A Művelődési és Közoktatási Minisztérium pontosan arra a célra hozta létre a Közhasznú Társaságot, hogy előkészítse a Multimédia Központ és Digitális Könyvtár szolgáltatásait. Az elképzelések szakmai viták során alakultak ki, a TMT-nek nemrég adtam le az intézményről egy anyagot, úgyhogy az a csönd, amire céloztál, ma már talán nem is olyan nagy csönd, remélhetőleg egyre inkább a szakmai beszélgetések tárgya lesz az intézmény. A Kht. legfontosabb célja és szerepe, hogy részt vegyen a magyar kulturális örökség digitalizálási programjában, biztosítva az állami szerepvállalást, ami nélkül szerintem ez az ügy nem valósulhat meg, hisz ezt nem lehet kizárólag az üzleti szférára bízni. Ezt ismerte fel a kulturális kormányzat, és ezért hozta .létre az intézményt, amelynek másik nagy feladata, hogy az új hordozókon megjelenő magyar kulturális termékeket szolgáltassa, közkinccsé tegye mind az idelátogatók, mind a virtuálisan bekapcsolódók számára.

Azt tudjuk, hogy csak azok a nemzetek tudtak fennmaradni, amelyeknek volt írásbeli kultúrájuk. A többiek, bármilyen hatalmasak voltak is, egyszerűen eltűntek a történelemből, elsüllyedtek, minden kincsükkel együtt. Az tehát nem kérdés, hogy most meg kell-e lépni ezt a második lépést, a digitalizálást. Ez élet-halál dolga. Az aggályoskodók pedig nyilván nem gondolják meg, hogy ha egyszer digitalizáltuk a kulturális örökséget, akkor ennek a megőrzése technikailag mindenkor biztosítva lesz. Hogy hogyan, hogy milyen újabb és újabb hordozókon, az más kérdés. Csak a hozzánemértését bizonyítaná az, aki akár csak tíz évre előre jóslásokba bocsátkoznék. De hogy a technikai feltételeket biztosítani fogja a világ, az bizonyos. Ha egyszer digitális hordozóra vittünk valamit, azt azután egy újabb, korszerűbb hordozóra áttenni már sokkal könnyebb. Nem ez a kérdés, hanem az, méghozzá nagyon fontos kérdés, hogy mit digitalizáljunk, mit válasszunk ki a kulturális örökség beláthatatlan nagy halmazából. Én ezt a szelektálást tartom a legnehezebbnek Bármilyen listát állítanánk össze, óhatatlan kimaradnának fontos dolgok. A baj az, hogy amit nem fognak felvinni digitális hordozókra, az előbb-utóbb ugyanúgy el fog tűnni, el fog veszni az emberiség számára, mint amit annak idején nem írtak le.

Természetesen két eltérő stáb kell. Egészen kis létszámú gárdával indulunk, de semmiképp sem kívánnék nagy létszámú intézményt létrehozni, hogy azután kitalálhassam, mi is legyen a dolguk. Pont fordítva: néhány főfoglalkozású munkaerő mellett külső szakértőket foglalkoztatunk. Csak így teremthető meg, hogy mindig az adott téma, az adott szakterület legjobbjai dolgozzanak nekünk. Mondok egy példát: most 1848 évfordulójára készülünk. Hogy a negyvennyolcas forrásanyagokból elsőként mit tegyünk közkinccsé, azt nem mi akarjuk eldönteni, ez nem a könyvtárosok dolga. A terület legjobb szakértőit fogjuk felkérni, hogy mondjanak véleményt, ők mit tartanak a legfontosabbnak. Persze ezen belül is fel kell állítani egy rangsort, hisz a lehetőségek függvényében, lépésről lépésre fogjuk ezeket az anyagokat digitalizálni. A másik terület – a számítógépes terület – helyzete ugyanilyen. A legjobb szakemberek természetesen állásban vannak, de ez nem jelenti azt, hogy konkrét feladatokra, a rendszerterv készítésére vagy a szabványok adaptálására ne kérhetnénk fel őket.

