A Váci Fegyház és Börtön épülete az 1760-as évektől katonai akadémiának adott otthont, a 19. század második felétől működött fegyintézményként. A legszörnyűbb fegyelmező részleget az első világháborút megjárt katonák nevezték el Doberdónak. A ma már használaton kívüli körleten tartotta az ÁVH a politikai foglyokat: itt működött a ma is megtekinthető 45x45 centiméteres alapterületű állózárka és a sötétzárka. Többek között itt raboskodott Déry Tibor, Bibó István, Göncz Árpád.



Miért választotta ezt a pályát?



Azt hiszem, a legtöbb ember, aki fegyveres, erősen hierarchizált szervezet­nél dolgozik, elsősorban gyerekkori filmélmények miatt vagy családi indíttatásból kerül oda. Nálam a kettő együtt érvényesült: szerettem katonásdit játszani, és sok katonatiszt volt a családban. Érdekelt a történelem, és vonzott az egyenruha. A Rendőrtiszti Főiskolára jártam, ahol akkoriban párhuzamosan még jogot is lehetett tanulni. Sajnos, ez időközben megszűnt, ezért a főiskola után jogi egyetemre akartam menni, de a vezetőim rábeszéltek, hogy inkább pszichológiát tanuljak, mert abból sokkal nagyobb hiány van a büntetés-végrehajtás területén. Amúgy is érdekeltek az emberi mozgatórugók, a motivációk háttere, így szívesen foglalkoztam a témával. Az egyetem elvégzése után nevelőtiszt lettem a Kozma utcai börtönben, majd egy ideig az országos parancsnokság személyzeti főosztályán dolgoztam. A későbbiekben nyolc éven át az 1400 fős Budapesti Fegyház és Börtön parancsnokhelyettese voltam, és 2011 januárjától vezetem a 800 fős váci intézményt.



Mi a különbség börtön és fegyház között?



A bíróság a cselekmény súlyától, az elkövetés minőségétől függően fokozatokban szabja meg a büntetést. A fogva tartottak életterét, irányítottságát határozza meg, hogy fogházban, börtönben vagy fegyházban kell letölteniük büntetésüket. A fegyházban folyamatos figyelemmel kell kísérni a fogva tartottak mozgását, és a munkavégzéstől, illetve az egyórás sétától eltekintve zárkában töltik napjaikat. A börtönben meghatározott területen belül szabadon mozoghatnak a folyosón, de folyamatos a felügyelet. A fogházban akár felügyelet nélkül, az intézet területén is közlekedhetnek. Vácott csak börtön és fegyház fokozatú elítéltek vannak, és azon belül is kerülnek hozzánk „nehezebb fiúk”: erőszakos, fegyveres, vagyon elleni bűntettek, emberölések, erőszakos közösülések elkövetői, de vannak sikkasztásért, lopásért elítéltek is.



Milyen segítséget jelent pszichológusi végzettsége a napi munkában?



Bár fegyelmezett, szabálykövető rendet várok el, a fogva tartottak kezelése szempontjából az empátia és megértés is átszövi a mindennapokat. Előfordult, hogy az egyik elítélt nem volt hajlandó bemenni a számára kijelölt zárkába. A szabályok szerint ez fegyelemsértés, amiért különféle fenyítések és akár elkülönítés is jár. A szabályzat tehát elvileg megoldaná és lezárná a prob­lémát, de bennünket az érdekelt, mi van a háttérben: miért nem akar bemenni a zárkába? Lehet, hogy kártyatartozása van, és fél, hogy a társak behajtják rajta? Vagy egy régi haragosa bűntársát látja a zárkában, és fél a bosszútól? Az intézkedések szempontjából ezek fontos kérdések. Az is előfordult, hogy valakit egyszemélyes zárkába tettünk volna, de megmakacsolta magát, és magyarázatot sem adott. Nagy nehezen tudtam meg tőle, hogy a bűne üldözi: megölt egy kislányt, és ha egyedül marad, látni véli a gyerek szellemét, ami az őrületbe kergeti. Inkább kárt tett magában, hogy a kórházban emberek közé kerüljön. A fogva tartottak rendszerint nem szívesen beszélnek az ilyen problémákról, különösen, ha nem szakértelemmel és megfelelő érdeklődéssel közelítünk hozzájuk. A kollégáim is nagy rutinnal rendelkeznek, sokan pedagógus vagy szociális munkás végzettségűek, és három pszichológus dolgozik az intézményben. De van fogva tartott, aki annyira súlyosnak érzi a saját problémáját, és annyira nem bízik senkiben, hogy csak hosszas törődés hatására nyílik meg.



