- Érettségi után sikertelen felvételivel egész más pályára kerültem: egy rendelõintézetben dolgoztam. Az egyik munkatársam könyvbizományos volt. Világéletemben szerettem olvasni, de itt testi kapcsolatba kerültem a könyvekkel. Elõször csak simogattam, szaglásztam, aztán azon vettem észre magam, hogy sokkal komolyabban ajánlom a könyveket mindenkinek.

- A családban nem volt hagyománya a könyveknek, akkor ismertem fel, hogy ez az én világom. Akkortól egyetlen célom volt, hogy könyvtáros legyek: nem bizományos, nem pedagógus, hanem könyvtáros. A következõ munkahelyem már a József Attila Városi Könyvtárban volt, természetesen szakképzetlenül, de tele lelkesedéssel és tervekkel. Jelentkeztem a bajai Tanítóképzõbe, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy gyermekkönyvtáros legyek. Itt a népmûvelés szakot végeztem el, de a hétköznapokban elég nagy gyakorlatra tettem szert a gyermekkönyvtárban. Ezután Nyíregyházán tanultam tovább a könyvtár szakon. Tíz évet töltöttem a gyermekkönyvtárban, amikor elcsábítottak ide. Éppen tíz éve vagyok már itt (1997). Sokszor elõfordul, hogy helyettesítem a tanárokat, de a könyvtártól semmi nem tudott eltántorítani.

- Ezzel sokat tudok segíteni a tanároknak, meg türelmesebb is vagyok a gyerekekkel. Szerencsém, hogy az a hobbim, ami a munkám. Otthon szívesen foglalkozom az állatokkal, szeretem a természetet, a kirándulásokat, de sajnos, alig jut rá idõm. Minden szabadidõmet a pénzkeresettel kell tölteni, mindig szaladni kell valami feladat után.

- Gondolom, a gyermekkönyvtárosság. Igen, amikor még csurrant-csöppent valami a programokra, ha az ember kigondolt egy érdekes programot, azt meg is tudta valósítani. Akkor még könnyebb volt a fiatalok jutalmazása, utaztatása, elszállásolása. Ma már minden sokkal többe kerül. Aztán a leáldozó szakasz, amikor a kapcsolataimmal, a barátaim révén még lehetett elõadókat hívni, akik sokszor ingyen is eljöttek. Manapság már meg se merem kérdezni, mindenki pénzt szeretne látni a munkájáért… és igaza van.

- 17 és 19 évesek. Szegeden tanul mind a kettõ. Én meg csak szeretnék bejutni néha Szegedre, elsõsorban a szakmai közösségbe, mert igényelném, de ennek egyértelmûen anyagi okai vannak. Már egy szakmai továbbképzés útiköltségét sem fizeti ki a munkahelyem.

- Mindenütt, ahol lehet. Néha a munkahelyemen is van rá idõm, átnézem a folyóiratokat. Elég rossz alvó vagyok, éjjel is olvasok néha, meg tévé helyett is. Egyszerre több könyvet is olvasok, de a szépirodalomról egészen leszoktam. Mostanában inkább “valóságfeltáró” könyveket olvasok, történelmi visszaemlékezéseket, nagy személyiségekrõl szóló esszéket.

- Mind szakmailag, mind magánemberként meg tudom értetni magam, kedveljük egymást. Az igényeiknek elébe megyek, nyitott szemmel járok a világban, és fölhívom a figyelmüket olyan dolgokra (mûsorok, könyvek), amik az õ problémájukba beleillenek (módszerek, lehetõségek). Soha nem mondok nemet, szolgáltatok és szolgálok. Ha egy kolléga kér egy könyvet, a helyébe viszem.

- Nem, egyenrangú partnernek tekintenek. Szerintem egy könyvtáros elég színes egyéniség, széles érdeklõdése van, ezért tud mindenkinek segíteni. Magaménak érzem a problémájukat, lelkesedem értük. Teljesen magától értetõdõnek tartják, hogy a könyvtár itt van, de nevelési értekezleteken nem esik róla szó, nem szoktam beszámolni, de mások sem beszélnek róla. Ez a dolgom, ezt tartom természetesnek.

