Erdély lakosságának jó kétharmada már a 18. században román volt. Számukra a francia vagy angol mintájú nemzetállam elfogadhatatlannak tűnt, hiszen ez az államszervezeti forma a kisebbségek asszimilációját feltételezte. A románok többsége tehát a 19. században is csupán – a kisebbségi közösségek létét garantáló – autonómiára alapozott vagy éppenséggel föderatív megoldást tartott elképzelhetőnek, amelyen belül a különböző nyelvi-kulturális közösségek viszonylag szabadon elkülönülhetnek, az erős központi államhatalom pedig képes megvédeni a kisebb és elmaradottabb nemzeti közösségeket a nagy múltú, fejlettebb közösségek asszimilációs törekvéseivel szemben.

Az egyik legtanulságosabb, alaposan kidolgozott és – vad kitételei ellenére – korszerű elgondolás Aurel C. Popovici, bánsági román történész 1906-ban Lipcsében németül megjelent munkája.  Eszerint az államszövetségbe Erdély román államalakulatként tagolódna, de az akkor még kizárólag magyarok lakta Székelyföldet Ausztriával, Magyarországgal, Csehországgal egyenrangú szövetségi államként (szám szerint a 12.) képzeli el. Az erdélyi szászok és svábok a román tagállamnak tekintett Erdélyen belül is autonóm önigazgatással rendelkezhetnek.

A preambulumban Popovici meggyőző érvekkel bizonyítja, hogy a megoldatlan nemzetiségi kérdések a dunai monarchiát összeomlással fenyegetik, mert ha az állam a területén élő nemzeti közösségek önálló létét nem ismeri el, aligha tarthat igényt az állampolgárok lojalitására. A többnemzetiségű állam megmentésének egyetlen útja az államot alkotó nemzeti közösség egyenjogúságának és belső önrendelkezésének elismerése. Az osztrák–magyar dualista államberendezkedést ő is, akárcsak a többi hivatalosan el nem ismert nemzet képviselője, igazságtalannak tartja. Az otthonosság feltétele, hogy a nemzeti közösségek eltérő társadalmakba szerveződjenek, és a monarchia korszerű államszövetséggé alakuljon. A konföderáció gondolatát azonban elutasítja, mert annak jellegzetes mintája számára éppen a dualizmus, amelyben Ausztria és Magyarország túlhajtott szuverenitása folytonos civódásokhoz vezet, s minden természetes, azaz kölcsönösségen alapuló belső fejlődés lehetőségét kizárja. A monarchiának autonóm nemzetállamokból kell felépülnie, melyek önnön állampolgáraik fölött teljes szuverenitással rendelkeznek, a szövetségi állam vonatkozásában azonban korlátozott a szuverenitásuk.  
A konstrukció első látásra modern államalakulat benyomását kelti, amely – mivel a kijelentésekben az összes állam és állampolgár nemzeti szabadságára alapoz – az Európai Unió előhírnökének tekinthető. A tervezet azonban súlyosan ellentmondásos. Popovici elutasít minden „fajkeveredést”. Álláspontját biológiai „érvekkel” támasztja alá. A kor fajelméleti diskurzusainak hatására szilárd meggyőződése, hogy az etnikumközi vérkeveredésből származók csakis „elfajzottak” lehetnek. Közvetlen kapcsolatot lát a magyar kormányzat kisebbségellenes politikája és Ausztria, illetve Magyarország úgynevezett zsidó-liberális sajtója között. A magyarok az idegenekkel keveredve elfajzottak. Ebben rejlik „nyilvánvaló” életképtelenségük. Nem veszi észre (vagy nem hajlandó észrevenni), hogy a zsidóság vette át (ha sikeres akart lenni, arra kényszerült, hogy átvegye) a magyar nacionalisták (azaz az uralkodó réteg) beszéd- és viselkedésmódját. Úgy véli, a zsidók erőltetik a magyar társadalomra a maguk asszimilációs stratégiáját. Megismétli a kor antiszemitáinak körében evidenciának számító tételt, hogy az osztrák és a magyar társadalmat (főként Bécset és Budapestet) „megfertőzte” az ún. zsidó elem. Szerinte a tagállamok (főként Magyarország) állampolgári (s következésként asszimilációra alapozott) nacionalizmusa a dualista állam zsidó-liberális ideológiájában gyökerezik. Ez az ideológia ugyanis az állam nyelvi-kulturális homogenizációját írja elő. A zsidóság asszimilációra épülő integrációs stratégiája pedig kizárja a nyelvi-kulturális kisebbségek (Popovici terminológiájában a társnemzetek) nemzeti önállóságra alapozott integrációs stratégiájának érvényesülését.

