A találékony és a hasznos elme
Biztosítótűk,
riglik, körömcsipeszek, gyógyszerlevelek, cipzárak, golyóstollak,
cipőkanalak, tűbefűzők, fültisztító pálcák, patentek, gemkapcsok,
tiplik, hegyezők, kulcskarikák, ruhacsipeszek vesznek körül
mindannyiunkat – a kiapadhatatlan és magát a legkörülményesebb
helyzetben is feltaláló emberi lelemény dokumentumai. Gyakorta fogalmunk
sincs, kinek a szellemi huszárcsínye rejlik egy-egy olyan forma vagy
funkció mögött, amely milliók és milliók életének jellegzetes és szerves
része. Vajon nevesített szabadalmakról van-e szó, vagy az emberiség
„kollektív bölcsességéről”, a köztulajdon bizarr változatáról? Tudjuk,
nem csekély horderejű licencek is nemegyszer kallódtak már el
felbontatlanul hivatali fiókokban. Charles Cros sanzonszerző és
szimbolista költő, Rimbaud és Verlaine barátja, magánszorgalmú
csodabogárként feltalálta a hangrögzítés módját, és a színes
fényképezést is. Edison és Hauron licencét megelőzve adta be mindkét
szabadalmi kérelmet a Francia Tudományos Akadémiára, ahol fiókba
süllyesztették a „bolond poéta” levelét, Cros pedig a jól bevált
művészrecept szerint nyomorogva végezte be életét.
Másokat, akik
jókor vannak jó helyen, egy-egy szerencsés pillanatban érkező ötlet
röpít az óriáskerék magasába. A gyúelegy évtizedek, talán évszázadok óta
készen áll, a szikra ellenben mintha csak a véletlen műveként pattanna
elő a semmiből. Egy svájci vadász bosszankodva tépdesi ruhájából és
kutyája szőréből a belegubancolódott bogáncs-horgocskákat, mígnem azok
szívóssága szöget üt a fejébe. A jóembernek az a hajmeresztő ötlete
támad, hogy a makacsul ragaszkodó természet eme túlélési stratégiáját
érdemes volna emberi használatra is „lekoppintani”. Így indul a tépőzár
létrejöttéhez szükséges képzettársítások láncolata. Egy ausztrál
kerttulajdonos téli reggel bekapcsolja spriccelős öntözőjét, amelyből a
megkásásodott víz fehér hab formájában tör elő: íme a műhó-készítés
eljárásának első fázisa, a majdani hóágyúk seregének őse.
Észveszejtő
elgondolni, hányan és hányan követték azóta az anonim vagy nevesített
feltalálókat, és ebben a pillanatban is hányan kattintják a patentet,
reccsentik a tépőzárat, csippentik körmüket vagy használják, mint most
én is, a klaviatúrát, amely, bár áttételesen, mégiscsak annak az utolsó
eresztékéig fából készült írógépnek a rokona, melyet egy Mitterhofer
nevű tiroli asztalosmester alkotott a 19. század közepén. Igaz, más
források szerint az írógépet vagy ötven alkalommal feltalálták, így az
igazán használható, szériagyártható prototípus kitalálója, Christopher
Latham Sholes a valódi ősatya. Ezekbe a huzavonákba a szenvedélyes
igazságkeresés mellett gyakran nemzeti büszkeség is vegyül – egy
közelmúltban készült országimázs-film szerint a helikoptertől a
golyóstollig, a hologramtól az automata sebváltóig minden-minden
hazánkbeli elmék szüleménye.
„Nem néhány magányos szikrából
pattant ki az ember világa. Mindenkinek megvolt a látomásos pillanata,
csak az a baj, hogy visszahullunk a hic et nunc birodalmába” – jelenti
ki Julio Cortázar Sántaiskolájának hőse, aki képtelen alkalmazkodni az
élet kisszerűségéhez. Ezek szerint mindannyiunkban ott lakozik a
zseb-géniusz, csak a mindennapok sarával küszködve ritkán villan elő a
fénye? (amúgy Kosztolányi nevezte az öngyújtót zseb-Prométheusznak.)
Ki
nem ábrándozott gyerekként az őskori társadalmak viszonyairól,
elképzelve, amint az első embernemzedékek egyik bátor tagja, félelmét
legyőzve, megragad egy lángoló, villámsújtotta ágat, és megszelídíti a
tüzet?! Egy másik pedig dohogva kikotorássza tűzbe esett
nyershús-pecsenyéjét, s mindjárt kulináris forradalmár lesz!