A fogva tartott tehát bármikor beszélhet Önnel?



Van egy parancsnoki láda, ahová csak nekem szóló kérvényeket dobhatnak be. Így ha a kollégáim valami miatt nem tartanak jogosnak egy kérelmet, és elutasítják, az érintettek közvetlenül hozzám fordulhatnak jogorvoslatért. Ugyanakkor nem vállalhatom fel 800 ember napi ügyeinek megoldását egy személyben, igyekszem minél inkább a kollégáimra támaszkodni, mert csak így láthatjuk el sokrétű feladatainkat.



Tapasztalata szerint a civil társadalom is sokrétűnek látja ezt a feladatkört?



A krimiknek rendszerint az a vége, hogy a rendőr elkapja és rács mögé dugja a bűnözőt. A tévénéző elégedett, és nem gondol bele a valódi folytatásba. Ha mégis – a Macskafogó című rajzfilmből ismert átalakító gépezetként tekint a büntetés-végrehajtásra, amely a bűnözőből békés, tiszta lelkű tündért farag. Pedig a börtönártalmak csökkentése nem megy ilyen egyszerűen. Ha valaki húsz-harminc éven át az utcán vagy a bűnözés közelében szocializálódott, majd bekerül a börtönbe, három-négy év alatt nagyon nehéz megtanítani a normális életre és úgy visszaengedni a társadalomba, hogy ne legyen újra munkája vele a rendőrségnek.



Mik a jellegzetes börtönártalmak?



Ez a környezet zárt funkciójából adódóan meglehetősen ingerszegény a civil élethez képest. Tizenöt négyzetméteren három ember él összezárva nap mint nap. Nagy gondot okoz, hogy az itt élőknek kevés döntési szabadság jut. Amúgy is azért kerültek ide, mert rossz döntést hoztak, bűnt követtek el. Itt a szabálykövető magatartás azzal jár, hogy szinte semmiben nem kell, és nem is lehet dönteniük: megmondják, mit, mikor kell tenni. Így a maradék problé­mamegoldó és döntéshozó képességüket is alig gyakorolhatják. Nagyon kevés emberrel beszélnek, a családtagok általában szintén deprivált helyzetben élnek. Ehhez az élettérhez kell idomulni, helytállni és várni, hogy múljon az idő. A feszültségek oldásához sokan megpróbálnak nyugtatókhoz jutni, betegnek tettetik magukat, vagy valóban kialakul egy dementálódott állapot. Úgy érzem, nem a bezártság a legnehezebb számukra, hanem hogy folyamatosan más kultúrájú, más szocializációs fokon álló emberekhez kell alkalmazkodniuk. Gondoljunk bele, hogy az ember olykor a legközelibb családtagjaival is konfliktusba keveredik – képzelhetjük, mennyi feszültség halmozódhat fel vadidegenek között, akik egy zárkába kényszerülnek. Sokuknak egyébként is az agresszió az egyetlen „tanult” konfliktusmegoldó eszköz. Emellett a rendszer megköveteli, hogy reggel felkeljenek, borotválkozzanak, szabályok szerint tegyék a dolgukat. A rokonokkal havonta egyszer találkozhatnak, de előfordul, hogy a családi kötelékek megszakadnak, és éveken át magányosan élnek. Ha egy fiatalembert sorozatos rablás miatt tizenhárom évre ítélnek, középkorúként szabadul, a biológiai értelemben vett fiatalsága odaveszett. Rendkívül nehéz az ilyen emberekben megtartani a motivációt, az életkedvet.



