főszöveggel azonos típusú, de kisebb méretű betűvel közöltük. A jegyzetek mindig a vonatkozó lap alján, nem a forrásdokumentum végén, helyezkednek el, és a nyomtatásban számozásuk nem laponként és – szemben Benda Kálmán regulájával[28] – nem is iratonként történik, hanem folyamatosan a kiadvány egészére kiterjedően. Az irat levéltári helyét, leírását a külzeten lévő feljegyzéseket és a további ügymenetre vonatkozó információkat – amennyiben azok tisztázhatók voltak – az adott forrás után, azzal azonos betűtípussal, de kisebb mérettel közöltük, hogy jobban elkülöníthető legyen.[29]

Tudomásunk szerint egy körülhatárolt 19. századi történeti eseménynek – esetünkben az 1848/49-es forradalomnak és szabadságharcnak – egy katolikus egyházi archívum anyagának tükrében történő bemutatására az utóbbi évtizedekben nem került sor. A kötet szerkesztői erre tesznek egy első – minden bizonnyal tartalmi és formai szempontból egyaránt vitára sarkalló – kísérletet. Bízunk abban, hogy ez az esetleges szakmai diskurzus másokat is arra indít, hogy újabb egyházmegyék hasonló témájú aktáit foglalják kötetbe.

Jegyzetek