Még rálát magára. Időnként, talán. Vagy csak sok
évtizedes írói gyakorlata hasznosul a haldoklásában. Valójában nem
hasznosítja a tapasztalatait, mert már nem fogja, ezt sem tudja megírni.
A felesége halála óta nem írt semmit. A mondat megható, de így nem
igaz. Hónapokkal előbb elakadt. Valami egyszer csak megpattant, megtört
benne. Testi fájdalommal járt, és aztán is erős mellkasi szorításai
voltak, gyakran mellényelt, fuldokolva köhögött, nem panaszolt senkinek
semmit, sőt, kötelességszerűen próbálkozott is: új, és megint új
novellába kezdett, leírt három-négy ízetlen, jellegtelen sort, düh
nélkül törölte, címet adott, azt is törölte, tucatnyi üres dokumentumot
mentett. Gyógyíthatatlan betegségre gyanakodott, mert világéletében úgy
hitte, a szellemi meg a testi kór elválaszthatatlan, s azon sem érdemes
tűnődni, melyik előbbi, melyik következmény. Aztán mégis Anna halt meg,
nyilván helyette.
A szavak külön-külön is esetten, tétován
lebegnek a fejében. Milyen könnyen mállik a nyelv. Törmelék, hekatomba.
De az író-reflexekből sok megmarad, ez-az még mindig kiélesedik, igaz,
túl rövid időre, nem lehet utánakapni. Az imént sem arra gondolt, hogy
„hasznosul” meg „hasznosít” – érthetetlen, hogyan bukkannak elő benne –
vagy belőle? hogy mondják helyesen? – soha le nem írt, idegen
kifejezések. Hasznosul? Ez végképp nem az ő szava – „hasznosul”!? És
valahogy mégis összefügg az írói rutin meg a haldoklás. Erre gondolt –
ha ez még gondolat –, hogy összefügg. Gondolatdarabka talán. Látja magát
kívülről, mintha saját költött figurája volna. Elképzeli, amit éppen
megél. Hogy haldoklik, s így még a haldoklás is más, bár tévedhet.
Roncsolt tudattal érzékelheti-e a saját roncsolódó tudatát?
S
mégis, mintha húsz meg negyven évvel fiatalabb szemével is látná mai
testét – és fordítva: a saját, évekkel korábbi, kíváncsi tekintetét
érzékeli mostani besüppedt arcán és felpuffadt hasán. Talán nem mindenki
képes erre.
Majdnem tucatnyi esztendeje, hogy apai barátja,
nagyon öreg, de szellemileg jóval előbb elaggott mestere, M. pusztulását
figyelte így. Most önkéntelenül bólint egykori önmagának: igen, így
figyelte. Mióta, hogy mindenre így néz: törött ablaküvegre és szerelmes
önmagára, koldusra, villamosra, lila tarajos, piercinges lányra,
bevásárló kocsit húzó öregasszonyra és híradó-képekre – többnyire nem
azért mustrálgatott valamit, mert leírni készült, nem modellt
választott, bár később csak a begyűjtött képeket forgathatta.
Hasznosultak.
Talán látható is, ahogy most bólint magának. Noha
hanyatt fekve nem bólinthat, legfeljebb mozdul a feje, megrándul. Az
alkalmi gondozónő észreveszi, fölé hajol, szól hozzá. Nem, nem kér
semmit. Köszöni szépen. Udvariasan mosolyog. Ez még megy neki. Vélhetően
közönséges, szabványos lesz a halála, ahogy a lepusztulás is. De hát
milyen a nem közönséges halál?
A hosszúnak tűnő homályos
szakaszok között éber tisztások akadnak, s azokból – így pontos:
azokból? tisztásokból vagy tisztásokról? – még azt is érzékeli, hogyan
terjeszkedik és uralkodik el aztán a tompaság.
A kilencvenes évek
legelején keményen összekülönböztek M.-mel. Nem nyilvánosan. Azt nem.
Próbálták ugyan napi- és hetilaptól is beugratni, hogy írjon nyílt
levelet a régi barátnak, televízióba hívták, hogy meséljen közös
küzdelmeikről és újabb vitáikról – de hát nem is vitatkoztak. M. nem
sokat törődött az ő kérlelésével, addigra hívek serege dongta körül,
rengeteg izgatószert és történelminek nevezett érvet szállítottak, az
öreg meg lubickolt az elismerésükben. Nemigen vette észre, és biztosan
nem értette, mihez használják fel a nevét meg a tekintélyét. Két-három
zagyva vezércikket publikált – állítólag azokat sem ő írta. Lehet. Amúgy
is jól fejlett hiúsága gyorsan daganatosodott, elbutult arcára
ráfagyott a hódolóit jutalmazó mosoly, és ő hiába hűtötte magát, hogy a
leépülés, a betegség következményei nem bűnök, felháborodottan meg- és
elítélte M.-et. Lelkifurdalással újra és újra. Egyébként még mindig
elítéli. A keserű indulatot sem M. halála, sem a saját
betegsége-öregsége nem oldotta. Nem is igen igyekezett oldani. Legalább
bárgyú jóságoskodásba nem tévedt, agylágyultan nem tetszelgett
megbocsátó pózokban, megúszta ezt a legrosszabb fajta pusztulást. S ha
mégsem? Nem akar gyónni, semmit sem kell felülvizsgálnia a múltjában.