Nehéz eldönteni, hogy mélyen átérzett antiszemitizmussal állunk szemben vagy a stratégia teszi „szükségessé” a pusztán eszközjellegű antiszemitizmust. Az olvasott és intelligens szerzőről nehéz feltételezni, hogy komolyan gondolja, amit érvelésében felsorakoztat. Valószínűbb, hogy a megcélzott olvasóközönség feltételezett elvárásaihoz igazodik. Popovici elsősorban a német és az osztrák hatalmi elitet szerette volna megnyerni tervezetének. Az antiszemitizmus Németországban és Ausztriában is erősödőben van. (Elég, ha csak a bécsi antiszemita polgármester, a Hitlert is befolyásoló Lüegger választási sikereire gondolunk).
A román politikai és értelmiségi elitre általában is jellemző machiavellista törekvések a tervezetre is erősen hatottak. Bár Erdély nemzetiségi összetétele akkortájt még szinte teljesen azonos Svájcéval, a tervezetben az országrész kizárólag román tagállamként szerepel – annak ellenére, hogy ebben a virtuális román tagállamban több magyar állampolgár élt volna, mint a szintén tagállam Székelyföldön, és mindenképpen több, mint amennyi német. Az utóbbiaknak Popovici mégis valamifajta nemzeti autonómiát ígér. Az új tagállam magyar nyelvű polgárainak azonban deklaráltan asszimilálódniuk kell a román többségbe. Hangsúlyozza ugyan, hogy az asszimilációnak kényszerintézkedések nélkül kell zajlania, de úgy véli, a magyarok diktatórikus törekvéseik miatt bőven rászolgáltak, hogy az állam keményebb intézkedéseket foganatosítson velük szemben. De bölcs türelemmel kell viselniük sorsukat. Ők ugyanis masszívan románok által lakott területekbe ékelt „kis csoportocskákban” élnek, márpedig a hasonló csoportok tagjai a világ minden táján beleolvadnak az „életképesebb” nemzetekbe. Természetesen sem a “kis csoportocska”, sem az “életképes nemzet” fogalmát nem definiálja. A bevezetés elméleti érveinek „horderejére” bízza az olvasói értelmezést. Vagyis a románok (jobbára sikertelen) asszimilációjának szándéka égbekiáltó gaztett, a – székelyek nélkül is – csaknem egymillió magyar asszimilációja azonban bocsánatos bűn, egyfajta Kavalierdelikt. Ami a magyarok esetében indokolt (a „természetes asszimiláció”), az a hallgatólagosan, de félreérthetetlenül magasabb rendű etnikumnak tekintett németek vonatkozásában indokolatlan. Nemcsak a románok, de a csehek, a lengyelek, a magyarok is kötelesek a német népcsoportoknak széles körű autonómiát biztosítani. Nem Popovici-on múlott, hogy a magasabb rendű németek végül is csaknem ugyanannyit veszítettek, mint mi, alacsonyabb rendű magyarok. Sőt, Erdély vonatkozásában még többet is, Ceaușescu román nemzeti állama ugyanis fejenként árusította ki őket a Német Szövetségi Köztársaságnak.

