Milkó Izidor és könyvtára

Szegeden a Somogyi-könyvtárban beszélni Milkó Izidor könyvtáráról igen tanulságos dolog, mert hajszálon múlott az, hogy az 1900-as évek elején, még Móra Ferenc idejében Szabadkáról egy mérhetetlenül gazdag és ritka 12.000 kötet nagyságú magángyûjtemény a Somogyi-könyvtárba kerüljön.

Milkó Izidor 1855. február 1-jén született Szabadkán. A jómódú városi kórház fõorvosának fia miután szülõvárosában elvégezte a gimnáziumot, 1872-tõl Budapesten volt joghallgató, ahol jogi diplomát szerzett. Húsz éves volt, amikor a Fõvárosi Lapok munkatársa lett. Számos budapesti és helyi újságba írt tárcákat, novellákat, úti beszámolókat Baedeker néven. 1884 és 1889 között árvaszéki ülnök volt Szabadkán, miközben komolyan kivette a részét a város társadalmi, szellemi, irodalmi és mûvelõdési életében. Tagja volt a Petõfi és Dugonics Társaságnak, elnöke a szabadkai Szabad Lyceumnak és indítványozója az elsõ szabadkai közkönyvtár megalakításának. Kortársai és íróbarátai Jámbor Pál, Vajda János, Vadnay Károly, Acsády Ignác, Négyesy László, Alexander Bernát, Riedl Frigyes, Beöthy Zsolt, Ábrányi Emil, Reviczky Gyula, Móra Ferenc, Mikszáth Kálmán, Bródy Sándor, Papp Dániel, Thury Zoltán, Kosztolányi Dezsõ, Szenteleky Kornél voltak. Közel hatvan évig írt, fõleg rövid lélegzetû és olvasmányos prózát. Szellemes és könnyed stílusát fõleg a magyar társadalom nõtagjai dicsérték különös elõszeretettel. Életében tizennégy kötete jelent meg. Bár éles szemmel látta a körülötte zajló szellemi életet és az irodalmi ízlésváltozásokat, még a XX. század húszas éveiben is a XIX. század írója maradt. Szenteleky, az akkor születõ jugoszláviai magyar irodalom meghatározó egyénisége is, a “nagy idõk” tanúját látta Milkóban. Mûveinek olvasottsága azt mutatja, hogy biedermeier hangulatot árasztó novelláival a polgárosodó Magyarország olvasóinak igényét, de fõleg a Fõvárosi Lapok olvasóit teljes mértékben kielégítette. Elsõ novellás kötetérõl, mely a Mindenütt és sehol (Bp., 1881.) címet viseli, a Szegedi Napló kritikusa úgy vélekedik, hogy Milkó szabadította meg a magyar irodalmat a zsírosságtól, a vidékies lomposságtól. Szeli István szerint ez nem egészen helytálló értékelés, de az is igaz, mondja Szeli, hogy Milkónak vitathatatlan érdemei vannak “a magyar liberális polgári publicisztika európaizálásában, a tárcafajok intellektuálisabb színezetének megteremtésében.” (Milkó Izidor: Gesztenyefám. Irodalmi emlékezések. Válogatta, a bevezetést és jegyzeteket írta Szeli István. N. Sad, Forum, 1966.) Milkó Izidor írói pályája mégsem volt éles szögben ívelõ pálya, annál jobban ívelt azonban fölfelé az író könyvgyûjtõi tevékenysége.

Még gimnazista korában kezdte gyûjteni a könyveket. A jól szituált tizenéves fiatalember a módszeres és körültekintõ gyûjtést Dr. Zomborcsevics Vincétõl tanulta, aki 45 évvel volt idõsebb nála, és akinek a századfordulón 2000 régi és ritka könyve volt. Zomborcsevics doktor is gazdag szabadkai család sarja volt, aki keveset orvosolt a városban, inkább olvasott; állítólag minden könyvét, melyet magánkönyvtára számára megvásárolt, elolvasta. Tudott latinul, görögül és több élõ európai nyelven beszélt és olvasott. Nagy frankofil volt, aki fõleg a franciaországi antikváriumokkal tartott kapcsolatot, melyek számos világviszonylatban is ritka könyvhöz juttatták õt. Míg Zomborcsevics kétezer könyvet gyûjtött össze, Milkó Izidor 12.000-ig meg sem állt.

Milkó egyetemi évei óta búvára lett az olaszországi régiségeknek. Késõbb évente járt Olaszországban, ahonnan minden alkalommal szép számmal hozott magával régi és ritka könyveket, sõt az antikváriumok utána küldték Szabadkára azokat a kiadványokat, melyeket szisztematikusan válogatott és rendelt meg magának. Rajongója volt Velencének, és külön gyûjtött minden olyan kiadványt, mely a város történetére, mûvészetére és nevezetességeire vonatkozott.