- Igen, vannak segítségeim, de ha otthon felejtik a könyvüket, tõlem biztos beszerezhetik. Unszimpatikus gyerök nincsen, mindegyikkel meg lehet beszélni a gondját. De foglalkozásokon is ügyesek. Havonta 8-10 foglalkozást tartok. Nálunk Zsolnai-módszerrel tanítanak, ezért már a kollégák is próbálkoznak. A napköziseknek rendszerint én tartok foglalkozást. Kéthetenként a klub-összejövetelekre meghívunk egy-egy felnõttet, az iskola volt tanulóját vagy jó sportolóját. Aztán van kézmûves tevékenység, lehet számítógéppel játszani. Általában 40-50 gyerek jön a vendégváró összejövetelekre, mindig készülünk valamilyen ünnepre vagy teadélutánra. A legszorgalmasabbak év végén közös kiránduláson vesznek részt a környéken, pl. Ópusztaszerre, Gyulára megyünk. A foglalkozásokhoz vázlatot, forgatókönyvet készítek, miután ezeket tervezni kell. Persze, mások ötleteit is gyûjtögetem, felhasználom.

- Körülbelül 16 000 kötet könyv van, a folyóiratok közül egyedül a Kincskeresõ jár a könyvtárba, de az iskolának jár a Köznevelés, Az adó, a Sansz… De hiába pályázunk folyton-folyvást, az éves könyvbeszerzési keret a mindenkori minimális, és néha még azt sem használjuk fel. A raktári rend hagyományos, ahogy a gyermekkönyvtárban volt (mesék, versek, kézikönyvek stb.). A gyerekek elég jól eligazodnak a könyvtárban, a kollégák kevésbé. Szabályos raktári katalógus van, de a számítógépet az adminisztrációban használják. Állítólag a város nyert 3 000 000 Ft-ot eszközfejlesztésre, ebbõl a számítógépparkot akarják fejleszteni. Egy csöpp reményem van arra, hogy a könyvtári feldolgozásra is jut. Statisztika: beiratkozási naplóm van, napi statisztikát is vezetek, a dokumentumokról van egyedi (külön az AV-dokumentumokról) és csoportos leltárkönyvem. A nyitvatartási idõ 8-16 óráig van, szóval, mindig nyitva van a könyvtár, amikor itt vagyok. A tanítási idõ alatt csönd van, akkor csinálom a belsõ munkát. Néha délelõtt leszalajtanak egy-egy gyereket könyvért, egyébként 16 tanulócsoport van az iskolában.

- Az utolsó leltárellenõrzés alkalmával, 1989-ben. Akkor még azt hittem, hogy folyamatosan tudom fejleszteni az állományt. Azóta nagyon csínján bánok a törléssel, csak akkor selejtezek, ha teljesen szétment a könyv. Nem tudom pótolni! Házilag javítgatom, de az ideológiailag elavult könyveket is õrzöm, azok is dokumentumok. Már alig találok egy képet Rákosiról!

- Jövõje biztos lesz, de félek, hogy a kiválasztottak elõjoga lesz. A környezetemben leépülnek az emberek, anyagilag és szellemileg is! A tudósok pedig a képernyõ elõtt fognak gubbasztani…

- Ez nem izgatta fel az iskolát, nem voltak késhegyig menõ viták. Nem rendült meg tõle a tantestület, sem a feladattól, sem a jövõtõl. Csak a számítástechnika-tanárral beszéltem errõl, felajánlotta a segítségét. Az én véleményemet nem kérte senki. Sokkal fontosabb dolgok izgatják most az iskolákat, pl. az iskola-bokrosítás, az anyagi szempontok szerinti összevonás.