A történelem iróniája, hogy a magyarok és németek számára még Popovici jócskán elfogult, sőt fasisztoid elemektől sem idegen tervezete is összehasonlíthatatlanul kedvezőbb megoldásnak bizonyulhatott volna, mint a „liberális demokrácia” jegyében összehordott trianoni diktátum. Egy rövid második világháború utáni periódustól eltekintve a román politikai elit tagjai ötven éven át nemcsak a Székelyföld autonómiájáról, de a szász városok és falvak relatív önállóságáról sem voltak hajlandóak tárgyalni, mereven elutasítottak és máig elutasítanak mindenféle – közösségi jogokra vonatkozó – kisebbségi igényt. Az autonómia kérdése ma is a román politikai diskurzus tabutémái közé tartozik. Időközben azonban Erdély nagyvárosait elrománosították. Az ország egyéb történeti régióiból, Moldvából és Havasalföldről telepítettek át milliókat, miközben az erdélyi németek, zsidók, magyarok tíz- és százezreit kényszerítették kivándorlásra. A magyar és német intézményeket felszámolták, vagy románná alakították át, a kisebbségi nyelvek hivatalos használatát korlátozták, sőt, a politikai nyilvánosságban hosszú időn át lehetetlenné is tették. A nyelvhasználatot csak a legutóbbi időkben sikerült részlegesen liberalizálni. A román alkotmány az országot ma is „egységes román nemzeti államnak” aposztrofálja. A gyakorlatban a magyar kisebbség helyzete mégis változott. A két magyar többségű székely megyében az RMDSZ kormányzati részvételének hála, bővült az adminisztratív-helyhatósági autonómia. Igaz, a román politikai pártok máig nem adták föl az etnikai tömbök fellazítására alapozott asszimiláció álmát. (Efféle tervezetek ma is napirenden vannak!) Csillagászati távolban vagyunk azonban a szabadságjogoktól, amelyeket Popovici tervezete garantálhatott volna számunkra – főként, ha a magyar politikai elit annak idején a 20 millió magyar káprázatát feladva hajlandó tisztességes alkuba bocsátkozni.

Ezek a tények már önmagukban is a föderatív megoldás felsőbbrendűségének kétségbevonhatatlan bizonyítékai. Popovici túlzásai és a Trianon utáni fejlemények még nyilvánvalóbbá tehetik, hogy egy alaposan megvitatott föderatív megoldás, amely a nemzeti konfliktusok magabiztos elhárítását hosszú távra is lehetővé teheti, csakis a nemzeti elv érvényesítésén alapulhatott – volna. A politikai közösség egysége csupán az ideológiák, csoportérdekek, hatalmi ágak szeparációjára, a társadalmi autonómiák bonyolult rendszerében lehet fenntartható, és csak akkor, ha az elvet – Popovici-tól eltérően – következetesen, a társadalmi szervezet minden szintjén érvényesítik, beleértve a helyhatóságokat is. A következetes föderatív alkotmánynak a kultúra terén is teljes jogegyenlőséget kell garantálnia minden helyi közösségek számára, függetlenül annak lélekszámától. A kisebbségi kérdésben csakis az érintett közösségek akarata és összeforrottsága kritérium, és semmiképpen sem a lélekszám vagy a divatos tudományos / áltudományos politikai ideológia.

A magyar közvélemény már a „kisebbségi liberalizmus” Popovici-féle megnyilatkozásait is a Szent István-i birodalom édes kábulatát megzavaró szentségtörésnek tekintette. A tervezet magyarellenessége és antiszemitizmusa csak fokozta a magyar elvakultságot és nemzeti hajthatatlanságot, és tragikus szükségszerűséggel vezetett az enervált és kompromisszumképtelen elutasításhoz. Igaz, a román állam mai képviselői a mi megoldási javaslatainkat ugyanilyen mérlegelés nélkül utasítják el. Ma is, mint akkor, az egységes nemzeti állam ábrándját megzavarni szentségtörés. S ma is, mint akkor, a kisebbség és a többség számára egyaránt lesújtó következményekkel! Országainkban a rémisztő méretű korrupció a többségi elit(ek) morális és intellektuális (azaz „nemzeti”) felsőbbrendűségének mítoszában gyökerezik. A kelet-közép-európai társadalmaknak a 19. században a politikai legitimitás két alapvető típusa: a demokratikus, konszenzusra épülő, illetve az autoritárius, történeti és nemzeti elveken alapuló legitimitás között kellett választani. Az első esetben a nemzet a kulturális közösségeket is integráló politikai közösség, mely teljes jogegyenlőséggel jár, a második esetben a kulturális közösségeket asszimiláló politikai közösség (a német Gemeinschaft értelmében), amely az állampolgárok és a közösségek egyenlőtlenségéhez, az egyéni jogok leple alatt működtetett diszkriminációhoz vezet. Tény, hogy az állam belső stabilitása csak az állampolgárok által szabadon elfogadott törvényességre alapozható. Ha a legitimitás csak részleges vagy formális, a társadalmi egyensúly a nyílt vagy a leplezett erőszak különböző formáiban tartható fenn, s a mesterséges egyensúly az államra olyan többletterheket ró, amelyek a gazdaságot előbb-utóbb elkerülhetetlenül kimerítik. A nemzetépítés lázában égő államban a polgárok teljes jogegyenlősége garantálhatatlan, hiszen az egységes nemzet felépítése a kisebbségi nemzetek szétverését feltételezi.

