John Donne verseinek pillanatnyilag legmodernebb kritikai kiadásában, a gazdag költői hagyaték főként inkább poétai forgácsokat tartalmazó kötetében olvasható az alábbi rövid bejegyzés, amely rímes formában íródott ugyan, de inkább „inscription”, mintsem költemény:

 

Inscription in the „Album Amicorum” of Michael Corvinus

 

In propria venit, nec sui cum receperunt. Jo. i. II.

quod enim de Christo dictum, de omni Christiano

dicere licet;

Omnia enim uestra sunt. I Cor: 3. 22.

Annuat deus Opt: Max: ut apud omnes, hanc inveniat

Communionem sanctorum, vir iste Ornatissimus Doctissimusque

Michael Corvinus Hungaris, quam ei in aedibus

Paulinis, suisque, London: offert spondetque

Joannes Donne: ibidem Decanus.

Sept: 27. 1623.[1]

 

A vers – az egyszerűség kedvéért nevezzük most így – az Angol Bibliográfiai Társaság egykori elnökének, Sir Geoffrey Keynesnek saját gyűjteményét bemutató könyvében már megjelent, a fent idézett néhány sor fakszimilében is, mi több, Keynes birtokában két Donne-kézirat is volt, igaz, a másodikat nem a világhírű költő-prédikátornak, hanem a Sion College 1633-ban, tehát már Donne halála után megválasztott dékánjának tulajdonítják.[2] A kritikai kiadás jegyzeteinek tanúsága szerint a bejegyzés valószínűsíthető címzettje a körmöcbányai Michael Corvinus, aki 1619 novemberében iratkozott be a wittenbergi egyetemre és 1622 április 9-én szerzett magiszteri fokozatot, ugyanott.[3] A wolfenbütteli Herzog August Bibliothekben őriznek egy négyoldalas nyomtatványt, amelyen bizonyos Josephus Guilelmus Onoldius Francusnak, Corvinus barátjának a köszöntőverse olvasható, amelyhez Heinrich Grimm zenét is szerzett.

Maga a Donne-bejegyzés elég kevés támpontot ad nekünk Corvinus személyére vonatkozólag, a szokásos laudációs formulákon kívül mindössze két valóban lényeges információt tartalmaz, mégpedig az elsőt a vers-indító bibliai idézetben, amely így hangzik: „Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt.” (Ján. 1:11.) Ez a be-nem-fogadottság csaknem nyilvánvaló utalás a harmincéves háborúra, arra, hogy a vers címzettje az 1623-as évben sem hazájában, sem Wittenbergben nem lehetett igazán otthon, az ellenreformáció teremtette körülmények között, s ezért kényszerült nyugatabbra – nevezetesen Angliába – utazni. Corvinus angliai tartózkodásának tényét megerősíti a bejegyzés második érdemi része, amely így hangzik: „Adja Isten, a legjobb, a legnagyobb, hogy ez a kiváló és tanult magyar, Michael Corvinus minden népek közt nyerje el a szentek e kommunióját, amelyet felajánlott és kiszolgáltatott(átnyújtott) néki a Szent Pál székesegyházban és saját asztalánál John Donne, a székesegyház dékánja (főesperese), 1623. szeptember 27-én.” Ami azt jelenti, hogy Donne a Szent Pál székesegyházban úrvacsorát osztott Corvinusnak, s asztalánál is vendégül látta őt.

A Donne-szakirodalomban, pontosabban annak jelentős részében, semmiféle további információt nem találtam Michael Corvinus személyére vonatkozólag. Ezek után a magyar, német és szlovák szakirodalomban igyekeztem további támpontokra bukkanni. Az első adathoz egy könyvtörténeti kiadvány jóvoltából jutottam, ez így hangzik: „1650-ben Michael Raab rektor veje megkérte a körmöcbányai városi tanácsot, hogy engedélyezze apósa könyvtárának használatát.”[4] A dátum, a foglalkozás (rektor), az egykori peregrinusra utaló értékes, védett könyvgyűjtemény, s nem utolsó sorban a latinos Corvinussal azonosítható Raab név mind-mind arra utalt, hogy jó nyomon járok. Sejtésemet tovább erősítette a 17. századi körmöcbányai könyvállomány részletes elemzése ugyanebben a könyvben, amelyből kitűnt: a szokványos teológiai anyag mellett meglepően sok szépirodalmi kiadványt forgattak a város literátus elméi, így Boccaccio, Petrarca, Janus Dous (a Sir Philip Sidneyhez számos verset író leideni humanista, Janus Dousa!), Martin Opitz és George Buchanan műveit.[5]

