Fiatal orvos volt, tapasztalatlan gyakornok, s
megesett, hogy egy héten háromszor is ügyeletben maradt éjszakára.
Telefonon bármikor elérhette az adjunktust, sőt, a főorvost is, de
kimondatlanul úgy tartották, nemigen történhet azon az osztályon más,
mint hogy meghalnak a haldoklók. S valóban, az öt hónap alatt, míg ott
dolgozott, egyszer sem hívta a főnökeit. Ha nem ő volt ügyeletes,
valamelyik intézeten belüli osztály látta el az adminisztratív teendőket
– jobbára csak papírozni kellett éjszaka –: a halál beálltakor a nővér
kérte az orvost, hogy fáradjon a kórterembe, nézze meg a holttestet, s
írja alá a tény bejelentését. Nagyritkán az ő adjunktusuk is
éjszakázott, ám az ötvenvalahány éves, nagyon kövér embert bajosabb volt
kicsalogatni a szobájából, mert késő estére mindennap, akár otthon,
akár a kórházban, részegre itta magát. A főorvost is büntetésből
helyezték az eufémisztikusan belosztálynak nevezett részlegre – amikor
1960-ban amnesztiával szabadult, nyomban ezzel a munkahellyel kínálták
–; neki mindenesetre életreszóló példát adott, milyen a megtörhetetlen
ember. S végül is a főorvos utasításként előadott tanácsára, meg nagyon
is gyakorlatias segítségével, kapott aztán másik kórházban állást.
„Tovább ezt nem csinálhatod! – mondta szigorúan, miután az öreg,
egyébként morózus, férfihangú nővér olvadozva dicsérte. – Ne várd, hogy a
paralitikusok is felkeljenek, és köpenyedet csókolva kövessenek! Menj
máshová! De sürgősen! Nagyon sürgősen! Menekülj el tőlünk! Hiszen minden
normális orvos, még a legkétkedőbb is, gyógyítani akar. És itt nincs
gyógyítás, csak halálba segítés. Ez nagyon szép, de elkerülhetetlenül
torzít. Tudom, miről beszélek“. Tudta ő is. Az üzemszerűvé sűrűsített
halál általában cinikussá tesz, vagy – kisebb eséllyel – ájtatossá, de
annál még az utált cinizmus is elviselhetőbb. Ő viszont kamaszkorától
lökődött vagy ösztönösen ment valami másfelé.
Az elmúlt fél évszázad
alatt ebben nem sok változott. Annak idején is előfordult, nagy ritkán,
hogy a haldokló mellett ültek a családtagok, és azért választották
siralomháznak a kórházat, mert valóban bíztak a szakszerűbb ápolásban,
„kapjon meg mindent... az utolsó percig... amit csak lehet”; de akár
házastárs, akár gyerek gubbasztott az ágy mellé húzott faszéken,
csöndben maradt, mintha illetlen volna a beszéd, és megrövidítené a
haldokló amúgy is rövid életidejét. A gyógyíthatatlan, de tiszta tudatú
betegek sem beszélgettek, kórtermeikben nem szövődtek barátságok, mint
más osztályokon, még ideiglenes jó ismeretségek sem; érdeklődés nélkül
feküdtek, haldokló-szerepük önzésébe zártan. A jajgatás, nyögdécselés,
sóhajtozás viszont mintha ritkább lett volna; talán mégiscsak
érzékelték, hogy hasonló állapotúak között vannak, a halál-közeliség
kiváltságait pedig csak a továbbélők adhatják meg. Minden leépülés a
szolidaritás zsugorodásával, gyakran drámai eltűnésével jár – nem csupán
a testi szenvedés kényszerít ön-figyelemre, a távlattalanság is
elhatárol.
Ha haldokló mellé ült – mindig az ágya szélére –, nem
fogta suttogóra a hangját és nem játszott gyóntatópapot; semmilyen
szerepet se játszott, és aztán muszáj volt észrevennie, hogy ez olykor
megzavarta betegeit. A pózok talán nemcsak a pózoló mankói, azokat is
védheti, akiknek a pózolás szól, s így veszélyes a konvencionális
meghalás-rituálék kikezdése. Sok-sok év után, szinte már öregen értette
meg, hogy a pályáját végigkísérő beszélő és beszéltető lázadása az orvos
életpárti, halált feltartóztató akaratából eredt. Tapasztalta, hogy
álszentté épp a haldokló melletti várakozós hallgatás tesz. Aki
eszméletlen mellett ül, és nézi a hunyt szem körül sötétedő bőrt, a
hegyesedő orrot vagy az infúziós oldat csöpögését, esetleg a lámpafény
vibrálását – mindegy is, mit, valami élőt, mozgót –, nem csak a halállal
szemben tehetetlen. Saját elevenségét szégyelli leginkább, hogy éhesen
kordul a gyomra, megfájdul a dereka és a gyász-készülődés közben
elkalandoznak gondolatai. Más a ritmusa, óhatatlanul más.