Milyen módszerekkel segíthetnek ezeken az embereken?



Civil és egyházi szervezetekkel működünk együtt, igyekszünk megőrizni bennük az emberséget, és folyamatosan gyakorlatoztatjuk és fejlesztjük a különböző készségeiket. Ha hosszú időt kell itt tölteniük, célt adunk azzal, hogy tanulhatnak. Van, aki itt tanul meg tisztálkodni, írni-olvasni, szakmát kap a kezébe, vagy egyáltalán: tanulni tanul. Előfordul, hogy néhányan itt érettségiznek, majd levelező tagozaton mérnöki, jogi végzettséget szereznek. A helyi iskola tanárai bejárnak órákat tartani: körülbelül nyolcvanan általános iskolai, ötvenen középiskolai képzésben vesznek részt.



Hogy zajlik egy fogva tartott átlagos napja?



A napirend különbözik aszerint, hogy dolgozik-e, de a főbb pontokat minden­ki követi. Olyan az intézmény élete, mint egy 800 lakosú falué: van fodrász, orvos, étterem, iskola, gyógyszertár, bolt, és mi vagyunk a „polgármesteri hivatal”. A dolgozók fél ötkor kelnek, mert hatkor már munkába kell állniuk. Rendbe teszik a szobájukat, tisztálkodnak, a létszámellenőrzés után reggeliznek. A zárkákban fogyasztják el a kiporciózott ételt, amely tartalmazza a megfelelő kalóriát. Figyelembe vesszük a diétás előírásokat és a vallási szokásokat is. Azoknak, akik nem mennek dolgozni, igyekszünk szabadidős programokat biztosítani.



Mi határozza meg, hogy dolgozik-e az elítélt?



Álláspontunk szerint törekedni kell a minél nagyobb számú foglalkoztatásra, hogy ne tétlenül üldögéljenek, hanem a társadalom és maguk számára is hasznos, termelő tevékenységet végezzenek. Ezért működik a büntetés-végrehajtás tizenkét kft-je, amelyek a fogva tartottak foglalkoztatására jöttek létre, az egyik éppen Vácott. Különböző területeken dolgozhatnak: van itt lakatos- és asztalosmunka, nyomda, könyvkötészet, szabás-varrás, kőművesség, esztergálás. A kft. gépeket vásárol, betanítjuk az elítélteket, és ezeken a szakterületeken szabadulásuk után is könnyebben elhelyezkedhetnek. Sajnos, a világpiaci válság hozzánk is begyűrűzött, a magyar vállalkozói réteg körében még nem elfogadott a bebörtönzöttek munkaerejének igénybevétele, de például Szlovákiában a teljes közigazgatás számára a börtönökben készítenek bútorokat. Itthon most komoly a kormányzati szándék, hogy az állami meg­rendeléseket az elítéltek foglalkoztatásával kívánják teljesíteni, ez jóval több elítéltnek biztosít majd munkát a közeljövőben. Azt hiszem, a bűnelkövetőknek erkölcsi kötelességük valamiféle jóvátételként a munkájukkal törleszteni a társadalom ellen elkövetett károkat már bent a börtönben is – de ehhez nekünk kell biztosítani a megfelelő formát, lehetőséget. Úgy érzem, ez számukra is hasznos.

Ennek érdekében felmértük a környékbeli hiányszakmákat. A közelünkben lévő hatalmas kórházban például nincsen elég segédápoló. Ezért most egy pályázat kapcsán berendezünk itt egy kórtermet, ahol a jelentkezők megtanulhatják a segédápolói szakmát, és végül olyan bizonyítványt kapnak, amelyen nem szerepel, hogy a börtönben szerezték a képesítést. Így szabadulás után jobb eséllyel helyezkedhetnek el.



Milyen szabadidős programokon vehetnek részt a fogva tartottak?



Például meghívunk költőket, írókat, sportolókat. Utána napokig az élményeik­ről beszélgetnek, elmesélik a családtagjaiknak is telefonban, levélben, és ez életre szóló impulzust jelent számukra. Szerencsére sokan vállalják az ilyen karitatív fellépéseket.

