Kérdéseket tesznek fel? Ha nem akarok
válaszolni, feltehetek egy másikat? Ez már másik kérdés? Kezdjük újra.
Miért érzem úgy, hogy a koponyám valóságos kiterjedése felfedezésre vár?
Titokzatos geográfiájához nincs leírás, nincs útikalauz. Nem
gondolhatok erre (mert itt a gondolkodás önmagában nem segít), amíg nem
lesz Sztrabónja.
Az egekig szaladó és
hossza-nem-látszik hegyfalak mellől indulok a fárasztónak ígérkező
útnak. Nyilvánvaló gyöngeség, hogy nem a végét akarom elérni. Útközben
szeretnék találni valamit, ami felment a további magyarázkodás alól. A
hegyfalak enyhe kanyarulata eltakarja előlem a horizontot, vagyis a
lehetőséget, hogy felmérjem, legalábbis megpróbáljam felmérni, mire
számíthatok. Ezért inkább a hegy felé fordulok. A sima felületen
repedések futnak szerteszét. A nap nélküli nyomasztó fény úgy torzít
mindent, hogy tudható, ezek a hajszálvékony, sötét erek nem tágulnak
tovább. Itt nincs kőomlás, nem olvadnak el hegyek, és ebben az
univerzumban az életem egyelőre nincs veszélyben. Ezért nézem még
hosszan a falakat. Könnyen válok el aztán tőlük, de jólesik a biztonság,
így magányosan, a veszedelmekről mit sem sejtve vagy félreértve azokat.
Ha elfordulok a hegyfaltól, elporlad minden őszinte érzés, és hideg
fejjel gondolkodom. Azt mondom, azt ismételgetem: ez a megoldás. És ez
már nem egyszerű önfelmentés, hanem az első tempó, az első súlyos
mozdulatsor, ami az útra lök. Teszek pár bizonytalan lépést, kopott
bakancsom port ver fel. Olyan átláthatatlanul tágas a semmihez sem
tartozó tér, hogy alig merem megvetni rajta a lábam. Mielőtt ez
megállásra kényszerítene, észreveszem a talpam alatt elfolyó csenevész
erecskét. Mit tehetnék mást, úgy döntök, követem a folyását. Nincs rá
okom, és nem tudom, hogy lesz-e valaha. Tudja majd a szomjam oltani száz
kilométerekre innen? Hajózhatóvá terebélyesedik? S ha igen, kerül-e
hozzá csónak? Barátságos rétek, ártéri legelők mellett folyik majd el?
Vagy halálos veszedelmek leselkednek rám a partjairól? (Ezeket a
kérdéseket persze akkor és ott nem tettem fel, egyszerűen nem voltam
abban a helyzetben, hogy más kérdésekkel is babráljak, mint az
egyetlennel, amitől nem tudtam megkülönböztetni magam. De azt hiszem,
azokat a kérdéseket más sem tenné fel. Az igazán nagy utak nem csupán
egy kis lépéssel, hanem ájult öntudatlansággal kezdődnek.) Az ujjaim
hegyét lógatom az alig folyó vízbe, hogy megérezzem a sodrását, a másik
elem csodáját, és ne kételkedjek. Ezekkel a kusza gondolatokkal hagyom
végleg a hátam mögött Sierra Occipitale sötét és repedezett, de
tökéletesen összeforrtnak látott falait, és követem az egyetlen nyomot.
Nem hiszek a helyváltoztatás szent kötelességében, de ez az
istentelenül kemény föld, ami felfogja a lépteimet, megdől előttem. Nem
haladni akarok, csak az egyensúlyomat keresem. Ez a késztetés formálja
át minden pillanatban minden mozdulatom. Nem izgalmas, nem félelmetes.
Egyszerűen nem találom a helyemet, és menekülök a nyomaim elől, amelyek
végtelen hosszúságban kígyóznak mögöttem. Szédülök, ahogy gyerek szédül,
amikor kíváncsiságból pörög a sarkán.
A forró, fehér fényt
hordozó erecske, hiába csatlakozik bele sok hasonló, néma vízfolyás,
egyelőre nem akar patakká, folyóvá duzzadni. Vékony árkok, vágások kusza
szövedékévé változik a táj. S ezekben az árkokban, vágásokban éles
csillanású, sűrű víz rohan jól érzékelhetően egy irányban. Lassan
eszmélek. A megdőlt föld előbb nyomasztó sík vidékké szélesedik,
amelyen minden mozgás érzékelhetetlenné vált, majd elbizonytalanodik.
Mintha felhőn taposnék. Könnyű elrugaszkodni, és szinte lehetetlen
visszaérkezni. A magyarázat nem várat sokáig magára. Ingoványban járok.