- Középiskolai tanár a becsületes végzettségem. Dunaszekcsõrõl származom, s a szüleim a legjobb értelemben vett tanítók voltak. Egy pillanatig nem volt kétséges, hogy én is tanár legyek. A szüleim egy egész községet tanítottak, a falu most is nagy szeretettel gondozza a sírjukat. Anyukámról népdalversenyt neveztek el. Családom is tartja a hagyományokat. Pécsett jártam erõs latinos középiskolába, onnan az Eötvös L. Tudományegyetemre kerültem, földrajz-biológia szakra. Az utolsó évben férjhez mentem – Szegedre, az utolsó évet már a JATE-n fejeztem be. Megadatott, hogy két egyetem híres tanárait ismerhettem meg. Szeged téglaiparából írtam a szakdolgozatomat, pl. tegezem a mostani rektort. Nagyon jó hangulatú volt akkor a földrajz tanszék.

A pályakezdésem keserves volt, akkor is nehezen került állás. De én annyira tanár szerettem volna lenni, hogy inkább vállaltam 8 hónapos terhesen is a Makóra való kijárást. A Kun Béla Általános Iskolában tanítottam. Minden munkahelyem nagy tanulságokkal, gazdagodással járt. Rózsi nénitõl pl. azt tanultam, hogy mindenre oda kell figyelni, ablak, villany, csapok zárva legyenek stb. Mikor a lányom pici volt, már nem ingázhattam, ezért 1967-ben helyettesítõnek kerültem be Szegedre. Így sok iskolát ismertem meg, pl. Jámbor Gyuláné Apáczai-díjas pedagógus azóta is a legkedvesebb barátnõm. Sokat jártam be a biológiaóráira, tõle tanultam a lelkiismeretességet, a szakmai biztonságot, az áldozatkészséget. Akkoriban minden szemléltetõeszközt magunk csináltunk: éjjelenként vágtam ki a madarakat, a betûket. A Gutenberg Általános Iskolában már féléves szerzõdésem volt. Akkor kerestek meg, hogy a tanács tervosztályán vállalnám-e az iskolaügyeket. Így lettem tervgazdász, persze ehhez el kellett végeznem a tervgazdász szakot is Budapesten. Itt nagyon jól éreztem magam, akkoriban építették az elsõ lakótelepi iskolákat, sok volt a gyerek.

- Igen. Olyan jól lehetett harcolni a gyerekek érdekében. Ezt hat évig csináltam, aztán az akkori párttitkár meghívott, hogy ugyanezt a munkakört lássam el a Megyei Pártbizottságnál megyei iskolafelelõs címen. Ott öt évig voltam, aztán kerültem a Déribe. Ennek éppen húsz éve. Nagyon szeretem az iskolámat.

- Nem nagyon volt ki az óraszámom, mert csak a földrajzot taníthattam, biológia nem volt akkor a szakközépiskolában. Így kaptam meg a könyvtárosságot. Akkor 5 órát jelentett a könyvtári szolgálat – 1979-ben. Késõbb lettem függetlenített könyvtáros. Nagyon sokat tanultam az akkori könyvtári szakfelügyelõtõl, Varga Feritõl, rengeteget segített. Õ biztatott, hogy vállaljam el, tõle tanultam a szakszerûséget, a nagy munkabírást. Aztán elvégeztem az alapfokú és a középfokú tanfolyamot. Itt raktár volt csak, õsrégi leltárkönyvekkel, valamilyen különleges jelzésekkel, pl. Pi. meg Iszi. Aztán megfejtettük, hogy mit jelentenek ezek. A Pi. pedagógiai irodalmat jelent. Az M a mûszakit jelentette.