Ezek a művek arról tanúskodnak, hogy közismert gazdasági (bányászati és monetáris) tevékenysége mellett Körmöcbánya kultúrtörténeti szempontból is kitüntetett helynek számított. Viliam Šišaj könyvkultúra-történeti munkájának köszönhető az is, hogy a Donne-vers címzettjét sikerült teljes bizonyossággal azonosítanom. Pontosabban, nem is magának Šišajnak, hanem műve egyik legfontosabb adatszolgáltatójának, Pavol Križkonak, aki a 19. század végén, a 20. század elején Körmöcbánya fáradhatatlan, magyarul, németül és szlovákul egyaránt sokat publikáló főléevéltárosa volt, egy Szilágyi Sándor-szerű jelenség (és kortárs!) – felvidéki kiadásban. Križko mindmáig olyan autentikus forrásnak számít – elsősorban épp az iskolatörténet területén, hogy Körmöcbánya iskolatörténete 1527–1677-ig című munkáját 1975-ben modern kiadásban is megjelentették. Ebben a következők olvashatók a Michal Raabról szóló fejezetben: Az 1634-es évben két jelölt – Michael Krumm és az Illésházy ajánlásával jelentkező Adolf Lutzmann is megpróbálkozik azzal, hogy megszerezze a latin iskola rektori posztját. Fél esztendei rektor nélküliség után, 1635. március 9-én jelenti be a városbíró a harmadik, igazán ígéretes jelöltet, Michael Raabot. A fiatalember, aki diákként a Corvinus nevet vette fel, kiváló bizonyítványokkal rendelkezik, ráadásul a legrégibb körmöcbányai családok egyikének sarja. Apja, Andreas Raab vésnök. Michael Raab először Körmöcbányán, Petrus Leonard iskolájában, majd Wittenbergben tanult. Az 1625-ös év kezdetén hazatért, majd ugyanezen évben rövid ideig nürnbergi pap, innen azonban a harmincéves háború miatt távoznia kell. 1625 szeptemberében Körmöcbányán megházasodik (ennek ismeretében már bizonyos, hogy 1650-ben az ő könyvtári hagyatékáról folynak majd tárgyalások a magisztrátus és a vő között!), tíz évvel később, 1635-ben pedig saját egykori rektorának, Petrus Leonardusnak lesz társ-rektora. Pályázata elnyeri a városi tanács tetszését, az iskola fellendítését várják tőle, érdemeiért külön javadalmazást kap. Megbízólevelét 1635. március 20-án kapja kézhez, március 23-án rendkívüli hírnök megy hozzá, a tanács ekkor megerősíti a kilátásba helyezett megbízatást, s 1635. március 26-án beiktatják, ünnepélyes keretek között, lakomával, a városbíró rendeletére külön bor-adaggal. A helybéli német lelkipásztor, Urlsberger, mindenben segíti munkáját.[6]

Annak egyébként, hogy Križko ilyen kitüntetett figyelmet szentel Raab-Corvinus személyének és munkásságának, egyik oka az lehetett, hogy a jeles levéltáros-helytörténész lutheránus (és általában protestáns) gyökereit számon tartotta, úgy is, mint a helyi evangélikus gyülekezet presbitere, s így a kis Donne-vers „hűsében” (arról egyébként nincs adatunk, vajon Križko tudott-e a versről!) hittestvérének állított emléket. A nagyszámú evangélikus, illetve általában protestáns vonzatú Križko-publikáció sorából hadd emeljek ki itt hármat: az első a Bethlen Gábor király Körmöcbányán, amely Bethlen Gábor és Károlyi Zsuzsanna 1620-as és 21-es körmöcbányai látogatásainak kiadási lajstromával érzékelteti azt a pompát, amellyel e gazdag bányaváros egy protestáns uralkodó személye előtt tisztelgett.[7] A második egy teljesen evangélikus vonatkozású közlemény, amely egy, a város elöljáróihoz intézett Melanchthon-levél kapcsán hangsúlyozza a lutheri reformáció helyét-szerepét a város életében: „Luther Mártonnak már az 1521-ik évben is voltak Körmöcbányán őszinte barátai, követői és tisztelői. Ezért, különösen Várday Pál és Oláh Miklós, mindenáron arra törekedtek, hogy a reformáció sikereit Körmöcbányán megrontsák és megsemmisítsék.”[8] Križko állítása a hitújítás eszméinek korai recepciójáról Körmöcbányán aligha lehetett felekezetieskedő túlzás, hiszen egy kizárólagosan egyháztörténetinek szánt műben ezt olvashatjuk egy időben közeli, a lutheránus eszmék elfogadását megerősítő eseményről: „1524-ben Körmöcbányán egy domonkos barát rendi ruhájából kivetkezvén nyilvánosan házasságot kötött.”[9]

