A hegyi ember patakok, zúgók vagy dörgő
zuhatagok, tengerszemek, hófödte gerincek, gleccser vájta völgyek között
él, s a víz mindig jelenlévő pazar sokszínűségét látja. A víz minden
halmazállapota körülveszi életét, hajnalban fátyolos párák ülik meg a
völgyet, őszi alkonyatkor sűrű ködök takarják a tájat, alig látni pár
lépésnyire. A folyóparti ember tiszteli a vizet, és tart is tőle, tudja,
hogy az őselem élet és halál ura. A síkvidéki ember alig lát vizet,
kutat kell ásnia, sokszor nagyon mély kutat, hogy élő vize legyen. Ő
dolgozik legtöbbet a vízért, néha messziről hordja, csatornákban vezeti a
földjére, és takarékoskodik vele. Az egyenletes hótakaró, a csöndes
májusi esők és a nyári záporok felüdítő frissessége égi áldás és a földi
boldogulás feltétele.
Az Alföldön születtem és ott éltem majdnem
húsz évig. Gyerekkoromban az utcai nyomós artézi kútról hordtuk a
vizet, ceglédi kannákban és vödrökben. Körülbelül 150–200 méterenként
volt egy-egy ilyen kút a kertvárosban és a külvárosi utcákban. Ezekbe és
a belvárosi vízvezeték-hálózatba is mélyfúrású artézi kutak adták a
vizet. Jellegzetes, kissé vas ízű, egészséges víz volt. Nagy fagyokban
vastag szalmakabátot kaptak a nyomós kutak, egészen a nyakukig, csak a
rugófeszítő nyomókar állt ki a burkolatból. Voltak persze házilag ásott
vagy fúrt kutak is, de ezek vizét nem volt tanácsos meginni. Akadt, aki
főzéshez használta, úgy kevésbé ártott, de megérzett a leves ízén, hogy
nem artézi vízből készült. Ezzel a vízzel csak öntöztünk, esetleg
durvább dolgokat mostunk. Messze kinn a homokvidéken, ahol nagyapám
szőleje volt, akadt iható vizű fúrt kút, de ez már majdnem artézi víz
volt, mert húsz-huszonöt méterre kellett érte fúrni. Voltak tanyák,
ahová több kilométerről hozták az ivóvizet. Többször töltöttem a nyarat
egyik osztálytársam szüleinek tanyáján, amit ötven hold jól termő
gabonaföld beadásának fejében meghagyott nekik a téesz. Ők az ivó- és
főzővizet eléggé távoli tanyáról szállították. Egyszer Pali bácsi,
pajtásom édesapja megengedte, hogy én hozzam el, lovas kocsival. Azt
mondta, ne izguljak, a lovak tudják az utat, csak engedjem lazára a
gyeplőt, amikor be akarnak fordulni. Feltettük a kocsiderékra a kétszáz
literes rozsdamentes tartályt, és elindultam. Hogyne izgultam volna!?
Hogyan találunk oda meg vissza? De a lovak tényleg vezettek, nem
tévedtünk el, sőt, a legrövidebb szakaszon tettük meg a másfél
kilométeres utat, többször fordulva jobb-balra. Óriási élmény volt
rábízni magamat az állatokra, de máig sem tudom, honnan tudták, mikor
merre tartunk, talán jelzés volt nekik, hogy feltettük a tartályt a
kocsira?
A víz szervetlen anyag, de a szerves élet számára
nélkülözhetetlen.* Igen nagy a hőstabilitása, s csak 2000 °C (!) felett
bomlik elemeire (a forró vízgőzben nem bomlik fel a H2O molekula!) A jég
könnyebb, mint a víz, és +4 °C-on a legsűrűbb. A folyadékok, a vizet
kivéve, az emelkedő hőmérséklet hatására egyenletesen tágulnak,
ritkulnak, azaz sűrűségük csökken; a víz csak +4°C fölött viselkedik
így, fagyáspont és +4 fok között ellenkezőleg; a folyók, tavak így
„felülről” fagynak be, a víz felületén képződik jég, és a jég alatt
helyezkedik el a sűrűbb és melegebb víz. A jég rossz hővezető, a
jégréteg lassan vastagodik, fenékig szinte sohasem fagy be egy folyó
vagy nagyobb tó. Ez teszi lehetővé, hogy a vízi élőlények rendszerint
károsodás nélkül túlélik a telet.
A víz rendkívüli hőelnyelő
képessége (hőkapacitása) kivételes szerepet játszik a klímaváltozások
elsimításában, meggátolva ezzel az ökorendszerek pusztulását. A nagy
párolgáshő az élő szervezetek hőháztartásában kap döntő szerepet. Kiváló
oldóképessége a tápanyagok szállításában fontos.