Senki sem
vezethet az életből a halálba, de ha a haldoklás fajtája lehetővé teszi,
az asszisztáló – hozzátartozó, orvos, ápoló – az utolsó légvételig
tekintse élőnek a meghalni készülőt. Talán tekinthetné. De nem
parancsra. Még a kemény állításoktól is ódzkodott; az orvosi
gyakorlatban egyébként használhatatlan minden elvvé hűlt, deklarált
igazság. Vagy nagyon is használható volna, és elszántabban kellene
ragaszkodni hozzájuk?
Idővel megnőnek a talányok, hosszúkásan, nyújtottan, kikerülhetetlenül kúsznak, mint az ember úttestre vetülő árnyéka.
A valódi belosztályokon, amikor adjunktus, majd főorvos lett maga is,
nemegyszer ugyanúgy odaült haldokló mellé. Volt, hogy fogta,
megsimította az eszméletlennek hitt kezét, és a haldokló, talán utolsó
mozdulatával kapaszkodott az ő csuklójába. Miért érzékelte aztán, néha
pár év, már néhány hónap elteltével, hogy az a halál sokkal korábban
történt? Józanul tudta ugyan, ki, mikor és milyen körülmények között
halt meg az osztályán, ha neveket el is felejtett, a röntgenképekre és
az arcvonásokra emlékezett; saját alakját, tartását is úgy idézte fel,
ahogy valójában sohasem láthatta magát, mintha az egykori jelenet
filmjét nézné, de mindehhez komoly figyelem és értelmi erő kellett, mert
tudását cáfolva valami egyre összekuszálta volna az időérzékét: más
eseménysort, más rendet kényszerített volna az emlékezetére. Miért
nyomultak, kívétel nélkül mind, a távolabbi múltba? Mintha akkor, kezdő
orvos korában, húsz, harminc, sőt, negyven évvel előbb élte volna meg
betegei halálát? Vagy annál is előbb, amikor nem volt még orvos. Amikor
túlságosan fiatalon és tapasztalatlanul ott találta magát a fekete lyuk
közelében. Ott volt, jóval azelőtt, hogy börtönviselt főorvosa
megpróbálta ellökni. De hát köztudomású: a fekete lyukaktól nemigen
lehet megmenekülni.
Tizenhét esztendős volt, amikor a húga
leukémiában meghalt. Az első hidegrázásos rosszulléttől a haláláig három
hét telt el, a diagnózis után a kezelőorvos megmondta a szüleinek, hogy
nem biztathat semmivel, és fel kell készüljenek a legrosszabbra. Mintha
viaszt öntött volna rájuk. Nem voltak otthon nagyjelenetek, sem a
haldoklás napjaiban, sem a temetés után, még sírni sem látta őket, de
megmerevedtek, alig szóltak, kerülték a tekinteteket. Fagyottan ültek
már a külön kórterembe tett fotelokban is. Penészzöld kárpitozású,
alacsony, szűk karosszékek voltak, és ők roggyantan, odaejtetten ültek
ott. Újra és újra kiszámolja, milyen fiatalok voltak, az anyja be sem
töltötte a negyvenet. Ő a gimnáziumból ment az első kórházi látogatásra,
és kínosnak sem érezte, hogy nem halkítja le a hangját – a templomi
csöndben bizonyára robbantak a szavai –, az ágy mellé guggol, beszél és
kérdez, közös tanáraik grimaszait utánozza, olyan, mint három hónappal
előtte, mintha a húga is ugyanolyan volna. Megnevettette a testvérét –
utóbb kétes érdem. A szülei halála után még kétesebb.
Fogalma sem
volt – pontosabban fogalmai biztosan nem voltak –, mit és hogyan kell
csinálni az életben maradottnak. Szerencsére később se kristályosodott
benne semmi. Szerencsére? Lehet-e bármi szerencsés a fekete lyuk
közelében?