- Igen. Akkor 10 000 kötet volt, de minden leltári szám hatszor ismétlõdött. Ezeket mind újraleltároztam, a szabvány szerint beszakoztam, sarkot ragasztottam. Varga Feritõl tanultam az igazi könyvtáros szellemiséget is, hogy ez nem elefántcsonttorony, ez pedagógiai munka, itt minden gyereket ismerni kell. Az adminisztratív munkával is tisztában kell lenni, a bizonylati fegyelem is fontos. Most is tanítok heti 5 órában, hogy ne szakadjak el a gyerekektõl. Közgazdaságot tanítok az ötödéveseknek. Ezzel tulajdonképpen visszaloptuk a technikusképzést a szakmába.

- Szerintem a 80-as évek eleje volt a legszebb, akkor még nem gyûrûzött be az olajárrobbanás, rengeteg program, tetterõ volt mindenkiben. Mindenre rávehetõk voltak a gyerekek, anyagi helyzetük is javult. Sokszor órákig itt maradtam, hogy helyre tegyem utánuk a könyveket.

- Sokat, de ez nekem mindig öröm volt. A saját gyerekem már nagyobb volt, önálló, össze tudtam egyeztetni a családi és munkahelyi tennivalókat. Tévé nélkül kell élni, és akkor jut mindenre idõ. Könyvtáros közösségbe most is járok, a pedagógiai szakmai közösségbe is szívesen mentem (Pedagógiai Társaság, Nyári Egyetem). A nyolcvanas években jött be a számítástechnika, erre rögtön kaptam 17 000 Ft-ot. Akkor az nagy pénz volt, de szakemberrel együtt válogattuk ki a könyveket. Törölni nem szeretek, sajnálom a könyveket. Tudom, mit jelent a muzeális könyv, de nem akarok megválni egytõl sem. A mi iskolánk 104 éves (1997-ben), négy évvel ezelõtt nagy ünnepségek voltak. Kiadtunk egy jubileumi emlékkönyvet, amelyben a könyvtári részt én írtam. Nálunk mindig is mûködött könyvtár, nagyon szép kiállítást csináltunk a centenáriumra. A legöregebb könyvünk 1860-ból egy természetismeret, meg a Modern kémia kb. 1840-bõl. Mind a kettõ gyönyörû szép könyv.

- Ahogy öregszem, egyre inkább szakirodalmat olvasok meg újságokat. A mai magyar szépirodalomból inkább csak azt, ami “elhíresült”, fõleg azért, hogy legyen véleményem ezekrõl is. Nincs mindenre idõm. Közben elvégeztem a filozófiát, mert itt társadalomismeretet kellett tanítani, és nem volt filozófiatanár. Késõbb ebbõl a szakból elvégeztem az intenzívet is, mert az iskolai béralaphoz így hozzá lehetett csapni 800,- Ft-ot. Ezt az igazgatónk javasolta, hogy így szerezzünk pénzt az iskolának. Ezért végeztem el a földrajzból is az intenzívet a budapesti egyetemen. Közben a könyvtárban mindig folyt az élet, mindig tudtam, hogy melyik íróból fognak nagydolgozatot írni a gyerekek. Vitték az irodalomtörténeti, -elméleti szakirodalmat is. Majd szétszedtek egy-egy verselemzésért, így gazdagodott a látókörük is. Ez mostanában megszûnt. A kedvenc könyveimet, pl. a Mester és Margaritá-t kétévenként újraolvasom. Hogy nem lettem magyartanár, az a gimnáziumi magyartanárom (Stetka Éva) legnagyobb csalódása volt. Õ a III-IV. osztályban kritikákat íratott velünk az akkori újdonságokról. Az egyik esszémre ma is emlékszem: Az élet értelme és célja Goethe Faustja nyomán. Szeretem az átfogó nagy kultúrtörténeti monográfiákat, de talán közgazdaságtant olvasok legtöbbet.