Apollinaire
szerint az emberiség első szürrealista tette a kerék feltalálása,
hiszen az látszatra kevéssé hasonlít a lábra, amelyet helyettesíteni
hivatott, funkcióját tekintve azonban pontosan arra, vagyis
helyváltoztatásra szolgál. A festő Henri Matisse pedig úgy fogalmazott,
hogy a modern művészetet éppúgy nem kellett létrehozni, ahogyan a
repülés pionírjainak sem kellett semmit „feltalálniuk”. Vagyis a
feltaláló és a művész elsősorban a természeti és művészeti
összefüggésekre fogékony, ráismerő ember, és csak másodsorban „homo
faber”. Egy finn költő még radikálisabban gondolkodik: szerinte a verset
nem fabrikálni kell, hanem megtalálni, akár az erdőben a gombát.
Ellentmondani látszik ennek Gottfried Benn aranyköpése, hogy „a vers nem
születik, hanem csinálják”.
Ez azonban már a „hiányzó láncszem”
meglelése utáni, következő munkafolyamatra vonatkozik, hiszen egy
alaptörvény felismerésével a munka nem fejeződik be – akkor kezdődik
csak igazán! Hosszú út vezetett a kerék felfedezésétől Henry Ford
műhelyéig, és a félig elszenesedett hústól a Hilton konyhájáig – de
bennünket most elsősorban a kezdet misztikus pillanatai érdekelnek.
Minden
alkotó-agyaló ember ismeri a tudati borzongást, idegviszketést, amely
egy-egy jobb ötlet megszületésének melegágya. „Mocorog bennem valami” –
mondjuk, noha mindjárt beugrik Karinthy Frigyes ifjú tehetségnek szóló
intése: „vigyázzon, fiam, nehogy a galandféreg legyen az”. Egy
szakmájára nézve költő és informatikus, tehát „hasadt tudatú” barátom
állítja, hogy a jó programozási megoldás „bekattanásának” módja hasonlít
a versötlethez – és viszont. A barkácsoló homlokára csap, és megoldja,
miként lehet a garázstetőt legbiztosabban a szemöldökfára erősíteni. A
jogásznak beugrik egy paragrafus, amelynek kiegészítő cikkelye
alapjaiban rengeti meg a bonyolult perépítményt. A matematikus felfedez
egy egérutat, és túlburjánzó egyenletét lényegesen leegyszerűsíti.
Gábriel García Márquez pedig állítja, a Száz év magány megírása szinte
gyerekjáték volt, miután tudata mélyéről végre felmerült a kezdőmondat:
„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía
ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte
jégnézőbe.” Szép és elegáns, immár klasszikussá érlelődött regénykezdet,
annyi szent, de a csuda tudja... a keletkezés titkát illetően mintha
mégsem magyarázna meg semmit. Sehogy sem férkőzhetünk közelebb az
origóhoz. Honnan jön a géniusz? Isteni adomány? Villamos vezetékei
vagyunk-e az égi szikrának, vagy mi generáljuk azt valamely magasabb, de
mégiscsak koherens fizika törvényei szerint?
A dalszerző Tom
Waits nyilatkozta, hogy egy ízben éppen autóval suhant a sztrádán, mikor
hirtelen ismerős érzés környékezte meg – elhessegethetetlen rovar
döngicsél így az ember fülébe, sehogy sem lehet lecsapni. Hát persze,
egy daltéma, és nem hagyja magát, be akar férkőzni az alkotói tudatba,
kellemkedik lerázhatatlanul. Waits alig tudott vezetni a kínzó
jelenléttől, kénytelen volt leparkolni, és égre emelt tekintettel
szózatot intézni a kedves ismeretlenhez: „nézd, akárhonnan jöttél is,
most rossz helyen, rossz időben kopogtatsz. Se tollam, se ceruzám, se
papírom, egy nyamvadt diktafon sincs nálam, hogy rögzíteni tudnálak,
úgyhogy nagyon szépen kérlek, szedd a sátorfádat, és eredj máshová,
keress magadnak másik zenészt, mondjuk Leonard Cohent vagy tudom is én,
kit, csak engem hagyj békében!”. A kósza démon pedig fogta magát, és
elröppent, nem volt gond vele többé. Egyszóval egy ötletszikra
tolakodása éppoly kínzó lehet, mikor nem állunk készen a fogadására,
mint a hiánya, amikor egy probléma megoldásával kínlódunk, s érezzük,
hogy szinte karnyújtásnyira vannak az „összetevők”, mégsem tudnak
megfelelő rendbe illeszkedni, s nem klappol a dolog.
