Többen borzongva emlékeztek arra, hogy 1936-ban
József Attila telefonba olvasta egyik-másik versét. Fejtő Ferenc például
a Nagyon fájt hallotta így, s nekrológjában írja, hogy a „sikoltó
panaszra és kozmikus uszításra” azt mondta: ’nagyon, nagyon szép’, mire a
költő „boldogan-boldogtalanul” válaszolta, hogy ’nagyon, nagyon fáj’.
Bálint Györgyöt a Kiáltozás telefonos felolvasásával sokkolta – „Tompán
és monotonul szólt a borzalmas remekmű a dróton át. Olyan volt, mintha
elevenen eltemetett ember kopogna egy beomlott tárnából. A kezemet
szerettem volna felé nyújtani, és valami vigasztalót mondani. Ehelyett
nem tehettem mást, mint hogy elkértem segélykiáltását a Magyarország
karácsonyi száma részére”.
József Attila nagyon jól tudta, hogy a
boldogtalanság kiszolgáltatottá tesz (a boldogságot nélkülözőt akárki
meggyalázhatja), s ami még kínosabb: a szenvedő, magával a szenvedésével
agressziót követ el – bármilyen elesett és gyámoltalan, pusztán a
helyzete, például a szenvedés látványa, a többi ember számára erőszakos.
A paradox jelenség – ezt mindannyian naponta tapasztaljuk koldusok és
hajléktalanok között élve – ősbűnné válik; a szenvedőt elvileg még
szenvedésének hatása is nyomaszthatja; a szenvedés szemlélésétől
feszengő meg tehetetlen (szinte mindig, mindenki tehetetlen), és
legalábbis felsejlik benne: van-e személyes felelőssége – vétke? –, hogy
ennyire igazságtalan a társadalmi berendezkedés; nem elég az egyes
embernek viselni a létezés abszurditását? A lelkifurdalás és a harag
ragacsa így egyre nő és csomósodik. A szenvedő és a szenvedést látó
vonásai összemosódnak.
József Attila fohászát – ne legyek kegyetlen
árva – sokszoros tapasztalat, s az éleslátásból eredő félelmek
előzik-alapozzák. Utolsó, maga szerkesztette kötete, a Nagyon fáj,
megalázó kérincsélések és boldogítások végigjátszását-elviselését
követően 1936 legvégén jelent meg Cserépfalvi kiadásában, Herz
ajándék-papírjára nyomva. Viszont a költő felhatalmazást kapott a
tipográfia megválasztására, ő tördelt, részt vett a szedésben – és végre
kompromisszumok nélkül szerkeszthette-illeszthette egységgé a
széthullás riadalmát kiáltó műveit. A Kiáltozás zárja a kötetet, bár a
vadul mindenkire kiáltó vers kapcsán furcsa bármiféle „zárást”
emlegetni. Nincs elcsendesedő, keserűen ironikus vagy programadó
befejezés, mint a Levegőt!-ben, a Kész a leltárban, A Dunánál-ban.
Ugyanakkor a háromszakaszos vers zavarba ejtő formai remeklés, s mint
ilyen lekerekített, valamelyest zárt is. Az egykori indulaton-rémületen
semmit sem oldott az idő, nem hűtötte a nyomtatás, a kanonizálás,
semmiféle csúsztatás és ünneplés, a szövegegész kifent rohamkésként
szegeződik most is, de a tökéletesre csiszolt verstest mégiscsak
megmunkált, szinte gömbölyített darab.
Mint fatutaj a folyamon,
mint méla tót a tutajon,
száll alá emberi fajom
némán a szenvedéstől –
de én sirok, kiáltozom:
szeress: ne legyek rossz nagyon –
félek a büntetéstől.
Évtizedekkel
ezelőtt egyszer csak rádöbbentem, hogy amit „elmond-kimond” a vers – a
rácsok közti vergődés –, hallható és látható is. A hétsoros szakaszok
negyedik és hetedik sora beljebb kezdődik, s mert a három szakaszban
következetesen – a „kiáltozás” indulatával és gesztusával szemben,
szinte monotonul – ismétlődik a rímelés, az 1., 2., 3. és az 5., 6. sor
„A”, az elcsúsztatott 4. és 7. sor „B” végződésű. Méghozzá a
feszültséget, széthúzást érzékeltetve, hiszen az „A” rím alapja az „on”,
még akkor is, ha „om”-ra változik, ez az „on” pedig elsődlegesen azt
sugallja, azt halljuk, hogy „valamin rajta”, akár határozói végződésben
fordul elő (szilajon, nagyon), akár toldalék nélküli főnév végén
(vadon). A „B” rím ezzel ellentétesen a „valamitől elszakadást” variálja
(a refrénként visszatérő büntetéstől ezt megerősíti). Vagyis nemcsak
megmutatott, láttatott, hanem hallható is a rács.