Az ügyvezető igazgatói állást nyilvános pályázaton hirdették meg. A kiírásban nem volt semmi különös, ugyanaz az ismérvrendszer volt feltalálható benne, mint bármilyen más vezetői állásnál. A pályázatot persze meg kellett írni, és ott már valóban voltak keményebb feltételek. Ki kellett dolgozni a szakmai koncepciót, sőt az új intézmény üzleti tervét is, ami teljesen új a könyvtári világban. Ezt a pályázatot több tagból álló kuratórium bírálta el. Köztük az MKE, a KIK vezetői, más szakterületek szakértői. Azt persze nem tudhatom, hogy ők mit vettek figyelembe, hisz én csak egy önjelölt pályázó voltam.

A pályázatom szakmai része a TMT-ben fog megjelenni. Az üzleti tervet szándékosan nem mellékeltem, hiszen abban belső információk sokasága is megtalálható. Azt próbáltam egyébként megfogalmazni, hogy mire hivatott jelen és jövő kapcsolatrendszerében ez az intézmény. Hiszen a kulturális örökség, tradíció, és a 21. század pólusai közé feszül. Az intézmény számára kijelölt helyszín, a Szent György tér, szintén többes kötödést, feladatot ír elő. Ennek előnyeit kell kihasználni, hogy az méltó legyen a magyar kultúrához, ugyanakkor – nem álszemérmeteskedve, és főleg nem szemérmeteskedve – okosan ki kell aknázni a helyszínből kínálkozó anyagi lehetőségeket. Közhasznú társaságról van szó, tehát folytathatunk üzleti tevékenységet, de a hasznot kötelezően vissza kell forgatnunk. Ez is új a magyar rendszerben, kísérlet, hiszen melyik közgyűjtemény vállalta, vállalhatta fel eddig tudatosan az üzleti tevékenységet? Amivel mi kezdeni kívánunk – és remélem sikeres vállalkozás lesz – az a CD-ROM-forgalmazás. Én magam igen sokat foglalkoztam CD-ROM-okkal, láttam, látom a könyvtárak részéről a vele kapcsolatos igényeket és hiányokat. Mi csakis magyar lemezeket akarunk forgalmazni, elsősorban könyvtárak és iskolai könyvtárak számára. Közülük is azokat, amelyet nyugodt-lélekkel tudunk ajánlani mind tartalmukban, mind technikai megvalósításukban, amelyekről jó szívvel mondhatjuk, hogy könyvtárakba valók. De visszatérve a helyszínre! Az, hogy a Szent György téren leszünk, hatalmas előny. Ki kell használnunk a kulturális turizmusban rejlő lehetőségeket. Mi a magyar kultúrtörténetet, de persze nemcsak a humán kultúra történetét, hanem a teljes kultúráét kívánjuk modern eszközökkel bemutatni az idelátogató turistáknak. És természetesen közétesszük mindezt az Interneten is. Ilyenféle címeket találtunk ki: Virtuális utazások Magyarországon, Mit adott a magyarság a világnak? stb. Földolgoznánk a nagy tudósok és feltalálók életművét. Reméljük, lesznek olyan fiatalok, akik ezen keresztül megismerkednek pl. Jedlik Ányos vagy Gábor Dénes munkásságával, esetleg kedvet kapva ahhoz, hogy folytassák az ő tevékenységüket.

A magyar kulturális örökség feldolgozása a magyarok dolga. Minden nemzet a saját örökségét dolgozza fel. Nekünk tehát, könyvtári terminológiát használva, a hungarika anyagot kell felvinnünk az Internetre, így mutatva meg önmagunkat. Ezek vagyunk, ezt adtuk eddig a világnak, ezt folytatjuk.