Lápvidéken. Először ködök emelkednek a talaj fölé, aztán hallom cipőm
cuppanásait, s a súlytalan, tejfehér nyirkosságot átszúrják a dögletes,
sárga, kardszerű növények. A kis erek már nem a beláthatatlan tájon
szaladgálnak, hanem a bokám körül, mint fürge kígyók. Jobban örülök így
nekik, mert közöm van hozzájuk, érthetőbben és közvetlenebbül, mint
korábban. Az életemre törnek. És ebben az édes ködszivárgásban semmitől
sem válnék meg szívesebben, mint az életemtől. Hideg van, de finom,
csábító hideg, és halk, kábító, rossz illatokat vélek felfedezni, az
érzékelésnek egy olyan, eddig ismeretlen régiójában, ahol lassan keringő
vérem romlott zakatolását is hallom táguló ereimben. A gyanútlanul
befogadó mocsár szereti az alkalmazkodni képtelen idegent. Mérgező
virágainak szépsége megborzongat, ösvényeinek kuszasága és
változékonysága lefegyverez. Lázat ígér, a kíváncsiak sápadt lázát.
Nincsenek különbségek, de tudom, hogy süllyedek. Milliméterről
milliméterre, másodpercről másodpercre mosódik össze, tűnik el bennem
minden, amit ismerni véltem. Hát csak ennyi lett volna?
Aztán
váratlanul kitisztul előttem a táj. A mocsárban az orrom előtt alig pár
lépésre moccanatlan víztükör feszül. Partjain tökéletes párhuzamosságban
vastag levelű sás nő, mintha a lehető legpontosabb mérés eredményeként
irtották volna ki a növényzetet folyónyi szélességben. A
Silvius-csatorna! Micsoda felfedezés! Ha lehetett is sejteni, hogy
errefelé folyik valahol, mégiscsak döbbenet. A csónakot könnyen
megtalálom, nem is rejtették el nagyon, mintha nekem készítették volna
elő. De kik? Kényszerítem magam, hogy ezt mérlegeljem, mert félek,
különben eszembe jut, hogy már tépelődtem ezen, ugyanitt. Ha a saját
nyomomban járok, bizonyosan van valami, amit korábban elmulasztottam. És
ezt most kell megtennem. Ez bosszant leginkább, hiszen másodszor,
századszor elhibázni ugyanazt, már nem becsületbeli ügy. Veszélyes is
lehet, de inkább csak kínos, aminek a kínjait nem oszthatom meg
senkivel. A csónak alján fekszem, lábamnál a felszerelés, engedve a
lassú sodrásnak álmosan haladok tovább, ugyanarra.
Néha felkelek
és evezek. Gyorsabban haladok ilyenkor, de nem ezért teszem. A nagyobb
sebesség ugyanis ebben a tájban nem jelent semmit. Nem tudom, hová
tartok, így nem kívánom, hogy gyorsabban, korábban érjek oda. Az evezés,
az evező csobbanásai, az izmok megfeszítése segít megmenteni a képet,
amit magamról őrzök, azaz megőrzi ép elmém. Hanyatt fekve az eget
kémlelem, az elúszó felhőkben arcokat vélek felfedezni. Felismerem
mindegyiket, némelyeket megszeretek, másokat megutálok. Ez jobban
elfáraszt, mint az evezés, ezért ülök egyre többet a csónak végében, s
tolom magam mögé az evezőlapáttal a végtelen vizet.
Tudtam, hogy
a Silvius-csatorna más, nem hasonlítható semmihez, mégsem készültem fel
rá kellőképpen. Néha mozdulatlannak és visszhangtalannak érzem, amire
van ellenszer, de óvatosan kell bánnom vele. Megmozdulok, beszélek.
Figyelem a partot, ismerős tájakat keresek, kikötésre alkalmas öblöket.
Nem mintha meg akarnék állni, de jólesne a lehetőség. A szelek
megdöntötték a növényeket, s a fagy valamikor megroppantotta őket.
Távolabb fákat is látok, fekete madarak ülnek az ágaikon, de sohasem
repülnek elém, éber létem hideg fényei közé. Ez válik lassan
elviselhetetlenné, ez a természetesség. A lefojtott csobbanások, a
lefojtott zizegés, a lefojtott csatornalét hétköznapjai. Az egyszerű
képlet, az egyszeregy belemar a vízbe, az irányíthatatlannak remélt
elragadtatásba. Az unalom verébfejű szörnye hozzálát, hogy apró
darabonként elpusztítson mindent körülöttem, csak engem hagyjon életben.
