Már középiskolás koromban is talányosnak éreztem, hogy a víz éghetô hidrogénbôl és az égést tápláló oxigénbôl áll, a gyakorlatban pedig eloltja a tüzet. Hogyan is van ez? Kémiatanárom egy mondatban válaszolt: „A kémiai elemek a vegyüléssel elveszítik egyedi tulajdonságukat”. Ezzel megint romba dôlt egy érzetem: a dolgok tehát nem megállapodottak és nem változtathatatlanok, inkább minden nagyon is bizonytalan. Ha a két elem egyszerûen szembefordul tulajdonságaival, és elárul valamit önnön felépítésébôl, akkor miben lehet bízni? A víz ambivalenciájának megértése jótékonyan is hathatott volna – mint a kétkedés és gyanakvás széruma –, de hát nem védett a késôbbiekben sem, sôt, még inkább akadályozott mindenféle határozottságban. Szövegeimben is túl sok a “talán”, a “valószínûleg”, a “megeshet”. Nemigen tudom letenni a garast. Ráadásul korábbi, egészen ártatlan kérdéseimre sem kaptam ez ideig választ: „Melyik folyó volt elôbb, a Duna vagy a Volga? Hogyan kezdôdik egy folyó?”

ÁTmenni, ÁTjutni – vagyis víztömeg törvényével szembeszegülve eljutni valahová. A másik oldalra. A nagy vízeken túlra mindig nagy sejtelmek irányítanak – ott lehet Tündérország, talán Eldorádó. A régi görögök bizonyosat tudtak a másik oldalról, ahová a Léthe révésze átevezett a halottakkal. De a Nagy Vízen túli világ szabadsággal is kecsegtetett – a valaha sokat utazó, aztán a tenger nélküli országba zárt Illyés is vágyakozva írta 1955-ben az Óceánokban: „Szabadság, Messzeség, ha akkor / a ti leckétek kaphatom!” A totalitárius diktatúra jellemzô terve-gesztusa volt –
a természet legyôzésének igényével – a folyó-irány megfordítása. A víz bizonyos fokig hajlandó az emberrel együttmûködni, de amikor szándékát is megváltoztatnák, ellenáll. Az a nedves gödör, amely valaha az Aral-tó volt, fenyegetôen emlékeztet erre. A huszadik század tele volt a természet legyôzésének különféle kísérleteivel. A huszonegyedikben, szerencsére, több szó esik a természet megmentésérôl. Mégis, amikor átmegyek egy hídon, valami fölényt érzek. Mintha kegyes szemlét tartanék az alant rendben elvonuló vízfolyam felett. A híd-találmánnyal kijátszottuk a folyót? Minden híd úgy ível a hullámok felett, mintha az emberek kopogtatnának: itt vagyunk. A folyóvíz azonban eltûri a hidakat. Hagyja, hadd íveljenek át fölötte, hiszen az ember úgyis mindig átjutni akar, megtudni, mi van a másik oldalon.

És a közönye? A Duna, amely lágyan simogatva bôrömet lecsurgatott egyik római-parti stégtôl a másikig, ugyanaz a Duna fogadta magába a rakpartról belelôtt szeretteimet.

Én aztán átmentem a túlsó oldalra, a Nagy Víz hátán. S a víz egyáltalán nem volt barátságos hozzám, mintha móresre akarná tanítani a szárazföldekbe ágyazott puhányt, aki hullámaira szemtelenkedik. A hidat helyettesítô hajó alá hullámhegyeket rendelt; hetekig forgott az égboltozat, dôlt-emelkedett a víz horizontja. Miért is akar valaki a másik oldalra kerülni, amikor ott ugyanolyan az óceán, mint az innensô oldalon? Csakugyan, az ember végül is oda jut, ahonnan jött. Mi értelme hát, hogy: ÁT?

Az utolsó átkelés még hátravan – kanyarodhatnék a melodra-matikus befejezéshez, csakhogy engem a mitológiai jelenetbôl – a türelmes Kháron áll a ladikban, az édesvizû Léthe egykedvûen folyik a két part között, az obulusok csak gyûlnek, gyûlnek – szóval engem most is az foglalkoztat: mit kezd a révész azzal a temérdek pénzzel.