A következmények beláthatóak. Ha a legalitást bizonyos társadalmi csoportok érdekében – társadalmi vagy nemzeti-történelmi érvekre alapozva – felfüggesztik, a kétértelműségek mindenféle visszaélés, csalás, szédelgés, szélhámosság, „hivatalos” bosszú kiapadhatatlan forrásaivá válhatnak. Ha egyes társadalmi csoportok közös vagy egyéni javai elkobozhatók, ha a vélemény- és szólásszabadságot „törvényesen” korlátozni lehet, gyakorlatilag minden állampolgár és maga a társadalmi rend is végveszélybe kerül: elég „nemzetietlen” vagy „társadalomellenes” attitűddel vádolni. (S ha a politikai érdekek úgy kívánják, ugyan kit ne lehetne?) A nacionalista megbélyegzés a „jó románok” (vagy „jó magyarok”) számára kimeríthetetlen lehetőséget teremt a nyilvánosság gátlástalan kisajátítására, s hogy a „kevésbé jó” románokat (magyarokat) állásukból, lakásukból vagy tisztességükből kitúrják. A „rossz” románokról (vagy magyarokról) nem is beszélve.

Popovici ennek lehetőségét a magyarországi románság esetében elutasítja, a „román Erdély” esetében viszont meggyőződéssel helyesli. A történeti következetlenség “történeti elégtétel”-re alapozott variánsa Trianonban még agresszívebben valósult meg. Pedig a valóban demokratikus (azaz a nemzeti közösségek belső önrendelkezésére alapozott) változat megvalósulása esetén az erdélyi magyar és részben a német, illetve a zsidó elit mindenképpen elveszítette volna korábbi előjogait. Ezzel elveszett a lehetőség, hogy a  románok kiépítsék saját nemzeti intézményeiket, városaikat vagy alternatív városközpontjaikat, s a korábbi magyar, német, zsidó intézményekkel, városokkal, városrészekkel érdeksérelem nélküli, egészséges, ösztönző konkurencia alakuljon ki. Svájci mintára, azaz autonóm és decentralizált társadalmi szerkezet alapján Erdély román területei és a szomszédos román fejedelemségek is az egykori monarchia tiszteletreméltó szintjére emelkedhettek volna.

Mindez nem puszta gondolatkísérlet. A finnek és a románok nemzeti államaikat azonos időpontban és meglehetősen hasonló körülmények között teremtették meg. Finnország évtizedeken át svéd uralom alatt állt. Az államalapítás pillanatában a finn értelmiség többsége svéd kultúrájú volt. A finnek azonban a helyzet előnyeiből és nem a hátrányaiból indultak ki. Nem az adott társadalmi viszonyok megfordítását tűzték ki célul. Nem építették le, illetve számolták fel a svéd intézményeket, nem tiltották be a svéd nyelvet, nem asszimilálták a svéd értelmiséget, nem számolták fel a társadalmi, gazdasági és kulturális konkurencia lehetőségét. Ellenkezőleg! A konkurenciát az általános kétnyelvűségre alapozva, a finn nyelv és kultúra modernizálására, a svéd és az európai intézményekkel egyenértékű finn intézményrendszer kialakítására használták fel. Következésként a finn társadalom felfelé nivellálódott.

Románia és a Trianon előtti és utáni magyar állam, sajnos, a második lehetőséget választotta. Minden erejével arra törekedett, hogy a nem-román, illetve nem-magyar intézményeket románokká, illetve magyarokká alakítsa át, hogy a kisebbségi intézmények létrejöttét és működését meggátolja. A végletesen centralizált szocialista államszervezet ehhez optimális lehetőségeket teremtett. A társadalmi lét minden területére kiterjedő államosítás kiváló alkalmat nyújtott, hogy a teljes intézményrendszert többségivé alakítsák át. A magyar és a szász városok fokozatosan románná lettek – sőt, egyenesen ősrománná! A németek, zsidók, szlovákok, szerbek, románok lakta települések Magyarországon is maradéktalanul magyarrá váltak. Legalábbis nyelvileg. Az állam ennek elleplezésére a kisebbségi kérdés megoldásának magyar „mintaállamában a legrafináltabb technikákat alkalmazta, a szigorú keretek közé szorított hagyományőrzéstől a kisebbségi önkormányzatok intézményéig. Egyik sem kérdőjelezhette meg a magyar nyelv és kultúra közéleti kizárólagosságát, egyetlen funkciója a kisebbségek állítólagos létének „napnál világosabb” dokumentálása volt.