Az 1970-es évek elején abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ellátogathattam Milkó fiához, dr. Milkó Aurélhoz, aki több érdekes mozzanatról beszélt apja könyvgyûjtésével kapcsolatban. Egy idõben, mesélte Milkó Aurél, megszûnt Velencében több plébánia, mégpedig akkor, amikor apja Olaszországban tartózkodott. A plébániák gazdag könyvtáraikat felszámolták, és könyveiket antikváriumoknak adták át. A ritkán adódó lehetõséget kihasználva Milkó Izidor potom pénzért jutott ritkábbnál ritkább régi könyvekhez, melyeket óriási hajókofferokkal hozott magával Szabadkára a régi ház könyvtárszobájába. Ez a könyvtárszoba az évek folyamán egyre zsúfoltabbá vált, úgyhogy az 1910-es években már öt szobát töltött ki a Milkó-könyvtár, ahol a könyvszekrények és polcok a plafonig értek. A város leggazdagabb magánkönyvtárának nem csak Szabadkán volt híre; a Pallas lexikon is foglalkozik vele. Természetesen a fiatal Kosztolányi is érdeklõdéssel hallgatta a városban élõ legendákat a vidék rendkívül mûvelt írójának könyvgyûjteményérõl. A Nyugat 1925-ös évfolyamában cikket is közöl földijérõl és a Milkó-könyvtárról: “önkénytelenül is kapcsolatba kerültem vele. Nyolc éves koromban elhatároztam, hogy köszönök neki. Ez a köszönés, mely nem kis mértékben foglalkoztatott, sikerült. Egy nyári reggelen, mikor szembe jött világos nadrágjában, megemeltem elõtte eléggé elfogulatlanul matrózsapkámat, õ pedig visszaköszönt nyájasan, európai szívességgel, a Fõvárosi Lapok bájos modorában, annyira észrevéve engem, ki nem ismertem õt személyesen, mintha nem is gyermek, hanem nagyember lettem volna. Ez hízelgett önérzetemnek. Aztán lassan, szervesen tovább nõtt alakja munkáló gyermekképzeletemben. Valami finom csalódást sejtettem benne, mely annál jobban izgatott, mert mosollyal leplezte. Elmentem háza elõtt, belestem ablakain. Ha ritkán és kénytelenségbõl szerepelt, megjelentem fölolvasásain. De nem értettem, mi az értelme annak, hogy ilyen emberek is vannak a vidéki városban. Egyszer a római templomok építészeti arányairól olvasott föl. Hallgattam szép, rövid mondatait, de kellõ tárgyismeret híján nem tudtam õt követni, inkább mozdulataira figyeltem, hangsúlyára, tartózkodó úriságára, mely mögött tudás, szeretet, ízlés lappangott, s ezen a téli délutánon egy szegényes díszterem sötét csillárja alatt bennem is vágy gerjedt, hogy lássam a világot, ismerjek mindent, kiszabaduljak abból a börtönbõl, melybe születésem véletlene dobott. Akkor kezdtem érteni, mi az értelme annak, hogy ilyen emberek is vannak a vidéki városban. Késõbb bevezetett lakásába. Itt öt nagy szobában mennyezetig érõ polcok álltak, rajtuk könyvek, ritka kiadások, legalább tízezer darab. Nem is volt tehát oly számûzetésben, mint elképzeltem. Tízezer barátja volt. A beszélgetés során kiderült, hogy nem betegesen-szegény, csak bölcs.” Kosztolányi ebben az írásában a Milkó-könyvtárat kincses könyvesháznak nevezi. Ebben a kincses könyvesházban olyan világviszonylatban is ritka könyvek voltak, melyekrõl Révai Mór, a könyvkiadó és könyvterjesztõ többek között ezt mondta: “A Milkó-féle könyvtár díszére válhatna egy párizsi mûgyûjtõnek is, a kinek a világcivilizáció központjában könnyebben van módjában hozzáférni egyes irodalmi raritásokhoz és kincsekhez.”