A harmadik, témánkat megvilágító Križko-írás német nyelvű, témája a körmöcbányai evangélikus temetők története. Voltaképpen keserű hangú számadás arról, hogy a város korai, gyors ütemű és intenzív reformációjára agresszív ellenreformáció volt a válasz, amely Lippay György érseksége idején kezdődött, aki 1650–1653 között – tehát alig 15 évvel Corvinusunk fényes beiktatása után – ferences kolostort építtetett a városban, s a temetők egyikét „katolizálta”.[10]

Mielőtt megpróbálnék legalább megközelítő választ adni arra, miért szánt Donne kitüntetett figyelmet épp egy körmöcbányai peregrinusnak, tekintsük át nagyon röviden a bányavárosok 17. századi németségének társadalmi státusát, nemzeti hovatartozásának kérdését, vizsgáljuk meg, okkal titulálja-e Donne „Hungarus”-nak (hibásan Hungarisnak!) Raabot. Ács Zoltán közelmúltban megjelent munkájában kiemelten foglalkozik a bányavárosok németségével, többszáz éves kiváltságaikkal, de azzal a hanyatlással is, amelyre a Donne-verset nyitó bibliai locus utal: „A 17. században maguk a bányavárosok is hanyatlásnak indultak. Ebben szerepet játszottak a nagyarányú vízbetörések és földrengések, amelyek visszavetették a nemesfémbányászatot… Szerepet játszott ebben a folyamatban az ellenreformáció is, amely elől sokan elszöktek és másutt kerestek megélhetést.”[11] Az albumbejegyzés tanúsága szerint Corvinus még a szerencsések közé tartozott: csak 1623-ban ítélte alkalmatlannak a helyzetet a hazatérésre, 1625-től (rövid nürnbergi papi szolgálatát kivéve) szülővárosában élhetett és dolgozhatott. Ami a „Hungarus” elnevezés helyességét illeti: a diáknévsorok és album amicorum bejegyzések is azt tanúsítják, hogy ez a „címke” a származás és születés földrajzi-közigazgatási megjelölése volt, de nem utalt az anyanyelvi hovatartozásra.

Michael Corvinus kilétének, helyzetének tisztázása után felderítésre vár egy nem kevésbé homályos kérdés: a Londonba látogató diákseregletből miért éppen őt tisztelte meg Anglia 1623-ra már közismert, sőt, körülrajongott szellemi embere, I. Jakab úgyszólván-udvari papja és kegyeltje azzal, hogy egyik írásának címzettjévé tette? Ez a válasz sokkal bonyolultabb és több rétegű, mint a Corvinus-Raab személyét azonosító oknyomozás. Az érdeklődés, megbecsülés első és talán legfontosabb eleme a körmöcbányai ifjú felekezeti hovatartozása lehetett. Közismert, hogy Donne igen sok megpróbáltatás után, felnőtt fejjel mondott búcsút a katolikus egyháznak, s anglikán lelkésszé csupán élete 43. évében, 1615-ben szentelték. Így a protestantizmushoz, protestánsokhoz való viszonyában haláláig megmaradt egy érthető és indokolt neofita hevület, a hovatartozás igazolásának szüntelen belső kényszere. Ezért természetes, hogy az általa oly nagyra becsült Martin Luther alakját két ízben is megverseli. Először a Második szatírában, amelyben a Miatyánk hosszabb. lutheri változatáról ír:

 

„…as in those first dayes

When Luther was profest, he did desire

Short Pater nosters, saying as a Fryer

Each day his beads, but having left those lawes,

Addes to Christs Prayer, the Power and Glory clause.”[12]

 

Milgate, a modern kritikai kiadás egyik szerkesztője szerint ezek a sorok a szüntelenül munkálkodó, reformáló Luther megbecsüléést tükrözik.[13] Hasonlóképpen vélekedett az életmű teológiai sajátosságairól az ötvenes évek első számú Donne-szakértője, Herbert Grierson, aki az igehirdető John Donne-ot jellemezve ezt írja: „Donne prédikációiban soha nem hagyta figyelmen kívül az anglikán és a római egyház közti szakadékot; mint ahogyan azt a kapcsolatot sem, amely azt [ti. az anglikán egyházat] a kontinens protestáns egyházaihoz fűzte. A mi legnagyobb megszentelt elméink… Köztük Luther és Kálvin, akikről mindig a legnagyobb elismeréssel beszél.”[14] Louis L. Martz A reneszánsztól a barokkig című, meghatározó jelentőségű művében a The Progresse of the Soul (A lélek útja) című Donne-versre hívja fel a figyelmet, amelyben ez olvasható:

 

„This soul to whom

Luther, and Mahomet were

Prisons of flesh..”

Azaz:

„E lélek, amelynek Luther

és Mohamed (teste) volt hús-börtöne..”[15]

 

Martz műve egy másik pontján hangsúlyozza: „Az olyan protestáns írók poétikája, mint Donne és Herbert elég széles látókörű volt ahhoz, hogy a kontinensről származó különböző vallási impulzusokat befogadja: a lutheránust, a kálvinistát […] és a római katolikust. Fontosnak látszik, hogy érezzük mindezen kontinentális erők működését Donne és Herbert költészetében, mert költői nagyságukhoz ezek is hozzájárulnak.”[16] Donne állandó érdeklődése a kontinens iránt nem csupán egyháztörténeti, hanem – legalább ennyire jelentős mértékben – önéletrajzi hátterű is. Költőnk 1584. október 23-án iratkozott be az oxfordi Hart Hall-ba, s itt már 17 esztendős korában testvéri, holtig tartó barátságot kötött Henry Wottonnnal, I. Jakab későbbi legmozgékonyabb, az angol „inzularitástól” Sir Philip Sidneyhez hasonlíthatóan mentes diplomatájával. Wotton – szerencsénkre – nem csupán nyughatatlan világutazó, de grafomán hevületű levelező is volt. Így a hozzá intézett vagy személyére utaló versek sorában témánk szempontjából a legfontosabb egy bizonyos I. L.-hez címzett vers, amelyben a „Danubie” vizéből ivó barát csakis az akkortájt Bécsben tartózkodó Wotton lehet.[17] Az előbbiekben idézett költemények mellett kimeríthetetlen forrást jelentenek tehát Henry Wotton levelei. A wolfenbütteli Herzog August Bibliothekban alkalmam volt végigbúvárkodni Perasall Smith kétkötetes Wotton levelezés- kiadását és életrajzát, amely számos kérdésre választ adott – még a Corvinus-versre vonatkozólag is.

Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék: a Wotton-levelek igen jelentős részében szerepel a magyar ügy, részben a török fenyegetés vonatkozásában, részben úgy, hogy – kora világpolitikában jártas angoljaihoz és nem-angoljaihoz hasonlóan – Wotton is Bethlen Gábor személyében látta igen sokáig az ellenreformáció visszaszorításának esélyét. A 17. századi hazai és európai Bethlen-kultuszról Gömöri György publikált számos érdekes tanulmányt. Gömöri nem említi ugyan Wottont, de az általa elmondottak több helyütt megegyeznek az ő levelezésének egyes fordulataival, beleértve a Bethlen kényszerűen törökbarát politikája nyomán itt-ott feltámadt európai gyanakvást.[18]