Régóta kutatják a
víz rendhagyó molekuláris és elektronfizikai viselkedését. Már Röntgen
azt állította, hogy a vízmolekulák nemcsak egyféleképpen állhatnak
össze, hanem két lényegesen különböző módon, vagyis nem csupán egy
oxigén atomhoz kapcsolódó két hidrogénatom együttese alkotja a
vízmolekulák sokaságát, hanem az egyes molekulák egymással
„összetapadva”, mintegy térhálós csoportos alakzatot vesznek fel. Akkor
sok tudós kételkedett, azután a tudomány is elfogadta a kettős
alakzatot: az úgynevezett hidrogénhíddal egymáshoz kötött szabályos
tetraéderes „óriásmolekulák” és a közöttük szabadon mozgó, de sűrűbb
közeget alkotó „magányos” H2O molekulák együttes jelenlétét. A folyékony
víz térbeli hálózatos szerkezete, és az ezeken belül ható molekuláris
erők és hőmozgások magyarázzák a víz különleges viselkedését. Az utóbbi
tíz évben svéd, angol és amerikai kutatók különféle
röntgenvizsgálatokkal és egyéb bonyolult anyagszerkezet-vizsgálati
módszerrel egyre több és meggyőzőbb bizonyítékát adták a víz kettős
szerkezetének, sőt, azt is megbecsülték, hogy mekkorák lehetnek a
rendezett (tetraéderes) csoportok.
A kutatások legérdekesebb
eredménye, hogy a két molekula-módosulat rendkívül gyorsan változik; a
rendezett és rendezetlen csoportok szinte állandóan átalakulnak
egymásba, mondhatnánk, fáradhatatlanul „járják fergeteges táncukat”.
Mérések szerint a másodperc ezermilliomod része alatt helyet cserélnek a
hidrogén atomok az egyik és másik szerkezet között.
Nem minden
tudós osztja az imént leírt magyarázatot, főleg az amerikaiak között sok
a szkeptikus, azt állítva, hogy nincs szükség a kettős szerkezet
feltételezésére ahhoz, hogy a folyékony víz fizikai anomáliáit
megmagyarázzuk. Bonyolult érvek és nyakatekert ellenérvek ütköznek. A
tudományos vita mindenesetre rámutat tudásunk korlátaira és
bizonytalanságára. A még oly egyszerű és közönséges anyagot sem ismerjük
igazán. Azaz ismerni ismerjük valamennyire, hiszen sok mindent tudunk
róla, amit használatáról tudni kell, csak nem értjük. A tényeket, az
adatokat, a viselkedési módokat ismerjük, a miérteket kevésbé. A
sokirányú kutatásnak érdekes elágazásai vannak, például néhányan úgy
vélik, a víz felfogja és egy ideig tárolja a környezetéből jövő érzelmi
és gondolati energiát. Azt állítják, „érzi” az ember spirituális
kisugárzását. Dr. Masaru Emoto japán bölcsész-természetgyógyász gazdag
fényképanyagot tett közzé a lefagyasztott vízkristályokról, amelyek
állítólag arról tanúskodnak, hogy a vízkristály alakjában meglátszik a
pozitív vagy negatív érzelmi hatás. A negatív érzelmi energiáknak (pl.
disszonáns hangzatok, szenny, a gonoszság képei) kitett víz kristályai
szabálytalanok, amorfak, zavarosak, a pozitív energiákkal (harmonikus
zene, megnyugtató képek) „besugárzott” kristályok pedig a hókristályhoz
hasonló, szabályos, változatos, szép alakzatokat vesznek fel. Emoto a
vizet dinamikus információhordozó anyagnak tartja, ahogyan ezt vallják a
homeopátia művelői is.
A hivatalos tudomány az első meghökkenés
után kemény kritikával fogadta Emoto kutatásait. Ellenérvként hozzák
fel, hogy Emotónak nincs megfelelő természettudományos képzettsége, az
állami egyetemen a bölcsészkart végezte el, doktorátusát pedig
természetgyógyászatból szerezte. Azzal is gyanúsítják, hogy a bemutatott
fotók manipuláltak, valójában a hókristályok másolatai. Szemére vetik,
hogy nem kellően steril körülmények között tárolja és vizsgálja a vizet,
elfogultan válogatja ki a képeket stb. A világ számos tudományos
műhelyében kutatják jelenleg is a víz titkait, és ahol felfedezik egy
eddig rejtett vagy észre nem vett tulajdonságát, ott azonnal megjelenik a
szkepticizmus és a lejáratás. Ismerős hozzáállás, amely az egészséges
és szükséges kétkedést túlhajtva, „csípőből elutasít”. A hivatalos
tudomány mindig jobban szereti tagadni, amit nem ért, és nem tudomást
venni arról, amit nem ismer. Pedig Arthur Clarknak valószínűleg igaza
volt, amikor azt mondta a múlt század hatvanas éveiben: „A kultúra és a
tudomány története bizonyítja, hogy az a tudós, aki valamire azt
mondta, lehetetlen, sokkal többet tévedett, mint aki azt mondta, nem
értem, de akár így is lehet”.