Gyakran megkeresnek minket különböző szervezetek, amelyek zárt közösségekre kidolgozott stresszoldó, konfliktuskezelő tréningekkel foglalkoznak. Egy-egy pályázat keretében eljönnek hozzánk képzéseket tartani. A szabadulást megelőző időszakban fontos a felkészülés a kinti életre – ebben is segíthetnek az ilyen foglalkozások.

Emellett teljes állásban foglalkoztatunk egy lelkészt, aki vallási programokat szervez. Nálunk nagyon fejlett a vallási élet, működik például egy Brazíliában már bevált családi integrációs program, amely a jogszabály adta kereteken belül fokozott családi kapcsolattartásra ad lehetőséget a feltételeket vállaló fogva tartottak részére. Sokaknak a hit segít, hogy talpra álljanak, s ők olykor szabadulásuk után is visszajárnak, látogatják a társaikat, és időről időre bizonyítják, hogy valóban felhagytak a bűnözéssel.



Kapnak valamilyen szociális segítséget a szabadulás után?



Már a szabadulás előtt fél évvel, vagy olykor még hamarabb megkezdjük a felkészülést. A munkadíjból kötelezően tartalékolniuk kell a szabadulás utáni életre. Van, aki nem tudja, hogy néz ki a tízezer forintos bankjegy, vagy hogy kell kinyitni a villamos ajtaját. Számukra filmvetítésekkel, felkészítő tréningekkel, programokkal hozzuk közelebb a kinti világot, hogy oldjuk a börtönfüggőséget, különben előfordulhat, hogy inkább újabb bűnt követnek el, csak visszakerülhessenek az ismerős környezetbe. Ez elsősorban a legszegényebbeket fenyegeti, akiket senki nem vár kint. Ha nincs család, nincs lakhely sem: menekültszállókra vagy az utcára kényszerülnek. Nekik még a börtön is jobb, mert itt legalább nem kell kéregetniük, és ha betartják a szabályokat, az itteni élet megbecsült tagjai lehetnek. Az utcán élve ezt is elveszítik.

Ha azt látjuk, hogy a fogva tartottat nem látogatják családtagok, nem kap csomagot, nem keresik telefonon, és saját bevallása szerint sem számíthat kint senkire, feltételes szabadon bocsátását pártfogói felügyelet elrendelésével javasoljuk. A pártfogó szolgálat munkatársai azon dolgoznak, hogy a börtönből szabadulókat minél jobb körülmények várják kint. Felveszik a kapcsolatot a munkaügyi központokkal, okmányokat, munkát szereznek. Ha a szabadulás után sikerült is elhelyezkedni, nem kapnak rögtön fizetést, tehát másfél-két hónapig ki kell húzniuk valahogy. A pártfogók ilyenkor próbálnak segélyeket biztosítani, karitatív szervezetekkel együttműködve ruhákat adnak, és meghatározott ideig figyelemmel követik őket.



Tapasztalatai szerint szövődnek-e olyan kapcsolatok a fogva tartottak között, amelyek a szabadulás után közös bűnözésekhez vezetnek?



Képmutatás volna azt mondani, hogy nem, de a civil társadalom képzeletében élő „börtöniskola” nem igazán jellemző. Előfordulhat, hogy egyik fogva tartott azt hiszi, okulhat a másik beszámolóiból, és így sikeresebb bűnelkövető lehet, de ez a benti, speciális érdekeket szolgáló kommunikáció része, afféle hencegés, amivel tiszteletet akarnak kivívni, vagy a tettetett csodálattal próbálnak barátot szerezni. Ha egy tervezett bűncselekmény a tudomásunkra jut – és ebben a zárt körben nincsenek igazán titkok –, azonnal átadjuk a rendőrségnek az információt.