Meglehet M. és mindenki más is így hitte.
Anna az utolsó órákban
eszméletlenül hánykolódott, ő beszélt hozzá, simogatta,
meg-megnedvesítette a száját, s mikor végül kinyitotta a szemét, úgy
tűnt, ránéz. Inkább csodálkozva, mint rémülten, és furcsa gyerekhangon
azt mondta: meghalok. Kérdés volt és bejelentés, mégiscsak kimondta,
amiről két hónapig fegyelmezetten hallgattak. De talán nem volt
tudatában, hogy ő mellette van, nem is neki mondta, nem őrá nézett, csak
kibuggyant belőle az addig visszafogott szó, s azért az eszméletlen
állapot volt.
Néha a saját hangját hallja, de nem ellenőrizheti,
valóban motyog-e, vagy képzeli a szómorzsolgatást. Perceken át ismétli:
„paplan” – aztán nem tudja, kimondta-e egyszer is. Miért épp paplan?
Ízleli a szavakat, s mintha a szavak is nyaldosnák őt. Fényes-síkos
halacskák, de gyakran eltömik a száját, tudnak tűheggyel szúrni és
szöszösen csiklandozni. Érzék-maradványok.
Paplan.
A
diagnózis után javasolhatta volna Annának, hogy döntsenek együtt a
befejezésről. Fejezzék be együtt. De napról napra szaporodtak a
kételyei: kettejükről nem sugallhat döntést. Szabad-e elébe vágni az
úgyis bekövetkezőnek? S ráadásul romantikus türelmetlenséggel fertőzni.
Belezavarodott a bizonytalankodásba, éjjel-nappal készült, hogy pátosz
nélkül és gyakorlatiasan elővezesse a témát és fapofával színlelt,
miközben a legszokványosabban alkalmazkodtak a végső stádium
legszokványosabb elviseléséhez vagy lepergetéséhez. Hitetlenül
kipróbálták a csodaszereket, a varázseljárásokat, és egymást kímélve
hallgattak arról, amit külön-külön gondoltak. Menthetetlen a hallgatása.
Megérdemelte, hogy Anna végül döbbenten nézzen és mondja: meghalok.
M.
már ősz sörénnyel, de azzal a sármos mosolyával fejtegette egykor a
kávéházi asztaltársaságnak, hogy akármennyit is töpreng a halál
rejtélyein, úgy véli, ami ennyi rengeteg emberrel megtörténik, az nem
lehet nagy ügy. Az érettségije előtt is így okoskodott, mesélte, s ők,
M.-nél fiatalabbak, tódítottak, hogy csakugyan: az érettségi előtt
mindenki ezzel a bölcsességgel bátorítja magát. És az öreg bába is
biztatta anyámat, folytatta M., mikor vonakodtam világra jönni, igen,
nehéz szülés volt, szegény anyám megszenvedte, a madám pedig reszelős
hangon ismételgette neki, hogy valahogy majdcsak előbújok, mert senki
nem marad odabent. Szóval ne féljetek, fiúk, jártatta körbe tekintetét
M., valahogy megoldódik. A kávéházi csillár is morzézott nekik, a pincér
áramkimaradást vagy áramingadozást emlegetett, bocsánatkérően
magyarázta, hogy napok óta így van, mintha áramszünet, teljes sötétség
fenyegetne. Erre harsányabbak lettek, semmi baj, miattunk van, mondta
M., asztalfői helyéről nagyúrian intett. Ne törődjön ezzel, Karcsikám,
nekünk szól, túlvilági erők üzenete, nem lesz semmi baj. Bort is
hozattak, a pincér azonban bizalmasan korholta őket, legyen csak
jókedvük, de ne tréfáljanak a halállal. Hogyhogy ne?, kérdezett vissza
M., hiszen az írók mindig a halállal tréfálnak.
Paplan. A szó
furcsán tapadós. Meg kellene fejtenie, miért pattog benne makacsul? Az
állandó szúpercegésszerű zúgás közben nyitja-zárja a száját, paplan,
vagy nem is nyitja, csak képzeli. Nem a jelentés, hanem a hangzás miatt.
Sem a hangok, sem a lassan, dajkálva pásztázó fények nem zavarják.
Végül mégis a közönségesbe zökken minden. Valahogyan. Még a mulasztása
sem számít.