- Apám azt mondta, hogy engem a jóisten is boldogságra teremtett. Ilyen az alkatom, jó a családi hátterem is, de ha a világ dolgait nézem, akkor tele vagyok fájdalommal, méreggel. Megpróbálok változtatni rajta, de sokszor falakba ütközöm. Nagy híve vagyok a kirándulásoknak, most is mondom, hogy a fiatal mesterember tegyen batyut a vállára, és menjen végig Európán. A gyerekek mostanában “nem veszik a lapot”. Pedig fontos, hogy tapasztalatokra tegyenek szert, megismerjenek más népeket, tanuljanak toleranciát, ne legyenek szélsõségesek. Fontosnak tartom az elõkészített kirándulásokat, de nehéz rávenni a gyerekeket, hogy figyeljenek az ilyesmire.

- Nagyon jó a kontaktus, mindenkinek szívesen segítek. Tudják, hogy könyvtár nélkül semmire sem mennek. Van olyan mérnöktanár kollégám – vörös diplomával, aki mindannyiunknál jobban ismeri Shakespeare mûveit.

- Általában jó, de most már ott tartok, hogy én megyek utánuk, már a kötelezõ olvasmányért se nagyon jönnek. Mikor szezonja van, a hónom alá csapok 20 db Tóthék-at, a kölcsönzõfüzettel együtt. A múltkor volt egy édes eset: jön az egyik gyerek az Operák könyvéért, aztán ugyanabból az osztályból még vagy hárman. Kérdem: készültök valami koncertre vagy operába? Nem is értette a kérdést. Aztán kiderült, hogy abban van meg legrövidebben a Bánk bán. Nem is tartok ilyen zanzásított könyveket, nem szeretem.

- Nem azt mondom, hogy egyformán szimpatikusak, de ezt nem szabad észrevenniük, ez pedagógia. Két tulajdonság van, amit nem bírok elviselni: az egyik a sumákság, amikor az az érzésem, hogy pl. csak úgy el akarja vinni a könyvet… szóval, nem jut el a tudatáig, hogy ennek megvan a maga formája. A másik, amit nem szeretek, az a hatalmaskodás a kisebbekkel, pl. azt mondja az elsõsnek, hogy fizesd ki a kólámat. Ez már fasisztoid magatartás! Nem hiszem, hogy ez más iskolában nem szokott elõfordulni, de akkor is irtani kell ezt a viselkedést.

- Évente 8 könyvtárhasználati órát tartok, évfolyamonként kettõt. Amikor beküldenek helyettesíteni, mindig könyvtárórát tartok. Itt nem tudom leültetni õket, inkább a könyveket viszem föl az osztályterembe. Rengeteg kialakított vázlatom van, azokból élek. A szakirodalmat is felhasználom. A sajátjaimat is szívesen szétosztom, pl. volt olyan, hogy a fél megye használta a filozófia-vázlataimat.

- Most 16 000 kötet van, ez két helyiségben és rengeteg szaktanteremben van szétosztva. Félek az értékes könyvek elvesztésétõl. Az engem nem vigasztal, hogy szabályosan kikölcsönözték, ha nem tudom pótolni. Az AV-dokumentumok külön raktárakban vannak, külön technikus gondozza ezeket, a videokazetták pedig a munkaközösségnél vannak, ide nem is férnének el. Folyóiratok is járnak, én regisztrálom, de mindegyiknek van egy meghatározott gyûjtõje. Fõleg mûszaki és szakfolyóiratok járnak, 23-féle. Az igazgatóm azt mondta: “Ki a legfontosabb az iskolában? Aki a legtöbb postát kapja!” A fél világgal levelezek, minden pályázatra benevezek. Az éves könyvbeszerzési keret 60 000 Ft körül van, a Könyvtárellátóval minden évben van szerzõdésem.