A fogva tartottak között kötődnek börtönbarátságok, de szabadulás után általában igyekeznek megfeledkezni az itt töltött évekről, és nem szívesen veszik, ha valaki emlékezteti őket korábbi helyzetükre. Inkább azt emlegetik, milyen kemény fiúk voltak, vagy hogy kibírták. Az is előfordul, hogy a barátság valóban erős, és akik például egy tancsoportba jártak, később közös vállalkozásba fognak, segítik egymást.



Mennyire fontos a fogva tartott napi életében, hogy társai tiszteljék?



A hosszú távú együttélés miatt nagyon fontos, de más motivációs piramis működik a fogva tartottak között, mint a kinti világban. A csúcson az erő, a vagyon és a befolyás áll – ezek határozzák meg, kivel „érdemes” jóban lenni. A fizikai erő, akárcsak az ősközösség társadalmaiban, tiszteletet parancsol, de itt az is sokat jelent, ha valaki értelmes, jól fogalmaz, és hajlandó egy kérvény vagy levél megszövegezésében segíteni. Ezeknek az embereknek értelemszerűen több barátjuk, védelmezőjük van.



Mitől kell őket megvédeni?



Nekünk: mindentől. Az összezártságból adódó feszültség sokféle konfliktushelyzetet szülhet, a tévécsatorna kiválasztásától a vécéhasználat kérdéséig.



Mi történik azzal, aki sem testi, sem szellemi, sem anyagi erejével nem emelkedik ki?



A helyét megtalálva várja a mielőbbi szabadulást, a lehető leghasznosabban töltve a kimért büntetési időt – gondoljunk csak a leérettségiző, kerámiaégetéssel foglalatoskodó, „wiszkys” rablóként elhíresült Ambrus Attilára. A mi feladatunk, hogy betartassuk a szabályokat, és az azonos feltételeket megteremtve, fenntartva senki ne kerüljön hátrányos helyzetbe. Azért van szükség folyamatos felügyeletre, hogy a rossz irányokat idejében elkerülhessük. A kinti társadalomban élő börtönsztereotípiák, például a kikényszerített homoerotikus kapcsolatok már nem jellemzőek. A fokozott nemiség inkább a fiatalkorúak körében okozott korábban problémát, de ma már annyi különféle foglalkozást, tréninget, sportolási lehetőséget biztosítanak számukra, hogy a fölösleges energiáikat rendszerint sikerül levezetni.



Van olyan elítélt, akit bűne jellege miatt a többiek kitaszítanak maguk közül?



A védtelenek és gyengék, elsősorban a gyerekek és a család elleni bűncselek­mények elkövetőit többnyire megbélyegzik, nem szívesen vállalnak velük közösséget. Nem könnyű feladat, de próbáljuk megelőzni olyan helyzetek ki­alakulását, ahol ezeket az elítélteket presszió érheti. Mivel tiszteletben tartjuk a személyiségi jogaikat, nem verjük nagydobra, miért kerültek be, és nekik is azt tanácsoljuk, hogy hallgassanak a bűnükről. Igyekszünk különválasztani őket, vagy olyan zárkatársakat találni, akik elfogadóbbak.



A munkatársai számára sem okoz nehézséget, hogy a többiekkel egyenrangúként kezeljék az ilyen bűncselekmények elkövetőit?

A kollégáim nagyon komoly pszichológiai, agresszió- és indulatkezelési teszteken esnek át, mielőtt munkába állhatnak, és a későbbiekben is folyamatosak a pszichológiai tréningek, vizsgálatok, az intézet pszichológusai figyelemmel kísérik, nem történt-e a munkatársak életében olyan frusztrációs tényező, ami megzavarhatja a korábban kiegyensúlyozott embert. Ha ennek ellenére mégis történik valamiféle verbális vagy fizikai inzultus, és bizonyítható, az nagyon súlyos következményekkel jár. A fogva tartott emberi méltósága semmilyen körülmények között nem sérülhet. Ilyen esetekben a katonai ügyészségen kell feljelentést tennem, ami több százezer forintig terjedő pénzbírsággal, lefokozással, a testülettől történő eltávolítással, vagy akár letöltendő szabadságvesztéssel jár. A kollégáimra így az átlagosnál jóval nagyobb felelősség hárul, hiszen ehhez elég egy odavetett indulatos szó, amit más munkahelyen kimagyarázhat az ember. A fokozott munkafegyelem és biztonsági előírások más területre is vonatkoznak: kétpercnyi késést is jelentenem kell a katonai ügyészségen, és ha egy munkatársam nem jön be dolgozni, és nem érhető el telefonon, a rendőrség keresi fel a lakhelyén. Ráadásul mind­ezért cserébe igen kevés megbecsülés jár.