Egyre világosabb tehát, hogy bármi is a tét, én esendőbb, egyszerűbb,
semmit meg nem változtató döntések előtt állok. Például, hogy evezzek
vagy sem. A Silvius-csatorna nem enged nagyobb szabású terveket, méltóbb
célokat, nemesebb kihívásokat. Ha nem akarok őrjöngeni (ami egyébként
sem változtatna semmin), engednem kell, tehát fázom, fáradt, kimerült
vagyok, észreveszem, hogy az evező feltörte a kezem, fojtogat a magány,
és egyre jobban félek a helytől, ahová egyszer majd elkerülhetetlenül
megérkezem. Poros kereskedőtelepre, ahol a bálák között mocorog a
félhomály, a rothadás szaga kikerülhetetlen, mint a káromkodás, vagy az,
hogy mindig, mindenhol becsapnak. Ahová újság jár, ahol össze- és
ahonnét szétfutnak az úgynevezett hírek, amelyek megkérdőjelezhetetlen
védjegyei a pusztulásnak, és megkérdőjelezhetetlen okozói a szellemi és
erkölcsi hullamerevségnek. S ahol a nyilvánvalóan hamis hírek miatt ölre
mennek az emberek. Ahol, éppen ezért, van értelme a szónak: jog. Ahol
tehát megölhetnek, és jó eséllyel meg is fognak ölni. Ahol ki kell
mondanom bizonyos szavakat, amelyekre nem szívesen emlékszem.
Válaszolnom kell majd. Ez a Silvius-csatorna ítélete. Csak abban
bízhatok, hogy nem kell mégsem szárazföldre lépnem, megtart a víz, amíg
csak akarom, és a sodrása az egyetlen hatalom, amihez alkalmazkodnom
kell. Így jutok el Dura vénás öbleibe. Véletlenül. Ahogy véletlen az is,
hogy a parton éppen egy vastag törzsű fát látok, ami mögött kényelmesen
elbújhat bárki. Hogy a sás félrehajlásaiban felfedezem az ösvényt,
amelyen a partig lehet jutni. Hogy a víz úgy fodrozódik, mintha valaki
éppen most lépett volna ki belőle. Amikor nem evezek, a zsákomat a fejem
alá teszem, és már nem az eget, hanem folyvást a partot kémlelem.
Tudom, hogy kitűnő célpont vagyok. Egy jó lövésznek ilyen távolságról
gyerekjáték a homloklövés. Mégsem teszek semmit. Ezekkel a kétségekkel,
puha, átvérzett félelmekkel érkezem meg Dura vénás öbleibe, véletlenül. A
zöld víz szétterül a szemhatáron, a szűk csatornalétnek vége. Szennyes,
vese-alakú mellékvizek tűnnek fel, egyik nyílik a másikból. Az
átjárókat azonban nem lehet látni, átsiklik rajtuk a csónak, és
összezáródik mögöttem az egyre dúsabb és egyre élesebb növényzet. A víz
is melegebb. Színes gőzök, szakadozott kipárolgások éltetik a reményt,
hogy a gyógyító tóvidéknek nincs határa. Ez az az otthon, ahonnét soha
el sem indulok, ahová soha meg nem érkezem. Minden csendes és
mozdulatlan abban az öbölben, ahol éppen járok, de a szomszédból
hullámverés és élettől nehezedő testek zaja hallatszik át. Ráadásul
megmaradt a víz sodrása, bár nem lehet egyértelműen megállapítani, merre
tart. Mindig a szomszéd öbölbe. S nincs öböl, amely mellett ne lenne
egy másik. Dura vénás öbleiben elvesztem, s hogy ne evezzek, ráülök a
kezemre, s hogy ne kelljen gondolkoznom, evezek. Ezt sem lehet túl
sokáig csinálni, ezt a szorgos, ügybuzgó semmittevést, ezt a céltalan
törtetést. Megmosom az arcom a lassú, langyos vízzel, ami sokáig nem
szárad meg aztán. Jó látni körülöttem a végtelent, amire korábban
gondolni is alig mertem. És sosem volt annyi bátorságom, hogy ilyen
kopárnak, kietlennek, mindentől megfosztottnak képzeljem. Ebből értem
meg, hogy nem a félelmeimmel vagyok körülvéve, hanem a lehetőségeimmel. S
korábbi bizonytalan sejtéseim most határozottá válnak. Feladatom van
itt. Mégiscsak van bennem valami különös, ami nem véletlen, és nem is
hiba. Ami azzá tesz, ami vagyok. Behunyom a szemem és meghalok. Azzal a
könnyű halállal, amivel a tudat huny ki. De nem olyan vizeken járok,
hogy ez végleges lehetne. Egyszerűen Dura vénás öbleiből nincs más kiút.