Jelen témánk szempontjából a legfontosabb talán az a levél, amelyet Wotton 1620. november 8–18. közt írt (levelei többnyire így, napokig-hetekig készültek, számos egyéb elfoglaltsága miatt!) Angliába, Sir Robert Nantonnak. Ebben a beszámolóban már-már expressis verbis elhangzik Körmöcbánya neve. Mivel Donne haláláig állandó kapcsolatban, levelezésben állt Henry Wottonnal, s a lehetőségekhez képest gyakran találkoztak is, nem elképzelhetetlen, hogy a diplomata valóban beszélt barátjának erről a politikai-gazdaságpolitikai szempontból fontos városról: „Legutóbbi levelemben írtam arról, hogy Vacia (alias Waetsen [= Vác]), amely a Duna egyik, Gran [Esztergom] és Buda közti szigetén fekszik, a törökök kezére került, s ez biztosítja számukra (mint mondják [ti. Bécsben!]) az utat a bányavárosok, a királyság [ti. Magyarország] legvonzóbb célpontjai felé.”[19]

A Wotton-levelek sorából még egyet szeretnék kiemelni, azt, amelyet Sir Francis Baconnek, Verulam lordjának írt 1620. december 19–29 közt, V. Frigyes, a szerencsétlen sorsú téli király (I. Jakab veje) fehérhegyi veresége után: „Egyedül hagyom a színen a francia követet […] aki közvetíteni akar a császár és Betlehem (sic!) Gábor között, akivel most, hogy magára maradt, nincs mit kezdenem.” Szó szerint: „Betlehem Gabor, with whom I have nothing to do, as he is now singled.”[20] Ha már a téli királyt említettük, érdemes szót ejtenünk arról, hogy az 1619–20-as év – a Szent Pál székesegyház-béli kinevezést megelőző időszak – Németországban találja Donnet, ahol Doncaster earljének házi káplánjaként igyekszik segíteni a német hercegségek és az angol királyság szövetségét, s prédikált is Erzsébet és Frigyes előtt, akiknek esküvőjét egyébként 1613-ban valentine-be (Bálint napi versbe) oltott epithalamionnal köszöntötte.[21]

Donne 1619 májusa és 1620 decembere között ugyan elsősorban Heidelbergben tartózkodott,de nagyon valószínű, hogy – egyfajta protestáns ad fontes-zarándoklatként – Wittenbergbe, Luther és Melanchton városába is ellátogatott. Így nem lehetetlen, hogy már ott, tanulóévei színhelyén találkozott Michael Corvinussszal, s a Londonban keletkezett kis üdvözlőverset már az ismeretség alkalmi megújításának tiszteletére írta. A kitüntetett érdeklődés oka lehetett továbbá az is, hogy történelmi balsorsunk édes hasznaként,[22] részben a törökkel vívott folyamatos küzdelemnek, részben a 17. században támadásba lendült ellenreformációnak, részben az egyre árnyaltabb földrajzi szakirodalomnak (térképek, világföldrajzok) köszönhetően Magyarország nem terra incognita többé az angolok számára.[23] Donne, aki maga is szenvedélyes utazó és versben-utazó volt, s egyben a „szerelmi térképírás” mestere,[24] nyilván a messze földről – esetünkben a távoli Körmöcbányáról – származás-érkezés egzotikumát is észrevette.

Végül, de korántsem utolsósorban: Corvinus-Raabnak szóló érdeklődését természetesnek találjuk, ha csak valamelyest is megismerjük azokat a változatos műfajú írásait, amelyeket kifejezetten a tanulásnak, a tanultságnak, közelebbről az egyetemi képzésnek szentelt. Ezek sorában a kétségkívül legemelkedettebb hangú az a prédikációja, amelyet 1624. március 4-én mondott el a Whitehallban, s amely Az igaz tudás címet viseli: „Az egyetem Paradicsom, a Tudás folyói, a Művészetek és Tudományok folyói erednek onnan. […] Ám minden tudás, amely nem az ő (tudniillik Krisztus) dicsőítésével kezdődik, nem egyéb, mint puszta bolondozás, mint egy ótvaros kór, mint maga a gondosan cizellált és kifinomult tudatlanság.”[25] E prédikáció elmondása egyébként időben is közel van a Corvinus-vershez, s ahhoz az időszakhoz, amikor Donne olyan társadalmi-anyagi pozícióba jutott, hogy – hatgyermekes özvegyemberként bár – segítséget, de legalábbis terített asztalt kínálhatott a Londonba látogató külföldi diákoknak. Első, korabeli életrajzírója és egyben barátja, Izaak Walton hangsúlyozza is Donne patrónusi erényeit, imígyen: „Folytonos adakozó volt ő, e nemzet [ti. az angol] és idegen népek szegény tudósai között egyaránt.[26] Hasonlóképpen tudás-tanulásközpontú az a nevezetes igehirdetés is, amelyet Donne 1625. április 3-án mondott el, a szent Jakab templomban, pontosan egy héttel I. Jakab király halála után: „Tanuljatok, hogy csendesek legyetek” – hirdette Donne egy nyugtalan, háborúk, vallásháborúk dúlta világban, Pál apostolnak a Thesszalonikabéliekhez intézett levele nyomán.[27]