No, de
vissza a kiindulóponthoz: valóban bárki életében léteznek a villámló
felismerésnek ezek az átizzító, átlényegítő pillanatai? Minden
viszonylag értelmes, érzékeny ember szállást ad időnként a géniusznak,
még ha öntudatlanul, talán önmaga számára sem érzékelhetően? Persze, a
hiányzó láncszem-pillanatok, ha nem társul hozzájuk megfelelő tudás,
elvillannak az éterbe, kialszanak és az eufória puszta emlékeként már
csak a nagyszerűség elvesztésének sajgó emléke marad utánuk – a mélabú.
Ha
a tépőzár feltalálója nem szövetkezik gyakorlatiasan egy nagy
anyagismeretű textilkereskedővel, és nem kísérletezik ki közösen a
„horgos-hurkos rendszerek” legyártásának módozatait, nos, akkor a
bosszús vadász emléke és képe aligha marad meg az utókor emlékezetében.
Barátunk egyszerűen kitépdesi, kidobálja a bogáncsmaradványokat, mint
annyi más vadonjáró, majd karszékében rágyújt egy szivarra, és megiszik
egy pohárka erősebb fajta italt. Belesimul, vagy ahogy Cortázar
fogalmaz, „visszahull” a hic et nunc kisszerű köznapiságába.
Ha
viszont emberlétünk maradandó, tömény párlata ez a fajta izgalom, ugyan
miért nem rezgünk állandóan az invenció maximális fordulatszámán, miért
nem csapdosnak körülöttünk a szüntelen kreativitás hatalmas lángnyelvei?
Talán mert a pillanatnyi ihlet szikrázó terében könnyen kiég az ember,
vagy mert ha elvégzendő, aprólékos munkája helyett egyik kisüléstől a
másikig szaladgálna, végezetül egyiket sem tudná (bármilyen
kiábrándítóan is hangozzék ez) hasznos munkára kényszeríteni, működő
rendszer részévé integrálni. A rendszeralkotó, a szárnyalásait
megszelídítő ember cseppet sem alábbvaló a fellegjárónál, általában
afféle „nyerő párost” alkotnak ők ketten, amilyet gyakorta látni egyes
krimik egymást kiegészítő nyomozói esetében. Sokszor egy fedél,
pontosabban egyetlen koponyatető alatt is lakozhatnak, hiszen pusztán
„szikraemberként” a feltaláló elme sem működhet, kénytelen rögtön műve
megvalósításán törni a fejét. Ebbe bukik bele Cortázar regényhőse is,
mert a valósághoz alkalmazkodást megalkuvásként fogja fel.
Miképpen
értelmezhetjük azonban a „hasznosság” fogalmát annak veszélye nélkül,
hogy sekélyes utilitarizmusba, a zártláncú termékbemutatók, a makulátlan
mosóporreklámok és a kérlelhetetlen pénzhozamok szűkös és egyirányú
járataiba szorulunk?
A tépőzár előbbre viszi az emberiséget – és
Mona Lisa mosolya? Hát Mona Lisa Duchamp-féle bajsza? A mosoly maga a
(szabálytalan és megfejthetetlen) szépség, a bajusz pedig jól eladott
gyerekcsíny? Vagy előbbi a konvencionálissá kopott művészeti ikon
mintapéldája, utóbbi pedig a szamárfület mutató szabad szellem kitörési
vágya a rákényszerített kánonok rabságából?
Szeretném olyan
evidensnek, egyszerre működőképesnek és őrületesnek látni a „mennyei
távíró” üzeneteit fogadó és világunkba plántáló alkotó képzeletet, mint
amilyennek a fantaszta „kinetikus szobrász”, a holland Theo Jansen mozgó
konstrukcióin látjuk. Csontvázhoz hasonlatos, soklábú,
szárny-vitorlákkal felszerelt gépezetei abszolút környezetbarát
építmények, működésükhöz szélenergia szükséges, semmi más. Jansen a
tengerparton él, mert csakis ott adott a művészi masinái „életét”,
vagyis állandó mozgásban maradásukat garantáló tartós széljárás és
egyenletesen sík terep. Számtalan lábú-karú-csápú műveit elképesztően
szeszélyes formák, egyszersmind aprólékos mérnöki megvalósítás jellemzi.
A szobrász igazán nem csőlátó képzőművész, de nem is egyszerű mérnök,
hiszen találmányai sétálnak.
Úgy érzem, mégiscsak jobban mennek a
dolgok, míg tudható, hogy Jansen szögletes és légies, amorf és
antropomorf lényei a tengerről fújó szelet hasznosítva most is
közlekednek számtalan gólyalábukon.