Miért vállalják mégis az itteni munkát?



Elsősorban az eddigi korengedményes nyugdíj miatt, de remélem, az új közszolgálati életpálya is tartalmaz majd olyan elemeket, amelyek ennél a hivatásnál tartják az embereket. Én „életfogytig” tervezem. A kollégáimmal beszélgetve úgy látom, többükben él az egyenruha, a fegyelmezett élet iránti vonzalom. Fontos szempont, hogy bár ez a foglalkozás nem túl jövedelmező, legalább biztosan érkezik hó elején a „zsold”, ellentétben a hazai vállalkozók gyakorlatával, mert ők gyakran adósok maradnak az elvégzett munka bérével, vagy csak igen sokára fizetnek.

Ugyanakkor látnunk kell, hogy az itt dolgozók húszéves szolgálati idejükből körülbelül hét évet a fogva tartottakhoz hasonló körülmények között, bezárva töltenek. Viccelődnek is a rabok, hogy „főtörzs úr, én két év múlva szabadulok, de maga még tíz év múlva is itt lesz!”. A mindenre kiterjedő orvosi és pszichológiai vizsgálat után tizennégy hetes képzésen készítjük fel a kollégáinkat, majd egyéves próbaidőre vesszük fel őket. Nagy a lemorzsolódás, mert sokan belátják: nem tudnak megbirkózni a feladattal, hogy száz dörzsölt, tagbaszakadt bűnelkövető életét irányítsák, tiszteletet ébresszenek maguk iránt, és szükség esetén pszichésen és fizikailag fölébük kerekedjenek. Ehhez erős jellem, lélekjelenlét, bátorság kell – a fogva tartottak azonnal megéreznék a gyengeséget. A civil társadalom képzeletében a börtönőr régen pocakos, slampos, kulcsait csörgető, puhány alak volt – pedig itt csak a legrátermettebbek állnak helyt. Ez a munkakör fizikailag is megterhelő: a tizenkét órás szolgálat alatt naponta akár tizenegy kilométert is gyalogolhat a fegyőr.



Ön szerint van ideális börtön?



A biztonsági szempontból nem veszélyes fogva tartottak számára nagyon hasz­nos terápiás lehetőség a nyitott börtön, ahol termőföldeken, kertekben, állattartásban dolgozhatnak. Ha növényeket, gyümölcsöket termesztenénk, állatokat tenyésztenénk, a magunk által megtermelt élelmiszerek feldolgozását is megtaníthatnánk, főzhetnének maguk és a személyi állomány számára. Szeretném, ha itt helyben még több pszichológussal, nevelővel dolgozhatnék, és folyamatosan képeztethetném a kollégáimat, hogy időben és hatékonyan reagáljanak minden problémára. Vagy ha a munkatársaim számára tornatermet rendezhetnék be, lehetőségük volna munka után levezetni a feszült­séget, mert nehéz úgy hazamenni, hogy félórája még egy öngyilkosjelölttel beszélgetett, és nem tudja, sikerült-e megnyugtatóan lebeszélnie, jól válaszolta-e meg a nap kihívásait.

A társadalom számára is hasznos volna olyan lehetőségeket teremteni, amikor a fogva tartottak önkéntes akciókban vehetnének részt, például rendbe tehetnék a Duna-partot, a lakóhelyek környezetét, vagy prevenciós elő­adásokat tartanának az iskolákban. De mindez nem puszta álomkép: éppen most készül a megállapodás a váci önkormányzattal, hogy megfelelő őrzés és biztonsági előírások mellett önkéntes közhasznú munkákat végezzenek a városban.