A szász és sváb városok hevesen kritizált magyar kisajátításának technikáját Románia a legkisebb változtatás nélkül átvette. A második világháború után a németek és a zsidók a kivándorlást választották. Tehették: többségi államaik igényt tartottak rájuk. A magyarok zömükben maradtak, de hagyományos intézményeik hiányában és az erőteljes asszimilációs nyomás hatására a magyar értelmiség intellektuális színvonala gyakorta még a románnál is silányabbá süllyedt, bár a román értelmiség színe-java áldozatul esett a kommunista tisztogatásoknak. A román társadalom lefelé nivellálódott. S úgy tűnik, kisebb késéssel ugyanez a magyar társadalom esetében is bekövetkezik. A kisebbségellenes politika ugyanis demokratikus argumentumokkal alátámaszthatatlan. Következésként a demokráciát kell (előbb vagy utóbb) korlátozni. A helyi önkormányzatok demokratikus intézményrendszere az erdélyi városok önkényes átalakítását lehetetlenné tette volna. A nemzetiségi szerkezet változtatása elkerülhetetlen volt, mivel az erdélyi városok többségét valóban román többségű területek veszik körül. Ezek az átalakulások azonban nem vezethettek volna a nemzetiségi arányok radikális és antidemokratikus átalakulásához, főleg nem a kisebbségi etnikumok visszaszorulásához. Az antidemokratikus alternatíva azonban elkerülhetetlenné tette a túlhajtott központosítást. Az elit arra kényszerült, hogy a magyaroktól átvett, sőt, jelentősen „tökéletesített” eljárásokat fiktív történelmi teóriákkal igazolja.

A magyar hatóságok kompromisszumkészségével Magyarország elnyerte volna a nyugati közvélemény rokonszenvét is. Az erdélyi német területek autonómiájának mintájára nyugati támogatással több erdélyi területen magyar autonóm közösségeket alakíthattunk volna ki. Ha a nemzetiségi arányok hosszabb távon is fenntarthatóak, a változások természetes, mindenki számára elfogadható feltételek mellett történnek. Az erdélyi magyar népesség „életképessége” ugyanis jóval erőteljesebb, mint ahogyan Popovici feltételezte. A magyarság lélekszáma az elmúlt közel száz esztendőben, a monarchia magyar politikusai által nem is álmodott feltételek és a fasiszta, illetve kommunista diktatúrák megtorlásai dacára sem változott számottevően. A kivándorlás és az asszimilációs veszteségek csupán a népszaporulatot emésztették fel. A föderatív megoldás azonban a kitelepedéseket és az asszimilációt is jelentősen mérsékelte volna.

Popovici tervezetét Ferenc Ferdinánd, a monarchia trónörököse kifejezett rokonszenvvel fogadta. Román források szerint találkozott Popovici-csal, és utána kijelentette: „Ő az én emberem!” Ha a történelem megadja számára a lehetőséget, hogy elképzeléseit valóra váltsa, a föderatív gondolat fontos szerepet kap döntéseiben. A főherceg meggyilkolásával a reformlehetőségek semmivé foszlottak. Magyarország a világháború perspektívájában a németek számára is fontosabbá vált, s Popovici németországi előadóútján hiába próbálta a maga oldalára állítani a német nyilvánosságot. A tényleges esélyeken azonban a siker sem változtathatott. A Monarchia jövőjéről és a kelet-közép-európai nemzetek sorsáról nem a németek és az osztrákok, hanem a homogén nemzetállam hívei, döntően a románokkal „rokon” franciák határoztak – fatális következményekkel.