Kivételesen egészen más előjellel, azaz gúnyosan említi Donne az egyetemet Végakarat című versében:

 

„Minden jótettem, ékes modorom

Az egyetemnek hagyományozom.”[28]

Angolul:

„…my best civility

And courtship to an university.”[29]

 

Az egyik angol nyelvű Donne kiadás gazdája, Theodore Redpath szerint a Végakarat fentiekben idézett két sora nem egyéb, mint „szemmel látható támadás néhány korabeli professzor otrombasága ellen.” Ugyancsak gúnyos és támadó élő az a latin nyelvű Donne-értekezés, Az udvaronc könyvtára, amelynek angol fordítását Percy Simpson készítette el, 1930-ban. A csípős és szellemes könyvecske amolyan anti-Il Corteggiano, célja nem az, hogy az udvari embereket okítsa, hanem mindössze annyi, hogy torzító tükröt tartson felületességüknek, ál-műveltségüknek, a nagy áldozatokat követelő örök deáki életformától olyannyira és oly ellenszenvesen különböző magatartásuknak: „Az udvari élettel kapcsolatos kötelezettségek nem hagynak időt az irodalomra, minekutána minden elvárásnak eleget tettetek – így az alvásnak, amely délelőtt tíz óra előtt meg nem szakítható; továbbá a naphoz, helyhez és lelkiállapothoz illő öltözék megkomponálása a tükör előtt, annak kifundálása, hogy kinek milyen köszöntés dukál, nevetés vagy homlokráncolás kíséretében, továbbá részvétel lakomákon és mulatságokon.”[30] A folytatás, ha ugyan ez lehetséges, még vitriolosabb hangú: „Az úgynevezett klasszikusokat a profok és iskolamesterek buzgalmára hagyva, mindazok segítségével, akiknek tudatlanságotokat bizton bevallhatjátok, vadásszatok olyan könyvekre, amelyekhez mások nehezen jutnak hozzá. S a beszélgetés során soha ne idézzetek közismert szerzőktől, idézzetek emezektől, hogy az, amit mondtok, eredetinek tűnjék.”[31]

Befejezésül, s az elmondottak megerősítésére hadd idézzek ismét Louis L. Martz nevezetes könyvéből, ezúttal egy olyan részletet, amelyek egy 1622-ben készült festmény nyomán a költő-főpap nyilvánvaló, de egyáltalán nem kárhoztatható szerepjátszó hajlamaira hívják fel a figyelmet. Annál is inkább helyénvalónak tűnik ez a citátum, mert a híres „tógás” portrékat a Corvinus-verstől mindössze egy év választja el: „De, akár komoly, akár mosolygó, a portré római tógában ábrázolja Donne-t, …azt a tógát viselve, amely filozófusi szerepköréhez illik. Röviden szólva, Donne itt a görög vagy római bölcs alakjában jelenik meg előttünk.”[32]

Mindez egyáltalán nem ellentétes a korábbiakban elmondottakkal: Donne érdeklődésével a kontinens, különösen a reformáció-érintette országok, az egyetemek, a nélkülöző, vagy legalábbis szűkölködő diákok iránt. De mindkét választott hivatása, a papi és a költői is megkívánt bizonyos fokú teatralitást. Ennek pedig latin nyelvű – tehát „maszkos” írásaiban különösen is helye lehetett. E sokféle tényező összjátékának köszönhető, hogy egy 17. századi körmöcbányai diák - ha csak egy rövidke alkalmi vers erejéig is – aere perennius – része lett a világirodalomnak.