A magángyûjteményben szereplõ nyomdászati ritkaságok között ott szerepelt a velencei Manutius, az amszterdami Elzevir, a firenzei Giunta, a franciaországi Etienne és Didot, a pármai Bodoni, továbbá Wetstein, Plantin Giolito és más híres nyomdász remekmûve. Több kézifestésû, gazdag metszetanyaggal ellátott kiadvány, igazi bibliofileknek készült díszkötésû könyv, ex librisekkel ellátott és Milkónak dedikált példány is gazdagította a könyvtárat (ezekrõl késõbb majd szó esik). Sem leltár, sem katalógus nem maradt fenn a Milkó-könyvtárról, azt pedig hogy átlagosan milyen volt a gyûjtemény profilja, azokból a jelentésekbõl tudjuk meg, melyek akkor készültek, amikor azt tulajdonosa a városnak megvételre ajánlotta 1906. december 18-án. Milkó ugyanis az év folyamán arról értesült, hogy a Közkönyvtár és Múzeum Egylet feloszlott és a város nyilvános, minden polgár részére hozzáférhetõ intézménnyé szeretné átalakítani az egyletet. Ehhez akart hozzájárulni könyvgyûjteményének átengedésével, melyért csak szimbolikus összeget, 11.000 koronát kért. A városi közgyûlés elfogadta Milkó ajánlatát. Tíz napra rá Milkó sértõdött hangú beadványt intéz a városi tanácshoz, melyben nehezményezi, hogy a vételt a közgyûlés egyharmada nem tartotta elfogadhatónak, bár a többség megszavazta. Csalódottságában kéri, hogy semmisítsék meg az eladást. Ezután a város egyelõre elállt a könyvtár megszerzésétõl. Az ekkor kezdõdött huzavona 1926. márciusáig tartott. A közbeesõ történelmi, politikai változások nagyban megnehezítették azt, hogy ez a gazdag gyûjtemény akadálymentesen a város tulajdonába kerüljön. Magyar László szabadkai levéltáros, kiváló helytörténész Milkó Izidor és könyvtára c. levéltári dokumentumkönyvében (Szabadka, Életjel, 1997.) végigkíséri a húsz évig tartó beadvány-, határozat- és fellebbezésáradatot, mely a gyûjtemény tulajdonosát igen megviselte. Milkó 1917-ben Móra Ferencnek szól, hogy a szegedi városi tanácsnál terjessze elõ eladási szándékát, mert meggondolta magát és szívesen átadná könyvtárát a szegedi Somogyi-könyvtárnak. Móra egy 1917. november 20-án keltezett levelezõlapon a következõkrõl értesíti Milkót: “A tanács hétfõi ülésén foglalkozott jelentésemmel, - eladó szándékodat átiratban fogják tõled megkérdezni.” Egy levelezõlapon elõzõleg, 1917. nov. 12-én Milkó fiának, Aurélnak azt írja Móra, hogy Tonelli Sándort is bevonták a könyvtárvásárlásba. Szegeden sem mehettek simán a dolgok az adásvétel körül, mert Móra Szabadkai emlék c. írásában többek között a következõket írja: “Milkó Izidor könyvtára az egyetlen szabadkai emlékem. Olyan benyomást tett rám, hogy ha rajtam állt volna, ma a Milkó-könyvtár a szabadkaiak szegedi emléke volna.” Érdemes lenne Szegeden kikutatni, milyen dokumentumok maradtak fenn az üggyel kapcsolatban.

Az eladási procedúrát két szakértõ-bizottság felbecsülõ munkája kísérte. A szabadkai szakemberek Loósz István tanár, a fõgimnázium tanári könyvtárának õre, dr. Pásztory Endre tanár, a Nemzeti Caszinó könyvtárosa, Resch Béla a kereskedelmi középiskola igazgatója, a néprajzi múzeum õre, Balogh Károly fõlevéltáros, a városi közkönyvtár felügyelõje 1918. január 6-tól 14-ig dolgoztak a könyvtár fölbecsülésén; a törvényhatósági bizottság 80.000 koronát ígért, a bizottság szerint 90.000-t is megér. Ugyanekkor dr. Bíró Károly polgármester felkéri Hellebrant Árpád bibliográfust, az MTA könyvtárosát, hogy bírálja felül a szabadkai bizottság munkáját. Hellebrant elismerõleg nyilatkozik a helyiek felmérésérõl és háromnapi tüzetes vizsgálódás után többek között ezt írja: “Itt nem ötletszerû könyvösszehalmozással van dolgom, hanem hogy a gyûjtemény egy sok évi fáradtsággal, szaktudással, mûértéssel és áldozattal kapcsolatos gyûjtés eredménye. A gyûjteményben sok tárgyra vonatkozó irodalom nagy értékû termékével találkozunk. Csak egy-két adatot említek. Velencze, Róma, Olaszország története gazdag nagybecsû irodalommal van képviselve kezdve az újabbkor népszerû mûvektõl a legértékesebb XVIII., XIX. századbeli gyönyörû, rendkívüli értékû rézmetszetekkel ellátott munkákig. A franczia, német irodalom legkiválóbb termékeinek rendkívül szép, s ma már ritkaság számba menõ kiadványai vannak összegyûjtve. A történelem, mûvészet, aesthetikán kívül a magyar és német klasszikus irodalom legjelesebb képviselõit meglepõ számban találjuk. Bátran mondhatom, hogy a gyûjtemény bármely fõvárosi könyvtárnak is díszére válnék.” A Milkó-könyvtárban 3430 szerzõ 9250 mûve volt. A mûvek száma 1926-ig megkétszerezõdött.