- Itt vannak a szakkönyvek, a kézikönyvek, a másikban a szépirodalom, s talán az emeleten fognak kialakítani egy helyiséget a volt fotólaborból, ott lesz a 600-as szak, mert a mûszaki irodalom a legfontosabb itt. Csak azt nem tudom, hogy fogom bírni a három helyiség áttekintését. A gyerekek ismerik a raktári rendet, megtanítottam nekik. Bizony, az általánosból nem sokat hoznak magukkal. Katalógusom nincs, csak katalóguscéduláim leltári sorrendben. Talán megkapom a Kábelgyár felszámolt könyvtárából a katalógusszekrényt is, nem csak a könyveket. Mielõtt egészen nyugdíjba megyek – most nyugdíj mellett csinálom -, rendbe akarom rakni a katalógust is.

- Ha nagyon akartam volna, már megkaptam volna. Ennyi könyvet már nehéz áttekinteni, illetve feldolgozni számítógép nélkül. Már kaptam program-ajánlatokat, de egyik se felelt meg, mert nálunk a 600-as szak mélyebben van kialakítva. Ha a feldolgozást csináltam volna, akkor elszakadtam volna a gyerekektõl, és ezt fontosabbnak tartom.

- Szerintem ez elég, én itt élek, látom, milyen a forgalom. Néha az osztályfõnökök is megnézik a füzeteket, de ez nem mindig irányadó. A gyerekek szociológiailag is eltérõek, van olyan osztály, ahol a kötelezõ olvasmányok többsége megvan otthon. Tehát nem mindig lustaságról van szó. 570 tanulónk van, ez összesen 19 tanulócsoport, a nyitvatartási idõ pedig heti 24 óra. Eleinte erõltettem a délutáni nyitva tartást, nekem úgyis mindig van itt munkám, meg ha valamilyen rendezvényre készül az ember, csak itt a könyvek között tudja összeszedni az anyagot. De döbbenten észleltem, hogy a tanítás után rohannak haza a gyerekek, nem jönnek a könyvtárba. Régebben sportoltak is estig, mostanában rendezvényt is nagyon nehéz szervezni.

- Minden új közlési csodát fölhasznál az emberiség, ha jó, ha nem. Remélem, hogy az Internet is hasznukra válik, de ambivalens érzéseim vannak. A könyv, az iskola mindig kell. Én sokáig bizonytalan voltam ennek megítélésében, de látom, hogyan szûkül a gyerek érzelmi skálája, ha nem ismeri meg az érdekes vagy nyomasztó történeteket, szereplõket, ha nem tudja beleképzelni magát a helyükbe. Ehhez viszont jó szépirodalom kell. De megnyugodtam, hogy nem fog eltûnni a könyv, mert annyi információ zúdul az emberre utcán, tévébõl, mindenhonnan, hogy ezeket valakinek rendbe kell tenni. A mindenkori kutatónak és tanárnak ez lesz a dolga, hogy rendbe rakja a gyerekek fejében is az információkat, ehhez nagyon fontos a könyv és pótolhatatlan.

- Több pedagógiai reformot éltünk már meg, mindegyik esztelen átszervezéssel járt. Mindegyik a tartalmat akarta korszerûsíteni. Félek, hogy a végére kifullad, ellaposodik, egyszerûsödik a gyakorlatban, elvesznek az értékei. Sok továbbképzésen veszek részt, gyûjtöm a szakirodalmat. Jó helyi tantervet kell csinálni. Ebben az a jó, hogy rákényszerít minden iskolát, hogy átgondolja a pedagógiai céljait a gyakorlati követelményekhez képest. A mi gyerekeink jó része a felvételin több pontot szerez, mint érettségin. Attól félek, hogy az ember marad ki a dologból. Ez mindig mûszaki iskola volt, de hogyan lesz jó szakember az, aki 17-18 évesen találkozik elõször a szakmával? Eddig mindig volt gyakorlat a mûhelyekben, de aki gyerekkorában nem szokja meg a mûhely hangulatát, a munkafogásokat, az késõbb nem biztos, hogy hajlandó foglalkozni ezzel. Bizonyos szakmák ezért mentek ki a divatból. Itt minden gyereknek megvan a konkrét elképzelése a leendõ szakmájáról, õk nem akarnak gimnáziumba menni.