Sokáig úgy
gondoltam, József Attilának fogalma sem volt arról, hogyan, milyen
elemekkel, hang-és képhatásokkal formálta verseit; azt hittem, csupán
rendkívüli hallása és képteremtő fantáziája vezette. De hát ezek nem
„működhetnek” intellektuális készség nélkül! Akkor még mindig
valószínűbbnek tartottam, hogy mint általában a műalkotások formálásában
(versnél vagy novellánál, festménynél vagy zeneműnél is) valami
„értelmi ösztön” (ihletettség?) játszotta a főszerepet. Jó ideje viszont
meggyőződésem, hogy a versíráshoz – és a verskészülés kérdéseihez –
József Attila másként viszonyult. A számára leginkább meghatározó,
egzisztenciaként megjelenő (nem anyagi) terepen érzékelte csak igazán,
hogy minden jelenség paradox – vagy azzá tehető. Pontosabban, hogy ő a
metszően éles logika kényszerűségével feloldhatatlan ellentmondásosságra
talál. Hiszen ezért is lett elviselhetetlen számára a lét. Szorongatta,
hogy mindent, az égvilágon mindent erkölcsi kérdéssé kell avatnia.
Vagyis nemcsak pontosan tudta, hogy a „mit” hogyan csinálja – leginkább
attól gyötrődött, hogy „csinálja”. És tisztán látta, hogy a
paradoxon-gyártás véghetetlen, hosszában-széltében bonyolítható, s
amilyen elmeélesítő, annyira roncsoló is. Minél érthetőbb,
megragadhatóbb egy-egy oldhatatlan gubanc, annál jobban fáj. A
megértettség fáj. Elviselhetetlenül fáj – de az „elviselhetetlenség”
kimondása mórikálás, mert mégis viseli, él vele.
A rácsokat ki-ki
önmagának fabrikálja; nincs halhatatlan oltalom – az sincs –, akinek
panaszolni lehetne a kínt, de egyre panaszol, kiáltozik; a biztosan
megalázó, mert erőszak-mutatványokkal előcsalogatott figyelemért és
együttérzésért kuncsorog.
A vers 2. és 3. szakasza közötti
megtorpanás talán csak az én több évtizednyi „együttélésem” után
érzékelhető, pedig a „megtorpanás”-nál még erősebb is az „érzelmi
mozdulat”: mintha a költő visszahőkölne saját hangjától, a megmutatott,
megint elszabadított és elszabaduló fájdalmaktól – az elborzadás
villanásába ezúttal is keveredik a ráeszmélés, az önvád, az egoizmus
bűntudata – és a fájdalom mindettől, ha lehetséges a fokozás, még
gyötrelmesebb. A képzelet mindenesetre síkot vált.
Gyanítom, a
szakasz előtti megtorpanás, hőkölés, váltás érzete visszavetítés is, a
de én sirok, kiáltozom sor „visszahallása”. Ugyanakkor az „én”
vergődésétől az emberi faj néma látványához forduló belső tekintet
zenével „kísért”, a ritmikai váltás pontosan visszaadja a kiáltozás
rémült felfüggesztését. Igaz, a váltásnak magának alig van időbeli
kiterjedése, de aztán az alászállás egyenletes lassúsága igencsak eltér
az első versszakbeli vicsorgástól-ugrándozástól és a második szakaszt
meghatározó késvillogtatástól, a „halandó”-ra kiáltó hevülettől
(általában, minden halandót, s mégis külön-külön, egyedenként szólít).
Az Elégiában a napok szállnak alá – a nyirkos homályba; az időmúlás
ettől időenyészet, időpusztulás lesz; a Kiáltozás faj-víziójában talán
ez is visszatér, hiszen időérzékelése, időtudata csak az emberi faj
képviselőinek van, csak ember tehet különbséget a természetes (akkor is
fájdalmas) időmúlás és az erőszaktól, igazságtalanságtól
természetellenes időpusztulás között. Keserves józansággal ugyan
feltételezhető, hogy a birtokraggal toldott fajom a rím kedvéért került a
versbe, például az „emberiség” szó helyett, de immár ott van, s
vitathatatlan, hogy mindjárt helyre-funkcióra talált. Az alászállást
kívülről látó, látomásban megjelenítő költő azonosul is – egyszerre
elvegyül és kiválik, megint húz és lök. Már a Tiszta szívvel-ben
birtokos ragokkal sajátjává fogadta mindazt, aminek épp kínzó hiányát
sorolta, kiáltotta el: apám, anyám, istenem, hazám...
A folyam- és
tutaj-hasonlatban a némán alászálló faj „tömegesedik”, s valahogy ez a
legriasztóbb. Az óriásképbeli „faj”-t sehogysem látjuk egyetlen
figurának (a Külvárosi éj olajos rongyokban megjelenő éje allegóriává
magasztosul, s a nem sokkal később írt Ős patkány... víziójában is úgy
szivárog a nyomor, mint hülyék orcáján a nyál), sőt,
ellen-antropomorfizálással a néma (a kimondás-kiáltozás eszközétől is
megfosztott) tömeg iszonyú tömegét érzékeljük – az aktuális emberiségnél
is nagyobb tömeget, mert a „faj”-ba a voltak és leendők is
beletartoznak.