A nyugat-európai politikatudomány szerzői ma már elismerik, hogy a kulturális és a politikai nemzet ugyanannak az éremnek más-más oldala. Németország Elzász-Lotaringia vonatkozásában a kulturális, Kelet-Poroszországgal szemben a politikai nemzet fogalmára apellált. A franciák Elzász-Lotaringia ügyében az állampolgári nemzetre hivatkoztak, a kanadai Québec esetében a kulturális nacionalizmus érvrendszerét húzták elő. Az eltérő nemzetfogalmakra és nacionalizmusokra vonatkozó politikatudományi felismerések az Európai Unió politikai diskurzusában máig tisztázatlanok. A „kulturális nemzet” fogalma a legtöbb politikus szemében továbbra is nacionalista, a „politikai-állampolgári nemzet”-é pedig antinacionalista törekvésekről árulkodik. Ilyen körülmények között aligha csodálkozhatunk, hogy Popovici és később a teljes román értelmiségi elit a nemzetállami megoldás mellett kötelezte el magát.

A Nyugat manapság erőteljesen kritizálja a valóban lehangoló román korrupciót és az Andrei Pleşu által „nyilvános obszcenitásnak” nevezett verbális gátlástalanságot, de a nyugati értelmiség vonakodik elismerni, hogy a korrupció és a nyelvi agresszivitás a román (és a többi kelet-közép-európai) társadalmon belüli „legitim” egyenlőtlenségek egyenes következménye. Ezt az egyenlőtlenséget és gyakran leplezetlen asszimilációs nyomást a Nyugat nemcsak akceptálta, de döntéseivel ösztönözte is. Még Magyarország esetében is. Holott ma már sokan elismerik: egy valóban demokratikus államnak az összes kulturális közösség, tehát minden állampolgár jogait védelmeznie kell: lélekszámtól függetlenül, egyenlő súllyal! Az állam semlegessége azonban nem negatív, hanem éppenséggel pozitív sajátosság. Az állam képviselőinek nem kell eltekinteniük a kulturális sajátosságoktól. Ellenkezőleg: legitimként kell elismerniük azokat.

A román és a magyar értelmiségiek évszázadokon át történeti mítoszokat agyaltak ki, hogy Erdély állami hovatartozását, s ezzel az asszimiláció jogát magukhoz ragadhassák. A versengésből számbeli főlényükre, francia „rokonaikra”, a világháború kimenetelére és egyéb méltányosnak aligha nevezhető „adottságokra” alapozva a románok kerültek ki győztesen. Trianonban egész Erdélyt (számos, többségében magyarok által lakott területtel egyetemben) Romániához csatolták – az érintettek megkérdezése, meghallgatása nélkül. S ez az eredendő bűn mindkét oldalon csak növelte a nacionalista szenvedélyeket. Mára csakugyan nyilvánvaló – nincs rá jobb szó! –: a leplezetlen vagy lappangó következmények elkerülésére egyetlen lehetőségünk az alkotmányban is rögzített s az együttélő kulturális közösségek közti megállapodásra alapozott társadalmi szerződés. Minden attól függ, hogy a román (s természetesen a többi kelet-közép-európai állam parlamentje, Magyarországot is beleértve) kisebbségi törvényben rögzíti-e a kisebbségi kulturális közösségek államon belüli méltányos jogállását.

Popovici tervezete csak egy a hasonló román és nem-román művek hosszú sorából. A románok a teljes 19. századon át autonómiára, sőt, az Osztrák–Magyar Monarchia (implicite a magyar állam) föderalizálására törekedtek, hogy saját helyüket és szerepüket az államon belül megtalálják. Mi, romániai magyarok is közel száz éve harcolunk az erdélyi magyarság önállóságáért. A román, cseh, szlovák, szerb, horvát, magyar hagyományok felfedezése lehetőséget teremthetne, hogy történelmi tükörben szemléljük nemcsak önmagunkat, egymást is. Így múltbeli énünkben ráismerhetnénk mai szomszédainkra – és fordítva. Egykori és mai törekvéseink rokonságának tudatosítása hatalmas segítség volna a továbblépésben. És nem csupán nekünk – bármilyen “merész” legyen is a kifejezés: egész Európának! Az alaphelyzet ugyanis Popovici óta sem változott, továbbra is a politikai legitimáció két alaptípusa közt kell választanunk, s ezen nemcsak a kisebbségi közösségek jövője, hanem az Unió mint többkultúrájú politikai közösség életképessége múlhat. Múlik is. Bizonyosan.