Vida Gábornak


Az erdő, az erdő, az erdő bódít el, hódít már
meg csak, ha lombot hajt, hullámzik, táncol...
Omlik, dőzsöl a szélben ezeregy
ággal – vagy ring, dühöng, ázik még a nyárban,
majd a kiforrott, kiégett őszi szélben
lecsillapodva megáll és szétárad föléd lusta,
kék koronája... S neked a szemhéjad lehunyva,
de kinyitva mégis, szinte félálomban bambulsz,
hunyorogsz a sárga naphomályban: „Maradjon, maradjon
bevégezetlenül pár sor...”, és ami van, a nap fénye
a kemény formákon, a lombokon, nehéz
agyadon könnyen átszitál: „Te itt csak játszottál...” mormolod,
s vakít a világ benn,
hogy erre a szellemed, mindened rádöbben, a hegyek
körben oly tisztán, akár a kő, akár a puszta földre
állíttatott jászol...