Azt gondolom, hogy az a bizonyos átlagkönyvtár perceken belül legalább Internet kapcsolathoz jut. Ez egyrészt gőzerővel folyik az iskolai könyvtárak vonatkozásában, másrészt a kulturális törvénytervezetben is van egy paragrafus, amelynek értelmében, a művelődési és közoktatási miniszternek ki keIl alakíttatnia az országos közgyűjteményi és könyvtári információs hálózatot. Nos, ez az a nagy program, amelynek alapján bízhatunk abban, hogy az átlagkönyvtár is bekapcsolódik az Internetbe, ezen keresztül bármihez hozzáfér, nemcsak a Neumann új és újabb dolgaihoz, de más könyvtárak anyagaihoz is. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez a digitalizálás nem egy helyen fog folyni. Gyakorlatilag bármelyik könyvtár és bármelyik közgyűjtemény felmutathat digitalizálásra érdemes kincset, helyismereti–helytörténeti dokumentumot vagy mást. Valamit, amit érdemes közzétenni és megőrizni modern hordozón. Azt remélem, hogy ez megváltoztat majd bizonyos, szerintem sajnálatos egyirányúságot is. Arra gondolok, hogy voltak, vannak nagykönyvtárak, amelyek kifelé szolgáltatásokat nyújtanak, és voltak, vannak olyan könyvtárak, amelyek legfeljebb csak a helybelieknek kölcsönöznek, minden másban befogadók, szolgáltatásokat igénybevevők. Most ők is szolgáltatókká válhatnak és hozzájárulhatnak a nemzeti kulturális programhoz. Azért is várom ezt az új információs rendszertől, mivel más programok is kapcsolódnak hozzá. Például a Teleház Szövetségnek van egy olyan tervezete, hogy a kis falvakba vigye el a teleház rendszert. Teleház, telekunyhó – ismerik ezt a rendszert a könyvtáros kollégák. És ők is be kívánnak szállni a digitalizálási programba, ami így, többek közt, azt is jelentheti, hogy hozzáértő vidéki emberek, munkanélküliek munkához juthatnak, méghozzá értelmes munkához. Ennek a megszervezésében a Neumann-háznak vezető szerepet szán a KHVM.

Tehát nemcsak azok a könyvtárak és intézmények tudnak résztvenni a nagy nemzeti programban, amelyek megütik azt a bizonyos mércét, megfelelnek annak a bizonyos kritériumrendszernek, hanem a kevésbé fejlett kistelepülések könyvtárai is. Én többek között azért vagyok meggyőződve arról, hogy az Internet jó dolog, mert attól a pillanattól kezdve, hogy valakinek módja lesz bekapcsolódni, egy egész vérkeringésbe kapcsolódik be. Nincs elzárva, nincs korlátozva, nem érdekes, hogy van-e pénze elutazni a fővárosba, a megyeszékhelyre, hozzá tud férni a dokumentumokhoz, az információkhoz. Gyakorlatilag bármelyik könyvhöz és könyvtárhoz hozzáférhet a világ bármelyik tájékán. Hiszek abban, hogy ez jó dolog, hogy ez a furcsa elitista szemlélet ezáltal oldódik.

