Ritkán esik itt az eső, és akkor is inkább csak
szemerkél, néhány csepp és vége. Amíg gyerek voltam, másképp volt
minden. Sokszor negyven napig is zuhogott, olyan volt az ég, mint egy
lefolyó, amelybe folyton csak öntik a vizet: nem lehetett kilépni a
házból, néha még az iskolába sem engedett el anyám. Máskor meg az apám
kizavart minket az udvarra, ilyenkor az öcsémmel úgy nyargalásztunk az
esőben, mint a megbokrosodott csikók.
Elmondok valamit.
Egyszer,
úgy tízéves lehettem, felmásztam a vaslétrán a tetőre, pedig a távolban
sötét felhők gyülekeztek, és emlékszem, hamarosan zuhogni kezdett. Ott
álltam a tetőn, néztem a véraláfutás színű eget, az ég alján kerengő
riadt madarakat, hallgattam az egyre erősödő mennydörgést. Anyám az
udvaron állt, hosszú haja repkedett a szélben, előrehajolt, lába közé
szorította piros szoknyáját. Aztán felkapta a földről a vesszőkosarat,
és futott, hogy leszedje a száradó ruhát a kert végében hintázó
zsinegről.
Már a ház felé tartott a megrakott kosárral, amikor
meglátott a tetőn. Megtorpant, mire én levettem az ingemet, azzal
integettem neki. Mint aki búcsúzik. Képzeletben hatalmas hajón álltam a
kikötőben, lábam mellett ott volt a bőröndöm is, nem volt benne semmi,
csak egy rozsdás kulcs és egy lakat, arra gondoltam, hogy mindkettőt
behajítom az óceánba, üres bőrönddel a legjobb utazni. Kezdetben,
gondoltam, üres bőrönd az elme meg a szív is, aztán mi minden
összegyűlik benne. Mintha nem is az enyém volna, hanem valaki másé,
embereké, akiket nem ismerek, nem is szeretek, de akkor miért nekem kell
cipelni?
Ott álltam a tetőn, akarom mondani, a hajón, és arra
gondoltam, hogy a nagy utazók gyűlölik a bőröndöket, megvetéssel
gondolnak rájuk. Vannak köztük született utazók, bejárják a világot,
borostás arccal hazatérnek, majd a tiszteletükre rendezett ünnepségen
kinyitják a bőröndöt, és abban nincs más, csak tengervíz.
Anyám kiáltozott.
Úgy
állt a lassan elsötétülő kertben, mint egy lelkiismeretes pénztáros,
aki azért futott utánam a kikötőbe, hogy figyelmeztessen: rossz hajón
állok. Ezt a hajót nem indítják, hanem elsüllyesztik, hát nem látom,
hogy rajtam kívül nincs más a fedélzeten?
Csöpögött az eső.
Majd, hirtelen, zuhogott.
Elindultam lassan a vaslétra felé.
Amikor
lemásztam a tetőről, anyám odafutott és pofon vágott. Erre, mint egy
sértődött utazó, gondolatban elhajítottam a bőröndömet, lefeküdtem a
fűbe, és elhatároztam, soha többé nem kelek fel onnan.
Anyám azt mondta: jó, akkor maradj. Felőlem akár itt is alhatsz.
Nem válaszoltam.
Feküdtem
a fűben, kinyújtott karral, lábbal, lefelé fordított tenyérrel. Még a
szememet is lehunytam. A hajó elindult, távolodott, megszólalt a kürt,
anyám bevágta maga mögött az ajtót.
Már éjszaka volt, amikor fény
gyulladt a verandán, kinyílt az ajtó, és apám, anyám kíséretében,
megjelent az udvaron. Csíkos pizsama volt rajta és nagy, fekete csizma.
Soha nem láttam azelőtt ezt a csizmát.
Apám letérdelt mellém a fűbe, megsimogatta a fejemet, és kérlelt, hogy menjek be, mert holnap, ugyebár, iskola.
Nem mozdultam.
Néztem
apám feje fölött a csillagokat, mintha az éjszaka sötét függönye mögött
egyetlen hatalmas nap lángolna, éreztem, ahogy a tengernyi fény – egy
kozmikus, egyre szűkülő tölcséren keresztül – lassan a szemembe csorog.
Nem
lesz belőlem utazó, gondoltam szomorúan, azt a bőröndöt, amelyben ennyi
fény van, nem lehet megmozdítani. Hát még felrakni a hajóra.
Apám
felállt, anyámra nézett, majd megragadta a lábamat, és húzott a házba,
mint egy megmunkálásra váró fatuskót. A hátam hosszú, kígyózó nyomot
hagyott a nedves fűben.
Anyám, távolba révedő arccal, apám mögött
lépkedett. Megfigyelhettem: olyan magányos volt, mint egy távírópózna,
amelyen végtelen szomorúság fut keresztül éppen.