A gyûjtemény legrégibb nyomtatott könyvét, egy 1513-ban Lionban kiadott bibliamagyarázatot jelölt meg a bizottság mint a Milkó-könyvtár legrégibb XVI. századi darabját (ma is õrizzük), valamint számontartjuk azokat a XVIII. századi olasz, kézzel írott könyveket is, melyekrõl a bizottság beszámol; továbbá megmaradtak azok az európai nyomdatechnikai remekmûvek is, melyek világviszonylatban is ritkák, de sajnos nem teljes számban, hiszen még 1920-ban, amikor a gyûjteményt ideiglenesen az új városházán helyezték el lepecsételt könyvszekrényekben, megtizedelték. A könyvek évtizedekig a városházán hányódtak, majd a második világháború idején is jócskán megfogytak, míg végül a Városi Könyvtár állományába kerültek. A Milkó-könyvtár 1947-ben került a Városi Könyvtár leltárába. Egy kis statisztika a könyvtárfelmérõ bizottság jelentésébõl: Az 1513 és 1592 közötti idõszakból 58 munka (ebbõl ma 28 van meg), a XVI. századból 91 (18 maradt belõle), a XVIII. század elejétõl a XIX. század elsõ két évtizedéig terjedõ idõközt 207 példány képviselte (ma 74 mûvet tartunk számon belõlük). Az újabbkeletû könyveket sajnos az 1950-es években kiosztották a kölcsönzõkbe, így olvasták szét a szabadkai olvasók a száz Jókait, ki tudja hány Mikszáthot, Mórát, Móriczot, Aranyt, Petõfit és Adyt meg más kötelezõ olvasmányt a Milkó-könyvtárból még akkor, amikor könyvtárunk nem jutott más, olcsóbb kiadású könyvhöz. Megmaradtak viszont a tudományos osztályon azok a görög, latin, francia, olasz, német és magyar klasszikusok, folyóiratok meg dedikált könyvek, melyekrõl még idõben felismerték a könyvtárosok, hogy külön értéket képviselnek és be kell vonni õket a kölcsönzõ-forgalomból. A dedikáltak között van néhány szegedi vonatkozás is, melyekrõl a Szegedi Mûhely 1993-1994/1-4. számában már beszámoltunk. Milkónak azok az íróbarátai is ajándékoztak dedikált könyvet, akik szívesen vendégeskedtek a régi szabadkai családi házban, és nyaranta hûsöltek az udvaron az alatt a “bõlombú” gesztenyefa alatt, melyrõl az író visszaemlékezéseiben nagy nosztalgiával ír. “Egyszer Mikszáth is megjelent itten, még a szegedi korszakában, és virzsiniával a fogai közt, a kalapját szokása szerint egy-egy elmés ötleténél vagy sikerült emberszólásánál fölfelé lökve humorizált a gesztenyefám alatt, amely bizonyára ma sem felejtette el e nevezetes eseményt. A nagy palócnak, bár az elismertetése még akkor (1880 körül) korántsem volt általános, már megvolt mindaz az írói és csevegõ erénye, amellyel késõbb olyan egyedülálló kedveltségre és népszerûségre tett szert”.

A többszörösen megtizedelt Milkó-könyvtár a Zomborcsevics-féle gyûjteménnyel együtt ma gerincét képezi a szabadkai Városi Könyvtár régi és ritka állományának. A gyûjteményt a legkorszerûbb tûzvédelmi és könyvtári szabályokat betartva tároljuk páncélszekrényekben, melyeket 1972-ben kaptunk a könyvtárépület felújításakor. 1981 áprilisában mutattuk be a Milkó-könyvtárat egy átfogó kiállításon, melyen közszemlén voltak többek között Demosztenesz, Herodotosz, Szofoklész, Cicero és Juvenalis mûvei korabeli, XVI. századi fatáblakötésben. Olvasóink láthatták a legrégibb Milkó-könyvet, a kézzel festett bibliamagyarázatot, melyet Lionban nyomtattak 1513-ban. Ennek az egyedi színezésû könyvnek a lapjai díszítik azt a katalógusunkat, amelyet intézményünk fennállásának századik évfordulója alkalmából adtunk ki a szabadkai Városi Könyvtárban õrzött XVI. századi könyvekrõl. A katalógusban szerepel mind a 28 XVI. századi könyv a ritka Aldina-, Giunta-, Stephanus- és Giolito-kiadásokkal együtt.

(Elhangzott 2000. április 13-án a Somogyi-könyvtárban a szabadkai Városi Könyvtár és a Somogyi-könyvtár szakmai együttmûködésének 25. évfordulóján.)