Az ellen-Széchényiről magam is hallottam, még mielőtt az egész munkával találkoztam volna. Amikor megkerestek, hogy fölkérjenek erre a feladatra, akkor azt mondtam, hogy én nem vagyok áruló, én nem akarom elárulni a Széchényi Könyvtárat, nem akarok léket ütni a hajójába. Megnyugtattak: nemhogy erről nincs szó, de épp az ellenkezőjéről. Meg azt is mondták, hogy széchényis múltam (november 1-jével léptem ki az OSZK-ból) és kapcsolataim javára válhatnak az ügynek. Kialakult egy konszenzus a minisztérium, az OSZK, a könyvtárak és a Neumann között. A nemzeti könyvtár feladatai és jogai nem csorbuInak, a Neumann viszont olyan szerephez jut, amelyet eddig senki nem töltött be Budapesten. Ezt a funkciót rendeli a Neumannhoz a törvénytervezet is. Szolgáltatási funkcióról van szó, annak a rétegnek a kiszolgálásáról, amely nem jut hozzá igényei kielégítéséhez sem a Széchényiben, sem az Akadémiai Könyvtárban, sem az OMIKK-ban, sem máshol. A tizennyolc éven aluliakról van szó, akiket érdekel a számítógép, akik nem tudományosan kutatnak, hanem ismeretterjesztő, szórakoztató elfoglaltságot keresnek, az új kultúrával kívánnak megismerkedni. Könnyebbség az minden könyvtár számára, ha az ő kiszolgálásuk terhét leveszik a vállukról. A középiskolás diákokét, akik itt akarják majd használni az Internetet, mert otthon nincs rá lehetőségük. A másik oldala a dolognak, hogy – hál'istennek – van digitalizálni való magyar kulturális termék bőségesen. Jut feladat belőle mindenkinek. Munkamegosztásra van hát szükség, szakszerűen kialakított kooperációra. Abba a rendszerbe, amit a könyvtárak évtizedek alatt kialakítottak a maguk és olvasóik számára, egymást kiegészítve és támogatva, van egy nagy hiátus. Ennek lefedésére jött, jön létre a Neumann. Ez a hiány létezik, akár tagadjuk, akár elismerjük. Sőt! Egyre inkább növekszik, terjed, és rövidesen robbanásszerűen fog jelentkezni. Éppen attól, hogy a középiskolások megtanulják az Internetet használni, de odahaza nincs lehetőségük arra, hogy a tanultakat felhasználják. Új ismereteik birtokában nem tudnak az Internet segítségével tanulni, vizsgára vagy versenyre felkészülni. Nem, hiszen az ország jelenlegi állapotában még évek, .évtizedek múlva sem lesz mindenkinek otthon számítógépe, Internetvonala. Úgy gondolom, hogy ezt kötelességünk számukra biztosítani. Hisz csak akkor nőhet fel egy új, fiatal generáció, amely lépést tud tartani a kulturális váltással, azzal a váltással, amely – tetszik vagy nem tetszik – itt dörömböl a kapukon. Tudjuk, hogy itt a Széchényiben egy hétvégén vagy vizsgaidőszakban mekkora nyomás nehezedik a könyvtárra. A diákok miatt hovatovább kiszorulnak a kutatók. Ha az Internet keltette nyomás is ide koncentrálódik, akkor összeomlik a könyvtár, összeomlanak a tradicionális nagykönyvtárak. Ez az a feladat, amelyet ha valaki felvállal, elvégez, nagy könnyebbséget jelent a többiek számára.

Annak, hogy itt vagyunk, az az oka, hogy a karmelita kolostor, ami átmeneti otthonunk lesz, első osztályú, fokozottan védett műemlék. Hogy ott digitális hálózatot, Internet-hálózatot kiépítsünk, ahhoz előzetes műemléki engedély és persze pénz szükségeltetik. Most tehát a Széchényitől bérlünk helyiséget, fizetjük a rezsit, és erre az átmeneti két-három hónapra – hála a jó kapcsolatoknak – itt tudunk maradni, használhatjuk az itt lévő infrastruktúrát. Nagy szerencsénk ez, hisz nem kell a Vérmezőre költöznünk, sátrakba, ahol persze Internet se lenne. Igen jó, korrekt megállapodást kötöttünk a Széchényivel. Ha elkészül a saját székhelyünk, amely a minisztérium kezelésében van, akkor ott leszünk néhány irodában, mintegy 150 négyzetméteren, közvetlenül a végleges hely, a teljes jogú kulturális intézmény, a Neumann János Multimédia Központ és Digitális Könyvtár mellett. Így az építkezést is szemmel tudjuk tartani. Persze nem a mi dolgunk a beruházás, a tervezés, az építkezés, erre egy külön Kht alakult. De a mi munkánk az informatikai tervezés, a funkcionális kialakítással kapcsolatos konzultáció. Az év elején költözünk át a Színház utcai helyünkre, addig élvezzük a Széchényi vendégszeretetét. A Színház utcából pedig már a végleges helyünkre költözünk. Az a tervek szerint 2000-ben készül el, én mindenkinek azt szoktam mondani – nagyon optimistán –, hogy 2000 augusztus 20-án lesz a szalag átvágva.

Igen. Az ezeréves államiság ünnepségsorozatának lesz a része az új épület avatása. Minthogy az egész programot a Magyar Millenniumi Emlékbizottság titkárságának égisze alatt kezdtük, tehát ők a szellemi irányítók, vagy – ha úgy tetszik – háttér. Tehát ebbe a programba illeszkedünk, és ennek azért is örülök, mert az Árpád-kori templomok felújításától a 21. századi digitális könyvtár felépítéséig húzódik az az ív, amit ez a program átfog. Hogy részt vehetünk ebben a programban, ha csak kis pontként is, az önmagában is jó közérzetet, inspirációt nyújt. Ez pedig igen fontos.

Remélem, minden könyvtáros kolléga ott lesz.