ez a vers most történik éppen
rögzítem meg csúsztatom is alig
ha eljutok vele teszem azt hatig már diadal de a dal
nem ezt akarja s akkor már én sem ketten így vagyunk
a sorok mintha ujjak egyre nyúlnak talán annak a gyerekkori fehér nyúlnak
a vonzáskörzetébe kellene helyezkednem újra és odaképzelnem
a fehér verebet meg az elefántot is hogy valódi és képzelt lényeim
mesés fehéreim vigyenek át és át mindig át azon is túl és mögé
még mögé tényleg akkor hova hát
valahogy rázzam le az éppen aktuális slamasztikát gyerünk megyek

előcibálok egy fehér nyúl veréb és elefánt korszakomban
rám ragadt rigmust már mióta nyomakodik bennem szeretne megszólalni
prózába vagy versbe kívánkozik egyre megy mert eddig hiába
még soha egyetlen egyszer se ment át de most majd máris mégis talán
hogy kitől hallottam a csuszamlós szólást nem tudom
hogyan szálltak a szavak szájról fülre és tovább nem tudom
hallomásaim alján szépen megtapadtak vártak (erre a pillanatra-e?)
legfelül a kép a tó látható az át- és a visszaúszó lúd (az is fehér) és a
jelentéstelen latinosan hangzó mondat hallható (Tona ludatus, vis saus megatus)
annak is a szójátékos-magyaros olvasata (tón a lúd átúsz’, visszaúsz’ meg átúsz’)
csakhogy az én somogyi falum etimologizáló alakjában ám – íme

TÓN A LÚD ÁTÚSZ, KANT IJESZD ÁTÚ

ez úgy lejtett annyira adta alánk magát s mondogattuk is okoskodó pofával
idétlen-viccesen hadarva-kérdezve tónalúd átúsz? rácsapva kéjjel kantijeszd átú!
divatba jött mintha tudnánk mit jelent varázslatot-e miféle megoldást mire
de nem azért kellett beavatás volt a lüktetés éltette a magyarázatlan zene
csak később visszafülelve csúszkáló hangzataira véltem fölismerni
milyen értelem idomította
a közönséges mindennapi realitás kimondatlan ketrece pontos praktikum
a lúd átúszik a tavon meg vissza és újra át meg vissza ez a lételeme teszi
a kant meg át kell ijeszteni mert a disznó nem tud úszni ó borzadály
de hogy miért is kell vagy kellene neki és miért volna jó az az át kinek
és lehetséges-e egyáltalán a disznó-rémület árán akár
ezt nem kérdezte senki soha
ez csak most vetül ide kéretlen árnyék az ötvenes évek elejéről
úttörőkori villogásaim magasából röpül s megtalál a mondat
talán a selyemhernyótenyésztés hősi évéből érkezik egyenesen
vagy még messzebbről de kétségtelenül itt van kampója beakad
együtt végre a gyerekkori nyúl meg a veréb az elefánt és a lúd
a szőr meg a bőr és a lúdtoll dekoratív fehérsége úszkálhatok
a laptop elektronikus tavában versből prózába akárhova és vissza
akármilyen mibe megtehetem és íme meg is csinálom
az átkelés ártalmatlan formája ez
hangzatos tegez nyílvesszőtlen pengethetem húrként csak szóljon

vigyél át versem révészem szépen vigyél át ezt kérem
nem ezt
állj meg várj hova rohansz megvan
ide-oda-lúd legyünk inkább
csirregő veréb a kalitka nyitott ajtajában bámultalak
csodált aki látott ni-ni egy fehér veréb hol találtad gyerek
és meg-megiramodó nyúl legyél a vasútparton legeltettelek
és a vándorcirkusz lassan bólogató elefántja is te vagy

még mit soroljak fel bizonyságul nyilvánvaló már ugye
nem kell tuskóként átfuvaroznod egyik partról a másikra
hogy kész az „át” megesett lezárt befejezett
nem ezért vagyunk legyünk te tón a lúd átúsz-vers meg én
központozatlan befejezetlen